Komlós Aladár

Földessy, Kárpáti, Benedek és Király György útja a Nyugatszellem hatását jelzi s azt is legtöbbször közvetve. A mozgalom második nemzedékének kritikusai már beleszülettek ebbe a szellembe, s ha irodalomszemléletük különbözik is a hőskorétól, céljuk az irodalmi forradalom örökségének őrzése, gyarapítása. Ízlésüket Ady, Babits, Móricz és Osvát formálta, s ez meghatározta az új nemzedékek és törekvések felett tartott ítélkezésüket is. Nem voltak csak követők; felismerték az új tanulságokat, de ezek ismeretében is úgy vélték, hogy nagy irodalom a hőskor eszményeinek sugarában nőhet fel, s bár logikusak az új kezdeményezések, a szintézisteremtésre képtelen sanyarú kor termékei. Gondolatmenetük tehát a továbbélő mozgalom útját követi. Különösen Komlós Aladáré (1892). Valamiképpen minden munkája a Nyugat nagy korszakához kapcsolódik. Első nagyobb vállalkozása, Az új magyar líra (1928) a század eleji nagy költőnemzedék bemutatása. Ady és társai fellépését már vitathatatlanul korszakteremtő jelenségnek tekinti, ezért portrévázlatai rendszerező igényűek, némelyik fejezete (Harcok az új líra körül, Az új líra emberideáljai) pedig nyíltan vállalja az összefüggések felkutatását. Következő gyűjteményes tanulmánykötete (Írók és elvek, 1937) már főképpen előretekint és a háború utáni új törekvéseket elemzi, mégis {62.} a Nyugat nagyságának hirdetője. Voltaképpen Az új magyar líra gondolatmenetét követi. Ebben is van egy kitekintő fejezet (A magyar líra a háború után), mely így indul: "Ez a könyv a lírának hosszú időre alighanem utolsó nagy virágzásáról számolt be." Komlós itt megérti az új költők törekvéseit is. Adyt idézi: "Minden tudat és gondolat: valóság." S igazat ad az utódoknak, kiket a háború megtanított rá, hogy "van még erősebb és igazabb valóság is, mint a puszta gondolat. Megtanultuk, hogy emberhez nem méltó a helyzet, amelyben élünk, nem lehet más dolgunk, mint megváltoztatni azt." Azt is látja azonban, hogy a társadalmi és erkölcsi megváltásnak ez a hite lassanként lehervadt: az új költőnemzedék "az idealizmus országában született és életét a cinizmus földjén kell tengetnie"; a háború utáni kor az apokalipszis kora, melynek lírája – az élet minél érintetlenebb megőrzése kedvéért –lemondott az asszociációk minden elrendezéséről, s az irracionális filozófiák örvényébe szédült. Komlós torznak és tragikusnak látja ezt a megoldást: "... a lélek élete valóban nem csupa geometriai rend, viszont nem is csupa parttalan zavar: van az életben rendező erő is. Vagy az intellektus vajon nem az élet funkciói közül való?" Igazi megoldást egy új szintézistől remél, mely akkor jön majd létre, ha a "társadalom megtalálja új egyensúlyát". Talán az új világ kérdéseivel leginkább vajúdó Amerikában vagy Oroszországban – zárja le gondolatmenetét. Az Írók és elvek legjelentősebb tanulmányaiban (A líra fordulóján, Magyar irodalom a háború után) a harmincas évek tanulságaival igazolja régebbi elemzését. Kiindulópontja változatlan: a hőskor szerencsés idejét idézi, melyben a líra már elnyerte a szubjektivitás frisseségét, s még őrizte a "versszerűség" örökét; s még nyíltabban áll ki az új líra társadalmi céljai mellett: "A forradalmat hiába verték le a fegyverek, a szellem nem vett erről tudomást s továbbra is át volt hatva a meggyőződéstől, hogy társadalmunk megérett a pusztulásra és gyökerestől át kell alakítani." A kor "újrealista" költészetében reményei igazolását látja: a versszerűség rombolása után megkezdődött építése; egy a múlt századinál puhább realizmus támadt fel, mely magábaszívta a szubjektivizmus nedveit is; az apokaliptikus esztétika romokban hever, s az új nemzedék a magyar élet rendbehozásában, a nagyobb szociális igazság kiharcolásában s a magyar és európai értékek egyesítésében látja hivatását. S példái nemcsak Erdélyi József és Szabó Lőrinc, hanem Illyés Gyula és József Attila is, kiben először a közvetlenséget és a tisztaságot becsüli, majd felismeri "a társait és harcos hivatását megtalált férfi komor boldogságát".

Mindez főképpen kritika-természetű írásokból rajzolódik ki. Komlós ez idő tájt elsősorban kritikus: okos, friss, eleven és támadó; fő eszköze a józan ész és a könyörtelen logika. A felszabadulás után látszólag távolodik kedvelt témáitól és műfajától: irodalomtörténeti monográfiákat ír, melyek a századvég korába visznek, s újabb gyűjteményes tanulmánykötete (Tegnap és ma, 1956) is csak kisebb részében elemzi a modern magyar irodalom problémáit. De kik a hősei? Vajda János (1954), Komjáthy Jenő (1954), Reviczky Gyula (1955), a századvégi ellenzéki mozgalmak hívei (1956) s a magyar szocialisztikus líra elindítói (1957). Tehát az irodalmi forradalom előkészítői. Világosan látható lesz ez, amikor – a részletmunkák után – megírja a századvég költészetének összefoglaló történetét, A magyar líra Petőfitől Adyig című korszakmonográfiát (1959). Nemcsak a homályos kor felderítése vonzotta {63.} ebben Komlóst. "A vizsgálandó félszázad alatt – írja – a magyar irodalmi ízlés egy líraellenes, illetve objektív, realista szakaszból eljutott egy kimondottan lírai és szubjektív szemléletű korba, az értelem által élesen megvilágított lírától egy homályosan derengőbe, egy egységes felfogásúból egy egyénien keresőbe." A sokféle törekvést a Nyugat foglalta össze és erősítette fel. De a századvégi modernség volt az első lépés az úton, amely a "hatalmas csúcsokra és sötét örvényekhez vezetett, s amelynek végére még nem értünk ma sem". Ez Komlós könyvének tézise és egyben végkövetkeztetése. Tehát kritikáit írja tovább irodalomtörténeti munkáiban is.

Ez az organikusan felépült életmű Komlós irodalomszemléletét is kifejezi. De róla szólva nem is kell következtetésekhez folyamodnunk: A kritikus problémája című cikkében (1931) irodalomelméleti igénnyel nézett szembe azzal a dilemmával, mely elé a két világháború közötti irodalom fejlődése állította a Nyugat hívét. Abból indul ki, hogy elvontan az immanens bírálat a művész ideálja, mert az a művet öntörvényeihez méri. Így azonban nem lehet eljutni az igazi kritikához: az értékeléshez. Ha viszont értékelni akarunk, újabb dilemma elé kerülünk: egyéniségünkben van-e a mérték vagy világnézeti szempontokban? Komlós végigköveti a szubjektív és a törvényalkalmazó kritika lehetőségeit, s felmutatja mindkettő veszélyét: az esetlegességet és az önkényt. A dilemmából dialektikus megoldással vágja ki magát. Valéryt idézi: "Az ember azt hiszi, hogy csak élvez, pedig táplálkozik." Azt hangsúlyozza tehát, hogy a művészi szépség több, mint puszta báj: egy másképp kimondhatatlan emberség megnyilatkozása, s így a mű legigazibb tartalma rendszerint nem is az író vallomásaiban található meg, hanem hangjában, stílusában, alakjaiban, melyek megközelítése lehetetlen csak értelmi úton. Továbbá: a kritikus nem magánember, hanem "bizalmi férfi", egy nagyobb közösség kifejezője, ítéletének helyessége visszakövetkeztetéssel bizonyítható: a közösség többi tagja önmaga véleményét ismeri fel benne. Komlós szerint tehát a törvényalkalmazó objektív kritika és a szubjektív impresszionizmus kora után a törvényhozó szubjektivitás uralma következik, mely megalkotja a kívánt szintézist. Ez a gondolatmenet őszinte küzdelem az esztétikai és szubjektív kritika korszerűsítéséért. Hibája nem is pozitív programjában van, hanem tagadásában. Mert miközben elhatárolja magát a világnézeti bírálat "önkényétől", primitív ellenféllel harcol, ki "a betűhöz tapad", ha pacifista, elveti az Iliászt és a Bulyba Tárászt harcias tartalmuk miatt stb. Ha Komlós nem elégszik meg az efölött aratott könnyű győzelemmel, szintézise bizonyára szilárdabb lett volna. Így korrekcióra szorult. Talán sejtette ezt ő is. Erre vall az Irodalmunk társadalmi háttere (1947), mely kísérlet egy társadalmi igényű irodalomszemlélet megfogalmazására. De irodalom-szemléletének lényegét mindvégig a Nyugat-eszmény határozta meg.