A szocialista próza áramlatai

A magyar szocialista próza előzményei a századfordulóig vezethetők vissza. A századvégi novellisták szociális problémákat szólaltatnak meg; kibontakozik a Népszava körül az osztályharc problémáit politikusan ábrázoló prózairodalom; végül a Nyugat radikális szellemű írói teremtenek művészi értékben is kiemelkedő, a társadalom legfontosabb konfliktusait előtérbe állító prózát. Ezek az – elsősorban a naturalizmus európai áramlatához kapcsolódó – előzmények vezetik be a huszas években megszülető, immár tudatosan szocialista világnézetű prózairodalmat.

A magyar szocialista próza születésénél azonban nem csupán a hagyományokat szükséges figyelembe venni. A fejlődés sajátosságait nem érthetjük meg, ha nem vizsgáljuk a nemzetközi irodalmi áramlatok ösztönzéseit is. S annál inkább fontos figyelembe vételük, mivel a magyar szocialista próza jórészt külföldön, az emigráció sajátos feltételei között bontakozott ki, olyan körülmények között, amelyekben sokkal közvetlenebbül érvényesültek az internacionális hatások, mint bizonyos nemzeti hagyományok. A nemzetközi proletárirodalomtól kapott eszmei és művészi indítás jelentőségének tudata elevenen él a húszas, harmincas évek szocialista íróinak művében. {767.} A magyar proletárirodalom platform-tervezetének a Sarló és kalapácsban lezajlott vitája során a hozzászólók hangsúlyozták ezt a kapcsolatot. Barta Sándor megállapítja, hogy a magyar proletárirodalmat Lebegyinszkij Egy hét (1923) című regénye "viszi át a proletár-realizmus síneire". A Gergely Sándor, Hidas Antal, Illés Béla és Lippay Zoltán által adott közös értékelés a Nyugattól a jelenig (vagyis a harmincas évek elejéig) elemzi a magyar szocialista irodalom fejlődését, s döntő mozzanatnak tekinti a magyar írók aktív bekapcsolódását a nemzetközi proletár írómozgalomba.

A magyar irodalmi emigráció első állomása Bécs volt. Ide tette át székhelyét az egész Kassák-iskola, itt jelent meg a Ma. Ez az iskola korábban is az avantgard irányzatát képviselte, s Bécsben, szoros kapcsolatban az avantgard bécsi, párizsi, berlini és moszkvai törekvéseivel, fokozta tevékenységét. Nemcsak számos programnyilatkozatot, hanem fontos és maradandó értékű műveket adott ki. Itt jelent meg az első nagyobb alkotás a Tanácsköztársaságról: Kassák hatalmas, szimultanista formanyelven írt prózai költeménye, a Máglyák énekelnek (1920). Ennek a műnek igen fontos ihlető szerepe van a csoport fiatal íróinak témaválasztásában. Kassák nyomait követve jutnak a Tanácsköztársaság témájához, ugyancsak az avantgard sajátos, egyéniségüknek leginkább megfelelő kifejezési eszközeivel. Ugyanezek a művek azonban, mire megszületnek, a kassáki orientációval való szembefordulás szándékát vagy tényét is jelzik. Lékai János, Barta Sándor is szembefordulnak mesterükkel, s a prózában is megteremtik a magyar baloldali avantgardot. Barta rendkívül fontosnak tartja a szakítás tényét. "Az egyes csoportok szerepe – úgymond – a proletárirodalomkialakulásában a Mából való kiválásukkal kezdődik (Szabadulás, Egység 1918–21), Akasztott ember, Ék (1922–24)." Ugyanakkor azonban hibának tartja, hogy a baloldali avantgardisták a formanyelvet vizsgálva, eltúlozzák bírálatukat, és hajlamosak "elhallgatni más kispolgári származású írók magukkal hozott és mind a mai napig le nem vetkezett hibáit – a kispolgári szubjektivizmust, a kispolgári formanyelv mechanikus átvételét, felületességét, impresszionizmusát, szentimentalizmusát".

Ez az avantgard nem egyszerűen csak átmenet már a szocialista irodalom felé, hanem magának a szocialista irodalomnak egy konkrét történelmi körülmények között született, az adott történelmi időszak problémáira válaszoló irányzata. Azok a prózai alkotások, amelyek az 1919 és 1925 közötti időszakban keletkeznek, konkrét és pártos állásfoglalást képviselnek a forradalom mellett s szemben az ellenforradalommal. Éppúgy, mint a hagyományos magyar prózát továbbfejlesztő Barta Lajos, Nagy Lajos, Gábor Andor ugyanezen időszakban született novellái és publicisztikai írásai. A baloldali avantgardizmusnak igen nagy hatása van a hagyományos prózai kifejezésre is. Gábor Andor prózájának expresszivitása, a groteszk ábrázolás és a vizionárius megjelenítés iránti hajlandósága nem képzelhető el e hatás nélkül; Nagy Lajosnak a húszas évek eleji hangváltása, a naturalista ábrázolásról a jelképes megjelenítésre való áttérése sem független tőle; s Illés Béla Ég a Tiszája a hagyományos és új, expresszionista formanyelv egyesítésének nemzetközileg elismert példája.

A húszas évek közepétől kezdve a magyar szocialista irodalomban is előtérbe kerülnek – az egyébként Európa-szerte terjedő – naturalista irány-{768.}zatok. Ezekkel az irányokkal kapcsolatban megkülönböztetést kell tennünk a naturalizmusnak irodalmunkban jelentkező két változata között. A húszas évek elején – elsősorban Gergely Sándor, Kodolányi János írásaiban – a naturalizmusnak egy hagyományos, irodalmunkban már a századvég óta ismert válfaja fejlődik tovább. Erre az ábrázolásra jellemző a szociális kérdések iránti érdeklődés, a külvárosi vagy szegényparaszti nyomorúság tényeinek sötét színekkel való ecsetelése, a végletes konfliktusok kedvelése. Emellett jelentkezik benne ugyanaz a biológiai szemlélet, amely az európai naturalizmusnak Zola óta megkülönböztető jellemvonása: vagyis az ábrázolt események és jellemek élettani tényezőkkel való megokolása, a bűnözés, az alkoholizmus és különösképpen a szexualitás "természeti" ösztönének egyoldalú hangsúlyozása, s ezáltal a konkrét társadalmi ábrázolás bizonyos fokú torzítása. Ennek a látásmódnak a nyomai később is, folytonosan felbukkannak, annak ellenére, hogy a marxista kritika igen élesen bírálja a naturalista szemléletű torzításokat. A húszas évek végétől (Nagy Lajosnál már korábban is) jelentkezik a naturalizmusnak egy másik, a hagyományos látásmódtól megkülönböztethető, tisztultabb irányzata. Éppen úgy, mint ahogy a párhuzamos külföldi új naturalista irányzatokra (a német munkásirodalomban is jelentkező "új tárgyilagosságra", az amerikai és az orosz szocialista írók dokumentumaira) elsősorban a társadalmi tények pontos, romantikátlan őszinteségű feltárása a jellemző, s ezzel együtt a szinte mitikus indokolások (biologizmus, pszichologizmus) kiküszöbölésére való törekvés is. Ez a fajta "új tárgyilagosság", dokumentarizmus a harmincas évek szocialista és haladó baloldali irodalmi törekvéseinek egyik legfontosabb irányzatává fejlődik, módszere a szocialista realizmus fontos összetevőjeként jelentkezik.

A húszas évek második felének hazai kommunista folyóirata, a 100%, igen jellemzően ennek az új stílusnak nemzetközi képviselőire irányítja a figyelmet: az első ötéves tervek idején fellendülő orosz riportra; az amerikai naturalistákra (Dreiser, Sinclair, Dos Passos); a képzőművészek közül pedig az izmusokból kinövő, az új konstrukciós megoldásokat, montázstechnikát alkalmazó belga Masereel-re, a német Georg Grossra, Käthe Kollwitzra, az új orosz képzőművészetre.

A 100%-ot megelőzően már az Amerikába szakadt magyar emigráns írók látásmódján is megérezhető az amerikai naturalisták hatása. Gyetvai János és Lékai János mint az Új Előre munkatársai, megismerkednek az amerikai munkásosztály életével. Ráébrednek arra, hogy az amerikai munkás számára a forradalom perspektívái korántsem olyan közeliek, mint Európában, itt sokkal inkább előtérben vannak az osztályharc napi, részletfeladatai, a tradeunionista harc, a bérharc, a sztrájk problémái. S ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása egészen más irodalmi módszereket követel, mint az avantgardista módszerek. E felismerések alapján térnek át a tárgyilagos stílusra, a riport műfajára, a regény naturalista válfajára. Mindamellett az új formanyelv is sok mindent megőriz a korábbi technikából: a nyelvi expresszivitásból, a sűrítés eljárásaiból.

Az emigráció Berlinbe szakadt csoportja (Gábor Andor, Lengyel József) igen nagymértékben a német áramlatokkal párhuzamosan fejlődött: a weimari Neue Sachlichkeit, valamint a német munkásirodalom befolyása alatt. Figyelmük leginkább a valóság közvetlen tényeit nyomozó és tükröző műfajok {769.} – a riport, a történelmi riportázs és a riportregény – felé fordul, és stílusuk is a tényszerű tárgyilagosság követelményéhez igazodik. Gábor Andornak még a teoretikus érdeklődését is nagymértékben befolyásolja ez az alkotói módszer. Egyike lesz az elsőknek, aki észreveszi, hogy a riport megjelenése nemzetközi méretű, hogy Amerikától (John Reed), Nyugat- és Közép-Európától (Egon Erwin Kisch) egész a Szovjetunióig reneszánsza van ennek a műfajnak (Kolcov, Tretyakov, Galin, Agapov). S ugyancsak ő az első, aki a törvényszerűt is keresi elterjedésében: az osztályharc megváltozott viszonyaival, a széles tömegek meggyőzésének szükségletével hozza összefüggésbe virágzását.

Egyes marxista teoretikusok – éppen úgy, mint az avantgardban jelentkező új formáktól – az új tárgyilagosság formai megoldásaitól is féltették, s óvni igyekeztek a proletárirodalmat. Így például Lukács György tagadta a riport és a riportregény, a tényszerű dokumentációval ábrázoló műfajok jogosultságát, a klasszikus irodalom művészi eljárásmódjait állította szembe ezekkel a szerinte művészietlen eljárásmódokkal. Gábor Andor viszont ezekre a Linkskurve hasábjain 1932-ben lezajlott vitákra utalva, mintegy a nemzetközi proletárirodalom legújabb törekvéseit védelmezve szögezi le a maga elméleti álláspontját: "A riporterre, mint a valóság ábrázolójára nézve is érvényes az az elv – érvel –, hogy a jelenség és lényeg, látszat és valóság nem esik egybe. Az egyes eset esetlegessége és egyszerűsége mögött a riporter is a lényeget, az olykor csak igen bonyolult közvetítések láncolatán át érezhető lényeget kutatja. Vajon csak a szépírónak kell-e a lényegig hatolni? Nem, az a riporternek és különösen a forradalmi riporternek is kötelessége és kötelezettsége ... A forradalmi riport, amely a szemléleten át a világszemlélethez akar eljutni, nem lehet meg művészi ábrázolás nélkül, mi több, művészi ábrázolás nélkül egy lépést sem tehet és nem állhat meg addig, amíg a művészet küszöbét át nem lépte."

A húszas évek végétől a prózában egyre erőteljesebb a tárgyilagos ábrázolási technika elterjedése. Kassák, mintegy ellentétben a lírájában követett úttal, a prózában a tényszerűséget, a romantikátlan józanságot tekinti fő céljának. Ezt az ars poeticát hangoztatja önéletrajzában, s ennek a jegyében alkotja meg a harmincas évek munkáséletéről szóló regényeit s novelláit. Az új tárgyilagosság, a "szociográfizmus" módszerének kezdeményezésében s kialakításában jelentős szerepe van Fábry Zoltán és Gaál Gábor elméleti-kritikai munkásságának, valamint Nagy Lajosnak. Részben az ő kezdeményezése nyomán – de már őt megelőzően is – vállalják a naturalizmus (modern tényirodalom, riport, dokumentum-regény, szociográfia) osztályharcos leleplező formanyelvét a baloldali radikális fiatalok: Gergely Sándor, Háy Gyula (akik hamarosan emigrációba mennek), továbbá Sándor Kálmán és Goda Gábor. S nyilvánvaló a nemzetközi hatásokat összegyűjtő és közvetítő Nagy Lajos-i kezdeményezés befolyása a szociográfiai mozgalom fejlődésére, Illyés és a többi falukutató író módszerének kialakítására.

Végül számba kell venni azt a hatást, amelyet az egész magyar szocialista próza fejlődésére az orosz-szovjet realista epika gyakorol. Az avantgardista és az új, tárgyilagos törekvések Moszkvában is elevenek voltak. De a magyar fejlődés szempontjából ez a hatás bizonyult a leginkább átmenetinek. Már a húszas évek közepétől kezdve szinte valamennyi moszkvai emigráns írónkat {770.} a regény-eposznak az a koncepciója izgatta, amelynek Solohov is csak egyik képviselője volt e korszakban. Szükségesnek tartják ugyan a kisebb műfajok fejlesztését, a középpontba azonban a nagy koncepciók programja kerül. "Ki kell adnunk a jelszót – írta Barta – az orosz proletárírók mintájára, akik követendő példaként a proletárirodalom Magnitogorszkját állítják maguk elé a szocialista forradalom korszaka nagy munkáinak megírására."

A moszkvai emigrációban élő írócsoport egy másik teoretikusának, Matejka Jánosnak, 1930-as elméleti állásfoglalása is híven tükrözi, milyen tanulságokat szűrt le ez az írócsoport az orosz irodalom húszas évekbeli mozgásából, s milyen fokra jutott el a proletárirodalom elméleti, esztétikai kérdéseinek megítélésében. Matejka, bár elismeri a romanticizmus, a naturalizmus és a stílusirányzatok szerepét a szocialista irodalom megalapozásában, a szocialista irodalom fő kifejezésformájának a realizmust tekinti. "A moszkvai proletárírók 1928-ban megtartott konferenciája volt az első, amely a forma kérdésével behatóan foglalkozott. Az egyes írók és stílusirányzatok tömegekre tett hatásának kianalizálása és a világirodalom fejlődési vonalának marxista vizsgálata alapján állást foglalt a proletár realizmus mellett, kimondotta, hogy a proletárírónak marxista írónak kell lennie, olyan írónak, aki nemcsak politikai meggyőződése szerint, hanem művészi alkotásában is a materialista világnézet alapján áll."

Ezt a regényideált kíséreli majd meg elméletileg általánosítani Kun Béla a Novij Mirben, Hidas Antal Ficzek úr című regényének megjelenése alkalmából (1936). Tanulmányában összegezi mindazokat a tapasztalatokat, amelyek a 30-as évek elejének magyar regény-eposz vállalkozásai kapcsán megfogalmazhatók voltak. S ezzel egyszersmind el is helyezi a vállalkozásokat a világirodalom szélesebb összefüggéseiben is. "A regény ciklus ma már a proletárirodalom gyakori jelensége – írja. – Ennek az irodalmi formának a hagyományai kétségkívül jelentősek és követésre méltóak. Balzac Emberi komédiája, Zola Rougon Maquart ciklusa, valamint a már klasszikussá vált újabb írók közül Maxim Gorkij és Romain Rolland művei csábító irodalmi példaképül szolgálnak a nagyértékű művek alkotására törekvő fiatal írónemzedéknek. Az orosz forradalmi irodalom élenjáró képviselői, mint Solohov, Panfjorov és mások éppen ilyen regényciklusokkal fejezték ki mondanivalójukat a legtartalmasabban a legművészibb formában. Ugyanígy a kitűnő francia forradalmár író, Aragon Bázeli harangok című regénye is, valójában egy ciklusnak egy része. A szocialista realizmus az egyéni sors ábrázolását követeli, amelyből kiderül, hogy az egyes ember nem Robinsonként él a világban. Vagyis a szocialista realizmus széleskörű ábrázolásra ösztönöz, s éppen ennek folyamán, hogy az író témája ilyen közlési módszer esetében, gyakran túlnövi egyetlen befejezett regény kereteit. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a több kötetes elbeszélő mű formája – persze nem kizárólag ez a forma – a mélyenszántó művészi típusalkotásnak, az események széleskörű áttekintésének, az egyéniség sokoldalú ábrázolásának igényét jelenti."

Ez az elméleti állásfoglalás – s más megnyilatkozások mindinkább ösztönözték a moszkvai emigráció íróit az orosz irodalomban példaszerűen megvalósuló realista stílus kialakítására. Képviselői e korszakban a realista nagyregényt, a regényeposzt tekintik legmagasabbrendű megvalósulásának. Bár ezek az ösztönzések magukban rejtették a realizmus-antirealizmus le-{771.}szűkítő, metafizikus teóriájának a veszélyét, az adott történelmi körülmények között még megtermékenyítőleg hatottak, igényes realista vállalkozásokra biztattak.

Illés Béla a Szerafimovics, Furmanov, Solohov vállalkozásaiban nyomon követhető epikus koncepciót teszi magáévá, s az Ég a Tisza kritikusai leginkább azt dicsérik majd, amit e koncepcióhoz igazodva megvalósított. Hasonló epikus szemlélet formálja Zalka Máté, Karikás Frigyes, Kahána Mózes, Madarász Emil, Hidas Antal regényeit, elbeszéléseit; a Jugoszláviában élő, majd a harmincas évek végén Moszkvában tartózkodó Sinkó Ervin Tanácsköztársaságról szóló regényét, az Optimistákat; a romániai magyar irodalommal kapcsolatban működő Kahána Mózes írásait; nem egy hazai vállalkozást, mint például Darvas József Vízkeresztjét. S 1945 után, a magyar valóság átfogó, trilógiákban megvalósuló nagy tablószerű ábrázolásaiban, szélesebben s egyben némileg megkésetten, ugyanez az esztétikai igény jelentkezik majd.

A realista regényeposznak ez az elképzelése más művészeti ágakat is megtermékenyít. Balázs Béla, aki 1931-től a szovjet filmművészetben dolgozik, az Ég a Tisza nagyszabású filmeposzban való feldolgozására készülődik.

A magyar szocialista próza formáinak és stílusáramlatainak kialakításában tehát nagy szerepük van az internacionális kapcsolatoknak S bár hatnak a magyar prózai hagyományok is (a századforduló anekdotizmusa és naturalizmusa, Bródy Sándor, Thury Zoltán, továbbá Jókai és Mikszáth művészetének öröksége), ez a hatás csak viszonylagos, a Nyugat ösztönzéseivel nem egészül ki. Ennek egyik természetes oka maga az emigráció, a hazai irodalom vérkeringéséből való kiszakadás. De szerepük van bizonyos elméleti elképzeléseknek is. A húszas években elsősorban a proletkult hagyományellenességének, mindenáron való újat akarásának. De tagadó álláspontot foglal el a magyar klasszikus prózai hagyományokkal szemben a realizmus Lukács György-kidolgozta elmélete is különösen működésének a harmincas évek elejére eső szakaszában is. Lukács György a 19. századi orosz és klasszikus nyugati prózairodalmak tanulságaiból meríti esztétikai elveit, s a szocialista irodalom fejlődése szempontjából használhatatlannak minősíti – A régebbi magyar irodalomhoz való viszonyunk című cikkében is – az 1867 utáni magyar prózai hagyományt, Jókait és Mikszáthot éppen úgy, mint Bródy Sándort. Fokozza a bizalmatlanságot, hogy mind az emigráns, mind a hazai szocialista irodalom vitázik Móricz Zsigmonddal, a magyar klasszikus hagyományok kiteljesítőjével. Igaz, a lenini figyelmeztetés egyes íróinkra komolyan hat, Illés Béla ennek biztatására vállalja a Jókai–Mikszáth örökséget. De gyökeresebb fordulat a hagyományhoz való viszony tekintetében majd csak 1935-től kezdve, a kommunista mozgalom népfrontprogramjának érvényesülésével következik be. Az új helyzetben már Móricznak igen erőteljes befolyása van nemcsak a népi írókra, hanem a szocialista irodalom ekkor föllépő új generációjára is: Darvas Józsefre, az erdélyi Nagy Istvánra, sőt a moszkvai emigrációra is,

A két világháború közötti szocialista irodalom fejlődésének a harmincas, negyvenes évek fordulóján kezdődő hulláma a magyar szocialista irodalom fejlődésének további szélesedéséről, gazdagodásáról tanúskodik. Ennek az utolsó fejlődési szakasznak az eredményei azonban jórészt a felszabadulás {772.} után bontakozhatnak csak ki – s különösképpen a prózában – éppen ezért itt csak vázlatosan utalhatunk a legfontosabb kezdeményezésekre.

A Nagy Lajos törte csapáson jár egy sor baloldali radikális fiatal író, mint Goda Gábor, Sándor Kálmán, Körmendi Zoltán, Barabás Tibor. Fojtott líraiság és tárgyilagos hűvösség rokonítja őket, s a közös hajlandóság a valóság, a számukra idegen külső világ irónikus szemléletére. Forradalmi szándékú írók valamennyien, de egyben magányosak és elszigeteltek, ezért színezi át iróniájukat, minduntalan a lemondás és a tehetetlenség érzése is. Még visszafogott hangjuk sem juthat mindenkor a nyilvánosság elé, számos írásuk maradt kéziratban.

Részben Nagy Lajos, részben pedig a népi írók (Veres Péter, Erdei Ferenc, Darvas József) munkásságának hatására több rnunkás-szociográfia is megjelenik, elsősorban antológiákban (Világirodalmi Figyelő, Tollal és szerszámmal, Hét Hang, Mérleg, Március, Magatartás, Mérték, Munkások). Íróiknak az az igénye, hogy a munkásosztály életéről olyan hűséges képet adjanak, mint amilyent a falukutató mozgalomnak sikerült adnia a parasztság életéről. Ez a törekvés megerősödik 1940-től kezdve, a bécsi döntés után a Korunk szocialista írói közvetlen kapcsolatba kerülnek ezekkel, a "munkásírók" elnevezést immár tudatosan használó csoportokkal. Nagy István az eddigi politikai és esztétikai ellentétektől is szétdarabolt csoportosulásoknak egységes, közösen vállalható programot is tud adni: a realizmus Gorkijt példaképül állító, de sajátos magyar munkásproblémák feltárásához szabott programját. Részben az ő hatásának tulajdonítható, hogy oldódni kezd az a szektás elzárkózás, amely a munkásírókat Móricz Zsigmonddal, a népi baloldallal és általában az értelmiséggel szembeállította. Költeményeket és esszéket tartalmazó antológiák sorozata után 1943-ban jelent meg a Munkások című prózai antológia, amely öt író (Földeák János, László Gyula, Nagy István, Rideg Sándor és Vaád Ferenc) kisregényét tartalmazza. A bevezetőt Veres Péter írja; ebben – jellemző módon – ugyanaz a dilemma jelentkezik, amely egy évtizeddel korábban a német munkásíró-generáció felnövekedését is kísérte. Veres Péter a munkásíró létjogosultságát elsősorban abban látja, hogy belülről, élményszerűen tud írni a munkásvilágról s hangsúlyozza: kételkedik abban, hogy személyes élmények nélkül hiteles művek, érvényes ábrázolások születhetnek: "Hogy pedig ezt a megírásra váró munkásvilágot, munkásélményt, csak munkás származású, vagy munkáséletű írók írhatnák meg, arról nem is szabad beszélni. Írja meg, ha tudja, polgár vagy arisztokrata: ám lássuk, mert eddig nem láttuk."

Mint utaltunk rá, a munkásírók első, önálló mozgalomban való jelentkezése a szociográfiai mozgalomba való bekapcsolódással történik meg. Az első falu-monográfiák megjelenésével egyidejűleg város-szociográfiákkal jelentkeznek. Ez utóbbiakra, éppen úgy, mint az előbbiekre, ugyancsak Nagy Lajos adta az első példát és biztatást. Majd a népi írók baloldalával is kapcsolatban álló Darvas József sürgeti a Gondolatban az önálló városkutató mozgalom fejlődésének programját. Két ankét című cikkében többek között "a dolgozók, a dolgozni akaró és tanuló ifjúságnak az életviszonyait, szociális és gazdasági körülményeit" felmérő szociográfiai munkát sürgeti.

Az első munkás-szociográfiai és városkutatási írások a Válaszban jelennek meg. Gereblyés László a különböző iparágak munkásainak életéről ír hiteles {773.} szociográfiai tudósításokat (A textilipar dolgozói, Jegyzetek a sütőmunkások életéből, Az építőmunkások életkörülményei). Később a Gondolat is közöl a munkásság életéről szóló szociográfiákat, így többek között Leiter Ernő A kereskedősegéd, László Gyula A kifutó és Litzmann Jenő Gondolatvilágunk fejlődése című írásait.

A Munkások című antológia említett öt kisregénye részben szociográfikus ítéleteket mutat, részben lírai, önéletrajzi jellegű motívumokat olvaszt magába a szépirodalmi igényű formában is. Földeák János Kenyérkeresés közben, Vaád Ferenc Hétfő, László Gyula Küszködők című kisregényei a műhelyek világának részletesen dokumentált, a munkafolyamatokat és egyéb külső tényezőket pontosan ábrázoló, emellett azonban a munkások gondolkodásmódját is élményszerű erővel föltáró írások. Ezek az írók azonban – elsősorban Földeák– majd később, a fölszabadulás utáni írásaikban bontakoznak ki.

Az erdélyi Korunk, a munkásirodalom és a népi irodalom balszárnyának hatására, de tőlük függetlenül, néhány más író is fellép, akinek munkásságát a baloldali, szocialista irodalom körében kell számon tartanunk. Igen nagy hatást keltenek Kovai Lőrinc naturalista-expresszionista stílusú, lázongó regényei. Ekkor indul el pályáján az autodidakta Rideg Sándor, akinek sajátos szemlélete és stílusa már első írásaiban pregnáns erővel nyilatkozik meg. S első regényei az inasok életéről ehhez az irányzathoz kapcsolják a költőként erőteljesebben kibontakozó Vészi Endre prózai munkásságát. Valamennyiük munkássága majd 1945 után fog szélesebben kibontakozni.