{818.} Herczeg Ferenc

A két világháború között írt drámái a továbbélő feudális nacionalizmus eszméit hordozzák. Gyanakodva nézi a polgári fejlődést, a Tanácsköztársaság bukása után az arisztokrácia és a nagypolgárság kézfogásán munkálkodik. Történelmi drámáiban a múlt felidézésével a jelent, Horthy politikai törekvéseit kívánja igazolni. Jelentős közéleti szerepet vállal az irredenta mozgalomban s drámáit is a propaganda szolgálatába állítja.

Nacionalista uszítástól hemzseg a különös pályát befutott A fekete lovas (Nemzeti Színház, 1919). A darab cselekménye 1848–49-ben egy bánáti sváb városban játszódik. Herczeg a negyvennyolcas témát arra használja fel, hogy szerb- és csehellenes német–magyar összefogást hirdessen a Bánát visszaszerzése érdekében. Művét 1918 őszén, a szerb harctér összeomlásának idején írta, s a szerb nép alacsonyabbrendűségét hangoztatva további szent háborúra tüzel benne. "A Bánátot föladni, ez lehetetlen" – mondja az egyik sváb polgár, Gáy honvédhadnagy pedig így beszél: "Ha elmegyünk innen, egy pillanatig se higgyétek, hogy elszakadtok tőlünk! Áll a híd és mi vissza fogunk jönni! Vagy mi vagy a fiaink és jaj annak, aki láncot rakott a karotokra". Károlyi Mihály gátolta meg a bemutatót: éppen a szerbekkel tárgyalt s a reális megegyezés veszélyeztetését látta a darab soviniszta uszításában. Később, a Károlyi-kormány pozícióinak megrendülésekor a színház újra játszani akarja, de a proletárdiktatúra győzelme megakadályozza az előadást. Csak az ellenforradalom napjaiban kerülhet színre, 1919. december 5-én vele hirdeti meg a kurzus a nagy leszámolást, a revánsot.

Herczeg Horthy-Magyarország hivatalos írója lesz, "írófejedelem", a Nemzeti Színház háziszerzője. Egymás után újítják fel színműveit: a Gyurkovics lányokat, az Árva László királyt, a Bizáncot, az Ocskay brigadérost, a Déryné ifiasszonyt és a Kék rókát.

A korszak közfelfogását A híd című történelmi drámája (Nemzeti Színház, 1925) tükrözi legjobban, Herczeg történelemszemlélete, politikai nézetei ebben jutnak legvilágosabban kifejezésre. A Széchenyi-Kossuth ellentétet írja meg erős Kossuth-ellenes tendenciával. Széchenyi a magyar történelem legnagyobb alakjaként, kiváló reálpolitikusként, Kossuth pedig törpe hordószónokként, kicsinyes hírlapi vezérként áll előttünk. Herczeg Széchenyi alakját arra használja fel, hogy a maga nézeteit mondassa el vele, hogy Horthy uralmának igazolását adja általa. A darabból némi Habsburg-ellenesség mellett határozott forradalomellenes indulat árad. "A fekete-sárga nem az enyém, de a vörös sem" – mondja Széchenyi Wesselényi forradalmi ábrándjaival vitatkozva. Ez a mondat a darab eszmei lényege. A dualizmus liberalizmusának bírálatát forradalomellenességgel kapcsolja össze s egy új, határozott, nacionalista magyar politikát sürget. Így jelöli ki a Habsburg-uralom és a vörös forradalom között a nemzet egyedül lehetséges, járhatónak vélt útját. Mindennek megfelelően Kossuth alakját időszerűtlennek tartja; a Kossuth halálakor rendezett gyászünnepségekről is ezt mondja: "Egész Magyarország szíve vele volt, de egész Magyarország elméje már elfordult tőle – mert Kossuth tárogatója a mélységbe csalta az országot." A nemzet és a nemzetiségek közötti bizalmatlanságot is negyvennyolc számlájára írja, s egy Mohácshoz fogható katasztrófa elindítójának tekinti Kossuthot. A híd {819.} szerzője megtagadja a magyar nemzeti múlt forradalmi szabadságharcos hagyományait, s egy kiegyensúlyozott ország illúzióját, délibábját festi a nemzet elé. Herczeg Széchenyije lényegesen különbözik a valóságos történelmi alaktól, a töprengő, lelkiismeretébresztő, Európára mint menekvésre mutató hőstől: nem vív igazi drámai küzdelmet, nem a nemzet érdekeit, jövőjét félti, hanem egy elvont nyugalom-eszményt.

Feudális-nacionalista felfogást tükröz az Aranyszárnyak is (Nemzeti Színház, 1942). Ebben Herczeg a "magyar nagyasszony" örök típusának megrajzolására vállalkozik, s határozott célja a történelmi osztály nemzetmentő szerepének bizonyítása. A modern élethez alkalmazkodni akaró, de az élet új jelenségeit meg nem értő író műve a Fecske és denevér (Vígszínház, 1943). A tekintélyüket őrző idősebbek családi konvencióival szemben egy modern fiatal szerelmespár mellett kíván állást foglalni, de végül is ugyanaz a szemethúnyó, a látszat megőrzésére apelláló "morál" kerül ki győztesen a darabból, mint a Kék rókában.