Németh László dramaturgiája

Kora ifjúságától kezdve vonzódott a drámához. Első irodalmi próbálkozásai között drámát is találunk s nem véletlen, hogy három paraszttárgyú novellájához népi tárgyú dráma társul: Dózsáról ír drámát. Írói pályája első korszakának fő kifejezési formája azonban a regény és az esszé. Ez az idő a külföldi utazásoké, a modern európai művészet és irodalom tanulmányozásáé s az életre szóló élményt adó stúdiumé: a görög drámával való találkozásé. Amikor Németh László drámaírói tollat fog, látszólag konzervatív írónak hat: a kipróbált szophoklészi, arisztophanészi sűrítéssel dolgozik, kifejezésmódja aprólékosan realista, mint Ibsené. De kora naturalista, szenvtelen cselekménydrámáival szemben újnak bizonyul abban, hogy Ibsen prófétai hevével rokon szenvedély fűti drámáit s alakjai a regény nagy megújítóinak részvétteljes modern humanizmusából hordoznak magukban valamit. Az első drámakísérlettől, a Tanácsköztársaság idején írt diákkori Dózsától a Bodnárnéig több, mint tíz év telik el. Az ötlet még 1926-ban születik, s mint legtöbb témáját, ezt is sokáig hordozza magában: 1932-t írnak már, mire hozzáfog, s "négy-öt nap alatt a Bodnárné is ott állt már egyvégtében írt javítástalan kéziratban". Megírásához a legnagyobb magyar tragika, Jászai Mari alakításaiból kapott művészi élmény adott színpadi anyagot – a későbbi Németh szerepek hasonló módszerrel fűződnek Timár József, majd Somlay Artúr személyéhez. Ez az idő Németh László életében a görög hatás kora. Jászai művészete és alakja nyilván mint a tragikus görög hősnők tökéletes színészi megvalósítása vonzza, s a görög tragikus élmény és Jászai alakja így találkozik Bodnárné rajzában. Egyelőre azonban még nem tudja kibontani egyéniségét és a paraszttémát a görög hatás alól. Klitaimnesztra, Elektra elmossa Bodnárné magyar paraszti színeit s a Bodnárné olyan – ahogyan maga az író írja művéről – "mint egy szalma-{839.}tetejű Szilasi présház, előtte tornác, dór oszlopokkal". A "mostohább és igazibb fiú", a kisebbik, János paraszti indulatai mögött még ott settenkedik Oresztész szenvedélye-utánérzése, s a konfliktusban is van valami a görög tragédiákból. De a nagyobbik fiú és szerelme, Cica alakjában már van valami Németh László későbbi társadalmi drámáinak hőseiből: az életútját nem találó férfiből és a férfi emelkedését visszahúzó nőből.

A Villámfénynél (Nemzeti Kamaraszínház, 1936) a Tanú utolsó évfolyamában jelenik meg, az 1936. III–IV. számban, mintha koncentráltan, a drámai kifejezés eszközeivel a Tanú alatt megtett saját benső útját is ábrázolni akarná. Sőt, a drámát megelőző oldalakon a Bűn című regényének részletét közli – a regényben éppen úgy benne van az értelmiség legjobbjainak menekülése a hínáros középosztályból, mint a Villámfénynélben. Németh tehát a maga életében is átéli a középosztályba szakadt értelmiségi dilemmáját, a becsületes ember vergődését az őt körülfonó, árulásra csábító jómódban. Az Ember és szerepben részletesen vall erről.

Németh László a magyar értelmiség egyik fő problémájának tartja ezt; a Bűn és a Villámfénynél mellett több művében, így a Papucshős és a Cseresnyés című drámáiban is visszatér ez a problematika. A konfliktus legélesebb, legjobban komponált ábrázolása a Villámfénynél, ebből lobban ki legtisztábban a – más témájú Németh művekből is kicsendülő – művészi eszmény: az igaz ember, ha meglátja az igazságot, ellenállhatatlan kényszert érez kimondására. Az igazság felismerése és kimondása idézi fel Németh történelmi drámáinak tragikumát, s ez sodorja Dr. Nagy Imrét a Villámfénynél hősét is konfliktusába.

A Villámfénynél lélektani dráma, az író szintetizáló realizmussal, szinte aprólékosan bontja ki Dr. Nagy Imre lelki fejlődését. A főhős egy fiatal leány, Sata szépségének villámfényénél meggyőződik: változtatnia kell életén. A dráma hősét ugyanaz a szociális lelkiismeretfurdalás gyötri, mint a Bűn főhősét, s a mű gondolata ott kísért Németh csaknem egész publicisztikájában. A gondolat, az ábra az alkotó kezében fegyelmezetten komponált drámává, művészetté formálódik. A negyedik felvonásban Imre végső elhatározásra jut: sem Anna, sem Sata nem lehet társa. Nem képesek követni nagy férfi-vállalkozásában. Inkább egyedül marad betegeivel, hogy a szegények doktora legyen, a kétségbeesés farkasa...

Németh László művének nemcsak mondanivalója, de szerkezete is új problémákat vet fel a magyar színpad történetében. Nem szcenikai szemléletben hoz fordulatot a Villámfénynél, ebben Németh konzervatívnak hat, ragaszkodik az úgynevezett hagyományos formákhoz. De az ő dramaturgiája nem is teszi indokolttá a színpad megszokott kereteinek kitágítását vagy széttörését. Németh a cselekménydrámával fordul szembe, száműz csaknem minden külső gesztust, külső cselekményt a színpadról s a színházat a vívódás helyévé avatja. Művei szinte kihívóan hangsúlyozzák: a színház eredeti értelmében a beszélt nyelv művészete, s a dráma végeredményben párbeszéd.

A Villámfénynélben a dialógusokban jut kifejezésre a szereplők szembenállása, ebben nyer formát a cselekmény. A dráma látszólag állóképszerű párbeszédekből áll, az események a színfalakon kívül történnek. A néző arról vesz csak tudomást, hogy a színpadokon kívül történt események milyen hatást váltanak ki a szereplők bensejében; tudatában és érzéseiben.

{840.} Németh dramaturgiai írásaiban arra a következtetésre jutott, hogy a dráma tempóját nem a cselekmény rohanásával, hanem a sűrítés művészetével kell gyorsítani. Ezt az elvet váltja valóra a Villámfénynélben. Németh nagy színpadi újítása a sűrített nyelv volt. Ez nem egyenlő a tőmondatokká való egyszerűsítéssel. Németh színpadi dialógusainak újdonsága abban van, hogy nincs egyetlen szó vagy mondat, amely nélkülözhető lenne a gondolat kifejtésében, minden szóhoz gondolat tapad. Németh színpadi prózája olyan fegyelmezett, mint a verses drámáké.

A Villámfénynél témájának visszáját ábrázolja a Papucshős (Nemzeti Színház Kamaraszínháza, 1938). Németh "a más ember iránti felelősségérzet drámájá"-nak nevezi művét, s a családja iránti felelősségérzet az a kelepce, amelyet az író – hősének vet. Holly Sebestyén a házasságát éppen olyan vállalkozásnak tekintette, mint Dr. Nagy Imre, s az ő vállalkozása is kudarcot szenvedett. Nagy szellemi ambíciók feszülnek benne, várostörténeti tanulmányát számon tartja a szakma, s képes lenne további nemes produkciókra, ha meg tudná tartani önmagát s nem szolgáltatná ki magát feleségének és leányának. Németh általános érvénnyel tudja megfogalmazni mondanivalóját: a nagy szellemi alkotásokat csak az tud létrehozni, akiben "elszánt, kérlelhetetlen önzés" van, – s megmutatja a Villámfénynél hősének ellenpéldáját: "ilyen sors vár a férfira, ha nincs ereje szakítani családjával." A Papucshőst a polgári úri komédiák langyos vizéhez szokott kritika és közönség érthetetlen, elhibázott műnek tartotta. Pedig kiváló tragikomédia, Holly Sebestyén alakja remekül felépített színpadi figura és nagyszerű tragikomikus szerep. Sebő nem pipogya ember, nemes tulajdonságokkal rendelkezik: felelősségérzettel, kiváló elmével. S éppen ezek a tulajdonságai – melyek más körülmények között esetleg pozitív hőst avatnának belőle – kelepcébe csalják, kiszolgáltatottá teszik, mert hagyja, hogy ellene fordítsák erényeit.

A Villámfénynél témájának a folytatása a Cseresnyés is (Nemzeti Színház, 1939). A körorvos szakított környezetével, kilépett a társadalomból. Cseresnyés Mihály egy Kecskemét környéki tanyán külön kis társadalmat próbál megszervezni. Cseresnyés először mint politikus akar segíteni népén. Képviselővé választják, belát a kulisszák mögé és megundorodik. Megkapaszkodik húsz hold földben: ez az a szilárd pont, ahonnan meg akarja váltani az országot. Tanítványokat fogad: parasztokat, munkásokat, diákokat. A kertszerű művelésre tanítja őket, klasszikusokat olvasva készülnek, ha másra nem, "hát az eljövendő katasztrófa elviselésére". Családjától, feleségétől és három lányától is elvárja, hogy kövessék eszméit. Amikor azonban Völgyi Wunder Rudolf képében beállít hozzájuk a fasiszta "korszellem" (a Villámfénynélben Határvári Árpád képviselte ugyanezt a szellemet és magatartást), a nők lelkében felbomlik az ideák rendje. Az asszony és a legkisebb leány elhagyja a "szigetet" és visszatér a fasizálódó "nagy" társadalomba, a középső leány nem látva más kiutat, öngyilkos lesz, s csak a legidősebb leány tart ki apja eszméi mellett.

A Cseresnyés középpontjában a Németh László tanulmányaiban sokszor kifejtett "sziget-ország" eszméje áll, hogy "a látható nyomás ellen" "láthatatlan visszanyomásként" "a magyar nemzeti energia" akadémiákba vagy farmokba vegye magát s "onnét nézzen a sorssal farkasszemet". A Cseresnyés eszméje mint telepes szövetkezet, mint sziget-ország, utópiának bizonyult. A drámaíró {841.} Németh utópiának ábrázolja az ideológus Németh eszméit: a régi Magyarországot nem lehetett a belőle való kivonulással, szigetekkel megszüntetni, csak az ellene való forradalmi harccal.

Cseresnyés Mihály az eszme megszállottja, a gondolat hőse. "Az idealista férfi a szívét köti egy gondolatra" – mondja Cseresnyés Mihályról szólva a darab egyik szereplője. Etikus hős, aki ellenállhatatlan kényszert érez az általa vélt igazság kimondására. Már Nagy Imre körorvosban is megtaláljuk ennek a magatartásnak a csíráját. Első történelmi drámájában, a VII. Gergelyben (Nemzeti Színház, 1938) pedig már teljes írói-művészi-pompával áll előttünk a Németh Lászlói etikus hős. "Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben." VII. Gergely darab-záró szavai a tragédia lényegét foglalják össze. VII. Gergely az igazság megszállottja, s ehhez méltatlanságokon, meggyalázásokon keresztül is ragaszkodik.

Németh a történelmi drámában is újat ad a magyar színpadon. A VII. Gergely műfaját tekintve tragédia, hiszen nagy küzdelmek és erőkifejtések kudarcát, értékes, jelentős nagy ember bukását festi. A klasszikus tragédiák hősei fizikailag elbuknak és művük megsemmisül. VII. Gergely nem ilyen hős: ő is nagy emberi, az egész emberiség további sorsára kiható fontosságú kérdésekkel viaskodik, s ha kora meg nem értésével szemben el is bukik, életműve a drámában bemutatott bukás után fog diadalmaskodni, igazsága a történelem során megvalósul. VII. Gergely bukva győző hős, s lényegében ilyen hőstípus Németh többi történelmi hőse, Husz János, Apáczai, Misztótfalusi Kis Miklós, Széchenyi és Galilei is.

A VII. Gergely dramaturgiai felépítésében azonban több eltérést, mint hasonlóságot mutat a későbbi történelmi drámákhoz képest. A Széchenyitől kezdve Németh a cselekmény szívének kivágására törekszik, s abba vonja össze mindazt, ami előtte történt, s utána történhet. A tragikus bukást előidéző drámai tettet a hősök még a darab történésének ideje előtt elkövették, s a drámák azt mutatják meg, hogyan tudják elviselni a hősök tettüknek következményeit. A VII. Gergely még nem ilyen összefogott cselekményt ábrázol. Amikor a dráma megkezdődik, VII. Gergely még ereje, hatalma teljében, erkölcsi és lelki egyensúllyal harmónikusan áll előttünk, s külső és belső hatalma szemünk láttára omlik össze, a tragikus vétséget jelentő drámai tettet, Henrik kiátkozásának feloldását, a III. felvonásban követi el. A dráma dramaturgiai bravúrja az, hogy VII. Gergely ellenfele, IV. Henrik császár – éppen úgy, mint majd Galilei ellenfele, Orbán pápa – nem jelenik meg a színpadon. Ez azonban nem csökkenti a küzdelem hevét, s nincs ebben a megoldásban semmi kiszámított mesterkéltség, inkább igazi dramaturgiai telitalálatnak érezzük.