Fábry Zoltán

1897-ben Stószon született a csehszlovákiai magyarság legjelentősebb élő szocialista írója, kritikusa és esztétája, Fábry Zoltán. Az első világháború előtt Rozsnyón járt gimnáziumba, majd 1915-ben, a hazafias nacionalista mámortól elkábítva önként jelentkezett katonának a frontra. Az evangélikus szellemű, polgári nevelésben részesült ifjút itt éri az első csapásszerűen kiábrándító csalódás a hazafias illúziókból, a régi világ táplálta eszmékből és ábrándokból. A háború gyilkos valóságának felismerése kötelezte őt el a legnemesebb művészi célnak, a szocializmus idestova öt évtizedes írói szolgálatára.

{886.} Emberszeretetének kiapadhatatlan forrása, alakító élménye: a háborús gyilkolás gyűlölete, az antimilitarista eszme. Fábry humanizmusa erkölcsi jellegű; mivel a leggonoszabb gyűlölet a háborúban csúcsosodik ki, s ennek legfontosabb ellenszere az etikai magatartásból eredő emberszeretet. Az első világháborúban szerzett tüdőbaja miatt Stószra visszavonuló író humanizmusa a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után egy elnyomott kisebbség, saját nemzetisége sorsának féltésével színeződik. A stószi fenyvesek magányában a könyvek válnak Fábry meghitt, állandó barátaivá – a magyar könyvbehozatal nehézségei miatt elsősorban a haladó német irodalom termékei.

A húszas évek elején Fábry az úgynevezett "emberirodalom" célkitűzéseit szolgálja. Rajta kívül főként a komáromi Földes Sándor lírája képviselte ezt a nehezen meghatározható, szociális-humánus irányt. Az "emberirodalom" annak a modernista-avantgardista irodalomnak volt egyik válfaja, melynek a magyaroknál Kassák Lajos, a németeknél pedig főként Johannes R. Becher volt példaadó mestere. Becher költői útja az expresszionizmustól a szocialista realizmusig különben is erősen hasonlít Fábry Zoltán írói fejlődéséhez. A "forradalmár" modernista iránynak később, Kassákék aktivizmusáról szóló tanulmányaival Fábry volt az első marxista bírálója.

Fábry szóhasználatában egy olyanfajta fogalmat jelentett az emberirodalom, amelyet már nem elégít ki az önkifejeződés, az író belső világának a feltárása, hanem küldetést vállal az emberért, a tömegek jobb életének kialakításáért. Az emberirodalom érvényesüléséért harcoló vitacikkeiben irodalom-szemléletének legfontosabb vonásai is megfogalmazódnak. E polémiákban olyan irodalom mellett tesz hitet, amelynek középpontjában az ember áll, amely a maga eszközeivel a tömegek minél teljesebb jólétéért működik. Az irodalomnak a kor parancsát kell teljesítenie – ez az igény fogalmazódik meg Fábry cikkeiben –, a korszak legégetőbb társadalmi problémáira kell választ keresnie és a leghumánusabb megoldási lehetőségek érdekében kell megvalósítania.

Fábry cikkei kezdetben a progresszív szlovenszkói napilapban, a Kassai Naplóban jelentek meg. 1924–25-ben Franyó Zoltán folyóiratának, a Géniusznak is munkatársa, ugyanebben az időben Szántó György Periszkóp című lapjának szlovenszkói szerkesztője. 1925-től kezdve munkatársa a csehszlovákiai kommunista párt lapjának, a Munkásnak. Fordításai, novellái, cikkei jelennek meg a szlovenszkói kommunista lapban.

Fábry humanizmusának szocialistává érését 1926-tól Gaál Gábor nevezetes társadalomtudományi szemléjében, az erdélyi Korunkban követhetjük nyomon. A folyóiratnak Fábry volt a szlovákiai szerkesztője, s ide írt esszéivel mind az egyetemes magyar irodalomban, mind az európai antifasiszta publicisztikában megalapozta tekintélyét és hírnevét. Ő törte először át a csehszlovákiai magyar irodalom azóta is szorító regionális korlátait.

1929-ben a Korunkban jelenik meg a korabeli szovjet irodalomról szóló alapos tanulmány Új valóság – új irodalom címen: egyik első magyar nyelvű felmérése a szovjet irodalom első korszakának. Egy még jórészt ismeretlen új világ, új társadalmi rendszer és életforma valóságának dokumentumait keresi Fábry az új orosz irodalomban. Elsősorban a megbízható tárgyiasságot, a gazdag anyagszerűséget és pátosztalan hétköznapiságot emeli ki a húszas {887.} évek szovjet irodalmából. Korán felfigyel Iszaak Babel művészetének rendkívüli erejére. A fiatal szovjet irodalom legnagyobb jelentőségét abban látja, hogy a forradalom közös nagy élménye ad alapot ehhez az új irodalomhoz. Iszaak Babel és Ilja Ehrenburg művein kívül többek közt Szerafimovics, Szejfullina és Fegyin prózájára, Blok, Jeszenyin és Pilnyak lírájára hívja fel elsők közt a magyar olvasó figyelmét. 1926-ban magyarra fordítja Pavel Dorohov Golgota című regényét.

Fábry legtöbb írása publicista jellegű esszé; ennek a műfajnak ő az egyik legkiválóbb képviselője a csehszlovákiai magyar irodalomban. Lendületesen, ötletesen megírt politikai cikkeit átszínezi mély irodalmi műveltsége, stílusának lírai közvetlensége. Egyébként Fábry politikai cikkei mellett ír kiváló művészetelméleti, irodalomtörténeti, és irodalomkritikai esszéket is. Publicisztikájának egyik legerősebb oldala a pszichológiai jellemző módszer: a világirodalomban is párját ritkítja a német fasizmusnak az a tökéletes, sokoldalú jellemrajza, mellyel Fábry életművében találkozunk.

Fábry stílusát a líraiság és a dialektikus jellegű szónokiasság jellemzi, melyet régebbi műveiben (alighanem a német expresszionizmus hatására) némelykor nehézkesebb, magyartalan szóösszetételek és szókapcsolatok tesznek kissé bonyolulttá. Néhány lírai hevületű esszéjét szabadversként lehet szavalni, de szónoki hatást is keltenek, mint ezt Fábry számos régebbi szlovákiai előadó-körútjának rendkívüli sikere bizonyítja. Szinte vég nélkül idézhetnénk prózájából a költői sorokat, melyekben alliteráció, rím, zenei ritmus, de főként szellemes szójáték található.

Fábry első könyve egy emlékezetes riport volt: Az éhség legendája (1932). A burzsoá köztársaság legelhagyatottabb részéről, Kárpátukrajnáról szól ez az írás; s csak egy hosszabb részlete jelenhetett meg Az Útban. Fábry Ludwig Renn német szocialista íróval együtt a Nemzetközi Munkássegély megbízásából járt Csehszlovákia ukránjai közt, akik a kapitalizmus virágzása idején mérhetetlen nyomorban éltek, s választásaikon a kommunisták több mint egy tucat párt között megkapták az összes szavazatok felét.

Esszéinek első gyűjteménye 1934-ben Korparancs címmel jelent meg. Ez a könyve éppúgy, mint az 1937-ben megjelent Fegyver s vitéz ellen című, politikai, kulturális és irodalmi tárgyú cikkeit tartalmazza. A második világháború előkészítése idején írott, nagy hatású, ma is helytálló módon érvelő háborúellenes cikkei azt tanúsítják, hogy kevés írónk ismerte fel ilyen gyorsan és világosan a német fasizmus veszedelmét. Esszéit mindig a meggyőződés heve, az igazság mély átérzése fűtötte. Maga az író antifasizmusnak nevezi jellegzetes műfaját az Emberek az embertelenségben (Bratislava, 1962) című művében.

A húszas, harmincas években írt cikkei közül legmaradandóbb értéket azok az írásai képviselnek, amelyekben hatalmas szenvedéllyel és meggyőző logikával ízeire szedi és rostjaira tépi a fasiszta demagógia tételeit. Figyelme elsősorban ebben a vonatkozásban is az irodalom, a művészet, a kultúra ügyeire összpontosul, de azt is világosan látja, hogy az író és a könyv sorsa a hitlerista Németországban sem választható el a néptömegek ügyétől. Nemcsak a máglyára vetett könyveket tartja számon makacs hűséggel, Marx, Freud, Einstein, Thomas Mann, Feuchtwanger, Becher, Brecht, Stefan Zweig műveit, de az átálló, fasisztává vedlő német írókra is ujjal mutat szenvedélyesen polemizáló {888.} írásaiban. Megrendülve reagál a pálfordulásokra, elkeseredett hangon ír az európai értelmiség túlnyomó többségének zsibbadt passzivitásáról, de ugyanakkor meggyőző' logikával bizonyítja, hogy a szellemi élet erőszakos gleichschaltolása a történelemben mindig a gyengeség jele volt, a hatalmon levők riadt védekezése a szellem ereje ellen. "Aki eszmét, gondolatot, kultúrigényt csak hatalmi intézkedésekkel tud gyengíteni, az szegénységi bizonyítványt állít ki önmagáról" – írja 1935-ben. Németország határain túl kevesen ismerték a hitlerizmus egész természetrajzát olyan mélyrehatóan, mint Fábry.

1936-ig, a Csehszlovák Kommunista Párt magyar nyelvű kultúrpolitikai lapjának, Az Útnak a szerkesztője, szoros kapcsolatban állt a szlovákiai magyar Sarlós mozgalommal, a szlovákiai és a romániai magyar irodalmi élettel, korán felismerte József Attila jelentőségét, akinek Lebukott című versét Fábry folyóirata publikálta és őrizte meg az utókor számára. Az Út hasábjain csehszlovákiai kommunista írók és a sarlósok írásain kívül a korabeli európai szocialista irodalom több fontos alkotása is megjelent utánközlésként: Gorkij, Solohov, Katajev műveiből közölt részleteket a lap, és teret adott a magyar emigráns irodalom több szereplőjének is.

Fábry Zoltán publicisztikai termésének egy része a magyarországi viszonyokkal foglalkozik. Különösen a harmincas évek közepe táján fordul érdeklődéssel a magyarországi helyzet felé, amikor már nyilvánvalóvá válik, hogy a hivatalos magyar politika teljesen hozzáköti az ország sorsát a két fasiszta hatalom: Németország és Olaszország útjához. A Horthy-korszak Magyarországának hivatalos ünnepségei, nagy reprezentatív "nemzeti büszkeségei" gyakran adnak Fábrynak alkalmat arra, hogy megszólaljon és hallassa kijózanító, bátor kritikáját a hamis nacionalista divattal szemben.

A fasizmus erősödő veszélyének ellenhatására Fábry publicisztikájában a harmincas évek második felében megindul a múlt, a nemzeti hagyományok átértékelésének folyamata. A húszas években Fábry még a hagyománynélküliség gondolatát, a mindent előlről kezdés elvét hirdette. Az első világháború borzalmain eliszonyodva az előző korszak minden illúziójával szakítani akart. "Mi a hagyomány-nélküliek voltunk a legradikálisabb hagyomány: el mindentől, ami ide vezetett, el a kifordult gyökerektől és mégis vissza egészen a kezdetig, a gyökerekig" – írja később erről a radikálisan és szándékosan hagyománynélküli korszakáról. A korábbi múltból egyetlen hagyományt kívánt tovább vinni, Ady örökségét. A fasizmus múltat-kisajátító mohósága ébreszti rá arra, hogy a múlt sem maradhat szabad préda. A fasiszta propaganda céljaira átformált hamis hagyománykultusz ébreszti rá az igazi hagyományok értékére. Amikor 1938-ban a hivatalos Magyarország Kölcseyt ünnepli a költő halálának centenáriuma alkalmából, Fábry az igazi Kölcsey teljes örökségéből kiáramló tanulságot szegezi szembe azokkal, akik számára a nemzet eszme egy befelé szűkülő, haladásellenes irányzattá vált a huszadik században. A fasizmus kardcsörtető hősködésével szemben Kölcsey férfiasságát állítja szembe: "a fasizmus a szolgalelkűség nagy konjunktúrája, egy férfiakra erőszakolt pubertás fertőzése" – írja 1938-ban.

Ady tanítása fáklyaként vonul végig Fábry 1938 előtti publicisztikájában is. Elsősorban az utolsó kötetek, A halottak élén és Az utolsó hajók lírája hatott Fábry gondolatvilágára nagy élményi erővel. A terjeszkedő fasizmus és a {889.} közeledő második világháború szorongatottsága idején új időszerűséget nyertek Ady humanista versei, amelyekben a költő szembefordult az első világháború bűnös, emberpusztító démoniságával. Fábry már 1935-ben megérzi és átéli Ady reneszánszának élményét, Ady-könyvénék megjelenése alkalmából. "A magyar glóbusz változatlan élet- és haladásdermesztő atmoszférája élővé, kortárssá, fegyvertárssá konzerválja a tizenkilences halottat" – írja 1935-ben az aktuális Adyról.

1939 szeptemberében is Adyt idézi a Korunk hasábjain Porta Hungarica címen megjelent, de csonkán maradt Ady-tanulmányában. Ez a félbeszakadt tanulmány már a második világháború kitörésének hónapjában jutott el az olvasókhoz. Az Ady-idézet már a hamarosan hallgatásra ítélt, majd börtönbe hurcolt gondolkodó optimizmusát fejezi ki, aki hinni tud még abban, hogy "valamikor jó lesz, jó lesz megszólalni, csúf, nagy özön-víz után". 1938 őszén felajánlották Fábrynak az emigrálás lehetőségét, – de ő Stószon maradt. A háború alatt az antifasiszta és háborúellenes mozgalom fáradhatatlan szószólója, tevékenységéért 1941-ben az illavai várbörtönbe zárták.

A két világháború közt megjelent, sokszor a harcok hevében született írásaiban sok olyan vélemény is megfogalmazást nyert, amely nem állta ki az idő próbáját. A kor szocialista publicisztikájának kezdeti nehézségei Fábry írásain is rajtahagyták nyomukat. A két világháború közötti magyarországi irodalom megítélésében gyakran hangoztatott elhamarkodott, elfogult megállapításokat, abból az elvont következtetésből kiindulva, hogy a magyar irodalom egészében csak reakciós lehet Horthy országában. Nem ismerte fel Móricz jelentőségét, elfogultan ítélkezett Kassák, Kodolányi és mások műveivel kapcsolatban. Mint egyik tanulmányának jegyzetében maga hívja fel rá a figyelmet, korábbi véleményalkotásaiban nemegyszer megzavarták egyes kommunista írók szektás nézetei, felfogásai, szubjektivista tájékoztatásai. Újabb írásaiban maga Fábry Zoltán hívja fel az olvasó figyelmét korábbi állásfoglalásainak egyes vitatható tételeire.

Szerves összefüggés van a harmincas években és a felszabadulás után írt könyvei között: valamennyinek közös ismertetőjele az antifasizmus és a humanizmus. A felszabadulás után első könyve, A gondolat igaza 1955-ben jelent meg. Ezt követte A béke igaza (1956) majd, a Hidak és árkok című (1957); 1958-ban műveiből egy szlovák nyelvű válogatás is megjelent. Az 1960-ban kiadott Palackposta még a felszabadulás előtti esszégyűjteményeihez, a Korparancshoz és a Fegyver s vitéz ellenhez kapcsolódik; régebbi, a fasizmus alatt elrejtett műveit tartalmazza. A felszabadulás utáni szlovákiai magyar irodalmi alkotásokról írt kritikáit és ismertetéseit Harmadvirágzás című könyvében gyűjtötte össze (1963). Kúria, kvaterka, kultúra (1964) címen megjelent kötete fontos esszéket tartalmaz, amelyek a két világháború közti csehszlovákiai magyar kultúra életét, irodalmi mozgalmait és legjelentősebb íróit hozzák az olvasó közelébe. A kötet nagyobbik fele Fábry 1923 és 1938 között megjelent írásaiból ad válogatást, részben olyan esszéket tartalmaz, amelyek ugyan 1945 után jelentek meg, de szintén a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom problémáival foglalkoznak. A korabeli és a visszatekintő esszékben egyaránt azt vizsgálja Fábry, hogy az első világháború után kialakuló progresszív szlovenszkói irodalom miként szakadt el a magyar kultúra korábbi, visszahúzó erőitől.

{890.} A felszabadulás után megjelent kötetei horizontjának további tágulásáról, kritikai módszerének fokozottabb elmélyüléséről tesznek bizonyságot. A múlt gazdag hagyományai szervesen beépülnek háború után megjelent esszéibe, tanulmányaiba. Korábbi sokszor türelmetlen vagy a szektás kritika tételeit ismétlő állásfoglalásai helyett az alkotó munka mélyebb megértéséről tanúskodnak újabb esszéi és cikkei.