Salamon Ernő

Salamon Ernő 1912-ben Gyergyószentmiklóson, proletársorban született. Fűrésztelepen nő fel, majd Gyergyóban elvégzi a líceumot. A szünidőket középiskolás és egyetemista korában is a Foresta-fűrészüzem munkásaként tölti. A kolozsvári egyetem jogi fakultására iratkozik, bekapcsolódik a kommunista munkásmozgalomba, sztrájkok szervezésében vesz részt. Gyakran van munka nélkül, egy ideig a Brassói Lapoknál újságíró, majd a Korunk munkatársa, egy időben terjesztője is. 1937 áprilisától Marosvásárhelyen él, itt ismerkedik meg második feleségével, Huszár Ilonával, aki nemcsak élete külső körülményeinek rendezésében segíti, hanem hű társa a kommunista mozgalomban is. Ezekben az években több kötete jelenik meg, ír a Reggeli Újságba, majd a Kelet Népébe, a Magyar Nemzetbe, röviddel halála után hozza verseit a Magyar Csillag. Horthy-Magyarországon üldözik, többször letartóztatják, 1941-ben a hírhedt ákosfalvai táborba internálják. Nehéz körülmények közt él, idénymunkásként dolgozik néha, egészsége megromlik. 1942 májusában munkaszolgálatra hívják be, Ukrajnába kerül, ahol tífuszban megbetegszik. 1943. február 27-én egy olasz katona agyonlövi.

{977.} Salamon Ernő lírája különös egyéni színt képvisel a szocialista és antifasiszta költészeten belül a valóság nyersebb-közvetlenebb megjelenítésével, egész költészetét átszövi kommunista magatartásának mély és sajátos művésziességgel érvényesülő természetessége. A József Attila nyomdokain felnövő lírikusgenerációnak talán legeredetibb és legtehetségesebb képviselője volt. Korai halála torzóvá merevítette életművét, egy rövid évtized adatott számára mindössze önmaga költői kifejezésére. Salamon Ernő küldetésnek tekintette hivatását, a gyergyói fűrésztelepek soknemzetiségű szegény munkásnépének gyötrelmesen sivár élete sikolt benne és általa felszabadulásért, tartalmas, gazdag emberi életért. A gazdasági világválság nyomán Románia-szerte felerősödő forradalmi hullám, a széles munkástömegeket küzdelembe lendítő sztrájkok idején bontakozik ki lírája: szerelmi költészete és eleinte lázadozó, később egyre tisztább tudatosságú indulataiból táplálkozó politikai lírája egyszerre szökik szárba. Magánélet és az osztály ügye oly szoros kapcsolatát saját bőrén tanulta meg, nem adatott számára más út, csak az egy lehetőség, hogy az osztály emelkedésével teljesítse ki saját élete harmóniáját is. Ízig-vérig proletárköltészet a Salamon Ernőé, elsősorban eszmeiségében az, és az a "lent" világának magas művésziességű versbefoglalására irányuló szuverenitása okán is. Mentes tehát a korai proletárköltészet szűkös horizontjától, szikáran agitatív gondolatiságától. Salamon lírájának gondolatisága teljesebb-gazdagabb, nyers és érdes világát viszont a szocialista humanitás fényei sugározzák át, s ez ekkor már magasabb szférát jelent, mint a polgári humanizmus erőtlensége.

Általfutván az Adytól, Kassáktól kapott indítás rövid szakaszán, hamarosan rátalál saját önálló hangjára, költői egyéniséggé növekszik. Kenyértelenségről, sorvasztó proletárbetegségről, börtönökről szól, de a hitről is, melyet nem sóhajok öveznek, hanem az ökölszorító elszántság. Pedig ő is szeretne szelíd lenni: "... Csak néha fáj, hogy ember vagyok, | s hogy nem lehetek isten, jóltevő és igazságos, hogy | vér nélkül oldjam meg a forradalmas életet" – írja 1933-ban, Hé Bartalis János című versében, amely egyúttal a polgári költészet eszményeitől való végleges elfordulás művészi hitvallása is.

Itt sötétség percén kell hirdetni:

nem lesz mindig így, mégis van jövő,

és mutatni kell harcot,

és kell fekete tenyerek pusztító alapító

lendülésének elején fölemelkedni első sorokba –

Ez az ő ars poeticája 1933-ban, s ehhez lesz hű haláláig. A vereségek és az embertelen elnyomás legsötétebb idején sem alszik ki szívéből a remény, hiszen a magányosság, megtiportság rezignációra késztető átmeneti hangulatait is újra és újra átfényesíti a "telepi szegény nép" iránti szeretet és az őtőlük tanult szolidaritás ereje. "Elküldöm bodor, bordó csókom friss köszönetnek, | Mit szép gyermekkoromban | ott kaptam lenn: honomban" – írja még utolsó éveiben is a Dal utódoknak című hatalmas poémájában. A korai zaklatottabb és ziláltabb áramú szabadversek később egyre inkább a mondandó dinamikus rendjétől meghullámoztatott kötöttebb versformákba igazodnak, s ezekben az érdes nyelvezetű költeményekben havasi tisztaságú, üde levegőjű világ tárul {978.} ki: a szegénység megannyi jelét, emlékképét, a székely, román, zsidó és szász munkások világát a naturalista nyomorköltészetet elkerülve fonja fénybe és emeli költészetté erőteljes tehetsége és a kommunista eszmeiség. Salamon Ernő a munkásosztály internacionalista gondolatvilágát képviselte a soknemzetiségű Romániában, a szocialista líra szavával vallott arról, hogy a nemzetek békéjét a munkástestvériség teremtheti csak meg. Nyelvében, gondolatainak áramában mindenütt az erdélyi havasok közt élő népek sugallatai munkálnak, a gyergyói táj megőrzi szépségét, de elveszti csak folklorisztikus érdekességét, hiszen a költészet világába még anyókái is mint megfáradt munkásasszonyok lépnek át. Salamon a határokat dúló fasizmus és a háborút hozó agresszió ellenében is a népek egyetértéséhez és békés akaratához fellebbezett, midőn ezeket írta 1938-as Békeversében:

Kinek kell új föld? Kinek feldúlt határok?

Itt meglesznek jól magyarok s románok!

Tudunk mi szót, népeink java, szépe

együtt élt-halt sok évszázad ölébe.

Hát béke, béke, az kell nekünk: béke!

Ez az élet óvója, menedéke!

"Melletted élnek" című ciklusában Emil Isàactól Aron Cotrusig, Tudor Argheziig román költőket szólaltatott meg magyarul, költőket, akik ugyanazon a humanista hangon szóltak, mellyel ő kívánta átlelkesíteni a mind embertelenebbé váló kort.

Lírájában szerteáradnak szerelmi költészetének derűs dallamai, két ember kommunista életközösségének felemelő, megerősítő nagyságáról vallván. Néha a népballadák, rigmusok hol fájdalmas, hol táncos kedvével perdülnek-lejtenek sorai, olykor átszőve a daktilus zenéjével, máskor szinte prózává ereszkedve, szintén a törhetetlen életvágy keserűből és édesből összeszőtt ízeivel.

Tudta, hogy ő is a halálraítélt nemzedék tagja, ezért is írta meg harminc éves fővel költői végrendeletét, az újabb magyar irodalom egyik legmegrázóbb dokumentumát, amelyben jövendő halhatatlan sorsát is összeköti a dolgozók felemelkedésével, megvilágítván egyben e küzdelmes élet megpróbáló-felemelő humanitásának igaz értelmét: "Ne ismerjenek, amíg a dolgozók ismeretlenségben tengődnek; ne érjen be az én munkám, míg az ő munkájuk be nem érik ... Hiszek a dolgozókban – írja –, mert keresztülmentek az igazságtalanság, félrevezetés, kiszolgáltatottság, a szolgaság, műveletlenség, éhezés és betegség hétpróbáján ... kigyöngyöztek magukból okos jóságú, tiszta tekintetű, rendületlenül bízó férfiakat és nőket – olyan élcsapatot, amilyennel rajtunk kívül más osztály vagy réteg nem dicsekedhetik. Ez a hétpróba, melyben jogunk gyökerezik a jövőhöz: ez a gyönyörű sors!"

Ezzel a tudattal indult el arra is, ahol "halál, halál mered az útnak alján", a küzdelem és helytállás férfias példájával hitelesítvén azt a tartalmas optimizmust, amely egész költészetéből sugárzik. Képes volt arra, hogy a munkásnép életét apró részleteiben és kibomló távlatosságában költészetté emelje, s mélyen átértette az ebből a "gyönyörű sors"-ból áradó elpusztíthatatlan bizonyosságot, a munkáshatalom eljövendő győzelmét. Ez a hitből és tudásból {979.} szőtt eszmeiség világítja át egész költészetét, ez teszi derűssé komorló hangulattal festett képeit, ez ujjong dallamosan napfényes verseiben. Ízes, erőteljes kommunista költészet bomlott ki Salamon Ernőben, a proletár jóság és harcos keménység példája világít ma is felénk verseiből.