Az irodalom általános helyzete

Az 1953–56 közti idő felszabadulás utáni történelmünk legellentmondásosabb korszaka. Társadalmunk ez időben élte át az egész munkásmozgalom történetében jelentős megújulást, a személyi kultusz nyűgeiből való kibontakozás történelmi pillanatát.

A személyi kultusz minden bűne, ártalma ellenére nem érintette a munkásmozgalom igazának, a szocializmus építésének lényegét, az 1953. júliusi határozat pedig folytonosságát. Ez utóbbi a szocialista demokratizmus kibontakoztatásával, a munkás-paraszt szövetség megerősítésével, az osztályharc élesedése elméletének elvetélésével kedvezőbb feltételeket teremtett. Hogy az új szakasznak gazdasági-politikai törekvései ebben az időben kezdtek érvényesülni, az a szocializmus magyarországi építésének is javára vált. Ugyanakkor ezt a kibontakozást két egymást kölcsönösen támogató erő fékezte, majd torzította el: a szektás dogmatikus hibákkal következetesen leszámolni nem képes pártvezetés és a revizionista árulás, amely mögé egyre inkább felsorakoztak a szocializmussal nyíltan ellenséges, polgári, ellenforradalmi erőket. A vezetés bizonytalansága szinte kezdettől érezhető volt, először a párt és az állami vezetés ki nem mondott, de látható kettősségében (Rákosi–Nagy Imre "vonal"), majd az 1954. októberi, illetve az 1955. márciusi határozatok egymásnak ellentmondó szellemében. Nagy Imrének a kormányból való eltávolítása után továbbra sem a júliusi határozat, hanem a dogmatizmus szellemében folyt az épp ezért tovább erősödő jobboldal elleni harc. Ilyen, a pártegységre is károsan kiható atmoszférában érte 56 tavaszán társadalmunkat a XX. Kongresszus, ami adott körülmények közt az egészségtelen helyzet további polarizálódását jelentette. Az akkori pártvezetés szinte semmi kon-{1026.}zekvenciát nem vont le a maga hibáit illetően – így nem is tudott a XX. Kongresszus szellemében meggyőző távlatot nyitni – a revizionizmus pedig a XX. Kongresszust a maga igazolásának tüntette fel. A párt 1956. júliusi határozata, Rákosi eltávolítása elvileg konstruktív alapokat adott a feloldásra és továbblépésre. A szervezkedő revizionizmus ekkor azonban már támadólag lépett fel s a belső ellenforradalmi erők külső támogatással a helyzetet kihasználva kirobbantották az ellenforradalmat.

Mint az ország egész életére, az 1953-as júliusi párthatározat az irodalomra is jótékonyan hatott. Csökkentek az irodalmat korlátozó bürokratikus akadályok, megszólalt néhány, főképp az irodalompolitika hibájából hallgató író (Németh László, Tamási Áron, Jankovich Ferenc), lehetségessé vált a hibák beismerésével az irodalmi életbe való visszatérés (Erdélyi József); általában megnőtt az alkotókedv. Ma azonban a politikai tisztázódásnak, a hibák feltárásának az irodalomra tett megtermékenyítő hatását jellemezzük, hangsúlyoznunk kell, hogy számos ide sorolt pozitív jelenség, törekvés eredete korábbra, 1953 júliusa előttre nyúlik vissza. Néhány itt tárgyalt, 1953-ban megjelent mű is (pl. Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz, Szeberényi Lehel: Hét nap stb.) előbb, 1951–52-ben készült. A politikai, irodalompolitikai változásra épített fejlődés-beosztás itt némiképp eltakarja az irodalmi folyamatnak azt a szemmellátható összefüggését, hogy több, 1953 utáni kibontakozott jelenség részben a sematizmus elleni elméleti fellépésnek (1951), részben a gazdasági politikai nehézségek már 1952-ben jelentkezett írói kritikájának következményeire épített. Elfedi általában azt, hogy 1953 júliusa nemcsak újat hozott, hanem mintegy szabad pályát is nyitott már meglevő, érlelődő törekvéseknek, tudatosított határozatlan, de már kereső, nyugtalankodó szándékokat s mutatott azoknak irányt. Éles cezúrát tehát helytelen lenne vonni. De az is bizonyos, hogy a sematizmus okainak mélyebb felismerését, a tudatosabb írói önvizsgálatot a politikai tisztázás tette lehetővé s hatékonyan ez csökkentette az írói szándék, másfelől a valóság, az élmények, a művészi hitel közt támadt feszültséget. Az írók ráébredtek arra, hogy nem ismerik eléggé az ország életét, jelszóvá lett a valóság s ezen belül a hétköznapi dolgok felé fordulás; helyére került az "élmény", az "őszinteség" s ezzel együtt az írói egyéniség szerepe az irodalomban; erősen oldódott a sematizmus görcse. Új életterületek kerültek az irodalmi ábrázolás körébe. Prózában fellendült a riport; regény- és novellairodalmunk a szocialista átalakulás aktuális kérdéseit a hétköznapok és az erkölcs oldaláról kezdte megközelíteni, továbbjárva a műfaji korszerűsödés útját. A lírai világkép, főleg a szerelmi, családi líra, tájköltészet megelevenítésével kiszélesült; hirtelen megnövekedett az eredeti s többségükben mai témájú színdarabok száma, s minden műfaj a szatirikus megközelítés új színével gazdagodott.

A politikai élet bizonytalanságai, ellentmondásai, a revizionizmus előretörése a művekben – főleg a lírában – azonban súlyos nyomokat is hagyott. A valóság felé fordulást tényirodalom, "jelzőirodalom", az önvizsgálatot pesszimista általánosítás is kísérte. Irodalmunk egésze ebben az időszakban mégis lényeges eszmei-művészi fejlődésen ment keresztül és korántsem torzult oly mértékben, mint a magának mindinkább politikai szerepet követelő irodalmi tudat. Az irodalmi életnek egyik jellegzetes ellentmondása ekkor az, hogy maga a szűkebb értelemben vett irodalmi folyamat: a művek, alkotások {1027.} világa sokkal kisebb mértékben szenvedett a revizionizmustól, mint az írók közvetlen ideológiai megnyilatkozásai.

A cikkek, viták, kritikák, vallomások világa ugyanis elszakadt az irodalmi folyamattól, jelentőségében és mennyiségében abnormisan megnőtt, polgári-kispolgári revizionista tartalmakkal telítődött s eredendő funkcióját is megváltoztatva mind nyíltabban politikai szerepet töltött be. Összefüggött ez azzal, hogy az irodalmat korábban a dogmatizmus objektív szerepén túlmenő politikai funkcióval is felruházta, hogy a gazdasági és politikai élet szintjén megoldandó feladatokat és problémákat az irodalom síkján vetette fel. Ez azután együttjárt avval, hogy az írói önvizsgálat 1953 júliusa után ugyancsak nagyrészt politikai síkon ment végbe. Támogatta ezt az a mélyebb hagyomány-szuggesztió is, hogy társadalmi fejlődésünk elmaradottsága miatt irodalmunk a történelem során nem egyszer politikát helyettesítő szerepet töltött be s ennek megfelelő írói szereptudatot hagyományozott, amit a revizionizmus nacionalizmusa időszerűtlenül és pártellenes célzattal táplált.

Hogy azonban ez az írói politizálás tartalmában eltorzult, hogy az írók nagyrésze – sokak szubjektív szándéka ellenére – s az Írószövetség, az Irodalmi Újság a politikai revizionizmus bázisává lett, annak két. egymástól elválaszthatatlan, egymást kölcsönösen indukáló oka volt: az írók jelentős részében továbbélő polgári-kispolgári nézetek, másfelől az önnön hibáival következetesen szembenézni képtelen politika és művelődéspolitika dogmatizmusa.

A tévedések kialakulásának egyik oldalról szüntelen táplálója volt, hogy a pártvezetés nem volt képes a saját maga által elkövetett hibák őszinte elemző feltárására, s főképp a konzekvenciáik következetes levonására. Ezzel lehetővé tette a párt és a hibák, a szocializmus és a személyi kultusz, a pártosság és a sematizmus azonosítását, illetve súlyosan akadályozta, hogy a kettő azonosításának revizionizmustól szított hiedelmét el lehessen oszlatni. Lehetetlenné tette a helyes, jogos kritika és a szocializmus-ellenes támadások elvi elhatárolását. A jobboldali elhajlások elleni küzdelmet elvileg, a harcban résztvevőket személy szerint kompromittálta, mert ilyen helyzetben a jobboldal elleni küzdelem összekapcsolódott a fel nem számolt dogmatikus hibák védelmével, lehetővé tette, hogy szektásnak, dogmatikusnak lehessen bélyegezni azt is, aki helyesen lépett fel a revizionizmussal szemben. Egyáltalán a felemás helyzet szüntelenül provokálta a személyi kultusz visszatérésétől való korántsem jogtalan aggodalmat.

Ahogyan a politikában, úgy az írók politikájában sem eredményezett volna ez önmagában jobbratolódást, ha ennek nem lettek volna meg társadalmi-ideológiai feltételei a párton belül, az ország társadalmában, s ha nem lett volna nemzetközi reakció. Ami az írókat illeti, egyesek közülük kétségtelen karrierizmusból, mélyebb meggyőződés nélkül szolgálták a proletárdiktatúrát, a szocializmust, s ahogy a politikai revizionizmus felütötte fejét, pozícióik megtartásáért, egy látszat-népszerűség biztosításáért hirtelen fordulattal átálltak s árulókká lettek (Aczél Tamás, Méray Tibor, Molnár Miklós). Az írók más részét – azok közül is sokat, akik a szocialista irodalom hegemóniájának megteremtéséből aktívan kivették részüket – a hibák feltárása mélyen megrendített. Szubjektív jóhiszeműségük mögött azonban aktivizálható polgári-kispolgári nézetek is húzódtak, amelyeknek helytelen tartalma a közvet-{1028.}len ideológiai és politikai szinten élesen felszínre került. Kezdeti őszinte vívódásuk egyre inkább kispolgári kétségbeeséssé torzult. A mély világnézeti meggyőződés, történelmi gondolkodás, politikai felelősség hiányára mutat, hogy sokakban a személyi kultusz a párttal és a szocializmussal azonosult, elvesztették a szocialista építés és irodalom folytonosságába vetett hitet, nem látták a múltban az eredményeket, nem a jövőben a távlatot. Egyesek széles visszhangot keltve vonták kétségbe korábbi műveik – általánosítva: a 49–53 közti szocialista irodalom objektív értékeit. Irodalomról, az írói feladatról szólva a szocializmus viszonyai közt lényegében az irodalomnak követeltek politikai vezetőszerepet. A hibák és a megtett út azonosítása egy újfajta írói szerep-tudat kialakításához vezetett: az író közvetítő a párt és a nép közt, fő feladata a párt és a nép közti bizalom helyreállítása és a politikai feladatok megvalósításának ellenőrzése, illetőleg a nép bizalmának visszaszerzése. A szocializmus és a hibák azonosítása azzal is együttjárt, hogy a valóság felé fordulás, a felfedező szenvedély, az "igazat írni" elve egyeseknél a hibák, bajok egyoldalú feltárásával azonosult s olyan ellenzéki tartalommal telítődött, hogy az országot igazán megismerni csak az írók képesek. Óhatatlanul együttjárt ezzel a múltbeli és meglevő hibák revíziós kritikája: az irodalom párt- és államirányításának korlátozása, majd létjogosultságának kétségbevonása. Az 1955-ös "Öregek és fiatalok"-vita lényegében odatorkollott, hogy az irodalom egységének tartalma "az irodalom szabadságra való törekvése a bürokratikus adminisztratív akadályok megszüntetéséért", ami 1956-ban az ellenforradalmi "sajtószabadság" jelszaváig fejlődött. Mindez nemcsak az irodalom pártosságának, a szocialista realizmusnak a kérdése volt – hanem a dolog lényegét tekintve politika éspedig az értelmiség vezető szerepét kívánó politika. A helyzetre az volt jellemző, hogy csak elvben volt lehetséges a helyes állásfoglalás, a gyakorlatban azonban a dogmatikus és revizionista nézetek szüntelenül újratermelték egymást. A Szabad Nép 1954. március 15-i cikke nemcsak árnyaltabban foglalkozott a szocialista realizmus követelményeivel, de a kétfrontos harc, a "nagyobb írói szabadság – nagyobb felelősség" elvével jó alapot adott a kibontakozáshoz. Ugyanígy írók részéről számos elvileg helyes, akár máig helytálló elméleti, irodalompolitikai cikk jelent meg, felszólalás hangzott el. A gyakorlatban azonban az történt, hogy sem az irodalompolitika, sem az írói követelmény nem folytatott kétfrontos harcot. Az irodalompolitika a hangsúlyt a jobboldali jelenségek elleni harcra tette, ugyanakkor egyre fokozódó mértékben élt indokolatlan adminisztratív eszközökkel: épp következetlensége miatt volt vitaképtelen. Az Írószövetség 1954. júliusi közgyűlésének referátuma az eredmények megjelölése mellett a hangsúlyt a jelentkező jobboldali kispolgári revíziós nézetek elleni harcra tette. Darvas Józsefnek a "Márciusi határozat és a kulturális forradalom feladatai" című 1955 májusában tartott beszéde is igen részletes, elemző és határozott kritikáját adta e jelenségeknek. Az 1955. decemberi párthatározat energikusan lépett fel az irodalomban előretörő, a revizionizmussal, egyes párttagírók frakciós tevékenységével szemben. A tragikus és jellemző azonban az, hogy ezeknek a fellépéseknek fogyatékossága nem abban volt, amit mondtak, hanem amiről nem beszéltek, vagy ami fölött átsiklottak: mindaz a következtetésből adódó politikai és ideológiai baklövés, amelyeket nem látni, amelyeknek kritikáját nem hallani, valóban súlyos politikai hiba volt.

{1029.} Ugyanakkor azonban az "írói ellenzék" sem sokat adott a kétfrontos harcra, szinte egyedüli ellenfelének a politikai és irodalompolitikai vezetést tartotta és nem tartotta szükségesnek egy sor olyan jelenséggel vitatkozni (a pártosság kétségbevonása, a valóság objektív tükrözéséről, mozgósító szerepéről való lemondás stb.), amelyek a marxista esztétika, a szocialista realizmus alapelvének kikezdését jelentették. Kialakult, főleg elméletben, de gyakorlatban is, eszmeiség és élmény korábbival ellenkező előjelű diszharmóniája: a tényekre való hagyatkozás, az általánosítás, az írói állásfoglalás igénye nélkül (szociográfiai vita). Eluralkodott, főleg a lírában a pesszimizmus, reménytelenség, halálhangulat. Az irodalom eddig leszorított szubjektív tényezői aránytalan hangsúllyal kerültek előtérbe. Az őszinteség és élmény mint a művészi hitel kritériumai jelentek meg ("Őszinteség"-vita,a "Költészet varázsa"-vita); mind az írói egyéniség, mind az irodalom nemzeti jellegének hangoztatása elszakadt a tartalom kérdéseitől. Kísérte ezeket a jelenségeket irodalmi örökségünk forradalmi és progresszív hagyományainak egybemosása, politikai célzatú kihasználása. (Jókai Petőfi mellé állítása; kísérlet a fordulat éve előtti és utáni irodalom minőségi különbségének elmosására, Babits-revízióra stb.) Jelentkezett a népi ideológia is az irodalmi hagyomány jellegzetesen egyoldalú értelmezésével, filozófiai és politikai síkon a dogmatizmusra való visszahatásként, de már nem (vagy nemcsak) korrekciót, hanem revíziót is jelentettek.

Az irodalmi élet ideológiai eltorzulásának végső oka azonban az országos politikai helyzetben rejlett. Nem lehetett egy részterületen rendet teremteni akkor, mikor bizonytalanság uralkodott az egészben, s főleg nem olyan területen, amely közéleti súlya miatt potenciálisan alkalmas volt politikai szerep betöltésére. Az irodalmi élet átnyúlt a művelődés- és irodalompolitika feje felett s a politikával teremtett közvetlen kapcsolatot. Belső viszonyait, a revizionizmus előretörését, a marxizmushoz hű erők elszigetelődését lényegében ez határozta meg. Nagy Imre – főleg a kormányból való eltávolítása után – a politikailag tapasztalatlan fiatalság mellett elsősorban az értelmiség körében igyekezett bázist teremteni s tényleges szervezőmunkával befolyásolni az Írószövetség atmoszféráját. Az írók egy csoportja politikai felelőtlenségének legfőbb bizonyítéka az 1956 júliusa után tanúsított magatartásuk. Annak ellenére, hogy ekkor erősen megnövekedett a normális kibontakozás politikai lehetősége, nem fegyelmezett, konstruktív politikát folytattak, hanem éppenséggel fokozták a vezetés ellen most már demagóg fellépést. Ekkor, majd az ellenforradalom alatt és után bosszulta meg magát, hogy 1954-től kezdve szinte csak a baloldal ellen harcoltak, s közülük a szocializmust szubjektíve igenlők sem tartották szükségesnek a jobboldali nézetekkel vitázni.

Ilyen úton vált 1956-ra az Írószövetség a revizionizmus bázisává, amely elfoglalta kulcspozícióit, a szeptemberi közgyűlésen kizárta a vezetésből a következetes kommunistákat és helyet adott kispolgári álláspontok képviselőinek. Az írói felelősség ettől kezdve nyíltan, kimondottan is politikai felelősséggé vált, s az Írószövetség ellenforradalom alatti és utáni tevékenysége ennek teljes eljátszását jelentette.