| Pályakezdése | TARTALOM | A "baloldali etika" és "a jobboldali ismeretelmélet" harca |
Első idealista világképe, amelyet A modern dráma fejlődésének története, A lélek és a formák című kötete és az Esztétikai kultúra című tanulmánya szintetizált, ezekben az években felbomlott, és Lukács jelentős ideológiai válságot élt át. A válság szükségszerű következménye volt sajátos dualista szemléletének. Egyfelől szellemtörténeti koncepciója, másfelől pedig a szellemtörténeten túllépő őszinte érdeklődése a szociológia és a történettudomány iránt került egymással ellentétbe. A szellemtörténet rendszere mindinkább az anyagi-társadalmi összetevők tagadására és mellőzésére ösztönözte, a szociológiai és a történettudományi érdeklődés pedig történetszemléletét mélyítette el és azt az igényét, hogy megvizsgálja a jelenségek társadalmi-történeti vonatkozásait is. Megoldást egyelőre úgy próbált találni, hogy a társadalmi alapot csak kiindulópontnak tekintette, mint a deisták az isten fogalmát: csak megindítója a folyamatoknak, amelyek aztán tőle függetlenné válva a maguk útját járják.
Megoldási kísérletének hiányosságait hamarosan észrevette. Felismerte, hogy általános esztétika akkori szellemtörténeti világképe alapján nem dolgozható ki. Új utakat kellett keresnie. Ez az útkeresés pedig elmélyítette történelmi szemléletét és dialektikáját. Új, de még idealista világképének kidolgozását két szembetűnő vonás jellemezte. Először: Lukács ezekben az években behatóan tanulmányozni kezdte az etika tudományát. Belátta, hogy új megoldás keresésében le kell szállnia az ismeretelmélet elvont régióiból az élet mindennapi valóságával szorosabban érintkező kérdések világába is. A lelki szegénységről című 1911-ben írott tanulmánya, amely a Fülep Lajossal Firenzében közösen szerkesztett Szellem című lapban jelent meg, már ezt az etikai érdeklődést tükrözte.
Másik jellegzetessége új korszakának az volt, hogy fokozottan kezdett érdeklődni a regény műfaja iránt. Míg az előző években érdeklődésének középpontjában a dráma állt, most ezt a középponti szerepet a regény vette át. Már drámaelméletében utalt arra, hogy a regény szélesebb befogadóképességű műfaj a drámánál és alkalmasabb a modern élet bizonyos konfliktusainak ábrázolására. Mindebben közrejátszott az is, hogy az orosz regényírók, elsősorban Dosztojevszkij művészetében vélte felfedezni azoknak a problémáknak művészi kifejezését, amelyekkel ez években ő is viaskodott.
A regény esztétikájának vizsgálata és az etikai síkon történő megoldási kísérlet találkozott második szintetizáló művében a Die Theorie des Romansban. Ezt a művét 1914–15-ben írta, először 1916-ban a Zeitschrift für Aesthetik und Allgemeine Kunstwissenschaft című folyóiratban tette közzé, könyvalakban pedig csak 1920-ban jelent meg Berlinben. Megírására az első világháború kitörése ösztönözte, szép példában váltva valóra azt az eszményt, hogy a kritikusnak is mindenekelőtt az életről kell beszélnie. Lukács e művével azoknak a művészeknek és tudósoknak a sorába lépett, akik Európa-szerte felemelték tiltakozó szavukat a háború ellen. Így találkozott az elmélet és az élet, az esztétika és az etika Lukács új rendszerében. A Die Theorie des Romans, mint Max Dvořák, a neves osztrák szellemtörténész jellemezte, a szellemtörténeti esztétika legjelentősebb műve. Az etikai szemlélet a rendszer {120.} adta lehetőségeken belül a legnagyobb mértékben oldotta a szellemtörténet élettől elszakított elvontságát. Míg a dráma atomizálódásának problémáját csak a műfaj szerkezeti-formai kérdésének tartotta, a regényforma problematikussága itt már a visszájára fordult polgári világ tükörképeként jelent meg. A véres háborúba vezető polgári válságot Fichte kifejezését használva, "Zeitalter der vollendeten Sündhaftigkeitnak", tökéletességig vitt bűnösség-korának nevezte. De a helyes társadalmi-etikai szemlélet nem párosult még esztétikai szemléletének materializálódásával. Regényelmélete ezért kettős szemléletű mű, mint az 1963-as újabb német kiadás előszavában ő maga megállapította a "baloldali etika és a jobboldali ismeretelmélet" keveréke. Bár idealista ismeretelméleti alapja meggátolta még a helyes szintézist, a tanulmány Lukács ismeretelméleti szemléletmódjának jelentős fejlődését is tanúsította. Kanttól Hegelig vezető útja itt tetőződött be. A Die Theorie des Romans az első szellemtudományi mű volt, amely a hegeli filozófia eredményeit konkrétan alkalmazta az esztétika problémáira. Zárófejezetében Tolsztojjal és Dosztojevszkijjel foglalkozva, elemzésében ki nem mondva is ott lappangott az a gondolat, hogy a "tökéletességig vitt bűnösség korában" nem új művészi formát, hanem először valami új világot kell óhajtania az európai humanistának. Az új világ óhajtása egyelőre elvont, és mint később maga jellemezte "naivan utópikus" volt, mégis felülemelkedett vele a társadalomtól elszakadt individuum lelki önmegvalósulásának történelmietlen és metafizikus eszméjén.
Olaszországi és németországi tartózkodása idején visszavonult a közvetlen kritikai tevékenységtől; válságkorszakával összefüggően inkább eszméit revideáló és új utat kereső elméleti kutatásokba kezdett. Egyetlen magyar író pályáját kísérte csak figyelemmel ezekben az években is: Balázs Béláét. Balázs majd minden megjelent művére felfigyelt, és tanulmánnyal válaszolt. E tanulmányait Balázs Béla és akiknek nem kell (1918) című kötetében adta közre. Ezek a tanulmányok általános esztétikai kutatásainak eredményeit tükrözték, és bennük testesült meg kora magyar irodalmáról formált ítélete. Balázs Béla a Holnap nemzedékének egyik sokat ígérő tagja volt, és Lukács kritikái a műveiben rejlő potenciális lehetőségek esztétikai elemzését adták. Kritikáinak két kristályosodási pontja volt: védelmezte Balázs műveinek elvont gondolatiságát és újszerű alkotómódját.
Lukács elutasította a konzervatív irodalmat, a századfordulóra avataggá vált népies-nemzeti iskolát és az új irodalmat kereste. Útja itt vált el a vele körülbelül egyidőben induló másik nagy irodalomtudós, Horváth János útjától. A baloldali polgári radikalizmus tábora és a Nyugat liberális köre egyaránt taszították mindkettőjüket. Horváth János útja visszafelé vezetett tőlük, s a szellemtörténet felhasználható eredményeit a népies-nemzeti irányzat korszerűsítésének szolgálatába állította. Ő a nemzeti klasszicizmus felfrissült konzervatív ideológiájának kidolgozásával próbálta megkerülni e két erőtlennek és gyökértelennek érzett tábort. Lukács hadállása nem a konzervatív hagyomány, hanem a megszületendő új művészet volt. Az új művészetnek pedig, jól látta, ekkor már túl kellett mutatnia a polgári liberalizmuson, az impresszionista alkotásmódon és a relativista szemléleten. (E három fogalom következetes összekapcsolása egyik legjobb gondolata volt e korszakának.) Balázs Béla műveiben érzékenyen figyelt fel az új hang felcsendülésére: a {121.} fiatal író azon törekvésére, hogy meghaladja a Nyugat számos írójára is jellemző impresszionizmust és relativizmust. Lukács ezért Balázs műveinek elfogadását vagy elutasítását két világnézet, két erkölcsi szemlélet összeütközésének tekintette a magyar irodalomban. Erről polemizált két ízben is Babitscsal Balázs drámái kapcsán. A Babitstól "németesnek" bélyegzett Balázs a mélyrehatolás filozofikus igényével új filozófiai színezetű kultúra lehetőségét hordozta műveiben, amely merőben idegen volt a Kemény ideológiájáig visszanyúló, uralkodó magyar történelemszemlélettől, amellyel a Nyugat liberális polgári szárnya hajlandó lett volna egyezkedni. Amikor tehát Balázs, védelmezte, Lukács akár tudatosan, akár nem, ezt az ideológiát támadta, s feltétlenül a "baloldali etika" segítségével jutott túl a Nyugat eszteticista és impresszionista szárnyán. Magatartásának azonban volt egy másik vetülete is: ezoterikus, elvont filozófiai gondolkodásmódja mereven elutasította a társadalmi haladás közvetlen céljait szolgáló taktikát. Csak az eszteticista művészeti szemlélet és a relativista ideológia megtestesülését látta a Nyugatban, nem vette észre azt a fontos szerepet, amelyet a magyar társadalmi haladásért folyó küzdelemben mégis betöltött. Nem értékelte annak jelentőségét sem, hogy egy ideig közös táborba gyűjtötte a konzervatív irodalommal szembenálló erőket.
Lukács eszménye a modern intellektuális irodalom volt. Ennek csíráit fedezte fel Balázs műveiben: nemcsak elvont gondolatiságában, hanem az alkotómódban is, ahogy a fiatal író – Lukács szavával – "megérzékítette" a gondolatokat: a versek és mesék újfajta népiésségében.
1917 őszén végleg hazatérve Németországból, azonnal bekapcsolódott az abban az évben alakult Szellemi Tudományok Szabadiskolájának tevékenységébe és etikai tárgyú előadást tartott. A Szabadiskola baloldali értelmiségieket gyűjtött maga köré és fennállásának első hónapjaiban Lukács mellett előadója volt Bartók Béla, Fülep Lajos, Kodály Zoltán, Mannheim Károly, Szabó Ervin.
1918-ban mindössze egy kritikai tanulmánya jelent meg: Molnár Ferenc: Andor című regényéről. "Molnár regényének tartalma: az átlagos pesti ember életének, az élet belső tartalmatlanságának és ürességének szentimentális glorifikálása." "Itt függenek össze legmélyebb gyökerükben cinizmus és szentimentalizmus: mind a kettő az erkölcs tudomásul nem vételét, a moral insanity sorsként való uralmát jelenti; azt, hogy a közönséges élet pszichológiai tényeit végsőknek és megmásíthatatlanoknak kell elfogadni, csak cinikus pillanatokban vállat vonva, a szentimentalizmus emez egysége ad egységet Molnár Ferenc új regényének."
Figyelemre méltó gondolata volt a tanulmánynak, hogy Molnár írói magatartását világnézetének hiányából vezette le: a lényegkeresés követelménye itt már az írói erkölcs alapkövetelményeként jelentkezett és összekapcsolódott a világnézet kérdésével. Lukács szerint a művészi erkölcs követelményének csak olyan író tehetett eleget, akinek szilárd világnézete volt, mert csak az ilyen író tudott az élet mélyére hatolni.
| Pályakezdése | TARTALOM | A "baloldali etika" és "a jobboldali ismeretelmélet" harca |