| A "Lukács-vita" | TARTALOM | Kiadások |
Ez a határozott bírálattal kapcsolatos, önkritikus nézetrevízió azonban nem bizonyult mélyrehatónak és tartósnak. Filozófiai, esztétikai munkásságában és közéleti magatartásában, nyilatkozataiban ismét előtérbe került a polgári racionalizmus és realizmus marxista kritikájának megkerülése, a polgári és szocialista kultúra osztálytartalmainak összemosása. Megvannak ennek nyomai Az ész trónfosztása (1954) című filozófiatörténeti munkájában is, amely a filozófia dekadens áramlatainak gazdag és sokoldalú bírálata mellett a polgári racionalizmus, az "ész" következetes marxista bírálatával marad adós, konkrét elemzéseiben pedig a dialektika kérdéseit az ismeretelméleti problémák rovására helyezi előtérbe, elhanyagolva az idealizmus materialista bírálatát. Plebejus demokráciára való orientáltsága, politikai nézeteinek az általános demokratikus feladatok síkján való megrekedése különösen káros következményekkel járt az ellenforradalmat megelőző időkben. 1956-ban tartott előadása (A haladás és reakció harca a mai kultúrában) a töményen jelentkező revizionista nézetekkel szemben nemcsak megkerülte a vitát, de a békés egymás mellett élést a hatalmi status quo fenntartásaként értelmezte, a szocialista társadalomban is a kritikai realizmus szükségességét hangsúlyozta s ezzel az írói – és nemcsak írói – közélet amúgy is jelentős revizionista tendenciáinak adott tápot. Ez időben készült, 1957-ben megjelent A különösség című esztétikai tanulmányában is megkerülte irányzatosság és pártosság elvi, elemző megkülönböztetését. A művészetek általános irányzatosságának hangsúlyozásával a pártosság konkrét, lenini osztálytartalmát szorította háttérbe – ellentmondásban az ötvenes évek elején írt cikkeivel –, ugyanakkor összhangban politikai, filozófiai és esztétikai nézeteinek ama visszatérő törekvésével, hogy a "tényleges demokrácia", polgári racionalizmus és "nagyrealizmus" elvont kategóriáiban összebékítse a polgári és szocialista tartalmakat. Ideológiai álláspontjának s annak révén a körülötte kialakult légkörnek része volt abban, hogy az ellenforradalom idején politikai szerepet is vállalt.
Az ellenforradalom leverése után az ideológiai konszolidáció fontos lépését jelentette a Lukács György munkásságában jelentkező revizionista nézetek komplex bírálata, amely részint az MSzMP különféle elméleti állásfoglalásaiban és dokumentumaiban, részint hazai és külföldi marxisták részéről történt meg. E téren átfogó jellege révén jelentős Szigeti József tanulmánysorozata, amelyben Lukács György politikai, filozófiai és esztétikai munkásságában jelentkező revizionista tendenciákat egyenként és kölcsönhatásukban kritikailag elemezte.
Lukács György 1957 óta írt – s elsősorban külföldi folyóiratokban és kiadóknál megjelent – munkásságában változatlanul jelentős helyet foglal el a dekadencia, az irracionalizmus, a különféle polgári filozófiai nézetek bírálata. Így ismételten állástfoglalt a Franz Kafka-kérdésben, az exisztencialista filozófiával, a francia "új regény"-el kapcsolatban. Ilyen irányú megnyilvánulásai élénk vitát váltottak ki nemzetközileg is. Ugyanakkor bizonyos kérdésekben ragaszkodik 1956 körül vallott álláspontjához. Noha tanulmányainak egy része kifejezetten politikai kérdéseket érint (a Nuovi Argomenti című olasz folyóiratnak adott elemzése a személyi kultuszról – a Forum című {142.} osztrák folyóiratnak a Kína és a Szovjetunió közti vitáról – stb.) megkerüli az állásfoglalást az 1956. évi ellenforradalmat, az MSzMP politikáját illetően. S bár a békés egymás mellett éléssel kapcsolatban hangsúlyozza az ideológiai harc fontosságát, kulturális téren, a tényeket figyelmen kívül hagyva, szektarianizmussal vádolja a szocialista országok kultúrpolitikáját (A kulturális egymás mellett élés problémái, Forum 1964 április-május). Esztétikai-kritikai munkásságában a fő frontot változatlanul a polgári humanizmus és a polgári dekadencia közt vonja meg, s harcát az utóbbi ellen változatlanul korlátozza a szocialista realizmus eredményeinek kimondott vagy hallgatólagos lebecsülése. "Köztudott dolog – írják az MSzMP KB kulturális elméleti munkaközösségének tézisei Irodalomkritikánk néhány fogyatékosságáról –, hogy Lukács György a kritikai realizmus túlzott eszményítésével párhuzamosan lebecsüli a szocialista realizmus eredményeit. Lukácsnak ezt a hibás felfogását félreérthetetlenül tükrözi az elmúlt években Nyugat-Németországban megjelent könyve, a Wider den missverstanden Realismus is (Hamburg, 1958). Ez a téves elmélet él – mutat rá hazai hatására – az olyan kritikai megnyilvánulásokban, amelyek kétes értékű igényességgel, a polgári irodalom klasszikusaihoz mérve marasztalják el, kicsinyítik le a szocialista művészet alkotásait. A polgári realizmus klasszikusait eszménynek tekintve lekicsinylően, mint naturalizmust, 'biedermeier' érzést vagy üres romantikát vetik el a szocialista irodalom friss hajtásait." Lukács György újabb írásaiban az a régi törekvése, hogy a szocialista realizmus elé kritikai realista eszményeket állítson, abban a konkrét formában nyilatkozik meg, hogy a szocialista realizmus központi feladataként a személyi kultusz közvetlen művészi bírálatát jelöli meg. E nézetét legpregnánsabban Mai szocialista realizmus című, első ízben a Neue Rundschau című nyugatnémet folyóiratban megjelent tanulmányában fejtette ki (magyarul: Kritika 1965.3. sz.) Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című regényének elemzése ürügyén fogalmazza meg programját: "A szocialista realizmus mai központi problémája a sztálini korszak kritikai feldolgozása." Tanulmánya – ahogyan a Kritika című folyóirat szerkesztőségi vitacikke ugyanott helyesen rámutatott – figyelmen kívül hagyja a szocialista építésnek a személyi kultusz ellenére is megvalósult folytonosságát, s ezért a műelemzésben is szem elől veszti Szolzsenyicin művészetének ama erejét, amellyel a láger látszólag perspektívátlan világában is kifejezésre juttatja a forradalom folytonosságának kiirthatatlan gondolatát. Lukács György esztétikai programja ugyanakkor nem veszi figyelembe – mert elsőként és szinte egyedüliként üdvözli a regényt – sem a személyi kultusz művészi kritikájának eddigi eredményeit, sem azt a több mint tíz esztendős társadalmi gyakorlatot, amely a valóságos építés, a tényleges politika alapján haladta meg a személyi kultuszt. Ugyanakkor bízvást életműve betetőzésének nevezhetjük a rendszeres marxista esztétika megteremtése szempontjából egyedülálló Az esztétikum sajátossága című művét (először németül, Luchterhand Verlag, Neuwied am Rhein, 1963; magyarul Akadémiai Kiadó, 1965). A kétkötetes mű, amely az esztétika filozófiai alapvetését tartalmazza és korábbi nézeteinek rendszerezésén túl számos új szempontot épít koncepciójába – tervezett Esztétikájának első része. Dialektikus és materialista szemléletéből következik, hogy a művészi visszatükrözés sajátságait az emberi tevékenység totalitásának összefüggésében vizsgálja. Kiindulópontja is az a mindennapi tevékeny{143.} ségben megvalósuló visszatükrözés, amely talaja, forrása a fejlődés során tudatosult tudományos és esztétikai visszatükrözésnek. Elemezve a sajátos művészi tükrözés elválását a hétköznapi élettől, azokat a lényegbevágó különbségeket jellemzi, amelyek a művészetet a tudományos, valamint a mágikus (vallásos) visszatükrözési módoktól elválasztják. A sajátosan esztétikai visszatükrözésnek alapkategóriája a mimézis, az evokatív világot felidéző művészi utánzás, amelyet a dezantropologizáló tudománytól éppen antropomorf jellege különbözteti meg, az tudniillik, hogy a visszatükrözendő valóság minden (tárgyi, természeti) elemét is a szemlélet és képzelet szintjén, megtartva lényeg és jelenség dialektikáját – az emberre vonatkoztatja. Ugyanakkor az antropomorf szemlélésmód nem kívánja azt a látszatot kelteni, hogy objektív realitást nyújt, amelyben hinni kell, amint ezt a mágia (a vallás) teszi.
Az esztétikum sajátosságainak megközelítését Lukács György a továbbiakban három – egymással összefüggő, egymásnak megfelelő, bár különböző aspektusú kategóriára alapozza: az úgynevezett egynemű közeg fogalmára, a pavlovi 1. és 2. jelzőrendszer közé iktatott 1.' jelzőrendszerre és a különösség kategóriájára.
Az egynemű közeg (homogén médium) az a sajátos szféra, amelyben a műalkotás létrejön, létre jöhet. Konkrét természete (hallhatóság, láthatóság, nyelv, taglejtés) szerint az emberi élet eleme – a valóság szakadatlan folyamatából kiemelve azonban a művészi gyakorlat (egyes művészeti ágak, műfajok) alapjává válik. Kialakulása feltételezi az emberi magatartás viszonylagos permanenciáját, megköveteli a mindennapi tevékenység közvetlen gyakorlati célkitűzéseinek felfüggesztését. Ez a leszűkítés egyben felfokozás és a lényeg kiemelésére irányuló intenzív koncentrálás is, olyan evokatív "teremtés", amely az emberi világnak átfogó, sűrített képét adja. A művészet e homogén médiuma révén a szubjektum – alkotóként vagy befogadóként – a puszta partikularitásból az emberi nem öntudatáig emelkedik; a hétköznapi életben tevékenykedő "egész ember" e közeg varázsába kerülve átmenetileg "az ember egészévé" alakul át, hogy a művészi élmény után, a mű katarktikus hatásának eredményeképpen gazdagabban térjen vissza az átmenetileg felfüggesztett mindennapi életbe. A megváltoztató befolyás túlnyomórészt az élet egész emberének általános magatartására irányul; a mű összes sajátságai az egynemű közeg útján az ember egészére hatnak. Az egynemű közegek különbözőségéből (valamint a szubjektumnak a világgal, a művészettel való kapcsolatának sokrétűségéből) következik az esztétikai tükrözés pluralizmusa, amelyben megvalósul az ember, az emberiség mindenoldalúsága. A művészet homocentrikus jellegéből következik, hogy ez az esztétikai hatás lényege szerint defetisizáló: a maga sajátos eszközeivel szétfoszlatja a félrevezető látszatokat, és ezzel az emberi lét, az emberi fejlődés önmegismerésének eszközévé és tükrévé válik.
A szubjektum és objektív valóság esztétikumban adott kapcsolatát vizsgálva Lukács behatóan elemzi a művészi visszatükrözés pszichológiai alapjait is. Pavlov 1. és 2. jelzőrendszere közé beiktatja az 1.' jelzőrendszert, amely "az első jelzőrendszerrel az érzéki közvetlenségben egyezik meg; a másodikkal abban, hogy maga is jelzések jelzéseiből" összegeződik. Magába foglalja a fantáziát, intuíciót stb., és az emberismeret, helyzetfelismerés stb. {144.} terén a mindennapi életben is nagy gyakorlati jelentőséggel bír. Míg azonban az 1.' jelzőrendszer reflexei (az "élmények") a mindennapi életben rendkívül szétszórtan és heterogén minőségben jelentkeznek – addig az esztétikai tevékenységben az 1,' jelzőrendszer központi szerepre tesz szert: a valóságra a feltételes reflexek szintjén adott válaszokat éppúgy maga alá rendeli, mint a 2. jelzőrendszer szintjén adottakat. (A költészetben pl. az elsődleges érzéki reflexiókat és a 2. jelzőrendszerbe tartozó nyelvet – felidéző erejű költői nyelvvé szintetizálja.) Az 1.' jelzőrendszer végeredményben annak lélektani ekvivalense és alapja, amit a műalkotás objektív elemzése során Lukács "egynemű közegnek" nevezett.
Az egynemű közeg fogalmához, valamint az 1.' jelzőrendszerhez hasonlóan az esztétikum sajátosságának harmadik megközelítése – a különösség kategóriája is sajátos közvetítő mező. Az egyediség és általánosság egymásba átmenő, egymással kölcsönhatásban álló kategóriáinak közvetítő szférája, amely az esztétikumban specifikus "szervező középponttá" válik. A visszatükrözést realizáló mozgás a különösségből mint centrumból indul ki az általánosság, illetve egyediség végletébe és ismét a különösség szervező centrumában zárul. Az általános és egyedi különösben megvalósuló egysége az esztétikum hangsúlyos kategóriája – itt dőlnek el az eszmei tartalom és a megformálás legfontosabb kérdései. Éppen ezért esztétikai kritériumok és elvek a lenini visszatükröződési elmélet közvetlen érvényesítése útján nem vonhatók le, csupán közvetve, mindig a különösség megvalósulásának történetileg konkrét elemzése révén. Azt az ellentmondást, amely az önmagukba vett műalkotás-egyéniségek magánvalója és az emberiség történetének bennük megöröködött "értünk valója" közt fennáll – ugyancsak a mindenkori műalkotás különösségének szintjén oldja fel.
Lukács végül elméletét egyes művészeti ágakra konkretizálja (zene, építészet, iparművészet, kertészet, filmművészet); foglalkozik a tér és idő kategóriáinak a különböző művészetekben betöltött szerepével. Elkülöníti egymástól a művészet és kellemesség szféráját, megállapítva, hogy "a kellemesség szintjén levő álesztétikai képződmények paradoxona éppen abban rejlik, hogy mozgásba hozzák a visszatükröződés és a kifejezés esztétikai eszközeit ..., de a befogadó szubjektumot mindezzel mégis a mindennapi élet közvetlenségében tartják fogva". Különbséget tesz a szépség és az esztétikum közt, rámutatva, hogy az előbbit tévesen tekintették az esztétikum középponti kategóriájának, egyrészt, mert fogalma átfogóbb a művészetnél, másrészt, mert szűkebb, hiszen a művészet és esztétikum nemcsak a szép kategóriájára épült. Érinti a természeti és esztétikai szép egymáshoz való viszonyának, valamint etika és esztétika kölcsönhatásának kérdéseit. Művét – bírálva a dogmatikus művészpolitikát is – annak a harcnak történetével zárja, amelyet a művészet a vallási és egyéb kötöttségek alóli felszabadulásáért folytatott.
Annak ellenére s azzal egyetemben, hogy Lukács esztétikájának első része egyes nézetmódosítások mellett is fenntart illetve megerősít vitatandó és vitatható nézeteket (az esztétikai tárgyiasság és a pártosság azonosítása, a realizmus fogalmának általános ismeretelméleti tartalma, a 20. századi művészetnek a 19. század oldaláról való egyoldalú megközelítése stb.) – nagy jelentőségű az esztétika s ezen belül a marxista esztétika történetében. Továbbfejlesztése is csak elemző elsajátítása révén lehetséges.
| A "Lukács-vita" | TARTALOM | Kiadások |