Kifürkészhetetlen és villámgyors a beszerzési szisztémájuk: mindegyik felvételem megvan nékik, s új CD-imet gyorsabban megveszik, minthogy a boltok polcain megjelenne. Múltkoriban kíváncsiságból megnéztem: csupán Mozart Requiemjéből több mint negyvenhat felvételt tartanak nyilván, ezekből nyolc azok közül az érdekes kísérletek közül való, amikoris a Süßmayernek tulajdonított részeket újrakomponálták, s akkor még nem számoltam bele azokat a lemezeket, amelyek az 1989-es, hebrencs számítógépes rendszerezéskor kimaradtak a listáról, s azóta egy távoli polcon várják a feltámadást.

Ma például, hogy XVII. századi japán, udvari zenéket kerestem, ezek között akadtam rá a századforduló egyik legnagyobb pianistájának, Joseph Hoffmann-nak 1937-es, New York-i koncertfelvételére, amikor is amerikai debütálásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte. A lemezborító tanúsága szerint a Metropolitan operaházban rendezett hangversenyen ott volt a XX. század zenei isteneinek kara: Stokowsky, Horowitz, Heifetz, Szigeti, Rubinstein s Toscanini, a hangverseny díszvendége Roosevelt elnök volt, a zenekart pedig Fritz Reiner vezényelte. Nem mentek hiába: amit akkor, azon az estén hallhattak, több volt annál, amit mai fogalmaink szerint virtuóznak lehet nevezni.

Amikor az öreg Horowitz 1989-ben meghalt, egyszer s mindenkorra lezárult a zongora történelmének az a fejezete, amit jobb szó híján hőskornak, s a hangszerrel való teljes azonosulás időszakának nevezhetünk. Ez a Liszttel elkezdődő aranykor a zongoratechnikának a szintjét elképesztő magasságokig emelte, s korunk lábáztatóvíz hőmérsékletű zenei perfekcionizmusával szemben a kifejezőerőt állította a főhelyre. Liszt, Busoni, Pachmann, Godowsky, d’Albert és Horowitz a maguk elképesztő technikai szintjével nem öncélúan bántak, hanem kifejlesztették az árnyalatoknak, a leheletfinom hangsúlyozásnak, a fantasztikusan szabad tempóválasztásnak azt a lenyűgöző és félelmetes kelléktárát, amikoris azt tehettek a fényektől és árnyékoktól, óarany ragyogástól és leheletnyi parfőm bódító hangulatától elalélt közönséggel, amit akartak. Soha nem felejtem el, midőn Horowitz manhattani házának szalonjában Bach Nun komm’ der Heiden Heiland című korálját játszotta el nékem: miként tudta a ritmusoknak, hangoknak és harmóniáknak e megszerkesztett együttesét egy szempillantás alatt opálos párába vonni, gyönyörű és elérhetetlen illúzióvá tenni az egészet, mintha csak öreg szemfedőket emelgetett volna – édes-bús, nosztalgiára hangoló játéka akárcsak a kolostorok pincéiben őrzött óbor: sok évszázaddal ezelőtti nyarak napsugara volt benne.

Antal Imre mutatta meg nékem 1990. decemberében Josef Lhevine tizes években felvett An der schönen, blauen Donau parafrázisát: az elképesztő és csábító futamok, arpeggiók, oktávmenetek szinte négykezesnek tűnő kavalkádjában még volt ereje hozzá, hogy a valóban játszi könnyedség mindvégig felragyogtassa a bécsi kedélyességnek, a gemütlichkeit–nak azt a bájos, rózsalovagos, idilli világát, amely a Szép Kort valóban széppé tette, s amikor egyetlen ütem többet felidézett a párisi bulvárok harmónikás kávéházairól, a szecessziós, álmos hangulatú, felvidéki fürdővároskák ábrándozó, fehér szalmakalapos gavallérjairól, mintha Maupassant vagy Krúdy összes elbeszélését elolvastuk volna. A korszakról, amelyről Reviczky ezt mondta: „A világ csak hangulat”.

És ezért nem értjük már meg talán manapság a romantikus zenék nagy részét, s helyezzük a tiszta szerkesztésű és könnyebben emészthető klasszikus és barokk zenét előtérbe: eltűntek azok a csodálatos ízlésű mesterszakácsok, akik a romantika félkészre főzött remekműveit a maguk mindenki mástól elütően egyéni ízvilágában tudták fűszerezni, hogy aztán ezt a felszolgálás és tálalás művészetének legmagasabb fokán helyezzék asztalunkra.

Ami a helyükbe lépett, egészen tűrhetetlen. A felvételtechnika fejlődése váratlan melléktünetet eredményezett: az egyéniség eszménye helyett feltűnt a tökéletesség eszménye, hiszen, ha egy hatodrangú énekesnő kiprésel magából nagy nehezen egy hangot, abból tehetséges hangmérnökök össze tudják montírozni az egész Pillangókisasszonyt, s a boltokban megjelenő lemez már nem az ember által létrehozott zenét hordozza majd, hanem az emberi gőg torzszüleményét. Az arabok szándékosan benne hagynak egy kis hibát legszebb szőnyegeikben is: hitük szerint csak Isten lehet tökéletes.

A folyamat innentől fogva feltartóztathatatlan. A fiatal muzsikusgeneráció, amely e digitálisan kukactalanított felvételeken nő fel, a hibázástól való görcsös félelmében múzeumi portörölgetővé válik, és nem azonosul többé a művekkel, hanem távolról tiszteli őket, mint a veszedelmes fenevadakat szokás. A koncertek hangulata megrekedt valahol a középkori kivégzések és a modern foghúzások között, pedig korunk fiataljainak élet kell, és gyorsan elmaradoznak a klasszikus hangversenyekről, amelyek többnyire olyan unalmasak, mint egy református bibliaóra. Ne áltassuk magunkat: a legvadabb könnyűzenei irányzatokban legalább meglelik azt a szabadságot, amely az emberi életnek éppen annyira alapeleme, mint a levegő, a napfény és a víz.

Ám micsoda igazságtalanság ez a történelem örök-kamaszával, Mozarttal szemben, kiben dübörög és túlcsordul a vad életöröm! Mert ez a kis pökhendi, salzburgi fenegyerek egy mai fogalmak szerint is klassz srác, akivel el lehet menni a kocsmába, aki megcsipkedi a lányok fenekét, aki elgáncsolja a kövér, nagyokat szellentő plébánost, aki úgy mesél viccet, mint senki ezen a Földön – gondoljunk csak a Falusi muzsikusokra. S amikor a felcsattanó röhögéshullám megremegteti a kocsma falait, egyszerre csak mond valamit, amelytől könnybe lábad a szemed, és így szólsz: „Hagyd abba Wolfgang! Tudom, nagyon is véges és haszontalan ez a sárfazéknyi életem, tudom! De kérlek, ne nyomj bele jobban a szarba!” S akkor ő megsimogatja a fejedet, amelytől megnyugszol, mint a kis Miranda apjának, Prosperónak varázsköpenye alatt, és egy bájos kalaplengetéssel semmivé foszlik, de te már jobb ember vagy.

Horowitz, Hubermann és a többi nagy romantikus társa és pajtása volt Mozartnak. Sírtak, nevettek, dorbézoltak és unatkoztak véle, majd utána osontak, és kilesték boszorkánykonyhájának titkait. S mikor léggé vált, felmásztak a trapézra, s játszottak nékünk. De ez az önfeledt játék egyszersmind halálosan komoly, hiszen alattuk soha sincs kifeszítve a háló.