A drágakövek az ásványország virágai. Szikrázó gyémánt, mélyzöld színben ragyogó smaragd, vérvörösen tündöklő rubin, búzavirágkék zafír s a mögöttük sorakozó, minden színben pompázó ásványok. Hosszú nemzedékek során át idegződött belénk csodálatuk. Ismertük őket már gyermekkorunk meséiből, ifjúkori regényeinkből, gyönyörködtünk bennük ékszerész cégek kirakataiban, világvárosok gazdag múzeumainak szekrényeiben, fejedelmi kincstárak közszemlére tett évszázados ékességeiben.

Miért tűntek fel a drágakövek már az őskori embernek s miért nem tud szabadulni varázsuk alól a huszadik század embere sem? Mert a drágakövek szépek. Gyönyörű színük tetszett meg elsőbben az embernek s a szín szépségét ragyogó fény, tökéletes átlátszóság vagy gyönyörködtető színjáték emeli. A drágakövek szépsége megragadta a természet szépségei iránt mindig fogékony embert, ki hűséges csodálójukká vált s az is maradt évezredeken keresztül mind máig.

Szép ásványt számosat ismerünk, közülük egyesek gyakoriak, nagy darabokban, számos helyen fordulnak elő földünkön. Másokat csak ritkán s akkor is csak kisebb példányokban találnak. Hogy a ritkábban található szép ásványok becsesebbek az ember szemében, mint a gyakoriak, az magától értetődik. Mentől kevesebben bírhatják egy-egy szép ásvány kifogástalan példányát, mentől ritkább ez, annál értékesebb mind tulajdonosa, mind az utána sóvárgók szemében.

A szép ásványok, a drágakövek birtokosai minden lehető alkalommal büszkélkedtek kincsükkel. Hordták dísznek, talizmánnak s a viselés a drágakő színének, fényének nem ártott, szépségét az évek, évtizedek nem csökkentették. Ellentálló volta, elsősorban keménysége megóvta a pusztulástól, rongálódástól, sértetlen állapotban öröklődött nemzedékről nemzedékre. Ez az ellentálló volta, mely megóvta a drágakövet a pusztulástól ásványtársai között a természetben s megvédte a rongálódástól az ember birtokában, hamar szemébe ötlött őseinknek. Ismeretlen belső erők hatásának vélték e kövek rendkívüli keménységét, az eddig csak szépnek csodált drágaköveket lassankint babonás tisztelettel vették körül s e tény csak emelte értéküket úgy tulajdonosaik, mint a tömeg előtt.

Szépség, ritkaság, keménység, ez a három tulajdonság emeli drágakővé földünk egyes ásványait az emberek szemében. Mentől fokozottabb mértékben van meg e három sajátság valamely ásványban, annál előkelőbb helyet foglal el a drágakövek társaságában. Vannak közöttük is ritka, pompás, csak keveseknek nyíló orchideák és tömegben virító mezei virágok. Látásuk, mint a virágoké, tarka lepkéké, ragyogó tollú madaraké, gyönyörködtet minket. Virág, állat szépsége a mulandóságé, a drágakő szépsége ellenben az emberi mértékkel mért örökkévalóságé. S ez emeli az ember szemében a drágaköveket értékben messze a természet növényi és állati remekei fölé. Egyetlen állati eredetű remek mérkőzik értékben a drágakövekkel: az igazgyöngy. Igézetes szelíd szépségéért még lágyságát, érzékenységét is megbocsátja az ember s a legbecsesebb ékességek közé sorolja.

A drágakövek társaságát nem övezik merev határok. Helyet talál és talált közöttük a múltban is minden szép ásvány, mely megközelítőleg is megfelel az említett három tulajdonságnak. Azonban értékben igen nagy a különbség a drágakőül használt ásványok között. Minél szebb, ritkább és keményebb valamely drágakő, annál magasabb helyen áll az ember szemében. Gyémánt, rubin, zafír, smaragd ilyen, minden követelménynek teljes mértékben megfelelő drágakövek; mióta csak ismeri, mindig őket becsülte legtöbbre az ember, rajtuk megtört az emberi szeszélynek, a divatnak hatalma is.

Ásványok, melyeknek szép kristályai az említett három követelmény bármelyikének nem felelnek meg teljes mértékben, már nem tarthatnak igényt arra, hogy a legbecsesebb drágakövek közé soroljuk őket. Akár fényük, átlátszóságuk, szóval szépségük nem kifogástalan, akár gyakrabban fordulnak elő vagy nem tanúsítanak kellő ellentállást, hamar elveszítik fényüket, elhomályosodnak, ez okok bármelyike elegendő arra, hogy becsüket az ember szemében leszállítsa. Drágakövek, melyeket hol felkap, hol elejt a divat szeszélye. Példányaikért még évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt a születés és pénz arisztokratái törték magukat, ma meg már kiszorultak az ékszerészek kirakataiból. A napóleoni idők nemesopáljának, a biedermeier türkiszének, gránátjának sorsa ez. A mindig nagy értékű, mindenkor divatos I. osztályú drágakövek után ők alkotják a II. osztályú drágakövek csoportját. Egyes ásványoknak nemzeti vagy helyi különlegesség gyanánt csiszolt, válogatottan szép példányain és az olcsóbb ékszerekbe használt féldrágaköveken keresztül érkezünk a nagyobb dísztárgyak készítésére, sőt paloták termeinek burkolására használatos díszítőkövekhez. Ezek már nem ritkaságok, keménységük, fényük is sok kívánnivalót hagy hátra, egyedül szép színük biztosít számukra helyet az elsősorban szépségükért becsült ásványok sorában.

Az ásványok a földkéregnek legkisebb egynemű, szervetlen eredetű építő kövei. Minden ásványnak jellemző belső szerkezete, külső alakja, fizikai sajátságai és vegyi összetétele van, ismeretükre az ásványtan tanít meg. A drágakövekkel foglalkozó tudomány alkalmazott ásványtan, mely az ásványtannak főleg azon részeire fektet súlyt, melyeknek a drágakövek felismerése, meghatározása, értékelése során leginkább hasznát vehetjük. Nem foglalkozunk tehát behatóbban az ásványok alaktanával, a kristálytannal, hiszen a drágakövek túlnyomórészt természetes alakjuktól megfosztva, csiszolt állapotban kerülnek a közönség elé. Röviden tárgyaljuk vegytani sajátságaikat is; vegyi összetételük sem meghatározásuknál, sem csoportosításuknál nem játszik fontosabb szerepet. Rendkívül fontos azonban a drágakövek fajsúlya, fizikai, elsősorban fénytani tulajdonságai. Szín, fény, fénytörés, valamint egyéb, egyes drágaköveken észlelhető fénytani sajátságok az alapjai a drágakövek meghatározásának, megismerésének. Ezekkel a módszerekkel, külön e célra készült műszerek segítségével meghatározhatjuk őket anélkül, hogy az értékes vizsgálati anyag ennek legkisebb kárát is vallaná, sőt sokszor anélkül, hogy a vizsgálandó követ foglalatából ki kellene venni. Ezekkel a tulajdonságokkal tehát behatóbban kell foglalkoznunk.

Századunk technikai sikere néhány legértékesebb drágakő mesterséges előállításának megoldása. Ezek a mesterséges ékkövek nem ásványok, hanem műtermékek, de ennek ellenére foglalkoznunk kell velük, mert használatuk ékszerekben, technikai téren egyre szélesebb körben, egyre nagyobb mértékben terjed. Ugyanitt szólunk a hamisítványokról, utánzatokról, valamint a drágakövek meghatározásáról is.

Végül még az ékességül használt állati eredetű tárgyakkal, az igazgyönggyel, a tenyésztett gyönggyel és a nemeskorallal fogunk foglalkozni.

Szeretném már itt felhívni az olvasó figyelmét Nemzeti Múzeumunk ásványtárára, melynek úgy rendszertani, mint kristálygyüjteményében az összes drága-, féldrága- és díszítőköveknek szebbnél-szebb kristályait, kristálycsoportjait láthatjuk. Csiszolt drágakőgyüjteménye viszont gondosan válogatott példányokban mutatja be nemcsak a nagyközönség előtt általánosan ismert, de a forgalomba csak gyéren kerülő, ritkán használt drágaköveket is.

Ne hívságos emberi ékességeket, de a természet remekeit lássuk a drágakövekben, akkor minden gátlástól mentesen gyönyörködhetünk bennük s adózhatunk velük szemben a szépnek mindig kijáró csodálattal.

Ősidőktől hódol az ember a szép kultuszának. A növényi és állati eredetű díszek: virágok, tollak, csiga- és kagylóházak, fogak mellett hamar észrevette emberősünk az ásványország szépségeit is. Kezdetleges eszközeinek anyaga után kutatva, akadhatott reá az első feltűnőbb színű, fényű ásványokra a patak medrében, folyóhordalékban s menten hiúságának szolgálatába állította. Alig ismerünk ősi népet, melynek sírleletei között nyakláncok, karkötők céljaira átfúrt színes kavicsokkal ne találkoznánk. Ők voltak a drágakövek ősei, illetőleg őseink drágakövei.

Az európai régi kőkorszak sírleleteiből ismert ásványi ékességek közt, melyek különös színük, alakjuk miatt minden valószínűség szerint már mint talizmánok is szerepeltek, tarka kvarckavicsokat, hegyikristály törmelékeket találunk. Rajtuk megmunkálásnak semmi nyoma nem látható. A fiatal kőkorszakból már jóval gazdagabb választékkal rendelkezünk. Az e korbeli sírleletek anyagából gagat, lignit, babérc, fluorit, hegyikristály, kalcedon, borostyánkő kerültek elő. Egytől-egyig Európában előforduló ásványok. Ezek a részben talán nem is ékesség, hanem talizmán gyanánt hordott kövek egy része nem fordul elő azon a vidéken, sőt még a közelben sem, ahol a régészek mint sírleletet találták, jeléül annak, hogy akár mint csereanyag, akár mint zsákmány, jókora utat tettek meg, tehát annak idején nagy megbecsülésnek örvendhettek. Egy részük már simítás, gömbölyítés nyomait viseli, máson lyukat találunk, rostra fűzve viselték valaha.

Európa őslakóinak ásványi ékességei, mint látjuk, meglehetősen szegényesek voltak, mint ahogy Európa földje is szegény drágakövekben. Földterületek, melyeknek mélye, folyóik hordaléka gazdag szebbnél-szebb ásványokban, mint India, Ceylon, messze történelemelőtti időkbe visszanyúló drágakő-kultuszt termeltek ki; drágakövekben szegény területeken élő népekhez csak művelődésük magasabb fokán jutottak el a messze Kelet valódi drágakövei.

Őseink ékszerei közül aránylag igen kevés maradt csak reánk. Sírok, jól megválasztott rejtekhelyek őriztek meg néhányat számunkra. Nagy tömegüket az utódok kapzsisága semmisíté meg. Köveiket kitördelték, a fémet beolvasztották. Nem sokat tudunk tehát az ó- és középkor ékességeiről, kivéve ott, ahol a szerencsés véletlen vagy írásos emlékek megőrizték őket számunkra. Jobban állunk vésett kövek dolgában. Ezeket, ha eredeti foglalataikból ki is vették, változatlanul őrizték meg, mint különös becsű díszt, talizmánt. Történetüket a legmesszebb kortól nyomon követhetjük.

Egyiptom. Művelődéstörténetünk első szálai a Nílus völgyébe vezetnek, a Kr. e. 4500-5000 esztendővel már jelentős kultúrával rendelkező egyiptomiak földjére. Egyiptom földjén valódi drágakő csak egy fordul elő, a smaragd. Ennek a felsőegyiptomi Dzsebel Zabara melletti (Kosseirtől délre fekvő) bányahelyeit azonban csak a Kr. e. XVII. században fedezték fel. Az ezen idő előtt s az ez után is általában ismert és használt drágakövek a türkisz, a lazúrkő, ametiszt, karneol, kalcedon, jaszpisz, zöld földpát, malachit, obszidián, alabástrom és a kalcit voltak. A türkiszt a már a Kr. e. IV. évezredben ismert, a Sinai-félsziget nyugati partján levő Whadi Magara-i bányákból nyerték, a lazúrkő keletről, Ázsiából került, mint cserekereskedés anyaga Egyiptomba. A gyémánt, rubin, zafír ismeretlenek voltak, az igazgyöngyöt csak a Ptolemaiosok idejében kezdték alkalmazni ékszerekbe. Az említett féldrága- és díszítőkövek mind szinte kínálkoztak vésés, faragás anyagául.

Egyiptom lakói kétségkívül kitűnő természetmegfigyelők voltak, alkotásaikban bámulatraméltó művészettel örökítették meg hazájuk növény- és állatvilágát. Típusokat alkottak, a szentnek tartott növény és állat legjellegzetesebb vonalait nagyszerű meglátással kiemelve s e típusokhoz (lótusz, szkarabeusz, Ureusz kígyó, Nekhebet keselyű) évezredeken keresztül ragaszkodtak. Művészetüknek is, vallásuknak is természetszemléletük volt az alapja, azonban művészetüket számos vonatkozásban alárendelték vallási felfogásuknak.

Az ókor első, művészileg teljesen kifejlett kővésői az egyiptomiak voltak. Kézzel vésett köveik mellett hamar megjelennek az íjjal hajtott, kerékkel vésett kövek is.

Legelső reánkmaradt ékszereik gyűrűk, melyeknek metszett pecsételőköve az óbirodalom idején hengeres, később szögletes. A IV. dinasztia óta a földi és földöntúli élet szimbólumaként tisztelt szkarabeusz (I. tábla. 1.) bogár képére metszették a követ. A kő alsó, sima lapja feküdt az ujjon, erre az alsó lapra vésték a pecsétet. A követ hosszában fúrták keresztül s fémfoglalatába forgathatólag erősítették meg. Pecsételéskor az ujjról lehúzva s a követ megfordítva használták. Talán a pecsételőkő biztos megőrzésének gondja adta a kőnek mindig az ujjon viselhető gyűrűbe való foglalásának gondolatát. Szkarabeusz gyűrűk, karperecek, fülbevalók és fejékek mellett főleg díszes gallérokkal találkozunk a leggyakrabban hordott ékszerek sorában. Ez utóbbiakon érvényesül teljes szépségében az egyiptomi ékszerművészet legkedveltebb technikája, a rekeszmű. A díszítendő felületet különböző színű anyagokkal kitöltött rekeszekre osztják s ezúton művészien nemesvonalú, gyönyörű színhatású ékszert nyernek.

Mint a korunkra fennmaradt rengeteg szkarabeusz, a remekművű ékszerek tanúsítják, az egyiptomiak mesterileg értettek a féldrágakövek véséséhez, vágásához, csiszolásához, fényezéséhez. A kövek vágására főleg a rekeszművű ékszerek készítésénél volt szükség. A rekeszeket vagy az alapot képező fémbe süllyesztették, vagy a fémlapra forrasztott drótok segélyével nyerték. Az így keletkezett üregekbe meghatározott színű, pontosan beillő követ ragasztottak s a felületet simára csiszolták. A kövek beragasztásához gyantát használtak, melyet néha mésszel kevertek. A ragasztóanyagot, ha a kövek úgy kívánták, meg is festették.

Az egyiptomiak művészi felfogása mellett valószínűleg a valódi drágaköveknek hiánya is oka lehetett annak, hogy Egyiptomban az ékszerészet olyan művészetté fejlődött, melyben az anyag mindenkor alárendeltje a formának. Soha nem készül ékszer egy vagy néhány kő kedvéért, a műtárgy minden egyes köve mindenkor egyenértékű alárendeltje a szigorúan nemes formájú, stilizáló irányú egésznek. Hogy az egyiptomi művész milyen kevésre becsülte a kőben az anyagot, mi sem mutatja jobban, mint hogy a legpompásabb művű királyi ékszerekben is vegyesen alkalmaztak féldrágakövet és üvegpasztákat. Ez utóbbi előállításában mesterek voltak, ezzel pótolták a drágakőkészletükben hiányzó színeket. Leggyakrabban használt üvegpasztáik a kék-, vöröses és zöldszínűek voltak.

Az egyiptomiak ékszerművészete már a középbirodalom idején, a Kr. e. XX. évszázadban eléri fejlődésének tetőfokát, a későbbi korok csak technikai fejlődést hoznak. A Kr. e. XIII. századtól már határozott visszafejlődés észlelhető. NAGY SÁNDOR, de még inkább a PTOLEMAIOS-ok alatt Egyiptom művészete görög befolyás alá kerül.

Az egyiptomiak rendkívül fejlett halottkultuszát tükrözik vissza a sírokban, a múmiák mellett talált talizmánok, védő szimbólumok is. Számuk, anyaguk és művészeti kivitelük a halott rangjától és a gyászolók érzelmeitől függött. A jelentősebb személyiségek sírjában talált amulettek nagy száma mutatja, hogy mily félelmetesnek tartották a halottra a túlvilágon leselkedő veszedelmeket. A védő szimbólumoknak volt rendeltetése óvni ezek ellen az eltávozottat. Az egyes szimbólumokhoz használt anyag színe pontosan meg volt szabva. Így a Thet-szimbólumnak, mely a halottat káros cselekedetektől védte, vörös kőből, jászpiszból kellett lennie. Az Uaz királyi pálcának, mely a virágzás, termékenység, ifjúság szimbóluma, zöld földpát az anyaga, míg vörös karneolból készült a kígyófejtalizmán, mely az alvilág alagútjaiban leselkedő hüllők ellen óvta a megboldogultat. Az igazság istennőjének, Manak szentelt talizmán anyagául a lazurkövet választották.

Igen érdekes a Szépművészeti Múzeumnak, különösen szkarabeuszokban gazdag, egyiptomi gyüjteményében egy fajansz Usebti-szobrocska, melynek piros nyelve almandinból készült.

TUT-ANKH-AMEN-nek a közeltmultban felbontott és megvizsgált múmiáján a múmiát burkoló pólya hat rétegében kétféle rekeszművű szimbolisztikus gallért és húsz amulettet találtak. A király múmiáján, valamint a kincses kamrában talált ékszerek és dísztárgyak féldrágakövei: lazurkő, zöld földpát, ametiszt, karneol, jaszpisz, szardonix, malachit, obszidián, egy zöldes, epidotszerű ásvány, márvány és alabástrom voltak. Mellettük üvegpaszta és feketés gyanta szerepeltek az ékszerekben és dísztárgyakon. Az üvegpasztát hat színben, fehér, vörös, kék, zöld, sárga és feketében találták az ékszerekben. Dacára a fejedelmi sírbolt aranyban és műkincsekben való káprázatos gazdagságának, az ékszerekben egyetlen valóban értékes drágakövet sem találunk.

A egyiptomiak korából a Kr. e. XVI. századból fennmaradt úgynevezett "Papyrus Ebers" az egyetlen írásos emlék, mely drágakövekkel is foglalkozik. Mint a gyógyászatban használatos köveket említi a kvartcot, a lazurkövet és a malachitot, de hogy mi ellen és hogyan használták őket, azt, sajnos, nem tudjuk.

Babilónia, Asszíria. Az ókornak Egyiptom mellett szintén hatalmas, évezredes kultúrájú birodalmairól, Babilóniáról, Asszíriáról, ezek népeiről jóval kevesebbet tudunk. Művészi épületeiket nem időálló kőből, hanem rommá málló téglából emelték, halottkultuszuk nem mérkőzhetett az egyiptomiakéval, sírkamráik számunkra kincseket nem igen őriztek meg. Kultúrközpontjaik a múlt század második felében és századunkban történt felásásakor (Ninive, Khorszabad, Ur, Nippur) a minket érdeklő tárgyak közül számos pecsétlőhenger és néhány ékszer került napvilágra. Mint e tárgyak bizonyítják, a babilóniaiak és asszírok éppen oly kevéssé ismerték az értékesebb drágaköveket, mint az egyiptomiak. Legfontosabb ékességük, a pecsétlőhengerek lazurkőből, hegyikristályból, kalcedonból, jaszpiszból, porfirból, szerpentinből, hematitból, magnetitből, mészkőből készültek. Közöttük nem egy, igazán művészi darab is akad, a legszebb példányok a Kr. e. IV. évezredben készültek Babilóniában.

A 2-5 centiméter hosszú, átlag 2 centiméter széles, hosszukban átfúrt pecsétlőhengereket nyakba akasztva viselték s agyagba rótt szerződéseiket, leveleiket a henger lenyomatával hitelesítették. Herodotos szerint Babilóniában annyira általános volt a pecsétlőhenger használata, hogyha valamely szerződő fél nem rendelkezett vele, úgy ezt a szerződés szövegében külön megemlítették. A kezdetben kézzel vésett, szilánk segélyével karcolt, majd íjjal hajtott kerékkel vésett pecsétlőhengerek legszebb reánk maradt példányait a párizsi és londoni gyüjtemények őrzik.

Tömör ezüst vagy aranyból készült fülbevalóikban, valamint mindig párosan hordott (jobb- és balkaron egyforma) karkötőikben ékkövet nem, vagy csak igen ritkán viseltek.

A zsidók. Babilónia Egyiptom révén ismerkedtek meg a féldrágakövek vésésével a zsidók. Itt látták, hogy ezeket pecsételőkül használják, talizmánul viselik a veszedelmek, orvosságul a betegségek ellen. A talmud szerint Jehova ÁBRAHÁM-nak egy ékkövet adott, melynek segélyével betegeket gyógyíthatott. ÁBRAHÁM halála után, írja ABBÁJI talmudista, Jehova a drágakövet a Napnak adta át, ezzel is gyarapítva e ragyogó égitest gyógyító erejét. MÓZES öt könyvében olvashatjuk, hogy a főpap díszöltönyének mellrészét aranylap ékesíté, melybe 12 drágakő vala erősítve. Minden drágakőbe egy-egy törzs neve volt vésve. Egyesek tudni vélik, hogy a törzsek kövei a következők voltak:

Ez azonban csak találgatás. Mózes idejében a zsidók éppen oly kevéssé ismerték a rubint, zafirt, topázt, mint az egyiptomiak és babilóniaiak.

A reánk maradt néhány zsidó eredetű vésett kő túlnyomórészt csak a tulajdonosra vonatkozó felírást tartalmaz, az ábrával ellátott néhány darab pedig kétségtelen egyiptomi és babilóniai befolyást árul el. Anyaguk jaszpisz, kalcedon, szerpentin, hematit, lazur kő. A nyelvészek szerint jaszpisz és zafir héber eredetű nevek. Zafiron azonban nem a mai zafirt, hanem a lazurkövet, néha az azuritot értették. Tudjuk, hogy a zsidók népe szerette a pompát és ékszereket; viseltek gyűrűket, fülbevalókat, karkötőket, azonban ez ékszerekről, a beléjük használt kövekről úgyszólván semmit sem mondhatunk.

Mykene. A Kr. e. II. évezredben virágzó művelődés volt az Égei-tenger félszigetein, Kréta, Rhodos, Cypruson, valamint a mai Görögország keleti partvidéken, mely kultúrát égei vagy mykenei kultúrának nevezzük. Utóbbi nevét Mykene városától nyerte, melynek romjai között tárta fel SCHLIEMANN először e kultúra emlékeit. E kultúrkör népének sajátos művészete megnyilatkozik ékszereik, vésett köveikben is. Ékszereik, diadémok, övek, hajtűk, fülbevalók, gombok nemesfémből készültek, rajtuk préseléssel, domborítással a növény, állatvilágból vett stilizált motívumokat alkalmaztak. Ékszereikbe ritkán foglaltak követ, igen elterjedtek voltak azonban a vésett kövek. Gemmáik alakjául sem a babiloni pecsétlőhengert, sem az egyiptomi szkarabeuszt nem fogadták el, köveiknek nagyobb lencsére, hullámcsiszolta kavicsra vagy barackmagra emlékeztető alakot adtak. Vésett köveik anyagait az első időben lágyabb ásványok, steatit, hematit, majd keményebbek, főleg kvarcváltozatok szolgáltak (hegyikristály, karneol, kalcedon, achát). A köveket kitűnően fejlett keréktechnikával dolgozták meg. A mindig mélyítve, intagliónak vésett köveket nemcsak pecsételésre használták, de amulettnek és díszül is hordták, hosszukban keresztül fúrva, nyakbaakasztva, karperecbe vagy gyűrűbe foglalva viselték.

A mykenei gemmák vésett ábrázolása széles tárgykört ölel fel, igen gyakran találkozunk rajtuk állatképekkel. Oroszlánok, griffek, szfinkszek, sárkányok díszítik a reánk maradt pecsételőköveket. Nagy számmal ismerünk titokzatos vallási jeleneteket ábrázoló vésett köveket is.

A szegényebb osztályok számára üvegpasztából utánozták a vésett köveket. Mykene ásatásakor feltárták egy kővésőnek műhelyét is, hol a szerszámok mellett nyers és félig megdolgozott köveket, lencsének csiszolt achátdarabokat is találtak. Az első mykenei vésett köveket még jóval az ásatások megkezdése előtt találták az Égei-tenger szigetein s ezért szigetköveknek nevezték. A lakosság amulettként hordta őket.

Újabb ásatások során került elő Knossosból, mykenei vésett kövekkel együtt, egy 70 centiméter magas szerpentinváza, melynek oldalait a legnagyobb művészettel vésett alakos díszítés borítja. Egy másik, szintén kőből vésett díszedényben a mykenei művészek kedves motívumát, érdes szikla mellett leselkedő tintahalat ábrázolt a művész, az anyagon való teljes uralkodással. Kőből vésett edények, edénytöredékek nagy számmal maradtak reánk, oldalaikat mindenkor gazdag vésés borítja.

Szemben az egyiptomi ékszerművészettel, a mykeneiben a féldrágakő már nem jut olyan jelentős szerephez, mint színtadó anyag, csak mint a kővésés, kőfaragás anyagának van jelentősége.

Etruszkok. Míg a mykenei művészetek teljesen új formát, stílust vittek a glyptikába, Itália földjének első kultúrnépe, az etruszkok, átvették az egyiptomiaktól a szkarabeusz-alakot. Szkarabeuszaik anyaga rendesen karneol, jaszpisz. Vésett kövekkel díszített gyűrűket, a középső ujjat kivéve, az összes ujjaikon hordtak. Pecsételőkőül használt és amulettként hordott vésett köveken kívül az etruszk ékszerekben nem igen találkozunk ékkövekkel. Kedvelték a borostyánkövet, a belőle készült gyöngyöket nyakláncnak és karkötőnek fűzve hordták.

Az etruszk glyptika egészen a Kr. e. IV. századig virágzott. Belőle eleinte sokat merítettek a görögök, később azonban az etruszk kővésés kerül a rohamosan fejlődő görög glyptika befolyása alá. A Kr. e. VI-V. század etruszk kővésői a szkarabeusz formát megtartva, a görög gemmákkal versenyző műremekeket hoznak létre.

Görögök. A görögök, ellentétben az egyiptomiakkal, nem a sík felületű, élénk színeikkel ható, hanem a domború, plasztikus díszítésekkel ellátott, könnyű, művészi ékszereknek voltak kedvelői. HOMEROS a borostyánkövön kívül még nem ismer egyéb ékkövet. Ékszereikben az ékköveknek jelentősebb szerep későbben sem jutott. Még leginkább fülbevalóikban alkalmaztak eredeti görely alakjában megtartott, ragyogóra fényesített színes féldrágaköveket, nyakláncul viszont szívesen viselték az arányló borostyánkő átlátszó, áttetsző darabjait. Rendkívül nagy szerepet játszottak azonban a féldrágakövek, mint a művészet legmagasabb fokát elért görög glyptika nyersanyagai.

A gemmavésés, mely a ragyogó mykenei idők óta semmi újat, semmi érdemlegeset nem termelt, a Kr. e. VI. században lépett föl. Első görög művelői valószínűleg a jóniaiak közül kerültek ki, az első görög kőmetsző, kinek nevét számukra HERODOTOS őrizte meg, a samosi THEODOROS volt. Ő véste állítólag POLYKRATES híres smaragdját.

Az a kevés ógörög gemma, mely reánk maradt, alakjában még etruszk befolyásra vall, amennyiben szkarabeuszformájú. Hosszában átfúrva arany-, ezüst- vagy vaskengyelen viselték, a bevésett ábra a kő lapos alsó felét díszítette. Már az első időkből ismerünk jelzett köveket. A görögöknél jelenik meg első ízben a művön a művész neve. A gemmák anyaga karneol, kalcedon, achát, onix s a kemény anyag fölött ragyogó technikájukkal teljesen uralkodtak. A vésés rendkívül éles, finom, a fényezés a legnehezebben hozzáférhető helyeken is kifogástalan. Rendesen istenek, hősök alakjaival találkozunk, különösen HERMES-, HERAKLES-, SZILÉN-ábrázolások gyakoriak.

A gemmavésőknek törvény tiltotta meg, hogy a készített kövekről másolatot tartsanak vissza. E törvényt a görögök Egyiptomból vették át s a hamis pecsétnyomókkal elkövethető csalásoknak akarták vele elejét venni.

A Kr. e. V-IV. században a görög kővésés a művészi tökélynek azóta is utolérhetetlen fokát éri el. A kő elveszíti szkarabeusz alakját, ovális, alul-felül símalapú követ metsz a művész. A vésés, a fényezés csodálatosan finom. A művész arra is ügyel, hogy a kő színe összhangban legyen az ábrázolttal. PLUTÓT sötétszínű kövön, BACCHUST ametiszten, AMPHYTRYTET aquamarinon, MARSYAST karneolon szokták ábrázolni. Az intagliókhoz hibátlan átlátszó, vagy áttetsző követ választanak, hogy a mű minden finomsága teljes egészében érvényesüljön. Mivel tojásdad alakba nehéz úgy alakot szerkeszteni, hogy a teret teljesen kitöltse, eleinte szívesen alkalmaztak térdelő figurákat. Egyre nagyobb jelentősége lesz a napi élet ábrázolásainak; muzsikáló nők, atléták, lovasok, harcosok képeivel találkozunk. Gyakran ábrázolnak állatot is; számos kiváló állatkép maradt reánk (lovak, kócsagok, darvak).

A IV. századtól már valódi drágakövekkel (topáz aquamarin, almandin) is sűrűbben találkozunk. A smaragd, rubin és zafír ritkák. A berlini, 3600 darabot számláló, antik gemmagyüjteményben csak 4 smaragd, 2 zafir és l rubin intagliót találunk, tehát már anyagánál fogva is igen értékes Ráth György-múzeumunk HERAKLEST ábrázoló ógörög smaragd intagliója.

Teljes virágjában áll a kővésés NAGY SÁNDOR idejében. Oly jeles mesterek működtek, mint PYRGOTELES, LYKOMEDOS, DAIDALOS, SCOPAS. Közülük PYRGOTELES véste kőbe NAGY SÁNDOR képét. E kortól terjed az arcképek vésése és ez időben születnek az első domborúan vésett kövek, az első kameók is. Míg az intagliók eredetileg pecsételés célját szolgálták, a kameók már tisztán csak műtárgyak. Anyaguk úgyszólván kivétel nélkül onix, szardonix s e köveknek különböző színű finom rétegezettségét a művészek felülmulhatatlan ügyességgel aknázzák ki. A felső, tejfehér rétegből vésik ki a reliefet, a sötétebb alsó réteg szolgál háttérül. Ha a kő több, mint kétrétegű, úgy a színhatás még gazdagabb.

A hellén glyptika központjává a tudomány és művészet kedvelő PTOLEMAIOSOK gazdag városa, Alexandria válik. Itt készült e kor s általában a glyptika egyik legnagyobbszerű alkotása, a ma a nápolyi múzeumban őrzött Farnese-csésze, ez az egyetlen darab szardonixból kidolgozott gyönyörű darab, melynek külsejét egy Gorgó-fő, belsejét mitológiai vonatkozású jelenet díszíti. Innen került ki a Louvrenak onixból remekelt Ptolemaios-vázája s a híres Ptolemaios-kameók, melyek egyikét Bécs őrzi, másikát RUBENS másolta a bécsi Lichtenstein képtárban látható gyönyörű kettős arcképén. A pompakedvelő PTOLEMAIOS-ok alatt hellén hatás alá került Egyiptomban rendkívül elterjedtek a féldrágakövekből faragott dísztárgyak. (I. tábla. 2.)

A görög kőmetszők a drága és féldrágaköveket acélfoglalatba erősített gyémántszilánkkal vésték. E kor vésett köveinek ragyogó fényét később soha nem sikerült többet utolérni. Érdekes, hogy az Indiából nagy drágaságként Európába került gyémánt a görögöktől került vissza Ázsiába, kőmetszésre alkalmasan foglalva és a kínaiak görög eredetű gyémántvésőket használtak.

A NAGY SÁNDOR meghódította Perzsia szatrapáinak fényűzése felülmúlta Görögország és Egyiptom uraiét. Ékszereikben India értékes drágakövei, a perzsa öböl pompás gyöngyei ragyogtak, babiloni mintára készült pecsétlőhengereiket féldrágakövekből vésték. NAGY SÁNDOR hadjárata ismertette meg őket a görögök művészetével, a görögök viszont a perzsák pompáját vitték magukkal Egyiptomba. Eddig egyszerűen, nemesen művészi ékszereiket ezentúl drágakövekkel, igazgyöngyökkel díszítik, ugyanígy aranyos serlegeiket is. Alexandriában keleti pompa honosodott meg.

PTOLEMAIOS PHILADELPHUS egy ünnepélyes alkalommal közszemlére tette drágakövekkel kirakott arany- és ezüstedényeit, melyeknek súlya tízezer ezüst talentum volt. Ragyogó ünnepi felvonulásai alkalmával ő és kíséretének ruhái és ékszerei szemkápráztatóan csillogtak az aranytól és drágakövektől. Megcsináltatta feleségének, ARSINOE-nek 4 ellen nagyságú szobrát aranyból, a szobrot topázokkal rakatta ki s Alexandria egyik templomának ajándékozta.

A perzsa kőmetszők NAGY SÁNDOR idejétől görög szellemben készítik gemmáikat, melyeknek legszebb reánkmaradt sorozatát Szentpétervárott őrzik.

A görögök az első kultúrnép, mely az ásványokra, illetőleg drágakövekre vonatkozó írásos emlékeket hagyott reánk. Ők adtak nevet is legtöbbnek, a drágakövek túlnyomó részének neve görög eredetű. Bár természetvizsgálójuk, ki az ásványokkal behatóbban foglalkozott volna, nem volt, mégis a görögök építette alapon állott az ásványtan még messze benn a középkorban is.

Találunk a drágakövekre vonatkozó adatokat költőik, történészeik írásaiban is. Így a borostyánkövet, mint kedvelt ékességet, már HOMEROS, majd HESIODUS is említi. SOPHOKLES azt írja róla, hogy MELEAGER halálát sirató madarak könnyeiből keletkezett. Kr. e. 500 körül keletkezett egy ONOMAKRIXOS-nak tulajdonított tanító költemény, mely a drágakövek gyógyító erejét és varázshatalmát tárgyalja. A "Peri lithon" címet viselő költemény elsőül az átlátszó kristályt említi. Aki ezzel kezében lép a templomba, az nem imádkozik hiába, mert könyörgéseinek az istenek nem állhatnak ellent. S ha napsütötte helyen száraz forgácsra helyezzük, a forgács füstölni kezd, majd meggyúl a tűz. Az így gerjesztett tűzön bemutatott áldozat különösen kedves az istenek előtt. Ha zöld jászpiszt viselve mutatunk be áldozatot, szárazföldünket eső öntözi meg, míg a szántáskor az ökrök szarva közé kötött achát DEMETER előtt kedves és jó termést ígér a gazdának. Fáradtságot, szomorúságot felejt mindenki egy darab galaktites birtokában s e kő gyermek nyakába kötve, őrzi ezt a rossz szellemek pillantásaitól. Az ametiszt jó kedvet hoz és megvédi viselőjét a részegségtől. Így folytatja, hasonló bűverővel ruházva fel a topázt, a krizoprázt s néhány, előttünk ismeretlen nevű ékkövet.

PLÁTÓ mint kedvelt ékkövet említi a szardonixot, a jászpiszt és a smaragdot. Az ókoriak smaragdja alatt részben a malachitot kell érteni.

Az ókor legnagyobb természettudósa, NAGY SÁNDOR kortársától, ARISTOTELES-től reánk a drágakövekre vonatkozó semmi írás nem maradt. Az "Aristoteles ásványkönyve" című mű a Kr. u. VIII. században keletkezett. A nagy tudós egyik legkedvesebb tanítványa, THEOPHRASTUS (371-300) volt az első, ki az ásványokkal is foglalkozott. A "Peri lithon" címet viselő, a legrégibb eddig ismert ásványtan keletkezését a Kr. e. 310-es évekre teszik. Szól az akkor ismert drágakövekről is, ezek színéről, fényéről, keménységéről.

Róma. Az első évszázadokban Róma népe a földmívesek, kisiparosok puritán életét élte. Létük békében, háborúban nehéz harc volt az életért. Ékszert ez időkben alig ismertek, vasból volt a jegyesek gyűrűje is. Csak később kaptak aranygyűrűt az idegen népekhez küldött követeik, de eleinte ezt is csak követségük tartamára.

Első ékességük vésett ezüst, illetőleg arany pecsétgyűrűjük lehetett. Ezek használata lassankint annyira elterjedt a vagyonosodó polgárság körében, hogy a második pun háború idején HANNIBAL már három véka aranygyűrűt küldhetett zsákmányképpen Karthágóba. Drága- és vésett kövekkel díszített gyűrűket csak későbben kezdtek viselni. Drágaköves gyűrűje elsőül SCIPIO AFRICANUS-nak volt. A vésett kövekkel és a kővéséssel az etruszkok és a görögök révén ismerkedett meg Róma népe.

Midőn a köztársaság uralmát a félsziget kisebb görög gyarmataira, majd a Kr. e. II. században Görögországra is kiterjeszti s Karthágót tönkreverve, megszabadul legnagyobb ellenségétől, a római birodalom hatalma és gazdagsága rohamos növekedésnek indul. A köztársaság utolsó éveiben Róma már a gazdag hódítók városa, hová Kelet és Nyugat önti kincseit. LUCULLUS megveri a pompakedvelő pontusi fejedelmet, MITHRIDATES-t, kinek kincsei között egyedül onixból faragott csészét és vázát 2000 darabot találtak a győztesek. A diadalmenetben öszvérek százai viszik az arany, ezüstedényeket, a pénzt és veretlen nemesfémet és MITHRIDATES egyéb kincsei között a fejedelem aranyból készült, drágakövekkel kirakott pompás pajzsát.

POMPEIUS diadalmas hadjárata a mesés Kelet drágaságait önti Rómába, JULIUS CAESAR az utolsó PTOLEMAIOS-ok kápráztató fényűzését ismeri és ismerteti meg a rómaiakkal, kik hamarosan általánosan megkedvelték a gyöngyöket, drágaköveket és gemmákat.

A rengeteg zsákmány között, melyet a győzők magukkal hoztak, igen sok drágakő és gyöngy került Rómába s az eddig csak ritkán látott kincsek e hirtelen bősége Rómát az új gazdagok tomboló fényűzésébe kergette. Oly gyakoriak lettek Rómában a drágakövek, írja PLINIUS, hogy nemcsak ékszereket, de ivóserlegeket, edényeket és fegyvereket is raktak ki velük.

A rómaiaknak sem művészi készsége, sem ízlése nem érte el a görögökét. Nehéz életsorból, művészi hagyományok nélkül kerültek aránylag hirtelen vezető szerephez hatalomban, gazdagságban. Ékszereik nehézkesebbek, mint a görögökéi, sok bennük a drágakő, néha éppen agyondíszítettek. Inkább az anyagi, mint a művészi értékre fektetik a fősúlyt. Gyűrűk, fülbevalók, karperecek, nyakláncok, nyakékek és mint különlegességek, drágakövekkel díszített hajtűk és illatszeres fiolák a leggyakrabban hordott ékességek.

Ismerik már az összes drágaköveket és egy-egy szép példányért hihetetlen árat fizetnek az egymásközt vetélkedő gazdagok. Az átlátszó, szépszínű köveket rendesen domborúra csiszolva, vésetlenül foglalták. Ha színe telt, belseje kifogástalanul tiszta volt, karimásan, ha halványszínű vagy hibás volt a kő, szekrénykésen foglalták és ragyogóra fényezett vagy a megfelelő színűre festett fémlappal bélelték. Gyémánttal díszített gyűrűt elsőül JUVENALIS, TRAJANUS császár kortársa említ.

Rendkívül kedvelték a vésett köveket. Minden tehetősebb római régi, görög mester véste követ keresett pecsétgyűrűjébe, illetőleg pecsétgyűrűibe, mivel egyeseknek 3-4 remekművű pecsétgyűrűjük is volt. Gemmagyüjtemények keletkeztek. Az első gemmagyüjteménye SULLA mostohafiának, SCAURUS-nak volt. POMPEIUS MITHRIDATES-től zsákmányolt remek gemmagyüjteményét a kapitóliumi templomnak ajándékozta, maga csak egy művészi kivitelű, kardot tartó oroszlánt ábrázoló követ tartott meg pecsételőkőül. JULIUS CAESAR szintén nagy kedvelője volt a vésett köveknek. Sok szeretettel és gonddal összehordott gemmáiból hat gyüjteményt állít össze és ezeket VENUS GENETRIX templomának ajánlja fel. OCTAVIA fia, MARCELLUS viszont APOLLÓ szentélyének ajándékozza gemmáit. Ezek a templomokban a nyilvánosság számára hozzáférhető gyüjtemények csak fokozzák a gyüjtőkedvet. Beteges gyüjtőszenvedélye ragadja, nem egy társával egyetemben, gazságokra VERRES-t, aki háromévi proprétorsága alatt a gazdag Sziciliát fosztja ki minden valamire való műkincséből. Gemmákkal díszített gyűrűk, arany- és ezüstedények, szobrok, Szíria királyának, ANTIOCHUS-nak drágakövekkel kirakott serlegei, egyetlen kőből faragott, aranynyelű merítője, a római Kapitóliumra szánt, remekművű, drágakövekkel dúsan kirakott arany gyertyatartója mind a kapzsi kiskirály zsákmánya lett.

A vésett kövek után egyre fokozódó kereslet hazájukban immár nehezebben érvényesülő görög kőmetszőket csábít Rómába. Az augustusi időkben immár általánosan elterjedt gemmaviselés és gyüjtés nagyszámú, részben igen jó minőségű vésett követ szült. A kövek ábrázolásai nagyobbrészt görög tárgyúak, mestereik úgyszólván mind Rómában élő görögök. Rendkívül gyakoriak a régi műremekek másolatai, a művészet szelleme tisztán hellenisztikus. Az e korból származó jó intagliókat igen nehéz a régebbi görög munkáktól megkülönböztetni. Különösen AUGUSTUS korából maradtak ránk művésziesen és igen nagy gonddal megmunkált gemmák. A kor legjelesebb kőmetszője DIOSCORIDES; ő készítette AUGUSTUS pecsétjét is, a császár arcképével. Reánkmaradt művei közül két remek álló HERMES, egy pompás Io fej mutatják, hogy mesterük a régi, klasszikus hellén művészetből merített. Fiai, EUTYHES és HYLLOS szintén jeles kővésők voltak, előbbitől a berlini gyüjtemény őriz egy, sajnos, törött hegyikristály gemmát, melyet ATHENE képe díszít s mely egyike az ókor legmesteribb intaglióinak. ATHENAE PARTHENOS Bécsben őrzött gyönyörű másolata révén válott híressé ASPASIOS, mert e gemma a leghívebb másolata PHIDIAS ezen, sajnos, elveszett remekének. Híres mesterek voltak még APOLLONIUS, ANTEROS, PAMPHILOS, TEUKROS. A bécsi, londoni, párizsi és berlini gazdag gemmagyüjtemények e művészek számos kiváló remekét őrzik.

Az arcképek, az arckép-kameók vésésének művészete is újjászületését éli a császárság idején, egészen NERÓ koráig. Gazdag sorát bírjuk ez időből a kitűnő arcképeknek; jórészük az uralkodóház tagjait ábrázolja. Leghíresebb az ókor két hatalmas kameója: a Gemma Augustea (19×22 cm), melyet Bécsben és a Gemma Tiberiana (26×30 cm), melyet Párizsban őriznek. Előbbi a Kr. u. második évtizedben készült s valószínűleg DIOSKORIDES műve. Bár nagyságra kisebb, művészi értéke nagyobb a párizsi kameónál. Mindkét kő sokrétegű szardonixból készült, őriz néhány e korbeli szép kameót Ráth György-múzeumunk is.

AGUSTUS császár eleinte egy szfinxet használt pecsétjében, később NAGY SÁNDOR-t, majd önmagát ábrázoló, DIOSKORIDES készítette intaglióval pecsételt. MAECENAS pecsételőköve békát ábrázolt s mivel barátaitól gyakran kért pénzt művészei támogatására, ezek, mint PLINIUS írja, nem látták túl szívesen békáját. A köznép számára, kik a drága metszett köveket megfizetni nem tudták, óriási mennyiségben készültek kameók és intagliók a legkülönbözőbben színezett üvegből.

A császárság első idejében tűntek fel a körül kidolgozott kövek, melyeken a háttér hiányzik. Az alakot, mely rendesen portré, néha állatfej, teljes egészében kivésték. Legnagyobbszerű efajta reánk maradt mű egy onixból faragott császári portré (III. VALENTIANUS?), mely valaha a császári jogar felső része lehetett. Ma a Louvre őrzi, míg a középkorban a St. Chapellei karvezető méltóságának jelvénye volt.

A metszett köveket nemcsak gyűrűkbe és egyéb ékszerekbe foglalják, de arany és ezüstserlegeket (vasa gemmata), tálakat, fegyvereket, hangszereket, sőt kocsikat, lószerszámokat díszítenek velük. Mi, olvassuk PLINIUS-nál, metszett kövek tömegéből iszunk és ivóserlegeinket smaragdokból állítjuk össze.

Nem kisebb fényt űztek a hegyikristályból, onixból faragott edényekkel, úgyszintén a murrhini kelyhekkel. Utóbbiak minden valószínűség szerint a sok színű fluorit nagyobb átlátszó vagy áttetsző példányaiból készült, vékonyfalú, pompás színhatású edények voltak. Tekintve a fluorit lágy, rideg és kitűnően hasadó voltát, minden tiszteletet megérdemelnek az ókor kővésői, kik e kényes anyagot olyan ügyességgel dolgozták fel. A murrhinák szintén Keletről kerültek Rómába, az első példányokat POMPEIUS hozta magával. Szépségük s nem kis mértékben roppant áruk (PETRONIUS 300.000 szeszterciust fizetett egy remek példányért) hamarosan kedveltekké tették őket a rang- és pénzarisztokrácia körében. PLINIUS írja, hogy PETRONIUS, midőn halálát érezte közeledni, remek kristályedényeit s vagyonért vásárolt murrhináit összetörette, nehogy kedvelt tárgyai NERO kezeibe kerüljenek.

SENECA szerint, korábban minden tehetősebb embernek számos kristályból metszett edénye volt s a gazdagabbaknak értékes murrhinái is. A művészi vésésekkel borított hegyikristály edények ára sem igen maradt 100.000 sestertius alatt. AUGUSTUS császár, mint ugyan csak SENECA feljegyezte, egy ízben VEDIUS POLLIO-nál vala vendégségben. A házigazda legszebb kristályedényeivel és vasa gemmataival teríttetett. Egyik szerencsétlen rabszolga nagy ügyetlenül eltört egy remekbe vésett kristályserleget, mire POLLIO oly haragra gerjedt, hogy halastavába akarta dobatni a megrémült embert. Ez, szegény, a császár lábaihoz borult kegyelemért. A házigazda dühét azonban a császár kérlelése sem enyhítette, mire azután a császár haragudott meg s parancsára a szolgák POLLIO minden drága edényét összetörték.

Előkelő római házakban nagyobb, hegyikristályból köszörült golyók állottak, forró nyári napokon a vendégek és a háznép ezeken hűtötték meleg kezeiket. Szokásban volt hibátlan, teljesen átlátszó hegyikristályokat és kristálycsoportokat természetes mivoltukban szobadísznek használni.

Nagy mennyiségben használtak fel féldrágaköveket, díszítő köveket mozaikokhoz. Utólérhetetlenül szép kőmozaikok kerültek elő Pompeiből, így a NAGY SÁNDOR csatáját ábrázoló 2.75×5 méteres remekmű, melynek rendkívüli finomságát mi sem mutatja jobban, minthogy egyes helyein cm²-ként 25 kövecskét is számolhatunk. Mestereik görögök voltak; alattuk érte el a mozaikművészet tetőpontját.

Készültek szobrok borostyánkőből is és egy kis borostyánkőszobrocska értéke, PLINIUS szerint, jóval nagyobb volt egy eleven ember (rabszolga) értékénél. AUGUSTUS császárnak borostyánkőből készült szobrát, mint PAUSANIAS írja, az olympiai templomban állították fel.

A dúsgazdagok Rómájába egyre érkeznek a messze Kelet ragyogó drágakövei. A nők lábukon, karjukon, minden ujjukon, fülükben, hajukban drágábbnál drágább ékszereket viselnek, oldalukról aranyláncok, nyakukon gyöngysorok csüngenek. AUGUSTINA, CLAUDIUS császár felesége színarany szálakból szőtt ruhát viselt, LOLLIA PAULINA ruháját viszont roppant értékű smaragdok és gyöngyök tömege díszítette, melyek értékét német szakemberek 9 millió márkára becsülték.

Nem maradnak a nők mögött a férfiak sem. Megnyerőbb alak közöttük opáljának szerelmese, NONIUS szenátor. Inkább ment száműzetésbe, minden javát visszahagyva, csak remektüzű, mogyorónyi nemesopálját (melynek értékét PLINIUS 2 millió szeszterciusra becsülte) vivé magával, de nem volt hajlandó kincsét a kapzsi ANTONIUSNAK kiszolgáltatni. JULIUS CAESAR pompás aranydiadémot viselt, melyet művészi gemmák díszítettek. AUGUSTUS, mint pontifex maximus, drágakövekkel kirakott ruhát és fejdíszt hordott. GALENUS fegyvereit díszítette fel legértékesebb vésett köveivel. CLAUDIUS császár csak azt fogadta kihallgatáson, aki az ő képével díszített aranygyűrűt viselt. NERO egy hatalmas, 15 hüvelyk nagyságú jászpiszba faragtatta páncélos képét s a cirkuszban ragyogóra csiszolt smaragdlapban nézte a gladiátorok küzdelmét.

Ebben az időben a római ifjúság már minden ujján viselt drágaköveket, kameókkal díszített aranygyűrűket, éppen csak a középső ujjat hagyták szabadon. Mivel azonban a sok gyűrű nyáron nehéz volt, mondja PLINIUS, a nehéz gyűrűk mellett egy könnyebb nyári gyűrűkészletük is volt.

Az őrjöngő fényűzés tetőpontján kétségtelenül HELIOGABALUS császár áll, ki ALIEUS LAMPRIDIUS szerint ruháit, cipőit remekművű vésett kövekkel díszítette s cipőt, gyűrűt egyszernél többször fel nem vett. Arannyal kivert, drágakövekkel díszített kocsikat használt s az utat, melyen járt, arany és ezüsporral hintették be. Éjjeliedényei murrhinák és onixedények voltak. Lakomáin a gyümölcs és virágok közé drágaköveket szóratott vendégei számára. Smaragd és ametisztgyűrűket csináltatott, melyeknek köve alatt mérget őrzött; drágakövekkel kirakott kardokat, tőröket készíttetett; egy tornyot építtetett, melynek alját aranylemezekkel rakatta ki, gondolva arra, hogy fordulhat a sors és ha ekkor önkezével vet véget életének, ez mindenképpen kellő pompával történjék.

Hogy ez a beteges fényűzés már erősen az ízlés és a művészet kárára volt, magától értetődik, úgyszintén az is, hogy a drágakövek ily roppant kereslete mellett erősen felvirágzottak a hamisítások. Mint PLINIUS írásaiban olvashatjuk, korában már kitűnően utánozták az összes átlátszó drágaköveket színes üveggel, színtelennel a hegyikristályt, illetőleg a belőle készült dísztárgyakat. Az aránylag ritka szép szardonixot vékony fekete, fehér és cinóbervörös achát, esetleg üveglemezek összeragasztása révén nyerték s hogy az onixot is hamisították, erre kitűnő példa múzeumunk történeti osztályán őrzött, az Erzsébet-híd építésénél talált római díszsisak, melynek "smaragdjai" zöld üvegek, onixai kitűnően sikerült üvegutánzatok. Egy követ sem tudtak oly kitűnően utánozni, mondja PLINIUS, mint az opált (valószínűleg a tej- és üvegopált). A hamisat azonban megismerjük onnan, hogy a nap felé tartva és mozgatva, mindig egyforma színű marad, a valódi azonban színét változtatja. Általában, írja, az utánzatok könnyebbek, mint a valódi kövek, míg szájba véve a valódi kövek hidegebbek, mint a hamisítványok. A hamisítványokat, melyekben kis hólyagokat láthatunk s melyeknek felülete nem olyan fényes, mint a valódi köveké, a reszelő megtámadja, az obszidián szilánk karcolja. Az üvegből készült hamisítvány kis szilánkja izzó vaslemezen megolvad. Kitűnő, egytől-egyig pontos megfigyelések alapján leszűrt megkülönböztető jelek, melyeknél jobbat csak a legújabb idők pontos optikai eszközei szolgáltatnak.

Nagyszerűen értettek a valódi kövek szépítéséhez is. Említettem már, hogy a halvány kövek színét béleléssel javították. A silányabb ametisztet melegítéssel sárgaszínűvé változtatták, a hegyikristályt festéssel színezték. Halványan színezett achátot, kalcedont hét nap és hét éjjel főzték mézben, utána izzították s ez úton pompás fekete-fehér onixot kaptak.

A gemmametszés a Kr. u. I. század vége felé egyre veszít abból a magas művészi fokból, melyet AUGUSTUS alatt elért. A kőmetszők tömegtermelésre rendezkednek be, a gemmametszés mesterséggé fajul. Mentől jobban tombol a fényűzés, annál mélyebbre süllyed a glyptika, úgyszintén az ékszerművészet s annál nagyobb teret hódít, eleinte csak a nép, majd az előkelőbbek körében is a babona. Elmúlik a művészi metszett kövek divatja, amuletteket, talizmánokat keresnek. Keletről, főleg Alexandriából jött mágusok, varázslók árulják csodás hatású köveiket.

Az ametiszt, hirdették, védi tulajdonosát a részegség ellen, kellemes álmot és szerencsét hoz viselőjének. A berillt főleg reménytelen szerelmesek vásárolták, mert viszontszerelmet ébreszt. Berill-szkarabeusz tulajdonosa, ha tiszta életet folytat, kitűnő szónokká válhat. A smaragd véd a szembajok ellen, visszaadja a fogoly szabadságát s megóvja a tengeren utazót a viharoktól. A nemesopál káprázatos színjátéka annyira vakít, hogy viselőjét láthatatlanná teszi, miért is főképpen tolvajok vásárolják. Egyben megvédi tulajdonosát a szemfájástól is. A krizolit lázat csillapít, elmulasztja a gyomor és vese fájdalmait, míg a vörös jászpisz a vérzést állítja el. A zafir- és lazurkő hatásos szerek a skorpiócsípés, a kígyómarás ellen. Utóbbit különben fejfájás ellen is melegen ajánlották. A hematit, mely a köztudat szerint alvadt vérből keletkezett, porrá törve és vízben bevéve szintén mint vérzéscsillapító volt használatban. A keresztények szent kőnek tisztelték a heliotropot; a zöld alapján elszórt piros pontokat az Úr vércseppjeinek mondták. Amulettnek hordták s szintén, mint vérzéscsillapítót ajánlották.

Bár e kövek nyers állapotban is hasznosak és hatékonyak, hatásuk fokozódik, ha e bűvös szót: "abraxas" vésik beléjük. E szó görög betűinek összege 365-öt, az év napjainak számát adja. Csillag-, hold-, skorpióképpel, valamint e bűvös szóval díszített, minden művészi értéket nélkülöző talizmánok "abraxas gemmák" név alatt is ismertek.

Egyes ékköveket a komoly orvostudomány is használt. Hegyikristályból csiszolt golyóval (pila) összegyüjtött napsugarak segélyével égették ki a sebeket és beteg testrészeket. Hegyikristályból készült üveg finom, éles szilánkjait sebészek használták, mert oly élesek, hogy vágásuk akkor sem fájt, ha csontig hatolt.

Kereszténység. A pogány gazdagok tomboló fényűzésével szemben áll a szegénység vallása, az egyre terjedő kereszténység. Megvetve a világi hívságokat, legbecsesebb ékszerként a kereszttel vagy a Megváltó jelével, hallal ellátott hegyikristály, kalcedon, heliotrop, lazurkő, sőt lávából készült amuletteket viselnek. Igen elterjedt a díszítő kövekből szabadon kifaragott hal, úgyszintén a mozaik. Mindkettőhöz rendesen márványt, alabástromot, kvarcváltozatokat használtak. A reánk maradt ókeresztény gemmák inkább csak régészeti, mint művészi szempontból értékesek. Mozaikjaik rendszerint kezdetleges, naiv ábrázolások, inkább színeikkel hatnak.

Midőn CONSTANTINUS, kiről feljegyezték, hogy a császári koronát ő rakatta ki elsőízben drágakövekkel, megkeresztelkedvén, államvallássá tette az eddig üldözött kereszténységet, az egyház hatalma, gazdagsága erős növekedésnek indul. Megkezdődik az ezüst-, aranykegyszerek kora. A megtérő és bűnbocsánatot reménylő gazdagok ajándékából drágakövekkel és mint legbecsesebbekkel, a pogány ókor pompás gemmáival rakják ki az ereklyetartókat, a kereszteket (cruces gemmatae), az egyházi edényeket (potoria gemmata) s ezekkel díszítik az evangéliumok tábláit is. A kameók ábrázolásait, a pogány isteneket, a császárokat átkeresztelik, azonban a pogány műremekek is háborítatlanul díszíthetik az új vallás kegytárgyait.

A Saint Denis-apátságban őrzött, EUODUS remekelte, JULIA császárnét ábrázoló kameó SZŰZ MÁRIA képeként szerepelt, egy CARACALLA képével díszített követ SZENT PÉTER ábrázolásaként tiszteltek, odavésvén a császár tógás mellképe mellé "O Petros". Az angliai Durrham-apátság pecsétkőül használt JUPITER-ét SZENT OSTVALD-nak keresztelték át. A régi lovas ábrázolásokat általában SZENT GYÖRGY-nek, PERSEUS-t a Gorgó-fővel DÁVID-nak, JUPITER-t a lábainál ülő sassal evangelista SZENT JÁNOS-nak nevezték el. Az előzőkben említett Gemma Tiberianát hosszú századokon keresztül mint JÓZSEF felmagasztaltatásának történetét mutogattak a saintchapellei apátság kincsei között.

Igen nagy volt a becsük a régi intaglióknak is, fejedelmi pecsételő kövekül alkalmazták őket. NAGY KÁROLY egyik, MARCUS AURELIUS-t ábrázoló pecsételő kövének foglalatát a következő körirattal látta el a foglaló aranyműves: Christe, Protege Carolum, Regem Francorum.

Készülnek azonban új vésett kövek is. Főleg a hegyikristály és a heliotrop kedvelt anyaga a keresztény glyptikának. A kor legkiválóbb reánk maradt darabja a British Museumban őrzött 113 mm átmérőjű hegyikristály intaglió, melybe istenfélő ZSUZSANNA életének nyolc jelenetét örökítette meg a művész.

A művészi szempontból feltartóztathatatlanul hanyatló gemmavésés teljesen a keresztény képfaragás szolgálatába szegődik, melynek központjává Bizánc válik. A kitűnő technikával vésett kövek anyaga hegyikristály, onix, szardonix, heliotrop. A gemmák a megfeszített JÉZUS-t, SZŰZ MÁRIÁ-t, SZENT DEMETER-t, SZENT GYÖRGY-öt ábrázolják. Eleinte megpróbálkoznak egyesek az új Istennek a görög szellemben, fiatalos, szakálltalan arccal való ábrázolásával, de csakhamar győz az egyház szigorú álláspontja, az ábrázolások megmerevedett mintákká válnak, a glyptika semmi újat, semmi egyénit nem teremt.

Bizánc. Bizáncban már nincs túlnagy keletje a vésett köveknek. Ragyogó, csillogó ékszerek illenek a gazdagon hímzett-aranyozott selyemruhákhoz. Műtárgyak sem igen készülnek már féldrágakövekből; Bizánc inkább az elefántcsontot részesíti előnyben. E korból alig néhány kőfaragvány maradt reánk, ezek anyaga is csak a kevésre becsült, könnyen megdolgozható szalonnakő. Legszebb e kőből készült faragvány az a gazdagon vésett áldozókehely, mely III. ROMANOS császár testvéréé, PULCHERIA hercegnőé volt.

Az a roppant fényűzés, melyet a gazdagok Bizánca ékszerek, ragyogóbbnál ragyogóbb templomi edények, dísztárgyak terén űzött, a bizánci ékszerművészet és ötvösség rendkívüli fejlettségét mutatja. Pazarszínű, arannyal átszőtt selyemruhákat viselnek Bizánc előkelői s az ékszerek tündöklő színfoltként szerepelnek a gazdag aljzaton. Nem elég, ha ragyog az ékszer, színes-tarkán kell ragyognia. A fémfelületet nem domborítják, a felület sík és pedig rendesen színes zománc, ritkábban színes kövek tarkította sík. A kő úgyszólván kizárólag vörös gránát, néha hiacint.

Az ékszerek technikáját gránátrekeszes ötvösségnek nevezzük. A bizánci gránátrekeszes ékszerek (fibulák, függők, karkötők, diadémok) fődísze a mindég simára csiszolt felületű indiai almandin. Az egyiptominál nehezebb, zártabb formákat adó gránátrekeszes ékszerművészet Perzsián keresztül, valószínűleg Indiából került Bizáncba s innen terjedt szerte az akkor Európát lakó népek között. A népvándorlás korának leletei igazolják, milyen széles elterjedtsége volt ez időben a gránátrekeszes technikának. A jobb ékszerek kétségtelenül bizánci munkák, nem hiányoznak azonban a jobban-rosszabbul sikerült utánzatok sem. A tömegkivitel céljaira készült bizánci ékszerekben gránát helyett vörös, ritkábban zöld üveget találunk.

A köveket vagy az alapra forrasztott drótok adta mélyedésekbe, vagy a fémlapba ütött, a kő nagyságának megfelelő üregekbe helyezték. A gránátok mellett, különösen nagyobb fibulákon, onixot, hegyikristályt is használtak, mindig domborúra csiszolva. Nagyobb, az ékszer közepén elhelyezett gránátokat szintén domborúra csiszoltak. Drágakövekkel emelték a rekeszzománcos ékszerek színpompáját is. Géza királyunk koronáján, a mai szent korona alsó részén, zafírokat, smaragdokat, ametiszteket találunk. A kövek szabálytalan csiszolása arra vall, hogy keleti hatásra, a bizánci ékszerészek is igyekeztek, amennyire csak lehetett, a köveket eredeti nagyságukban megtartani. Csak a kő nagysága és színe volt számukra fontos, a kő tüzét, mely csak jó csiszolás mellett érvényesül, még nem vették figyelembe.

A nem rekeszesen foglalt köveket átfúrva, aranydrótra húzva vagy tokosan foglalták. Utóbbiakat rendszerint ragyogó fémlappal bélelték. Igen jellemző darabjai a bizánci ékszerművészetnek a ruhacsattok, a fibulák. Ezeknek, tekintve a ruha nehéz, arannyal hímzett selyemanyagát, szintén súlyosaknak kellett lenniök. Technikájuk túlnyomórészt gránátrekeszes.

Bizánc volt, Kairó és Bagdad mellett, a középkor legnagyobb drágakőkereskedő városa. Ide szállította pompás ékköveit a Kelet, hogy itt ékszerré feldolgozva, ez ékszerekkel Keletet, de főleg Nyugatot elárasszák. Nyugattal az ékszerkereskedelmet nagyobbrészt Velence bonyolította le.

A bizánci ötvösművészet remekei azok a pompás fogadalmi koronák, melyek közül tizenkettőt találtak 1858-ban Toledóban s melyek nagyrésze ma a párizsi Cluny-múzeumban van. Az V-VII. században királyok, főurak ajándékoztak ilyen fogadalmi koronákat székesegyházaknak. A XII. században EL KHOSRAU sah egy íródeákja nem kevesebb, mint 25 remekművű, drágakövekkel kirakott koronát említ a toledói székesegyházból. Ezek maradványa az említett 12 darab. Közülük a legdíszesebbek SWINTILLA és RECESWIND nyugati gót királyok ajándékai. A csillárhoz hasonlóan felfüggesztett, különböző átmérőjű aranykoronákon mélyítve, a koronákról lelógó függelékeken keretesen foglalt vagy átfúrva felfüggesztett drágakövek gránátok, hegyikristályok, ritkábban smaragdok.

A népvándorlás korabeli sírleletek minket érdeklő ékszerei drágakövekkel díszített láncok, karkötők, fibulák. Technikájuk jórészt szintén gránátrekeszes. A használt drágakövek vörösgránát, hegyikristály, onix, mellettük nagy szerepet játszottak a színes üvegpaszták is. Az ékszerek alapmotívuma hellenisztikus, de erős keleti hatás alatt. Hazánk földje, a népek országútja, különösen gazdag az ekorbeli, kiválóbbnál kiválóbb leletekben: a két szilágysomlyói, a pusztabakodi, a nagymihályi, az apahidai karkötőket, fibulákat, láncokat és edényeket almandin, achát, hegyikristály díszítik. A kövek laposan vagy féldomborúan megmunkáltak, mind mélyített foglalásban. (II. tábla.)

A kor reánk maradt írásai túlnyomó részt vallási kérdésekkel foglalkoznak. Megemlítjük közülük a ciprusi Salamis püspökének, a IV. században élt EPIPHANIUS-nak egy töredékes művét, melyben a püspök evangélista SZENT JÁNOS írásaiból azt véli kihámozni, hogy az új Jeruzsálem szilárd falainak alapját 12 kemény, ellentálló és bűvös erejű drágakő alkotja, éspedig: jászpisz, zafír, kalcedon, smaragd, szardonix, szard, krizolit, berill, topáz, krizopráz, hiacint és ametiszt.

Sevilla tudós püspöke, ISIDORUS (570-636), egy húsz könyvből álló enciklopédia szerzője, műve 16. kötetében az ásványokról is ír. Forrásul az előbb említett J. SOLINUS-t használja. Főtörekvése az ásványnevek származásának és értelmének megmagyarázása, természetrajzi szempontból csak igen keveset s e kevésben is jórészt helytelent szól a drágakövekről. Érdekes, hogy ezek bűvös hatásaival, mágikus erejével szemben erős kétkedéssel viseltetik. "A varázslók ezen állításait higyje, aki akarja."

Mohamedánok. HARUN AL RASID bagdadi kalifa, egyéb kincsek mellett, egy pompás művű ékszert küldött NAGY KÁROLY-nak, melyet dúsan ékesítettek zafírok és igazgyöngyök s melynek közepébe a Szent Kereszt egy szilánkját foglaltatta. NAGY KÁROLY állandóan viselte ezt az ékszert talizmánként s vele is temették el. Midőn sírját Aachenban a XII. században kibontották, a legendás hírű talizmánt kivették s a székesegyház ereklyéi között őrizték. 1804-ben I. NAPOLEON feleségének, JOSEPHIN császárnénak ajándékozták az aacheniek az értékes ereklyét, kitől III. NAPOLEON feleségének, EUGENIA császárnénak birtokába került. A császárné azután 1919-ben a rheimsi dóm kincstárának adta a nagymultú ékszert.

A mohamedánizmus hódításai folytán erősen meggazdagodott, hatalmas dinasztiák közül fényűzésükről az Egyiptom felett uralkodó Fatimidák ismertek. Az Európában már nem űzött féldrágakő faragás náluk új virágjába szökken. Egy EL MAKRAZI összeállította leltár a Fatimidák kincsei között nem kevesebb, mint 1000 kristályból faragott edényt említ. Ezeknek szerény maradéka lehet az a hegyikristály kancsó, melyet ma a velencei San Marco-ban őriznek. Egyéb kincsek mellett mérhetetlen értékű drágakövekkel kirakott turbánokat, 1200 drágaköves gyűrűt sorol fel a fenti leltár összeállítója.

Keletet járt jámbor zarándokok ajándékaként több kristályból faragott edény, serleg került a XI-XIV. századokban európai templomok, kolostorok kincsei közé.

Mohamedán szerzőktől igen értékes, a drágakövekre vonatkozó munkák maradtak reánk. A VIII. században Szíriában keletkezett "Aristoteles ásványkönyve" című műnek minden valószínűség szerint IBN ISHAK a szerzője. A munkában felsorolt 72 ásvány között drágaköveket is találunk s főként ezek bűvös erejével foglalkozik a mű szerzője, bár megemlíti egyes fizikai sajátságaikat is. Figyelemre méltó, hogy az általa "jakut"-nak nevezett korund változataiként említi a rubint és a zafírt. E két drágakő azonos ásvány voltát e szerző szegezi le először. A rubinról azt írja, hogy tűzben tisztább és színe egyenletesebb lészen, míg a zafír színében elváltozik. Írásában a hegyikristályt "billaur"-nak, a gyémántot "almas"-nak nevezi. Utóbbi név kétségtelenül a görög adamas-ból származik. A munkát hosszú ideig valóban ARISTOTELES művének tekintették és forrásként használták.

Igen nagy a jelentősége ALBIRUNI ásványtanának. A mű szerzője adta ugyanis elsőül meg néhány drágakőnek piknométer (l. 89. l.) segítségével meghatározott fajsúlyát. Bámulatosan pontos adataiból néhányat, a maiakkal összehasonlítva, a következőkben adunk:

Munkájának megjelenése után Keleten a drágakövek legfontosabb, döntő ismertetőjelévé fajsúlyuk vált. ALBIRUNI méréseinek pontosságát részben felülmúlta egyik követője, a szintén arab ALKHAZINI, ki ugyancsak piknométer segélyével határozta meg a legfontosabb fémek és drágakövek fajsúlyát.

Ugyancsak arab, az Európában AVICENNA néven ismert, IBN SINA (980-1037) volt az első, ki az akkor ismert ásványokat I. kövek, II. ércek, III. éghető anyagok, IV. sók csoportjába osztotta, rendszert teremtve az ásványok világában. Rendszere még a XIX. század elején is tartotta magát. A drágaköveket az első, a kövek csoportjába osztotta be.

Az arabok ásványtani tudása, mint a közöltek bizonyítják, messze fölötte állt e századokban az immár rég hallgató Nyugaténak. Arab részről maradt reánk a legrégebbi adat a gyémánt árára vonatkozólag is. A XII. században élt TEI FASHIUS 1 karát gyémántot 2 dinárra, azaz körülbelül 120 aranymárkára becsült.

Kína. Messze Keleten, a Mennyei Birodalomban, a kőfaragás művészete igen magas fokot ért el. A faragás anyaga főképpen a kínaiak ősi tisztelettel övezett köve, a yü. E név tulajdonképpen két ásványt, a nefritet és a jadeitet jelöli. Nekünk, európaiaknak, szinte különös az a csodáló tisztelet, mellyel a kínai ezen ásványok és a belőlük készült tárgyak iránt viseltetett és viseltetik.

KVAN CHUNG, a Kr. e. VIII. században élt kínai filozófus írásaiban a yü-re vonatkozólag a következőket olvashatjuk: "Fénylő simasága a jóakarat jelképe, világító fénye a tudást testesíti meg, hajlíthatatlan szilárdsága igazságosságra vall, szerény igénytelenségében erényes tevékenység, ritkaságában és foltnélküliségében tisztalelkűség, elpusztíthatatlanságában örökélet testesült meg. Minden hibát, repedést megmutat a szemnek, mert őszinte s bár felülmúlhatatlan szépsége folytán állandóan kézről-kézre jár, foltot mégsem kap, mert tisztaerkölcsű. Üsd meg, hangja kellemesen cseng. Mind e jeles tulajdonságait ismeri el kínai neve yü, mely drágakövek drágakövét jelenti."

A tisztelet, mint fentiekből látjuk, elsősorban a nefrit-műtárgyak anyagát illeti. Szépszínű, viaszfénnyel csillogó nefritdarabot nyers állapotban is kincsként őriznek gazdag kínai családok, kiknek szemében a yü mindig a legelőkelőbb anyagként szerepelt. Nefrit-jogar a hatalom jelképe, nefrittárgyak képezték a császári díszajándékokat. A nemesek és gazdagok házában ősidők óta nefrit és jadeit edények helyettesítették a vallási célokat szolgáló bronzokat s ezek díszes alakját igyekeztek a nehezen faragható köveken utánozni. A polgári élet legjelentősebb tényezői, a hivatalnokok rangjelzései, a tudósok, költők pecsétjei, a gazdagok dísztárgyai, amulettjei az annyira becsült yü-ből készültek.

A régi nefrittárgyakból, sajnos, igen kevés maradt korunkra. A sírleletek nefrittárgyai, az úgynevezett Han-Yü, melyeket a talaj hatására évszázadok alatt gyönyörű barna patina borította el, a legbecsültebb darabjai a dúsgazdag kínai gyüjtőknek. Különösen a legrégibb dinasztiák idejéből származó darabokat becsülik igen nagyra. Kínán és Japánon kívül egyedül a new yorki Metropolitan-Múzeum dicsekedhet nehány, a X-XII. századból származó darabbal.

Yü mellett achát, karneol, kalcedon, ametiszt, hegyikristály alkották főként a faragás anyagát. Szelencék, tubusok a különösen gyakran készült tárgyak; a kínai művészek a díszítés motívumát rendesen a növény-, állatvilágból vették. Nem ritkák azonban a szimbolisztikus felhő-, hullámmotívumok sem. Művészi darabokat találunk az egyenruhák gombjai, a hivatalos övek csatjaiként viselt kövek között is. Iparművészeik, ellentétben az európai művészekkel, gyakran faragtak féldrágakövekből teljes alakokat is; stilizált sárkányok, fantasztikus szörnyek, emberi és állati alakok szerepelnek ezen szobrocskák között. Főleg yü-ből, de az említett kövekből is készültek a pecsétnyomók. Megannyi kis oszlop, tetején alakkal.

A valódi drágaköveket igen nagyra becsülik. A rubint, zafirt, smaragdot, topázt nem csiszolják, éppen csak simítják, fényesítik, átfúrják s természetes alakjukban fűzik fel bojtos selyemzsinórra vagy gyöngysor végére. Aránylag ritka és igen nagyra becsült drágakő volt náluk a gyémánt. King-kang-pao-nak nevezték, míg a szilánkjaiból készült vésőknek, melyekkel a féldrágaköveket dolgozták meg, king-kang volt a neve. Mint már említettük, az első gyémántvésők a görögöktől kerültek Kínába.

Amennyire a középkori kínai irodalmat ismerjük, mindössze egy, a drágakövekkel foglalkozó, a XIV. században keletkezett műről van tudomásunk. Az igen tökéletlenül leírt drágaköveket színük alapján öt csoportba osztja be a mű szerzője.

Kínaiak, tibetiek, indusok, perzsák, törökök, tatárok előtt egyformán nagy becsben állott Ázsia szent köve, a türkisz. A perzsiai Nisapur emberemlékezet óta aknázott bányáiból kikerült nefelejts- vagy zöldeskék ásvány darabjait versenyezve dicsőitik Ázsia írói, tudósai. Viselőjére szerencsét hoz, elűzi a gonosz szellemeket, írják róla s ha gazdája beteg, színében elváltozik, elhalványodik. Hordták is mind az említett népek aranyba, ezüstbe foglalva talizmánul, zsinóron nyakba akasztva. Közülük a mohamedánok, a varázserő növelése céljából, egy-egy szót véstek türkiszükbe a Koránból. Kínában, Tibetben viszont kis istenszobrocskákat faragtak belőle. Domborúra csiszolva, egyike volt Kelet ékszerekben leggyakrabban viselt drágaköveinek, a gazdagok szívesen díszítették vele fegyvereiket, lőszerszámjaikat is. Rendkívül nagyra becsülték a kínai művészek faragta türkiszszobrocskákat, áruk a legszebb nefrittárgyakéval vetekedett.

Európa. Nyugaton a XIII. században ALBERTUS MAGNUS (1193-1280) tollából születik egy jelentősebb, minket közelebbről érdeklő mű. "De mineralibus" című könyve évszázadokig nagy tekintélynek örvendett. A kövek, írja, részben vízből, részben földből állanak. Utóbbi egy kőből sem hiányzik, mert ezek vízben mind fenékre süllyednek. A földes anyagot víz tartja össze. Az átlátszó drágakövekben a víz uralkodik. Nem mások ezek, mint a mesterségesnél tökéletesebb természetes üvegek. Az ásványképző erők hatására eső és más víz kővé válhat. Az ásványok a hegyekben, a vízparton és vízben keletkeznek; tulajdonságaik, így színük is, alkatrészeiktől függnek. A fekete kövekben az átlátszatlan alkatrészek uralkodnak, a színtelenekben a víz és a levegő, melyekhez kevés föld járul. A berill, hegyikristály és gyémánt hideg hatására keletkezett víz-, levegő- és földből. A hegyikristály tökéletes átlátszóságával inkább a levegőhöz hasonlít, a berill a vízhez. Az iriszkvarc harmatból keletkezett. A fekete színnek sokszor égett föld az okozója, a vörösnek finom füst. A keménység attól függ, milyen száraz az illető ásvány, mentől szárazabb, annál nagyobb a keménysége. A hasadást szabályosan elrendezett pórusok okozzák. A nagyon kemény kövek nem hasadnak, ezeket csak szilánkokká lehet szétütni.

Hisz a drágakövek csodás erejében. E sajátságokat, írja, annyian észlelték, hogy valóknak kell elfogadnunk őket. Az egyes drágakövekről abécé sorrendben emlékezik meg, csak színűket, gyógyító és csodás hatásukat tárgyalja.

A gyémánt a legcsodálatosabb kő. Jelenlétében a mágnes nem vonzza a vasat, el nem törhető a legerősebb kalapáccsal sem, csak akkor, ha bakkecske vérével lágyítottuk. Ha a bak előzőleg bort és petrezselymet fogyasztott, úgy vére jóval hatásosabb. A karbunkulus, másképen rubin, a legértékesebb az összes drágakövek között s biztos szer minden méreg ellen. Maga a szerző is látta, hogy darabkája a sötétben úgy izzik, mint a parázs. A zafir segélyével keléseket lehet gyógyítani és elűzi a szemről a hályogot. Használat előtt és után a követ hideg vízben kell áztatni. A karneol legjavát a Rajnában találják s kitűnő szer a vérzések csillapítására. A drakonitest a kígyók fejében, az echitest (mind a kettő csak mesében létező kő) viszont a darvak fészkében lehet találni. Az enhidros összegyűjti a levegő nedvességét és a napfényen, anélkül, hogy kisebbé zsugorodna, vizet csepegtet. Az irisz hatszögletű kristályokban fordul elő a Rajna vidékén s a falra a szivárvány színeit vetíti. Ha bugyborékolva forró vízbe topázt dobunk, a víz megszűnik forrni. Senkinek sem ajánlja az onixot, mert szerencsétlenséget hoz, ellenben bölcsen cselekszik a gazda, ha heliotropot szerez be, mert e kő esőt hoz.

Szól a pecsétlőkövekről is. Szerinte ezek túlnyomórészt természetes úton jöttek létre. Mint az égen különböző csillagképek keletkezhetnek, írja, úgy keletkeznek a csillagok hatására különféle rajzok a köveken.

Mint látjuk, ALBERTUS MAGNUS-nál immár teljes pompájukban virulnak a középkor babonái. Az ókor természettudományi, helyrajzi megfigyelései, az arabok fizikai, rendszertani eredményeiről nincsen tudomása.

Egy szerzőt említünk már csak a középkorból, ROGERIUS BACON-t, ki a kísérletező irány rendkívüli fontosságának felismerésével vívott ki magának az utókor előtt becsült nevet. Ő merte először határozottan megcáfolni azt az immár az ókor óta annyira elterjedt nézetet, hogy a gyémánt csak akkor törhető kisebb darabokra, ha előzőleg bakvérrel lágyították.

A kövek varázslatos erejébe, bűvös hatalmába vetett hit kiirthatatlanul uralkodik az egész középkorban. A hatalmat, gazdagságot jelentő ékszerek drágakövei egyben talizmánok is. Minden egyes hónapnak megvan a szerencsét hozó köve, óvatos ember minden hónapban a megfelelőt viseli. A hónapkövek a következők voltak:

De megvoltak a drágakövei az apostoloknak, a tizenkét jóangyalnak, a tizenkét főördögnek, úgyszintén a bolygóknak is.

A gazdag kalmároktól gazdag foglalatban nehéz aranyakért, a vándorló varázslóktól olcsóbb pénzen árult bűvös kövek, talizmánok soha oly keresettek nem voltak, mint a lovagkor századaiban. Varázsgyűrűket, öveket hordanak, melyeknek kövei szerencsét hoznak, tiszteletet, fegyver, tűz, víz ellen sértetlenséget biztosítanak viselőiknek. A szerencsegyűrűk sokszor hatalmas méretűek, így MERÉSZ KÁROLY gyűrűje nem kevesebb, mint fél fontot nyomott.

A gyémánt, rubin, zafír, smaragd mind ismert kövek, de csak egyházi és világi hatalom jelvényeiben találkozunk velük, értékük igen nagy. Jellemző a korra, hogy a drágaköveknek, az ékszereknek csak mint értéktárgyaknak, mint talizmánoknak van becsük. Nem aknázzák ki a kövek természetadta szépségét s nem tartják fontosnak az ékszerek művészi szépségét sem. A kő értékelésekor legjelentősebb szempont a nagyság, fontosabb a kő hibátlan tisztaságánál, tüzénél is. Nem érdek tehát a nagyságot csökkenteni; a túlnyomórészt másodlagos lelőhelyekről előkerült, legömbölyödött köveket csak kissé domborúra csiszolják vagy éppen csak fényezik. A felület mélyedéseit, a kő szépségét rontó, a felülethez közeleső zárványokat nem csiszolják le. Ha az ezredévforduló táján készült német császári korona (Bécs, világi kincsek tára) drágaköveit nézzük, úgy rögtön szembeötlik az egykor roppant anyagi, ma történeti értéket képviselő műtárgy köveinek kezdetleges csiszolása. Tudták, hogy a szabályos formák nagy anyagveszteséggel járnak. Ezt akarták az akkor igen nagy értéket képviselő drágaköveknél elkerülni. Nagyrészt ez lesz az oka, hogy, ellentétben a kővéséssel és kőfaragással, a kőcsiszolás technikája oly lassan fejlődött. Ismerték a félgömbölyű, a tojásdad domború formákat, alkalmazták a hengerszelet-alakot, a XIII. századtól egyre gyakrabban találkozunk a nagyobb felső s keskeny oldallapokkal ellátott tábláskővel is, azonban ezek alakját sem adták meg rendszerint mértani pontossággal. Színes köveknél igen kedvelték a lapocskákkal tompított élű, háromszögű hasáb-, az úgy nevezett triangel-formát s szívesen alkalmazták gyűrűkövekben. E nehéz, vaskos gyűrűköveknek vízszintesen fekvő lapjába vésték a pecsétet vagy a tulajdonos címerét.

Sehogy sem boldogultak a gyémánttal. Mivel alakját módosítani nem tudták, megelégedtek azzal, hogy természetes kristálylapjait, amennyire lehetett, fényesre csiszolták. NAGY KÁROLY híres csatjában, továbbá néhány, a X-XII. századból reánk maradt drágaköves ereklyetartóban, feszületben természetes gyémánt oktaédereket találunk.

Azt a néhány kincset, melyeket az ÁRPÁD-ok idejéből ismerünk, így GIZELLA királyné keresztjét és a berni magyar diptichont, szintén csak simított drágakövek díszítik. Első századaink gazdag kincstárainak bizony csak szerény maradéka e néhány darab, mikor leltárak, krónikák pazar kincsekről beszélnek. Drágakövekkel kirakott övek, gyűrűk és csattok a nők, kardok, serlegek és lószerszámok a férfiak kincsei között. S hogy egyházaink sem szűkölködnek, bizonyítéka az a feljegyzés, mely szerint a veszprémi székesegyház, midőn kincstárát IV. LÁSZLÓ alatt kirabolták, egyedül drágakövekkel kirakott aranykelyhet tizenötöt veszitett el. (III. tábla. 1.)

V. LÁSZLÓ anyja, ERZSÉBET királyné, midőn kincseit zálogba adta, leltárt készíttetett róluk s e leltárban számos más kincs között egy 56 smaragd- és zafírral, 50 rubinnal ékes korona, egy 995 szemből álló, rubin- és gyémántokkal kirakott csattú gyöngysor, egy 42 rubin és ugyanannyi gyöngy díszítette karkötő is szerepel.

Az ANJOU-k gazdag kincstáráról s fejedelmi vendégeiknek magyaros bőkezűséggel adott ajándékairól csodálattal emlékeznek meg az egykorú külföldi krónikások is. Hogy a ragyogni szerető, pompát kedvelő főurak igyekeztek fényűzésben az udvart megközelíteni, magától értetődik.

Nagyra becsülték őseink a vésett köveket is. A XI. századból reánkmaradt leltárakban már szerepelnek gemmákkal díszített kelyhek, feszületek, könyvtáblák, miseruhák, úgyszintén kristályból faragott edények is. Hogy nálunk készültek-e, azt nem tudjuk; az első magyar kőmetszőkről csak a XV. századból vannak adataink.

A világi és egyházi hatalom fényűzése egyre nagyobb méreteket ölt. Kelet felől megélénkül a drágakövek, a gyöngyök forgalma. A világot járt merész velencei, MARCO POLO, csodás dolgokat mond el Kelet urainak drágakőkincseiről. Említi, hogy Ceylonban látta a világ legértékesebb drágakövét a király birtokában. Ez egy tenyérnagyságú, karvastagságú, tűzvörösen ragyogó rubin, melynek értékét nem is lehet pénzben kifejezni. Meglátogatta India híres drágakőmosásait, sőt az ősi bokharai lazúrkőbányákat is. A felső Oxus mentén fekvő Badakshan drágakőmosásaiban pompás vörös spinelleket gyüjtött. E vidék régi neve Balascia volt s a spinelleknek a drágakőkereskedelemben elterjedt balais rubin nevét innen származtatják.

Indiából kerül, Velencén keresztül, Európába a gyémánt csiszolásának titka. Brügge, Antwerpen, Nürnberg kőcsiszolói a XIV. század folyamán már sikerrel birkóztak meg a drágakövek fejedelmével. A csiszolás ugyan kezdetleges, az oktaédernek csak egyik csúcsát koptatták le s így a felső részen szélesebb lapot nyertek, melyet néhány szabálytalanul elhelyezett facettával vettek körül. Az eddig úgyszólván kizárólag az egyházi és világi hatalom jelvényeibe használt gyémánt ezután, hogy pompás színjátékát a csiszolás részben érvényre juttatta, női ékszerekben is szerepelni kezd. Állítólag VII. KÁROLY francia király készíttetett először gyémánttal kirakott ékszert SOREL ÁGNES-nek. A királyi ajándék annyira divatba hozta a gyémántot női ékszerekben, különösen I. FERENC idejében, hogy IX. KÁROLY és IV. HENRIK már rendeletet hoztak a vele űzött pompa ellen. Hiába persze, mert a divatnak már akkor sem parancsoltak a királyok. Francia földről terjedt el a gyémánttal díszített női ékszerek divatja egész Európában.

Hatalmas lépéssel vitte előre a gyémánt- s általában a drágakőcsiszolás technikáját a XV. században LUDWIG BERQUEM. Ő volt az első, ki tervszerűleg szabályos formát adott a csiszolásra hozzákerült gyémántoknak s egyéb drágaköveknek, szabályosan helyezve el felületükön a kő tüzét, fényét teljes mértékben érvényrejuttató lapocskákat. A híres, régi nagy gyémántok közül a francia koronakincsek gyémántja, a Sancy, kétségtelenül, és a Habsburgok gyémántja, a Florentini viszont nagy valószínűséggel BERQUEM csiszoló műhelyéből került ki.

Az eddig is becsült gyémánt szépségeit egyszerre jóval nagyobb mértékben juttatta érvényre BERQUEM művészete, a ragyogó, ezertüzű gyémánt a renaissance kedvenc drágakövévé lészen.

Közeleg már a kor, melyben az ember ismét fenntartás nélkül örül a természet szépségeinek s gyönyörködik a művészet remekeiben. A renaissance hazája Itália földje, olasz mesterek emelik ismét magasra a kővésésnek, kőfaragásnak, ékszerművességnek művészetét.

Renaissance. Már Petrarca nagy érdeklődéssel fordul az ókor művészi vésett kövei felé s elragadtatott csodálattal ír szépségükről. PALAEOLOGUS JÁNOS bizánci császár flórenci látogatása alkalmával szebbnél-szebb ókori gemmákat hoz magával, a renaissance nagy mecenása, LORENZO MAGNIFICO pedig szenvedéllyel veti magát gyüjtésükre. Mint BENVENUTO CELLINI önéletrajzában olvashatjuk, a földjeiken szántó, szőleikben dolgozó parasztok nem egyszer hoznak felszínre egy-egy ókori vésett követ, melyet azután a városba hoznak eladni. Aránylag gyakran találnak karneol-, kalcedon-kameókat, sőt néha drágaköveket is. Így Rómában látott egy smaragdból faragott delfinfőt, melyet egy paraszt talált. Egy szép, diónagyságú topázba Minerva-fő volt vésve. MICHELANGELO is megcsodált egy görög achát-kameót, mely a háromfejű CERBERUS-t láncraverő HERKULES-t ábrázolta.

A vésett kövek irányában mutatkozó hirtelen érdeklődés folytán már a kora renaissance idején megkísérlették életrekelteni ezt a Nyugat-Európában teljesen elfelejtett művészetet. Minden valószínűség szerint VITTORE PISANO, az olasz éremművészet megalapítója, valamint DONATELLO voltak a renaissance kőmetszés első mesterei. Vésett köveik közül azonban, sajnos, egy sem maradt reánk.

A renaissance glyptikájának tárgya eleinte kizárólag, később rendszerint antik mitológiai alakok és jelenetek, majd arcképek és a katolikus egyház szentjei voltak. Tekintve a nagy keresletet, az antik tárgyú kövek gyakran készültek azzal a célzattal, hogy mint ókori gemmák, magas áron adassanak el. A kőmetszés központja Firenze, Milánó, Róma voltak. Egyformán készültek intagliók és kameók, ez utóbbiak főként abban különböznek az ókoriaktól, hogy a renaissance mesterek a kép körvonalait erősen alávésték, hogy az ábrázolt alak, jelenet annál erősebben emelkedjék ki az alapból. Ezt a technikát az ókor kameóin soha nem találjuk meg. A gemmák politúrájában a renaissance mesterei soha el nem érik az ókoriakat.

Kameókhoz főként onixot, szardonixot, ritkábban karneolt, intagliókhoz hegyikristályt, ametisztet, almandint, topázt, zafírt használtak. A híres AMBROGIO CARADOSSA gyémánttal is sikerrel próbálkozott, egy egyházatyát ábrázoló szép intaglióját II. GYULA pápa váltotta magához. A RÁTH GYÖRGY-Múzeum egy igen szép, CESATI-tól származó, III. PÁL pápát ábrázoló zafír intagliót őriz. Az említettek mellett C. DELLE CARNIOLE, VALERIO VINCENTINO, GIOVANNI BERNARDI a jelesebb mesterek. Utóbbinak több kameója készült MICHELANGELO rajza után, CARNIOLE viszont az intaglióknak volt egész Itáliában csodált mestere. Leghíresebb műve SAVONAROLA arcképe. PIERMARIA DA PESCIA munkájának vélik MICHALENGALO-nak ma a Louvreban őrzött pecsétnyomóját, melyért a művésztitán 800 scudót, XIV. LAJOS viszont 8000 livrest fizetett. CLEMENTE BIVAGO-t és JACOPO DE TREZZO-t II. FÜLÖP Spanyolországba hívta meg; előbbi a gyémántvésésnek volt mestere, utóbbi vésett féldrágakövekből állított össze egy művészi tabernákulumot, mely ma a madridi Escorialban látható. A király munkájáért 20.000 arannyal díjazta a művészt.

A renaissance legeredetibb és legjellemzőbb termékei azok a műtárgyak, melyeken együtt érvényesül a kőmetszők, ékszerészek és zománcozók művészete. Sem a renaissance előtt, sem azután nem karolta fel az ötvösművészet annyira a féldrágaköveket, mint e korban. Szemben az ókor, de még inkább a Kelet tisztán féldrágakövekből faragott művészi dísztárgyaival, a renaissance aránylag ritkán használta magukban a faragott, vésett féldrágaköveket, hanem aranyba, ezüstbe foglalta őket s a foglalatot ragyogó drágakövekkel, az értékesebb műtárgyakon gyémánttal és gyönggyel is díszítette. A műtárgyak középpontja rendesen valamely féldrágakő (hegyikristály, ametiszt, achát, lazúrkő stb.), melynek művészileg faragott és vésett darabjait zománcozott vagy drágakövekkel borított nemesfém foglalással egyetlen pompás műtárggyá egyesítették. A műtárgyak javarészt vázák, kelyhek, serlegek, dísztálak, sótartók, asztaldíszek, ládikák voltak. Nem ritkák az egyetlen darabból faragott féldrágakőműtárgyak sem, a zománcozott vagy drágakövekkel díszített arany- vagy ezüstfoglalatot azonban rendesen ezek sem nélkülözték. Különösen Firenzében és Rómában készültek gyönyörű féldrágakő műtárgyak, az itteni ötvösök voltak utolérhetetlen mestereik. (IV. tábla.)

A kora renaissance idejéből aránylag kevés ilyennemű műtárgy maradt reánk (Medici-kincsek, Palazzo Pitti). E korai darabok utódaiktól főként egyszerűségükkel, nagyságukkal különböznek. A féldrágakő színe rendszerint sötét, a lapok nagyok, simák. A foglalás nem túl díszes, szigorúan alkalmazkodik a kő sima formáihoz s rendesen egyszerű fémszalagokból áll, gyakran gótizáló ornamentikával. A kövek és a fém szín- és fényhatása nyújtotta lehetőségeket csak a későbbi idők folyamán aknázták ki teljes mértékben.

A féldrágakő műtárgyaknak legszenvedélyesebb és legszerencsésebb gyüjtői a HABSBURG-ok voltak, közülük különösen II. RUDOLF, ki maga is foglalkoztatott kőmetszőket és kővésőket. A bécsi Művészettörténeti Múzeumban látható renaissance műkincsek gazdag gyüjteményét jelentős részben RUDOLF szerezte. Ő készíttette az osztrák császári koronát is, melyet arany dombormű és zománc mellett számos gömbölyű s néhány nagy barokk gyöngy, táblás kövek és három nagy nyers zafír ékesít.

A HABSBURG-ok kincstára a bécsi Művészettörténeti Múzeumban több mint 800 féldrágakőből készült, nagyobbrészt XVI-XVII. századbeli műtárgyat őriz. Közülük néhányat, melyek különösen kiválnak szépségükkel, megemlítünk.

Harmincnégy lazúrkő-lapból összeillesztett dísztál. A lapokat aranyozott ezüstfoglalat tartja össze, a foglalatot rubinok, zafírok, metszett kövek díszítik. A tál közepét egy nagy szardonix kameo alkotja. Tizenhét művészileg metszett hegyikristály-lemezből álló tál, aranyozott ezüstfoglalatán zománc, táblásan csiszolt rubinok, gyémántok. Onixkanna aranyba foglalva, a foglalatot gyémántok, smaragdok és rubinok díszítik. A fényűző francia király, IX. KÁROLY ajándékozta FERDINÁND főhercegnek. Egyetlen hatalmas füstkvarckristályból készült, 44 cm magas váza, dús díszítéssel. Hatalmas kristály-asztaldíszek, achát, jászpisz, ametiszt, lazúrkő műtárgyak tömege kápráztatja a látogatót ebben a páratlan gazdag kincstárban.

A könyvtárban őrzik BOCSKAI GYÖRGY híres írásminta könyvét, melyet gránátokkal díszített heliotróp táblák közé köttetett be II. RUDOLF.

A legszebb kristályfaragványok közé tartozik II. HENRIK-nek kristálycsészéje, valamint VI. KELEMEN pápának a firenzei Ufizziban őrzött kristályszekrénykéje, melynek lemezein a passió egyes jeleneteit véste ki VALERIO BELLI.

Szép számmal jelennek meg a féldrágakövekből készült műtárgyak az egyházi kincsek között is. Feszületek, csóktáblák, kelyhek készülnek főképpen hegyikristályból. Egy kristályalapzaton álló víztiszta hegyikristályból készült feszület Múzeumunk Történeti osztályán is látható. Bécs egy gyönyörű, lazúrkőből készült feszületet őriz. Aranyfoglalat és drágakövek keretezik a montecassinói apátságnak híres hegyikristály csóktábláját, melyet most Berlinben őriznek. Drága és féldrágakövekből készült domborművű mozaik az a XVI. századbeli, most Bécsben levő remekmű, mely JÉZUS-t és a szamaritánusnőt ábrázolja. A kút kávája smaragdból, a kancsó ametisztből készült.

A renaissance ékszerek fémanyaga úgyszólván kizárólag az arany volt. Nem érték be azonban az arany és a drágakövek anyagi értékével, súlyt helyeztek a darab művészi értékére is. A művészi kompozíció és az értékes nyersanyag a kész munkán pompás színekben ragyogó remekké olvadtak össze. A kor legelterjedtebb ékszerei a násfák, a tervező művésznek ezeken nyílott leginkább alkalma művészetét csillogtatni. A reánkmaradt darabok mindegyike remeke mind a kisplasztikának, mind az ötvösművészetnek. A középpontot rendesen egy nagyobb gyöngy, gemma vagy gyémánt alkotja s ezt zománcozott és drágakövekkel dúsan díszített figurális motívumokkal veszik körül. A násfák elő- és hátlapja egyformán gondosan kidolgozott. Gyakoriak a gyűrűk, különösen a metszett kövekkel díszített pecsétgyűrűk, a fülbevalók; karperecet aránylag gyéren hordanak.

Minden egyes ékszer egyéni műremek; tervezésűket a kor legnevesebb művészei is szívesen vállalták, így GHIBERTI, MICHELOZZO, VERHOCCHIO, MICHALENGALO, GHIRLANDAJO és a minden korok legismertebb ötvöse, BENVENUTO CELLINI.

Drágakőül főleg rubint, smaragdot, gyémántot és zafírt alkalmaztak, e négy kő ugyanis a renaissance idején a négy elemet jelképezte: a rubin a tüzet, a smaragd a földet, a gyémánt a levegőt, a zafír a vizet. CELLINI szerint közülük a rubin a legértékesebb; egy teljesen hibátlan, szépszínű rubin nyolcszor annyit ér, mint egy ugyanolyan súlyú hibátlan gyémánt. A rubin után értékre a smaragd következik, ezt a gyémánt, majd a zafír követi. Egy karát gyémántot CELLINI 100 scudóra, azaz körülbelül 400 aranymárkára becsül. A nagyobb példányok magától értetődőleg aránytalanul drágábbak. Így 15.000 scudóra becsült egy 35 karátos, nem a legtisztább gyémántot, melyért azonban Firenze hercege 25.000 scudót fizetett.

Igen érdekes dolgot olvashatunk CELLINI önéletrajzában a gyémántporra vonatkozólag. A gyémántpor, írja, olyan méreg, mely nem hirtelen, de 4-5 nap alatt biztos halált okoz. Finom szilánkjai ugyanis, a gyémánt rendkívüli keménysége következtében, igen élesek, hegyesek s átfúrják a beleket. Őt is ezzel akarták börtönében megmérgezni, azonban szerencséjére az ékszerész, kihez ellenségei a gyémántot összetörni vitték, kicserélte ezt s helyette zöldes berill ártalmatlan porát adta.

A színes köveket rendesen táblásan, ritkábban domborúan csiszolták s aránylag mély szekrénykébe foglalták, miért is az ékszerek kissé vaskosak voltak. A szekrénykésen foglalt köveket bélelték, a ragyogó fémlappal akarva pótolni a fényt, melyet a mélyítve foglalt drágakövektől elzártak. Érezték már, hogy a kő tüzét, ragyogását a kívülről jövő fény nagymértékben emeli. CELLINI említi, hogy ügyes béleléssel egy, a pápa tulajdonában levő gyémánt értékét másfélszeresére emelte.

A különösen lapos gyémántokhoz ma is használt rózsaformát először Hollandiában alkalmazták a XVI. század elején.

A renaissance ötvösipar központja Milánó és Firenze, de olasz ötvösök dolgoznak Francia-, Spanyol- és Magyarországban is.

Rendkívül gazdag lehetett ékszerekben és féldrágakő műtárgyakban MÁTYÁS királyunk kincstára. Kincseinek egyetlen reánkmaradt darabja a renaissance egyik legcsodásabb ötvösműve, a ma az esztergomi székesegyház kincstárában őrzött "Mátyás kálváriája". A művészi értékben felbecsülhetetlen remekművet dús zománcozás, igazgyöngyök és táblásan csiszolt drágakövek díszítik.

Nagy valószínűséggel MÁTYÁS gazdag kincstárának maradványául tekinthetjük az ékszereket és műtárgyakat, melyeket MÁRIA királyné, a mohácsi vész után menekülve, magával vitt ki az országból. A felvett leltárakban szerepelnek többek között egy faragott kalcedoncsésze arany foglalatban, 22 rubinnal, 22 gyémánttal és 44 gyönggyel díszítve. Vésett hegyikristály, a lapok aranyfoglalatban, sótartók hegyikristályból és szerpentinből aranyozott ezüstfoglalatban. Kristálykannák ezüstfoglalatban, kristálykanalak. Rengeteg ékszer, főleg násfa, nyakék, kereszt, lánc, kameókkal, gyémánttal, rubinnal, smaragddal, zafírral és gyönggyel díszítve. Tipikus renaissance dísztárgy az az ezüst foglalatú kristályedény, melyet az esztergomi székesegyház kincstára őriz. Ezüstből készült alja juhai közt kuporgó pásztort ábrázol, ki fél vállán tartja az ezüstbe foglalt, gömbalakú fedeles kristálycsészét.

A vésett féldrágakő műtárgyak egy része itthon készülhetett, hiszen ez időben már nemcsak Magyarországon, de külföldön is dolgoztak magyar kővéső mesterek. Így tudunk egy 1481-ben Velencében elhalálozott ANDREAS DE ONGHERIA nevű kristályfaragóról, ki remekbe faragott hegyikristálykeresztet hagyományozott az egyik velencei templom számára. Megemlékezik végrendeletében több rokonáról is, kik szintén kristálymetszők.

Amerika felfedezése. Szemben a kora renaissancenak a művészi nemesfémmunkák irányában tanusított nagy szeretetével, a késő renaissance folyamán a drágakövek kedvtelése lépett előtérbe. Az ékszer művészi értékére már nem fektetnek oly nagy súlyt, az anyagi értéket hangsúlyozzák a szebbnél-szebb drágakövek halmozásával.

Ismét egy, a drágakövekkel fénytűző korszak kezdődik, mely Spanyolországból indul ki és tetőpontját a XVII. század elején éri el, erős rovására az ékszerek, műtárgyak művészi voltának. Amerika, az újonnan felfedezett földrész, arannyal, ezüsttel, gyönggyel és pompás drágakövekkel gazdagítja az anyaország és a Habsburgok kincstárát. Ide özönlik az inkák legendás kincse, a konkvistátorok zsákmányolta, soha nem látott szépségű smaragdok, ritka nagyságú igazgyöngyök. Az egykorú feljegyzések szerint az 1587. esztendőben nem kevesebb, mint 316 kg gyöngy került az újvilágból Spanyolországba s e mennyiségből 5 kg válogatott szép gyöngyöt II. FÜLÖP király kapott, ki az ajándékul nyert gyöngyök egy részét egyházi műtárgyak díszítésére ajánlotta fel.

A Közép- és Dél-Amerikát elfoglaló spanyolok jelentős kultúrával rendelkező, nagymultú indián államokat semmisítettek meg. Közép-Amerikát a mayák és aztékok, Dél-Amerikát az inkák népe lakta. A mayák Guatemala és Yukatan vidékén, az aztékok a mai Mexikó, az inkák Equádor, Peru és Bolívia területén éltek. Drága- és féldrágakövekben Közép- és Dél-Amerika gazdag, tengerpartjainak vizében viszont gyöngykagyló él; nem csoda hát, ha a fejlett művészi érzékű és nagy technikai tudású népek birodalmuk drága- és díszítőköveit vallási kultuszuk, úgyszintén szépérzékük szolgálatába állították.

Az aztékok legbecsültebb köve a türkisz volt, melyet chalchihuitlnek neveztek. A hódító spanyolok e nevet általánosították, így nevezve az összes kék- és zöldszínű köveket, a jadeitet, a szerpentint, a jászpiszt. Az aztékok a türkiszt nagyra becsülték és széltében alkalmazták. Türkiszből faragott talizmánok, bálványképek, kagylóhéjba, lignitbe, fába berakott művészi türkisz mozaikok, melyek színhatásának élénkítésére piritet, obszidiánt, kvarcváltozatokat is felhasználtak, gyönyörű példányokban kerültek elő azték sírokból, városaik romjai közül. Különösen gyakoriak lehettek s valószínűleg vallási célokat szolgáltak a türkiszekkel és az említett ásványokkal kirakott, művészi kivitelű álarcok. Legszebb reánkmaradt példányaikat a mexikói nemzeti múzeum őrzi.

Az aztékok és a mayák emlékei között gyakran találkozunk obszidiánból faragott szobrocskákkal, amulett és talizmán gyanánt használt fejecskékkel, melyeket felül átfúrva, zsinegre fűzve nyakban viseltek. Nagyobb obszidián- és piritlapokat fényesre csiszolva, tükörnek használtak s hátlapjukat nem egyszer a maya művészet jellegzetes alakjainak féldomborművű képeivel díszítették. Bámulatos ügyességgel, művészettel dolgozták meg az oly rideg obszidiánt; a belőle faragott szobrocskák, balták, tőrök az azték és maya kőcsiszolók türelmének és évszázados gyakorlatának felülmúlhatatlan emlékei.

Ismerték a jadeitet és a nefritet, de főleg az előbbit, s mint a türkiszt és az obszidiánt, úgy ezt is talizmánul hordták. Lapos, nyakban viselhető jadeitlemezek mellett pompás faragásokkal ékesített ajakdíszek, karperecek maradtak ránk e kőből, melyet mint szerszámok anyagát is igen nagyra becsültek. Készültek művészi faragások hegyikristályból is, szobrocskák, szimbolisztikus alakok, melyek között különösen feltűnők e víztiszta anyagból készült emberi koponyák.

Nyakékül az említett ásványokból csiszolt és átfúrt gyöngyökön kívül ametisztet, szerpentint, achátot használtak.

Az inkák birodalmának legnagyobb kincse egy, állítólag strucctojásnagyságú smaragd volt, melyet főtemplomukban őriztek. Ennek az istenként tisztelt smaragdnak kisebb smaragdok alakjában áldozatot hozott a lakosság s ebből az áldozati ajándékul összegyűlt pompás kövekből telt volna ki az a rengeteg smaragd kincs, melyet a spanyolok Peru meghódítása után Európába hoztak. Maga az "Isten", a legnagyobb smaragd, nyomtalanul eltűnt.

Smaragd mellett ismerték és kiterjedten hordták ékszerül a jadeitet, igen kedvelték a szép kékszínű szodalitot, melynek Csilében előforduló darabjaival, illetőleg az ezekből csiszolt lemezekkel Tiahuanaco nevű városuk jelentősebb épületeit díszítették.

A ragyogóra csiszolt piritlapokat, éppen úgy, mint az aztékok és mayák, tükörnek használták. Inka sírok felbontásakor számos ilyen "inka tükör" került a régészek kezébe.

XVII. század. Hazánkban a násfák divatja e század folyamán is tart. Hazai, olasz és német mesterek készítette, táblásan, rózsának vagy oktaéder-alakra köszörült gyémánt-, rubin-, smaragd-, zafír- és igazgyöngyökkel díszített remekművű darabjainak páratlan gyüjteményét őrzi a Magyar Nemzeti Múzeum történeti osztálya. A renaissance művészet szellemében készült násfák túlnyomó részét kövek mellett zománc is díszíti. A gyémántos násfák egy részén a gyémántok, különösen a hosszúkás alakú darabok, prizmaformára vannak köszörülve. Mint hazai érdekességet említem meg a fenti gyüjtemény egy remek, magyar opálokból összeállított násfáját. (III. tábla. 2.) Násfák mellett drágaköves láncok, csatok, keresztek, gyűrűk képviselték a nők kedveltebb ékszereit. A gyűrűkben vésett kövekkel is találkozunk, túlnyomó részük azonban az említett drágakövekkel díszített. Férfiaknak a sokszor hatalmas pecsétgyűrűn kívül a mentelánc és a kucsmaforgó a legdíszesebb ékessége. Múzeumunk ékszergyüjteményének számos szép mentelánca és kucsmaforgója közül is kimagaslik szépségével egy végig smaragdokkal kirakott pompás XVII. századbeli forgó.

Míg az ékszerek, a ruhadíszek inkább nyugati, addig főuraink díszfegyverei határozottan keleti, török hatást árulnak el. A díszkardokat, pallosokat, buzogányokat, tőröket, puskákat, lószerszámot ékesítő kövek között erősen vezet ugyanis a türkisz, mellette csak a gránátoknak jut jelentősebb szerep. Egy ritkaszép pallosunk ezüsttokján vésett nefritlapokat találunk s úgy e lapok, mint a fém felülete gazdagon ki van rakva türkiszekkel és gránátokkal. BÁTHORI ISTVÁN és ZSIGMOND türkiszekkel kirakott remekművű díszbuzogánya, SENNYEY PONGRÁC 160 türkisszel ékes pallosa, KEMÉNY JÁNOS nyerge mellett az ékkövekkel díszített kardok, puskák, tőrök, lőportartók gazdag gyüjteményét őrzi Nemzeti Múzeumunk.

E kor legjelentősebb reánkmaradt emlékei közé tartozik BOCSKAY ISTVÁN-nak a török szultántól adományozott (1605) koronája, melyet, sajnos, a bécsi világi kincsek tárában őriznek. Az aranyból készült, perzsa motívumokkal díszített zárt koronát 32 kicsiny és nagy türkisz, 89 rubin, 64 smaragd, 22 vörös spinell és 281 gömbölyű igazgyöngy díszíti. A koronát egy hosszúkás alakú, lapocskásan csiszolt nagy smaragd tetőzi.

A XVII. század igen mérsékelt ízlésének tanui az e század II. feléből származó ékszerládikák és szelencék a Múzeum történeti osztályában, melyeknek művészi értéke úgyszólván semmi sincs; az értéket a tárgyon egybehalmozott drága- és féldrágakövek, türkisz, ametiszt, gránát, krizolit, hegyikristály adják meg. Az ötvösművekben egyre ritkábban használt kameók vagy régi, értékes darabok, vagy minden művészi értéket nélkülöző újabb termékek. A gliptika e században teljesen lehanyatlott. Csak címeres kövek és igen kis műértékű nagyobbméretű intagliók készülnek. Két jellegzetes e korbeli heliotróp intagliót láthatunk a történeti osztály egy ezüst imakönyvtáblájába foglalva.

Korának egyik legpompakedvelőbb asszonya MEDICI MÁRIA, IV. HENRIK francia király második felesége. Fia keresztelője alkalmával olyan díszruhát csináltatott magának, melyen 3000 gyémánt, 3200 egyéb drágakő ragyogott tízezrekre menő válogatottan szép igazgyöngy mellett. A ruha azonban, jegyzik fel a krónikások, oly nehéz volt, hogy a királyné nem bírta viselni. MEDICI MÁRIA foglaltatta át a francia koronagyémántokat s csiszolásukat részben átjavíttatta, emelvén rajtuk a facetták számát, jeléül annak, hogy már nemcsak a kövek nagyságát, súlyát, hanem tüzüket, fényüket is fontosnak tartják.

Már színes köveken sem divatosak a domború és lapos, táblás formák, ezeket is lapocskásan csiszolják s a foglalásnál arra törekszenek, hogy a kő színe, fénye, átlátszósága a foglalatban mentől jobban érvényesüljön. A foglalás alacsonyabbá lesz, a kő nem süllyed oly mélyre a fémbe, mint eddig, föléje emelkedik, alsó részét kivéve, minden oldalról érheti fény, világosság. Az új ékszereken zománcozást nem találunk, a hangsúly a drágaköveken van, az ékszer csak mintegy foglalata a ragyogó köveknek, célja, hogy ezek szépségét minél jobban kiemelje, érvényre juttassa. S e sajátságok már a barokk kor ékszereire jellemzőek. Az ötvösmunka művészi része mellékes, a foglalat sokszor feketére, homályosra futtatott, hogy a kövek fénye, tüze minden zavaró hatás nélkül érvényesülhessen.

Egy ideig még divatban vannak a színes kövek, különösen az egyetlen drágakő példányaival díszített ékszerkészletek, de lassan mindinkább a gyémánt jut uralomra s a legértékesebb ékszereknek uralkodó drágakövévé válik. XIII. LAJOS felesége, AUSZTRIAI ANNA kísérletet tesz ugyan arra, hogy a színes kövek díszítette, művészi kivitelű zománcos ékszereket újból divatba hozza, de a gyémánt s általában a valóban értékes drágakövek mintegy most felfedezett tüze, fénye hamarosan győz ismét minden vonalon. Drágakövekkel díszített ékszereken az ékszerészek munkája mindinkább csak a minél előnyösebb foglalásra szorítkozik. A királyné átfoglaltatta drágaköveket fia, XIV. LAJOS ismét eltávolíttatja díszes foglalataikból s a koronagyémántokkal boglárokat, díszöltönye gombjait, csatjait díszítteti.

A XVII. században az Indiával való kereskedelmet jórészt Hollandia bonyolítja le; ide kerülnek India gyémántjai s egyéb drágakövei, hogy Amszterdam köszörülőiben nyerjenek új formát. A színes kövek egy része nyersen vándorol tovább, Párizsba, Olasz- és Németországba, a gyémántnak azonban úgyszólván teljes mennyiségét Amszterdam köszörülői dolgozzák fel. E pompás drágakő végérvényes diadalát a brilliánsforma feltalálása hozta meg. Állítólag MAZARIN bíboros jött reá, hogy e csiszolási forma a gyémánt kiváló optikai sajátságait teljes mértékben érvényre juttatja s e felfedezésével elsősorban a párizsi gyémántcsiszolást akarta fellendíteni. MAZARIN először kisebb gyémántokkal kísérletezett s mikor az ezekből készült brilliánsok szépségét látta, a király beleegyezésével átcsiszoltatta brilliánsformára a koronakincsek 12 legnagyobb gyémántját. Ez a "12 Mazarin"-nak nevezett gyémánt a koronakincsek elrablásakor elveszett.

A brilliánsforma annyira érvényre juttatja az átlátszó drágakövek tüzét, fényét, hogy rövidesen minden tüzesebb átlátszó kő uralkodó csiszolási formájává válott. A lapos gyémántok rózsaformája megmarad; túlnagy anyagveszteséget szenvednének el a brilliánsformával. A gyémántot, különösen a brilliánsformára köszörültet, szívesen foglalják ezentúl ezüstbe, hogy tüze még jobban érvényesüljön.

A gyémántcsiszolás központja, dacára MAZARIN fáradozásainak, Amszterdam marad, Párizs csak rövid ideig tudott az immár százados multra visszatekintő holland csiszolóiparral versenyezni. Francia kézbe kerül ellenben az ékszer-, drágakődivat irányítása s marad is, kis megszakításokkal napjainkig.

A Napkirály udvarát másolja Európa, a király és udvara pedig ragyog. XIV. LAJOS kincsei közül is kiválik gazdagságával a RICHELIEU bíboros ajándékozta házi oltár, melynek keresztjét 792 különböző alakú és nagyságú gyémánt, két aranycsillárját 2516 gyémánt, a kelyheket és paténát 2113 gyémánt, a Szűzanya és a gyermek Jézus zománcozott aranyból készült, 11 és negyed hüvelyk magas szobrát 1253 gyémánt díszítette. Az egész oltáron nem kevesebb, mint 9000 gyémánt, 224 rubin és számos más drágakő ragyogott.

A század divatcikkeiben (tubákszelencék, illatszeres üvegcsék), melyek részben féldrágakövekből készültek, szintén francia kőmetszők és ötvösök remekeltek. Szelencéknek kristályosodott és vaskos kvarc változatokat, szépen erezett faopálokat, lazúrkövet, illatszeres üvegcséknek inkább hegyikristályt, ametisztet használtak.

Míg az ékszerek terén Franciaország, Párizs vezet, addig a féldrágakövekből készült nagyobb műtárgyak hazája Olaszország marad. Olcsóbb ékszerek, művészi dísztárgyak, bútoralkatrészek (oszlopok, intarzia), csillárok készülnek féldrágakövekből és díszítőkövekből. A genovai dózse 1685-ben egy remekbe készült hegyikristálycsillárt küld ajándékba a Napkirálynak. Múzeumunk történeti osztálya egy szép, olasz eredetű, féldrágakövekből készült domborművet őriz ebből az időből. Lazúrkőkeretben, lazúrkőoszlopok között különböző színű jászpiszokból összeállított kálvária, tejkvarc alapon. A lazúrkőkeretet jászpisz- és plazmagirland veszi körül, az egész fekete márványalapra van szerelve. Az aranyozott keret belső oldalát ametiszt lemezek alkotják. Erősen kedvelik, főleg díszszekrénykékhez, a firenzevidéki rommárványt is. Egy-egy szép, rommárványintarziás, XVII. századbeli díszszekrényke látható a Nemzeti, illetőleg Iparművészeti Múzeum gyüjteményében.

Németországi művészeknek igen kedvelt anyaga volt, különösen e század folyamán, a borostyánkő. Nyakláncra fűzték, olvasót készítettek belőle, de igen elterjedtek a borostyánkő dísztárgyak, kelyhek, kupák, csészék is. Lemezeivel ládácskák, szekrénykék oldalait borítják, sőt házi oltárok, szobrok, csillárok, képkeretek is készülnek e szépszínű és könnyen megmunkálható anyagból. Kitűnő hatást érnek el különböző színű és átlátszóságú darabok egymás mellé illesztésével. Nagyobb díszszekrényeken, kazettákon az alap rendesen arany- vagy elefántcsontlemez, erre ragasztják a vékony lemezekből összeillesztett borostyánkőmozaikot. Igen nagy mennyiségben szállították Keletre is a borostyánkő dísztárgyakat, főleg a dohányzás elterjedte után váltak keresettekké a borostyánkőből készült csibukszopókák.

Távol Kelet legendás hírű urainak kincseiről egy francia ékszerész, TAVERNIER hoz először szavahihető híreket. Drágakőbeszerző útján bejárja 1660-70 között India jelentősebb helyeit s összeköttetései révén sikerül bejutnia nem egy uralkodó, közöttük a Nagymogul, kincstárába is. A Nagymogul trónját, írja TAVERNIER, pompás drágakövek tömege díszíti. 108 nemesspinell, mindegyik 100 karáton felüli súlyban, 60 smaragd, egyenkint 60 karátig terjedő súlyúak, nagyszámú ragyogó, hibátlan gyémánt. A trónt borító baldachin szintén ragyogott India minden drágakövétől s elől, a Nagyúr szeme előtt egy páratlan ékszer lógott le róla, közepén egy 80-90 karátos gyémánttal, melyet rubinok és smaragdok vettek körül.

A Nagymogul kincseit két nagy, aranylappal bevont, remekművű szőnyeggel letakart tálcán hozták elé. Közülük is kiragyogott remek tüzével egy hatalmas gyémánt, mely a későbbi idők folyamán Orlow néven lett ismertté. Megemlít két hibátlan, égővörös rubint, 50 és háromnegyed, illetve 17 és fél karát, valamint egy aranysárga nemes korundot 157 karát súlyban. A dakkari nábob drágakövei közül egy teljesen tiszta, 3.5×4.1 centiméter nagyságú, sötétzöld smaragd ragadta meg figyelmét. Indiából hozta és honosította meg Európában TAVERNIER a nagyobb drágakövek értékének megállapításánál alkalmazott ú. n. Tavernier-szabályt, mely hosszabb ideig volt használatban az európai drágakő-kereskedelemben.

Lassan egyre szélesebb téren nyernek alkalmazást a drágakövek a technikában is. Órákba csapágyul 1700 körül kezdik használni a keményebb drágaköveket, elsősorban a korundváltozatokat, mellettük a topázt, berillt, gránátot. Ez időktől jelzik a finomabb kivitelű órák fedőlapján, hogy hány "rubinos" a szerkezet. A "rubinok" azonban, mint a fentiekből kitűnik, egyéb drágakövek is lehetnek.

Természettudományi szempontból is a XVII. század folyamán kezdik komolyabban vizsgálni a drágaköveket. Az érdeklődés középpontjában, magától értetődőleg, a gyémánt áll. E században foglalkoztak először kristályalakjával (KEPPLER, STENO) s e század végén bizonyította be III. COSMUS toszkánai herceg tudósaival, hogy a büszke "adamas" (legyőzhetetlen) nevet viselő drágakőkirály éghető test, mint ezt NEWTON, tisztán elméleti alapon, már 1675-ben gyanította. A felfedezésnek azonban nem igen adnak hitelt, hiszen FERENC császár még 1751-ben is kisebb gyémántokat és rubinokat akart nagyobb darabbá összeolvasztani. Egy-egy olvasztótégelyben tették ki a köveket huzamosabb időre magasabb hő hatásának s a kísérlet végén meglepetve állapítják meg, hogy a gyémántok elillantak, elégtek. A rubinok azonban, mint vigasztalólag jelentik, ha nagyobb darabokká nem is olvadtak össze, de sokkalta szebbek lettek, mint a kísérlet előtt voltak.

A XVIII. század a rokokó kora. Finomvonalú, virágokat, leveleket, szalagot, lepkét utánzó ékszerek készülnek, a főszerep bennük a gyémánté és az igazgyöngyé. (VI. tábla. 1.) Divatba jön az egyetlen nagyobb gyémánt, gyöngy vagy színes kő, melltűnek, vagy fülbevalónak egészen simán foglalva. Az igen elterjedt s a ruhán kívül viselt női órákat örömest díszítik értékes drágakövekkel, úgyszintén a nyakban viselt feszületeket is. Elterjedtek a díszes házioltárkák, jellegzetes példányuk látható a Nemzeti Múzeum történeti osztályában. Közepét egy jókora, a fiát tartó Szűzanyára emlékeztető alakú barokkgyöngy foglalja el, alatta hatalmas topáz, a baldachinról egy szép zafír csüng alá, a többi kő javarészt ametiszt. (V. tábla.)

Nagyon népszerűek lettek a szelencék, anyaguk nemesfém, elefántcsont, teknőchéjon kívül főként féldrágakő, rendszerint vaskos kvarcváltozat, lazúrkő. A szintén igen divatos illatszeres üvegcsék és botfogantyúk inkább átlátszó vagy áttetsző nemeskvarcokból készültek. Egyik legszebb reánkmaradt szelence SAVOYAI JENŐ-nek egyszínű, sötétkék lazúrkőből készült, művészi aranyfoglalatú példánya. Múzeumunk e korbeli csinos szelencéi között karneolból, achátból, puddingkőből, kőmozaikból készülteket láthatunk. Igen szép e gyüjteménynek egy ametisztkvarcból faragott, halalakú illatszeres üvegcséje, a hal szemeit vörösen ragyogó gránátok pótolják.

Az e században annyira divatos, féldrágakövekből készült apróbb dísztárgyak tetszetős, sokszor művészi kivitele sokakat ösztönzött gyüjtésükre. A művészi kisipar ezen tárgyainak (szelencék, üvegcsék, botgombok, órafityegők, tűdobozkák stb.) leggazdagabb gyüjteményei a XVIII. században keletkeztek.

Keresik és drágán fizetik a valamely tájra, alakra, arcra emlékeztető, úgynevezett rajzos köveket s szerencsegyűrűkbe, melltűkbe foglalva viselik. E kor különben is hajszolja a természeti ritkaságokat, különlegességeket. A természetrajzi múzeumok előfutárjaiként megjelennek az uralkodói, főúri ritkasággyüjtemények, melyekben csodás alakú tengeri csigák, exotikus pillangók, ékkövekként ragyogó kolibrik és egyéb ritkaságok között helyet kapnak a drága és féldrágakövek nagyobb görelyei, csiszolt vagy szépen kristályosodott díszpéldányai is. Az e korbeli kincs- és ritkasággyüjtemények anyagának jellegzetes díszpéldánya az a bécsi ásványtárban őrzött drágakőcsokor, melyet Mária Terézia csináltatott és ajándékozott férjének 1760-ban. A hegyikristályvázába illesztett, pazar kivitelű csokrot GROSSER bécsi ékszerész állította össze drága- és féldrágakövek hibátlan példányaiból. A hetvenhárom tekintélyes nagyságú drágakő között rubinokat, zafírokat, gyémántot, smaragdot, topázt, krizolitot, hiacintot, gránátot, nemesopált, türkiszt találunk. Ezek a drágakövek alkotják az egyes virágok közepét, míg a szirmok, valamint a levelek zománcozott aranyból készültek. A hatvanegy, szebbnél-szebb drágakő díszítette virágokon tizenkét, különböző színű drágakőből készült rovar (lepke, bogár, csiga, pók, hernyó) mászkál. Az értékes virágcsokor, szemben például a renaissance művészi ékszereivel, ma már csak a különösség erejével hat.

A század közepén fedezik fel a brazíliai gyémántmezőket. Az eleinte kevesebb, majd egyre több, nagyobb és jobb minőségű brazíliai gyémánt megjelente nem nyomja le tartósan az árakat, sőt a gyémánt kedveltebb, keresettebb drágakővé vált a század második felében, mint valaha s túl az uralkodó osztályokon, immár egyre szélesebb körökben hódít a polgárság körében is. Egy ügyes gyémántcsiszoló, PERUZZI, hogy a gyémánt tüze még jobban érvényesülhessen, emeli a korona lapocskáinak számát s feltalálja az úgynevezett háromszoros brilliánst.

A hatvanas években készül, részben igen nagy, részben kisebb, de hibátlan fényű, tüzű gyémántok ezreiből, pompás gyöngyökből az orosz cárok művészi koronája. A század végén készült cári jogarba viszont az előbb említett nagy indiai gyémántot, az Orlowot foglalják. Épül már Szentpétervártól 22 kilométerre a cárok pompás palotája, a Carskoje Selo, melynek egyes termeit a legszebb oroszországi és külföldi féldrágakő borítások fogják díszíteni. Ide építik be a NAGY FRIGYES ajándékozta, e század elején készült borostyánkő-szobát, egy másik terem falait oroszországi lazúrkő, a harmadikét malachit, a negyedikét urali jászpiszváltozatok díszítik majd.

Hazánkban a XVIII. században pusztul el még meglevő egyházi kincseinknek jórésze, melyeket II. JÓZSEF rendeletére a szerzetesrendektől elkoboztak. A kincsek drágaköveit kitördelték és elárverezték, a nemesfémet beolvasztották.

Főuraink nemcsak ékszereiket, de díszmagyarjukat, fegyverzetüket is gazdagon ékesítik drágakövekkel. II. FERENC királlyá koronázásán ESZTERHÁZY MIKLÓS és huszonnégy mágnástársa gyémántoktól és egyéb drágakövektől ragyogó, gyöngyökkel terhes díszmagyarban jelentek meg, kardjuk hüvelye, markolata, lószerszámjaik szintén ékkövektől szikrázott. ESTERHÁZY PÁL hercegnek egyedül huszárcsákója forgójában 5000 brilliáns ragyogott, huszárnadrágjának vitézkötésén, mentéjének sujtásán is gyémántok, gyöngyök, ragyogtak, csillogtak.

Nemesopálunk a század folyamán, de különösen vége felé a legkedveltebb, külföldön is igen keresett drágakövek közé tartozott. Azt tartották felőle, hogy viselése megóvja a haj, különösen a szőke haj színét.

A XVIII. század derekán éled új életre az előző században teljesen mellőzött művészi gliptika, a divat újra felkapja a kameókat, intagliókat. A művészi kővésés utóvirágzásának megindítója egy Németországból Olaszföldre szakadt művészcsalád feje, ANTONIO PICHLER. Mellette fiai, GIOVANNI, GIUSEPPE, LUIGI PICHLER, CERBERA, BELTRAMI, SIRIES a jelesebb mesterek. Utolsótól egyedül a bécsi gyüjtemény 179 kameót őriz. Ráth György-Múzeumunkban a PICHLER-fivéreknek, CERBERÁ-nak, BELTRAMI-nak, NATTER-nak láthatjuk egy-egy művészien vésett kövét.

E kor művészei nem hoztak új tárgyat a glyptikába, korabeli arcképek mellett túlnyomórészt az ókor kis- és nagyplasztikai remekeit másolták. Onix, szardonix mellett szívesen dolgoztak fel átlátszó köveket is, főként hegyikristályt, ametisztet, topázt, ritkábban zafírt. A glyptika fellendülése kihatott az ékszerdivatra is. Karkötőkben, gyűrűkben újra megjelennek a művészi vésett kövek, hatalmas összegeket fizetnek az új, de még inkább az antik kameókkal kirakott nyakékekért. Kameókkal kirakott diadémot csak a század kilencvenes évei folyamán kezdték hordani. Erősen fellendül a vésett kövek gyüjtésének szenvedélye is, különösen ókori gemmákra vadásznak erősen. Ez a gemmametszőket hamisításra csábítja s számos e korbeli gemmát adnak el ókori gyanánt.

A század ötvenes éveinek végén fedezi fel a bécsi STRASSER a róla strassnak elnevezett erősen fénytörő üvegfajta előállítási módját és a gyémánttal versenyt szikrázó strass bevonul a színpadi, polgári ékszerekbe, melyek immár versenyt ragyognak a születés- és pénzarisztokrácia gyémántos ékszereivel. Egyre jelentősebb mennyiségben és egyre tökéletesebben állítják elő az igazgyöngyöket utánzó üveggyöngyöket is, megkezdődött a vékonypénzűeknek jó gyémánt- és gyöngyutánzatokkal űzött talmi luxusa.

XIX. század. A forradalmak elsöpörte fényűzés a direktórium alatt éledni kezd. Ismét megjelennek a brilliánsokkal, színes kövekkel díszített karperecek, fülbevalók, gyűrűk. Hatalmas pompát fejt ki NAPOLEON s e pompa tetőpontját császárrá koronázása alkalmával éri el, császári diadémját brilliánsokkal sűrűn kirakott babérlevelek koszorúja képezte. Sem az ez alkalommal, sem a MÁRIA LUJZÁ-val tartott esküvőjén viselt ékszerek közül nem maradt reánk egy sem, vesztüket a beléjük foglalt drágakövek roppant értéke okozta. Divatváltozáskor ugyanis köveiket kiszedték, az ékszereket átalakították. Jozefin császárné híres volt a drágakövek irányában tanusított szeretetéről, nála jobb vevője nem igen akadt a párizsi ékszerészeknek. Hat esztendő alatt közel 25 millió frankot adott ki, jórészt ékszerekre. (VI. tábla. 2.) Kedvenc kövei közt volt egy remek, vörös lángokkal szikrázó magyar nemesopál, az úgynevezett "Égő Trója". A császári palást kapcsát szintén egy kiválóan szép nemesopál díszítette.

Jellemzi az ampír-időket a kameók nagy divatja. A vésett köveket vékony, homályos aranykeretbe foglalták s ezt aranyfiligránnal díszítették. Tekintve a nagy keresletet, NAPOLEON, hogy a kővésést Franciaországban is meghonosítsa, külön iskolát állít fel kőmetszők számára s 1805-ben ösztöndíjat alapít a glyptikában kiváló művészek jutalmazására. A gemmák anyagául nemcsak drága- és féldrágaköveket, különösen kvarcváltozatokat, de korallt, gyöngyházat és üvegpasztát is használtak, úgyhogy egyformán viselhették a vésett köveket a tehetősek drága, a szegényebbek olcsó kivitelben. A császárság bukásával a glyptika gyors hanyatlásnak indul.

A kameókat nemcsak gyémánttal, gyönggyel vagy színes ékkövekkel vegyesen hordták, hanem összeállítottak olyan ékszerkészleteket is (gyűrű-nyakék-karperec-fülbevaló-diadém), melyeknek fődíszei művészi vésett kövek voltak. JOZEFIN császárné, ki a kameokért éppen úgy lelkesedett, mint a drágakövekért, 10.000 frankot fizetett ki egyetlen római korú kameóért és a császári múzeum legszebb antik vésett köveit válogatta össze, hogy magának belőlük ékszerkészletet készíttessen. Példáját követte Lady GRANVILLE, ki II. SÁNDOR cár koronázása alkalmával olyan ékszerkészletet viselt, melynek dísze a híres Devonshire-gyüjtemény 88 legértékesebb kameója volt.

Az ékszerek lényege, hogy a kő szépségeit minél előnyösebben érvényesítsék. Ehhez alkalmazkodott a minimumra szorítkozó foglalás is. Az ékszerek értéke tekintetében általában kevés szerepe volt a művészi munkának és a nemesfémnek, a hangsúly a drágaköveken volt.

A születés- és pénzarisztokrácia drágaköve a gyémánt. Gyöngysorok mellett egyre sűrűbben jelentkeznek a ragyogó brilliánsokból összeállított nyakláncok s az ünnepélyes alkalmakkor, az udvaroknál vagy főúri társaságokban, az elengedhetetlen diadémokat szintén gyémántok díszítik. Míg a múlt században készült cári koronát gyémántok és gyöngyök ékesítik, addig az angol koronán, mellyel VIKTÓRIA királynőt koronázták 1838-ban, már csak gyémántokat találunk, és pedig 1363 brilliánsot, 1273 rózsát és 197 táblás követ.

Közép-Európa polgárságának stílusa a biedermeier. Olcsóbb drága- és féldrágakövek, főként a türkisz és a pirop a divatosak az aranyból vagy ezüstből készült, virágot, szalagot, szívet utánzó ékszerekben s igen kedvelik az egyszínű kövekkel díszített ékszerkészleteket. Nagy a keletjük a hónapköveknek s pénzesebb szerelmesek szívesen ajándékoznak ékszerbe vagy ékszerekbe úgy összeválogatott drágaköveket, hogy azok nevének kezdőbetűi a megajándékozott nevét adják: így: Macskaszem, aquamarin, rubin, topáz, ametiszt a Márta nevet adják.

A század közepétől a németek megpróbálkoznak a régi renaissance ékszerek utánzásával, hogy ezúton hozzák ismét divatba a színes drágaköveket s kissé gátat vessenek a gyémánt hódításának. Színes köveket, zománcot alkalmaznak ékszereikbe, de a gyémánt diadalmas előretörését megállítani nem tudják, az olcsóbb színes kövek egyre veszítenek jelentőségükből, egyre kevésbbé keresik őket. A mi szép drágakövünkre, az opálra, a babona mondja ki a halálos ítéletet: szerencsétlenséget hoz. Nem is igen találkozunk vele a század második felétől kezdve.

A század elejétől az immár kimerült németországi előfordulások helyett Brazília, Uruguay szolgáltatnak kristályosodott és vaskos kvarcváltozatokat a féldrágakő műtárgyakat előállító obersteini csiszolóipar részére. Megjelennek a piacon az orosz kövek is, a malachit, lazúrkő, jászpisz, melyeket a jekaterinoszlávi hatalmas csiszolóban dolgoznak fel. Különösen a malachitot keresik közülük; ő a század divatos díszítőköve; belőle vázák, órák, kisebb dísztárgyak készülnek, lemezeivel asztalokat, szekrénykéket borítanak be.

A hetvenes években fedezik fel a Dél-Afrikai gyémánt-előfordulásokat s ezek csakhamar soha nem álmodott bőségben öntik piacra a rendesen kissé sárgás, de remektűzű köveket. A gyémánt, mely eddig is oly számottevő szerepet játszott a drágakőpiacon, most szinte egyeduralkodóvá válik s a drágakövekbe fektetett tőkének túlnyomó hányada a század végén már a gyémánt körül van érdekelve.

Századunkban a helyzet még inkább a gyémánt javára tolódott el. Az összes többi drágakövekben fekvő tőke nem éri el tíz százalékát a gyémántba fektetettnek. Értékben, egy karáton felüli súlynál, a teljesen hibátlan, sötét fűzöld smaragd áll az első helyen, utána a sötétvörös rubin, majd a gyémánt következik. Mellettük a sötét búzavirágkék zafírt keresik.

A divat fel-felkap egy követ (holdkő, hiddenit, fehér zirkon, legutóbb a smaragdzöld jadeit), de csak többé kevésbbé rövidebb időre. A piacot a gyémánt uralja; jelentős szerepet játszik mellette a gyöngy, már jóval kisebbet a fentemlített három legértékesebb színes drágakő. A kövek foglalása úgyszólván kizárólag karimás, a gyémántot és az említett színes köveket szívesen foglalják platinába.

A XX. századnak szempontunkból legjelentősebb eseménye a mesterséges ékkövek megjelente. Róluk és szerepükről külön fejezetben szólunk.

A világháború utáni idők nyak- és karékességeinek, valamint ruhadíszeinek Afrikából behozott divatja, mely anyagul nem nemes fémet, csontot, fát, celluloidot, üveget használt, az utolsó években sokat szelídült. Egyre gyakrabban látunk féldrágakövekből készült, igen ízléses nyakékeket, nyakláncokat, új stílusú, részben féldrágakövekből készült, részben velük díszített karkötőket, melltűket.

Szívesen alkalmaz egyes díszítőköveket a nagy síkokkal dolgozó modern egyházi és világi építőművészet; különösen gyakran találkozunk a szépen sávozott forráskövekkel. A ma építészetében, úgy látszik, egyre szélesebbkörű alkalmazást fognak találni a díszítő kövek.

A kristályok alakja.

A drágakövek legnagyobb része a természetben kristályalakban található, ezért a drágakövekkel való foglalkozáshoz szükségünk van a kristálytan alapelemeinek ismeretére. Nyers köveket sokszor már a kristályalak ismerete alapján, minden más segédeszköz nélkül is meghatározhatunk.

A kristályoknak első, legszembetűnőbb sajátsága a sík lapokkal határolt alak s e lapok elrendeződésében megnyilvánuló szimmetria. A sík lapokkal határolt szabályos alakon kívül a kristályoknak még két olyan fontos tulajdonságuk van, melyek már a legrégibb időtől felhívták a kutatók figyelmét arra, hogy ezek okát a kristályok belső felépítésében keressék és hogy a kristályok külső szabályos alakja és a belső felépítés között szoros kapcsolatnak, tehát belső szabályosságnak is kell lenni. Ez a két tulajdonság az egyneműség vagy homogenitás és az anizotrópia. Az előbbi azt jelenti, hogy a kristály minden részecskéje ugyanolyan tulajdonságú, mint az egész kristály. Ha például egy kősókockát darabokra törünk, ennek minden egyes részecskéje egyforma tulajdonságú.

A másik fontos tulajdonság, az anizotrópia azt jelenti, hogy a kristályokban bizonyos tulajdonságok különböző irányokban különbözők. Így például a kristályokban bizonyos fizikai tulajdonságoknak (keménység, összetartás a részecskék között, fénytani sajátságok stb.) tanulmányozásakor nem mindegy, hogy a vizsgálatokat milyen irányban végezzük, mert különböző irányokban más és más eredményeket kapunk. Az anizotrópiának különösen szembetűnő példája a kristályok hasadása. A legtöbb kristályon egy, két, vagy több olyan irány van, melyben az összetartás, a kohézió, a kristályrészecskék közt kisebb, mint a többi irányban s a kristály a kisebb kohéziójú irányban könnyen szétválik. A kősó rendkívül jól hasad a kocka lapjainak irányában, a kalcit egy ferde kockához hasonló kristályalak, a romboéder lapjaival párhuzamos irányban.

Feltűnő még a keménységnek, hővezetőképességnek és optikai tulajdonságoknak az iránytól való függése.

Vannak kristályok, amelyek különböző irányokban különböző keménységűek, aminek ismerete különösen a drágakőcsiszoláskor fontos. A gyémánt csiszolhatósága pl. különböző irányokban más és más.

A kristályok hő hatására különböző irányokban különböző mértékben terjednek ki; erről úgy győződhetünk meg könnyen, ha kvarcból és valamely izotróp anyagból, pl. üvegből készült golyót melegítünk. Az üveggolyó minden irányban egyenletesen terjed ki, tehát golyóalakját megtartja, a kvarcból csiszolt golyó ellenben egyik irányban megnyúlik.

Nagyon sok kristályon tapasztaljuk, hogy különböző irányban különböző színűek. Különösen feltűnő e jelenség a kordieriten és a turmalinon. A kristályok viselkedése a fénnyel szemben - jelen esetben a fény-abszorbcióképesség - tehát szintén más és más a kristály különböző irányaiban.

Az anizotrópiával kapcsolatos különféle jelenségek csakhamar ráterelték a figyelmet a kristályok belső szerkezetének vizsgálatára, mert nyilvánvaló volt, hogy e jelenségek okait a kristályok belső felépítésében kell keresni s hogy az anizotrópiának a legkisebb kristályrészecskék elrendeződésében is kifejezésre kell jutnia.

Mivel a kristályok homogén testek, legkisebb részecskéjükben is ugyanazok az anizotróp tulajdonságok nyilvánulnak meg, mint az egész kristályban; a különböző tulajdonságú irányok tehát a legkisebb részecskékben is ugyanazok, mint az egészben.

A homogenitás és anizotrópia mellett a kristályok harmadik, de legszembetűnőbb tulajdonsága a kristálylapok elrendeződésében tapasztalható szimmetria. Ha egy berillkristályt figyelmesen megnézünk, azt tapasztaljuk, hogy lapjai a kristály hossztengelye körül a hatos szám szerint fejlődtek ki, még pedig a legnagyobb szabályossággal, amit a lapok által alkotott szögek mérése bizonyít. A berillkristályt hat részletben forgathatjuk a hossztengelye körül úgy, hogy minden egyes forgatás után egyenértékű lapok ismétlődjenek. Az ilyen forgatási tengelyt hatfogásúnak nevezzük. A kristályok szimmetriája nemcsak a forgatási tengelyekre szorítkozik, hanem a kristálylapoknak tükörképileg való ismétlődésében is megnyilvánul. A kristályt egy vagy több síkkal olyan felekre oszthatom, melyek egymásnak tükörképei, vagyis szimmetrikusak egymáshoz.

A kristályok három fő tulajdonságára (homogenitás, anizotrópia és szimmetria) támaszkodva, tisztán elméleti úton keletkezett a kristályok belső felépítésének megmagyarázására az úgynevezett térrácsteória, amely szerint a kristályt felépítő anyag elemi részei, az atomok szabályosan, egymástól bizonyos távolságra, az úgynevezett térrács alakjában a rácspontokban helyezkednek el. A térrácsteória beigazolását az tette lehetővé, hogy felismertük azt a hatást, amelyet a kristályok a Röntgen-sugarakra gyakorolnak. A kristálylemezen áthaladó Röntgen-sugarak a kristályrács részein elhajlásos nyalábokra bomlanak és a fényképlemezen az atomeloszlás szimmetriájának megfelelő képet idéznek elő. Ez a kép a fényképlemez előhívása után bizonyos szabályszerűséggel elhelyezett sötét pontok rendszere s minden pont egy-egy atomréteg helyzetének felel meg.

Ma a legtöbb ásványnak nemcsak az atomelrendeződését, hanem az atomoknak egymástól való távolságát is ismerjük. A térrácsok atomtávolságának mérésére az Ångström-egység szolgál, mely a centiméternek 100 milliomod része: 10^-8 cm; jele: Å.

Egyik legegyszerűbb térrács a kockarács, amelyben az atomok a kocka csúcspontjaiban helyezkednek el. Ismerünk ezenkívül még olyan kockarácsot is, amelyben a középpontban is van egy atom s olyant, amelyben még minden kockalap középpontja is tartalmaz egy-egy atomot. Ez a két térrácstípus igen nagy szerepet játszik az ásvány világban, így pl. a fémek legnagyobb része ezek szerint épült fel. A drágakövek közt a gyémántnak a térrácsa két egymásba helyezett kockarács. A gyémánt nem más, mint a szén kristályosodott alakja, tehát csak egyféle atomokból, szénatomokból áll, melyek a két egymásba helyezett kockarács csúcspontjaiban és lapjainak középpontjaiban helyezkednek el. Az atompontok egymástól való távolsága 3.56 Ångström. Az egymásba helyezés olyan, hogy a második rács négy pontja beleesik az első rácsba, s e pontok egy szabályos tetraéder csúcspontjainak felelnek meg. (1. ábra A.)

A kristályok külső alakja, vagyis a kristályt határoló lapok összessége tehát tulajdonképen a belső szerkezet kifejezője s a térrácsokban megnyilvánuló szimmetria a kristályok külső alakjában jut kifejezésre.

A kristályokat a rajtuk tapasztalható szimmetria alapján hét rendszerbe és ezeken belül 32 osztályba sorozzuk.

A legmagasabb szimmetriájú rendszer az úgynevezett szabályos rendszer. Vegyünk szemügyre egy kockát s képzeljünk a lapok középpontjától egy-egy egyenest a szemközt levő lap középpontjáig. Három egyenlő hosszú, egymást a kocka középpontjában derékszög alatt metsző tengelyt kapunk és teljesen mindegy, hogy melyik tengely áll függőlegesen és melyik vízszintesen. Mindazok a kristályok, amelyek belsejébe három ilyen tengely képzelhető (1. ábra B.), a szabályos rendszerbe tartoznak. A kocka hat lapja merőleges a tengelyekre s mindegyik lap csak egy tengelyt metsz (1. ábra). Ha a három tengely végét egy-egy lap köti össze, akkor a kristályalak nyolc egyenlőoldalú háromszögből áll s a lapok mindegyike metszi mindhárom tengelyt, mégpedig egyforma távolságban. Ez az alak az oktaéder (2. ábra A.). Van a szabályos rendszerben olyan alak is, amelynek lapjai metszik ugyan mindhárom tengelyt, de mindegyiket különböző távolságban. Ebben az esetben annyi lapnak kell lenni, hogy a három különböző metszési távolság a három tengely mindkét végén meglegyen s ehhez 48 lap szükséges. Ez az alak a negyvennyolcas, a hexakiszoktaéder, melyen az oktaéderlap helyén hat háromszögalakú lap fejlődik ki (2. ábra B.). Ha a lapok két tengelyt ugyanabban a távolságban, egyet pedig ezektől különböző távolságban metszenek, akkor a lapok száma 24 lesz. Ha a két egyenlő metszési távolság a nagyobb s a harmadik a kisebb, akkor deltoidhuszonnégyes vagy deltoidikozitetraéder keletkezik, amelyet 24 deltoidalakú lap alkot (2. ábra E.), ha pedig a két egyenlő metszési távolság a kisebb, akkor a háromszornyolchuszonnégyes, vagyis triakiszoktaéder fejlődik ki, amelyen az oktaéder egy lapjának helyén három egyenlőszárú, háromszögalakú lapot találunk (2. ábra F.). Van azután a szabályos rendszerben még egy huszonnégylapú alak, ez a négyszerhathuszonnégyes, vagyis a tetrakiszhexaéder, amelyen a hexaéder minden lapja helyén négy egyenlőszárú, háromszögű lap fejlődött ki. Ennek az alaknak minden egyes lapja két tengelyt különböző távolságban metsz, de a harmadikkal párhuzamos (2. ábra C.). Ha a lapok két tengelyt egyenlő távolságban metszenek s a harmadikkal párhuzamosak, akkor tizenkétlapú alak keletkezik s ez a rombtizenkettős, vagyis rombdodekaéder, mely a gránátok jellemző alakja (2. ábra D.).

A kristályalakok nem fejlődnek ki mindig csak egyedül, hanem igen sokszor egyszerre két vagy több alak jelenik meg egy és ugyanazon kristályon s ilyenkor kombinációkkal van dolgunk.

A szabályos rendszer teljeslapú kristályait kilenc síkkal oszthatom olyan felekre, melyek egymásnak tükörképei.

Előfordulnak még olyan alakok is, amelyek az előbb említett alakokból vezethetők le s félannyi lapból állnak, mint az az alak, amelyből származtathatók. Ha például elképzeljük, hogy az oktaédernek csak minden második lapja fejlődik ki, akkor előttünk áll a négylapú tetraéder (2. ábra G.). A tetrakiszhexaéderből az ötszögtizenkettős, vagyis a pentagondodekaéder vezethető le, amely a pirit közönséges alakja (2. ábra H.). Ezeket az alakokat felesalakoknak (hemiédereknek) nevezzük, szemben a teljeslapú alakokkal, a holoéderekkel. Vannak negyedes alakok, vagyis tetartoéderek is.

Igen gyakran előfordul a természetben, hogy a kristályok egymással összenőttek. Ha több kristály úgy nőtt össze, hogy az egyes kristályok kristálytani tengelyei párhuzamosak egymással, párhuzamos összenövésről beszélünk. A nem párhuzamos összenövésű kristályok közül azokat, amelyek összenövése bizonyos meghatározott törvény szerint történt, ikreknek nevezzük. Ha az ikerállásban összenőtt kristályok egyes egyéneinek helyzetét szemügyre vesszük, azt tapasztaljuk, hogy az egyik kristály helyzete a másikhoz képest egy bizonyos tengely körül 180° -kal elforgatott. Ezt a tengelyt ikertengelynek nevezzük, az erre merőleges síkot pedig ikersíknak. Az ikerkristály egyik fele a másiknak tükörképe. Az oktaédernek előfordul egy olyan ikres összenövése, amikor az egyik egyén a másikhoz képest az egyik oktaéderlapra merőleges tengely körül 180°-ra elforgatott helyzetben van. Ez az iker igen gyakori a spinelleken. Ha az összenövés olyan, hogy a két kristály csak érintkezik egymással, akkor érintkezési, vagy juxtapozíciós ikerről beszélünk; ilyen az említett spinelliker is (3. ábra A.). Ha a két kristály keresztül nő egymáson, akkor az iker átnövési, vagy penetrációs iker. A két tetraéder igen gyakran úgy nő egymáson keresztül, hogy az egyik a kocka egyik lapjára merőleges tengely körül a másikhoz képest 180°-kal elforgatott (3. ábra B.). Ilyen ikrekben a gyémánt fordul elő. A fluorit kockakristályai sokszor az oktaéderlap szerint nőttek egymáson keresztül.

Gyakran nemcsak két, hanem több kristály nő egymással ikerállásban össze; ezek a poliszintetikus ikrek. Ha az összenőtt egyének köralakban helyezkednek el, ciklikus ikrek keletkeznek.

A drágakövek közül a szabályos rendszerben kristályosodik a gyémánt, spinell, gránát.

A négyzetes vagy tetragonális rendszert szintén három egymásra merőleges tengely jellemzi, melyek közül azonban a függőleges tengely hosszabb vagy rövidebb, mint a két vízszintes (4. ábra A.). A vízszintes tengelyekkel párhuzamos metszetek négyzetalakúak; innen a rendszer elnevezése. Azokat az alakokat, melyek lapjai a függőleges tengellyel - melyet főtengelynek is nevezünk - párhuzamosak, oszlopoknak vagy prizmáknak, a főtengelyre merőleges lappárt pedig véglapnak vagy bázisnak nevezzük. A prizma egymagában nem alkothat kristályt, mert nyílt alak, még kevésbbé a bázislapok, úgyhogy ezek csak kombinációban jelenhetnek meg. Azok az alakok, melyeknek lapjai mind a három tengelyt metszik, a piramisok. A drágakövek közül a zirkon és vezuvián kristályosodik a négyzetes rendszerben (4. ábra B.).

A hatszöges vagy hexagonális rendszer kristályaiba három, egymást 60° alatt metsző, egyforma hosszúságú vízszintes tengelyt képzelhetünk s ezekre merőleges a negyedik tengely, a főtengely, mely vagy hosszabb, vagy rövidebb, mint a vízszintes tengelyek. A függőleges tengellyel párhuzamos alakok itt is prizmák s e tengelyre merőleges lappárt bázisnak hívjuk. Fontosabb alakok még e rendszerben a hexagonális bipiramisok (5. ábra A.). A hatszöges rendszertől el szokták különíteni azokat az alakokat, amelyeken a hármas szám uralkodik és ezeket a trigonális rendszerbe foglalják össze. Ilyen alakok a trigonális prizmák, piramisok, továbbá a romboéderek (5. ábra C.), amelyeknek hat rombusalakú lapjuk van s ferde kockához hasonlítanak, azután a szkalenoéderek (5. ábra D.), amelyeket tizenkét egyenlőtlenoldalú háromszög alkot (a piramislapok egyenlőszárú háromszögek), s a trapezoéderek, amelyeket hat trapezoidalakú lap határol. A trapezoéderek a kvarc jellemző alakjai s a hatoldalú oszlopból és romboéderekből álló kombináción az oszlopnak majd a jobb, majd a bal felső sarkán jelennek meg. A hatszöges rendszerben igen értékes drágakövek kristályosodnak. Így a berill (5. ábra B.), amelynek egy változata a rendkívül értékes smaragd, továbbá a rubin és zafír, melyek a korundnak változatai. A trigonális rendszerbe tartoznak a turmalin és kvarc kristályai.

A rombos rendszerben éppen úgy, mint a szabályos és négyzetesben, három egymásra merőleges tengely van, de ezek mindegyike különböző hosszúságú, úgyhogy egyiket sem lehet főtengelynek tartani. A teljeslapú alakok átmetszete valamelyik tengelyre merőlegesen általában rombus. Ebben a rendszerben is vannak prizmák és piramisok, a tengelyekre merőleges lappárok a véglapok, vagy pinakoidok. A rombos rendszerben kristályosodik a topáz, valamint a krizolit is. (6. ábra.)

Az egyhajlású vagy monoklin rendszer három különböző hosszúságú tengelye közül az egyik bizonyos szög alatt hajlik. Szimmetriasík csak egy van. Ebben a rendszerben csak prizmák és véglapok vannak, amelyek mind nyílt alakok, tehát önállóan nem fordulhatnak elő, hanem csak kombinációkban. Egyhajlású ásványok az euklász, az augitok és földpátok egy része.

A háromhajlású vagy triklin rendszerben három különböző hosszúságú és egymást különböző szög alatt metsző tengely van. Ez a legkisebb szimmetriájú rendszer, szimmetriasík egyáltalában nincs. Az alakok csak véglapok vagy pinakoidok, vagyis lappárok, vagy csak egyes lapok, amelyek természetesen csak kombinációban jelenhetnek meg. Ebben a rendszerben kristályosodik a földpátok egy része, továbbá az axinit.

A kristályok alakjait pontosan akkor határozzuk meg, ha a kristálylapok egymáshoz való hajlását, a lapok alkotta szögeket megmérjük. Mivel a lapszögek nagysága az egyes ásvány fajoknak jellemző tulajdonsága, a kristálymérés jó szolgálatot tesz az ásványfaj meghatározásakor. A drágakövek szempontjából kristálymérésre akkor van szükség, amikor a laphelyzetek ismerete a csiszolás miatt fontos, vagy pedig amikor a csiszolt lapok egymáshoz való hajlását kell ismerni.

A kristálymérő műszereket goniométereknek hívjuk. A legegyszerűbb ilyen műszer az úgynevezett érintkezési vagy kontakt goniométer. Ez lényegében egy 180°-ra beosztott félkörből és két sínből áll, melyek közül az egyik a másik körül forgatható. Ha valamely nyers kristály vagy akár egy csiszolt kő két lapjának a hajlásszögét meg akarjuk mérni, úgy a két lap metszési élét a két sín közé helyezzük, ügyelvén arra, hogy a két lap a sínekre szorosan ráfeküdjék és hogy a metszési él a goniométer síkjára merőleges legyen. A beosztott körön aztán leolvassuk a szöget. Az érintkezési goniométerrel csak foknyi, esetleg igen jó lapu és elég nagy kristálynál ¹/₂ foknyi pontossággal tudunk mérni. De ásványok meghatározásakor sokszor ez a pontosság is elég.

Jóval nagyobb pontosságot érünk el az úgynevezett reflexiós goniométerekkel, melyeknek elve a következő: Két lap metszési élét úgy állítjuk be, hogy az egy szilárd tengely körül forgatható, 360°-ra beosztott korongra merőlegesen álljon. Azután az egyik lapot beállítjuk egy bizonyos meghatározott iránnyal párhuzamosan, majd a korongot addig forgatjuk, míg a másik lap pontosan ugyanebbe a helyzetbe nem kerül. A forgatási szög egyenlő a hajlási szöggel. Párhuzamos helyzetek előállítására használjuk a fénysugár visszaverődését, reflexióját, mert az irányát nem változtató fénysugár csak ugyanolyan helyzetű lapokon reflektál.

A goniométereken az egyes kristálylapok egymás után hozhatók tükröző helyzetbe. Sokszor szükség van arra, hogy több kristálylap egyszerre tükrözzék s a reflexek egyszerre, egymásmellett legyenek megfigyelhetők, sőt fényképezhetők is. Azok a készülékek, amelyeken ez keresztülvihető, a reflektográfok. Egy ilyen reflektográf elve abban áll, hogy a fényforrásból a kő különböző lapjaira eső és onnan visszavert sugarakat egy fényképlemez fogja fel. Mivel a visszavert sugarak iránya a visszaverő lapok helyzetétől függ, a lemezen keletkezett fénypontok elhelyezkedéséből a lapok helyzete kiszámítható (7. ábra).

A csiszolt kövek reflektogrammjából rögtön következtethetünk a csiszolás minőségére. Külön a drágakövek csiszolási alakjainak vizsgálatára szolgál a Johnsen-féle brillantoszkóp, amely a csiszolt kő lapjairól teljesen visszaverődött sugarak helyzetéről ad képet. E készülékről részletesebben a teljes visszaverődés tárgyalásánál lesz szó.

Ha valamely ásvány belsejébe erőszakosan be akarunk hatolni és az ásványt részecskéire akarjuk bontani, a részecskék között bizonyos összetartó erőt, kohéziót veszünk észre s mennél nagyobb ez a kohézió, annál nagyobb erőre van szükségünk, hogy a részecskéket egymástól elválasszuk. A legtöbb ásvány belsejében megfigyelhetők bizonyos síkok, melyeknek irányában könnyebb elválást tapasztalunk s az ilyen sík lapok szerint való elválást hasadásnak nevezzük. A hasadási lapok mindig valamely lehetséges kristályalak lapjainak felelnek meg.

A hasadásról igen könnyen meggyőződhetünk. Így például ha a kősókocka lapjára az egyik élével párhuzamos irányban vésőt tartunk és arra ütést mérünk, akkor a kősó a kocka egyik lapjával párhuzamos irányban igen szép, fényes lappal hasad el. A kősón ezt a hasítást mind a három lappár szerint egyenlő könnyen elvégezhetjük. Ha valamely ásvány az ilyen külső mechanikai hatásra nem sík lapokkal válik el, hanem a szétvált részek szabálytalanok, akkor törésről beszélünk.

Az ásványok hasadásából arra következtethetünk, hogy a hasadási síkokra merőleges irányban a részecskék közt a legkisebb, míg a hasadási síkokban a legnagyobb az összetartó erő.

Az egyes ásványokban a hasadás foka igen különböző lehet. Tökéletes hasadásról akkor beszélünk, ha a hasítás rendkívül könnyen vihető keresztül, a kapott hasadási lapok teljesen simák és a fényt kitűnően tükrözik, ennek folytán a lapok gyöngyház vagy gyémántfényűek. Az ilyen rendkívül jól hasadó ásványokból egész vékony lemezeket állíthatunk elő, mint például a csillámokból vagy a gipszből (Mária-üveg).

Nem ennyire kitűnő, de azért még tökéletes a kősó vagy a kalcit hasadása is. A kalcit egy romboéder lapjainak irányában hasad.

Ilyen jól hasadnak a földpátok is két véglappal párhuzamos irányban. Ezek a hasadási lapok is teljesen simák, üvegfényűek.

Tökéletlen a hasadás akkor, ha az elválási lapok már nem teljesen simák, hanem többé-kevésbbé egyenetlenek. Ezekre a lapokra merőleges irányban a részecskék összetartó ereje már jóval nagyobb, mint a fentemlített esetekben.

Mivel a hasadás egyes ásványok jellemző sajátossága s a hasadás iránya mindig bizonyos lehetséges kristálylapnak felel meg, a hasadási lapok a kristálykombináció felismerésében és az ásványok meghatározásában igen nagy segítségünkre vannak.

A drágakövek közt is sok jól hasad s a hasadási irányok ismeretére különösen a kő megmunkálásakor van szükség. A jól hasadó drágakövek a megmunkálás előtt könnyen oszthatók megfelelő nagyságú darabokra, de a jól hasadó kő csiszolása rendkívül nagy elővigyázatosságot kíván, mivel már elég gyenge ütés vagy nyomás is előidézi a hasadást s vigyázatlan csiszoláskor könnyen megtörténhetik, hogy a kőből szilánkok hasadnak ki s az egész kő is tönkremehet. Az ilyen könnyen hasadó köveket később a használatban is óvni kell az ütéstől, leeséstől stb., mert ilyen hatásokra hasadási repedések keletkezhetnek bennük, amelyek mentén könnyen széteshetnek. Ilyen például a topáz, vagy a kedvelt holdkő (egy földpátféleség) is, mely szintén az igen jól hasadó ásványok sorába tartozik.

Rosszul hasad a berill, melynek változatai a smaragd és az akvamarin. Hasadás egyáltalában nem figyelhető meg a turmalinon s éppen ezért különböztethető könnyen meg az egymáshoz hasonló rózsaszínű topáz és rózsaszínű turmalin (rubellit).

A hasadás jelenségének megmagyarázása a kristályok belső szerkezeti felépítésével lehetséges. Ha a hasadási lapokat szerkezeti vizsgálatnak vetjük alá, azt tapasztaljuk, hogy a hasadási síkok anyagrészecskékkel jobban meg vannak terhelve, mint a többi sík. Természetes, hogy minél több anyagrészecske van egy síkban, a részecskék annál közelebb vannak egymáshoz, tehát nagyobb erővel hatnak egymásra s így a kohézió ebben a síkban nagyobb, mint a kevésbbé megterhelt síkokban. Ha az anyagrészecskékkel megrakott síkok egymástól való távolságát vesszük szemügyre, azt tapasztaljuk, hogy a legjobban megterhelt síkok vannak egymástól legtávolabb, az ezekre merőleges irányban tehát a legkisebb lehet az összetartás.

Vannak ásványok, melyek nem, illetőleg alig észrevehetően hasadnak, hanem a külső mechanikai behatásra szabálytalan felületű darabokra esnek szét, azaz törnek. A törési felületek mineműsége többféle lehet s egyes ásványoknak jellemző törési felületük van. Ha az ütési pont körül koncentrikus körök keletkeznek, akkor a törést kagylósnak nevezzük. Jellemző kagylós törése van az opálnak. Lehet a törés még egyenes, szemcsés, szálkás, leveles, héjas, vesés, rostos stb.

Az ásványok keménysége a felületükre való behatolásnál érezhető ellenállásban nyilvánul meg s tulajdonképpen nem más, mint a karcolhatóság. A drágakövektől megkívánjuk, hogy elég kemények legyenek, mert ettől függ tartósságuk. Hiába van valamely ásványnak szép színe vagy erős fénye, ha nem elég kemény, drágakőnek nem alkalmas, mert hordás és használat folytán előbb-utóbb tönkremegy. A nem elég kemény kő összekarcolódik, kopik, fényét veszti és zavaros felületű lesz. Hiába vigyázunk rá viselés közben, hiába védjük ütéstől, leeséstől, mert a kárt a levegőben lebegő porszemecskék is előidézik, amelyek legnagyobb része az elég kemény kvarcszemcsékből áll. Ezért kívánjuk meg a legtöbb drágakőtől, hogy a kvarcnál lehetőleg keményebb legyen. Különös szépségüknél fogva, kis keménységük ellenére is ékességül használt anyagok, mint a gyöngy és borostyánkő, rendkívül elővigyázatos bánásmódot kívánnak. A kisebb keménység folytán a használatban keletkezett sérülések az átlátszatlan ékkövek szépségének kevésbbé ártanak, mint az átlátszó kövekének s éppen ezért az átlátszatlan kövek között több olyan van, amelyeknek elég kicsi a keménységük, például a lazúrkő, türkisz, míg az átlátszó kövek mind nagyobb keménységűek.

A keménység segédeszköz nemcsak arra, hogy segítségével a drágaköveket egymástól megkülönböztessük, hanem arra is, hogy az utánzatokat és hamisítványokat felismerjük.

A legegyszerűbb módon az ásványok keménységét úgy szoktuk meghatározni, hogy egy másik ásvány hegyes sarkával próbáljuk megkarcolni. Amelyik ásvány a másikat megkarcolja, az a keményebb. Ezen az alapon MOHS 10 tagból álló keménységi fokozatot állított össze, amelyben minden következő ásvány keményebb, mint az előző. A MOHS-féle skála jól ismert, közönséges és könnyen beszerezhető ásványokból van összeállítva:

A MOHS-féle skála fokozatai csak viszonylagos számok, csak azt fejezik ki, hogy minden következő tag keményebb, mint az előző és nem azt, hogy hányszor keményebb.

A keménységet úgy határozzuk meg, hogy a vizsgálandó ásványt próbáljuk a fokozat tagjaival egymás után megkarcolni. Vigyázzunk arra, hogy a vizsgálandó ásvány olyan részén végezzük a karcpróbát, ahol a karcolás a kő szépségének nem árthat, így csiszolt köveken legajánlatosabb a próbát a kő peremén végezni, ahol az esetleges karcolást majd a foglalat eltakarja. Annak az ásványnak, amellyel karcolunk, hegyes csúcsa vagy éle legyen s e hegyes vagy éles részével végezzük a karcolást. A keményebb ásvány hegye vagy éle a karcolásnál a lágyabb ásvány felületén barázdát idéz elő. E barázda megvizsgálását nagyon gondosan kell végezni, mert könnyen összetéveszthető a karcolásnál a puhább ásványról levált finom porral. Tegyük fel például, hogy egy keményebb ásvány sima lapját egy puhább ásvány hegyével karcolni próbáljuk, akkor a puhább ásvány hegyéről finom por válik le, amely a karcolás irányában a keményebb ásvány lapján marad és könnyen karcolási barázdának tartható. Ezért karcpróba után mindig gondosan fújjuk és törüljük le a kő felületét s ne csak szabad szemmel keressük a karcolási barázdát, hanem mindig nézzük meg kézi nagyítóval, lupéval is. Lelkiismeretes vizsgálatkor nemcsak a vizsgálandó ásványon végzünk karcolási próbákat, hanem vele is próbálunk más ásványokat megkarcolni. Ha a vizsgálat megejtésénél azt tapasztaljuk, hogy kövünket például a fluorit nem karcolja, de az apatit már igen, akkor keménysége e kettőnek a keménysége között van, vagyis 4¹/₂. Ha kövünket a fluorit nem karcolja, az apatit igen, de csak gyengén s viszont kövünk is megkarcolja gyengén az apatitot, akkor keménysége az apatitéval egyezik, vagyis 5. Egyenlő keménységű ásványok ugyanis legtöbbnyire gyengén megkarcolják egymást.

Valamely ásvány keménységének meghatározási menetét bizonyos megfigyelések és egyszerű kísérletek lényegesen megrövidítik, úgyhogy nem szükséges a vizsgálandó ásvány karcolását a skála összes tagjaival véghezvinni. Az első és második fokot képviselő ásványok már körömmel is megkarcolhatók s az első keménységi fokra még az is jellemző, hogy az ásvány zsíros tapintatú. Ha az ásvány körömmel nem karcolható, akkor a késünket vesszük elő, amely a harmadik keménységű ásványokat könnyen, a negyediket nehezebben, az ötödiket pedig már alig karcolja. Hatodik, vagy ennél nagyobb keménységű ásványok karcolják az ablaküveget, amelynek körülbelül 5 a keménysége. A hétnél nagyobb keménységű ásványok acéllal ütve szikráznak.

A drágakövek keménységének vizsgálatánál e fokozat alsó tagjai alig jönnek számításba, mert az ékkőnek használt ásványok legnagyobb része nagyobb keménységű. Drágakövek keménységének vizsgálatához a keménységi skála kapható olyan alakban is, hogy a megfelelő fokozatot jelképező ásvány egy éles szilánkja ceruzaszerű nyélbe van illesztve s az ilyen eszközzel a karcolási próbát még a foglalt kő alsó felén is kényelmesen elvégezhetjük. Igen kényelmes az úgynevezett "keménységi kerék", amelyen a különböző keménységi fokokat képviselő, rövid nyélbe foglalt ásványok korong peremére vannak erősítve. Mivel a drágakövek majdnem mind keményebbek 5-nél, az ilyen eszközön rendesen csak a magasabb fokok vannak meg. Drágakő meghatározási célokra a keménységi skálába még be szokták iktatni a földpát és kvarc közé a nefritet: 6¹/₂, a kvarc és topáz közé a cseh gránátot: 7¹/₂, a topáz és korund közé a krizoberillt: 8¹/₂.

A drágakőkereskedelemben a keménység vizsgálatára a legelterjedtebb a nyélbe illesztett acélhegy, amely a hatnál kisebb keménységű ásványokat jól karcolja, de a hatosokat már nehezen. Az acél körülbelül olyan keménységű, mint a kvarc, a hétnél magasabb keménységű köveket tehát már nem karcolja meg, ellenben az ilyen karcpróbánál a kövön az acélból származó finom, szürke, fémes port vehetünk észre. Mivel az acél a nagyobb keménységű, értékesebb drágaköveket nem karcolja, ellenben az üveget igen, nagyon jó hasznát vehetjük a drágaköveknek üvegutánzatoktól való megkülönböztetésekor.

Az ásványok keménységét vizsgálva, csakhamar rájövünk arra a tapasztalatra, hogy a keménység nem minden irányban és nem minden kristálylapon egyenlő. Ez a keménységbeli különbség a legtöbb esetben nem nagy, de igen szembetűnő a cianiton, mely éppen e feltűnő tulajdonságánál fogva kapta második nevét: disztén ( = két erősség). Az ékkőnek is használt ásvány oszlopos kristályai az oszlop hossztengelyének irányában sokkal kisebb keménységűek, mint az erre merőleges irányban. Az acéltű a prizmát hosszában könnyen karcolja, de keresztben már nem, előbbi irányban 5 a keménység, az utóbbiban 7.

A kisebb keménységbeli különbségek meghatározására a Mohs-féle skála alapján végzett karcolási próbák nem elégségesek. A kristálylapokon a különböző irányokban jelentkező eltérő keménységek meghatározására és számokban való kifejezésére a szklerométernek nevezett műszer szolgál. A készülék két főrészből áll: egy sínen mozgó kis kocsiból és egy karból, amelynek egyik végére egy lefelé álló hegyes acél vagy gyémánttű van erősítve. Az ásványt vizsgálandó lapjával felfelé rátesszük a kocsira s a kocsit a hozzáerősített és csigán elhelyezett fonal végére helyezett súlyok segítségével a tű alatt elhúzzuk. A tű felett levő csészébe súlyokat teszünk mindaddig, míg a tű az ásványt meg nem karcolja. A keménység mértékéül a karcolási barázda előidézéséhez szükséges megterhelés szolgál. A kísérletek azt igazolják, hogy a kristálylapon különböző irányokban más és más megterhelés szükséges a karcolás előidézéséhez.

Az ásványok keménysége abban is kifejezésre jut, hogy mennyire nehezen vagy könnyen csiszolhatók. Keményebb ásvány nehezebben csiszolható, mint a lágyabb. Az úgynevezett csiszolási keménységet úgy állapítjuk meg, hogy ismert súlyú ásványdarabkát ismert mennyiségű csiszolóporral (karborundum vagy smirgel, vagy gyémántpor), üveg- vagy fémkorongon bizonyos ideig, például a korongnak meghatározott számú körülforgásáig, csiszolunk, majd az ásvány súlyveszteségét lemérjük. Az így kapott súlyveszteségből a fajsúly tekintetbevételével kiszámítjuk a térfogatveszteséget, amely annál kisebb lesz, mennél keményebb az ásvány. ROSIWALL végzett ilyen keménységi vizsgálatokat a különböző ásványokon s a Mohs-féle keménységi skála tagjaira a korund keménységét 1000-nek véve, a következő relatív eredményeket nyerte:

Az értékek összehasonlításából kitűnik, hogy a Mohs-féle skála egyes tagjai között milyen nagy keménységbeli különbség van s hogy a különböző kristálylapokon is más a keménység. ROSIWALL kísérletei alapján a gyémánt keménységét közepesen 90-szer nagyobbnak találta a korundénál.

Az ásványok különböző keménységének, úgyszintén ugyanazon ásvány egyes irányaiban a keménység különböző voltának megmagyarázása is az ásványok belső szerkezeti felépítésével lehetséges. A keménység szorosan összefügg az ásványt felépítő atomoknak a kristályrácsában való elrendeződésével. Azok az ásványok, vagy az ásványoknak azok az irányai, amelyekben az atomok olyan elrendeződésűek, hogy az összetartás nagyobb köztük, nagyobb keménységűek.

A drágakövek meghatározásában igen nagy jelentősége van a térfogategység súlyának, vagyis a fajsúlynak. Gyakorlat szempontjából a fajsúly egyenlő a sűrűséggel, vagyis avval a számmal, amely kifejezi, hogy hányszor nehezebb valamely test az ugyanolyan térfogatú víznél. Ha a fajsúlyt meg akarjuk kapni, a test súlyát el kell osztani az ugyanolyan térfogatú víz súlyával. A vízbe mártott test annyit veszít súlyából, mint amennyi az általa kiszorított víznek a súlya (ARCHIMEDES törvénye). Mivel a kiszorított víz térfogata egyenlő a vízbe mártott test térfogatával, a kiszorított víz súlya a testtel egyenlő térfogatú víznek a súlya, ami pedig az archimedesi törvény alapján nem más, mint az a súlyveszteség, amit a vízbe mártott test szenved. Tehát, ha a test súlyát (T) elosztjuk a vízben szenvedett súlyveszteséggel (V), megkapjuk a fajsúlyt (S); tehát S = T/V

A fajsúlymeghatározási módok a fajsúly fogalmából magától adódnak. Az elv az, hogy le kell mérni az ásványt levegőben, azután vízben s az ásvány súlyát és a vízben szenvedett súlyveszteséget viszonyba állítani. A kivitel különféle módszerek segítségével történhetik, melyek közül a legelterjedtebbek és leghasználtabbak a piknométerrel, hidrosztatikai mérleggel, nehéz folyadékokkal és a Westphal-féle mérleggel való meghatározási módszerek. A fajsúlymeghatározásokhoz mindig forralt vizet használjunk, hogy ne tartalmazzon levegőt s különösen ügyeljünk arra is, hogy a víz alá merítéskor az ásványhoz ne tapadjanak légbuborékok, mert ezek felhajtóereje hatással lehet az eredményre.

Eléggé elterjedt a piknométerrel való fajsúlymeghatározás. A piknométer kis üvegedény, amelynek szájába finom csatornával ellátott, beköszörült üvegdugó van illesztve. A fajsúlymeghatározás úgy történik, hogy először lemérjük az ásványt (A), majd a vízzel telt piknométert először az ásvány nélkül (P), s azután az ásvánnyal (R). Ha a kő súlyának és a vízzel telt piknométer súlyának összegéből levonjuk a vízben levő ásvánnyal lemért piknométer súlyát, akkor megkapjuk a kiszorított víz súlyát. A fajsúly tehát lesz: S = A/(A+P)-R. Ha gondosan végezzük a méréseket, a piknométerrel igen pontos eredményeket érünk el. Hogy a piknométer megtöltése mindig pontosan egyformán történhessék, a dugó szárán karc van, amely jelöli, hogy a víznek ilyen magasan kell állni. A fölösleges vízmennyiséget legcélszerűbben úgy távolítjuk el, hogy itatóspapírral kiszívatjuk.

A hidrosztatikai mérlegen olyan célszerű berendezéseket találunk, amelyek segítségével az ásványt először a levegőn, majd a víz alá merítve mérhetjük meg. Ez a berendezés rendesen olyan, hogy a mérleg egyik serpenyője magasabban függ s ennek alján horog van, amelyre az ásványt drót vagy egy kis átlyuggatott csésze segítségével felfüggeszthetjük. Ez alá a serpenyő alá vizet tartalmazó edényt teszünk, amelybe a vizsgálandó ásványt belementhetjük. Mivel a víz alá merítésnél a drótnak vagy a csészének a súlyvesztesége is hozzáadódnék az ásvány súlyveszteségéhez, azért a mérleg kiegyensúlyozása úgy történik, hogy a drót vagy csésze víz alatt legyen. A meghatározás menete a következő: lemérjük az ásványt a mérleg serpenyőjében a levegőn (a drót vagy a kis csésze víz alatt legyen), azután az ásványt belehelyezzük a serpenyőre függesztett kis csészébe vagy a drót megfelelő, alkalmasan meggörbített részébe, vigyázva arra, hogy légbuborékok ne tapadjanak hozzá. Ekkor azt tapasztaljuk, hogy az egyensúly mindjárt megbomlik, a mérlegnek ez a fele könnyebb lett. A súlyveszteséget vagy úgy állapítjuk meg, hogy a súlyokból leveszünk, vagy pedig úgy, hogy a felső csészébe súlyokat rakunk, amíg az egyensúly újra helyre nem áll. A megállapított súlyveszteséggel elosztva az ásvány súlyát, megkapjuk a keresett fajsúlyt. Ajánlatos a követ mérés előtt alkoholban vagy éterben lemosni, hogy az esetleges zsírosságtól megszabadítsuk.

Hidrosztatikai mérleggé bármilyen érzékenyebb mérleg könnyen átalakítható, ha a mérleg egyik karját olyan berendezéssel látjuk el, hogy az ásványt víz alá merítve is megmérhessük.

Gyors fajsúlymeghatározásokat végezhetünk a levélmérleg elvén alapuló Schwarz-féle fajsúlymérlegen, amelyen egy fokbeosztás előtt mozgó mutató végén, platinadróton, egymás fölött, két kis csésze függ, a felső a levegőn, az alsó a vízben való mérésre. A mutató segítségével a skálán közvetlenül leolvashatjuk a megfelelő súlyokat.

Kényelmes és gyors a fajsúlymérés a Jolly-féle mérleggel. Ez azon alapszik, hogy az acélrúgó - bizonyos megterhelési határokon belül - a megterheléssel arányosan nyúlik meg. Ennek megfelelően a készülék felfüggesztett acélrúgóból áll, amelyen finom platinadrót segítségével egymás alatt két kis csésze függ. A huzal mögött fokbeosztás van, amelyen a csészék állása egy jel segítségével leolvasható. Mivel a rúgó megnyúlása arányos a ráhelyezett súlyokkal, a rúgó mögött levő beosztáson leolvasott számokból közvetlenül meghatározhatjuk a levegőben való súly és a vízben szenvedett súlyveszteség viszonyát.

A fajsúlymeghatározásnak igen gyakran használt módja a nehéz folyadékokkal való meghatározás, az úgynevezett lebegtető vagy szuszpenziós módszer, amely azon alapszik, hogy az ásvány fajsúlyát folyadékok fajsúlyával hasonlítjuk össze. Ha a folyadéknak kisebb a fajsúlya, mint a beléje dobott ásványnak, akkor az ásvány a folyadékban a fenékre süllyed, ha az ásványnak van kisebb fajsúlya, akkor a felszínen úszik, ha pedig folyadék és ásvány egyenlő fajsúlyú, akkor az ásvány a folyadék bármely helyén lebegni fog. A fajsúly meghatározásához tehát olyan folyadékot kell előállítanunk, amelyben a vizsgálandó ásvány lebegve marad s azután a folyadék fajsúlyát meghatároznunk. A megfelelő fajsúlyú folyadék előállítása úgy történik, hogy az ásvány fajsúlyánál nehezebb folyadékból öntünk egy üvegedénykébe s beledobjuk az ásványt, amely természetesen a folyadék felszínén úszni fog. Most cseppenként elkezdünk hozzáelegyíteni kisebb fajsúlyú folyadékot, pl. vizet, étert vagy benzolt, minden cseppentés után jól összerázva mindaddig, amíg észre nem vesszük, hogy az ásvány a folyadékban bárhol lebegve marad. Ekkor a folyadék fajsúlya igen közel egyenlő az ásvány fajsúlyával, tehát, ha meghatározzuk a folyadék fajsúlyát, ismerjük az ásványét is. A folyadék fajsúlyát meghatározhatjuk a Westphal-Mohr-féle hidrosztatikai mérleggel, piknométerrel vagy az úgynevezett indikátorokkal.

A Westphal-Mohr-féle mérleg egyenlőtlen karú mérleg, melynek hosszabb karján egy horog van s ezen egy hőmérőnek kiképzett állandó súly, az úszótest függ. A mérlegkar rövidebb végén ellensúly van, amely tűhegyben végződik s ennek állását egy beosztáson figyelhetjük meg. Ha a mérleg egyensúlyban van, a tű pontosan a 0 pontra mutat s ennek akkor kell bekövetkezni, amikor az úszótest a levegőben lebeg. Ezt a pontos kiegyensúlyozást a mérleg talpánál levő csavar segítségével érjük el. A mérlegnek az úszótestet tartó karja 10 egyenlő részre van beosztva; e részekre olyan súlyok helyezhetők, amelyek közül a legnagyobbak súlya az úszótest térfogatával egyenlő térfogatú víz súlyával egyezik, a kisebbek pedig e súlynak tized-, illetőleg századrészei. A mérés megkezdésekor a mérleget a fent említett módon, a levegőben függő úszótesttel kiegyensúlyozzuk. Azután az úszótestet belemártjuk abba a folyadékba, amelynek fajsúlyát ismerni akarjuk. A megbomlott egyensúly helyreállítására szükséges súlyok mennyisége megadja a folyadék fajsúlyát.

A Westphal-Mohr-féle mérleget hidrosztatikai mérleg gyanánt is használhatjuk, ha az úszótest helyére olyan berendezést szerelünk, amelynek segítségével az ásványt levegőn és vízben lemérhetjük.

A fajsúlymérésekhez használt elterjedtebb folyadékok a következők: Thoulet-oldat, jódmetilén, Rohrbach-oldat, Klein-oldat, Clerici-oldat.

A nehéz folyadékok fajsúlyának a meghatározására a piknométert is használhatjuk. Ismerve az üres piknométer súlyát, ezt levonjuk a vízzel telt, majd a folyadékkal telt piknométer súlyából s a két számot arányba állítjuk.

Folyadék fajsúlyának gyors meghatározására úgy nevezett indikátorokat használunk. Ezek körülbelül borsónagyságú, pontosan megállapított fajsúlyú ásványdarabkák vagy üvegkockák, melyeket a folyadékba merítünk s melynek a folyadékba való lesüllyedéséből, lebegéséből vagy úszásából a folyadék fajsúlyára következtethetünk. Amelyik indikátor a folyadékban lebeg, annak a fajsúlya azonos a folyadék fajsúlyával. Természetes, hogy mennél több tagból álló indikátorsorozatunk van, annál pontosabban tudjuk a folyadék fajsúlyát meghatározni. Ilyen indikátor sorozatokat magunk is állíthatunk össze ismert fajsúlyú ásványokból, de készen is igen jól használható sorozatokat kaphatunk. Ilyen pl. a 24 tagból álló Linck-féle, 2.240-3.555 fajsúlyig és a 34 tagból álló Goldschmidt-féle, 2.060-3.295 fajsúlyig.

Az ásványoknak a fénnyel szemben való viselkedésük, vagyis optikai tulajdonságaik ismerete az ásványok felismerésében és meghatározásában a legbiztosabb segédeszköz. A vizsgálatok elvégzéséhez azonban optikai műszerekre s elsősorban polarizációs mikroszkópra van szükségünk.

Ha valamely átlátszó test fényes felületére ferdén fénysugár esik, a sugár egy része visszaverődik, más része a testbe behatolva, tovább folytatja útját, de az eredeti irányától eltérítve. (8. ábra a.) A testbe behatoló sugár tehát megtörik (8. ábra b.). A fény beesési pontjában a felületre állított merőleges a beesési merőleges, amely a beeső sugárral a beesési vagy incidencia-szöget (i), a visszavert sugárral a visszaverődés vagy reflexió szögét, a megtört sugárral pedig a törési vagy refrakció szögét (r) zárja be. A beesési szög mindig egyenlő a visszaverődés szögével és a beesési szög szinusza úgy aránylik a törési szög szinuszához, mint a fény terjedési sebessége a beeső sugár közegében aránylik a fény terjedési sebességéhez a megtört sugár közegében. E két érték viszonya ugyanazon két közegre vonatkozóan mindig állandó szám. Ha a fény terjedési sebessége az egyik közegben V, a másikban v, akkor sin i/sin r = V/v. Ha az egyik közeg a levegő, s ebben a fény terjedési sebességét 1-nek vesszük, akkor sin i/sin r = 1/v, ahol az 1/v azt fejezi ki, hogy a második közegben a fény terjedési sebessége hányadrésze a levegőben való terjedési sebességnek s ezt a számot törésmutatónak vagy törési együtthatónak nevezzük és rendesen n betűvel jelöljük. Valamely testnek a levegőre vonatkoztatott törésmutatója tehát

n = sin i/sin r.

Mivel a törésmutató az egyes ásványokra nézve rendkívül jellemző, állandó szám, meghatározása az ásványok felismerésében igen fontos segédeszköz. Sok esetben a kő fényéből már következtethetünk a fénytörés nagyságára, mert minél nagyobb valamely ásvány törésmutatója, annál erősebb a fénye. Ez az oka, hogy egy színtelen topáz, melynek törésmutatója 1.62-1.63, erősebb fényű, mint a kisebb fénytörésű hegyikristály (n = 1.55-1.56), a színtelen zafír (1.77 törésmutatójával) erősebb fényű, mint a topáz s a mindezeknél nagyobb törésmutatójú gyémánt (n = 2.419), erős fényével az összes átlátszó drágaköveket túlszárnyalja.

Meg kell még jegyeznünk, hogy a különböző színű sugarak különböző mértékben törnek meg, ezért a törési együttható meghatározását egyszínű (monokrómás) fényben szokás végezni. A legkevésbbé törik meg a vörös sugár, legjobban pedig az ibolya, a törésmutató ibolyafényre nagyobb lesz, mint vörösre. Így pl. a gyémánt törésmutatói a különböző színekre vonatkozóan WÜLFING meghatározása szerint a következők:

A legnagyobb és legkisebb törésmutató közt a különbség a gyémántban tehát 0.057 s ez a különbség adja a színszórás vagy diszperzió mértékét. A csiszolt gyémánt csodálatos színszórása, "tüze" magasfokú diszperziójában leli magyarázatát. A kvarc diszperziója csak 0.011, s éppen ezért a csiszolt kvarcféleségekben hiányzik a gyémántra annyira jellemző színszórás.

Ha a fénysugár optikailag ritkább közegből sűrűbbe lép, akkor eredeti irányától a beesési merőleges felé törik, vagyis a beeső fénysugár a ritkább közegben a beesési merőlegessel nagyobb szöget zár be, mint a megtört fénysugár (8. ábra b). Ha sűrűbb közegből ritkábba lép, akkor a beesési merőlegestől törik, vagyis akkor a beesési merőlegessel nem a belépő, hanem a megtört sugár alkotja a nagyobb szöget (8. ábra c); egy bizonyos nagyságú beesési szögnél tehát előállhat az az eset, hogy a megtört sugár éppen a határfelületen siklik végig, azaz a törési szög 90° lesz (8. ábra d). Ha pedig ennél a beesési szögnél is nagyobb szög alatt érkezik egy sugár, akkor az már nem tud a másik közegbe áthatolni, hanem teljesen vissza fog verődni a beesési szöggel egyenlő szög alatt. E jelenség neve teljes visszaverődés vagy totálreflexió (8. ábra e). Azt a beesési szöget, amelynek 90°-nyi törési szög felel meg, a teljes visszaverődés határszögének nevezzük, mert ennél kisebb szög alatt érkező sugár még át tud haladni a másik közegbe, de az ennél nagyobb szög alatt jövő sugár teljesen visszaverődik. A teljes visszaverődés határszögét a totálreflexió kezdő betűjével, t-vel szokás jelölni.

Természetesen az ilyen szöggel érkező sugárra nézve is érvényes az, hogy a beeső és megtört sugár szinuszai a két közeg törési együtthatóival fordítva arányosak. De mivel a megtört sugár szöge 90°, sin 90° pedig = 1, a képlet a következőképen módosul

Ha tehát az egyik közeg törésmutatóját (N) ismerjük, a teljes visszaverődés határszögének segítségével meghatározhatjuk a másik közeg törésmutatóját (n).

Ha az egyik közeg a levegő, amelynek törésmutatója 1, akkor a totálreflexió határszöge a következő képlettel fejezhető ki: sin t = 1/N. E képletből következik, hogy minél nagyobb a törésmutató értéke, annál kisebb a határszög, vagyis annál több sugár verődik teljesen vissza. Így pl. a gyémánt törésmutatója közepes (zöld) színre 2.42, a teljes visszaverődés határszöge 24° 26', a vízre vonatkozólag n = 1.333, t = 48° 36'. A gyémántban tehát minden olyan sugár, amely 24° 26'-nél nagyobb szög alatt érkezik, teljes visszaverődést szenved. A vízben csak a 48° 36'-nél nagyobb szög alatt érkező sugarak verődnek teljesen vissza.

A teljes visszaverődés a csiszolt drágakövek felületén mindenütt tapasztalható, ahol a drágakőből, mint optikailag sűrűbb közegből, a fény a kő határlapján a levegőbe kilép. Minél nagyobb az ásványnak a levegőre vonatkoztatott törésmutatója, annál erősebb a teljes visszaverődés, ami pedig nagy mértékben hozzájárul a kő fényének, tüzének és színszórásának emeléséhez. Ennélfogva a teljes visszaverődés jelenségei is a legnagyobb törésmutatójú gyémánton jelennek meg a legnagyobb mértékben.

A teljes visszaverődésnél is vannak színszórási jelenségek. Mivel a teljes visszaverődés és színszórás jelenségei rendkívül fontosak a drágakövek fényének és tüzének előidézésében, a csiszolásnál nagy súlyt helyeznek arra, hogy ezek a jelenségek minél jobban érvényre jussanak.

A teljes visszaverődés jelenségeinek láthatóvá tételére szolgál a már említett Johnsen-féle brillantoszkóp, amelynek főrésze egy homályos, vájt üvegfélgömb, tetején vízszintes üveglemezzel és egy fekete fémszekrénybe elhelyezett lámpa. A vizsgálandó csiszolt követ valamelyik lapjával, legelőnyösebben a táblalapjával, az üveglapra helyezzük, mégpedig lehetőleg annak a közepére. A lámpából a kőre irányított sugarak visszaverődése és színszórása folytán a homályos félgömbön fehér és színes fényfoltok keletkeznek. Minél világosabbak, élesebbek és nagyobb számúak a fényfoltok és minél szabályosabb az eloszlásuk, annál jobb a csiszolás.

A Johnsen-féle brillantoszkóp elsősorban gyémánt brilliánsok vizsgálatára készült és segítségével a gyémánt a topáztól, kvarctól, zafírtól, berilltől és üveg utánzatoktól az első pillantásra megkülönböztethető. Azonkívül ellenőrizhetjük vele a csiszolás minőségét, ami különösen a brilliánsnál fontos, mert itt a lapoknak határozott helyzetűeknek kell lenniök, hogy a kő szépsége teljesen érvényesüljön.

A fény a szabályos rendszerbe tartozó kristályokon és átlátszó amorf testeken minden irányban egyenlő sebességgel halad keresztül. Ha pl. egy ilyen test belsejébe egy világító pontot képzelünk, akkor a világító pontból kiinduló sugarak minden irányban egyenlő sebességgel haladnak, s egy bizonyos meghatározott idő alatt minden egyes fénysugár egyenlő utat tesz meg. Az a felület tehát, amelyre az ásvány belsejében levő világítópontból kiinduló sugarak ugyanannyi idő alatt eljutnak, gömbfelület lesz. Azokat az ásványokat, amelyek belsejében a fénysugarak minden irányban egyenlő sebességgel haladnak, optikailag izotróp anyagoknak nevezzük. Ilyenek a szabályos rendszerbeli kristályok és az amorf testek. Ha a fénysugár valamely optikailag izotróp ásványba hatol, abban mint egyszerű megtört sugár folytatja útját, az ilyen ásvány egyszerűen fénytörő.

A többi kristályrendszer ásványai optikailag anizotrópok. Az ezekbe ferdén behatoló fénysugár nemcsak egyszerűen megtörik, hanem ketté is válik s mint két különböző sugár folytatja útját, mindegyik különböző sebességgel. Ez a jelenség a kettőstörés s különösen a kalcitban figyelhető meg, azért átlátszó kalcitkristályokon keresztül a tárgyakat kettőzve látjuk.

Kettőstörésnél a két sugár közül az egyiknek a sebessége minden irányban egyenlő, ez a rendes vagy ordinárius sugár, a másiknak a sebessége a különböző irányokban különböző, ez a rendkívüli, vagy extraordinárius sugár. Az optikailag anizotróp testekben van egy vagy két olyan irány, amelyben nincs kettőstörés, amely irányban tehát a fény úgy viselkedik, mint az izotróp ásványok belsejében, ezt az irányt optikai tengelynek nevezzük. A négyzetes és hatszöges rendszerbe tartozó kristályokban egy ilyen irány van s ez összeesik a kristálytani főtengely irányával, ezek az egy optikai tengelyű ásványok. Ha ezekben az ásványokban a rendes sugár sebessége kisebb, mint a rendkívülié, akkor a kettőstörést negatívnak nevezzük; ellenkező esetben a kettőstörés pozitív. Természetes, hogy a kettősen törő ásványokban a két különböző sebességgel haladó sugár törésmutatója is különböző. Az ordinárius sugár törésmutatóját ω-val, az extraordináriusét ε-nal szoktuk jelölni. A két törési együttható különbsége adja a kettőstörés nagyságát. E különbség nagysága szerint valamely ásvány erősen vagy gyengén kettősen törő lehet.

A törési együtthatók itt is, mint az izotróp ásványokban, a különböző színű sugárra nézve különbözők. Ezért mindenkor jeleznünk kell, hogy a megadott törésmutató milyen színű fényre vonatkozik.

A rombos, egyhajlású és háromhajlású rendszerekbe tartozó ásványok szintén anizotrópok. A belsejükbe hatoló fénysugár mint két megtört sugár halad tova, mindegyik különböző sebességgel. De ezek a kettősen törő ásványok optikailag abban különböznek lényegesen a hatszöges és négyzetes ásványoktól, hogy belsejükben két olyan irány van, amelyekben a fény úgy terjed tova, mint az izotróp testekben, vagyis két irányban nincs kettőstörés. Ezek a két optikai tengelyű ásványok.

A két optikai tengelyű kristályok belsejében egy legkisebb (α), legnagyobb (γ) és egy közbülső fénytörés van (β), s a legnagyobb és legkisebb törésmutató különbsége fejezi ki a kettőstörés nagyságát.

Azt a síkot, amelyben az optikai tengelyek feküsznek, optikai tengelysíknak nevezzük. Az optikai tengelyek egy hegyes- és egy tompaszöget zárnak be egymással s ha a hegyes szögfelező a legnagyobb fénytörési irány, akkor az ásványt pozitívnak mondjuk, ha pedig ez a legkisebb fénytörő irány, akkor az ásvány negatív. A törésmutató megadásánál a diszperzió miatt itt is jelezni szokás azt a színt, amelyre vonatkozik.

A testekbe behatoló fénysugár a testen való keresztülhaladása közben többé-kevésbbé veszít erősségéből. A fényerősségnek ezt a csökkenését fényelnyelésnek, abszorpciónak nevezzük. A fényelnyelés a különböző színű sugarakra nézve különböző lehet; ha csak igen kis mértékű és a különböző színű sugarakra nézve közel egyenlő, akkor az illető test színtelen és átlátszó, ha azonban igen nagyfokú, akkor a test átlátszatlan, vagy opak. Ha a fényelnyelés valamely testben bizonyos színű sugarakra nézve erősebb, mint egy más színű sugárra nézve, akkor az illető test színét a nem abszorbeált sugarak adják, mert csak ezek hatolnak rajta keresztül. Az ásványok színe tehát áteső fényben a különböző színű sugarakra gyakorolt fényelnyelő képességüktől függ. A fényelnyelés fokára hatással van a fénysugarat keresztül bocsátó ásvány testének vastagsága is. A vastag kristálylemez több fényt abszorbeál, mint a vékony, ezért a vastagabb lemez sötétebb színű, mint a vékony.

Az optikailag izotróp ásványok fényelnyelő képessége minden irányban egyenlő. A kettősen törő, optikailag anizotróp ásványokban azonban a kettőstörés folytán keletkezett két sugár irányában különböző lehet a fényelnyelőképesség. Mivel a szín az abszorpciótól függ, az ásvány a két sugár irányában különböző színű lehet. Ez a jelenség a pleokroizmus s megnyilvánulása abban áll, hogy az erősen pleokróos anizotróp ásványok különböző irányban különböző színűek. Ez a különböző szín lehet egy és ugyanazon színnek sötétebb és világosabb árnyalata, amikor a két sugár fényelnyelő képessége csak abban különbözik egymástól, hogy ugyanarra a színre nézve különböző mértékű, vagy lehet teljesen eltérő színű. Az előbbire igen jó példa a drágakövek közül a rubin. Ha egy rubinkristályon a főtengely irányában nézünk keresztül, sokkal sötétebb piros színt tapasztalunk, mint az erre merőleges irányban. A főtengellyel párhuzamos irányban ugyanis csak a rendes sugár abszorpciójának megfelelő színt látjuk, amely jóval nagyobb, mint a rendkívüli sugáré. Mivel a drágakövek csiszolásakor nagy súlyt helyeznek arra, hogy a csiszolás minél előnyösebben tüntesse fel a követ, a rubin csiszolása rendesen úgy történik, hogy a fő csiszolt lap a kristály bázislapjával legyen párhuzamos s így a legszebb piros szín jusson érvényre (9. ábra A.).

A turmalinban a rendes sugár abszorpciója szintén jóval nagyobb, mint a rendkívüli sugáré. Ezért sok turmalin a főtengely irányában nagyon sötét és nem elég átlátszó, az ilyen turmalinokat úgy csiszolják, hogy a csiszolt kő felső táblalapja a főtengely irányával párhuzamos legyen, mert így érhető el a legszebb színhatás (9. ábra B.).

Különösen feltűnő a pleokroizmus jelensége azokban az ásványokban, amelyekben a két sugár fényelnyelő képességében nemcsak fokozatbeli, hanem színbeli különbség is van. Így van olyan turmalin, amely a rendes sugár irányában sötétzöld, a rendkívüliében vöröses ibolya és van olyan, amely az előbbi irányban kék, az utóbbiban halványvörös színű. A turmalin egy optikai tengelyű ásvány, amelyben két fő színt különböztetünk meg. Egy optikai tengelyű az említett rubin is.

A két optikai tengelyű kristályokban három fő színt különböztethetünk meg. Ezek között különösen igen erős a pleokroizmus a drágakőnek is használt, rombos rendszerbe tartozó cordierit vagy dichroit nevű ásványban, mely a bázislapon sötétkék, a haránt lapon világoskék és az oldallapon sárgásszürke színű. Az ékkőnek megcsiszolt dichroiton a különböző irányban való színbeli különbségek igen szépen érvényesülnek.

Az egész röviden vázolt optikai tulajdonságokat a polarizációs mikroszkóp segítségével ismerhetjük fel; a törésmutató meghatározására és a pleokroizmus megfigyelésére külön műszerek is állnak rendelkezésünkre.

A polarizációs mikroszkóp abban különbözik a közönséges mikroszkóptól, hogy rajta olyan készülék van, amely a közönséges fényt poláros vagy sarkított fénnyé alakítja. A közönséges és poláros fény között az a különbség, hogy a közönséges fény rezgései a tovaterjedés irányára merőleges minden irányban, a polarizált fény rezgései csak egy síkban történnek.

A törésmutató meghatározására szolgáló műszer a teljes visszaverődés jelenségén alapuló totalreflektometer vagy refraktometer, amellyel meghatározhatjuk a teljes visszaverődés határszögét s ebből pedig kiszámíthatjuk a törésmutatót.

A pleokroizmus megfigyelésére a dikroszkóp szolgál, amely kalcitprizma segítségével lehetővé teszi, hogy a rendes és rendkívüli sugár színét külön-külön, egymás mellett figyelhessük meg.

A drágakővizsgálatokban nagy jelentősége van annak a műszernek, amely a fehér fényt alkotórészeire bontja s az így keletkezett színkép, spektrum megfigyelésére szolgál. Ez a műszer a spektroszkóp. Ha a fényforrás és a spektroszkóp nyílása közé valamely színes drágakövet helyezünk, akkor az a fehér fény egyes színeit abszorpció viszonyainak megfelelően különböző erősséggel engedi keresztül. A színképben mindazok a színek látszanak, amelyeket a kő nem, vagy csak alig abszorbeált, míg az erősen abszorbeált színek alig, vagy egyáltalában nem látszanak.

Ha ugyanolyan színű, de különböző fajú drágakő spektrumát vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy azok nem egyformák. Ezeknek a különböző spektrumoknak a keverékszínük tehát ugyanaz, de ha egy tetszőleges színt kiveszünk belőlük, akkor a keverékszín már más lesz. Ha két különböző fajú, azonos színű drágakő spektrumából ugyanazt a színt eltávolítjuk, a hátramaradó két keverékszín egymástól teljesen eltérő lesz. Ezen a jelenségen alapszanak a színes kövek meghatározására szolgáló fényszűrő készülékek, amelyek drágakőmeghatározásra készülnek s egyenlő színű drágakövek és utánzatok megkülönböztetésére szolgálnak. Ilyenek a Walton-féle "smaragdlupe" és a Michel-Riedl-féle detektoszkóp.

A drágakő spektrumából egy bizonyos szín elvétele egyszerűen úgy történik, hogy a drágakő és a fényforrás közé megfelelő színes üveget, az úgynevezett színszűrőt helyezünk. Az ilyen színes üveg bizonyos színeket abszorbeál; pl. a vörös üveg a zöld, a kék üveg a sárga színt. Ugyanazon színszűrőn keresztül a különböző fajú, azonos színű drágakövek különböző színűnek látszanak.

A Walton-féle smaragdlupéban olyan üveg van, amely nappali ráeső fényben kékesszínű, ráeső lámpafényben majdnem feketének látszik. A készülék alakja olyan, mint egy közönséges kézi nagyítóé, de nagyítóüveg nincs benne, a "lupé"-elnevezés az alakjára vonatkozik. A színszűrőn keresztül a lámpa fénye vöröses-sárgának látszik. Ha különböző fajú zöld követ helyezünk a lupé elé s azokon keresztül nézzük a fényforrást, azt az abszorpcióviszonyoknak megfelelően, különböző színűnek látjuk. Így pl. zöld üveg a lámpa színét zöld, epidot vörös, dioptáz élénk zöld, turmalin sötétzöld színben tünteti fel, smaragdon keresztül pedig ugyanolyan színű, mint smaragd nélkül.

A Michel-Riedl-féle detektoszkóp (10. ábra), amelyet a bécsi Reichert-cég állít elő, lényegében egy világító lámpából és a különböző színű üvegszűrőket tartalmazó korongból áll, amely egy tengely körül forgatható. A szűrőkorong forgatásával a különböző színű szűrőket egymásután állíthatjuk be. Minden készülékhez két szűrőkorongot adnak, egyet a zöld, egyet pedig a piros kövek vizsgálatához, azon kívül a színekre vonatkozólag táblázatot is mellékelnek.

A detektoszkóp is főképpen a smaragd felismerésére készült és segítségével könnyen sikerül a hozzá hasonló zöld kövektől megkülönböztetni. A szürkés-sárga színszűrőn át a smaragd, zöld gránát, zirkon, zöld korund a szűrő színében jelenik meg, míg a turmalin és a smaragdutánzatok olajzöldnek látszanak. Vöröses-ibolya színszűrővel a smaragd sötétlila, a turmalin és a smaragdutánzatok kék, a többi vöröses-ibolya színűnek látszik. A kéknek látszó kövek, mint kétségtelenül "nem smaragdok" kiselejtezhetők. A többivel még tovább folytatjuk a vizsgálatot s a kékes-vörös és fakó-kék színszűrők hatását is megvizsgáljuk. Előbbivel a smaragd a szűrő színében, a zöld gránát élénk vörös, a többiek szintén a szűrő színében, de vörösesebb árnyalattal jelennek meg. A zöld gránátot itt már kivehetjük a vizsgálatok sorából. Kék színszűrővel a világosabb smaragdok a szűrő színében jelennek meg, sötétebbek sárgászöldnek látszanak. A zirkon vöröses ibolya színben, a mesterséges korund a szűrő színében, a természetes korund piszkos ibolya színben jelenik meg.

A készülékhez mellékelt második színszűrő-korong legfontosabb része a zöld szűrő, amely a vörös kövek meghatározásában van segítségünkre. A jelentkező színkülönbségek azonban nem annyira feltűnők, mint a zöld kövekben, úgyhogy a meghatározásban nem támaszkodhatunk tisztán csak erre, hanem rendesen csak kiegészítésképpen használjuk. A rubin a zöld szűrőn keresztül vöröses kéknek látszik, mégpedig a birmai rubin világosabb, a sziámi sötétebb kéknek. A világos spinell a szűrő alapszínében jelenik meg, a sötét spinell szürkészöldnek látszik. A barnás gránát barna, az ibolyás gránát szürkészöld, a zirkon olajzöld és barnászöld színben, a vörös turmalin és üveg pedig a szűrő alapszínében tűnnek elő.

Az ásványok színe abszorpció-képességüktől függ s a színt a spektrum nem abszorbeált sugarai adják. Az abszorpcióra ható atom az ásványnak nem mindig lényeges alkotó része. Az ásványok összetételében fontos szerepet játszó szilicium és aluminium atomoknak egyáltalában nincs színtadó képességük; a fő színező anyagok a króm, vas, mangán és titán. Azok az ásványok, amelyeknek színét valamelyik lényeges alkotórészük okozza, idiokrómás vagyis sajátszínű ásványok; azok pedig, amelyeknek színező anyaguk nem lényeges alkotórészük, allokrómás vagy idegen színű ásványok.

A drágakövek között aránylag igen kevés a saját színű ásvány. Ilyen pl. a dioptáz, amelynek színező anyaga, a réz, az ásványnak lényeges alkotórésze is, vagy az olivin, amelynek zöld színét szintén egyik lényeges alkotórésze, a vas idézi elő.

Az idegen színeződés a drágakövek világában igen nagy szerepet játszik s a színező anyagok ismerete különösen a mesterséges drágakövek előállításánál fontos. Az idegen anyagoktól színezett ásványok egy részének színét izomorf, vagyis hasonló vegyi összetételű és kristályalakú anyagok megjelenése okozza. Az izomorf elegyrész belép a kristály rácsába, kötöttsége tehát erős, ezért az ilyen ásványok színe külső hatásokkal szemben igen állandó. Pl. a spinell anyagába izomorf vasvegyületek lépnek be; a Mg egy részét két vegyértékű vas, az Al egyrészét három vegyértékű vas helyettesíti. A szfalerit ZnS anyagában a Zn egy részét Fe helyettesíti s barnára vagy feketére színezi.

A nem izomorf elegyrészekkel színezett allokrómás ásványok színét teljesen idegen festőanyag okozza, amelynek eloszlása annyira finom lehet, hogy a részecskék mikroszkóppal sem különböztethetők meg, sőt sokszor még vegyi természetét sem sikerül biztosan megállapítani. Az ilyen színezést dilut-nak nevezzük. A rendkívül finom eloszlást a színező anyag kolloidális állapotára vezetjük vissza. Ilyen dilut-színezésű ásvány pl. a kvarc, a fluorit, az apatit stb. Ezektől teljesen függetlenek azok a színek, amelyeket felismerhető zárványok idéznek elő; ilyen pl. a földpát vörös színe, amelyet hematitlemezkék, vagy a kvarc zöld színe, amelyet kloritpikkelykék okoznak.

Egy és ugyanaz az elem különböző színt idézhet elő. A szín minősége attól függ, hogy a színtadó elem milyen mennyiségben van jelen, de függ attól is, hogy hány vegyértékű elemként szerepel. A háromértékű vas sárgára, barnára vagy vörösre színez, a kétértékű általában zöldre. A három és kétértékű vas együttes jelenléte kék színt idéz elő. A kétértékű mangán vörös és rózsaszínű színt okoz, a háromvegyértékű ibolyaszínt.

A különböző szín előidézésében azonban az elemek vegyértékűsége sem mindig döntő hatású, mert egy és ugyanaz az elem ugyanazzal az értékűségével különböző színeket is okozhat. Így pl. a három vegyértékű króm a rubint és spinellt vörösre, a smaragdot pedig zöldre színezi. E három ásvány kristályrácsa teljesen különböző felépítésű, ebből arra lehet következtetni, hogy a színeződésre a kristály szerkezetének is hatása van.

Az ásványok színétől meg kell különböztetni az ásványok porának, illetőleg karcának színét. A karc színe a saját színű ásványok felismerésében fontos ismertetőjel, de mivel az idegen színezésű ásványok karca mindig fehér, a drágakövek világában, - amelyek majdnem mind idegen színezésűek, - e tulajdonságnak nincs jelentősége.

Színváltozások. Hevítéssel vagy különböző besugárzásokkal igen sok ásvány színe megváltoztatható. A színváltozások lehetnek olyanok, hogy csak rövid ideig tartanak, de lehetnek maradandók is. A maradandó színváltozások a drágakövek világában igen fontosak, s különösen a hevítéssel való színváltoztatások gyakoriak.

A hevítéssel járó színváltozások igen különbözők. A szín néha szebb, teljesebb lesz, de nyilvánulhat a hatás abban is, hogy a kő elszíntelenedik, vagy pedig teljesen más színű lesz. Sárga és barna topázok hevítéssel rózsaszínűek lesznek, barnás-vörös zirkon színe kékre s némely színes zirkon színtelenné változtatható. A zöldes berill hevítve megkékül, az ametiszt színe pedig topázsárgává válik.

A hevítéssel megváltoztatott színű ásványok belsejében olyan változásnak kell végbemenni, amelynek eredményeképpen az ásvány abszorpcióviszonyai megváltoznak. Ez a változás lehet kémiai, amikor pl. a FeO átalakul Fe₂O₃-á, de lehet fizikai is, amikor a színező anyag részecskéinek nagysága változik meg.

A különböző besugárzásokkal elért színváltozások szintén lehetnek múlók és maradandók. Fontosságuk nemcsak abban áll, hogy segítségükkel bizonyos drágakövek színe kedvezőbbé és szebbé tehető, hanem főképp abban, hogy a mesterségesen - így különösen hevítéssel - előidézett színek bizonyos sugarak hatására megváltoznak, ily módon tehát a mesterséges színek megállapíthatók. Az ametiszt ibolya színe hevítéssel sárgára változtatható s az ilyen kő nagyon hasonlít a citrinhez. Mivel az ametiszt és a citrin ugyanannak az ásványnak, a kvarcnak két különböző színű változata, az "égetett" ametisztet és a citrint közönséges vizsgálati eszközökkel igen nehéz megkülönböztetni. Ha azonban az égetett ametisztet röntgensugár hatásának tesszük ki, akkor eredeti színe visszatér.

Az ásványokra ható sugarak közül különösen a napfénynek, az ultraibolya-, Röntgen-, katód- és rádium-sugaraknak hatását tanulmányozták.

A napfény iránt különösen érzékenyek a zirkonok. Megfigyelték, hogy bizonyos barnás-vörös kövek színe napfény hatására elhalványodott, az égetéssel nyert kék színű zirkonok pedig gyengén barnás árnyalatúak lettek. A rózsakvarc és krizoprász, valamint egyes türkiszek szintén meghalványodnak napfény hatására.

Az ibolyántúli sugarak hatására elért színváltozások többnyire jelentéktelenek, úgyhogy a gyakorlatban különösebb jelentőségük nincs. Fontosságuk inkább abban rejlik, hogy előzőleg más sugarakkal vagy hevítéssel megváltoztatott színű ásványokon hatásukra igen sokszor olyan változások észlelhetők, amelyeknek alapján azok más ásványoktól, vagy utánzatoktól megkülönböztethetők.

Jóval lényegesebbek azok a színváltozások, amelyeket Röntgen-sugarakkal érhetünk el s amelyeknek néha igen nagy szerepük van a drágakövek színének megjavításában, valamint a drágakövek meghatározásában. Az ibolyás színű rubin Röntgensugár hatására elveszti az ibolyás árnyalatot s tiszta piros lesz, a brazíliai színtelen topáz sárgává, a színtelen turmalin rózsaszínűvé vagy ibolyás színűvé válik. Az égetett ametiszt eredeti színét nyeri vissza.

Az ásványok a Röntgensugarakat különböző mértékben engedik át s az áteresztés foka alapján egyes hasonló drágaköveket könnyen meg lehet egymástól különböztetni.

A katódsugarak színváltoztató képességét is több drágakövön észlelték, de azoknak mindeddig különös gyakorlati fontosságuk nincs.

A rádiumsugárzásnak nagy jelentősége van a drágakövek színváltozásában, mert hatására igen sok kő színe megjavul, - mint pl. egyes világossárga topáz színe sötétebb sárgára változik -, de szerepe van a mesterséges színváltoztatások kimutatásánál is. Ha égetett ametisztet és citrint rádiumsugarak hatásának teszünk ki, az előbbi - mint a Röntgensugár hatására -, visszanyeri eredeti ibolya színét, utóbbi pedig sötétbarna színű lesz. A zirkonok és turmalinok színe is megváltozik rádiumsugarak hatására, de a legérzékenyebb ilyenre a kunzit, amelynek halvány ibolyás, vagy rózsás színe kékeszölddé válik.

A különböző sugarak hatása nemcsak abban áll, hogy bizonyos ásványok színét megváltoztatja, hanem abban is, hogy rajtuk sajátságos fényjelenséget idéz elő. Bizonyos testek különböző külső körülmények hatására, pl. előzetes besugárzás után, fénysugarakat bocsátanak ki magukból, vagyis világítanak s ezt a jelenséget lumineszcenciának nevezzük. Ha a fénykisugárzás csak addig tart, amíg a jelenséget előidéző sugár hat, akkor fluoreszcenciáról beszélünk, ha ellenben a test még akkor is világít, amikor a besugárzás hatása megszűnt, akkor a jelenséget foszforeszcenciának nevezzük a fluoritról, illetve a foszforról, amely testeken e jelenségeket nagy mértékben észlelhetjük. A kibocsátott fény színe sokszor más lehet, mint az ásvány színe.

Lumineszcenciát fénysugarak, elektromos áramok, kémiai változások és mechanikai hatások, mint dörzsölés, ütés idézhetnek elő s eszerint beszélünk foto, elektro, kemo és tribolumineszcenciáról.

A drágakövekkel kapcsolatban különösen a napfény, ultraibolya-, Röntgen-, katód- és rádiumsugarak hatására keletkező lumineszcencia-jelenségeket tanulmányozták s megállapították, hogy ezek nemcsak a drágakövek faji felismerésében, hanem sok esetben a lelőhely megállapításában, valamint a természetes és mesterséges kövek megkülönböztetésében is nagy jelentőségűek és eredménnyel használhatók. Különösen nagy előnyük e vizsgálatoknak, hogy alkalmazásuknál a követ a foglalatból nem kell kivenni s hogy sem a kőnek, sem a foglalatnak semmiféle sérülésével nem járnak. E vizsgálatok elterjedtsége a gyakorlatban bizonyosan sokkal nagyobb lesz, ha majd sikerül egyszerűbb és olcsóbb készülékeket előállítani.

A lumineszcencia jelensége tulajdonképpen nem más, mint energialeadás, tehát az atóm sajátságos szerkezetével magyarázható. Tudjuk, hogy az atóm részei az elektrónok, mégpedig egy pozitív töltésű elektrón alkotja a magot, amely körül a negatív töltésű elektronok keringenek. Az atómot érő energia hatására a keringő elektronok közül egyesek a magtól eltávolodnak. Az ilyen "gerjesztett atóm"-nak eredeti, normális helyzetbe való visszatérése energia felszabadulásával jár, ami fényenergiában nyilvánul s a lumineszcencia jelenséget eredményezi.

A lumineszcencia-jelenségek megfigyelésekor figyelemmel kell lenni a besugárzott ásvány felületének minőségére. Érdes, rosszul csiszolt, valamint piszkos, poros, vagy repedéses lapok egészen máskép viselkednek, mint a sima és fényes lapok.

A jellemzőbb lumineszcenciai jelenségeket az egyes drágakövek tárgyalásakor említjük meg.

Az ásványok felületére eső fény egyrésze - mint fentebb láttuk - behatol az ásványba, más része visszaverődik. A beeső fénysugár erőssége tehát megoszlik a megtört és visszavert sugár közt. A visszavert fény erősségén múlik valamely ásvány fénye. A visszavert és beeső sugár fényerősségének a viszonya a fényvisszaverőképességet fejezi ki s így ez nagy mértékben függ az ásvány törésmutatójától. Minél nagyobb a törésmutató, annál nagyobb a visszaverő képesség. Ez az oka, hogy az erősen fénytörő ásványoknak erősebb a fényük. Hozzájárul még a fény emeléséhez a teljes visszaverődés jelensége is, amely az ásványba bejutott fényt bizonyos megtört úton abból újra kijuttatja.

A fény erőssége alapján a fény különböző fokát különböztethetjük meg. A drágakövek lehetnek gyémánt-, üveg- és zsírfényűek. A fény csiszolással nagy mértékben emelhető, mert az egyenetlen, durva lapok visszaverőképessége jóval kisebb, mint a teljesen sima lapoké.

Sokszor az ásványok belsejében finom, levegővel telt hasadások, vagy repedések vannak, amelyek mentén szivárványszíneket látunk. Az ásványba behatoló fénysugár minden egyes réteg felületén részben megtörik, részben visszaverődik s a fénysugarak találkozása az interferenciás színeket idézi elő.

Fényinterferencia-jelenségek nemcsak a levegőrétegek határán keletkezhetnek, hanem mindenütt létrejönnek, ahol az ásvány belsejében valami idegen anyag zárványt vagy finom rétegeket alkot. Ilyen jelenségek a nemesopál pompás fényjátéka, a holdkő szelíd hullámos fénye, a labradorit tarka színjátéka, a napkő és az avanturin csillogása, továbbá a hipersztén és bronzit fémes ragyogása.

Ha az ásvány belsejében egy bizonyos irányban rostos zárványok helyezkednek el, sajátságos selymes fényjelenség jön létre s az ilyen ásványokon fényvonalakat veszünk észre, amelyek leginkább akkor jutnak érvényre, ha az ásványt domborúan megcsiszoljuk. Különösen szép e jelenség a kvarc azon fajtáján, amelybe finom aztbesztszálak települtek s amelyet "macskaszem"-nek nevezünk. A krizoberill egy fajtájában apró, mikroszkópos csatornák egy irányban való elhelyezkedése hasonló jelenséget okoz s az ilyen köveket krizoberill-macskaszemeknek hívjuk. E jelenség különben nemcsak az olyan ásványokban észlelhető, amelyekben rostos zárványok vannak, hanem természetesen olyanokban is, amelyeknek a saját anyaguk rostos szerkezetű. A Magyar Nemzeti Múzeum gyüjteményében néhány tojásalakúra csiszolt, rostos szerkezetű, gyönyörű selymesfényű gipsz látható.

Ha a kristály belsejében a zárványok rendszeres elhelyezkedésűek, akkor bizonyos fényidomok jöhetnek létre. Ezt a jelenséget a leggyakrabban előforduló csillagalak után aszterizmusnak nevezzük. Különösen a zafírokon gyakori jelenség, de előfordul a rubinokon, berilleken, gránátokon, rózsakvarcokon is. Az aszterizmus jelenségéből arra lehet következtetni, hogy a zárványok elhelyezkedése és a kristály felépítése között összefüggés van, vagyis, hogy a zárványok a növekedő kristályban főképp olyan síkok irányában helyezkednek el, amelyek a kristály külső alakján is szerepet játszanak.

A drágakövek legnagyobb része az üvegnél jobb hővezető. A testek hővezetőképességének minőségéről kézzel való érintéssel is tájékozódást szerezhetünk. Azok a testek, amelyek a hőt jól vezetik, hidegnek tűnnek fel. Már PLINIUS azt tanácsolta, hogy ha a valódi drágakövet és üvegutánzatot meg akarjuk egymástól különböztetni, vegyük őket a szájunkba, mert a valódi kövek mindig hidegebbek, mint az üveg; ha a követ ujjunk hegyével megtapintjuk, vagy az arcunkhoz, vagy ajkunkhoz érintjük, már észrevesszük a különbséget.

A különböző hővezetés az oka annak is, hogy a különböző testekre a levegőben levő vízgőz nem egyenlő mértékben csapódik le. Hideg testekre jobban lecsapódik a vízgőz, mint a melegebbre (hideg üvegtábla télen). Ha egy jó hővezető testre rálehelünk, abban a hő gyorsan szétterjed, a rálehelés folytán tehát kissé magasabb hőmérsékletű lesz. Mivel az üveg rosszabb hővezető, mint a valódi drágakövek, ráleheléssel nem melegíthető úgy fel s ezért a rálehelt vízgőz erősebben rakódik le reá. Természetesen, viszont a vízpára elpárolgásának gyorsasága is függ a hővezetőképességtől. A jobban felmelegedő drágakőről hamarabb eltűnik a lecsapódás, mint az üvegről. A borostyán még rosszabb hővezető, mint az üveg.

A drágakövek dörzsöléssel gyengébben vagy erősebben elektromossá válnak. A legtöbbnél csak gyenge ez az elektromosság és egész rövid ideig, sokszor csak néhány percig tart, de vannak olyan drágakövek, amelyekben a dörzsöléssel előidézett elektromosság elég erős és több óráig is eltart. A kísérletek megejtésére legalkalmasabbak a sima, természetes kristálylapok, vagy nagyobb csiszolt lapok.

Egyes ásványok kristálylapjain olyan sajátságos és jellemző jelenségeket veszünk észre, amelyeknek ismerete a meghatározásban sok esetben szintén segítségünkre lehet.

Igen gyakori egyes kristálylapok rovátkás kifejlődése. A rovátkás felszín mindig bizonyos határozott lapokon és határozott irányban, a kristály bizonyos élével párhuzamosan fejlődik ki.

Egyes ásványok sima kristálylapjain olykor sajátságos szabályos körvonalú egyenetlenségeket vehetünk észre. Ezek az étetési vagy oldási idomok, amelyeket mesterségesen is előállíthatunk, ha a kristály lapját valamilyen maró anyag hatásának tesszük ki. A kristálylapon az oldás előrehaladása határozott körvonalú idomok alakjában történik, amelyeknek az alakja szorosan összefügg az illető kristály szimmetriájával.

Az oldásnak gyakori eredményei a görbült lapok is.

A drágaköveket teljes biztossággal csak azóta ismerjük, amióta tisztában vagyunk kémiai összetételükkel. Vegyi sajátságaik ismerete alapján vált csak lehetségessé hasonló, sokszor egyező fényű és színű drágaköveket különböző ásványfajokhoz sorolni és megfordítva, különböző alakú, fényű és színűeket egy ásványfaj változataiként egyesíteni. Összetételük ismerete adta kezünkbe keletkezésük kulcsát s mindeme körülményeknek köszönhetjük, hogy legújabban egyeseknek mesterséges előállítását is sikerült megoldani.

Hosszú évszázadokon keresztül úgy vélték és tanították az avatottak, hogy a drágakövek különös szépségüket, feltűnő keménységüket bizonyos, a felépítésükben kisebb-nagyobb szerepet játszó, nemes alkotórészeknek köszönhetik. Ezeknek az ismeretlen elemeknek tulajdonították mindama esztétikai hatásokat, melyek a pompás színű, ragyogó kövekben az embert rabul ejtették s ezek számlájára írták a hitük szerint a drágakövekben rejtőző bűvös erőket is.

Ez a mese csak a XIX. században foszlott szét. E század vegytani kutatásai ismertettek meg a drágakövek valódi összetételével s a régi hiedelemnek éppen ellenkezőjét bizonyították be. Ma tudjuk, hogy a fejedelmi gyémánt az annyira közönséges szénnek egyik kristályosodott változata, a többi drágakő pedig, a legtöbbre becsültek éppen úgy, mint az aránylag kis értékűek, a földünkön leggyakrabban előforduló elemeknek vegyületei.

Oxigén, szilicium, alumínium, kalcium, magnézium, ez az öt elem szerepel lényeges alkotórészként a legtöbb drágakőben. Mellettük a vassal, a bórral, a fluórral találkozunk gyakrabban a drágakövek elemzésekor. Egytől-egyig gyakori elemei a földkéregnek. Azok az elemek, melyek a földkéreg felépítésében a legnagyobb szerepet játsszák, melyek tehát a legelterjedtebb ásványok alkotórészei, egyszersmind a drágakövek alkotó elemei is. Mindössze két elem akad egyes drágakövek lényeges alkotórészei között, melyek ha nem is a legritkább, de a földkéreg gyérebben szereplő elemei közé tartoznak; ezek a berillium és a zirkonium. Első a berill és krizoberill, másik a zirkon lényeges alkotórésze.

Mint minden ásványnak, a drágaköveknek összetétele is vegytani képlettel fejezhető ki. A képletből megtudjuk, melyek az egyes drágaköveket felépítő elemek s ezek milyen arányban vesznek részt az illető drágakő molekulájának felépítésében.

A korund képlete Al₂O₃, tehát egy korund molekulát 2 alumínium- és 3 oxigén-atóm épít fel. A berill-molekula felépítésében, lévén a berill képlete Be₃Al₂Si₆O₁₈, 3 berillium-, 2 alumínium-, 6 szilicium- és 18 oxigén-atóm vesz részt. Azok az elemek, melyek a drágakövek kémiai képletében szerepelnek, az illető drágakőnek lényeges alkotó elemei, atomjaik soha sem hiányoznak a drágakő molekulájából. A molekulát felépítő elemek szabják meg az egyes drágaköveknek fajsúlyát, fénytörését, szóval mindazon legjellemzőbb sajátságukat, melyek alapján az illető drágakövet könnyen és biztosan meghatározhatjuk. Azonban a fenti képletnek megfelelő összetételű korund és berill színtelen vegyületek. A rubin, a zafír, a smaragd, az akvamarin pompás színüket molekuláiknak nem lényeges alkotórészét képező idegen anyagoknak köszönhetik. Mint ahogy egy szemernyi anilinfesték egy kád vizet varázsol színessé, úgy festhetik idegen anyagok roppant kis mennyiségei különböző színűre az eredetileg színtelen ásványi vegyületeket. Mindazok a drágakövek, melyek különböző színű változatokban fordulnak elő, idegen anyagoktól teljesen mentes állapotban mindig színtelenek s mivel különböző színeiket idegen anyagoknak köszönhetik, idegen színűeknek nevezzük őket. A drágakövek túlnyomó része idegen színű, változatos színskálájuk éppen e ténynek köszönhetik. Az idegen színű drágakövek pora azonban mindenkor fehér.

Míg a drágakő-molekulát felépítő elemeket az elemző vegytan mind minőségileg, mind mennyiségileg pontosan ki tudja mutatni, a molekulához nem tartozó idegen anyagok kimutatása, rendkívül csekély voltuk miatt, igen nehéz, nem egy esetben az elemző vegytan módszereivel kivihetetlen feladat. Pedig kimutatásuk fontos, hiszen jelenlétüktől függ a drágakő színe s különösen fontosak lettek újabban a mesterséges drágakövek előállítása kapcsán.

Ahol az elemző vegytan módszerei többé-kevésbbé csődöt mondanak, sikerre vezet a spektroszkópia. A spektroszkópia a modern drágakőkutatás egyik legjelentősebb fejezete. Segélyével nemcsak minőségét tudjuk kimutatni az idegen, színező anyagnak, de ennek mennyiségére is következtethetünk. Az eljárás lényege, hogy minden anyag, mellyel bizonyos megfelelő formában energiát közlünk, bizonyos hullám hosszúságú, tehát meghatározott színű sugarakat bocsát ki. A vegyület kibocsátotta sugárzást prizma segélyével színeire bontják s vagy fényérzékeny lemezre veszik fel, vagy optikai készülék révén teszik láthatóvá. A drágakövek spektroszkópiai kutatását most kezdik erősebb iramban, főképpen német kutatók, művelni. Reméljük, hogy ez úton sikerülni fog a régen nyílt kérdést, az idegen színű drágakövek színező anyagainak rejtélyét megoldani.

Ilyen nézőpontból mindenekelőtt a legjelentősebb drágaköveket vizsgálták meg. A zafírban vasat és titánt találtak, de titánt jóval kisebb mennyiségben, mint a mesterséges zafírokban. A rubin pompás vörös színét króm adja, a vörös spinellekben szintén krómot és még vanádiumot találtak, de a színt a króm adja. Króm okozza, a smaragd gyönyörű zöld színét is, míg a nem zöldszínű berillek ezt az elemet nem tartalmazzák. Króm mellett kevés vanádiumot tartalmaznak a smaragdok, ez az elem tehát általában szívesen kíséri a krómot. A rózsaszínű berillekben caesiumot mutatott ki a spektroszkópos vizsgálat, s a rózsás szín teltsége a caesium mennyiségétől függ. Színtelen vagy más színű berillekből viszont ez az elem mindig hiányzik. A sárga topáz színét krómtartalmával, a kékét vastartalmával hozzák összefüggésbe, de utóbbiban krómot nem találtak. A narancssárga topázok, melyek hevítve rózsaszínűekké válnak, vanádiumot tartalmaznak. A vanádium színező képességét a gyakorlat a narancsvörös mesterséges korund, az úgynevezett "padparadsah" előállításánál hasznosította. Már az eddigi eredményekből szembetűnő a krómnak, mint színező elemnek rendkívül nagy szerepe az idegen színű ásványokban, illetőleg drágakövekben.

Földünk drágakőül használt ásványi vegyületei általában nem tartoznak a ritkaságok sorába. A korund átlátszatlan szürke kristályait nem egy pegmatitból ismerjük, a fehéres vagy piszkos-zöld berill mázsás kristályokban is előfordul, az aprószemcsés, sárga topáz és a vaskos barna gránát szirteket, sziklákat épít fel. Ritkák azonban ezen ásványoknak szépen színezett, kifogástalanul átlátszó és drágakőül használható változatai, melyeket "nemes" szóval jelölünk. Így a rubin és a zafír "nemes korundok", a smaragd és az akvamarin "nemes berillek" stb.

A drágakövek a föld mélyének szülöttei. Ott válottak ki kristályaik izzófolyós olvadékokból, forró, melegvizes oldatokból vagy csapódtak ki gőzökből, gázokból éppen úgy, mint a földkéreg összes többi ásványai. Azokra a drágakövekre, melyeket azon a helyen és abból a kőzetből nyerünk, ahol és amelyben keletkeztek, azt mondjuk, hogy elsőleges lelőhelyükről származnak.

Elsőleges lelőhelyeiken csak azokat a drágaköveket aknázza az ember, melyek vagy nagy értékűek, vagy pedig nagyobb mennyiségben, illetőleg bizonyos szabályszerűséggel fordulnak elő. Az elsőleges előfordulási hely kőzete ugyanis rendszerint kemény, ellentálló kőzet, melyet rendszeres bányaműveléssel, aknák, tárnák mélyítésével kell feltárni s mindez nagyobb tőkebefektetést igényel.

Elsőleges lelőhelyéről nyerjük az értékesebb drágakövek közül a gyémántot a délafrikai kimberlitből, a smaragdot Kolumbiában és a brazíliai Bahiában mészkőből, az Ural-hegységben csillámpalából. Elsőleges lelőhelyükről származnak a pegmatitok szolgáltatta drágakövek, a topáz, akvamarin, nemes turmalinok és kvarcok az Uralban, Brazíliában és Madagaszkár szigetén, úgyszintén az északamerikai nemes spodumenek és az Ural gyönyörű alexandritje. A magyarországi, mexikói és ausztráliai nemesopált, a perzsiai és újmexikói türkiszt, az afganisztáni, szibériai és csilei lazurkövet szintén keletkezési helyükről, tehát elsőleges lelőhelyről nyeri az ember. A nagyobb tömegekben előforduló díszítőköveknek elsőleges lelőhelyükön való bányászata anyagilag legtöbbször érdemes vállalkozás.

A víz, jég és levegő állandóan támadják a földfelület kőzeteit. Segítségükre siet a nap melege is, izzóra hevítve a sziklákat, hogy az éj hidegje vagy hirtelen zápor hatására repedések keletkezzenek rajtuk, újabb támadási lehetőségek a mindenütt jelenlévő víz számára. A mechanikai és a vegyi erőktől támadott, azelőtt egységes kőzetfelület számtalan apró részre tagozódik, az ostromnak újabb és újabb útja nyílik és a diadalmas légköriek oldják, cipelik, görgetik a részeire bontott kőzetek anyagát, hogy másutt üledékek alakjában ismét lerakják.

A mállás és az ezt követő szállítás eltávolítja egymástól a magmából keletkezett kőzetekben együtt előforduló ásványokat. Ez az elkülönülés az egyes ásványok mechanikai és vegyi ellentállóképességétől, úgyszintén fajsúlyától függ. A légbeliek, de elsősorban a víz munkája a gazdasági szempontból jelentéktelen elsőleges előfordulások anyagát, az egyes ásványok elkülönítésével és másodlagos lelőhelyeken való dúsításával, érdemlegesen kitermelhetővé dolgozza át. A természettől leste el az ember a víz mechanikai munkájának és oldóhatásának felhasználását az ásványi nyersanyagok dúsításánál.

Azokra az ásványokra, melyeket nem a termőkőzetükben és nem a keletkezési helyükön találunk, azt mondjuk, hogy másodlagos lelőhelyen fordulnak elő. Az elmállott kőzet anyagát elszállító víz hordalékába került ellentállóbb ásványok, nagyobb szemnagyságuk és részben nagyobb fajsúlyuknál fogva, hamarosan a fenékre süllyednek s ott a kavics között, az eredeti kőzethez viszonyítva, jóval nagyobb százalékarányban halmozódnak fel. Ezeket a másodlagos előfordulási helyeket, mivel belőlük anyaguk átmosása révén nyerik a hasznosítható ásványokat, mosásoknak, torlatoknak nevezik. Művelésük általában jóval olcsóbb, mint az elsődleges lelőhelyeké.

Az emberi művelődés történetében rendkívül fontosságúak a mosások, hiszen az ásványvilággal tulajdonképpen patakok, folyók hordalékain keresztül ismerkedett meg az ember. Innen kapta a szerszámaihoz alkalmas köveket, az első ékköveket, fémeket s ezek ösztönözték őt a további kutatásokra. Az ó- és középkor egész drágakőtermelése mosásokból származott s a másodlagos előfordulási helyek gazdasági jelentősége korunkban sem megvetendő. Ezekre a lelőhelyekre a termelés könnyű volta miatt időszakonként vissza-visszatér az ember, hogy korszerűen javított mosóeljárásokkal és tökéletesített eszközökkel jusson hozzá a törmelékben rejlő értékekhez.

A gyémántot a múlt század hetvenes éveiig csak másodlagos lelőhelyekről, India és Brazília torlataiból ismertük. 1870-től rohamosan tör előtérbe Dél-Afrika. Eleinte az elsőleges lelőhelyeken termelt gyémánt mennyisége volt jelentősebb, azonban gazdag torlatok felfedezése révén (Dél-Afrikai Unió, majd századunkban Belga Kongó, Angola, Délnyugat-Afrika, Aranypart) ismét a mosás szolgáltatta gyémánt nyomult előtérbe. Mai, átlagosan 7 millió karát súlyú évi gyémánt-termelésünknek 97 %-át Afrika adja s e mennyiségnek közel 70 %-át mosás szolgáltatja.

Mint évszázadokkal ezelőtt, úgy ma is Burma, Sziám, Ceylon, Hátsó-India torlatai adják a piacra kerülő pompás rubinok, spinellek, krizoberillek, zirkonok úgyszólván teljes, valamint a zafír igen jelentős mennyiségét. Előfordulásukat számos féldrágakő (almandin, holdkő, kvarcok) kíséri. Mosással nyerik a múlt kedvelt drágakövét, a cseh gránátot vagy piropot, valamint a borostyánkövet is.

De jutnak mosásokból olyan drága- és féldrágakövekhez is, melyeknek túlnyomó mennyiségét elsőleges lelőhelyekről bányásszák. Így topázt, akvamarint, turmalint, ametisztet, lazurkövet, achátokat, nefritet, jadeitet.

A torlat anyaga néha utólag konglomeráttá cementálódik össze. Ilyen gyémántot tartalmazó konglomerát a minas geraesi (Brazília) úgynevezett tapanhoacanga.

A multak híres, ma fejedelmi kincseskamrákban őrzött drágakövei, a Nagymogul, a Kohinoor, az Orlow, a Nizzam, a Sah, a Florentini, a nagy rubinok és zafírok mind torlatokból kerültek elő s állítólag másodlagos lelőhelyen találták a nemesopálnak ma Bécsben őrzött legnagyobb magyar példányát is.

Drágakövekben a leggazdagabb földrész, ha a termelt drágakövek értékét tekintjük, Afrika. Gazdag gyémántmezői mindenképen számára biztosítják az elsőséget. Utána a drágakövek őshazája, Ázsia következik pompás rubin, zafír, smaragd, spinell, krizoberill, zirkon, lazurkő, türkisz és számos más, szintén értékes drága- és féldrágakövével. Harmadik a sorban Dél-Amerika, a legszebb smaragdok, turmalinok, akvamarinok, a brazíliai gyémántok hona. Ausztrália gyémántja, zafírja, nemesopálja révén került negyedik helyre. Utolsó előtti Északi és Közép-Amerika, míg utolsónak Európa marad. Európának a legszebb, illetőleg legjelentősebb drágakövei a magyar nemesopál és a kelet-poroszországi borostyánkő.

A drágaköveket ékességekül legtöbbnyire megmunkált állapotban használjuk. Különösen a csiszolás és fényezés azok az eljárások, amelyek a kő természetes rejtett szépségeit, tüzét, színszórását a legjobban érvényre juttatják.

Minden drágakő számára, hosszas tapasztalatok alapján, bizonyos csiszolási formák alakultak ki, amelyek a kő természetének legjobban megfelelnek, szépségüket legelőnyösebben tüntetik fel. Az átlátszó köveknek más csiszolási forma felel meg, mint az átlátszatlanoknak, a színes kövek megint más alakban hatnak jobban, mint a színtelenek.

Érdekes különbséget figyelhetünk meg a keleti és európai csiszolási mód között. Az európai kőcsiszoló arra törekszik, hogy a csiszolással a lehető legtöbb szépséget hozza, ki a kőből, nem törődve azzal, hogy a kő így sokat is veszít súlyából, míg a keleti csiszolási mód arra helyezi a fősúlyt, hogy a kő súlyából mennél kevesebbet veszítsen, nem pedig arra, hogy a kő a legnagyobbfokú szépséget érje el.

A drágakövek csiszolási alakjai általában kétfélék: úgymint síklapú és görbültlapú alakok. A síklapú köszörülésnél a nyers követ apró lapocskákból, facettákból álló felszínnel díszítik s ilymódon rendesen az átlátszó köveket csiszolják. A görbültlapú köszörülésnél a követ gyengébb vagy erősebb domborulatú lappal látják el s ezt a csiszolási módot általában az átlátszatlan vagy valamely különös optikai tulajdonsággal kitűnő köveken használják.

A síklapú csiszolás legfontosabb alakja a brilliáns, amely kifejezés tehát tulajdonképpen csak csiszolási alakot jelent s bármely drágakő lehet ilyen alakban csiszolva; mégis, ha brilliánsról beszélünk, rendesen gyémántra gondolunk, mert a kifogástalan, hibátlan gyémántnak legtöbbnyire ez a csiszolási alakja.

A brilliánsnak többféle formája ismeretes, de lényegileg mindegyik ugyanazokból a részekből áll. A régi normális brilliánsformát a 11. ábra tünteti fel. Az alak az oktaéderből vezethető le, amelynek felső részét erősebben, alsó részét pedig csak egészen kis mértékben vágták le. A brilliánsalak részei a következők: Felső rész vagy korona, alsó rész és a kettő találkozásánál a karima. Újabban a karimát nem szegletesre, hanem lekerekített alakúra csiszolják. A felső rész legnagyobb, középső, nyolc oldalú lapját táblának, az alsó résznek ezzel szemben levő kis lapját kalettnak nevezik. A koronát alkotó lapocskák három sorban helyezkednek el, azért az ilyen formát háromszoros brilliánsnak nevezik. Az egész alak összesen 58 lapocskából áll.

A drágakövekben a fénysugár megtörésének és visszaverődésének ismerete alapján kiszámították, hogy a brilliáns egyes részeinek milyen arányban kell egymással állniok és az egyes lapocskáknak milyen szög alatt kell egymáshoz hajlaniok, hogy a fényhatás a legtökéletesebb legyen.

A kiszámított méretek pontos betartásával készült brilliáns az úgynevezett ideális brilliáns (12. ábra), amelynek karimája kerek s a szokott brilliánsformáktól abban is különbözik, hogy az alsó lapocska, a kalett, hiányzik és hogy a karima éles. Az alsó lapocskát különben csak azért szokták a kövekre csiszolni, hogy az esetleges kitörést megakadályozzák s ugyane célból csiszolják a karimát is tompára. A fénysugár beesését, útját és kilépését a brilliánsban a 13. ábra tünteti fel.

A normális és ideális brilliánsformán kívül újabban még két brilliáns került forgalomba. Az egyik az úgynevezett "amerikai brilliáns" (14. ábra B.), amelyen a táblalap kisebb, a facetták száma nagyobb, mint a normális és ideális brilliánson. A másik, az ugyancsak Amerikában kezdeményezett úgynevezett jubileumi brilliáns (14. ábra C.). (VIKTÓRIA királynő jubileumának emlékére nevezték így.) Ennek egyáltalában nincs táblalapja, a koronát 48 facetta alkotja, melyek közül nyolc a kő tetején egy csillagot alkot. A jubileumi brilliánst a XX. század brilliánsának is szokták nevezni, mivel e század eleje óta készítik.

Rokon a brilliánsformákkal a "Caire-féle csillag" (14. ábra A.), amely a lehető legkevesebb anyagveszteséggel próbál lehetőleg jó fényhatást elérni.

A drágakövek csiszolása hosszú fejlődésen ment át, amíg a mai tökéletes alakját elérte. Az első gyémántcsiszolók valószínűleg a hinduk voltak, akik azonban eleinte inkább csak a természetes lapokat fényesítették és legfeljebb egy-egy lapot csiszoltak a kőre, hogy ez a súlyából minél kevesebbet veszítsen. Később néhány szimmetrikus facettát is helyeztek el; az eredeti elvtől azonban, hogy a kő természetes súlyából ne sokat veszítsen, még mai nap sem térnek el, úgyhogy az indiai csiszolású köveket Európában rendesen újra csiszolják.

A gyémántcsiszolást Európában valószínűleg csak a XIV. század óta ismerik. Addig a kő egyetlen megmunkálása a természetes kristálylapok fényesítéséből állott, miként azt több, ez időből származó dísztárgyon láthatjuk. Ilyen például a NAGY KÁROLY köpenyének csattjába foglalt úgynevezett "csúcsos kő", amely az oktaéder lapjaiból áll. Később már néhány facetta csiszolásával egész egyszerű formákat alakítottak, így a kő felső és alsó részére egy-egy táblalapot és négy-négy facettát csiszoltak.

A tulajdonképpeni gyémántcsiszolás megindulása VAN BERQUEM LAJOS (XV. század) nevéhez fűződik, aki a szimmetrikusan elrendezett facettákat először használta. Nagy fellendülés következett a XVII. század közepén, amikor MAZARIN bíboros Párizsban csiszolóipart teremtett. A róla elnevezett csiszolási alak (15. ábra) már közeledett a mai brilliánsformához. Még tökéletesebb a velencei PERUZZI brilliánsa (XVII. század vége) (11. ábra), amelyből a mai ideális alak fejlődött ki. MAZARIN brilliánsán a felső lapok csak két sorban helyezkednek el: kétszeres brilliáns; PERUZZI brilliánsa már háromszoros.

A mai gyémántcsiszolás fő központjai Amsterdam és Antwerpen, de Párizsban, Berlinben, Hanauban, Idarban, Londonban, New Yorkban és az Egyesült Államok több helyén, újabban pedig Dél-Afrikában is vannak gyémántcsiszolók.

A brilliánscsiszolásnál az anyagveszteség elég nagy; a nyers kő súlyának fele, sokszor kétharmada is elvész. Értékesítés szempontjából azonban a veszteség természetesen nem ilyen nagy, mert a hasításnál, vágásnál eleső kisebb darabok tovább értékesíthetők, csiszolhatók, sőt a legkisebb szilánk és a por is felhasználható.

Jóval kisebb az anyagveszteség a gyémántnak ma szokásos másik csiszolási alakján, a rózsán vagy rozettán, amely azonban fényhatás tekintetében meg se közelíti a brilliánst. A rózsa alul sík lapban végződik (kolett) (16. ábra A), felső részét hat háromszögalakú lap, az ú. n. korona alkotja, amely köré a 18 lapból álló oldalsó rész csatlakozik, úgyhogy a kő teteje 24 lapból áll. A kolett alakja tizenkétoldalú sokszög.

A rózsának is több változata ismeretes. Az előbb ismertetett alak az úgynevezett teljes hollandi rózsa. A fél hollandi rózsán az oldalsó rész lapjainak száma kevesebb, úgyhogy összesen 18 facetta alkotja a követ s a kolett hatszögű (16. ábra C.). Az "Antwerpeni rózsát" a 16. D ábrában láthatjuk. A "kétszeres rózsa" (rose recoupée) 36 lapocskából áll, mégpedig vagy úgy, hogy a koronát 6, az oldalsó részt 30 (17. ábra A.) vagy pedig a koronát 12, s az oldalrészt 24 lapocska alkotja. Az úgynevezett keresztrózsát és kettős rózsát a 17. B., C. ábrák tüntetik fel.

Rózsának általában a kisebb gyémántokat vagy a hasításnál és vágásnál eleső hulladékokat csiszolják. Az egész apró szilánkokat csak néhány lapocskával látják el (seneille), s ezeket, valamint az egész apró rozettákat is nagyobb kövek vagy más drágakövek és gyöngyök körülfoglalására használják.

A szokásos brilliáns és rózsaformákon kívül a kő speciális alakja vagy felhasználási módja szerint a gyémánton még néhány más csiszolási alakot is használnak, melyeket általában fantázia-alakoknak szokás nevezni. Ilyen a "marquise", melyet az oktaéder egyik éle irányában megnyúlt kristályokból lehet az alak és anyag legelőnyösebb kihasználásával csiszolni. A "pendeloque" vagy "cseppforma" csak az egyik irányban nyújtott, a másik oldalon félköralakú. Különösen azok a kristályok alkalmasak erre a csiszolásra, amelyek valamelyik kristálytani tengely irányában megnyúltak. A függeléknek szánt gyémántokat körtealakú "briolett"-nek csiszolják, amely sorokban elhelyezett apró háromszögalakú facettákból áll.

Végül megemlítendő még az elég ritkán használt úgynevezett félbrilliáns, vagyis olyan brilliáns, amelynek az alsó része hiányzik, tehát tulajdonképen rózsa, alul sima lappal, de a tetején brilliáns csiszolással.

Az egész lapos táblává torzult oktaéderkristályokból csiszolják a vékony, úgynevezett portréköveket (brilliánsüveg). Ezek vékony lemezek, a szélükön körül apró facettákkal s értékes apró miniatűrök beüvegezésére szolgálnak.

A fantáziakövek közé számíthatók a különböző alakú, úgynevezett "tábláskövek". Ilyen formákban eddig inkább csak a színes, átlátszó köveket csiszolták, újabban azonban a gyémántot is. A kövek tetejét rendesen egy nagy táblalap borítja s ekörül minden oldalon két vagy három lépcsősen elhelyezett csiszolt lap van. A kő körvonala különböző alakú: négyzet, téglalap, háromszög, trapéz stb.

A brilliánscsiszolást a gyémánton kívül színes, átlátszó drágaköveken is használják. A zirkont majdnem mindig brilliánsnak csiszolják, mert magas fénytörésénél fogva legközelebb áll a gyémánthoz.

Az átlátszó színes drágaköveken a brilliánsformán kívül igen elterjedt a hozzá közel álló úgynevezett "csillagos forma", amelyen az alsó részt teljesen elfedik a középről csillagalakban kiinduló lapocskák, s ugyanilyen lapocskák borítják a kő felső részét is a tábla körül.

A rózsaforma a színes köveken egyáltalában nem gyakori, még leginkább a cseh gránátot csiszolják ilyen alakban.

Az átlátszó színes köveken szívesen használjak a lépcsősen csiszolt táblaformákat. A csiszolt smaragdnak legtöbbnyire ez az alakja. (18. ábra.)

Ide tartoznak még az úgynevezett gyűrűkő-formák, amelyek kevésbbé értékes drágakövekből rendkívül nagy változatosságban készülnek.

A brilliáns- és táblaformát gyakran kombinálva is használják, mégpedig leginkább úgy, hogy a követ felül brilliánsnak, alul pedig lépcsősen csiszolják.

A felsorolt formákkal természetesen nem merítettük ki teljesen a síklapú csiszolási alakokat, csak képet igyekeztünk nyújtani az elterjedtebb és kedveltebb alakokról és az alakok nagy változatosságáról.

A görbültlapú csiszolási alakokat ("en cabochon") a színes, átlátszatlan köveken használják. Átlátszó és áttetsző köveket csak akkor csiszolnak így, ha valamilyen különös fényjelenséget kell érvényre juttatni, mint a csillagzafír és rubin sajátságos csillagalakú fényjátékát, a krizoberill, holdkő, macskaszem selymes csillogását és a nemesopál pompás színjátékát.

A görbült lappal csiszolt kövek vagy mindkét oldalukon domborúra csiszoltak, vagy csak felül domborúak és alul síklap határolja őket. A domborulat magasabb vagy laposabb, a kő karimájának az alakja pedig kerek, ovális- vagy más alakú is lehet.

A csiszolás technikája. A drágakövek nyers alakja a legtöbb esetben nem alkalmas arra, hogy rajtuk a csiszolás munkáját minden előkészítés nélkül meg lehessen kezdeni. A csiszolás megkezdése előtt a kőből a csiszolási alaknak megfelelő darabot hasítanak vagy fűrészelnek ki s ezzel az eljárással eltávolítják az esetleges hibás részeket is. A fűrészelés 10-15 cm átmérőjű s ¹/₂ mm vastag forgó bronzkoronggal történik, amelyet állandóan nedvesítenek és gyémántporral szórnak. A megfelelő alakúra előkészített követ azután ragasztóanyaggal fa- vagy fémnyélbe erősítik, amelynek segítségével a kő függőleges tengely körül forgó koronghoz nyomható. A korong a kő keménysége szerint lehet acél, öntött vas, bronz. A korongra vízzel vagy olajjal nedvesített csiszolóport hintenek. Ez a csiszolópor a legkeményebb drágaköveknél gyémántpor, a többinél korund, smirgel, vagy a mesterségesen előállított karborundum. A kőnek azon a helyén, ahol a koronghoz nyomják, facetta keletkezik. Az egyes lapocskák szabályos és pontos elhelyezhetése céljából a drágakövet tartó pálcikát fogószerű készülékbe erősítik, amelyhez fokokra beosztott korong tartozik s ennek segítségével az egyes lapocskák pontosan az előírt hajlásszög alatt csiszolhatók.

A kőre legelőször a táblalapot csiszolják, azután a körülötte lévő lapocskákat és végül az alsó rész facettáit. Ha az egyik oldalon készen vannak a lapocskák, a követ a nyélből kiveszik s más helyzetben erősítik újra be. Ezt az eljárást annyiszor ismétlik meg, amíg minden oldalon el nem készülnek a facetták. A követ a csiszolásnál vagy kézzel vagy megterheléssel nyomják a koronghoz.

A tulajdonképpeni csiszolást a legtöbb esetben az egyes lapocskák vázlatos kijelölése, az alak durva kidolgozása előzi meg s csak ezt követi a lapocskák végleges kicsiszolása és az alak teljes kidolgozása, amely után a lapok végérvényes, pontos helyzetükben és megszabott nagyságukban tünnek elő.

Az alak teljes kibontakozása után a lapok fényesítése következik. A csiszolás után ugyanis a lapok még nem elég fényesek, hanem homályosak, a fényesítés, polírozás teszi őket teljesen simává és tükörfényessé. A fényesítési eljárás alatt minden lapocskára nézve megismétlődik a csiszolási művelet, de azzal a különbséggel, hogy a fényesítést puhább korongon és puhább porral végzik, mint a csiszolást. A fényesítő korong réz-, ólom- vagy ón- és cinköntvényekből készül, a fényesítő por ónhamu (SnO₂), angol vörös, (Fe₂O₃), tripel (kovaföld vagy diatomaföld) és újabban egy zöldes színű csiszolópor, a durozol. A fényesítőpor általában lágyabb, mint a fényesítendő ásvány s a korong anyaga is a fényesítendő ásvány keménységétől függ.

A gyémánt csiszolása a kő különös tulajdonságainál fogva, némileg eltér a többi drágakő csiszolásától. Csiszolás céljára legalkalmasabbak az egyszerű kristályok, így elsősorban az oktaéder, majd a hexaéder. Az ikerkristályokat legcélszerűbben úgy dolgozzák fel, hogy az ikrek összenövési síkja a karima síkjának feleljen meg.

A csiszolás megkezdése előtt a kedvezőtlen alakú köveket részben hasítás, részben fűrészeléssel kedvezőbb alakúvá formálják. A brilliánsforma kiindulásául a legmegfelelőbb az oktaéder s mivel az oktaéderlapok irányában a gyémánt kitűnően hasad, ez az alak hasítással előállítható. E célból a kristályt megfelelő állványra ragasztják s azután a hasadás irányában, tehát az oktaéderéllel párhuzamosan egy másik gyémánttal barázdát karcolnak rá. A barázdába az után éles vésőt vagy kést illesztenek s erre erős kalapácsütést mérnek, mire a kő a kívánt irányban elhasad. Az esetleges felületi hibás részeket is így távolítják el. A hasítással nyert oktaédert "kopje"-nak, a természeteset "pint"-nek nevezik. Az egyszerűnek látszó hasítás munkája rendkívül nagy gondosságot és ügyességet kíván. Már a hasítás irányának a kijelöléséhez is nagy jártasság szükséges, mert azokon a kristályokon, amelyeken jól kifejlődött oktaéderlap van, könnyen megtalálható és megjelölhető a hasadás iránya, de ahol oktaéderlap nincs és a kristályok erősen torzultak, a hasítónak a lapok növekedési idomait kell gondosan tanulmányoznia, hogy ezek segítségével állapíthassa meg a hasadás irányát. (VII. tábla.)

A hasításnál nagy gondot fordítanak arra is, hogy az értékes anyagból semmi el ne vesszen, ezért az egész műveletet ólommal vagy sárgarézzel bélelt kis szekrényke fölött végzik.

Ha a kristály olyan kifejlődésű, hogy hasítás által nem nyerhető csiszolás céljára a legjobban felhasználható alak, vagy ha a kristály iker s egyáltalában nem hasítható, akkor fűrészeléssel történik a kristály feldarabolása és csiszolásra való előkészítése. Fűrészeléssel távolítják el a hasítással nyert oktaéder csúcsát is. A fűrészelésnek nemcsak az az előnye a leköszörüléssel szemben, hogy nagy időmegtakarítást jelent, hanem az is, hogy a lefűrészelt rész egész marad és tovább feldolgozható kisebb brilliánsnak. A fűrészelést öt cm átmérőjű, 0.02-0.07 mm vastag foszforbronz korong segítségével végzik, amely percenként 5-6000 körülforgást végez. A fűrészelendő gyémántot fémtartóba erősítik, amely két oldalról fogja a követ. Ezt a tartót azután emelőkar végéhez erősítik, úgyhogy a kar súlya a követ a koronghoz nyomja. A korongot olajjal nedvesített gyémántporral kenik. A fűrészelést rendesen kicsit vastagabb koronggal (0.06-0.07 mm) kezdik, amíg barázda nem keletkezik s azután vékonyabbal folytatják (0.02-0.03 mm). A fűrészelés mindig olyan irányban történik, amelyben nincs hasadás. Mivel maga a fűrészelés már tisztán mechanikai munka, egy munkás rendesen több fűrészgép munkáját kísérheti figyelemmel. Egy egy-karátos kő keresztülfűrészelése körülbelül 8-10 óráig tart. Nagyobb kövek átvágása sokszor napokat vesz igénybe.

A hasítás és fűrészelés után következő lépés a kő alakjának nyers kialakítása, elsősorban a csúcsok és élek leköszörülése. Azelőtt e munkát teljesen kézzel végezték, ma már 90 %-ban ezt is géppel csinálják. Az eljárás lényege az, hogy két nyélbe erősített gyémántot egymáshoz dörzsölnek, természetesen a lehulló értékes gyémántpor összegyüjtésére szolgáló megfelelő dobozka felett. A kézzel való megmunkálásnál ilyenkor már az egyes lapocskák nyers kialakítását is elvégzik.

Az alak durva kidolgozása után a gyémánt tulajdonképpeni csiszolása következik. E célra a csiszolandó követ először is megfelelő tartóba erősítik. Ennek régebbi alakja félgömbalakú réz- vagy bronzcsészécske, amelyet ólom-ónöntvény tölt ki, úgyhogy ez kúpszerűen kiáll a csészéből. A csiszolandó követ a kiálló öntvény végébe olymódon erősítik be, hogy az öntvényt lángon megolvasztják, a puha anyagba belenyomják a követ, majd vízben hirtelen lehűtik, mire a fém összehúzódik s a követ szilárdan tartja (19. ábra A.). Az újabb tartó kapcsokkal ellátott acélcsésze, amelynek a közepén kis állványszerű nyél van, úgyhogy az erre helyezett kő csavarokkal a kapcsok közé szorítható, a megerősítés tehát minden ragasztóanyag nélkül történik (19. ábra B.). Mindkét fajta tartó alsó végén fémnyél van, amelynél fogva az ú. n. csiszolófogóba (19. ábra C.) erősíthető. A fogót a csiszolókorong felett a munkaasztalra erősített fémállvány tartja és a követ a fogóra helyezett vas- vagy ólomsúlyok nyomják a koronghoz. Egy csiszolókorongra egymással szemben rendesen két fogót helyeznek a nyomás egyenletes elosztása céljából (VII. tábla.). A gyémánt csiszolására vízszintesen forgó, rendesen 29 cm átmérőjű és 1¹/₄ cm vastag acélkorongokat használnak, amelyek percenként 2000-3000 körülforgást végeznek. A csiszolóanyag olajjal átitatott gyémántpor, amelyet a korongra kennek s a csiszolás folyamata alatt folyton pótolnak. A csiszolóport acélzúzókban összetört bort szolgáltatja.

A csiszolókorongnak egyenletes és a lehető legnagyobb mértékben való kihasználása céljából, a korong közepétől öt cm távolságra helyezik először a követ, úgyhogy ebben a távolságban a korongon a csiszolt felület szélességének megfelelő úgynevezett csiszolási gyűrű keletkezik. Ez a gyűrű bizonyos használat után a kikopás folytán csiszolóerejét elveszti s ekkor közvetlenül mellette egy másik gyűrűben csiszolnak mindaddig, míg az egész korong el nem használódik.

A brilliánsnak szánt kőre a nyers előkészítés után először a táblát, majd a kalettet csiszolják rá. Azután következik 4-4 lapocska csiszolása egymással szemközt a felső és az alsó részre, majd ezek közé egy-egy lapocska elhelyezése és így tovább. A VIII. tábla jól szemlélteti a készülendő lapok sorrendjét és a brilliáns fokozatos kialakulását.

A régebbi eljárás szerint a lapocskák fekvésének kijelölése egészen a legújabb időkig teljesen szemmértékre történt. Minden egyes lapocska elkészülése után, a tartóba erősített gyémántot kivették s a következő lapocska fekvésének megfelelőleg helyezték vissza. Újabban olyan csiszolófogót hoztak forgalomba, amely fokokra beosztott skála segítségével lehetővé teszi, hogy a lapocskákat a karima síkjához pontosan a legmegfelelőbb szög alatt lehessen csiszolni. Ezen kívül ez még azt az előnyt is nyújtja, hogy a kő egyik oldalára egymásután több lapocska csiszolható, tehát nem kell a követ minden egyes lapocska elkészülése után a tartóból kivenni és újra beerősíteni.

A csiszolás folyamata alatt a gyors forgás és erős nyomás következtében a kő és maga az egész tartó erősen felmelegszik. Ilyen felmelegedett állapotban a gyémánt csiszolhatósága nagyobb, de a beolvasztott tartók használatánál előfordulhat az, hogy az ólom-ónöntvény a hő következtében megolvad és a kő meglazul. Ezt időnként vízben való lehűtéssel akadályozzák meg.

A gyémánt fényesítése a csiszolással együtt történik ugyanazon a korongon erre a célra fenntartott, olajos gyémántporral bekent gyűrűn, amelyet azonban csiszolásra még nem használtak. A fényesítésnél a por utánpótlása nem szükséges. Amint egy lapocska csiszolása készen van, rögtön következik a fényesítése, a tartónak a fényesítő gyűrűre való áthelyezésével, úgyhogy a gyémánt csiszolása és fényesítése tulajdonképpen egyszerre megy végbe.

A csiszolás és fényesítés elvégzése után a gyémántot tisztítás céljából rendesen királyvízben vagy kétharmadrész kénsav és egyharmadrész salétromsav keverékében körülbelül negyedóráig főzik, majd vízzel és alkohollal leöblítik és megszárítják.

A gyémánt vésése és átfúrása ma már egyáltalában nem szokásos. A középkorból és keletről ismerünk néhány vésett gyémántot.

Achátcsiszolás. Régebben nagyon sok achát fordult elő Idar-Oberstein környékén Németországban s a nyersanyag előfordulása virágzó csiszoló iparnak vetette meg az alapját. Az achátcsiszolás sehol nem fejlődött ki olyan mértékben, mint Idarban és környékén, a lakosság legnagyobb része ezzel foglalkozott s jóformán az egész világot elláthatta csiszolt acháttal. Ma már az értékes nyersanyag kifogyott s az achátot egyéb kalcedonokkal és kvarcfélékkel együtt Dél-Brazíliából és a szomszédos Uruguayból hozatják. Azért az idari csiszolóipar ma is tovább virágzik, de most már nemcsak achátokat csiszolnak, hanem minden más drágakövet, beleértve a gyémántot is.

A régi idari kőcsiszolók vízzel hajtott nagy, körülbelül másfél méter átmérőjű, malomkőhöz hasonló homokkő-korongok, amelyek, mint a közönséges köszörűkövek, vízszintes tengely körül forognak. A munkás a kerék előtt kissé kivájt állványszerű deszkán hason fekszik és a csiszolandó achátot csiszolópor használata nélkül, a kőhöz nyomja. A fényesítést forgó hengereken szokták végezni. Az Idar-patak völgyében egymást érték az ilyen csiszolómalmok, ma azonban már a vízzel hajtott homokköveken való csiszolást mindjobban kiszorítja a modern, elektromossággal hajtott korongokon való csiszolás, úgyhogy a régi csiszolómalmok legnagyobb részében szünetel a munka.

Az achátok csiszolás előtt való eldarabolása ma már legtöbbnyire gépfűrészekkel történik, amelyeknek főrésze a különböző átmérőjű, vízszintes tengely körül forgó bronzkorong. A vágáshoz majdnem mindig gyémántport, a nedvesítéshez pedig petróleumot használnak.

Az előkészítő csiszolást karborundum-lemezen, a finom csiszolást - mint azelőtt is - homokköveken végzik. Újabban a csiszolókő olyan elhelyezésű, hogy a csiszoló ülve végezheti munkáját, a kőnek a koronghoz való nyomását és a korongon való vezetését.

A kész achátok fényesítését fahengereken vízzel nedvesített tripel segítségével végzik.

Az achátok csiszolásához hasonló módon végzik több más kő feldolgozását is. Kevés eltéréssel így csiszolják az opált, türkiszt, lapisz-lazulit, jadeitet, rodonitot, malachitot, a földpát különböző változatait, mint a holdkövet, napkövet, labradoritot és a kvarc legtöbb fajtáját. A jadeit csiszolása legtöbbnyire karborundum-korongon, fényesítése ónlemezen, durozollal történik, nedvesítésre pedig a legmegfelelőbb az ecetes víz. A lapisz-lazuli, türkisz és malachit fényesítését durozollal, az említett fahengeren végzik, de használnak erre a célra bőr-, posztó- vagy parával bevont korongokat is. Az opált rámába feszített bőrkorongon durozollal vagy tripellel fényesítik. A türkisz csiszolásakor nedvesítéshez sem olajat, sem petróleumot használni nem szabad, hanem csak vizet.

A drágakövek fúrása kétféleképen történik. A kis, legfeljebb két mm átmérőjű lyukakat az úgynevezett hegyes fúróval fúrják. Ez acélszeg, amelynek a végébe két csavarszerűen elhelyezett gyémánt van erősítve. Nagyobb lyukakat csöves fúróval fúrnak. Ezek bronzból vagy rézből készült csövek, végükben bort-szemekkel. Ilyen fúrókkal 2 mm-től 20 cm átmérőig terjedő üregek is fúrhatók. A fúrókat ma már legtöbbnyire gépek hajtják.

A kőmetszés vagy vésés, vagy gravírozás (glyptika) művészete messze az ókorba nyúlik vissza s valószínűleg az egyiptomiaktól ered. Igen virágzott a görögöknél és rómaiaknál, valamint a renaissance korban is, amikor a legnagyobb művészek foglalkoztak vele. A metszett köveket gemmák-nak nevezzük s ezek kétfélék lehetnek: vagy olyanok, hogy a rajzolat domborúan kiemelkedik az alapból, ez a kámea, vagy pedig a rajz homorúan mélyesztve van az alapba s ez az intaglio. Az első műveletet szkulpturának, a másodikat tornaturának nevezzük. Metszésre minden drágakövet és féldrágakövet használnak, de különösen a réteges achátok és a kvarc egyéb fajtái azok, amelyek e célra a legkedveltebbek; gyakran szerepel még a jadeit, nefrit, lapisz-lazuli, holdkő, türkisz, szerpentin és malachit is. A vésés munkája nemcsak bizonyos technikai ügyességet, hanem nagy művészi hajlamot és képességet is kíván.

A kőmetszés legrégibb módja valószínűleg az volt, hogy gyémántszilánkokkal vagy más kemény kővel a lágyabb kőbe mélyedéseket karcoltak. Ezt eleinte bizonyára csak szabad kézzel végezték, de valószínűen már igen korán használták a forgatható tengelyeken elhelyezett gravírozó tűket.

Újabban a kőmetszés munkáját kisebb esztergapadon végzik, amelynek forgótengelyébe a gravírozó tűk, az úgynevezett "mutatók" illeszthetők. Ezek kisebb-nagyobb pálcikaalakú vasszerszámok, amelyeknek vége igen különböző alakú: gömb, félgömb, korong, kúp stb. A kőmetsző egész csomó kisebb nagyobb, különböző alakú ilyen szerszámot használ, amelyeket munka közben, a szükség szerint könnyen cserélhet s amelyeknek a végét olajba áztatott gyémántporral keni be. A megmunkálandó követ a megfelelő tartóra ragasztja s azután a gyorsan forgó gravírozó kis szerszámok végéhez nyomja. Először csak nyers körvonalaiban alakítja ki a rajzot, azután mindig finomabb és vékonyabb szerszámokkal dolgozza ki véglegesen. A kész gemmát réz-, fa- vagy bőrvégű kis szerszámokkal fényesítik ki, tripel, vagy más fényesítő anyag segítségével.

Kámeák készítésére különösen a kétrétegű és két színű achátokat használják fel igen ügyesen és hatásosan oly módon, hogy az egyik színű rétegből metszik ki a reliefet, amely a másszínű rétegből, mint alapból kiemelkedik. Sokszor három, sőt több rétegű követ is metszenek, úgyhogy a különböző színű rétegeket különböző módon juttatják érvényre. A régi görög és római gemmák között is nagy számban fordulnak elő az ilyen többrétegű achátból metszett kövek, amelyeken a különböző színű rétegeket művészi módon érvényesítették.

Étetés. Csiszolt és fényezett lapokba savak segítségével sokszor különböző rajzokat maratnak. Különösen a kvarccsoport ásványaira szoktak fluor-savval étetni. Étetésnél úgy járnak el, hogy az ásvány fényezett lapját bevonják viasszal, majd ebben elkészítik a kívánt rajzot, vagyis a viaszt a rajznak megfelelő helyeken eltávolítják s azután a darabot fluor-sav hatásának teszik ki.

A drágakő csiszolásának munkája után a kőnek keretbe való foglalása következik. A foglalás vagy keretelés módja és a keretül szolgáló fém minősége nagymértékben függ a kő természetétől, elsősorban színétől és kiválóságától. Természetesen a foglalás módját a divat is befolyásolja. A foglalásnak azt a módját, amikor a kő alsó része is szabadon marad, à jour vagy keretes foglalásnak nevezzük, ha pedig a kőnek csak a felső része látszik, az alsó része teljesen tokban van, akkor a keretelés szekrénykés. A szabad foglalatnál a követ kis kampók tartják, de ma készítik úgy is a szabad foglalást, hogy a követ karimájánál fogva fémkarimára erősítik s így a kő alul is szabad. Ma a szabad foglalásnak ez a módja a divatosabb.

A szabad foglalást teljesen kifogástalan, hibátlan kőnél használják; ahol valami hibát takarni kell, ott a követ legtöbbnyire szekrénykésen foglalják. A szekrénykés keretelésnél a kő különböző hibáját a szekrénykének különféle anyaggal való kibélelésével javítják meg. Így pl. halványszínű kövek megfelelő alábéleléssel szebb színűnek látszanak. Foltos kövek foglalatába a világos folt alá sötét, a sötét folt alá pedig fehér bélést tesznek. A kő fénye fémes béleléssel nagymértékben emelhető, amely célra a kő minősége szerint arany, ezüst, réz vagy ónlemezkéket használnak. A színjáték emelésére tarka selyemmel vagy tollal bélelik ki a szekrénykét.

Az említett különféle fogásokkal sok gyenge minőségű kő jóval szebbnek látszik, mint amilyen valóban, ezért ha valami értékesebb követ vásárolunk, legjobb, ha foglalás nélkül vesszük, mert így sokkal jobban meggyőződhetünk a minőségéről és valódiságáról s azután kedvünk és ízlésünk szerint foglaltathatjuk.

A gyémánt és a többi drágakő súlyának mérésére szolgáló súlyegység a karát. A név és a súly eredetére kétféle magyarázat áll rendelkezésünkre. Az egyik szerint a szentjánoskenyérfa (Ceratonia siliqua) magjának súly gyanánt való használatából ered, amelyet görögül kerationnak, angolul karatnak neveztek. A másik magyarázat szerint a korallfa (Erythrina corallodendron) magja - amelyet Afrikában, Shangallasban, kuaranak hívnak - lett volna a használt súlyegység, amelyből az idők folyamán a különböző karátsúlyok kifejlődtek. A XX. század elejéig a drágaköveket termelő vagy azokat forgalomba hozó országok mindegyike más karátegységet használt. Néhány fontosabb karátérték a következő volt:

Természetes, hogy ilyen körülmények között nem volt elég a kő súlyánál a karát mennyiségének jelzése, hanem azt is közölni kellett, hogy milyen karátról van szó. Ennek elmulasztása azután sok zavarra adott okot és sokszor igen nagy nehézséget okozott a drágakövek súlyának, valamint a drágakőtermelés mennyiségének a régi adatokból való megállapítása. Több régi súlyadatról egyáltalában nem volt megállapítható, hogy milyen karátra vonatkozott.

A zavaron csak egységes karát behozatalával lehetett segíteni, s ma már majdnem az összes államok elfogadták és bevezették az internacionális úgynevezett metrikus karátot, amelynek értékét 0.2 grammban állapították meg.

Az e munkában megadott karátsúlyok is mindig metrikus karátra vonatkoznak. (VIII. tábla.)

A drágakövek között az első helyet foglalja el a gyémánt. Ez a legfontosabb drágakő, amit bizonyít az, hogy a drágakövekért évenként kiadott összegeknek körülbelül kilenctized része a gyémántra esik. A gyémántot ilyen első helyre azok a tulajdonságai emelték, amelyekkel az összes drágaköveket felülmulja. Keménysége messze felülemelkedik bármely drágakő keménysége fölé, átlátszósága és fénye tökéletes, fénytörése és színszórása a legmagasabb fokú. Rendkívül nagy keménysége miatt a technikában is elterjedt alkalmazásnak örvend.

A gyémánt nemcsak fizikai tulajdonságaival, hanem kémiailag is egyedülálló a drágakövek sorában, amennyiben rajta kívül nincs más drágakő, amely csak egyetlen elemből állana. Már a 18. század végén ismeretes volt, hogy a gyémánt tiszta szén, éppenúgy, mint a grafit; a különbség köztük a kristályszerkezetben rejlik. LAVOISIER, a híres francia kémikus 1772-ben és a későbbi években végzett folytatólagos kísérletei alapján bebizonyította, hogy a gyémánt a levegőn erősen hevítve, széndioxiddá ég el; levegő nélkül azonban a fehér izzásig is hevíthető, anélkül, hogy változást szenvedne s igen magas hőfokon, így az elektromos ívlámpa (2000°-on felüli) hőfokán - miként MOISSAN kimutatta - grafittá alakul.

A gyémánt elégetésére és megolvasztására irányuló kísérletek igen fontosak a gyémántkutatás történetében. MOISSAN szerint a gyémánt égése és a széndioxid fejlődése oxigénáramban már 720°-nál megindul; a gyémánt gyenge kékes lánggal ég s 800° fölé hevítve, az égés akkor is folytatódik, ha a hőforrást eltávolítjuk. A levegőben az égés csak 850°-nál indul meg s a hőforrás eltávolítása után megszűnik.

Ha az égési folyamatot megszakítjuk s azután a gyémánt kristálylapjait kézi nagyítóval vagy mikroszkóppal megfigyeljük, az oktaéderlapokon szabályos háromszögalakú étetési idomokat veszünk észre, amelyek oldalai egymással és az oktaéderlap éleivel párhuzamosak.

Igen sokat kísérleteztek a gyémánt megolvasztásával is. Ezek a kísérletek azonban nem vezettek eredményre, úgyhogy több apróbb gyémántnak egy nagy darabbá való összeolvasztása még mindig a jövő kérdése.

Kémiai reagensekkel szemben a gyémánt rendkívül ellenálló, lúgok és savak még magas hőmérsékleten sem hatnak rá; szénsavas nátriummal és káliummal összeolvasztva azonban a gyémántpor széndioxiddá oxidálódik. Salétrommal összeolvasztva a felszabaduló oxigénben szintén elég.

A gyémánt a szabályos rendszerben kristályosodik. Leggyakoribb alakja az oktaéder, majd a rombdodekaéder és hexakiszoktaéder, de előfordul a deltoidikozitetraéder, tetrakiszhexaéder, triákiszoktaéder, tetraéder és hexakisztetraéder is. Ezek az alakok egymagukban vagy különböző kombinációkban jelennek meg. Ikrek is gyakoriak. Igen jellemző a gyémánt kristályaira, hogy az élek és lapok sokszor legömbölyödtek s ilyen esetben - különösen a soklapú alakok - a gömbalakhoz közelednek s a lapok egyenlőtlen kifejlődése folytán gyakran előfordul az alakok eltorzulása. Ellapult oktaéderek és rombdodekaéderek gyakoriak. A kristálylapok gyakran érdesek, rostosak és növekedési, illetőleg oldási idomokkal teltek.

A gyémántkristályokat köröskörül kristálylapok határolják; e kifejlődési módból arra következtethetünk, hogy a gyémánt az anyalúgból, az izzónfolyó kőzetanyagból, vagyis a magmából, lebegve kristályosodott ki. A gyémánt anyaga, a szén tehát oldott állapotban volt a magmában s ennek lassú kihűlése folytán a gyémántkristály mindaddig növekedett, amíg szén volt jelen, vagy amíg a magma teljesen meg nem merevedve, körülzárta a gyémántot. Megváltozott körülmények folytán azután előállhatott az az eset, hogy a magma újra melegebb lett s ekkor a gyémántkristály benne oldódni kezdett, majd a magma újból való lehűlése következtében az oldódás nem folytatódott tovább. A gyémántkristályokat a föld mélyéből vulkáni kitörés hozta a felszínre s beható kristálytani vizsgálatok alapján határozottan megállapítható, hogy a kristályosodás befejezésekor a kristály növekedésben vagy már oldódásban volt-e? Azok a kristályok, amelyeknek kialakulása növekedésük közben ért véget, teljesen sík lapokkal határoltak, az élek rendesen élesek; azok a kristályok, amelyek oldódási folyamaton mentek keresztül, görbült lapúak. A növekedő kristályon az oktaéderlapokon megjelenő egyenlőoldalú háromszögalakú növekedési idomok, az oktaéderlapok éleihez képest 60°-kal elforgatottak, míg az oldódási háromszögek élei az oktaéderélekkel párhuzamosak, ugyanolyanok, mint a gyémánt égése közben keletkező idomok. A kockalapokon a növekedési idomok négyszögalakúak és éleik a kocka lapjainak átlójával párhuzamosak.

A gyémántkristályok nagysága igen különböző, legtöbbnyire nem érik el az egy karátot, a néhány karátos kő még elég gyakori, a 20 karáton felüliek már ritkábbak, a 100 karátot vagy ennél is nagyobb súlyt elérő kristályok pedig már egészen ritkaságszámba mennek.

Hasadás. A gyémántot a görögök már PLATO idejében ismerték s "adamas"-nak vagy legyőzhetetlennek nevezték. PLINIUS azt tartotta róla, hogy keménysége miatt összetörhetetlen, pedig a gyémánt már elég gyenge kalapácsütésre is darabokra esik szét, s a darabok az oktaéder sima és fényes lapjaival válnak el egymástól. A gyémánt ugyanis kitűnően hasad az oktaéder lapjai szerint; e tulajdonsága a csiszolásra való előkészítésekor igen fontos. Az ilyen tökéletes hasadás azonban csak az egységesen felépített kristályokban van meg. A két vagy több kristályból összenőtt egyének egy irányban nem hasíthatók szét. A hollandok az ilyen köveket "duivelsteene", "ördögkövek"-nek nevezték. A gyémántköszörülők tapasztalatai szerint az ausztráliai kő nem hasad olyan könnyen, mint a többi. Az oktaéder szerint való tökéletes hasadáson kívül még egy kevésbbé jó hasadás is megfigyelhető a rombdodekaéder lapjai szerint és egy még gyengébb a kocka szerint.

A gyémánt törése kagylós.

Keménység. A gyémánt keménysége valamennyi ásvány keménységét messze felülmúlja, ezért csak saját porával csiszolható. A Mohs-féle skála 10. fokának képviselője és 90-szer keményebb, mint a korund. A gyémánt keménységét csak a kristályosodott bór és a mesterségesen előállított karborundum keménysége közelíti meg, amelyek a korundnál keményebbek.

A gyémánt különböző kristálylapjainak csiszolhatósági keménységére vonatkozóan újabban EPPLER és ROSE végeztek kísérleteket s tisztázták az irodalomban eddig szereplő idevonatkozó ellentétes nézeteket. Vizsgálataik arra az eredményre vezettek, hogy a csiszolási keménység legnagyobb az oktaéderlapon, legkisebb a kockalapon és közepes a rombdodekaéder lapjain.

A különböző lelőhelyekről származó gyémántok nem egészen egyenlő keménységűek. Gyémántcsiszolók adatai szerint a legkeményebb az ausztráliai és legkisebb keménységű a délafrikai gyémánt, az indiai keményebb, mint a brazíliai. Valószínű, hogy ez a különbözőség a belső felépítésben rejlő különbségekre, így részben talán a zárványok minőségére és mennyiségére vezethető vissza.

Fajsúly. A gyémánt fajsúlya középértékben 3.52 s ettől sem felfelé, sem lefelé nem nagy az eltérés. Az észlelhető kisebb ingadozásokat a különböző zárványok mennyiségére és minőségére lehet visszavezetni. Általában véve az ausztráliai gyémántok valamivel nehezebbek, mint a többiek, ezeknek fajsúlya 3.578-3.665.

Optikai tulajdonságok. Kristálytani felépítésének megfelelőleg a gyémánt egyszerűen fénytörő. Néha azonban egyes gyémántokban rendellenes kettőstörést figyelhetünk meg, amelyet ásvány és folyadékzárványok okoznak. A gyémánt törésmutatója igen nagy: 2.4077-2.4653, ennélfogva a teljes visszaverődés határszöge kicsiny. A diszperzió erős: 0.0576. A gyémánt fénye magas törésmutatója miatt olyan erős, hogy a fény megjelölésére külön a "gyémántfény" kifejezést használjuk.

Csiszolás. A gyémánt csiszolási alakjául a legelőnyösebb a brilliánsforma, amely erős fényét, tüzét, színszórását a legjobban juttatja érvényre. Többen foglalkoztak részletesen azokkal a kérdésekkel, hogy a csiszolt gyémánton az egyes lapocskák nagysági és fekvési viszonyai mikor a legmegfelelőbbek a legnagyobb fényhatás és színszórás elérésére. Kiderült, hogy a legnagyobb fényhatás akkor érhető el, ha a kőre felülről függőlegesen eső összes sugarak, teljes visszaverődés folytán, a kőben körülhaladva, ugyancsak a kő felső részén, a beesési iránnyal párhuzamosan lépnek ki, ez pedig tökéletesen csak az "ideális brilliánsformán" érhető el, amelyen az egyes részek határozott arányúak, valamint a felső és alsó rész főlapjai a karima síkjával bizonyos meghatározott szöget zárnak be (12. ábra).

A gyémánt másik csiszolási alakjával, a rózsával sohasem érhető el az a nagyfokú fényhatás, mint a brilliánssal, mert a kőre felülről beeső sugaraknak csak egy része léphet ki teljes visszaverődés folytán a kő felső részén.

Szín. A gyémánt színe nagyon változatos. A teljesen színtelen, víztiszta kőtől kezdve előfordul sárga, zöld, barna, piros, rózsaszínű, szürke, kék és fekete gyémánt is. A szín rendkívül nagy hatással van az értékre, úgyhogy egész csekély, alig észrevehető színárnyalatok nagy árkülönbséget okoznak. A legtisztábbak az indiai gyémántok, a legszínezettebbek a délafrikaiak. A színezés igen gyakran olyan csekély, hogy csak gyakorlott szem veszi észre a gyenge színárnyalatot. Mivel a gyengén sárgás kő jóval értéktelenebb, mint a teljesen víztiszta, a szín megállapítása céljából mindig ajánlatos a követ egy teljesen színtelen kővel összehasonlítani, vagy legalább is fehér papíron megfigyelni. Természetesen a színt mindig nappali fénynél kell vizsgálni.

A színtelen kövek között a teljes víztisztaság szerint megkülönböztetnek első-, második- és harmadik- "vízű" köveket. Némely teljesen színtelen és átlátszó kő kékesbe hajló fényű s az ilyeneket különösen magasra értékelik. Leginkább az indiai gyémántok tűnnek ki e tulajdonsággal, de Brazília is sok ilyen követ szolgáltatott. Afrika gyémánttermelésének körülbelül csak 2 %-a a teljesen színtelen, víztiszta kő.

A színes kövek közül a legelterjedtebb a sárga, még pedig különösen a sárgának egész gyenge színárnyalata. A délafrikai kövek nagy része ilyen, de nem ritkák az erősebb sárgaszínűek, úgymint borsárga, mézsárga, narancssárga sem. A zöld színárnyalatban inkább a sárgászöld uralkodik; a tiszta zöld ritka. Megfigyelték, hogy a sárga és zöld szín csiszolásnál elhalványodhatik. A rádiumsugárzás hatásának a gyémánt színére való vizsgálatakor kitűnt, hogy bizonyos sugarak hatására a színtelen gyémánt sötétzöld színűvé vált; ez a szín azonban hevítéskor eltűnt. Az ilyen kövek csiszoláskor is elvesztették színűket, a színveszteséget tehát valószínűleg a csiszoláskor keletkezett hő okozta. E kísérletek alapján valószínű, hogy a természetes színű kövek, amelyek csiszolás közben elhalványodtak, színűket természetes rádiumbesugárzásnak köszönhették.

Sok esetben a kő nem egyenletesen színezett s az is előfordul, hogy a színezés csak egy felületi rétegre terjed ki. Természetes, hogy ilyen esetben a csiszolás után szintén más színben tűnik elő a kő.

A barna szín árnyalatai elég gyakoriak, a leggyengébb árnyalattól kezdve egészen a sötétbarnáig. A piros árnyalatú színek, rózsaszín és ibolya igen ritkák. A színes gyémántok közt a leggyakoribbak a szürkék, piszkosfehértől a majdnem feketéig. A szürke színt rendesen zárványok okozzák. Sokszor a sötét színezés csak a kő felületére terjed, az ilyen köveket "coated stones"-nek (kérgezett kövek) nevezik. A tiszta kék színű gyémánt nagyon ritka, a gyengén kékes árnyalatúak is rendkívül nagyrabecsültek. Feketeszínű gyémántok különösen Borneóban fordultak elő; a fekete színt a nagy számban jelenlevő grafitzárványok idézik elő.

Mindamellett, hogy a talált gyémántoknak körülbelül csak egynegyedrésze a teljesen színtelen, az erősen színezett, átlátszó kövek nagyon ritkák. A szép színű, átlátszó gyémántokat "fantázia-gyémántoknak" (fancy diamond) nevezik; ezek a drágakőtől megkívánt minden tulajdonságot egyesítenek magukban: nagy keménységet, erős fényt, tökéletes tüzet, színszórást, átlátszóságot és szép színt.

A gyémántban a szín eloszlása sokszor nagyon egyenlőtlen. Vannak kövek, amelyek teljes egészükben egyformán színezettek, de vannak olyanok is, amelyekben a színezés egyes helyeken erősebb, mint máshol. Előfordul, hogy a kő magja más színű, mint a felszíne, vagy a mag színtelen és a felszín színes. A külső résznek és a magnak ilyen különböző színezése sajátságos tulajdonsága a brazíliai Rio-Pardo gyémántjainak, ahol olyan kövek fordulnak elő, amelyek külső rétegeikben világoszöldszínűek. Sokszor a színeződés csak a kristály éleire és sarkaira szorítkozik, vagy éppen fordítva, ezek a részek színtelenek s a kő belseje színes. A színeződés olyan eloszlású is lehet, hogy sugaras csíkokban vagy öves rétegekben váltakoznak egymással a színes és színtelen részek.

Arra a kérdésre, hogy a gyémántoknak mi a színező anyaga, csak akkor tudunk határozott feleletet adni, ha a színeződést zárványok okozzák, mint például a brazíliai barnás és barnássárga kristályokban, melyeknek belsejében mikroszkópikus rutil- és hematitzárványok mutathatók ki. A fekete gyémántok színét hasonlóképpen grafitzárványok okozzák. A többi esetben csak feltevéseink vannak a színezést illetőleg. Nagyon valószínű, hogy króm, vas és titánvegyületek játszanak szerepet. A gyémánt égési termékeiben vas és titán kimutatható volt. Paragenetikai okok is megerősítik az említett három elem szerepének feltevését, mert a kísérő ásványok (krómdiopszid, olivin, rutil, titánvas, pirop) is tartalmazzák azokat. Egyes esetekben, különösen a zöldre színezett köveknél, természetes rádiumsugárzásra is gondolnak, mint színezőre.

Színváltozások. A gyémánt színe hőemelkedésekkel, sugárzásokkal szemben nagyon állandó, de mégis vannak esetek, amikor hevítéssel és sugárzásokkal csekély színváltozás idézhető elő. A legállandóbbak a sárga és a színtelen kövek. Bizonyos zöld kövek hevítésre sárgássá, majdnem színtelenné váltak, a világosbarnák megvilágosodtak vagy rózsaszínűek lettek, az eredeti szín azonban újra visszatért.

Napfény nem változtatja meg a gyémánt színét, éppen így az ibolyántúli sugarak sem. A Röntgen-sugarak hatása is csekély. Színtelen kövek nem változnak, a barnák ibolyásszürkévé, a sárgák erősebb sárgává, a zöldek kékeszölddé válnak. A katódsugaraknak alig van hatásuk. Bizonyos színtelen gyémántokon volt észlelhető, hogy barnásszínűekké váltak. A rádium-sugárzás hatására színtelen kövek gyengén barnás, sárgás, kékes és zöldes színeződésűvé lettek, sárgák élénkebb sárgává, zöldek kékeszölddé vagy sötétebb zölddé váltak. A rádiumsugárzással keletkezett színváltozás hevítéskor eltűnik.

A mesterséges színváltoztatásnak a gyakorlatban igen nagy fontossága van, mert a gyengén színezett kövek kevésbbé értékesek, mint a teljesen színtelenek. Az újabb kísérletek szerint FIELD-nek sikerült 100 mg rádiummal a sárgás színárnyalatot megszüntetni és SCHLOSSMACHER az elszíntelenítésnek ezt a lehetőségét saját kísérleteivel megerősítette.

A gyémánt lumineszcencia-jelenségeivel újabban igen sokan foglalkoztak. A közönséges fény hatására történő lumineszcencia általában véve igen gyenge. Bizonyos esetekben azonban erősebb világítóképességet is figyeltek meg: egy 92 karátos víztiszta kő egy óráig tartó napfény hatása után 20 percig olyan erős fényt bocsátott ki magából, hogy a melléje helyezett fehér írópapír, a teljesen sötét helyiségben, egészen jól látható volt.

Az ibolyántúli sugarak már erősebb lumineszcenciát eredményeznek, mint a közönséges fény; a jelenség különösen a zöld és kékesfehér köveken erős, a színtelen és sárga köveken gyenge vagy teljesen hiányzik. Röntgen- és katódsugarak körülbelül egyforma lumineszcenciát eredményeznek, de a Röntgen-sugarak hatása valamivel gyengébb. A jelenség intenzitása és a kisugárzó fény színe - amely lehet sárga, zöld és kék - összefüggésben van a kő színével. A színtelen kövek élénkebben reagálnak. A rádiumsugárzás a legtöbb esetben jelentéktelen lumineszcenciát idéz elő. A kisugárzás kék- és zöldszínű, s a kékesfehér köveken a legélénkebb. A gyémánton tribolumineszcenciát is figyeltek meg. Több kísérlet utal arra, hogy fával, bőrrel, posztóval, sőt fémmel való dörzsölés után a gyémánt a sötétben világított.

Érdekes a gyémántnak az a tulajdonsága, hogy a Röntgen-sugarakat teljesen átbocsátja, úgyhogy a Röntgen-sugárral való átvilágítás segítségével igen könnyen megkülönböztethető például a topáztól vagy a kvarctól, amelyek félig, vagy az üvegutánzatoktól, amelyek egyáltalában nem bocsátják át e sugarakat. A 20. ábra egy tűbe foglalt üvegutánzat és egy gyűrűbe foglalt valódi gyémánt Röntgen-fényképe: az üveg, mint teljesen sötét folt jelenik meg, a gyémánt pedig láthatatlan.

A gyémánt, mint minden drágakő, dörzsölésre pozitív elektromosságú lesz. A kísérletre különösen a sima lapok ajánlatosak. A dörzsölés folytán keletkezett elektromosság a különböző drágakövekben különböző ideig tart. A gyémánt legfeljebb egy félóráig marad elektromos, a zafír öt-hat, a topáz 32 óráig.

A gyémánt igen jó hővezető, ezért hideg tapintatú, hidegebb, mint pl. a gyengébb hővezetőjű üveg.

Zárványok. A gyémántban levő zárványok legtöbbnyire ásványok, de előfordulnak folyadék- és gáz zárványok is. A zárványok a kő értékét nagy mértékben csökkentik, mert a kő tisztaságát és átlátszóságát zavarják.

Az ásványzárványok közül leggyakoribb a grafit; ritkábban, de előfordulnak még a következő ásványok: ilmenit, hematit, krómit, magnetit s még ritkábban pirit, gránát, zirkon, diopszid, kvarc, topáz, rutil, olivin, csillám, klorit. A zárványok néha egyenletesen oszlanak el az egész kristály belsejében, más esetekben az eloszlás teljesen egyenlőtlen, úgyhogy kisebb-nagyobb foltok zavarják meg a kő átlátszóságát. A zárványok a legtöbb esetben egész aprók, úgyhogy csak mikroszkóppal figyelhetők meg, de igen sokszor már az egyszerű kézi nagyítóval és szabadszemmel is észrevehetők. Alakjuk és színük ásványfajok szerint igen változatos lehet. Néha határozott kristályalak ismerhető fel rajtuk, legtöbb esetben azonban szemcsék, pikkelyek, rostok, tűk alakjában jelennek meg és sokszor nemcsak egyesével, hanem csoportokba verődve.

Nagyon érdekesek a gyémántban néha előforduló gyémántzárványok. A zárvány lehet ugyanolyan, de lehet különböző alakú és színű is, mint a külső kristály. A két kristály érintkezési lapja között sokszor nincs elég szoros összefüggés s ilyenkor megtörténhetik az, hogy hasításkor a belső kristály teljesen sértetlenül kihull.

A szilárd zárványokon kívül a gyémántban néha folyadékkal telt vagy pedig látszólag üres üregek is láthatók, melyek azonban csak ritkán haladják túl a mikroszkopikus nagyságot. Az üregeket kitöltő folyadék minden valószínűség szerint szénsav, de lehet víz vagy valamilyen vizes sóoldat is. Az üresnek látszó üregek minden bizonnyal levegő-zárványok.

A gyémánt nemcsak mint drágakő fontos, hanem nagy keménysége miatt a technikában is igen elterjedt használatnak örvend. Mivel a gyémánt csak saját porával csiszolható, elsősorban is a gyémántcsiszolásnál nyer nagy alkalmazást, amely célra a nem elég tiszta, drágakőnek nem használható gyémántokat használják fel. Gyémánttal csiszolják a korundot is (rubin és zafír) s más ékkövek csiszolására, vésésére és fúrására is használják. Gyémánt szolgál az üveg vágására s gyémánttal ellátott fúrókat használnak a mélyfúrások, alagutak és bányák üregeinek fúrására.

A drágakőnek nem alkalmas és ipari célokra használt gyémántfajták: a bort, ballasz és karbonádó. Szűkebb értelemben a bort sugarasan rostos szerkezetű, rendesen sötét színű, apró gyémántgömböcske. Tágabb értelemben véve bortnak nevezik a vágásnál és csiszolásnál keletkezett gyémánthulladékot, sőt általában mindazokat a gyémántokat, amelyek ékkővé való feldolgozásra zárványok, átlátszatlanság stb. miatt nem alkalmasak. A ballasz apró gyémántkristályok gömbös csoportja, a karbonádó fekete színű kristályos, szemcsés gyémánt, amely apró gyémántkristályok halmazából áll. Rendesen szabálytalan, gömbölyded gumókban találják, amelyeknek nagysága általában borsó nagyságtól 7-800 karátig terjed, de találtak ennél nagyobbakat is. Az eddig előfordult legnagyobb darabnak a súlya 3148 karát volt. A karbonádó többé-kevésbbé mindig lyukacsos s éppen emiatt fajsúlya a gyémánténál valamivel kisebb: 3.0-3.4. Keménysége valamivel nagyobb, mint a gyémánté: a karbonádó közönséges gyémántporral csak igen nehezen vagy egyáltalában nem csiszolható, ellenben a gyémánt karbonádóval igen, mégpedig elég könnyen. Rendkívül nagy keménységénél fogva a karbonádó fúrógépekbe a legalkalmasabb anyag. A piacra kerülő és iparban felhasznált karbonádó kivétel nélkül Brazíliából, Bahia tartományból származik, mert Brazílián kívül számbavehető mennyiségben máshol nem fordul elő. Kis mennyiségűt találtak Borneóban s még kevesebbet Dél-Afrikában; Indiában és Ausztráliában eddig még egyáltalában nem sikerült nyomára bukkanni. Az első karbonádót 1843-ban találták s egészen 1870-ig, amíg technikai alkalmazására rá nem jöttek, mint teljesen értéktelen anyag szerepelt. 1870-ben még 50 cent volt karátja, néhány évvel később már 4 dollár s ettől kezdve olyan rohamosan emelkedett az ára, hogy 1896-ban 36, 1906-ban 85 dollár volt karátja. 1927-ben az 1-10 karát nagyságú, elsőrendű, legjobb minőségű karbonádó karátjáért 350-400 márkát fizettek.

A gyémánt majdnem mindenütt folyólerakódásokban fordul elő, ahová az eredeti kőzet elmállása után már másodlagosan kerül. Dél-Afrika az egyetlen hely, ahol a gyémántot kőzetből is nyerik. Ennek az előfordulásnak legnagyobb fontossága abban áll, hogy következtethetünk belőle a gyémánt keletkezésének feltételeire és módjára. Ezeken a lelőhelyeken a gyémánt a Föld felszínét és a Föld mélyét összekötő kürtőszerű csatornák kitöltési anyagában található. E csatornák vulkáni tevékenység eredményei, amelyeken keresztül a Föld mélyének anyaga, a magma kitódul; a csatornák kitöltési anyaga tehát a Föld mélyéből származik, ahol a gyémánt kikristályosodásának feltételei megvoltak. A csatornák végződésénél a Föld felszínén annak idején egy-egy kis vulkán állhatott, amelynek anyagát azonban idővel a víz elhordta. A délafrikai kürtők tehát a gyémánt elsőleges lelőhelyeinek tekinthetők, ámbár a gyémánt tulajdonképpen nem e csatornákban, hanem a Föld mélyében kristályosodott ki.

A gyémánt többi előfordulási helye mind másodlagos. Fő termőhelyei: Ázsia, Amerika és Afrika. Nem egészen számbavehetetlen mennyiségben találták Ausztráliában, Új Dél-Walesben is. Európában Oroszország keleti részén, az Uralban, gazdasági szempontból teljesen jelentéktelen mennyiségben fordul elő.

A másodlagos lelőhelyek gyémántjainak anyakőzetét a legtöbb helyen nem ismerjük. A Föld mélyében keletkezett gyémánt a magma erupciója folytán az ugyanakkor képződött kísérőásványokkal és kőzetanyaggal a Föld felszínére került. A gyémántot tartalmazó kőzetanyag azután a légköri tényezők hatására elmállott, a gyémántot a víz kimosta belőle, elhordta s patakok, folyók, tengerpartok homokjába lerakta. A homokból a szél is tovább hordhatta és természetes, hogy így a gyémánt az eredeti keletkezési helyétől sokszor nagyon messzire is kerülhetett. Az indiai és brazíliai gyémántlelőhelyek mind ilyen másodlagosak.

Kelet-India a legrégebben ismeretes gyémántlelőhely, ahonnan kiváló szép és sok híres nagy gyémánt került elő. A gyémántot itt már a legrégibb időben ismerték és nagyra becsülték, amit a gyémánttal ékesített istenszobrok és a régi indiai irodalom bizonyít. Egész a XVIII. század elejéig úgyszólván India volt a gyémántok egyetlen forrása s a legtöbb híres gyémánt onnan származott. A brazíliai és afrikai gyémántelőfordulások felfedezése óta az indiai előfordulások jelentősége teljesen háttérbe szorult, annál is inkább, mivel a legtöbb régi híres bánya kimerült.

A gyémánt előfordulási helyei Indiában a Dekkán-fennsík keleti részén terülnek el. A leghíresebb lelőhelyek a Panar-, Kistnah-, Godavary- és Mahanady-folyók környékén, azonkívül a Ken-folyó területén, Panna közelében fordulnak elő. A leghíresebb régi bányák, amelyek a legszebb és legnagyobb gyémántokat szolgáltatták, a Kistnah és Godavary folyók alsó szakaszai környékén terültek el. Az innen kikerült gyémántok fő eladási helye Golconda volt, ezért tévesen sokszor Golcondát emlegetik lelőhelyül. A híres nagy gyémántok közül "golconda"-i származású az Orlow, Kohinoor, Sah.

Indiában a gyémánt régi paleozoós homokkövekben és konglomerátokban, továbbá ezek mállási termékeiben és folyók által széthordott törmelékeiben - amelyek a gyémánttartalmú rétegekből és azok málladékából a gyémántot kimosták, továbbhordták és lerakták - fordul elő. A gyémánt eredeti termőhelyét Indiában sehol sem ismerjük.

A gyémánthoz Indiában teljesen egyszerű eszközökkel és módon, a törmelékekből és homokokból való mosás és kiválogatás útján jutnak. A szilárd, még el nem mállott homokköveket és konglomerátorokat először apróra törik s azután mossák és válogatják. A gyémánttartalmú rétegek nincsenek mindig közvetlenül a felszínen, ilyenkor kerek mélyedéseket, gödröket készítenek azok kibányászására. Ezeknek az üregeknek a mélysége nem igen haladja túl a 20 métert. A felszínre hozott kőzetanyagnak az összetörése nem mindig elég tökéletes s így a kőzetdarabokban rendesen marad még gyémánt. Ezek a kőzetdarabok idővel elmállanak s a bennük maradt gyémánt akkor kihull belőlük, úgyhogy gyakran a régi törmelék újból való átválogatása közben számos gyémántot találnak. A bennszülöttek közt ennélfogva az a babona terjedt el, hogy a gyémánt a kőzetben mindig újra és újra képződik.

A gyémánttartalmú kőzet bányászását a száraz, feldolgozását az esős időszakban végzik. Az apróra tört kőzeteket és a gyémánttartalmú folyóhordalékot, homokot, kavicsot vízzel öntözve iszapolják, hogy a földes részektől megtisztítsák. Az iszaptól megtisztított anyagot azután még félgömbalakú, finom fonású kosarakban vízzel újra jól át és átöblítik, hogy a gyémántok a hozzájuk tapadt tisztátalanságoktól jól megtisztuljanak. Többszörös átmosás után a visszamaradt anyagot a földön kiterítik s a gyémántokat kézzel válogatják ki.

India gyémánttermelése ma teljesen jelentéktelen. A régi gazdag lelőhelyek kimerültek s ma az egyetlen számbavehető gyémántbányászás már csak Panna környékén folyik. A nyert anyag évenkint alig 100-120 karát s a kövek helyben gazdára találnak, úgyhogy egyáltalában nem kerülnek az európai piacra.

Az Indiában talált gyémántok minőség tekintetében a legelsőrendűek közé tartoznak. Nemcsak sok teljesen víztiszta gyémánt kerül ki innen, hanem az annyira nagyrabecsült kékesfehér színűből is sokat szolgáltatott India. A szép színű kék, zöld és piros gyémántok is nagyrészt indiai származásúak. Természetes, hogy ott is előfordulnak rosszabb minőségű kövek, mégpedig különösen a fekete zárványosak gyakoriak. A sárga és sárgás színű kő aránylag kevés; ezeknek főtermőhelye Dél-Afrika.

Az alábbi táblázat az indiai termelés mennyiségét tünteti fel 1898 óta. A közölt számok nem pontos adatok, hanem megközelítő becslések.

Év	Karát		Év	Karát		Év	Karát
1898	170		1909	147		1920	85
1899	124		1910	78		1921	126
1900	169		1913	116		1922	171
1903	211		1914	55		1923	115
1904	286		1915	36		1924	67
1905	172		1916	20		1925	48
1906	306		1917	29		1926	69
1907	628		1918	73		1927	113
1908	141		1919	312		1928	130

Indiai híres gyémántok. A híres nagy gyémántok közül, amelyeknek néha egész kalandos történetük van, több származik Indiából. Ilyen az orosz állami kincsek között volt "Orlow", amely a legújabb megállapítás szerint a híres "Nagymogul"-lal volna azonos. FERSMANN A. orosz mineralógus a gyémántokról szóló ismertetésében szintén azonosnak ítéli a két követ. Az Orlow a legtisztább "vizű", elsőrendű kő, egész halvány, kékeszöld árnyalattal. Csiszolási alakja régi hindu eredetű, alsó lapja természetes hasadási lap. Méretei: 35 mm hosszúság, 31 mm szélesség és 22 mm magasság. Súlya FERSMANN számítása szerint 199.6 karát. A Nagymogul állítólag 279 karátos kő lett volna. FERSMANN a nagy súlykülönbséget a hindu mértéknek, a "ratis"-nak téves átszámításával magyarázza. Más felfogás szerint a Nagymogul és az Orlow mégis két különböző kő volt, de a Nagymogul - amelyről TAVERNIER francia utazó útleírásában találunk először említést, aki azt a delhi nagymogul kincses-kamrájában látta - később eltűnt. A kő eltűnését úgy magyarázzák, hogy Delhinek a perzsák által történt ostroma idején ellophatták s a gyanú elhárítása céljából több kisebb darabra vághatták, de az is meglehet, hogy a kő teljesen elveszett. Akár azonos a kérdéses két kő, akár nem, az bizonyos, hogy manap csak egynek a létezéséről tudnak s ez az a kő, amelyet az orosz kincstár Orlow név alatt őrzött. A gyémántot ORLOW herceg állítólag egy perzsa kereskedőtől vette, 1772-ben II. KATALIN orosz cárnőnek ajándékozta; így került az orosz állami kincsek közé, ahol a jogart díszítette. Az orosz szovjet néhány évvel ezelőtt áruba bocsátotta s tudomásunk szerint most Amerikában van.

A Kohinoor nem teljesen "első vizű" kő, színe kissé zöldes. Különböző indiai fejedelmek birtokában volt, ma az angol koronakincsek közt őrzik. Eredeti alakja hindu csiszolású, kissé szabálytalan rozetta volt. 1852-ben Amsterdamban alacsony brilliáns formára csiszolták. Eredeti formájában 181 karát súlyú volt, csiszolás után súlya 108.9 karátra apadt.

A Sah eredetileg az egyik oktaéderél irányában megnyúlt oktaéder volt, a csiszolás a 8 oktaéder lapot 15 lappal cserélte fel. Három lapján vésett perzsa írás van. A kő súlya 88.7 karát. Színe fehér, egy felszíni rétegben gyenge sárgásbarna árnyalattal. Ez a kő is először indiai, majd perzsa fejedelmek tulajdona volt, s később Oroszországba került.

A Regent vagy Pitt eredetileg 410 karátot (nem metrikus) nyomott volna s 1701-ben találták a Kistnah folyó mellett lévő Partial közelében. 1717-ben PITT madraszi kormányzótól az orléansi herceg, az akkori régens, vette meg 20.400 £-ért XV. Lajos számára. Később Londonban egy 136 karátos brilliánssá csiszolták. A francia forradalom alatt ellopták, de később megkerült. Ma a francia koronakincsek között, a Louvreban őrzik.

A Flórenci vagy Toszkána a bécsi kincstárban teljesen tiszta, igen erős tüzű kő, de színe kissé sárgás. Formája egyik végén megnyújtott kettős rozetta, mindkét oldalán facettákkal. Súlya 137.27 karát. A Sancy csak 53 és háromnegyed karát súlyú, de a legtisztább vizű kő. Formája tojásalakú kettős rozetta, amelyet BERQUEM köszörült. Több európai gazda után újra visszakerült Indiába s ma ott egy maharadzsa tulajdonában van. A Nassak 78 karátos, háromoldalú brilliáns. Ezt a formáját átcsiszolás útján nyerte, régi alakjában 89 karát súlyú volt. A kő WESTMINSTER lord birtokában volt, de később New-Yorkba került. Az Egyiptomi pasa egy szép nyolcoldalú brilliáns, az egyiptomi alkirály birtokában. Súlya 40 karát. A Sarkcsillag szintén 40 karátos kő, brilliáns formája négyoldalú. Igen szép fehér, víztiszta kő a drezdai "Zöld boltozat"-ban őrzött úgynevezett Fehér szász brilliáns. A 49.7 karát súlyú kő ékszerbe van foglalva. Állítólag ERŐS ÁGOST vette 150.000 £-ért. A Nizam a haiderabadi nizám tulajdonában első minőségű kő. Eredeti súlya állítólag 450 karát volt, mai súlya 277 karát. Az Akbarsah a barodai gaikwar tulajdonában eredetileg arab írásjelekkel volt ellátva s így 116 karátot nyomott. Később átcsiszolták 71.7 karátos kővé. Az Eugénia császárnő gyémántja, egy 51 karátos brilliáns, visszakerült Indiába, a barodai gaikwar tulajdonába.

A színes gyémántok közül Indiából származik a zafírkék Hope. A 44¹/₂ karátos kő erős fénnyel, tűzzel és gyönyörű színjátékkal tűnik ki. A Hope bankár-család tulajdona volt Londonban. Egy másik pompás színes gyémánt a Drezdai zöld brilliáns. A szép zöld, teljesen tiszta, átlátszó brilliáns súlya 41 karát, formája mandulaalakú brilliáns. A követ ékszerbe foglalva, a drezdai "Grünes Gewölbe" őrzi.

A felsorolt gyémántokkal természetesen nem merítettük ki az indiai nagy gyémántok sorát, csak az ismertebbeket soroltuk fel.

Borneo. Gazdaságilag a borneoi gyémántelőfordulás ma már szintén teljesen jelentéktelen, mert a gazdagabb előfordulási helyek kimerültek. A termelés különben sohasem volt valami nagy; 1926-ban 276 karátot, 1928-ban 236 karátot termeltek. A mai termelés már alig kerül a világpiacra, a kövek legnagyobb része az országban lel gazdára.

A gyémánttermőhelyek részben a sziget nyugati részében, a Landak, Kapuas, Sekajam és Sarawak folyók környékén, részben pedig délkeleten Bandjarmassin és Martapura vidékén mindig diluviális és alluviális hordalékokban fordulnak elő. A borneoi gyémántkristályok erősen legömbölyödtek, sokszor pedig csak szabálytalan töredékek. A kövek színe különböző: sárga, barnásvörös, kékeszöld, fekete, de aránylag sok az elsőrendű minőségű, teljesen víztiszta, sőt az annyira becsült kékesfehér színű kő is. A kövek általában kicsik. A legtöbbnek a súlya egy karát alatt van, az öt karátos kövek már ritkák, de régebben jóval nagyobbakat is találtak. A köztudatban szereplő legnagyobb borneoi gyémánt a mattau-i radsa birtokában lévő, 367 karát súlyú Danau Radsa, erről azonban kétséges, hogy tényleg gyémánt és nem kvarc-e? Régebbi leletekből egy 106, 77 és 74 karátos kőről van tudomásunk, 1914-ben pedig egy 24 karátosat találtak.

A gyémántokat itt is, mint Indiában, teljesen kezdetleges módon bányásszák. A gyémánttartalmú anyagot mossák, rostálják és kézzel válogatják.

Brazilia. A braziliai gyémántbányászás virágkora a XVIII. század közepétől a mult század végéig tartott; ezalatt az idő alatt azonban rendkívül sok értékes követ szolgáltatott. 1725 körül fedezték fel Braziliában az első gyémántot s a braziliai gyémánttermelés nemsokára teljesen háttérbe szorította az akkor már úgyis erősen kimerült indiait. Indiát Brazilia, majd Braziliát Dél-Afrika váltotta fel. India után másfélszáz évig, a délafrikai gyémántbányák felfedezéséig, Brazilia vezetett a gyémánttermelés terén. Idők folyamán azután lassan a braziliai termőhelyek is kezdtek kimerülni s ma már csak néhány fontosabb helyen folyik a bányászás.

A legelső gyémántokat Braziliában Minas Geraes tartományban, Tijuco (ma Diamantina) környékén, aranymosás alkalmával, a Rio dos Marinhos folyó aranytartalmú homokjában fedezték fel. Csakhamar észrevették, hogy azon a területen majdnem minden folyó és patak homokja tartalmaz több-kevesebb mennyiségű gyémántot. További kutatás folyamán aztán kitűnt, hogy nemcsak Minas Geraes több pontja, hanem S. Paolo, Parana, Goyaz, Matto Grosso és Bahia bizonyos területei is tartalmaznak gyémántot s hovatovább mindig több lelőhely lett ismeretes. Mindamellett Minas Geraes maradt a legfontosabb gyémánt termőhely, úgy hogy Diamantina környéke egymaga több gyémántot szolgáltatott, mint a többi braziliai hely együttvéve. Az erős termelés miatt a Minas Geraes-i lelőhelyek lassú kimerülése következett be s a XIX. század utolsó évtizedeiben Bahia tartomány lelőhelyei kerültek előtérbe.

A gyémánt Braziliában is másodlagos helyeken, hordalékos kőzetekben, folyók, patakok homokjában és kavicsai között fordul elő, de magasabban, a völgyek lejtőin és fennsíkok lerakódásaiban is található. A patakok és folyók gyémánttartalmú hordalékát, mely legnagyobbrészt kvarchömpölyökből áll, cascalho-nak nevezik. A hordalék szemcséit igen sokszor valamilyen vasas kötőanyag szilárd konglomeráttá ragasztja össze s az ilyen kőzetet tapanhoacangá-nak, vagy csak cangá-nak hívják. A völgyoldalak és fennsíkok törmelékanyaga a gorgulho, a környező kőzetek durva darabkáiból és egy vöröses, többé-kevésbbé agyagos földből áll. Ebben található kísérő ásványaival együtt a gyémánt, amely a földes anyag miatt legtöbbször csak a mosás után tűnik elő. A gyémántok eloszlása a gorgulhóban olyan, hogy bizonyos fészkekben egyszerre nagyobb mennyiséget is találnak, míg nagy területeken azután semmi, vagy csak elenyésző csekély fordul elő.

A másodlagos lelőhelyeken a gyémánt kísérő ásványai közül először a kvarcot kell megemlítenünk, amely mindenütt a legállandóbb. Gyakran fordulnak elő még a következők: rutil, anatász, brookit, perovszkit, kassziterit, magnetit, ilmenit, krómit, hematit, limonit, pirit, gránát, topáz, zirkon, turmalin, csillám, xenotim, monazit, cianit, továbbá arany és kevés platina.

Minas Geraes tartományban négy gyémántterületet különböztetnek meg: Diamantina vagy Serro do Frio, Ria Abaété, Bagagem és Grão Mogol.

Diamantina környéke a Jequetinhonha folyó alsó vízterületénél lévő fennsík, amelyen 1200 m tengerszintfeletti magasságban fekszik a gyémántok felfedezése óta Diamantinának nevezett főváros, Tijuco. Gyémántot a fennsíkon és az ott eredő folyók völgyeiben találnak. Sokkal jelentéktelenebb a Diamantinától északra elterülő Grão Mogol vagy Mogor vidéke, ahol a gyémántot egy finom szemcsés homokkőben is találták, amelyet tévesen itakolumitnak tartottak. A Diamantinától nyugatra fekvő vidék, a Rio San Francisco egy baloldali mellékfolyójának, a Rio Abaété-nek környéke, jóval későbben felfedezett gyémántterület. Erősen kimerült rész, úgyhogy a munka ott majdnem teljesen szünetel. Itt találták az egyik legnagyobb, 138 és ¹/₂ karátos braziliai követ.

Diamantina mellett Brazilia második fontos gyémántterülete Bagagem környéke, Goyaz állam határa mellett, ahol még ma is folyik a kutatás. Több nagy gyémánt származik e területről, így a "Dél csillaga", amely nyers állapotban 261.88 karát súlyú volt. Újabban is több nagyobb, 20-50 karátos követ találtak e környéken, különösen a Rio Bagagem egyik mellékfolyója, a Rio Douradinhos mellett lévő 950 m magas fennsíkon és az ott eredő folyók homokjaiban. Bagagemtől körülbelül 30 km-re délre, Agua Suja mellett, 1867-ben egy genetikai szempontból rendkívül érdekes gyémánttartalmú rétegre bukkantak, amelynek kőzetei a délafrikai előfordulás kőzeteire emlékeztetnek.

Bahia tartományban a gyémántterületek a Rio Paraguassu felső vízterületének környékén, Serra da Chapada és Serra da Cincora-ban (vagy Sincora) Lencoes és Cincora között vannak. Az első gyémántot 1755-ben a Serra da Chapada keleti részén folyóhordalékban fedezték fel, de csak a XIX. század elején virágzott fel a termelés és szárnyalta túl Minas Geraest. A leggazdagabb területek a Rio Paraguassu felső vízkörnyékén, Cincora vidékén terülnek el.

A bahiai gyémántok többnyire kicsik; a három karátos kő már ritka, de azért találtak egy 87¹/₂ karátosat is. Az elsőrendű víztiszta kövek itt ritkábban fordulnak elő, mint Brazilia többi területein; gyakoriak a sárga, zöld, barna és vöröses színű gyémántok.

A cincora-i gyémántterület fő nevezetessége az, hogy ott találják a technikailag annyira fontos, fekete, kokszhoz hasonló, lyukacsos karbonádót, amely szabálytalan, gömbölyded gumók alakjában fordul elő. E gumók közepes nagysága hat karát, de előfordultak 700-800 karátos, sőt még ennél súlyosabb darabok is.

1881-ben Minas Geraes és Bahia határterületének tengerparti részén, a Rio Pardo környékén, a Salobro melletti alluviumban is találtak gyémántokat, mégpedig elég nagy mennyiségben. Az előfordulási helyet a közeli Canavieira kikötővárostól Canavieira-bányáknak is szokták nevezni.

Brazilia többi gyémántelőfordulási területei Minas Geraes és Bahia mellett csak alárendelt jelentőségűek.

S. Paolo tartományban a Rio Parana mellékfolyóinak hordalékában találtak gyémántot arany kíséretében. A gyémántok többnyire egy karátnál kisebb súlyúak, de jó minőségűek voltak. Ma e területeken már nem igen bányásznak.

Goyaz államban Minas Geraes határán, folyók hordalékában szintén több helyütt találtak gyémántot, amelyek többnyire sárgásbarna, vagy zöldes színűek. Különösen Matto Grosso közelében, az Araguay folyó felső vízkörnyéke, mégpedig elsősorban Rio Claro nevű mellékfolyója szolgáltatott elég gazdag zsákmányt. 1905-ben a Rio Garcas vidékén, 1923-ban Pao Secco vidékén fedeztek fel gyémánttartalmú területeket. A gyémánttal néha rubint, smaragdot és zirkont is találnak.

Matto Grossoban a Paraguay folyó felső vízkörnyékén és Rio Cuyabo mellékfolyójának vidékén találtak arannyal együtt gyémántot. A nyert kövek többnyire kicsik, de elsőrendű "tiszta vizűek" és rendkívül fényesek. Ma már e területeken is alig folyik művelés.

A braziliai gyémántok általában jóminőségűek és nagyon megközelítik az indiai köveket, sőt a braziliai kékesfehér kövek semmivel sem állnak az ugyanolyan indiaiak mögött. A braziliai lelőhelyek azonban, a kövek minőségét tekintve, nem állnak mind ugyanazon a fokon; minőségre legelsők a Bagagem vidéki gyémántok. Innen származnak a legszebb, legtisztább s egyszersmind a legnagyobb kövek is. Azután következnek a "Canavieira-bányák" gyémántjai, melyek többnyire kicsik ugyan, de igen szép víztiszták és szabályos kifejlődésűek. Harmadik helyre sorozhatók Diamantina és Grão Mogol környékének kövei, ahol egyes területek csak fehér, mások csak színes köveket szolgáltatnak. A legutolsó sorba tartoznak Cincora vidékének kövei, amelyek többnyire csiszolásra kedvezőtlen, szabálytalan kifejlődésűek s közöttük aránylag a legkevesebb a színtelen, víztiszta kő.

Nagyság tekintetében a brazíliai kövek az indiaiak mögött állanak. A kövek legnagyobb részének súlya egy karáton alul van. Az öt-hat karátos kövek már ritkák, ennél nagyobbak pedig olyan csekély számban fordulnak elő, hogy annak idején az a rabszolga, aki egy 17 karátos követ talált, különböző jutalmak mellett, szabadságát is visszakapta. 10.000 braziliai kő közül átlagban egy van, amely eléri a 20 karátot. A legnagyobb köveket Bagagem környékén találták. Így innen származik az 1853-ban talált, nyersen 261.8 karát súlyú Dél csillaga, amelyet Amsterdamban egy 125¹/₂ karátos brilliánssá csiszoltak s a barodai gaikwar tulajdonában van. Ugyancsak a bagagemi gyémántterületeken a Rio Varissimo mellett 1906-ban egy 300 karátos követ találtak, amelyet azonban véletlenül darabokra törtek. A Minas csillag-át szintén Bagagemben találták 1911-ben. Súlya 179.4 karát. Bagagemből származik még "Dresden E. brilliánsa", amely nyersen 120.6 karát volt és egy hosszúkás tojásformájú, 76¹/₂ karátos brilliáns lett belőle. Ez is a barodai gaikwar birtokában van.

A 118 karátos rózsaszínű "Dél Keresztjé"-t 1929-ben találták a Rio Abaete környékén. A "Portugália régense" 215 karátos brilliáns. A portugál kincstár "Braganza" nevű 1680 karátos köve valószínűleg topáz.

A legnagyobb braziliai gyémántot KOHL E. ismertetése szerint a legújabb időben 1932-ben Matto Grosso gyémántterületén találták. Ez egy 574 karátos kő, amely eszerint nagyságával az összes eddig ismert nagy braziliai gyémántokat lényegesen felülmúlja.

A kristályok kifejlődését illetőleg érdekes az a megfigyelés, hogy a Cincora vidékéről származó kristályok mindig erősebben torzultak, mint Minas Geraes kristályai. A főforma a kocka, amely általában jellemző a braziliai gyémántokra. Utána gyakoriságra a rombdodekaéder, majd a hexakiszoktaéder következik. Az oktaéder nem tartozik a gyakoribb formák közé s különösen szabályosan kifejlődött alakban ritka. Tetraédert szintén keveset találtak. A rombdodekaéderikrek gyakoriak, az oktaéderikrek ellenben ritkák. Több kristálykának szabálytalan összenövése szintén gyakran fordul elő.

A braziliai gyémántoknak körülbelül 40 %-a színtelen kő, ebből 25 % teljesen víztiszta; 30 % egész gyenge színárnyalatú és 30 % színes, de a szép élénk szín ritka. A világosabb színárnyalatú köveknek sokszor csak a külső rétegük színes, úgy hogy ennek lecsiszolásával előtűnik a színtelen, víztiszta kő. Némelykor csak az élek és a csúcsok színesek. A színes kövek túlnyomó része Bahia lelőhelyein fordul elő. Mivel a gyémánt előfordulási módja egész Braziliában egyenlő, a gyémánt nyerési módja is mindenütt majdnem ugyanaz. A kőzet törését, mosását, válogatását itt is majdnem mindenütt egész egyszerű módon végzik, csupán az újabb időben állítottak fel néhány helyen modernebb berendezéseket. A gyémántnyerést Braziliában "servico"-nak nevezik s aszerint, hogy ez folyóvölgy, vagy völgyoldal, vagy fennsík lerakódásaiból történik, megkülönböztetnek servico do rio, do campo- és do serra-t.

A gyémánttartalmú laza hordalékanyag nyerése elég könnyen megy; a száraz időszakban a kiásott anyagot a folyók mellett halmokba rakják s az anyag kimosását a nedves időszakban végzik. Először is rostálással a durvább törmelékdarabokat a finomabbaktól elválasztják, azután a finomabb anyagot lapos, körülbelül ³/₄ m átmérőjű fatálban, az úgynevezett "batea"-ban mossák, úgy hogy ügyes forgatással a könnyebb anyag lefolyik s csak a nehezebb ásványok maradnak vissza, amelyeket azután kiválogatnak. Újabban egyes helyeken a könnyebb és nehezebb anyag szétválasztására gépet is használnak.

A völgyoldalak és fennsíkok gyémánttartalmú rétegeit rendesen homokos, agyagos, földes anyagok borítják, úgy hogy először ezt a fedőréteget távolítják el, mégpedig vízsugarak segítségével. A Boa Vista bányában (diamantinai gyémántterület) már modern, elektromos vízfecskendőket használnak erre a célra. A nyert gyémánttartalmú kőzetanyagból, annak kellő szétporlasztása után, a szokott mosási és válogatási eljárással nyerik a gyémántot.

A braziliai gyémánttermelés fénykorát a XVIII. század második felében és a XIX. században élte; az afrikai gyémántterületek felfedezésével jelentősége teljesen háttérbe szorult.

A termelés mennyiségéről megközelítően az alábbi táblázatban összeállított néhány adat nyújthat tájékoztatást:

Délafrikai Unió. Dél-Afrikában a legelső gyémántot a játszó gyermekek találták, akik azzal szórakoztak, hogy a folyó homokjából kavicsokat gyüjtögettek. JAKOBS búr gazda, gyermekei a De Kalb farmon Hope Town közelében az Oranje folyó hordalékából szedegették a kavicsokat, amelyek között egy feltűnő fényes, csillogó kő is akadt. A kő feltűnt a gyermekek szüleinek s megmutatták azt egy szomszédos farmernek, NIEKIRK-nek, aki O'REILLY angol kereskedőhöz vitte. Ez már sejtette, hogy a kő gyémánt, próbálta vele az üveget karcolni s a próba kitűnően sikerült. Szakértőhöz vitte s ATHERSTONE mineralógus megállapította róla, hogy valóban gyémánt. Súlya 21¹/₄ karát volt s 500 fontra értékelték. A Kapföld kormányzója megvette a követ s az 1867-i párisi világkiállításon "Hopetowni gyémánt" néven volt látható. Nemsokára több gyémántot is találtak, mégpedig nemcsak az Oranje, hanem a Vaal folyó homokjában is. 1879-ben egy bennszülött az Oranje melletti Sandfontein farmon egy 85 karátos követ talált, amely később "Dél-Afrika csillaga" néven vált ismeretessé. Amint a gyémántleletek híre elterjedt, megindult a gyémántkeresők vándorlása az Oranje és Vaal folyók felé. A mosási műveletet "river digging"-nek nevezték.

Egy-két év múlva azután rendkívül érdekes és jelentős felfedezés történt: vizektől messze, a Vaal és Modder folyók közti Karroo fennsíkon egy sajátságos zöldes kőzetben is találtak gyémántot. Megfigyelték, hogy a gyémántot tartalmazó kőzet nagyobb területen nincs egyenletesen elterjedve, hanem a környező rétegekben, amelyektől teljesen elüt, mintegy szigetekben található. Csakhamar észrevették, hogy ez a gyémánttartalmú kőzet a vidéket felépítő rétegeken keresztül, le a mélybe követhető, tehát, hogy kürtőszerű csatornákat tölt ki. Ezeken a csatornákon, az úgynevezett "pipe"-ken keresztül a felszínre került a Föld mélyének vulkánikus anyaga. A Föld mélyéből kitörő vulkánikus anyag áttörte a területet alkotó rétegeket s a gyémánt e csatornák kitöltési anyagában található. A "pipe"-ket Kimberley vidékén fedezték fel s ma már 150 gyémánttartalmú kürtőt ismernek, de a gyémánttartalom némelyikben igen csekély, úgyhogy ezekben egyelőre nem folyik bányászás. A kőzetből való bányászást "dry digging"nek nevezik.

Kimberley vidékén csakhamar öt nagy bányában fejtették a gyémánttartalmú kőzetet, mégpedig: Kimberley, De Beers, Dutoitspan, Bultfontein és Wesselton. A Dutoitspan felfedezéséhez az a történet fűződik, hogy egy VAN WYK nevű telepes a Dorstfontein farmon az anyagban, amelyből háza épült, gyémántot talált. Abban a reményben, hogy azon a helyen, ahonnan a házhoz használt anyag származott, több gyémántot is talál, ásni kezdett s így vetette meg a Dutoitspan bánya alapját. 1871-ben DE BEER gyémántleletei a Vovruitzigt-farmon a De Beers-bánya megalapításához vezettek. Ugyancsak 1871-ben egy kis domb, a "Colesberg Kopje" tetején találtak gyémántot s ma ezen a helyen van a híres Kimberley-bánya (IX. tábla és VIII. tábla). 1902-ben fedezték fel Pretoria mellett a híres "Premier mine"-t (X. tábla).

A kürtők átmetszete rendesen kerek vagy elliptikus alakú. Nagyságuk igen különböző. A legnagyobb "pipe", az elliptikus alakú "Premier mine", 900-600 m átmérőjű, a legkisebbek Oranjeban és a déli Kap vidékén vannak, 30 m, vagy ennél is kisebb átmérővel. Függőleges metszetekben a kürtők igen meredek falú tölcsérek.

Dél-Afrika területét majdnem vízszintesen települt rétegek építik fel, melyek közül - mint a kürtők mellékkőzetei - a paleozoi korú úgynevezett karroo- és kapformáció tagjai a legfontosabbak. Az itt előforduló kőzetek a következők: palák, kvarcitok, homokkövek diabázokkal, melafirokkal és kvarcporfirokkal. A legmélyebb rétegek gnájszokból, gránitokból, palákból, homokkövekből és kvarcitokból állanak.

A kürtőket kitöltő anyag, a gyémántot tartalmazó kőzet, az úgynevezett kimberlit, vagy "blueground", zöldeskékszínű, vulkáni tufaszerű anyag, melynek a felszínhez közel levő része mállás folytán elváltozott, sárgásszínű s ezt "yellow ground"-nak nevezik. A kimberlit (l. a XII. táblán) kovasavban szegény, bázikus eruptív kőzet, amely legnagyobbrészt magnéziumvasszilikát ásványból, olivinből áll. A kőzettanban az ilyen bázikus olivinkőzeteket peridotitnak nevezzük. A kimberlitben a gyémánton kívül előforduló ásványok főképp szerpentinesedett olivinek, továbbá csillámlemezkék, ilmenitszemek, gránát (pirop), ensztatit, diopszid s néha grafitlemezkék. Az ilmenit igen gyakran perovszkit- (CaO.TiO₂) kéreggel van körülvéve: sokszor az ilmenitmag egész kicsi, néha pedig hiányzik is. A perovszkit előfordulása rendkívül jellemző a kimberlitre s a másodlagos hordalékok esetleges perovszkit-tartalmából gyémánt jelenlétére lehet következtetni.^[1]

Jóval a kimberlitkürtők felfedezése után, 1903-ban vették észre, hogy némelyik kürtőből erek indulnak ki (dykes), melyeket szintén kimberlit tölt ki, tehát ugyanannak az eruptív tevékenységnek eredményei, mint maguk a kürtők. Az is előfordul, hogy két vagy sokszor több szomszédos kürtőt ilyen erek kötnek össze s volt eset arra is, hogy egy-egy ilyen ér követése új kürtő felfedezésére vezetett. Ezek az erek azonban legtöbbnyire nem tartalmaznak gyémántot s ezért nem is bányásszák.

A kimberlitkürtőkben a gyémánt szabad kristályok és kristálytöredékek alakjában fordul elő. A kőzet gyémánttartalma természetesen csak nagyon kevés. A gyémánt mennyiségét a kőzetben "load"-onkint karátokban fejezik ki. 1 load = 16 angol köbláb = 0.454 m³, körülbelül 725 kg. A leggazdagabb bányában, a Bultfontein mine-ben loadonkint 0.4 karát gyémánt tartalmat számítottak ki, míg a legszegényebb Koffy-fontein-bányában 1 load kőzetre 0.0575 karát esik. Ez a tartalom átlagban tonnánkint ¹/₁₀ gr-nak felel meg. Feltűnő még, hogy a kimberlit gyémánttartalma a felszínhez közel nagyobb, mint mélyebben.

A talált gyémántok nagysága bányánként szintén változó. Dél-Afrika általában a többi gyémántterülethez képest igen gazdag nagy kövekben. Természetes, hogy itt is több a kis kő, de ezek mellett a nagyobbak sokkal gyakoribbak, mint Brazíliában vagy Indiában és a hasadási lapoktól határolt nagyszámú töredékkristályból arra következtethetünk, hogy a nagy kövek száma kezdetben jóval nagyobb volt, mint ma. Miként láttuk, Brazíliában a 17 karátos kő már nagy ritkaság volt, itt ilyent nagy számban találtak, sőt az ennél jóval nagyobbak sem tartoznak a nagy ritkaságok közé. A kimberleyvidéki bányák egymagukban jóval több olyan követ szolgáltattak, melyek megcsiszolva 75 karátnál is súlyosabbak, mint Brazília és India gyémántterületei együttvéve századok alatt.

Az alábbi kis táblázatok néhány adatot tüntetnek fel a fontosabb bányákban előfordult nagyobb kövek mennyiségéről:

A délafrikai gyémántok tehát nagyságra az első helyen állanak, minőségre azonban általában nem elsőrangúak. Különösen ritkák az annyira becsült kékesfehér színűek, az egész termelésnek csak mintegy 2 %-át teszik. A legtöbb délafrikai kő többé-kevésbbé sárgásszínű. Sokszor a sárga árnyalat alig észrevehető, úgyhogy gyakorlatlan szem nem is igen veszi észre (kapfehér), a legtöbb esetben azonban a sárga szín feltűnőbb s az ilyen kövek jóval kisebb értékűek. A fehér és sárga szín között minden árnyalat előfordul s ezeket a kereskedelemben mind külön névvel jelölik: "fine white, white, first cape, first bye, second bye, light off coloured, off coloured, light yellow, yellow, dark yellow, orange yellow". Elég gyakoriak a barna valamint a szürke (smoky stones) és a kívül színes, belül teljesen színtelen kövek (coated stones).

A szürke kövek között egy igen sajátságos jelenséget figyelhettek meg. Különösen a Kimberley-bánya füstszürkeszínű gyémántjai közül egyesek a levegőre jutva, megrepedeznek s kisebb-nagyobb darabokra, szilánkokra szét is esnek. Ezt a jelenséget minden bizonnyal belső feszültségek idézik elő; erre utal az is, hogy az ilyen kövek általában rendellenesen kettőstörésűek. A kristályok belsejében, a zárványok körül, a hőmérséklet változásainál az egyenlőtlen feszültség miatt repedések keletkezhetnek, amelyek mentén azután a kristály szét is eshet.

A zárványoktól zavaros kövek (spotted stones) különösen a Bultfontein-bányában gyakoriak. Általában véve a minőség az egyes bányák szerint változik, a legkitűnőbb köveket a Jagersfontein-, Premier- és Koffyfontein-bányák szolgáltatják.

A kimberleyvidéki gyémántok átlagos értéke karátonkint 50-70 márka. Az élénk, szép színű fantáziakövek Dél-Afrikában is ritkák.

A délafrikai gyémántok leggyakoribb alakja az oktaéder, majd a hexaéder (de csak kombinációban), azután rombdodekaéder, deltoidikozitetraéder, triakiszoktaéder, tetraéder.

A gyémántterületeket kezdetben négyszegletes területekre, úgynevezett "claim"-ekre osztották, amelyeknek egy-egy oldala 31 angol láb (9.45 m) volt s egy-egy ilyen területért a bányaművelő bizonyos összeget fizetett. Kezdetben azonban két ilyen claimnél többre senki sem tarthatott számot. Az egyes tulajdonosok a claim-eken belül, egymástól teljesen függetlenül ásták és fejtették a gyémánttartalmú kőzetet. A kifejtett és összetört kőzetből azután egész kezdetleges módon, kézzel válogatták ki a gyémántot. Amint a művelésben mélyebbre jutottak, a fejtés nehézségei megnövekedtek. Nagy nehézségekbe ütközött az anyagnak a mélyből való felszállítása, ezért a bányák szélén gerendákat állítottak fel, ahova sodronyköteleket erősítettek s ezeken szállították fel a kifejtett anyagot, úgyhogy a bányákat, amelyek mély katlanokhoz hasonlítottak, át és átjárták ezek a kötelek. Majd nagy bajokat okoztak a beomló rétegek, valamint a bányákba beáramló víz is. E bajok következtében a művelés költségei folyton emelkedtek, úgyhogy a tulajdonosok legnagyobb része nem győzte a költségeket s kezdték lassan telkeiket részvénytársaságoknak eladogatni; ezek azután később mind egy nagy vállalatban egyesültek s RHODES CECIL közreműködésével 1889-ben megalakult a "De Beers Consolidated Mines Limited". Ez a nagy társaság lassankint az összes kimberleyvidéki bányákat megvásárolta és az egész gyémántkereskedelmet irányítja. A társaság egész gyémánttermelését szerződésben megállapított áron a londoni gyémántszindikátus veszi át, amely azután a kereskedőknek és csiszolóknak adja el. A nagy tőkével rendelkező társaság megalapítása igen nagy lépéssel vitte előre az afrikai gyémánttermelést. Vízvezetékeket létesített s ott, ahol külfejtéssel már nem lehetett boldogulni, földalatti bányászatot indított.

A modern művelés szerint a felső rétegeket most is külsőleg, teraszszerűen fejtik le. A művelés folytatása, a kőzetanyagnak a Föld mélyében robbantásokkal való fejtése és a felszínre való szállítása tárnák és aknák segítségével bonyolódik le.

A felszínre hozott anyag feldolgozásának első része a kőzetanyag felaprítása. Eleinte ez úgy történt, hogy a kőzetet hosszabb-rövidebb ideig az időjárás mállasztó hatásának tették ki. A kőzet szétesése, minőségétől függően, különböző időtartam alatt következett be. A laza "yellow ground" jóval hamarabb szétmállik, mint a mélyebbről származó, üdébb "blue ground". Ma a kőzetanyag felaprítását is majdnem mindenhol gépek segítségével, nagy kőmalmokban végzik. A felaprított kőzet a gépekkel hajtott mosókba kerül, ahol a nehezebb ásványos részek különválnak. Az így kimosott anyagot azután még különböző rostagépek segítségével szemnagyság szerint is szétválogatják. A gyémántot kísérő ásványaitól azelőtt kézzel válogatták szét, ma az elválasztás azon a megfigyelésen alapszik, hogy a gyémánt zsiradékhoz igen erősen tapad. Az e célra szerkesztett készülék egy lépcsőzetes csatornarendszer, amely lökésszerű mozgásokat végez. A csatornák felülete nehéz, tapadó olajjal van bekenve, amely a vele érintkezésbe kerülő gyémántokat visszatartja. A kimosott anyag, az úgynevezett "koncentrát", vízzel ezekre a csatornákra kerül, ahol a gyémánt a zsíros anyaghoz tapadva, visszamarad. A különböző szemnagyságú "koncentrát" szétválogatása különböző készüléken történik. A gyémántnak ilymódon való szétválogatása igen tökéletes, majdnem százszázalékos. A gyémántokat a hozzájuk tapadó zsiradéktól nátronlúgban való főzéssel szabadítják meg s azután királyvízben vagy fluorsavban tisztítják.

A gyémántkristályokat gondos megtisztogatásuk után nagyság és minőség szerint osztályozzák, majd a köveket Kimberleybe küldik, ahonnan újabb osztályozás után a londoni szindikátushoz kerülnek eladásra.

A túltermelés elkerülése céljából a kimberleyvidéki bányák közül ma csak három: a Dutoitspan, Wesselton és Bultfontein van üzemben; a Kimberley- és De Beers-ben egyelőre szüneteltetik a munkát. Általában gondosan ügyelnek arra, hogy túlkínálat folytán áresés ne következhessék be, ezért az évi termelésből mindig csak annyit bocsátanak áruba, amennyi a keresletnek megfelel.

Az említett kimberleyvidéki bányákon kívül az Oranje-folyó vidékén is fedeztek fel kürtőket, amelyeknek "blue ground"-ja gyémánttartalmú. Az e vidéki bányák közül legfontosabb a Fauresmith-től délre eső Jagersfontein-bánya, mely nem olyan gazdag ugyan, mint a Kimberley-bányák, de átlagban sokkal jobb minőségű gyémántot szolgáltat s itt a legbecsesebb kékesfehér is aránylag nagy számmal fordul elő. Ilyen például az 1893-ban talált 995.2 karátos, legtisztább vízű Excelsior és a 650.8 karátos, szintén elsőrendű Jubileum.

Valamennyi délafrikai kürtő között a legnagyobb az 1902-ben THOMAS CULLINAN-tól Transvaalban felfedezett "Premier mine", amely gyémántban is a leggazdagabb. Eddig közel 100 millió tonna gyémánttartalmú kőzetet emeltek innen ki, amelyből 5551.7 kg = 27 millió 758.888 karát gyémántot nyertek (X. tábla.).

Az ovális körvonalú "Premier mine" kürtőjének leghosszabb átmérője északnyugat-délkelet irányú. A "blue ground"-ot három nagy nyílt műveletben bányásszák. Ezek a Central Section, Northern Section és a No4 Workings. A "pipe" mellékkőzetei kvarcit és erősen elkovásodott felzit. A kürtőhöz azután még alluviális rétegek csatlakoznak, amelyek a bányától nyugatra, a Pienaars-folyó felé eső völgyben terülnek el. E folyó homokjában talált gyémánt-, ilmenit- és gránátszemek vezettek tulajdonképpen a Premier pipe felfedezéséhez.

A gyémánt minősége általában nem a legkiválóbb, sok a töredék, azonkívül a zárványos, barna kő és a bort, de azért a legkitűnőbb, valamint a legszebb fantázia-gyémántok is előfordulnak. Igen jellemzők az erősfényű, acélkék színű kövek és a kékeszölden opalizáló kékesfehér és fehér gyémántok, amelyek "Premier Oillies" név alatt ismeretesek.

A "Premier mine" különösen a rendkívüli nagyságú köveiről híres. Itt találták 1905-ben az eddig ismert legnagyobb gyémántot, a 3106 karát = 621.2 gr súlyú Cullinant, amely a legkiválóbb minőségű kő. Nem sokkal később, ugyanazon év februárjában egy 343, majd egy 616 s 1912-ben egy 1649 karátos követ találtak. 1919-ben egy 1500 karátos kékesfehér kő szerencsétlen módon az aprítógépben darabokra törött. A budapesti napilapok hírei szerint 1934 januárjában a "Premier mine"-ben állítólag egy 726 karátos követ találtak.

Mivel a "Premier mine"-ben az üzemi költségek alacsonyabbak voltak, mint a kimberleyvidéki bányákban, a Premier (Transvaal) Diamond Mining Co. alacsonyabb gyémántáraival a De Beers Mines Consolidated Minesnek csakhamar erős versenyt támasztott. Ma a két társaság között megegyezés áll fenn, a De Beers a Premierének főrészvényese. Az eladásra szánt anyagot mindkét társaság a londoni "Diamond Syndicate"-nak adja át.

A "Premier mine" termelési mennyiségét a megnyitási évtől, 1903-tól 1908-ig évenkint, majd az 1913, 1918, 1923 és 1929. években az alábbi statisztikai adatok tüntetik fel:

Ezek az adatok jóval túlhaladják a De Beers Co. öt bányájának ugyanezen évekből való termelési mennyiségeit.

Az 1905-7. években az öt bánya termelt mennyisége 6.077.421, ezzel szemben ugyanezen három év alatt a "Premier mine" egymaga 3.635.384 karátot termelt, tehát az öt bánya termelésének több mint a felét.

A gyémántbányákban alkalmazott munkások bennszülött négerek, akik munka közben szigorú ellenőrzés alatt állanak. Különben ma már olyan intézkedéseket léptettek életbe, amelyek szinte teljesen megakadályozzák az eleinte nagyon elharapózott és legélelmesebb módon elkövetett lopásokat. Ma a munkásokat hosszabb időre, legalább félévre szerződtetik, amely idő alatt a bekerített bánya területéről nem szabad eltávozniuk. A bányaterület határain állandó őrködés van, az egyik telep fölé pedig sodronyhálót is vontak.

A "pipe"-ekbe mélyesztett bányákon kívül igen fontos még Dél-Afrikában a gyémántnak folyók hordalékából való mosása. A gyémántelőfordulásnak ez a fajtája az utolsó évtizedekben néhány gazdag és jelentős területtel gyarapodott. A gyémánt a folyók hordalékába minden valószínűség szerint a kürtők elmállott "blue ground"-jából került.

A legfontosabb és leggazdagabb ilyen gyémántmosási területek az Oranje-, Vaal- és Haarts-folyók vízkörnyékén terülnek el. A legújabb időben fedezték fel Lichtenburg, Ventersdorp és Poshefstroom (Transvaal), továbbá a Taungs (Griqualand) gyémántterületeit és az Oranje torkolatánál levő gyémántmezőket.

E területek közül a legjelentősebbek az 1925-ben felfedezett lichtenburgi gyémántmezők, ahol körülbelül 30 m vastagságú, igen gazdag gyémánttartalmú folyóhordalék tölti ki a transvaal-dolomit mélyedéseit és süllyedéseit. 1926-ban 2,581.668 karát volt a termelt gyémánt mennyisége. A kövek kisebbek és kisebb értékűek, mint a legtöbb mosásból származó délafrikai gyémánt - átlagos értékük karátonkint 25-30 márka -, de rendkívüli mennyiségüknél fogva mégis hatással voltak a gyémántpiacra.

A gyémántmosási jogok megszerzése igen érdekes régi szokáson, az úgynevezett "gyémántfutás"-on alapszik. A lichtenburgi gyémántmezők felfedezésekor, 1927-ben rendezett "gyémántfutás"-on körülbelül 5000 "futó" vett részt. Mindazok, akik a kijelölt kiindulási ponttól a területre befutnak, jogot szereznek bizonyos számú "claim" területén a gyémánt kutatására. A legjobb esélye annak van, aki legelőször éri el a területét, tehát, aki legjobban tud futni, vagy aki maga helyett fizetett gyorsfutóval bonyolítja le az ügyet. A gyémántoknak vízhordalékból való mosására részvénytársaságok nem igen alakultak, mert a gyémántkeresésnek ez a módja nem valami jövedelmező foglalkozás. Egyes szerencsés eseteket kivéve, sokszor hónapokig tartó hiábavaló munka után sikerül csak egy-egy nagyobb követ találni; de a szerencsés jövő reményében mégis sokszor hihetetlen kitartással folyik a munka.

1932-ben gazdag gyémántterületet fedeztek fel Transvaalban, a Zwartruggens kerületben, Rustenburg közelében, amely a geológusok szerint 150 m széles és 3¹/₂ km hosszú területet foglal magába.

Nagy feltűnést keltettek az 1927-ben Namaqualand partvidékén talált gyémántterületek, amelyek az Oranje-folyó torkolatától délre több négyzetkilométer területet foglalnak el. A leggazdagabb területek az Alexander-öböl mellett, a parttól mintegy 2¹/₂ kilométerre, 23-33 m magas parti teraszokon vannak. Ezt a vidéket a nagy számban előforduló osztrigahéjak után "Osztriga-vonulat"-nak nevezték el, de hívják Gyémántpartnak is. Az itt talált gyémántok minősége jóval fölülmúlja a kimberlit-gyémántokat; gyakori az elsőrendű kékesfehér kő s aránylag nem ritkák a nagyobbak sem, így 70-80 karátos gyémántot is elég sokat találtak. Egy kiváló minőségű 71¹/₂ karátos kékesfehér kő értékét 160.000 márkára becsülték. A namaqualandi gyémántok kiváló minőségét bizonyítja, hogy a kövek átlagos értéke karátonkint körülbelül 250 márka.

Dél-Afrika gyémántbányászata 1867-ben indult meg s 1929-ig kereken 42.000 kg követ szolgáltatott 270 millió márka értékben.

A világhírű kövek közül a következők származtak Dél-Afrikából:

"Cullinan" (XI. tábla), 1905 január 25-én. A "Premier mine"-ben, "yellow ground"-ban találták az eddig ismert legnagyobb gyémántot, amelyet a Premier Diamond Mining társaság elnökéről Cullinan-nak neveztek el. Szokták "Afrika csillagának" s a bánya után "Premier-gyémánt"-nak is hívni. Az elsőrendű minőségű, tiszta fehér kő súlya nyers állapotban 3106 karát = 621.20 gramm volt. Belsejében csak nagyon kevés gyenge zavarodás volt látható. A határlapok alapján megállapították, hogy a kő nem volt egész kristály, hanem csak hasadási darab. Határelemei a következők voltak: négy hasadási lap, egy természetes oktaéderlap, hat görbült rombdodekaéderlap és egy kis hexaéderlap. A követ Transvaal kormányzósága vette meg 150.000 fontért s 1907-ben EDWARD angol királynak ajándékozta, ki Amsterdamba az Asscher-céghez küldte csiszolás céljából. A követ először három részre hasították, majd 9 nagyobb és 96 kisebb brilliánst csiszoltak belőle. A legnagyobb darab "pendeloque", cseppforma, 530.2 karát, a második hosszúkás, négyszögalakú brilliáns, 317.4 karát, a harmadik szintén pendeloque, 94.45 karát. A többi hat súlya: 63.65, 18.85, 11.55, 8.80, 6.80 és 4.40 karát. A 96 kisebb brilliáns összesen 7.55 karát. A 3106 karátos nyers kőből nyert brilliánsok súlya eszerint 1063.65 karát, a súlyveszteség tehát 65³/₄ %. A legnagyobb kő a királyi jogart, a második a koronát díszíti, a harmadikat és negyediket pedig a királynői koronába foglalták. A három legnagyobb követ a 21. ábra tünteti fel ¹/₇ résszel kisebbítve.

A nagyságra második gyémántot, az "Excelsior"-t, 1893 június 30-án a Jagersfontein-bányában egy bennszülött munkás találta. Az elsőrendű minőségű, legszebb kékesfehér kő nyers állapotban 995.2 karátot nyomott. Az alsó részén széles hasadási lap, a többi oldalon természetes kristálylap határolta. A csiszolást Amszterdamban ugyancsak az Asscher cég végezte s összesen 21 brilliánst csiszoltak belőle. A tizenegy nagyobbnak a súlya: 69.68, 47.03, 46.90, 40.23, 34.91, 28.61, 26.30, 24.31, 16.78, 13.86 és 9.82 karát. A többi tíz súlya összesen 15.52 karát, melyek közül a legnagyobb 3.75, a legkisebb 0.64 karát. A 995.2 karát súlyú nyers kőből tehát 373.75 karát brilliáns lett, ami 62¹/₂ %-os súlyveszteségnek felel meg. A brilliánsok vásárlás útján részben londoni, részben amerikai tulajdonosokhoz kerültek.

Az Excelsior után azt a 726 karátos követ kell említenünk, amelyet a napilapok közlései szerint 1934 januárjában a "Premier mine"-ban találtak. Közelebbi adatokat a kőre vonatkozólag nem sikerült szereznünk.

A Jubileum vagy "Reitz gyémánt" szintén a Jagersfontein bányából került elő 1895-ben. A teljesen hibátlan kő nyersen 650.80 karátot nyomott. Alakja ellapult oktaéder volt. A követ először Oranje állam elnökének a nevéről Reitz gyémántnak nevezték, később VICTORIA királynő jubileuma alkalmából a Jubileum nevet kapta. Mindössze két követ csiszoltak belőle, egy 245.35 karátos, tökéletes brilliánst és egy 13.34 karátos pendeloque-ot.

Az "Imperial" 469 karát súlyú, szabálytalan oktaéder volt. Származási helye bizonytalan, 1884-ben hirtelen jelent meg a londoni piacon, az is lehet, hogy lopott jószág volt. Amszterdamban a METZ-csiszoló-cégnél egy 184.5 karátos ovális és egy 20.5 karátos, kerek brilliánst csiszoltak belőle. A nagyobb kő 20.000 fontért a haiderabadi nizám birtokába került. Ezt a gyémántot "Victoria"-, "Great White"-, és "Nizam-gyémánt" néven is szokták emlegetni.

A "De Beers" gyémántot 1888 március 28-án találták a De Beers-bányában. A 440 karátos, halványsárga oktaéderből egy 234.5 karátos brilliánst csiszoltak, amely később egy indiai fejedelem birtokába került.

A "Vörös Kereszt" gyémántot a világháború alatt a gyémántszindikátus a Vörös Keresztnek ajándékozta. A sárgásszínű kő belsejében keresztalakban elhelyezkedő zárványok voltak láthatók, amelyek a kő csiszolása után is érvényre jutottak. A brilliánsnak csiszolt kő súlya 250 karát.

Kissé sárgás színű kő az eredetileg 296 karátos "Stewart", amelyet 1872-ben Waldecks Plantnál, a Vaal folyó mellett találtak s amelyből 123 karátos brilliáns lett. A kő eladási ára 9000 font volt s Londonban talált gazdára.

Kongo. Belga-Kongó területén gyémántot kimberlit-kürtőben és alluviális hordalékban is találtak. A kürtők Kundelungu fennsíkon vannak, de gyémánttartalmuk olyan kevés, hogy bányászásuk nem volna hasznothajtó. A "pipe"-ek a hozzájuk fűzött várakozást nem váltották be, ellenben az alluviális helyek gyémánttartalma mennyiség és minőség szerint kielégítő volt. Nemcsak egész színtelen, víztiszta, hanem kékesfehér köveket is találtak, ezeken kívül még barna, sárga és zöld kövek fordulnak elő.

A legfontosabb területek a Kasai folyó és mellékvizei, továbbá a Bushimaie folyó környékén terülnek el. 1907-ben találták a Kasai folyó egy mellékfolyójában, a Kiminimá-ban az első gyémántot s csakhamar rendszeres művelés indult meg, úgy hogy 1914-ben már kereken 24.000 karát volt a termelés, 1930-ban pedig már 2,235.000 karátot termeltek. A kövek általában kicsinyek. Az egész termelésnek körülbelül csak 10 %-át teszik az egy karátnál nagyobb kövek, 20 %-át a ¹/₂ karátost elérő kövek, 50 % az ¹/₁₀-¹/₁₂ karátos kő; a többi ennél is kisebb.

A feldolgozott anyag gyémánttartalma köbméterenként 1, a leggazdagabb területeken 4-5 karát.

Portugál Angola. A felső Kasai vidék gyémántterületeihez közvetlenül csatlakoznak az 1907-ben felfedezett angolai gyémántterületek. Leggazdagabb a Kasai és Tschikapa közt elterülő vidék. 1916-ban 1300 karát volt az évi termelés, amely 1930-ban már 329.824 karátra emelkedett. A kövek olyan minőségűek, mint az előbb leírt Belga Kongo területén s egy köbméter feldolgozott anyagra 0.97 karát gyémánt esik.

Aranypart. (Gold Coast Colony). 1919-ben az Abomo Su murvájában, Kibbi-től északnyugatra, szintén találtak gyémántot s 1920-ban a terület 215 karáttal szerepelt a statisztikában, amely évről-évre rohamosan emelkedett. 1922-ben 6535, 24-ben 53.035, 26-ban 299.835, 29-ben 965.716 karát volt a termelés. A kövek általában kicsik, 15-25 kő esik egy karátra. Az egy karátos kő már ritka, az eddig talált legnagyobb pedig 9 karát súlyú volt. Egy köbméter anyagból körülbelül 1¹/₄ karát gyémánt nyerhető. A gyémántok legtöbbnyire színtelenek és átlátszók, azonkívül sárgás, szürkészöld, szürke és barna színűek.

Délnyugat-Afrika. Az első gyémántot Délnyugat-Afrikában 1908 áprilisában, a Lüderitz-öböltől keletre, dünehomokban egy bennszülött találta. Ettől az időtől kezdve azután gyorsan szaporodtak a gyémántleletek, de mindenütt csak másodlagos helyeken. A gyémánttartalmú terület a parton körülbelül 400 km hosszúságban húzódik Conception Bay és Angras Juntas között egy legfeljebb 20 km széles sávban. Ezt a vidéket azonban több helyen gyémántban igen szegény, vagy gyémántot egyáltalában nem tartalmazó területek szakítják meg. A gyémánttartalom eloszlása igen szabálytalan: egyes helyeken egy köbméter anyagból alig egy karátnyi gyémánt nyerhető, de vannak helyek, ahol a gyémánttartalom köbméterenként az öt karátot is eléri, sőt túlhaladja. Különösen Pomona vidékén, az "Ida" völgyben bukkantak igen gazdag gyémánttartalomra.

A délnyugatafrikai gyémánt minősége igen jó. A kövek színe ugyan legnagyobbrészt "kapfehér" és csak kevés a teljesen fehér kő, de viszont nagyon kevés, - sok helyen csak 4-5 %, átlagban 15 % - a csiszolásra nem érdemes anyag. A kövek átlagos értéke karátonként 50 márka. A gyémántok elég kicsinyek, az egy karátnál súlyosabb kövek már ritkák. Az eddig talált legnagyobb gyémántok 33, 34, 37, 42 és 52 karát súlyúak voltak s Pomona vidékéről származtak.

Délnyugat-Afrika gyémánttermeléséről az alábbi néhány adat nyújthat felvilágosítást:

	Karát			Karát
1908	38.275		1920	606.672
1909	483.266		1922	144.156
1910	846.695		1924	492.296
1912	992.380		1926	518.000
1914	781.020		1928	503.142
1917	364.742		1930	415.047

Tanganyika. Muanza mellett, a Victoria-tótól délre szintén találtak gyémántot egy törmelékanyagban, amely alatt azután egy kimberlitkitöltésű kürtőt fedeztek fel. A gyémánt rendszeres termelése 1925-ben indult meg; ez évben 440 karátot bányásztak, 100 load-onkint 23.6 karáttal. Az ekkor talált legnagyobb kő 16 karátos volt. 1926-ban 6695, 1927-ben 18.776, 1928-ban 24.597, 1929-ben 34.080, 1930-ban kikerekítve 14.000 karát volt a bányászott gyémántok súlya. A kövek elsőrendű minőségűek, átlagos nagyságuk egy karát. 1927-ben egy 52¹/₂ karátos, jóminőségű követ találtak.

Rhodesia. Rhodesia területén eddig négy kimberlit-kürtő ismeretes, amelyeknek gyémánttartalma azonban olyan csekély, hogy e gyémántelőfordulásnak gyakorlatilag nincs fontossága.

Ellenben már gazdaságilag is számbavehető mennyiségben fordul elő Rhodesiában a gyémánt másodlagos lelőhelyeken, mégpedig Gwelo-ban, a Shangani folyó forrásvidékén, Dél-Rhodesiában. A köveket kissé zöldes árnyalat jellemzi, mely azonban csiszoláskor eltűnik, a színezés tehát csak felületi. A kövek átlagos nagysága egy karát körül van. Az eddig talált legnagyobb gyémánt 36¹/₄ karátos volt, találtak azonban egy 37 karátos bortot. A kísérő ásványok közül a sztaurolitot fontos ismertetőnek tartják.

A gyémántot egyes vállalkozók bányásszák. Az 1908-ban megkezdett termelés eredménye 1912 végéig 8490 karát volt. 1914-ben 1004, 1916-ban 1021, 1918-ban 450, 1920-ban 243, 1922-ben 256, 1924-ben 595, 1926-ban 105, 1929-ben 232 karát volt a termelés.

Witwatersrand. Transvaalban, Pretoriától délre, a Witwatersrand különböző aranybányáiban az aranyérc zúzása és mosása közben szintén találtak gyémántot. Érdekes jelenség, hogy a kövek majdnem mind kimondottan zöld színűek, ami valószínűleg a környező kőzetek radioaktív befolyásának az eredménye. A zöld szín a csiszolás közben fejlődő hő hatására elhalványodik. A kövek rendesen nagyon kicsik, a legnagyobbak 3-6 karátosak voltak.

Libéria. Libéria területén a Jiblong és Bor folyók környékén minimális mennyiségben szintén találtak gyémántot alluviális hordalékban. A talált gyémántok mennyisége körülbelül 100 karátra rúgott. A kövek kicsik, a legnagyobb 48 karátos volt.

Ausztrália. Aranymosás közben Ausztrália több pontján találtak gyémántot, a legnagyobb mennyiségben Új-Dél-Wales területén, ahol két fontosabb gyémántterület ismeretes. Az egyik északon, a Gwydir folyó vízterületén fekszik, a másik pedig Sydneytől északnyugatra és nyugatra a Macquarie és Lachlan folyók, délre pedig a Shoalhaven folyó vidékén terül el. Az északi területen Inverell a legfontosabb hely. A gyémánt mindenütt arannyal együtt fordul elő, régi folyóvölgyek lerakódásában, amelynek szemcséit különböző színű mangán vagy vastartalmú kötőanyag szilárd konglomeráttá ragasztja össze.

Ausztráliában 1851 óta találnak gyémántot, olyan mennyiségben azonban, hogy rendszeres termelésre gondolni lehetett, csak 1867 óta. A termelést az Australian Diamond Mining Company kezdte meg.

A kövek általában kicsik, túlnyomórészt ¹/₈-¹/₂ karátosak; sokáig egy ötkarátos kő volt a legnagyobb, míg azután 1905-ben találtak egy 29 karátosat.

A csiszolók állítása szerint az ausztráliai gyémánt szívósabb, mint a többi s ezért nehezebben munkálható, de technikai célokra különösen alkalmas. Hasadása nem annyira tökéletes, mint a többi földrész gyémántjaié. Kristályalakjai leggyakrabban az oktaéder és a rombdodekaéder. A színtelen köveken kívül találtak sárga, kék, barna, zöld, rózsaszínű és fekete gyémántot is. A kövek minősége általában jó, átlagos áruk a minőséghez arányítva, a kövek kicsisége és nehezebb csiszolhatósága miatt, aránylag mégis elég alacsony, így pl. a Kimberley gyémántok átlagos árának körülbelül csak negyede.

Új-Dél-Wales gyémánttermelésének mennyiségéről az alábbi táblázat nyújthat felvilágosítást:

Brit Guayana. 1887-ben Brit Guayanában aranymosás alkalmával szintén találtak gyémántot. Az első gyémántleletet csakhamar több követte s 1895-ben már megalakult az első társaság rendszeres termelése. A legfontosabb gyémántterületek a Cuyuni, Mazaruni és Puruni folyók környékén terülnek el, ahol a gyémánt mindenütt fiatalkorú hordalékanyagban fordul elő. A gyémántok általában kicsik, többnyire csak ¹/₅-¹/₆ karátosak. A minőségük elég jó, de nem elsőrendű, mert igazi kékesfehér kövek nincsenek. Fehéren kívül találtak sárga, zöld, barna és itt-ott kékszínű köveket.

Az egész gyémántbányászat fejlődésére igen hátrányos a területnek nehezen megközelíthető volta. A hozzáférhető utak a folyóvizek volnának, ezeken azonban a sok vízesés és sebes folyás miatt elég nehéz a közlekedés. Újabban repülőgépeket állítottak a szállítás szolgálatába.

A termelés mennyiségéről az alábbi néhány adat szolgál tájékozásul:

Holland és Francia Guayana-ban arany tartalmú hordalékban elvétve szintén találtak egy-egy gyémántot, de gazdaságilag teljesen jelentéktelen mennyiségben.

Észak-Amerika. Észak-Amerika több pontján akadtak gyémántra. A legérdekesebb az arkansasi előfordulás, ahol a gyémánt peridotitban, a délafrikai kimberlithez hasonló kőzetben fordul elő. A fő lelőhely Pike Countyban Murfreesboro közelében terül el. A gyémántokat részben a szilárd kőzetbe bennőve találták, részben pedig az elmállott kőzetből mosták ki. A gyémántok rendesen nagyon kicsik, az átlagos nagyság ¹/₂ karát. A legnagyobb talált kő 40.22 karátos volt, ezenkívül még egy 20¹/₄ karátosat is találtak. A színt illetőleg a kövek 40 %-a fehér, 37 %-a barna, 22 %-a sárga, 1 %-a pedig bort. A gyémánt bányászására több társaság alakult, de a nyert mennyiség a várakozásokat sehol sem elégítette ki.

Észak-Amerika területén, másodlagos helyeken, aranymosás alkalmával, több helyen találtak gyémántot, amelyek között egy-egy nagyobb kő is akadt. Így Virginiában egy 23 karátos oktaéder, Wisconsinban egy 21 és egy 15 karátos rombdodekaéder fordult elő.

A felsorolt lelőhelyeken kívül a gyémánt egész kis mennyiségben még több helyen is előfordul. Ezek a gazdasági szempontból teljesen jelentéktelen helyek Észak-Amerika több pontján, Venezuelában a Caroni folyó mellett, Oroszországban az Ural arany- és platinalelőhelyein, Kínában az Iho és Suko folyók környékén ismeretesek. Tudományos érdekességű, hogy Csehországban szerpentínesedett peridotitban is találtak két kis gyémántkristályt s hogy meteoritokban is figyeltek meg gyémántot apró szemcsék alakjában.

A gyémánt értéke rendkívül nagy mértékben függ a kő minőségétől, nagyságától, színétől, tisztaságától. E tulajdonságokhoz járul még csiszolt kőnél a csiszolás minősége, ha nyers a kő, kristályalakja, ami csiszolhatóság szempontjából fontos.

Mivel a nagy kövek aránylag ritkák, a minőségen kívül különösen a nagyság fontos az áralakulás szempontjából. Régebben általános szabály volt, hogy az ár a kő súlyának négyzetével emelkedett. (TAVERNIER-féle vagy indiai szabály); ez azonban az afrikai gyémántok felfedezésével - amikor közepes nagyságú kövek már egyáltalában nem mentek ritkaság számba -, nem felelt meg többé és teljesen érvényét vesztette.

Az említett tulajdonságokon kívül a gyémánt áralakulására még külső körülmények is hatnak, így különösen az ajánlat és kereslet kérdése. Ma a kereslet és kínálat mesterséges egyensúlyban való tartásával nagy áringadozások nem igen fordulnak elő.

1930-ban a csiszolt kövekre érvényes árak, a B. S. ADLER amsterdami cég közlései szerint, négy minőségre nézve, az alábbiak voltak:

A kisebb köveknél tapasztalható áremelkedést a magasabb csiszolási költségek teszik indokolttá. Egy egykarátos kő megcsiszolásához sokkal kevesebb munka és gyémántpor szükséges, mint 100 olyan apró kő megcsiszolásához, amelyek összesen tesznek egy karátot.

A rozetták ára a brilliánsok árához úgy viszonylik, mint 4:5 az első, 3:5 a második, 2:5 a harmadik és 1:5 a negyedik minőségű köveknél.

A nyers kövek ára körülbelül nyolc-tízszer kisebb, mint a csiszoltaké.

A rendkívül nagy, továbbá a fantázia-kövekre egyáltalában nincsenek megállapított árak, ezekért úgynevezett "műkedvelői árakat" fizetnek. Mint érdekességet ide jegyezzük, hogy néhány nagy, híres kő milyen összegekért talált gazdára:

Az ipari célokra szolgáló gyémántok árára a következő adatok irányadók: az 1-10 karátos karbonádó karátja 80-400 márka minőség szerint. Az egy karátnál kisebb darabok karátja 70-250 márka. Elsőrendű kapszármazású bortkristályok ára, 1-8 karáton alul, karátonkint 100-160 márka, brazíliai és úgynevezett "river"-bort, 1-5 karáton alul, 140-200 márka. Drágábbak a ballaszgolyók: kapballasz 130-140 márka, brazíliai 120-300 márka. Az afrikai üvegvágó gyémánt karátja - amelyből 8-40 nyom egy karátot - 35-70 márka, a brazíliai 50-90 márka.

1914-től 1930-ig a világ gyémánttermeléséről karátokban a 192-193. oldalakon levő táblázat tájékoztat.

Az összeállításból kitűnik, hogy az 1917-20. években mennyire állandó volt a termelés mennyisége; 1921-22-ben körülbelül felére csökkent, majd 1923-tól állandó emelkedés következett be.

A világ gyémánt-termelése: (a táblázat első fele)

A világ gyémánt-termelése: (a táblázat második fele)

1. A M. N. Múzeum Ásványtárának a gyüjteményében a kimberleyi gyémántbányák kőzeteinek teljes sorozata látható, ZSIVNY VIKTOR igazgató gyüjtéséből. ^[VISSZA]