A számítógépes analógia használata a gondolkodásra 


Amikor az emberiség kitalál valamilyen új technológiát (pl. hidrosztatikus,
mechanikus, gőzerejű vagy elektromos gépeket), akkor mindig felmerül az
az ötlet, hogy az embert ehhez a géphez hasonlítsák. Azután persze mindig
megjelenik az a gondolat is, hogy az ember mégsem ilyen gép, s a gépet
teremtette a saját mintájára.

Az ötvenes években az információelmélet hatására megjelent a lélektanban
a kódolás-dekódolás fogalma, s a hatvanas években a számítástechnika
mintájára az algoritmus, a heurisztika, a reprezentáció fogalma, a logikai
modellek elmélete. Ez a felfogás nemcsak az emlékezet és a következtetési
folyamatok magyarázatára használható, hanem pl. a nyelvi megértésre is. A
kognitív pszichológia az információt és a jelentést állítja a középpontba,
az embert a számítógép mintájára kezeli.

Sokáig az emberi megismerést egy Neumann-típusú, lineáris felépítésű
információfeldolgozó rendszerként képzelték el, melynél egy korlátozott  [dtl59]
kapacitású rövidtávú és egy gyakorlatilag korlátlan hosszútávú tároló     [dtl60]
van, működése pedig alapvetően szekvenciális (kivéve a párhuzamos
érzékszervi működéseket). Donald Broadbent (1958) szerint a megismerés
egyre elvontabb szintű kódolási lépésekből áll: először a beérkező
információ fizikai jegyeit azonosítjuk (akusztikus, grafikus leképezés),
ezen a szinten a rendszer párhuzamos működésű és nagy kapacitású. Ezt
követné az átkódolás a rövid emlékezeti tárba, egy szekvenciális
szűrőn keresztül. Majd végül a szemantikai kódolás során a hosszútávú
emlékezetben tárolt összes kapcsolódó információ mozgósításra kerül.

A szekvenciális működés elvének, az egyetlen, korlátozott erőforrás,
illetve az ezért versengő kódolási folyamatok modelljének, az egyszerűtől
az elvontabb felé haladó kódolási szakaszok létének igazolására több
sikeres kísérletet végeztek, de később sikerült ellentétes eredményeket
is kimutatni (pl. számsorok rövid idejű megjegyzéséhez is aktiválódik az
ismereteket tartalmazó hosszútávú memória egy része). A csak egyszer és
hierarchikus rendben tárolt ismeretek modelljéhez is sikerült ellentmondó
kísérleteket kitalálni (a "kanári madár" állítás igazságát ugyan
gyorsabban tudjuk eldönteni, mint a "kanárinak szárnya van" állítást,
mert itt a kanári=>madár kapcsolaton, majd a "madár=>szárnya van"
állításon keresztül jutunk csak el a megoldáshoz, de például ugyanolyan
gyorsan tudjuk megítélni a "kanári száll" állítást). Az ember - szemben
a géppel - kettős gazdaságossági elvet követ: kerüli a redundanciát, de
a döntés gyorsasága érdekében a gyakran használt információk többször
reprezentálódnak az agyban, vagy legalábbis vannak rövidebb utakat
biztosító kapcsolatok is.

A következő elmélet, mely szintén sokban épít a számítógépes analógiákra,
a modularitás-koncepció. Eszerint az emberi megismerés bizonyos típusú
feladatokra specializálódott, önmagukban zárt modulokból áll, melyek
reflexszerűen, gyorsan és leállíthatatlanul működnek, s csak a kimenő
információk szintjén kommunikálnak egymással (pl. a szavak felismerésére
a kontextusnak vagy a gyakoriságnak nincs hatása, ezek csak utólagosan
erősítik meg a szófelismerő modul eredményeit). Ennek a felfogásnak a
követői (Fodor, Marr) gyakran használják azt a megoldást, hogy előbb
tisztázzák, hogy milyen feladatokat kell megoldani az adott modulnak, majd
adnak egy-egy lehetséges algoritmust ennek megvalósítására az embernél és
a gépeknél.

A hálózatos működés elvét vallók, a "parallel distributed processing"
módszereit tekintik érvényesnek az egész megismerési folyamat során.
Szerintük az agyban létező hálózatok csomópontjain fellépő gátló és segítő
kapcsolatok reprezentálják az ismereteket. A különböző szinten létező
csomópontok (alak, betű, szó stb.) sokféle aktivációs mintázata felelős a
mentális világ bonyolultságáért. Például egy szó felismerése során a betűk
és a szövegkörnyezet felől indulva párhuzamosan aktivizálódnak az összes
lehetséges szavak a fejünkben, és a legvalószínűbb kiválasztása úgy
történik, hogy azt éri a legtöbb megerősítő inger és a legkevesebb gátló
kapcsolat. A párhuzamos működés elvét igazolja a "100 lépéses szabály" is:
az egyes neuronok reakcióidői (millisecundumok) és a szokásos emberi
felismerési idők (100 millisecundumok) elvileg nem tennék lehetővé 100
lépésnél hosszabb műveletsor szekvenciális elvégzését, pedig az életben
előforduló szituációkban általában ennél jóval többre van szükség.

Az emberi gondolkodás szoftver/hardver jellegű felfogása eredményeként a
mai pszichológusok egy része megpróbálja meghatározni azt a szoftvert,
amely megmagyarázná az egyes részfolyamatok lefolyását, és ezzel feladják
a leckét a fiziológusoknak, akiknek meg kell találni az ezt a szoftvert
futtatni képes hardver leírását. Azt sem tudjuk azonban, hogy vajon az
agyunk egy teljesen hajlékony gép, mely mindenféle szoftvert tudna
működtetni, vagy már eleve bele van építve néhány működési mód (pl. a
logika, az euklidészi tér, az egyetemes nyelvtan).



Forrás: Pléh Csaba - A számítógép, mint inspiratív és korlátozó
        tényező a mai pszichológiai gondolkodásban
                                                     [irodalom.txt -Műveltség]