A "normál tudomány" jellemzői
A paradigma előtti állapotban versengő elméletek közül egyszer csak kiemelkedik egy, mely azután paradigmává válik, sikeresebben magyaráz meg néhány problémát, elegánsabbnak tűnik, sokféle továbbkutatási lehetőséget kínál, érdekes problémákat vet fel. A régebbi elméletek hívei kihalnak, megtérnek, vagy kizárják őket a tudományból. A klasszikus tudományokban ekkor következett be a szakfolyóiratok létrehozása, az egyesületek alapítása, a tudományág bevezetése a felsőfokú oktatásba. (Ma már ezek az intézmények önálló tekintélyhez jutottak, így paradigma nélkül is működhetnek). Az alapművek és tankönyvek létrejötte lehetővé teszi, hogy az új tudós ott kezdje a kutatást, ahol a könyvek abbahagyják az elemzést, így mélyebb és bonyolultabb kérdéseket lehet vizsgálni. A folyóiratokban megjelenő szakcikkek már csak a szakmabelieknek szólnak, a kívülállók már nem is értik meg őket (a matematika és a csillagászat könyvei már az ókorban sem voltak érthetőek a nagyközönségnek). A legtöbb tudós a normál tudományt műveli, a paradigma által kijelölt feladatokat oldja meg, megpróbálja belegyömöszölni valamennyi jelenséget az érvényes elmélet kereteibe. Nem törekszenek újfajta jelenségek előidézésére, sőt a sémákba nem illő dolgokat egyszerűen figyelmen kívül hagyják. Többnyire új elméleteket sem akarnak kitalálni, sőt a mások által kigondolt új hipotézisekkel szemben türelmetlenek. Ez a hozzáállás teszi lehetővé a nagyon elvont, aprólékos vizsgálódásokat, melyek eredményeinek egy része maradandónak is bizonyul. A tudomány nem foglalkozik valamennyi lehetséges jelenség vizsgálatával. A megoldás létezésével kecsegtető rejtvényeket keresik, az eredmény elérési módjának kitalálása számít, nem a már várt eredmény (hasonlít a sakkozáshoz). A rejtvényfejtéshez a paradigma által maghatározott játékszabályokat használják, és aki ezeket megszegi, nem tudós. Az uralkodó paradigma hallgatólagos, ösztönös módon épül be a kutatók új generációiba, mindannyian érzik ezt a közös látásmódot, de nem tudják és nem is akarják egyértelműen megfogalmazni azokat a szabályokat, amelyek leírnák azt (az is lehet, hogy nem is létezik ilyen szabályrendszer). Inkább modellek alapján dolgoznak, melyeket korábban elődeik már sikeresen alkalmaztak. Intuitív módon éreznek rá arra, hogy mi a közös a területükön dolgozók látásmódjában. Nem elvont fogalmakat, törvényeket és elméleteket tanulnak meg, hanem azok elfogadott alkalmazási módjait. A játékszabályok elméleti tisztázásának igénye a paradigma születésekor, vagy a paradigmaváltások időszakában szokott felmerülni, ilyenkor hosszú elméleti-filozófiai viták indulnak meg arról, hogy mi jogos, mi az, ami megtehető, és mi az, ami nem. A paradigma körüli viták mindig olyan kérdésekben végződnek, hogy mit kell egyáltalán problémának és megoldásnak tekinteni, mely problémák megoldása a legfontosabb? A kényszerűségből használt régi szakkifejezések különböző értelmezése ráadásul állandó félreértésekhez vezet. ("A Föld mozog" kijelentés azért volt olyan felháborító és értelmetlen, mert a Föld fogalmához hozzátartozott a mozdulatlanság fogalma).
Thomas Kuhn nyomán [irodalom.txt -Kuhn]