A tudományos forradalmak és a látásmód megváltozása
A tudomány nem felhalmozódás útján fejlődik. Viszonylag ritka, hogy például egy új elmélet egyszerűen összekapcsolja a régieket, vagy egyáltalán összeegyeztethető velük. Az a felfogás, amely a fejlődést kummulatív folyamatnak látja, melyet csak az emberek egyéni sajátosságai torzítanak el némileg, abból a felfogásból származik, amely szerint az ismeretek közvetlenül a nyers, érzéki adatokra épülnek. A tudósok viszont csak azokat az adatokat látják, amelyekre paradigmájuk felkészíti őket. A paradigmaváltás mintegy látásmód változást jelent, gyakran ugyanazokat a tényeket kell másként értelmezni ("a másik végén fogják meg a dolgokat"). A newtoniról az einsteini mechanikára való áttérés tipikus példája annak, amikor új dolgok felfedezése nélkül egyszerűen kicserélődik az a fogalom-hálózat, melyen keresztül a tudósok a világot szemlélik (mintha hirtelen egy másik világba kerültek volna). Néha nem egyszerűen másként látják, hanem egyáltalán "látják" azt, amit korábban nem vettek észre, egyszerre más dolgok alkotják azt a mindenséget, amelyet vizsgálnak. Az anomáliák igazi voltának felismerése gyakran sorozatos fölfedezésekhez vezet: új, korábban nem ismert tények jelennek meg tömegesen, ami megint kedvez a váltásnak. Az új paradigma - vagy az az ötlet, amelyből egy ilyet ki lehet majd bontani - többnyire hirtelen jelenik meg, szinte megfejthetetlen módon ("lehullott a hályog a szeméről", "villámfény árasztja el", álmában éri a megvilágosodás, villámcsapásszerű, nem logikai alapú intuíció lép fel). Az alapgondolat többnyire fiatal, vagy más szakterületről érkező kutató agyában születik meg, nála van a legkevesebb gátló tényező. A régi elmélet hívei ritkán térnek meg, az a feladatuk, hogy a végsőkig védelmezzék a paradigmájukat. Az a biztonságérzet, amely szerint a régi paradigma majdcsak képes lesz megoldani a problémákat, alapvetően szükséges ahhoz, hogy a normál tudomány rejtvényfejtő tevékenységét folytatni lehessen (nem arról van szó tehát, hogy makacs vagy gyarló emberek). Azért lassanként, egyenként elég sokan átállnak az új elmélet hívei közé, vagy eleve azzá képezik ki őket. Ilyenkor fontos szerepet játszik az, hogy az új elmélet megold alapkérdéseket, új kutatási távlatokat nyit, esztétikusabb, stb. Az elavult szakkönyveket rendszeresen átírják, majd elfelejtkeznek róluk. A tankönyvek az aktuális tudásanyagot tartalmazzák, a történeti részeket csak elnagyolva, a folyamatosságot hangsúlyozva tárgyalják. Ez vezet ahhoz a téves képhez, amely szerint a tudomány egy folyamatosan fejlődő valami. A tudósokban így alakul ki az az érzés, hogy ők valamiféle hagyomány folytatói, mintha a letűnt korok tudósai is ugyanazokon a problémákon, ugyanazzal a szabálykészlettel dolgoztak volna. Még a saját kutatásaira visszatekintő tudós is hajlamos azt egy folyamatos, egyetlen cél felé törekvő munkának látni. (Persze nemcsak a tudományban állandó az a kísértés, hogy visszafelé írjuk a történelmet.) Ezek a hamisítások láthatatlanná teszik a kisebb tudományos forradalmakat, a tudományt úgy ábrázolják, mint egy házat, melyhez mindenki hozzáad egy-két téglát. Valójában a tudósok minden korban saját eszközeikkel, saját szabályaikkal törekedtek saját problémáik megoldására, nagyon kevés közös elem mutatható ki a távolabbi nemzedékek tudománya között. Nem csupán a problémák változnak meg, maga a vizsgált világ is. [erd39]
Thomas Kuhn nyomán [irodalom.txt -Kuhn]