Bene Zoltán

Az újságíró és könyvtáros
Mátray Gábor




TARTALOM

    I. Bevezetés

II. A magyar politikai- és sajtóviszonyok
az 1830-as években

V. A könyvtárőr

1. A Széchényi Könyvtár története röviden 1846-ig

   


III. A Regélő-Honművész kilenc esztendeje
(1833. április 1.-től 1841. végéig)


1. A Regélő-Honművész indulása, helye a
reformkor folyóirat-kultúrájában


2. Huszonkilenc esztendő a Széchényi Könyvtár
élén (1846-1875)

3. Mátray Gábor találkozásai Literáti Nemes
Sámuel hamisításaival

    2. A Regélő-Honművész felépítése

3. A folyóirat megszűnése, utóélete

VI. Az újságíró és könyvtáros Mátray Gábor

VII. Felhasznált irodalom

   


IV. A Regélő-Honművész értékelése


VIII. Jegyzetek


I. Bevezetés

Mátray-Rothkrepf Gábor a reformkor, az 1848/49-es forradalom és szabadságharcot követő időszak és az 1867-es kiegyezés utáni évek magyar tudományos és kulturális életének méltatlanul feledésbe merült, kiemelkedő alakja. Mint korának oly sok embere, ő is széles műveltségű, sokoldalú személyiség: zeneszerző, akinek első szerzeményeit, a Csernyi György című énekes színjátékhoz írt dalokat 1812-ben tizenöt éves korában viszik először színpadra[1]; zenetudós, aki megírja, és a Tudományos Gyűjteményben folytatásokban közreadja az első tudományos igényű magyar zenetörténetet, a népdalkutatás úttörője; a zenei élet szervezője, előbb mint a Nemzeti Színház "hangászati ügyeinek igazgatója", később mint a Pestbudai Hangászegyesület titkára, az egyesület zeneiskolájának vezetője, amelyből kiépíti a Nemzeti Zenedét; szépíró, színpadi és egyéb irodalmi művek fordítója; az Akadémia levelező tagja; az akkor még a Nemzeti Múzeum kezelésében lévő Országos Széchényi Könyvtár elhivatott, felkészült könyvtárőre; s nem utolsósorban a Regélő és társlapja, a Honművész szerkesztője.

Ez a jeles férfiú 1797. november 23-án született Nagykátán, egy Pest megyei mezővárosban, Rothkrepf József német származású, de magyar érzelmű iskolai tanító gyermekeként. 1804-ig szülővárosában és a közeli Tápiószecsőn nevelkedett, ekkor azonban apját a pesti magyar iskola tanítójává nevezték ki, így a család odaköltözött. Ettől kezdve Mátray, egy hosszú bécsi tartózkodástól eltekintve haláláig Pesten élt, ott végezte alapfokú, gimnáziumi és egyetemi (jogi) tanulmányait, majd egész életében Pesten munkálkodott[2]. Apja a tanítóság mellett a belvárosi templom karnagya is volt[3], Mátray Gábor minden bizonnyal tőle örökölte zenei tehetségét, amely igen korán megnyilvánult, hiszen 1812-ben, gyerekfejjel írt kísérőzenét a Csernyi Györgyhöz, amely zenét ma a legrégibb, fennmaradt magyar daljátékkíséretként tartjuk számon. 1816 és 1830 között Bécsben magyar főúri családoknál volt nevelő, előbb a Prónay-, majd a Széchényi-famíliánál. 1828 és 1832 között írta A' Musikának Közönséges Története című munkáját, aminek eredményeképpen 1833-ban az MTA levelező tagjává választották. Még ebben az évben alapította meg a Regélő-Honművészt, amely 1841-ig állt fönn. 1837-ben jegyzőként részt vett a neves könyvgyűjtő, Jankovich Miklós hatalmas gyűjteményének átvételében és feldolgozásában a Széchényi Könyvtár számára[4], s ebben az évben nevezték ki zenei igazgatónak a Nemzeti Színházhoz; nevét is ekkor magyarosította. 1840-től igazgatta a Hangászegyesületi Zenedét, ami 1867-től (továbbra is az általa teremtett alapokon, az ő elvei szerint és az ő irányításával) Nemzeti Zenede néven működött tovább, s voltaképpen ez a mai Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémia elődje (Mátray haláláig igazgatta az intézményt). 1846-ban nyerte el a Nemzeti Múzeum keretein belül működő Széchényi Országos Könyvtár könyvtárőri állását. 1852 és 1858 között kiadta a Magyar Népdalok egyetemes gyűjteményét, 1859-ben pedig egy, a XVI. századi magyar zenével foglalkozó, számos vitát kiváltó írást jelentetett meg[5], de ezeken kívül még több más zenetörténeti, zeneelméleti munka fűződik a nevéhez, nem is beszélve az egyéb témájú művekről. 1875 júliusában hunyt el.

Szülővárosában, Nagykátán 1989-ben az egyik általános iskolát róla nevezték el, 1996-ban pedig szobrot állítottak neki; Budapesten, a Várban egy utca viseli nevét, két hosszabb és néhány rövidebb tanulmány foglalkozott munkásságával, az Országos Széchényi Könyvtár pedig konferencián emlékezett meg róla születésének 200. évfordulóján - ezen kívül nem nagyon rótta le háláját iránta az utókor.

 


Mátray Gábor mellszobra Nagykátán, a Radnóti Miklós Városi Könyvtár kiállítóterme előtt.
(Sebestyén Benedek református lelkész alkotása.)



Az 1989-ben Mátray Gáborról elnevezett általános iskola egyik épülete 1918-ban, még egyszerűen állami
polgári és elemi iskolaként, és ugyanez az épület ma, mint Mátray Gábor Általános Iskola [6]


II. A magyar politikai- és sajtóviszonyok
az 1830-as években

I. Ferenc Habsburg császár, Magyarország királya 1825-ben, hosszú szünet után újra összehívta a rendi országgyűlést. Régebben általános volt az a történeti felfogás, amely ezt az eseményt, azaz az 1825-27-es diétát jelölte meg a reformkor kezdeteként. És valóban nagyon nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk ennek az országgyűlésnek: példának okáért ekkor lépett először nyilvánosság elé gróf Széchenyi István, a korszak egyik vezéregyénisége, a könyvtáralapító Széchényi Ferenc fia, aki azáltal tett szert országos ismertségre és népszerűségre, hogy egy teljes évi jövedelmét ajánlotta fel "egy magyar tudós társaság" létrehozására (persze ez, amellett, hogy jelentékeny cselekedet volt, nem rendítette meg a gróf anyagi helyzetét, és nem sodorta veszélybe megélhetését) - és ez csak egy az országgyűlésnek köszönhető haladó lépések közül. Ennek ellenére Kosáry Domokos azt írja: "1825 (...), mint határvonal, csak a rendek politikai pozíciójának visszaszerzését jelezte, nem a magyar reformkor kezdetét" [7], szerinte a reformkor valójában nem ekkor, hanem csak 1830-ban vette kezdetét, azaz abban az évben, amikor megjelent Széchenyi István Hitel című nagyhatású műve; abban az évben, amikor Párizsban újabb forradalom tört ki, s ezzel Nyugat-Európában tulajdonképpen győzött, Európa egyéb részein pedig megkezdte előretörését a liberalizmus[8]. S ez a megközelítés egyben azt is jelenti, hogy Magyarországon a reformkor egyet jelent a szabadelvűség térnyerésével, terjedésével, s a korszak ilyen értelemben is előkészíti a liberális eszméken nyugvó 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot, amely (például az Eötvös József nevéhez kapcsolható oktatási törvénnyel) a korszak legliberálisabb, leghaladóbb jogszabályainak egész sorát alkotja meg.

Az, hogy a tizenkilencedik század első felének magyar liberalizmusa oly erősen köthető éppen Széchenyihez, némiképp paradox dolog. Hiszen "a legnagyobb magyar" (ahogyan Kossuth később, nevezetes polémiájuk idején, nem minden él nélkül nevezte) "gondolatai mögött a 18. század jellemző normái álltak."[9] Ezzel, illetőleg a nagy francia forradalom és a napóleoni háborúk okozta általános sokkal is magyarázható a forradalomtól és a köztársasági eszméktől való félelme, ódzkodása, a monarchiába és az uralkodó dinasztiába vetett hite, s az a meggyőződése, hogy Magyarország csak reformok útján, lépésről lépésre emelkedhet fel, nem pedig egy mindent elsöprő, hirtelen változást hozó revolúció folytán. Mégis jogos ehhez a dátumhoz, s ehhez a műhöz kapcsolni a magyar szabadelvű mozgalom kibontakozásának és a reformkornak a kezdetét. Ez a mű ugyanis már nem a felvilágosodás gondolatköréből táplálkozik, éppen ezért ingerli vitára a konzervatív erőket és a rendi ellenzéket egyaránt, s éppen ezért ír az a Dessewffy József Taglalat címen választ rá, aki "a nemesi ellenzéknek a rendi felvilágosodás hagyományait folytató elitjéhez tartozott." [10] Az, hogy Széchenyi műve annyira zavarta őt, hogy tollat ragadott ellene, azt bizonyítja: a Hitel gondolkodása már teljességgel elfogadhatatlan a számára, tehát valami új kezdődött, valami, ami más, ami merészebb, mint a rendi ellenzéki politika.

A Hitelt két újabb mű, a Világ (1831) és a Stádium (1833) követi. Széchenyi ezekben fejti ki programját, amely társadalmi és gazdasági reformokat kíván, végső soron a polgárosodás megindítását, támogatását, elősegítését. 1833-ban egy másik, reformokat, mihamarabbi változásokat kívánó, a feudális-középkori viszonyok felszámolását sürgető írás is megjelenik: báró Wesselényi Miklós Balítéletek című könyve.

Az 1830-as évek elején a korabeli magyar szabadelvű ellenzék két vezéralakja szólalt meg ezekben a művekben: Széchenyi, és a nála jóval radikálisabb Wesselényi - mindketten az arisztokrácia tagjai. Útjaik azonban hamarosan szétválnak, hiszen előbbi nem követeli a dinasztia leváltását, nem kritizálja az uralkodót és közvetlen környezetét, utóbbi ezzel szemben élesen bírálja a Habsburg-kormányzatot is, és "a rendi alkotmány hibáiért már elsősorban Bécset okolja."[11]

A csakhamar, Széchenyi részleges háttérbe szorulásával igazi vezéregyéniséggé váló Wesselényi köréhez csatlakozik az ifjú nemzedék egyik legtehetségesebb alakja, Kossuth Lajos. Ő az, aki először képes igazán meghatározó módon, jelentős mértékben hatni az emberekre a sajtón keresztül: 1832 és 1836 között a pozsonyi Országgyűlési Tudósításokkal, majd 1836 után a pesti Törvényhatósági Tudósításokkal közvélemény-formáló erővé, a szabadelvű gondolatok népszerűsítőjévé, propagálójává válik. Kossuth pedig már nem a főnemesek, hanem a kisnemesség soraiból kerül ki. De nem csak ő, hanem az író-költő Kölcsey Ferenc, vagy a fiatalsága ellenére már nagy tiszteletnek örvendő Deák Ferenc is ebből a társadalmi rétegből, közegből érkezik, hiszen az elmaradott, feudális jellegű magyar társadalomban a gazdaságilag gyenge, ráadásul nagyrészt nem magyar anyanyelvű és tudatú polgárság politikai szerepét ennek a rétegnek (nem túl nagy létszámú) haladó gondolkodású csoportjai veszik át.

S ezeknek a csoportoknak politikai küzdelmei már javarészt az újságok hasábjain folynak, méghozzá nem a kifejezetten politikai jellegű lapok, sokkal inkább az irodalmi, tudományos, kritikai jellegű újságok hasábjain, amelyek nem egy esetben az egyes lapok mellékleteit (melléklapjait) jelentik, mivel a kor szokása szerint az újságok melléklapokat indítanak, ezekben pedig elsősorban ilyen (azaz irodalmi, művészeti, kritikai vagy tudományos) témájú írások látnak napvilágot. - Hogy miért nem a politikai sajtó vállalta fel a haladás ügyét, annak oka leginkább a cenzúra intézményében keresendő, amely a Habsburg-hatalom első számú eszköze volt a magyar reformtörekvésekkel szemben. Amelyik újság nem a Habsburg érdekeket szolgálta, cikkei nem voltak lojálisak Bécshez, az egyszerűen nem jelenhetett meg, s a haladás eszméit ilyen körülmények között álcázni kellett, hiszen egyébként nem akadt fórum, ahol nyíltan lehetett volna vállalni őket.

Egy-egy lap sok esetben a mögötte állók politikai-társadalmi elképzeléseinek a szócsövévé vált (ebben az esetben nem feltétlenül negatív értelemben!).

Széchenyi István lapja a Jelenkor volt, amely 1832 és 1848 között jelent meg, s például 1837-ben, 4000 előfizetőjével jelentős közvélemény-formáló tényezőnek mondható. A Jelenkor melléklapjában, a Társalkodóban fejtette ki gondolatait Széchenyi, többek között a dunai gőzhajózás kérdésében. Széchenyi legnagyobb "ellenfele", Kossuth Lajos 1832 és 1836 között a már említett Országgyűlési Tudósításokban teremtett magának nyilvánosságot, majd 1836/37-ben az ennek mintegy folytatásaként működő Törvényhatósági Tudósítások oldalain.[12] Ismert újság volt a Hasznos Mulatságok, amelybe 1824/25-ben Mátray Gábor is írogatott.[13] Jelentős folyóirata a kornak az Élet és Literatúra, Kölcsey Ferenc és Szemere Pál vállalkozása (1826-29, 1827-től Muzárion címen). A még 1817-ben indult Tudományos Gyűjtemény is népszerű, tekintélyes lapnak számított, s rangját csak emelte, hogy 1828-tól négy éven keresztül (tehát éppen abban az időszakban, amikor Mátray nagy zenetörténeti munkája megjelent a lapban) Vörösmarty Mihály szerkesztette. 1831-ben indította el Bajza József a Kritikai Lapokat (1837-ig élt a kezdeményezés), s ezekben az években alakult ki a Vörösmarty-Bajza-Schedel triász (a legutóbbiból később Toldy lett), amely meghatározó jelentőséggel bírt a kor sajtójának világában. Ők hárman bocsátották útjára 1837-ben az Athenaeumot és kritikai melléklapját, a Figyelmezőt, az évtized talán legnagyobb súlyú újság-párosát, amely hamarosan vezető szerepre tett szert: itt publikált Kossuth Lajos a Törvényhatósági Tudósítások megszűnését követően, ebbe írt Eötvös József, a centralisták vezéregyénisége, de a következő évtized elején majd Petőfi is itt jelenik meg, itt lép közönsége elé.

Erdélyben (a reformer ellenzék újsága az Erdélyi Híradó, a konzervatívok folyóirata a Múlt és Jelen), Felső-Magyarországon (pl. Felső Magyarországi Minerva, 1825-1836) és az ország egyéb vidékein is jelentős folyóiratkultúra virágzik ebben az időszakban. Divatlapok, képes újságok, tudományos gyűjtemények jelennek meg, a sajtóélet felpezsdül: az évtizedben 98 (!) sajtótermék működik Magyarországon.[14]



A Tudományos Gyűjtemény 1829/II. számának címlapja[15] -
ebben a számban jelent meg A' Musikának Közönséges Története 2. része.

 

Az Athenaeum és az Élet és Literatúra, valamint
az Erdélyi Híradó és a Jelenkor címlapjai.[16]

Ilyen körülmények között fogott bele Mátray Gábor az újságszerkesztésbe. Induló lapja, a Regélő, és párja, a Honművész hosszas huzavona után, Vörösmarty Mihály közbenjárására indulhatott útjára 1833. április 1-jén.[17] A folyóirat tulajdonképpen irodalmi divatlap volt, a szó akkori értelmében, amit ma talán szépirodalmi folyóiratnak neveznénk, de elég rosszul tennénk, mert az elnevezés erősen félrevezető.


III. A Regélő-Honművész kilenc esztendeje
(1833. április 1-től 1841. végéig]


1., A Regélő-Honművész indulása, helye a reformkor folyóirat-kultúrájában

Mátray (tulajdonképpen ekkor még Rothkrepf) Gábor 1830-ban, mikor felhagyott a nevelősködéssel, megpályázta a Széchényi Könyvtár egyik újonnan létrehozott (afféle segéd-könyvtárőri) állását, ám ekkor még elutasították, annak ellenére, hogy magától Horvát Istvántól, az akkori "főkönyvtárostól" kért segítséget, akivel 1829 óta biztosan kapcsolatot tartott, de nem kizárt, hogy még korábbra nyúlik vissza az ismeretségük. Annak ellenére, hogy nem kapta meg az állást, novemberben mégis visszatért Pestre, befejezte jogi tanulmányait, és elindította azt a hosszadalmas folyamatot, amelynek vége 1832. december 24-én - mintegy karácsonyi ajándék gyanánt - egy magyar nyelvű folyóirat engedélye volt.[18] Az engedély egyetlen feltételt szabott: a lapban mindenféle politikai témát kerülni kell. (A lapengedély elnyeréséhez egyébként 8000 ezüst forint kaucióra volt szükség. Ennyi pénze Mátraynak természetesen nem volt, az összeget helyette Széchényi Lajos gróf tette le, akinek házánál korábban nevelősködött.)[19] A jóváhagyás birtokában, a következő év április 1-jén megjelent a lap első száma.

Mint már említettem, Mátray lapja divatlap volt. Ez a laptípus az 1830-as években jelent meg Magyarországon - nem utolsósorban a városiasodás és az ezzel együtt járó polgárosodás előrehaladtának következtében - de csak később nevezték el így. Elnevezése arra utal, hogy divatképeket közölt. Természetesen nem olyan divatlapra kell asszociálnunk, amikor a XIX. századi divatlapokra gondolunk, amilyen manapság (mondjuk) a népszerű Burda magazin, hanem művészetekkel és a társasági élettel foglalkozó lapokat kell elképzelnünk. Ennek értelmében nevezték ezt a laptípust (pl. Mátray) "szépművészeti folyóírás"-nak is, ám a szépművészeti jelző nem egy esetben hamarosan "szépirodalmi"-ra változott. (Hiszen a művészetek közt Magyarországon abban a korban első az irodalom.)

Az ilyen jellegű újságok általában két részből álltak: egy szépirodalmi folyóiratból és egy olyan mellékletből vagy társlapból, amely leginkább a mai igényesebb magazinoknak felel meg (ez, legalábbis a melléklet esetében feltétlenül a "társasélet és divatvilág" híreit, eseményeit közölte, mutatta be).

Mátray Gábor folyóiratának esetében társlapokról: a Regélőről és a Honművészről van szó, ezért is emlegetjük általában Regélő-Honművészként Mátray újságját. Ez a folyóirat tehát két egyenrangú sajtótermékből áll, melyek között nincs alá-fölérendeltségi viszony: a Regélő hivatott irodalmi alkotások (elbeszélések, útleírások, igényes életrajzok, történelmi tárgyú cikkek,[20] versek stb.) által szórakoztatni a közönséget, a Honművész pedig a művészetek, művészi alkotások bemutatásának, színházi tárgyú írásoknak, tudományos érdekességek leírásának (tudományos igény és tudományos magyarázatok nélkül!), öltözködési szokásokkal (végső soron a divattal) foglalkozó írásoknak, koncerteket, társadalmi eseményeket taglaló cikkeknek stb. a fóruma. Viszont a kettő együtt egy egész, egyik sem előrébb való, mint a másik, elválaszthatatlanok egymástól, illetőleg, ha kettéválasztjuk a kettőt, azzal kicsit meg is hamisítjuk, meg is csonkítjuk őket. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a két lap mindvégig azonos terjedelme. Igaz ugyan, hogy a szakirodalom általában a Regélőt főlapnak nevezi[21], érzésem szerint azonban esetünkben nem erről van szó, hanem arról, hogy a Regélő és a Honművész egy és ugyanazon folyóirat két arca.

A korszak néhány más lapja ezzel szemben mellékletként jelentette meg a társasági élettel foglalkozó írásait. Ilyen volt például a pesti német polgárok német nyelvű Spiegel című folyóirata, amely etalonnak számított a magyar lapok szemében is (mellékletét Schmetterling címmel nyomták); vagy a magyar nyelvű Honderű (mellékletét Pesti Szalon címen adta ki). Ezekben az esetekben a főlap és ennek profilja a fontosabb, a melléklet csak amolyan ráadás, szerepe korlátozott, kevésbé fontos.

A divatlapok általában a női közönséget szerették volna megnyerni, olvasótáborukat mindenekelőtt (de nem kizárólag) a hölgyek köréből kívánták toborozni - ez azonban nem jelenti azt, hogy kifejezetten női lapok lettek volna, sőt sokszor éppen a nők fordultak el leghamarabb egyiktől-másiktól. Viszont mindannyian egyöntetűen elhatárolták magukat a tudományos lapoktól, amennyiben céljukként a szórakoztatást jelölték meg.

Ezekben az években, a divatlapok feltűnésével egy időben áldozik le a felvilágosodás gondolatvilágában gyökerező laptípusok (amilyen pl. a Tudományos Gyűjtemény vagy a Felső-Magyarországi Minerva) napja, a sajtóviszonyok korszerűsödnek: 1831-ben elindul a Kritikai Lapok, 1832-ben a Jelenkor, ugyanennek az évnek a végén, december 16-án az Országgyűlési Tudósítások, majd a diéta végeztével ennek folytatásaként a Törvényhatósági Tudósítások, és nyomukban számos olyan újság, amely már egy modernebb szemléletet tükröz és új újságírói eszközöket használ - még ha technikailag néha (pl. Kossuth kéziratos újságai) el is marad a kor követelményeitől.[22]

Ezen új szellemű újságok sorába tartozik a Regélő-Honművész is, amely büszkén vállalt meghatározása és alcíme szerint az "Első Magyar Szépművészeti Folyóírás" - és előtte valóban nem jelent meg Magyarországon, magyar nyelven ilyen jellegű folyóirat. (Persze, a folyóirat szót sem a mai értelemben kell értelmezni, hiszen a Regélő-Honművész heti kétszer jelent meg, nem pedig havonta egyszer, mint a modern folyóiratok.) Igaz, számos irodalmi jellegű lap született már korábban is az országban (Magyar Museum, Urania, Orpheus, Erdélyi Museum), ezek azonban merőben más eszmevilág talaján álltak, sokban különböző filozófiával működtek, sosem deklarálták, hogy a céljuk szórakoztatás lenne, míg a Regélő-Honművész szerkesztője már rögvest az előfizetői felhívásában leírja, hogy induló lapja könnyű szórakozást ígér, s nem tudományos elmélkedést vagy politikai állásfoglalást; mindezt pedig elsősorban a magyar anyanyelvű nőknek kínálja.[23] Kiemeli ez a felhívás azt is, hogy a megjelenő újság olcsó, színvonalban viszont nem marad el a hasonló szerkezetű, drága külföldi és hazai, de nem magyar nyelvű lapoktól. S valóban így is van: a heti két alkalommal megjelenő Regélő-Honművészt 3 forint 12 krajcárért elő lehetett fizetni egy félévre helyben, azaz Pesten, postán pedig 4 forintért, míg a szintén pesti Spiegel ára 4 illetőleg 5 forintra, a színházi tárgyú, Bécsben megjelenő Theaterzeitungé pedig 10 forintra rúgott félévenként.[24]

Mátray be is tartotta ígéretét. Folyóirata sok tekintetben (és a körülményeket figyelembe véve) kiállja a versenyt a korszak hasonló lapjaival. Igaz ez a megállapítás még akkor is, ha eleinte kénytelen volt gyengébb színvonalú írásokat (is) közölni, mivel a lap a Magyarországon megszokottnál sokkal sűrűbben jelent meg, ezért íróit általában sürgetni kellett, sokszor pedig gyengébb tollú írók munkái töltötték ki a terjedelemben fennmaradó hézagokat - ez pedig természetesen az egész folyóirat minőségének rovására ment. A korszak neves írói nem vállaltak szerepet a Regélő-Honművészben, egész egyszerűen azért, mert (mit szépítsünk a dolgon?), derogált nekik egy heti két alkalommal megjelenő, "pusztán" szórakoztatni akaró lapba írni.[25] A színvonalra, különösképpen a kezdeti időszakban, elsősorban ezekből az okokból kifolyólag, sok esetben zavaró egyenetlenség jellemző. Ugyanakkor a Regélő-Honművész kiállítása is szerényebb volt vetélytársai külleménél: egyhasábos, negyedrét formátumban nyomták, kétszer négy lapból, azaz tizenhat oldalból állt. Ám az olvasókat nemigen zavarhatta sem a szegényesebb külső, sem a színvonalbéli változékonyság, hiszen már az első évben hétszázan fizettek elő a lapra.[26] (Igaz, ez az előfizetői szám később sem nagyon növekedett, inkább átmenetileg néha csökkent.)

Az újság szerkesztősége egyébiránt Mátray Gábor pesti lakása volt, a "halpiaczon alul, a Duna partján, 114. sz." alatt, a nyomdai munkákat pedig a pesti Uri utczában található Trattner-Károlyi nyomda végezte.[27] A szerkesztő már nem kért pénzt a leadott kéziratok megjelentetéséért, de még nem is fizetett értük. A szerzők a hálás köszöneten felül 1-1 tiszteletpéldányt kaptak.[28]

2., A Regélő-Honművész felépítése

A kettős folyóirat közül a Regélő 6-8 rovatba osztva közölte írásait. Ezek előtt azonban minden számban egy-egy elbeszélés állt, amelyet időnként, ha a terjedelem megkívánta, folytatásokban adtak közre.

A novella után következő rovatok ilyen szépcsengésű címeket viseltek:

Életírás - gyakran egészen magas színvonalú, inspiráló életrajzok kerültek ide. Egyedülálló a korszakban, hogy "Tudós magyar asszonyok" sorozatcímmel hét magyar asszony életét is bemutatták a rovatban;

Ország- Népismertetés - ezt a rovatot sajnos a színtelenség, ötlettelenség jellemzi, a kínálkozó lehetőségeket sorra kihagyják a szerzők;

Inneplés - néprajzi tárgyú, helyenként igen jó írások gyűjtőhelye, a cikkek általában jó megfigyelőképességgel, nagy ábrázoló erővel mutatják be a népélet egy-egy momentumát, egészen szociográfia-szerű részletekre is akadhat az olvasó;

Költészet - számonként egy versnél több nem jelent meg, s nem túl magas színvonalúak, még a korízlést figyelembe véve is érzelgősek, jellegtelennek - 1835-től a rovat átkerül a Honművész hasábjaira;

Különféle - ez a mai "kis vegyes" vagy "érdekességek innen-onnan", "kis hírek a nagyvilágból" jellegű rovatnak felel meg;

Világi telegráf - ez szinte ugyanaz, mint az előző, csak rövidebbek a hírei.

Továbbá: Nevettető pilula, Tréfaszesz, Mulattató, Rejtvények [29], Jeles mondások, Emlékmondások.

Eme rovatokban igen kedvelt fogása a szerkesztőnek a külföldi példákra való hivatkozás, s afféle igazi bulvársajtóba illő pletykálkodás is gyakorta érhető tetten ezeken az oldalakon, csakúgy, mint a közhelyesség. Mindemellett ezek a rovatok nem voltak állandóak, abban az értelemben legalábbis nem, hogy nem szerepelt mindegyik valamennyi számban. Az első három például váltotta egymást, a többi sokszor esetlegesen szerepelt vagy maradt ki, minden bizonnyal a rendelkezésre álló híranyagnak megfelelően. A híranyag, pontosabban az újság-alapanyag egyébként is meghatározó volt. Mégpedig azért, mert sosem akadt belőle elég. Valószínűleg ez magyarázza a sok külföldi hírt és a számos fordítást a Regélő oldalain.

A kettős folyóirat másik lapja, a szakirodalom által leginkább "lemelléklapozott" Honművész tartalma, szellemisége, röviden: szerkesztése Mátray Gábor mellett Garay János nevéhez fűződik. Garay maga is szépíró, a Regélőben és más folyóiratokban jelennek meg (nem is rossz) novellái, versei. Máig ismert alkotása Az obsitos, amelyben megteremtette a nagyotmondó katona figurájának magyar változatát, Háry Jánost. Garayról mindenképpen elmondható, hogy érzékeny, a művészeteket értő, nyitott személyiség.

A Honművész nyolcoldalnyi anyagát szintén rovatokba rendezve közli. Rovatai a következők:

Természet-tudomány - ide kerülnek a színes tudományos érdekességek, amelyeknek szigorúan ismeretterjesztés, figyelemfelkeltés a céljuk, s nem tudományos elemzés;

Mesterség, művészet, szorgalom - ez a rovat eleinte a magyar kismesterségek történetével foglalkozik, művészettörténeti és néprajzi érdeklődéssel egyaránt boncolgatván ezeket, majd a technikai fejlődés kérdéseit vizsgálja (pl. különféle gépelyekről, azaz gépekről ír), a technikai vívmányokat mutatja be. Ezzel a szerkesztők célja nem lehet más, mint lobbizás a haladás, a technikai fejlődés mellett. Mátray odaadó híve Széchenyi István elképzeléseinek, a családnak is lekötelezettje, nem csodálkozhatunk hát azon, hogy ez a rovat ilyen célokat szolgál - hiszen ezek a célok Széchenyi István céljai, és Mátray kötelességének érezte, hogy agitáljon a gróf mellett. Később azonban (nem tudni, miért, de nem kizárt, hogy hatalmi nyomásra) a rovat mégis részekre bomlik, s az így kialakuló részek teljesen más funkciókat töltenek be. Az új rovatok elnevezései önmagukért beszélnek: Festészet, Szobrászat, Építészet, Rézmetszés, Hangászat, Tánc és Szorgalom.

Emlékmondások - a rovat a lap imént említett elkötelezettsége, programja miatt fontos. Gyakran idéznek ezen a helyen Széchenyi Istvántól, ami megint csak arra utal, hogy Mátray a "legnagyobb magyar" holdudvarába tartozónak vélte magát, és kötelességének érezte saját eszközeivel támogatni a gróf elképzeléseit, vállalkozásait, terveit.

Theatrum, majd később Színház - a Honművész talán legérettebb, legjobb, leginkább hiánypótló rovata. Nevéből adódóan itt látnak napvilágot a színházi tárgyú cikkek. A Honművész nagy-nagy szeretettel és odafigyeléssel egyengeti a magyar nyelvű színjátszás útját (Mátray kora ifjúságától színházi ember, gyermekkori játszótársa pedig a későbbi Déryné volt), agitál a Pesti Magyar Színház létrehozásáért, színiiskola felállítását veti fel, komoly színháztörténeti munkákat ad közre, és jelentős színházkritikai, ismeretterjesztő, népszerűsítő tevékenysége is, amelynek eredményeit ez, a Színház-rovat tartalmazza.[30] A Kritikai Lapok, egészen pontosan Bajza megtámadta a Honművész kritikáit, sekélyesnek találta azokat. Garay válaszában emlékeztette Bajzát, hogy ők nem kritikákat, nem bírálatokat, hanem tudósításokat ígértek olvasóiknak [31], csakhogy védekezése gyenge lábakon áll, cseppet sem meggyőző, hiszen a cikkek egy része igenis kritika-igényű, de valóban silány írás. (A szakirodalom is többnyire kritikáknak érzi a szóban forgó cikkeket[32], nem csak Bajza érezte annak a maguk idejében, és nem csak én érzem így ma.) Garayt végül Mátray fékezte meg, így a vita (az egyetlen polémia a lap történetében) abbamaradt.

A Honművész további rovatai:

Literatúra - az irodalmi kritikák, tanulmányok, hírek megjelenési helye.

Hazai hírelő; Pesti vizsgáló - ez a két rovat tulajdonképpen a tiltott politikai kérdésekkel foglalkozik, hiszen a reformkor jelszavát tartva szem előtt, a hazát és a haladást tárgyalja, a polgárosodás, az urbanizáció, a modernizáció eredményeit, nehézségeit adja hírül, buzdítja a polgárságot, fejlődésre serkent.

Viseleti divat - ebbe a rovatokba kerülnek a komolyabbnak ítélt társasági hírek, Pest városának hivatalos eseményei, a divatvilág újdonságai.

Régiségek; Új hangművek - a címek elárulják, milyen témájúak azok az írások, amelyek ide soroltattak.

A Honművész nem egy rovata kísértetiesen emlékeztet a Regélő egy-egy rovatára. Sőt, néha mintha átfedések lennének a két lap között, egyszer-egyszer utalnak is egymásra a cikkek. Ez nem adódhat szerkesztői figyelmetlenségből, sokkal inkább abból, hogy a társlapok nem csak szellemileg, de tartalmilag is (a készítők szándékának megfelelően) kiegészítik egymást. Újabb bizonyítéka ez a két lap együvé tartozásának és elválaszthatatlanságának, egyenrangúságának, és, azt gondolom, végső soron leginkább annak, hogy nem fedi a valóságot, ha a Honművészt a Regélő melléklapjaként aposztrofáljuk.

A Regélő-Honművész címlapjai:

A Regélő 1833. április 4-én nyomtatott számának belső címlapja. 

A Regélő egyik száma a marosvásárhelyi Teleki Téka könyvtörténeti kiállításán.

 Honművész címlapja.[33]

3., A folyóirat megszűnése, utóélete

A Regélő-Honművész már indulásakor tisztes példányszámot ért el, de soha nem haladta meg a 700 előfizetőt. A XIX. század sajtóviszonyai között ez nem lebecsülendő eredmény, ha a számos egy-két számot megélt lapra gondolunk, de nem is irigylésre méltó, ha a több ezres példányszámú újságok jutnak eszünkbe. A Regélő-Honművész ilyen olvasottság, ekkora közönség mellett mindaddig életben tudott maradni, amíg az irodalmi élet annyira meg nem erősödött, hogy már fel tudta vállalni a liberalizmus eszméinek népszerűsítését.[34] A lap megszűnésének egyik közvetlen oka a viszonyok ilyen irányú változása, az irodalom erősödése, a másik közvetlen ok pedig tulajdonképpen ennek az elsőnek is kiváltója, s ez maga a korszakváltás. Korszakváltás nem csak az irodalomban, hanem voltaképpen az egész kulturális életben és a közéletben. Ezt a korszakváltást Garay meg is sejti, le is írja egyik cikkében[35], arra viszont sem ő, sem Mátray nem képes, hogy ne csak hallják az idők szavát, de meg is tudjanak felelni kihívásainak.

1841 végén Mátray Gábor bejelenti visszavonulását a lapszerkesztéstől. A lapkiadási jog Garay Jánoshoz vándorol, aki Regélő Pesti Divatlap néven indít újságot 1842. januárjában, tőle veszi meg a jogot Erdélyi János 1844 elején, és Vahot Imrével elindítja a Pesti Divatlapot, amelynek még az év közepétől Vahot lesz a főszerkesztője, Petőfi Sándor pedig a segédszerkesztő. Közvetve bár, de a Pesti Divatlap sikere Mátraynak, vagy ha nem is neki, de az általa megszerzett lapkiadási engedélynek köszönhető.
 
 

A Pesti Divatlap címlapjai 1844-ben, már Vahot Imre szerkesztőségének idején.[36]


IV. A Regélő-Honművész értékelése

A reformkor első magyar irodalmi-művészeti folyóirata egy új kihívásokkal teli, minden szempontból változó világban próbált megfelelni a saját elvárásainak, melyek legtöbbször egybecsengtek a kor elvárásaival, és a közönség elvárásainak, amely az igényes szórakozás vágya volt. Ha egyáltalán nem járt volna sikerrel, akkor is azt kellene mondanunk, nagyszabású, merész, előremutató kísérlet volt. De a Regélő-Honművész minden hibája ellenére értékes, nagyrészt tartalmas, haladó folyóirat volt, amire büszkék lehetünk. Egy olyan országban vette fel a versenyt a legkorszerűbb, jóval fejlettebb, éppen polgárosodó (vagy már polgárosodott) viszonyok közt működő társaival, amely ország tulajdonképpen még feudális keretek közt működött, iszonyú technikai és gondolkodásmódbeli lemaradását épphogy csak kezdte ledolgozni - és mégis állta a versenyt.

Igaz, hogy az első évfolyamok úttörő szerepe meglátszik az újságon: nem igazán gördülékeny, nem igazán színes, nem igazán izgalmas a híranyag, nem igazán jók az elbeszélések - valahogy döcög az egész. Az ötödik évfolyamtól az utolsó, kilencedik évfolyamig a színvonal az előzőekhez képest egyenletesebbé válik, a szerkesztői elvek következetesebbek. Az irodalmi anyagban túlsúlyba kerülnek az eredeti magyar művek. Mátray a hazai irodalomban mérvadónak Csokonai Vitéz Mihály mellett Virág Benedeket és Kisfaludy Károlyt tekinti, a kortársak közül pedig nagyra tartja például Táncsics Mihályt - tehát egy sok tekintetben radikális, plebejus vonalat, amilyen Csokonai vagy Táncsics, összeegyeztethetőnek tart egy mérsékeltebb vonulattal, amelyhez Virág Benedek és az idősebb Kisfaludy, a felvilágosult testőríró tartoznak. Egyszersmind mindvégig hű marad Széchenyi elképzeléseihez, még akkor is, ha ezektől meglehetősen távol esnek az olyasfajta plebejus eszmék, mint amilyenek Táncsicsra jellemzőek - Virág és Kisfaludy azonban már sokkal közelebb állnak Széchenyi István világához.

Igaz az is, hogy hiába mutat javuló tendenciát az újság, attól a szerkesztés valójában mindvégig (a föntebb már említett különféle okokból) következetlen, kiszámíthatatlan, gyakran esetleges marad. De a körülményeket figyelembe véve Mátrayt és munkatársait inkább dicséret illeti, mint megrovás, hiszen "A Regélő a reformkori hazai újságírás első szépirodalmi hajtása volt." [37]S tegyük hozzá: a Honművész (egyenrangú társa és kiegészítője) egy fejlődési folyamat része; része annak a folyamatnak, amit a "nemzet csinosodása" néven ismerünk.[38] Ilyen értelemben is Széchenyihez kapcsolható. Persze, Mátray személyes elkötelezettsége is minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy a Regélő-Honművész, a néhol feltűnő radikalizmus ellenére mindvégig a Széchenyi István hirdette békés átmenet, a felülről irányított, okos reformok híve, ezeket népszerűsíti, ezek mellett tör lándzsát. De bármi volt is az oka, a szándék nemes volta, a segíteni akarás nem vitatható. Annak az 5-700 előfizetőnek a világlátását, s azokét, akikhez rajtuk kívül még, különféle utakon eljutott a folyóirat (s minden valószínűség szerint ezeknek az embereknek a száma jóval magasabb az előfizetők számánál), bizonnyal pozitív, haladó irányban befolyásolta.

Voltak a Regélő-Honművésznek, persze, hibái is szép számmal, nem egyet már említettem is. Alapvető gyöngesége éppen az újságokat leginkább meghatározó folyamat, a szerkesztés volt, annak következetlensége, kiszámíthatatlansága, melyről már esett szó. Hibaként róható fel továbbá a lap szerkesztőinek, de mindenekelőtt személyesen Mátray Gábornak, hogy nem tudott maga mellé igazi újságíró-gárdát állítani, s végső soron ez lett a vállalkozás veszte is, a lap megszűnésének okai közül ez nyom talán legtöbbet a latban. Az idősebb, neves írók (Vörösmarty Mihály, Kisfaludy Sándor, Fáy András, Kölcsey Ferenc) a már említett okokból nem "közösködtek" vele, az új nemzedék feltörekvő tagjai (Vajda Péter, Gaál József, Frankenburg Adolf, Kunoss Endre stb.) viszont csak megfordultak nála, ideig-óráig tartoztak a Regélő-Honművészhez, s amint új lapok indultak, odébbálltak. A haladó írókat nem a Regélő-Honművész vonta körébe, sokkal inkább az 1835-ben induló Rajzolatok, majd 1837-től elsősorban az Athenaeum. Be kell látnunk, hogy ennek oka Mátray szerkesztői képességeiben rejlik. Bármilyen tiszteletre méltó szándék vezette, bármilyen széles műveltséggel rendelkezett, bármennyire nagy felkészültségű ember volt, az újságszerkesztés terén nem vehette fel a versenyt egy Bajzával, egy Toldy-Schedellel, de még egy Erdélyi Jánossal vagy Vahot Imrével sem.


V. A könyvtárőr


1., A Széchényi Könyvtár története röviden 1846-ig

Amikor gróf Széchényi Ferenc 1802 márciusában megalapította a Széchényi Könyvtárat, 5132 kötet könyvet, 1964 kisnyomtatványt, 730 köteg, illetve kötet kéziratot, 40 köteg térképet, 102 köteg metszetet és 2000 címerképet ajánlott fel a nemzetnek. Ezt az anyagot, illetve ennek nagy részét Széchényi könyvtárnoka, fiának, Lajos grófnak a nevelője (eme Lajos gyermekeinek nevelője lett később Mátray Gábor), Tibolth Mihály rendszerezte. Ugyanő készítette el a bibliotéka betűrendes és szakkatalógusát még 1797-ben, s ez a katalógus a következő évben 550 példányban nyomtatásban is megjelent. [39] Széchényi Ferenc az alapításkor kikötötte, hogy a könyvtár őrét, írnokát és famulusát ő és írnokai nevezzék ki.[40] Ennek értelmében 1803 elején Miller Jakab Ferdinándot tette meg a könyvtár első őrévé, akinek vezetésével felállították a gyűjteményt a pesti pálos kolostor épületében, s még abban az évben átadták az olvasóközönségnek. A könyvtár fővédnöke József nádor volt, aki sokat tett az állomány gyarapodásáért, ám ő sem tudta elérni, hogy a kötelespéldányok beszolgáltatása maradéktalanul megtörténjen. [41]

A könyvtár mégis gyarapodni kezdett. Kelecsényi Gábor idézi a Magyar Hírmondó 1803. január 2-i számának egyik hírét a "nemzeti felbuzdulás" jellemző megnyilvánulásaként: "Tegnap elméne Gróf Széchényi Ferencz ő Excellentiájához egy ide való polgár - Kindi Mátyás Szüts mester - és 48 darab könyvet bémutatván, arra kéré, hogy mivel a Hazának ajándékozta volt a Fő Méltóságú Gróf tulajdon kintses Bibliothecáját, fogadná el tőle ezen kisded ajándékot, és fordítaná önnen felséges tzéljára."[42] Mások viszont nem a "Fő Méltóságú Gróf" saját céljaira, de alapítványa javára ajánlották fel gyűjteményüket, vagy annak egyes részeit. Ily módon 1814-ig 4000 dokumentummal gyarapodott a könyvtár a nagyszámú adományozók által, akik között főnemes éppen úgy akadt, mint író, költő vagy nyomdász (csak néhány név: Kazinczy Ferenc, Baróti Szabó Dávid, Kisfaludy Sándor, Virág Benedek, Landerer Mihály). Az alapító, Széchényi Ferenc is folyamatosan gyarapította a könyvtárat.



A Széchényi Könyvtár alapítólevele.[43]

A napóleoni háborúk idején a könyveket kétszer is menekíteni kellett. A könyvtár elhelyezését sokáig nem tudta a magyar társadalom megnyugtatóan megoldani. 1808-ban aztán az országgyűlés elfogadta azt a törvényt, amely kimondta egy Nemzeti Múzeum felállítását, amelynek alapját Széchényi Ferenc felajánlása (könyv- és éremgyűjteménye) képezte. 1817 nyarán költözött a Széchényi Könyvtár a múzeum ideiglenes épületébe.

1823-ban elhunyt Miller Jakab Ferdinánd, utódává Horvát Istvánt, a neves történészt nevezték ki. Horvát irányítása alatt a gyűjtemény tovább gyarapodott, elsősorban az adományok révén (1835-ben Illésházy István például 6000 kötetet ajándékozott a könyvtárnak), így a könyvek elhelyezése egyre nagyobb gondot jelentett.

1832-ben Jankovich Miklós anyagi nehézségei miatt eladta hatalmas könyvgyűjteményét József nádor közvetítésével a Nemzeti Múzeumnak. 1837-ben ez a tekintélyes gyarapodás a könyvtár állományába került át. A gyűjtemény feldolgozásában segédkezett Mátray Gábor is mint a bizottság jegyzője, s a bizottság munkájának befejeződése után ott ragadt a múzeumnál írnoki munkakörben. (Ebben az időszakban Mátray egyszerre három "állással" is rendelkezett: a Nemzeti Színház zeneigazgatója, a Regélő-Honművész főszerkesztője és a Széchényi Könyvtár napidíjas írnoka volt. Ez a három azonban - a kor viszonyai között - együttesen sem jövedelmezhetett túlságosan jól.)

1840-ben nagyjából-egészéből elkészült a Nemzeti Múzeum új épülete, amelyet Pollack Mihály tervezett, s amelyben a Nemzeti Múzeum a mai napig található. A költözködésre azonban hat esztendőt kellett várni. Időközben 1843-ban a könyvtárőr és a természettári őr fölé igazgatót neveztek ki, Kubinyi Ágoston személyében (Miller halála óta nem volt igazgatója a múzeumnak).

1846-ban a Nemzeti Múzeum kötelékébe tartozó Országos Széchényi Könyvtár állománya elérte a 100.000-et. Ekkora, javarészt feldolgozatlan anyagot kellett az új épületbe szállítani.[44] Ezt a feladatot azonban már nem Horvát István végezte el.

 


A Nemzeti Múzeum épülete a XIX. század 40-es éveiben.[45]

2., Huszonkilenc esztendő a Széchényi Könyvtár élén (1846-1875]

Mátray, mint már említettem, először 1830-ban pályázott állást a Széchényi Könyvtárban, akkor azonban elutasították; 1837-ben részt vett a Jankovich-féle gyűjteményt feldolgozó bizottság munkájában, s ettől kezdve afféle napidíjas írnoki állást foglalt el a Nemzeti Múzeumnál. 1846-ban azonban, Horvát István halálát követően a megüresedő könyvtárőri pozícióra a Széchényi-családhoz (mely ekkor még mindig könyvtáros-kinevezési joggal bír) közel álló, ötvenedik esztendejéhez közeledő Mátray Gábort nevezik ki, egészen pontosan június 26-án. Mátray életében fordulópont ez az esztendő: ekkor alapít családot, hiszen feleségül vesz egy három gyermekes özvegyasszonyt, s ennek, valamint a könyvtári állásnak és a vele járó 5 szobás szolgálati lakásnak köszönhetően végre igazán révbe ér. Teljesen visszavonul a közélettől, amelynek addig igen aktív résztvevője volt, s ezt követően csak a könyvtárnak és tudományos tevékenységének, valamint a Nemzeti Zenede ügyeinek él.[46]

Alig melegedett meg Mátray új állásában, máris embert próbáló feladattal kellett szembenéznie: a könyvtár 100.000-es állományát kellett átköltöztetnie az új épületbe. Ez a tekintélyes mennyiség ráadásul nem egy helyen, hanem elszórtan nyert elhelyezést a Ludovika Akadémiától kezdve különféle középületeken keresztül polgárházakig. Mátray és munkatársai egyedül végezték el ezt a hatalmas munkát. A következő év első felében újabb nagy erőfeszítésre volt szükség: a könyvtár megvásárolta az elhunyt Horvát István hagyatékát, s ezt a gyűjteményt is el kellett helyezni az új helyen.

1847-ben meghalt József nádor, aki létrejöttétől kezdve egyengette mind a könyvtár, mind a múzeum útját. Halála még nehezebb helyzetbe hozta az amúgy sem túl jó kilátásoknak örvendő intézményeket. - Azért a múzeum megnyitja kapuit a látogatók előtt - a könyvtár viszont nem. Mégpedig azért nem, mert az állomány ekkortájt holt állomány, alig feltárt, alig rendszerezett, ezáltal használhatatlan. Használhatóvá tételét Mátray Gábornak kell megoldania egy átfogó, teljes rendezés által. Ezt a rendezést azonban 1848-ban nem lehetett elkezdeni.[47]

"A Museum Pesten 1848-49-ben nevezetes szerepet játszott, akarata ellen, miről ugyan a hírlapok és a magyar forradalomról megjelent munkák bővebben fognak emlékezni. A zajongó és felhevült fiatalság kezdé a Museum külső udvarát népgyűlésekre használni, és mások későbben utánzák. A szabad sajtó kivívása utáni napon, Martius 16-án tartatott ott az első népgyűlés. Az udvaron lévő lépcső jobb, vagyis északnyugoti oldalfalán állottak a néphez beszélő szónokok: Klauzál Gábor, Nyáry Pál, Vasvári Pál, Petőfi Sándor."[48] - írja visszaemlékezéseiben Mátray. (Érdekes, hogy március 15-ére nem mint a forradalom, hanem mint a szabad sajtó kivívásának napjára utal - jól jellemzi ez a korabeli értelmiség nézetét a sajtóról, a sajtó fontosságáról, erejéről, hatalmáról.) Ilyen körülmények között pedig nyilván kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint az állomány feldolgozása. Egy évvel később pedig már a védelmére kellett fordítania minden energiáját:

"Éjfél után 2 órától 4-ig sűrű ágyúzás volt, némelyek szerint a császári sereg keresztül akart törni és megszökni Budáról, mások szerint akadályozni akará a pesti parton felállíttatni szándéklott ágyúkat."[49] - emlékezik Buda ostromára, nevezetesen 1849. május 16-ának éjjelére. Nyilvánvaló, hogy a körülmények nem kedveztek a könyvtári munkálkodásnak. Arra volt csak lehetőség, hogy a legértékesebb könyveket viszonylagos biztonságba helyezzék.

A szabadságharc bukása után viszont nyomban nekilátott a szükséges munkáknak. Majdnem teljesen egyedül kellett dolgoznia, hiszen a segédőri állás betöltetlen volt (az is maradt 1860-ig), csupán egy írnok segítette. 1858-ig 12.000 kötetet és 13.000 kéziratot dolgozott fel és katalogizált. Ez persze csepp a tengerben, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a könyvtár állománya, ha nem is egyenletes ütemben, de folyamatosan növekedett, egyrészt a hagyatékok és ajándékozások, másrészt a szűk beszerzési keret terhére eszközölt vásárlások útján. Nem véletlen, hogy a könyvtárat nem használta szinte senki. Még a kutató tudósok sem nagyon, holott ők megtehették volna (mindenki mást kizártak a használatból): 1851 és 1861 között alig több mint százan kölcsönöztek.[50]

Mátray Gábor a bécsi udvari könyvtár szakrendszerét használta állomány-rendezése során. Tanulmányozta ugyan a prágai egyetemi könyvtár és a bajor királyi könyvtár rendjét is (a szabályzatok alapján, nem személyesen), végül mégis a bécsi módszer mellett döntött, kivéve Széchényi Ferenc hungarika-gyűjteményét, ahol a müncheni bajor királyi bibliotéka szakcsoportos osztályozását alkalmazta. Ez a bécsi rendszer, az úgynevezett folyószámos rendszer volt ugyanis a legalkalmasabb arra, hogy ne bontson meg egy-egy gyűjteményt, a Széchényi Országos Könyvtár állománya pedig ekkor még nem állt össze egységes egésszé, hanem az adományozott vagy vásárolt gyűjtemények egyben maradtak, a könyveket nem válogatták szét, a legtöbb esetben hozzájuk sem nyúltak, hanem ládákban álltak, mióta a könyvtár tulajdonába kerültek. Egyik-másik gyűjteményt nem is lehetett szétválasztani, mert azt az adományozó vagy hagyományozó megtiltotta.[51]

Hogy mással is foglalkozott ezekben az időkben Mátray, mint a Széchényi Könyvtár állományrendezése, mi sem bizonyítja jobban, mint zenetörténeti és népdalgyűjtői munkásságának eredményei (A magyar népdalok' kitűnőbb sajátságairól zenei tekintetben, 1852, A magyar zene és a magyar cigányok zenéje, 1854 - utóbbi az 1853-ban Bécsben, németül megjelent munkájának a fordítása), vagy a Magyarország és Erdély képekben című kötet Bihari Jánosról szóló tanulmánya (1853), vagy az 1859-ben megjelent Történeti, bibliai és gunyoros magyar énekek dallamai a XVI. századból című kiadvány. 1858-ban pedig Toldy Ferenc bemutatja az Akadémiának a Mátray-kódexet, melyet ő szerzett vissza külföldről.

1861-ben aztán némi változás következett be a mindennapi könyvtári munka terén is. A feldolgozás lassúsága, az állomány hozzáférhetetlensége sokak elégedetlenségét váltotta ki, de nem csak a könyvtár, hanem a múzeum egyéb részei is komoly nehézségekkel küzdöttek. Kubinyi ekkor az országgyűléshez fordult segítségért, aminek eredménye 1865-ben született meg, a királyi biztos vizsgálata után: 50.000 forint egyszeri adományt kapott az egész intézmény, s ezen felül 14. 000-et az épület felújítására, évenként pedig folyamatosan 12.000 forintot. Ily módon 1866-ban Mátray két segédőrt, egy írnokot és egy szolgát kapott segítségül, s még abban az évben megnyílt a nyilvános olvasóterem.[52]

Mátray nem igazán örült a dolgok ilyetén alakulásának. A pénzt is kevesellette (az is volt), a segítséget is, s különösen nem értett egyet az olvasóterem megnyitásával, szerinte erre csak akkor kellett volna sort keríteni, ha már az egész állományt sikerült katalogizálni.[53] Ekkor ugyanis már 110.000 kötet várt feldolgozásra.[54]

1868-ban, a kiegyezést követő esztendőben jelent meg Mátraynak A Magyar Nemzeti Museum korszakai című műve, amely az első történeti összefoglalás a múzeumról és a könyvtárról. (Könyvtártörténeti érdeklődése már 1852-ben megnyilvánult, amikor a Hölgyfutárban tett közzé felhívást, melyben arra kérte a magyarországi könyvtárakat, írják le és jutassák el hozzá könyvtáruk történetét és a gyűjtemény összetételét.[55]) Szintén 1868-ban a Nemzeti Múzeum és a Széchényi Könyvtár ügyét felkarolta Eötvös József kultuszminiszter. Eötvös tarthatatlannak minősítette a kialakult helyzetet, és utasítást adott mindazon tennivalók elvégzésére, amelyeknek elvégzését már Horvát István, később pedig Kubinyi és Mátray is szorgalmazta, de nekik - elsősorban - anyagi eszközök hiányában még nem állt módjukban meg is valósítani ezeket a feladatokat. Eötvös érdeklődése, segítőkészsége és tenni akarása örömteli esemény volt a könyvtár életében, de jóval kevésbé lehet örömtelinek nevezni, ha a könyvtárőr életére gondolunk. Tudniillik ettől kezdve Mátray csak névleg vezette a könyvtári munkát, a valóságban mindinkább háttérbe szorult, hiszen a kultuszminiszter 1868. október 12-én megbízta Barna Ferdinándot, Mátray egyik segédőrét, hogy végezze el az állomány teljes feldolgozását. Ez a munka sokkal inkább a könyvtárőr feladata lett volna - az, hogy az állami vezetés mégsem őt bízta meg ezzel, egyben azt is jelentette: a minisztériumban már nem igazán tartanak igényt szolgálataira.

Barna az állomány feltárására a müncheni rendszert választotta, amelyet személyes tapasztalatok alapján ismert.[56] Mátray nem értett egyet Barnával, de mit sem tehetett, hogy saját elgondolásait érvényesítse, mert Barnát kivették az irányítása alól, ráadásul tíz ember segítette munkáját. Mindez biztosan sértette Mátray önérzetét, de zokszó nélkül folytatta munkáját. Ő egyébként a bécsi rendszer szerint folytatta volna a katalogizálást - ami akkorra már végképp elavulttá, túlhaladottá vált.[57]

Eötvös József kétségkívül tájékozódott a könyvtárban uralkodó viszonyokról, biztosan tisztában volt Mátray idejétmúlt elképzeléseivel, és valószínűleg figyelembe vette azt is, hogy a könyvtárőr 70 éves is elmúlt, szellemileg már nem olyan friss, mint régen, és az sem garantálható, hogy a hatalmas vállalkozás irányítását mindvégig kézben tudja tartani, hiszen bármikor súlyosan megbetegedhet, akár meg is halhat a munka kellős közepén. Ezek az okok játszhattak közre abban, hogy nem őt bízta meg a feladat elvégzésével. A miniszter a mellőzéssel együtt tulajdonképpen gesztust gyakorolt azzal, hogy az idős, egyre betegesebb embert nem mozdította el az állásából.

Utolsó éveiben Mátray egyre többet betegeskedett, sikerben szinte egyáltalán nem volt része, ellenben egyre több kudarc érte. Megtisztelő volt számára, hogy 1872-ben ő mutathatta be az Akadémiának azt a négy Corvinát[58], amelyet 1869-ben kapott vissza Magyarország Abdul Aziz török szultántól - ez volt azonban az utolsó olyan szereplése, amelyben igazán örömét lelte. Mind többen kívánták, hogy vonuljon nyugdíjba, ezzel szemben ő ragaszkodott állásához, a Széchényi-családtól kérte, hogy támogassák ügyét, ennek ellenére 1875. március 1-jével kénytelen-kelletlen nyugdíjba vonult.[59] Élete utolsó hónapjaiban anyagi nehézségekkel küzdött, de nem sokáig. Kevéssel nyugdíjazása után, 1875. július 17-én este hunyt el.

Mátray Gábor olyan személy volt, aki szívvel-lélekkel dolgozott a Széchényi Könyvtárért, ezért, bármennyire érthető, racionálisan megmagyarázható és elfogadható, mégis szomorú, hogy utolsó éveiben ennyire félreállították. Szeretném még egy, azt hiszem, eléggé érdekes és kevéssé ismert mozzanat ismertetésével illusztrálni, hogy (az elmondottakon túl is) milyen sokat tett Mátray könyvtárosként nem csak a könyvtárért, de az egész magyar kultúráért.

3., Mátray Gábor találkozásai Literáti Nemes Sámuel hamisításaival

Literáti Nemes Sámuel Erdélyben, Marosvásárhelyt született 1794-ben. Szerzett némi műveltséget, belekontárkodott a történelembe és a nyelvészetbe is, végül azonban az antikváriusságnál kötött ki.[60] Kereskedett ódon könyvekkel, tárgyakkal, oklevelekkel, nemesi kutyabőrökkel, fegyverekkel. Huszonévesen, már némi kereskedői tapasztalattal a háta mögött az erdélyi Marosvásárhelyről egy másik Vásárhelyre, Hódmezővásárhelyre vándorolt, és néhány évig ott folytatta kereskedőtevékenységét. Már ezekben az években, egészen pontosan 1828-ban kapcsolatba került Jankovich Miklóssal, aki könyvtára számára számos kötetet vásárolt tőle, és számos kötet felkutatását, megszerzését bízta rá, hiszen tisztában volt azzal, hogy Literáti - mint minden más, antik holmikkal foglalkozó kalmár abban a korban - gyakran járja a falvakat, kisvárosokat értékes régiségek után kutatva.

Literáti azonban nem csak megbízásból, nem csak az üzlet érdekében, de saját gyönyörűségére is gyűjtött régiségeket, könyveket, és gyakran bőkezűen ajándékozott is szerzeményeiből. Ennek egyik bizonyítéka Hódmezővásárhelyen a mai napig megtekinthető. A vásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium könyvtára ugyanis ma is őrzi az ún. tiguli Bibliát (Biblia Tiguliana), amely marginális bejegyzései alapján Szenci Molnár Albert, a jeles kálvinista zsoltárfordító tulajdonában volt egy darabig (manapság is az ő fordításában éneklik a zsoltárokat a református templomokban). Szenci Molnár szerepet vállalt a Vizsolyi Biblia kiadásának és több újrakiadásának előkészületeiben, s abban az időben ezt a Bibliát, a Biblia Tigulianát forgatta. - Nos, ez a Szentírás Literáti révén, az ő adományaként került a Bethlen Gábor Gimnázium tulajdonába. Sokfelé találkozhatunk ezen kívül is Literáti-ajándékokkal, nem utolsó sorban az Országos Széchényi Könyvtárban. Ő tekinthető a Széchényi Könyvtár harmadik megalapítójának (az első Széchényi Ferenc, a második Jankovich Miklós), hiszen egyrészt Jankovichon keresztül, másrészt közvetlenül - vásárlás, vagy kisebb mértékben, ajándékozás útján - nagyszámú értékes könyv került általa a könyvtár gyűjteményébe.

Nem minden cselekedetét vezérelte azonban a gyűjtőszenvedély vagy a becsületes, tisztes haszonnal járó kereskedés. Ha kellett, és anyagi érdekei úgy kívánták, Literáti nem riadt vissza a hamisításoktól sem. Több hamisítványa került a Széchényi Könyvtár tulajdonába is, és nem egy közülük az Akadémiához vándorolt, mint például a Túróci fakönyv vagy a Rohonci-kódex. Az előbbi egy nyírfakéreg, amelyre székely rovásírással neveket róttak, az utóbbi (gróf Batthyány Ignác ajándékaként került az Akadémiához) egy ismeretlen írásjelekkel teleírt kódex, amelyet soha senki nem tudott megfejteni - mivel nincs is megfejtése.

És szintén ezen hamisítványok egyike volt az az I. András korabeli imádságokat tartalmazó pergamen, amelyet Literáti 1842-ben, nem sokkal halála előtt[61] adott el Jankovichnak, s Jankovich második gyűjteményének árverésekor, 1852-ben került a Széchényi Könyvtár birtokába. Ezt nagyon gondos, aprólékos munkával készítette az antikvárius. Mátray vásárolta meg, ám nem róható fel neki, hogy megtévesztette a hamisítvány, hiszen ugyanebben az esztendőben Jerney János, a moldvai csángók körében elsőként komoly kutatásokat folytató, Etelközt és Levédiát megjárt, elismert tudós és utazó[62], kiváló nyelvtudós írt róla méltató tanulmányt, és Toldy Ferenc is letette a voksát a nyelvemlék hitelessége mellett. (Jerney és Toldy "bedőlt" Literáti másik két munkájának, a már említett Túróci fakönyvnek és a Rohonci-kódexnek is.) Ha Jerneyt és Toldyt meg tudta téveszteni Literáti, nem várhatjuk el Mátraytól, hogy észrevegye a csalafintaságot. Végül 1866-ban Szabó Károly nyilvánította hamisítványnak az állítólagos nyelvemléket (csakúgy, mint a fentebb említett két másikat).[63]

Szabó Károly észrevétele pedig felnyitotta Mátray Gábor szemét. Tanult korábbi hibájából, és elkezdte felvásárolni a Literáti által hátrahagyott és szétszórt hamisítványokat. Néhányra a Jankovich-hagyaték kötetei között bukkant rá a Széchényi Könyvtár raktáraiban, amilyen például egy kínai írás-emlék volt (s amelyet nagyon gyenge minőségű hamisítványként írt le már Jankovich is). Emellett összevásárolt - többek között - hamis régi térképeket, szövegrészleteket, tárgyakat, könyveket. Az egyik kódex, amely szintén Literáti gyártmánya volt, majdnem megtévesztette, de végül rájött, hogy az sem valódi; egy másik, a selmecbányai kódex szintén majdnem kifogott rajta, de végül leleplezte azt is.[64] Sok szemfényvesztő csalás eredményét találta meg és világított rá értéktelenségére.

Mátray rendszerező elme, a tudományt és az igazságot feltétel nélkül tisztelő, felkészült tudós volt. A régiséghamisító Literáti Nemes Sámuel hamisítványai több kárt is okozhattak volna a magyar tudományos életben (hiszen olyan "profi" munkák bújtak meg köztük, mint a Jerneyt és Toldyt is megtévesztő Túróci fakönyv, Rohonci-kódex vagy az I. András korába hazudott imádságok), ha Mátray Gábor nem fektet komoly energiát abba, hogy felkutassa, egybegyűjtse ezeket és lerántsa róluk a leplet. Ha az Osszián-kultuszra gondolunk, el tudjuk képzelni, hova vezethetnek az efféle jól sikerült csalások...


A Túróci fakönyv.[65]


Az I. András korabeli imádságok.[66]


VI. Az újságíró és könyvtáros Mátray Gábor

Mátray Gábor, úgy gondolom, a XIX. század magyar művelődéstörténetének egyik megkerülhetetlen alakja. Igaz, nem beszélünk róla annyit, mint sok más kortársáról, nem ismerik annyian a nevét, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé jelentős életművet hagyott maga után, mint mások. Nem látványos ugyan, ami utána maradt, de egyáltalán nem elhanyagolható, s nem lebecsülendő.

Mátray Gábor három területen alkotott maradandót:

Ő volt a magyar zenetudomány egyik első európai színvonalú művelője, népdalkutatásaiban, a magyar zenéről írott műveiben Kodály Zoltán és Bartók Béla elődje. Amikor Liszt Ferenc a magyar zenét azonosítja a cigány zenével, akkor Mátray már felismeri a magyar népzene ősi eredetét, egyedülállóságát, igyekszik bemutatni értékeit. 1853-ban írott Über ungarische Musik und jene der ungarischen Zigeuner című munkája, melyet egy esztendővel később magyarul is kiad, egyenesen Liszt Ferenc részére készült, s igen nagy kár, hogy Liszt nem méltatta igazán figyelemre megállapításait, többek között azt, mely szerint: "ők [ti. a cigányzenészek] a nép dalait zengetik, melyeknek szöveg és zeneszerzői a nép közül valók".[67]

Újságíróként az első magyar szépirodalmi-művészeti-színházi folyóirat létrehozója és szerkesztője. Lapja, a Regélő-Honművész, ha nem is tartozott a reformkor sajtójának élvonalába, azért a második vonalba okvetlenül odasorolható. Annyiban mindenképpen egyedi ez a lap, hogy egyetlen kettős újság sem egészítette ki egymást ilyen mértékben, egyik sem tartozott ennyire össze. S ez által a szoros egymásrautaltság, szoros összetartozás által érhette el, hogy - bár a politikai témákat lapengedélye értelmében kerülnie kellett - mégsem maradt csupán szórakoztató "folyóírás", mint a divatlapok többsége, hanem gondolkodás-formáló, vélemény-alakító tényezővé válhatott. Az újság rovataiban, a kétszer nyolc oldalon Mátray és csapata Széchenyi István nézetei mellett agitált, s bár ezt burkoltan tette, nem lehet kétséges, hogy sikerrel járt, olvasói táborában híveket szerzett a "legnagyobb magyarnak" és a haladás eszméinek. Annak, hogy ezt megtehette, ismétlem, kétarcúságában találhatjuk meg az okát: a szórakoztató lap és a művészetet, a tudományt népszerűsítő, ismeretterjesztő társa ügyesen el tudta helyezni hasábjain azokat a szépirodalmi alkotásokat, azokat a tudományos eredményeket népszerűsítő cikkeket, azokat a művészeti élettel foglalkozó írásokat, amelyek az újat, a modernizációt, a reformok szükségességét hirdették, ezeknek szükséges voltára és elkerülhetetlenségére utaltak. Különösen nagy szerepet vállalt Mátray (aki gyermekkorában Déryné játszótársa volt) - szerkesztőtársával, Garay Jánossal karöltve - a magyar nyelvű színjátszás ügyében, a magyar nyelvű darabok írásának, a külföldi drámák, operák magyarra fordításának és nem utolsósorban a Nemzeti Színház eszméjének odaadó híveként.

1846-tól a Széchényi Könyvtár őreként munkálkodott tulajdonképpen haláláig. Nem adta fel tudományos tevékenységét sem, de könyvtárőrként is teljes értékű munkát végzett. 1848/49-ben komoly erőfeszítéseket tett az állomány megóvásáért a szabadságharc forgatagában, később, a harcok elcsitultával elkezdte a nyilvános könyvtárrá váláshoz elengedhetetlen rendszerezést, s mindeközben mindvégig szem előtt tartotta a gyűjtemény gyarapítását is. Mostoha körülmények között dolgozott: abból a huszonkilenc évből, amíg ő vezette a Széchényi Könyvtárat, alig több mint másfél esett a reformkorra, újabb másfél háborús időkre, tizennyolc a totális elnyomás időszakára, s csak nyolc a Kiegyezés utáni jobb időkre. Ám ezek a jobb idők sem hoztak számára elismerést, a legfontosabb feladatokat kivették a kezéből, élete végén pedig csaknem szűkölködnie kellett.

A zenész-újságíró-könyvtáros Mátray Gábor sokoldalúságának egyik kiváló
példája: a Rendszeres Szavalattan Alaprajza című tankönyv.[68]

A három nagy terület közül, melyeken Mátray Gábor tevékenykedett, egyiken sem vallott szégyent. Nem volt tökéletes, természetesen nem volt hiba, nem volt tévedés nélkül való. Mind szerkesztőként, mind könyvtárosként akadt nála jobb. Zeneszerzőként is. Zenetörténészként már kevesen versenyezhettek vele saját kortársai közül - nem véletlen, hogy ma is leginkább ekként emlékeznek rá. Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy megállta a helyét újságíróként és megállta a helyét könyvtárosként is. - Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy XIX. századi művelődéstörténetünk méltatlanul keveset emlegetett, igen jeles alakja volt.



VII. Felhasznált irodalom

Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet. Bp., Haza és Haladás Alapítvány, 1993.

Csapodi Csaba - Tóth András - Vértesy Miklós: Magyar könyvtártörténet. Bp., Gondolat, 1987.

Dersi Tamás - Szántó Tibor: A magyar sajtó képeskönyve. Bp., A Magyar Újságírók Országos Szövetsége - Kossuth Könyvkiadó, 1973.

Erdélyi Ilona, T.: A Regélő-Honművész történetéhez. In.: Irodalomtörténeti Közlemények, 1968/4. szám 457-458. oldal

Fekete Sándor: Haza és Haladás. Reform küzdelmek kora. Bp., Móra, 1974.

Fülep Katalin: Bevezető tanulmánya Mátray Gábor: Töredék jegyzemények Magyarország történetéből 1848/49-ben (Bp., Szépirodalmi, 1989.) c. munkájához

Horányi Gábor - Pivárcsi István: Magyar világjárók kalandjai. Bp., Palatinus, 2000.

Kelecsényi Gábor: Múltunk neves könyvgyűjtői. Bp., Gondolat, 1988.

Kókay György - Buzinkay Géza - Murányi Gábor: A magyar sajtó története. Bp., A Magyar Újságírók Szövetsége - a Bálint György Újságíró-iskola kiadása a Magyar Könyv Alapítvány támogatásával, 1994.

Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867. - Magyarok Európában III., Bp., Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1990.

Lackó Mihály: Széchenyi és Kossuth vitája. Bp. Gondolat, 1977.

A magyar sajtó története I. 1705-1848. Szerk.: Kókay György, Bp., Akadémiai kiadó, 1979.

Mátray Gábor: A Muzsikának Közönséges Története és egyéb írások. Bp., Magvető, 1984.

Mátray Gábor: Töredék jegyzemények Magyarország történetéből 1848/49-ben. Bp., Szépirodalmi, 1989.

Nagykáta - Képek a múltból. Szerk.: Kucza Péter. Nagykáta Képekben Alapítvány, Nagykáta, 1995.

A Regélő-Honművész évfolyamai. Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében.

Schlett István: A magyar politikai gondolkodás története II/1. Bp., Korona, 1999.

Somkuti Gabriella: A könyvtáros Mátray Gábor. In.: Könyv, könyvtár, könyvtáros 1998/január

Vajda János Összes művei XI. kötet. Színibírálatok és színházi tárgyú glosszák. Sorozatszerkesztő: Miklóssy János. Sajtó alá rendezte: Bene Kálmán. Bp., Orpheusz Kiadó, 2000.

Várnai Péter: Egy magyar muzsikus a reformkorban. In.: Mátray Gábor: A Muzsikának Közönséges Története és egyéb írások c. kötet (Bp., Magvető, 1984.), ennek a Függeléke (az 1954-es kiadás javított és rövidített változata)

Várnai Péter: Mátray Gábor élete és munkássága a szabadságharctól haláláig (1846-1875). In.: Mátray Gábor: A Muzsikának Közönséges Története és egyéb írások c. kötet (Bp., Magvető, 1984.), ennek a Függeléke (az 1954-es kiadás javított és rövidített változata)

Zenei Lexikon 2. kötet. Főszerk.: Bartha Dénes. Bp., Zeneműkiadó, 1965.

 


 

JEGYZETEK

1. Akkor még Czerni Gyuró vagy Belgrád megvétele a töröktől címen. A szerzője Balogh István színész. A darabot 1857-ben népszínműként újra előadják, ekkor ír róla kritikát Vajda János. (Forrás: Vajda János Összes művei XI., 52. és a 734.-735. oldalakon) [VISSZA]

2. Mátraynak az Akadémia számára írt önéletrajzából származó adatok. Közli Várnai Péter: Egy magyar muzsikus a reformkorban c. tanulmányában, Mátray Gábor: A Muzsikának Közönséges Története és egyéb írások c. kötetének utószavaként, 367. o. [VISSZA]

3. Fülep Katalin bevezető tanulmánya Mátray Gábor: Töredék jegyzemények Magyarország történetéből 1848/49-ben c. munkájához. [VISSZA]

4. Jankovich gyűjteménye jóval meghaladta az alapító, Széchényi Ferenc adományát, Jankovich azonban nem tehette meg, hogy ingyen ajánlja fel a könyveit, ezért József nádor kezdeményezésére és hathatós támogatásával 1832-ben a "nemzet megvásárolta azt" 150.000 forintért, amiből 50.000-et Jankovich elengedett. (Kelecsényi Gábor: Múltunk neves könyvgyűjtői c. művének Jankovich Miklósról szóló fejezetében foglalkozik ezzel a kérdéssel.) [VISSZA]

5. A Zenei Lexikon 2. kötetének szócikke alapján, 561-562. oldal. [VISSZA]

6. A kép forrása: Nagykáta - Képek a múltból, 83. számú kép, ill. saját fotó. [VISSZA]

7. Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867. Magyarok Európában III. 235. o. [VISSZA]

8. Kosáry Domokos i. m. 236.o. [VISSZA]

9. Lackó Mihály: Széchenyi és Kossuth vitája. 83. o. [VISSZA]

10. Schlett István: A magyar politikai gondolkodás története II/1. 37. o. [VISSZA]

11. Kosáry Domokos i. m. 273-274. o. [VISSZA]

12. Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet c. könyvének A magyar sajtó végleges meggyökerezése az 1830-as években c. fejezete alapján. [VISSZA]

13. Fülep Katalin bevezető tanulmánya Mátray Gábor: Töredék jegyzemények Magyarország történetéből 1848/49-ben c. munkájához. [VISSZA]

14. Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet c. könyvének A magyar sajtó végleges meggyökerezése az 1830-as években c. fejezete alapján.[VISSZA]

15. A kép forrása: a nagykátai Radnóti Miklós Városi Könyvtár helytörténeti gyűjteménye. [VISSZA]

16. A képek forrása: Dersi Tamás - Szántó Tibor: A magyar sajtó képeskönyve c. műve. [VISSZA]

17. T. Erdélyi Ilona: A Regélő-Honművész történetéhez. In: ItK 1968/4., 457-458. o. [VISSZA]

18. Várnai Péter i. m. 381-384. o. [VISSZA]

19. A magyar sajtó története I., 446. o. [VISSZA]

20. Ebben a korban a történetírás még félig-meddig művészetnek számít, voltaképpen a szépirodalom egyik műfajának. Igaz ugyan, hogy már átalakulóban van ez a felfogás, de azért még jól érezhető. [VISSZA]

21. Pl. sok helyen A magyar sajtó története I.; a Kókay-Buzinkay-Murányi: A magyar sajtó története c. munka pedig következetesen. [VISSZA]

22. A magyar sajtó története I., 435-437. oldala és Kókay-Buzinkay-Murányi: A magyar sajtó története c. művének A reformkori sajtó (1830-1848) című fejezete alapján [VISSZA]

23. A magyar sajtó története I., 446. oldal [VISSZA]

24. A magyar sajtó története I., 447. oldal [VISSZA]

25. A magyar sajtó története I., 450. oldal [VISSZA]

26. A magyar sajtó története I., 449. oldal [VISSZA]

27. Az újság feltüntette ezeket az adatokat a címlapon. [VISSZA]

28. A magyar sajtó története I., 448. oldal [VISSZA]

29. A második évfolyam egyik megfejtését a 9 éves Jókay Móric küldte be. [VISSZA]

30. Hírül adja a rovat azt is, hogy Kossuth Lajos nemzeti históriai drámát "alkalmazott színpadra": András és Béla, avagy Korona és Kard címmel.[VISSZA]

31.A magyar sajtó története I., 452. oldal [VISSZA]

32. Ld. Például Kókay-Buzinkay-Murányi: A magyar sajtó története, 76. oldal. [VISSZA]

33. A képek forrása: a Mátray Gábor Általános Iskola gyűjteménye, illetve saját fotó. [VISSZA]

34.A magyar sajtó története I., 453. oldal [VISSZA]

35.A magyar sajtó története I., 450. oldal [VISSZA]

36. A képek forrása: Dersi Tamás - Szántó Tibor: A magyar sajtó képeskönyve c. műve. [VISSZA]

37. A magyar sajtó története I., 448. oldal [VISSZA]

38. A magyar sajtó története I., 452. oldal [VISSZA]

39. Kelecsényi Gábor: Múltunk neves könyvgyűjtői c. művének Széchényi-fejezete alapján, 200-219. oldal. [VISSZA]

40. Fülep Katalin bevezető tanulmánya Mátray Gábor: Töredék jegyzemények Magyarország történetéből 1848/49-ben c. művéhez, 14. oldal. [VISSZA]

41. Csapodi-Tóth-Vértessy: Magyar könyvtártörténetének vonatkozó fejezete alapján, 170-180. oldal. [VISSZA]

42. Kelecsényi Gábor i. m., 214. oldal. [VISSZA]

43. A kép forrása: Kelecsényi Gábor i. m. 215. oldal. [VISSZA]

44. Kelecsényi i. m. és Csapodi-Tóth-Vértessy: Magyar könyvtártörténetének vonatkozó fejezete alapján, 170-180. oldal. [VISSZA]

45. A kép forrása: Fekete Sándor: Haza és Haladás, 111. oldal. [VISSZA]

46. Forrás: Somkuti Gabriella: A könyvtáros Mátray Gábor c. cikke. [VISSZA]

47. Csapodi-Tóth-Vértesy i. m. vonatkozó fejezete alapján, 170-180. oldal. [VISSZA]

48. Mátray Gábor: Töredék jegyzemények Magyarország történetéből 1848/49-ben, 38. oldal. [VISSZA]

49. Mátray Gábor: Töredék jegyzemények Magyarország történetéből 1848/49-ben, 188. oldal. [VISSZA]

50. Csapodi-Tóth-Vértesy i. m. vonatkozó fejezete alapján, 170-180. oldal. [VISSZA]

51. Forrás: Somkuti Gabriella: A könyvtáros Mátray Gábor c. cikke. [VISSZA]

52. Csapodi-Tóth-Vértesy i. m. vonatkozó fejezete alapján, 170-180. oldal. [VISSZA]

53. Forrás: Somkuti Gabriella: A könyvtáros Mátray Gábor c. cikke. [VISSZA]

54. Csapodi-Tóth-Vértesy i. m. vonatkozó fejezete alapján, 170-180. oldal. [VISSZA]

55. Fülep Katalin bevezető tanulmánya Mátray Gábor: Töredék jegyzemények Magyarország történetéből 1848/49-ben c. művében, 20. oldal.[VISSZA]

56. Csapodi-Tóth-Vértesy i. m. 224. oldal [VISSZA]

57. Forrás: Somkuti Gabriella: A könyvtáros Mátray Gábor c. cikke.[VISSZA]

58. Forrás: Somkuti Gabriella: A könyvtáros Mátray Gábor c. cikke. [VISSZA]

59. Forrás: Somkuti Gabriella: A könyvtáros Mátray Gábor c. cikke. [VISSZA]

60. Kelecsényi Gábor i. m. vonatkozó fejezete alapján, 248-259. oldal. [VISSZA]

61. Literáti 1842. szeptember 19-én hunyt el, egyik gyűjtőútja során. [VISSZA]

62. Horányi Gábor-Pivárcsi István: Magyar világjárók kalandjai, vonatkozó fejezete alapján, 64-67 oldal. [VISSZA]

63. Kelecsényi Gábor i. m., vonatkozó fejezete alapján, 260-275. oldal. [VISSZA]

64. Kelecsényi Gábor i. m., vonatkozó fejezete alapján, 260-275. oldal. [VISSZA]

65. A kép forrása: Kelecsényi Gábor i. m. 269. oldal. [VISSZA]

66. Kelecsényi Gábor i. m. 267. oldal. [VISSZA]

67. Idézi Fülep Katalin, említett tanulmányában, a kötet 21. oldalán. [VISSZA]

68. A kép forrása a Mátray Gábor Általános Iskola gyűjteménye. [VISSZA]