Május mindig a számvetés hónapja a Magyar Tudományos Akadémián. Az akadémikusok összeülnek, közösen meghallgatják az elnöki beszédet, azután osztályüléseken folytatják a munkát.

100 évvel ezelőtt az 50. születésnapjához közeledő Eötvös Loránd már tizedik évét töltötte az Akadémia elnöki székében. Fiatalon, 41 évesen választották elnökké, az előző évben elhunyt Trefort Ágoston helyére. 1898 májusában harmadszor választották meg, újabb három évre. Ahogy ekkor Eötvös Loránd elnöki beszédében összefoglalta az eltelt akadémiai év legfontosabb eseményeit, bátran kiállt a tudomány megváltozott jellege mellett.

"Ebben az évben hunyta le szemét örök álomra a mi Brassai Sámuelünk, és ebben az évben készült el Pallas nagy lexikona. Meghalt a legnagyobb magyar polihisztor, aki több tudományt és több félét gyüjtött össze hatalmas agyában, mint bárki tudósaink közül, és megszületett az a könyv, mely legalább a sokféleséget tekintve, ismeretekben még nála is gazdagabbá teszi a nemzetnek minden fiát, ki az iskolában értelmesen olvasni megtanult. Ez a sokoldalúság ezért nem is kecsegtetheti ma már a tudós ambícióját, kielégítést ennek csak a szakszerű kutatás és az ezzel járó elmélyedés adhat."

Érdemes Eötvös ércesen csengő mondatait újra elolvasni. Madách-i tömörségű megállapításai mindig mélyen átgondolt mondanivalót fejeznek ki, szépirodalmi stílusban. A most 100 éve megszületett Pallas nagy lexikon 16 kötete négy év alatt készült el - egyfajta magyar Enciklopédia lett a sok kiváló hazai szerző jól sikerült munkája nyomán - Eötvös viszont Brassaira is utalva arra hívta fel a figyelmet, hogy "ez a sokoldalúság ... nem is kecsegtetheti ma már a tudós ambícióját". Ugyanezt fogalmazta meg fél évszázaddal később Szent-Györgyi Albert: A könyvek arra valók, hogy a tudást bennük tartsuk, a fejünket valami okosabbra kell használnunk...

Az Akadémia feladatáról Eötvös Lorándnak határozott nézetei voltak. Amikor először választották elnökké, 1889-ben, ezt mondta:

"A cél tisztán áll előttem. Az Akadémia alapszabályaiban azt olvassuk, hogy célja a tudomány és irodalom magyar nyelven művelése és terjesztése, történetének szelleme pedig ezt súgja: tőrekedjünk arra, hogy nemzetünk magyar, de nemcsak magyar, művelt is legyen, s mint ilyen, megállja helyét a számban nagyobb, hatalomban erősebb európai nemzetek között..."

Majd így folytatta, kitérve az akadémiának az egyetemmel való kapcsolatára:

"De vajon mi módon felelhet meg e feladatának? A tudósokat közvetlenül nem ő neveli, kenyeret nem ő ad nekik; mindez az iskola feladata. Az iskolák, s közöttük a tudósok iskolái, az egyetemek felett is az állam rendelkezik, s természetesen arra törekszik, hogy a hazának lehetőleg sok hasznos polgárt neveljen. Ebből a szempontból állapítja meg a tanítás körét és módját. Tanszabadság vagy tankényszer? Szakiskola vagy egyetem? Ezek a fő kérdések, melyek e tekintetben megoldásra várnak, de megoldva sohasem lesznek, mert a dolog veleje nem e kérdésekben, hanem abban rejlik: tudósok tanítanak-e, vagy tudatlanok?"

A mai olvasó számára különösen tanulságos, ahogyan Eötvös Loránd a francia és a német felsőoktatásról vélekedett:

"A franciák főiskolái előírt tanrendjeikkel éppen olyan jól képzett férfiakat adnak Franciaországnak, mint a tanszabadság elvét hírdető német egyetemek Németországnak. Miért? Mert a párizsi école normale, école politechnique stb. tanárai éppen olyan tudós férfiak, mint a német egyetemek tanárai. Legyen a magyarok között is sok igazi tudós, és jó lesz a tanítás nálunk is, bármiként állapítanák meg a majdan tartandó ankétok annak rendszerét. Sokat, nagyon sokat tehet ez irányban az Akadémia ..."

Majd pedig egy találó metaforával világította meg saját felfogását a Magyar Tudományos Akadémia történelmi korszakokon átívelő szerepéről:

"Az Akadémia nem olyan intézet, melyet reformkísérleteknek volna szabad alávetni; céljának, irányelveinek nem évtizedeken, de évszázadokon keresztül változatlanoknak kell maradniok. Nem olyan, mint a hajó, mely ismeretlen tengeren kalandos felfedező útra indul; inkább olyan, mint a világítótorony, mely a tévedező hajósnak a biztos kikötő helyét mutatja. A Magyar Tudományos Akadémia a tudomány világtengerén a magyar kikötőt jelzi; a torony őre vigyázzon, hogy fénye mindig egy helyen, de mindig ragyogóan világítson, hogy megláthassa azt jó és rossz időben minden, de különösen a magyar hajós."

Későbbi beszédeiben Eötvös a tudománynak két aspektusát emelte mindig ki: a tudomány nemzetközi jellegét és a tudós autonom személyiségét. Hittel hírdette, hogy a magyar tudományt európai mércével kell mérni, a tudós teljesítményét pedig nem a pillanatnyi hasznosság, hanem a tiszta tudomány belső értékrendje szerint kell megítélni. Persze

"...tudósnak nem a sokat tudót, hanem a tudomány kutatóját nevezem" - tisztázta 1891-ben, rektori székfoglaló beszédében.

"Egy nehéz akadály áll itt utunkban, bizonyos elzárkózottság a világ tudományától" - figyelmeztetett 1895-ben, a millenniumi készülődés országos euforiája közben - "s ami annál még veszedelmesebb, az a tetszelgés ez elzárkózottságunkban..." Újra a francia és a német példát vette elő, hogy bebizonyítsa: "Egy nemzet nem alázza meg magát, mikor más nemzetektől tanulni kíván. A büszke francia pirulás nélkül mutathat rá az idegen mesterekre, kiket akadémiájának megalapításakor megnyerhetni szerencsés volt, és a németnek tudományos babérjait nem csúfítja el az a tudat, hogy gyökereit a Nagy Frigyes által Berlinbe hívott franciák ültették el."

Hat évi elnökösködés után Eötvös saját sikereként könyvelhette el, hogy "Akadémiánk nem zárkózott el ... hogy tudományos munkásságunk eredményeit a külföld ítélőszéke elé vigye" és egyben felhívta a figyelmet a tudósok személyes érdemeire és az egyéni kutató munka fontosságára: "A tudományban ... nem a seregek sokaságától, hanem egyes hősöktől függ a diadal, ilyen hősökre van szükségünk, hogy nekünk magyaroknak a tudomány világában országot hódítsanak."

Most 100 éve, azon a nevezetes 1898-i akadémiai közülésen pedig már konkrét példákat hozott fel arra, hogy nálunk is teremnek hősei a tudománynak, akikre méltán figyelt fel a tudományos közvélemény:

"Nem dobog-e szívünk a nemzeti büszkeség lelkesedésében, amikor a tudományos világ már-már feledésbe menő sírjaikból hívja elő a két Bolyait, hogy homlokukra a halhatatlanság koszorúját helyezze, vagy amikor az angolok szobrot emelnek a mi Semmelweisünknek, mint ezer és ezer szenvedő nő élete megmentőjének. És a párizsi akadémia korunk egyik legcsudálatosabb felfedezésének alapvetőjeként a magyar Lénárd Fülöpöt nagydíjjal tünteti ki."

Röntgen felfedezése 1898-ban még csak alig két éves volt, s mindenki tudta, hogy Röntgen egy Lenardtól kapott különleges eszközzel kísérletezve jutott el az ismeretlen sugárzás felfedezéséhez. Eötvös méltán volt büszke a pozsonyi születésű fizikusra, aki bizony az ő intézetében is tanult, kutatott, itt a budapesti tudományegyetemen.

Ki tudta akkor, mit hoz még a huszadik század?


Az Eötvös idézetek forrásai:

A Magyar Tudományos Akadémia Értesítői:
1889. 145-149.p.; 1895. 321-325.p.; 1898. 269-272.p.

Természettudományi Közlöny:
1891. 505-514.p.