Csók István: Krumplitisztogatók (1889) |
A MŰ SZÜLETÉSE | |
| Csók István emlékezéseiből | ||
| Székely András könyvéből | ||
| Réti István könyvéből | ||
| Telepy Katalin írása | ||
| VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM |
*
A szeptember vége felé járt már, mikor búcsút intettem az egresi malomnak. Még egy utolsó séta a jegenyefák alatt, aztán Pákozdi Józsi nagyot pattintott az ostorral s a két sárga kirobogott velünk az állomásra. Ökörnyál úszott a levegőben. A varjúk károgása ide hallott a friss őszi vetésről. A mező oly sűrűn volt beszőve lehetetlen finomságú pókhálószálakkal, hogy a napsugár úgy elsimult rajta, mint valami tó színén. A csókai szüret sem múlt még el s a vonat mégis München felé robogott velem. *
Kegyetlenül hasonlított, Vida Gyulának különösen a jobbkéz tetszett. Szinte látja az ember, amint a renitens béres megkapja vele a pofont. A napokban meg egy erdélyi mágnásra emlékeztetett valakit. Melyik vélemény hát az igazi? *
Mintha fehér liliom vitt volna egy kosárkát a karján, suhant el mellettem az én álmaim megtestesült alakja. Olyan tizenhárom éves forma, filigrán gyermek. Áttetsző, halvány arca, szőke haja, nagy lelkes kék szemei voltak. Egy jelenség, aki nem e világból való. Oh, boldog Isten, megtaláltam! *
Soha kedvesebb társaság nem verődött össze a föld hátán, mint ez időben a müncheni magyarok. Művészetükről mondjon véleményt a műtörténelem, nekem elég volt napsugaras jókedvük, s a szívesség, mellyel elhalmoztak mindenkit, aki arra méltónak látszott. A kölcsönös megbecsülés, a műteremlátogatások, ahogy örültek egymás sikereinek, az az irigységmentes érdeklődés, mellyel egymás művészi törekvéseit kísérték, a jó tanácsok, melyekkel különösen minket, fiatalokat elláttak, mind jó szív s önzetlen baráti vonzalom bizonyságai voltak.
Szeptember közepén a hintó előállott. A két sárga volt befogva. A bakon Pákozdi Józsi parádéban várta, hogy anyám meg húgom felüljenek. Apám azt kérdezte, nem megyek-e el én is?
- Azt sem tudom, hova mennek? - feleltem.
- A templomba. Úrvacsoraosztás lesz új kenyérre. Mi visszük a kenyeret.
Egy pillanatig haboztam, aztán felültem én is. A kocsi elrobogott Egres felé.
Apám otthon maradt. Dacára jó keresztyén voltának, nagy elfoglaltsága csak sátoros ünnepeken engedte templomba járni. A jó gazdának otthon a helye s épp ilyenkor kezdődik a friss őrlés. Húgom, esküvője előtt, részt akart venni az Úrvacsoraosztásban - de én? Mit keressek én a templomban, ahol gyermekkorom óta nem voltam, ahová tulajdonképpen nem vonzott semmi? Mi várhat itt rám a világ csudái után valami meglepő, ha csak az nem, hogy a tiszteletes még mindig zörgeti a széket?
A kis templom belseje még mindig a régi volt. De nem, azóta orgonát állíttatott a karba egy jámbor hívő, alighanem az öreg Bognár István uram. A falak csak úgy fehérre meszelve, mint kisiskolás koromban. A leterített úrasztalán ugyanaz a naiv, paraszthímzésű kendő, mikor még én vettem fel első ízben az Úrvacsoráját. Még a szószéken most is ott lóg egypár régi, megfakult menyasszonyi koszorú. Fiatal menyecskék esküvőjük után aggaták oda. Anyám s húgom sietve foglalták el helyeiket a családi padban, mert már a harmadikat harangozták, mire a templom elé értünk. Nekem az érdemes elöljáróság szorított helyet az első padban, szemközt a szószékkel s az úrasztalával. A hívek énekeltek, míg a harmadik harangszó el nem hangzott. Akkor felállt mindenki, mert belépett az öreg tiszteletes, helyére ment, pár másodpercig imádkozott, aztán leült, csak úgy a hívek. Majd megszólalt az orgona, kezdetét vette az istentisztelet. És szállt az ének szárnyalva, zúgva az ég felé, vele a hívek áhítata, vele a fohász, az ima, a hálás köszönet a jó termésért, hogy meghallgatád uram a te népedet és adtál nekik újból kenyeret!
Hová lett az én csúfondáros kedvem? Hová a profán érzés, mulatni ott, ahol mások a legmagasztosabb vágyban emelik szemeiket Istenhez? Pedig még a Miatyánk is csak úgy hangzott el, mint régen, pedig zörgött a szék a haragvó kézben, mikor az öreg tiszteletes emlegette, mennyire méltatlanok vagyunk az Úr kegyelmére, s mennyire irgalmas az Isten! Íme, adott bűnös fiainak ezúttal is kenyeret! Jöjjetek, részesüljetek az Úr irgalmában - hiszen a kenyér az ő szent Fiának teste, mely tiérettetek megtöretett, a bor az ő szent Fiának vére, mely tiérettetek kiontatott.
- Hiszitek és valljátok-e, hogy Jézus Krisztus értetek halt meg a kereszten, azért, hogy megbocsáttassanak a ti bűneitek?
- Hisszük és valljuk - mondta a gyülekezet és én is együtt mondtam a hívekkel:
- Hisszük és valljuk.
- Járuljatok tehát az Úrasztalához ti, kik elegendőképpen előkészültetek magatokhoz venni az Úr testét és vérét, hogy ezáltal lelketek a bűntől megtisztíttassék és elnyerjétek e földön bűneitek bocsánatát, a másvilágon az örökéletet.
És megint zúgott az orgona, énekeltek az iskolásfiúk. Én mintegy álomban láttam, amint az érdemes öregek, majd a fiatalok s végül az új konfirmáltak sorban, egyenkint odajárultak az Úrasztalához. Először a férfiak, aztán a nők. És a pap mindenkinek letört a kenyérből egy falatot, majd adott inni a borból egy kortyot. Aztán áldólag terjesztette a hívek felé a kezeit. Az úrvacsoraosztás véget ért, ment mindenki haza.
Én szótlan maradtam az egész úton. Nem tudtam számot adni magamnak az érzéseimről, de azt már tudtam, mi lesz az, amivel igazán meg fogom hódítani a világot! Ami engem magamat is meghódított, az Úrvacsoraosztás. "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!"
Már egy héttel előbb szerettem volna indulni. A kép vázlata, a templomban készített tanulmányok, modellruhák, festék stb., minden be volt már pakolva, midőn apám kijelentette kereken és kurtán, hogy ő bizony egy fillért sem ad a kiutazáshoz.
- Nem biz én, édes fiam. Ha már magadtól nem találtad el, hogy illenék lefesteni apádat, - ne is beszélj, én addig pénzt nem adok, míg az arckép el nem készül!
Egy hét alatt elkészült az arckép (Most a székesfehérvári múzeumban).
Az egész úton nagy kísértésben voltam, ne utazzam-e mégis tovább Párizsba? Hiába, csak Párizs a központ! Nekem igazán mindegy, hol ütöm fel a sátorfámat. Végre is élhetek én Munkácsyval egy városban anélkül, hogy fölkeresném, ha már a látszatát is kerülni akarom annak, hogy idegen befolyás segített a sikerhez - ha ugyan megnyerem a díjat. De egy vidáman eltöltött est Münchenben maradásra bírt. Ez a vidám est föltétlenül végzetes volt jövőmre!
Münchenben hamarosan akadt műterem, nem messze a Hollóssy finom kocsmájától, a Rambergstrassén. Akkor még nem voltak perzsaszőnyegeim, de az anilintakarón is jól esett munka után a heverés. Egy szék, meg egy alacsony asztalka is volt a műteremben, aztán teafőző-edények. Természetesen a festőállvány se hiányzott, rajta vászon az Úrvacsora szénnel felvázolt alakjaival. Modelleket találni könnyű volt. Hollóssy, kinek iskolája ez időben már erősen virágzott, küldött eleget, csakúgy, a többi magyarság. Halmi is bérelt műtermet, sőt az enyimnél nagyobb képet kezdett is már festeni. Vizsga után volt a kép címe. A kép nagyon sikerültnek ígérkezett s Halmi szintén pályázni szándékozott vele a Munkácsy-díjra.
Minden modell meg volt már, még a kenyeret osztó pap alakjához való is, aki véletlenül meglepően hasonlított az öreg Vida Lajos bácsihoz, az egresi nagytiszteletű úrhoz. De, hogy találok a sörivók e metropolisában a főalakhoz megfelelő finom, gyengéd teremtést - ez aggasztott! És óh öröm! Ahogy egyszer megyek a Türkengrabenen, nagyot dobbant a szívem.
Másnap a kisleány anyjával már reggel kilenc órakor műtermemben volt.
A fehér ruhácskát ráadni, aztán megmagyarázni neki, hogy szépen álljon, ahogy azt a "Herr Kunstmaler" parancsolja - az anyja dolga volt, aki aztán el is ment.
A kisleány imára kulcsolta a kezét, mintha már elmenőben volna az úrasztalától. Oh, ha ezt így mindjárt szemeimmel a vászonra varázsolhatnám! De csak festék s ecset volt a gyarló eszköz, testet adni az igének. Csönd, templomi áhítat érzett a műteremben. A kis leány kétségkívül valóban imádkozott, ez meglátszott egész alakján, túlvilági fényben ragyogó szemein. Egész profánul csendül meg egy-egy szó, ahogy inkább magamhoz beszéltem. - Nagyon jól van - valóban imádkozik - csak érezd úgy magad, kicsikém, mintha templomban volnál -, az orgona búg -, angyalok énekelnek -, te égő viaszgyertyát áldozol a boldogságos szűznek -, mert téged nagy, nehéz betegségből gyógyított fel, mert megszabadított a haláltól!
Mintha egy árnyalattal még halványabb lett volna erre. Arca is még átszellemültebbé vált. Nagy, nehéz könnycsepp készült legyöngyözni arcán. Irgalmas ég, most segíts meg!
Mi voltam e percben, démon-e vagy angyal? Azt hiszem, festő csupán, aki öntudatlanul engedi át magát valami ismeretlen hatalomnak, mely őt használja fel arra, hogy alkosson!
Fuldokló, görcsös zokogás térített magamhoz. A kis modell felszakította a műterem ajtaját s mielőtt megakadályozhattam volna - eltűnt!
A magyarság életmódjában némi változás állott be két év alatt, míg távol voltam. Sokan elmentek, de újak jöttek helyükbe. Itt volt Kardos, majd Vágó Pál feleségével. Vágó pár évi távollét után felfrissülni (?) jött Münchenbe. Faragó szintén, mindnyájunk őszinte örömére, újra visszatért közénk Párizsból s megrajzolt, keserű humora levével nyakon öntve persze, minden érdemes momentumot, ami velünk történt.
Közben a tél érzékeny hidegre változott. Reggelenkint könyökömmel ütöttem be a mosdómban kisujjnyi vastagságúra fagyott jeget. Bezzeg jó volt most a meleg műterem! Bár szorgalmasan dolgoztam, a kép mégis lassan készült. Ami jó volt, még jobbnak szerettem volna látni, úgy, hogy egy heti munkámnak is lekaparás és újrafestés lett a vége. Csak a főalak, a kis fehérruhás sápadt liliom maradt meg, ahogy először festettem. A kis modell nem jött többé!
- Adj hálát az Istennek, hogy nem találod - szólt Hollóssy, mikor egy ízben nem győzött betelni a kép nézésével. - Biztosan elrontod, ha hozzányúlsz. Szentségtörés ezen az alakon egy vonást is tenni - ez volt az általános vélemény.
Halmi kijelentette, hogy - nem pályázik a Munkácsy-díjra.
Úgy február vége felé elgondolkozva, csüggedten ültem a kép előtt, lemondtam már a reményről, hogy befejezem. Egyszerre halk kopogtatás után kinyílt az ajtó. Kis szökevényem állt az anyjával együtt előttem.
Most aztán megtudtam, hogy a kicsike kevéssel a festés előtt nagy beteg volt. Szinte csoda, hogy megmenekült a haláltól. Mikor én festés közben csaknem szóról-szóra ismételtem neki, ami vele tényleg megtörtént, oly rosszullét fogta el, hogy képtelen volt tovább maradni. Ágynak esett, de most már jól van s maga kívánkozott vissza, hogy befejezhessem a képet.
Tavasz felé egész München boldog. A "csodás május" zöldbe csalja a legfásultabb sörivó lumpot is. A pályaudvar ilyenkor zsúfolásig tömve vidám, kacagó kirándulókkal. Tompa kétségbeeséssel szívében váltotta meg jegyét haza egy magyar. Én voltam!
Az Úrvacsoraosztás bepakolva várta, hogy utánam küldjék. Minden alakja majdnem kész már, csak az imádkozó kis leány nincs többé! Fehér festékréteg takarta el gyöngéd alakját, halvány arcocskáját, imára kulcsolt kezeit. Finita la comedia!
Halmi kijelentette: - pályázik a Munkácsy-díjra!
Egész úton hazafelé azon törtem a fejem, kit fogok én a kis liliom helyébe festeni? Avval már tisztában voltam, hogy míg a kép utánam hazaérkezik, befejezem a Szénagyűjtőket. A műterem kérdése sem okozott nagy gondot. Ott az üres gépház. Nagy szárnyas ajtója, világos ablakai vannak, bú nélkül lehet ott festeni. De az én álmaim alakját feltalálom-e újra? Hirtelen a kis Érsek Örzsi jutott eszembe! Már akkor feltűnt nekem, mennyire alkalmas volna főalaknak, mikor a templomban végignéztem az úrvacsoraosztást. De ki tudja, hol lehet azóta? Szegény ember gyerekét a sors össze-vissza hányja.
A vonat prüszkölve, dohogva siklott végig a sárréten. Már az egresi templom piros teteje is látszott. Majd hosszú füttyentés hangzott. Kiszálltunk. A fogatok közt a két sárgát messziről megismertem, de a kocsis új volt. Pákozdi Józsi megházasodott azóta. Beállt Egresen a maga gazdájának.
Otthon már vártak az ebéddel. Jóformán nem is örülhettünk még egymásnak eléggé, már anyám asztalhoz parancsolt bennünket. Én háttal ültem az ajtónak s azon gondolkoztam lehajtott fejjel, hogy kérdezősködjem a kis Érsek Örzsi felől, midőn egy üde hang kínált - tessék a leves. A merőkanál kiesett a kezemből, a kis Érsek Örzsi volt!
Örzsi merő ellentéte volt a kis müncheni fehér liliomnak. Fekete haja, tipikus magyar arca volt s olyan pajzánul csillogó fekete szeme, hogy jó volt lesütve festeni őket. De naiv meséi apja s bátyja katonakalandjairól, s ahogy ártatlan, gyerekes örömeiről beszélt, nyílt szívről s tapasztalatlan lélekről tettek tanúságot. Különösen nagyra tartotta, hogy már kérője is volt, pedig még csak most múlt tizennégy éves. Örzsit egészen profilban festettem. Nem imárakulcsolt kézzel, hanem amint csipkekendőjét kezében tartva távozik az Úrasztalától.
Eleinte nagyon tartózkodó volt, de aztán, hogy én mindenféléről kikérdeztem, ő is kérdezősködött: - Mi ez? - Festék. - És ez? - Paletta. - Hm. Aztán miért kell kinyomni a festéket a palettára s összemázolni rajta? - Milyen város az a Mülkhen? - Hogy értik ott meg egymást az emberek, ha nem tudnak magyarul?
Az idő azonban erősen ősziesre vált. Ködös reggelek virradtak a sárrétre. Az én varjúim hidegre károgtak, kályhát kellett állítani a műterembe. Szimpla pléhkályha volt ez, görcsös fatuskók égtek benne. Apám különös előszeretettel rakta egyiket a másik után a hamvadó parázsra.
Örzsi egyszer azzal állt elő, hogy ő nótát csinált.
- Hát mondd el, hadd halljam én is. De Örzse hallgatott. Egy ízben kíváncsi voltam rá, mit csinál ez a kis vadvirág, mikor magára hagyom? Belestem egy nagy ajtóhasadékon. Kényelmesen megfigyelhettem mindent. A lány a palettát vizsgálgatta, majd a festéktubusokból próbálta rá kinyomni a színeket, közben halkan csicsergett:
1. - Lám megmondtam ne szeress,
Piktor urat ne szeress.
2. Mert a piktor szerelme
Festékkel van keverve.
3. Festékkel van keverve,
Palettára rákenve.
4. Piros festék palettán,
Pirosodik a leány.
Fehér festék...
Benyitottam. Örzsi piros lett, mint a legpirosabb festék, s aznap nem szólt egy szót sem.
Október vége felé három képet szállítottam be az Andrássy úti Műcsarnokba. Telepy bácsi ott sürgött-forgott a sok beérkezett kép között, panaszkodott, mennyi a dolga, de azért udvariasan bókolt három képemhez. Hanem mikor azt kérdeztem tőle, lehet-e reményem, hogy valamelyiket megvásárolják a király számára, indignálódva kijelentette, hogy arra csak elsőrangú képek tarthatnak igényt!
Végre elérkezett a megnyitás napja.
Mindjárt az első teremben lógott a Szénagyűjtők. Szemközt vele a Krumplitisztogatókat helyezték el, melyen a büszke cédula: "Mention Honorable" jelezte, hogy a párizsi világkiállításon ez a kép elismerő oklevelet nyert. A nagy teremben oldalt, közvetlen egyik ajtó mellett helyezték el az Úrvacsoraosztást. A főhelyeken Munkácsy, Roskovics, pár ismeretlen külföldi nagyság, s Halmi Vizsga utánja voltak, melyet meg is vásároltak a múzeum számára. Vágó később mesélte, mennyi veszekedésébe került, mire Telepy bácsi képemet a harmadik sorból az ajtó mellé, de mégis első sorba akasztotta.
- Hisz készen sincs - argumentált kétségbeesetten az öreg úr. - Legalább egy kis árnyékot is festett volna rá, adta élhetetlen piktorja!
Később aztán, mikor már a kép diadallal járta be a világot, mikor alig volt jelentősebb művészi központ, honnan a nagy aranyérmet haza ne hozta volna, Telepy bácsi is szelídebb húrokat pengetett. Egy ízben látogatóban járt Münchenben, azt hiszem, a Glaspalastból szállította haza a képeket. Sohse feledem, mily élvezettel nyújtózott végig délutánonként műtermemben a pamlagon. Szájában füstölgő csibuk, előtte illatos, török módra őrölt feketekávé, melyből időről időre nagyokat hörpintgetett. Ekkor jelentette ki, hogy a kép neki tulajdonképpen mindig tetszett. Csak hát a Műcsarnokban rossz a világítás, csoda-e, ha téved az ember!
Forrás: Csók István: Emlékezéseim ("Egyéniség és alkotás" sorozat), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990, 74-86. oldal
Csók útja tehát Münchenbe vezetett, az akadémikus Löfftz osztályába. Nemsokára egy másik müncheni "tekintélyt" is megismert: Hollósy Simont. Hollósyt ekkor még egy évtized választja el attól, hogy Nagybányára költözzön, de már ekkor valóságos udvara van. Főként a "Tengerihántás" (1885) teremti meg a tekintélyét, ezután jön létre a Hollósy-szabadiskola. Csakhogy Hollósynak is van példaképe, az 1884-ben, fiatalon elhunyt Jules Bastien-Lepage, a "finom naturalista": részletező és kissé száraz modorban, világos színekkel festett tájak és életteljes falusi zsánerképek alkotója. Csók Hollósy tanácsára Münchenből az eredeti forráshoz, Párizsba ment. Itt beiratkozott a Julian Akadémiára, ahol Ferenczy Károllyal kötött barátságot, akit még Münchenből ismert. Bastien-Lepage mellett Leibl és Courbet is hatott rájuk ekkoriban: az ő paraszt- és munkásasszonyokat megörökítő képeiknek is tulajdonítható, hogy Csók első, a Salonba, küldött 1889-es képén "Krumplihámozók"-at ábrázolt. A képet a zsüri megdicsérte ("mention honorable"-ban részesítette), és ezzel megkezdődött Csók külföldi és hazai díjainak sorozata.
1889-90-ben, részben Pusztaegresen, a mai Sáregresen, részben Münchenben készültek a pályakezdő Csók fő művei: a "Szénagyűjtők'' és az "Úrvacsora" (más címén: "Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre"). Az előbbi bastien-lepage-i reminiszcenciák alapján beállított életkép, a másik egy sáregresi istentisztelet emléke, müncheni modellekkel. Csupán az előtérben álló kislány modellje volt Csók földije, ő is csak kényszerűségből, mivel az eredetileg kiválasztott müncheni "fehér liliom" megbetegedett. Sajátos adalék a múlt század végi magyar festészet történetéhez, hogy míg - legalábbis Hollósy körében - a művészek hangsúlyozottan nemzeti jellegre törekedtek, "a magyar arcokat" a müncheni hivatásos modellek közül válogatták. Igaz, a kosztümök eredetiek voltak, akárcsak a történelmi festőknél. Az akadémizmus ekkor még azokra is hatott, akik Bastien-Lepage nyomán haladva úgy vélték, hátat fordítottak neki.
Csók többször megírta, hogy fiatalon nem figyelt fel Manet és az impresszionisták művészetére: úgy vélte, ha felfedezi őket, "tán egész más irányba terelődik" művészete. Ez azonban nem valószínű. A Kelet-Európából Párizsba jött művészek közül senki sem csatlakozott a klasszikus értelemben vett impresszionizmushoz. A modernség határa a barbizoni realizmus vagy a "finom naturalizmus" volt azok szemében, akik szakítani akartak Münchennel. A következetes impresszionizmusig - kétségtelen úttörő volta ellenére - Szinyei Merse sem jutott el. Munkácsy ugyan az 1874-es "Poros út" változataival az impresszionista felfogás szellemében munkálkodott, de rögtön vissza is riadt; a konzekvenciákat nem volt ereje levonni. A festészet forradalmárai talán azért is voltak merészebbek kelet-európai kortársaiknál, mert olyan országokból jöttek, ahol a demokratikus szabadságjogok természetesek, magától értetődőek voltak - ha nem Franciaországból, hát Hollandiából vagy Angliából. A kelet- és közép-európaiak a XIX. század végéig nem tudtak megszabadulni a művészeti és társadalmi tekintélyek tiszteletétől. Mennyivel durvábban támadták Monet-t, mint Kelety Gusztáv Szinyeit! De míg az egyiket a gúny és a támadó kritika még inkább meggyőzte igazában, a másikat egy erőteljesebb kritika visszavonulásra késztette, gyakorlati és művészi értelemben egyaránt.
Csókban is élt ilyesféle tekintélytisztelet. Korai képeiből nyilvánvaló, hogy nem vallotta magáénak Munkácsy formanyelvét, bár a nagy Krisztus-kompozíciók az 1889-es világkiállításon felkeltették érdeklődését. Mégis arra törekedett, hogy megkapja Munkácsy ösztöndíját. (Ez elvi kérdés volt, nem szorult ugyanis anyagi támogatásra.) Az 1890-es műcsarnoki tárlaton, ahol döntés született a pályadíjról, Csóknak három műve szerepelt: a "Krumplihámozók"-on kívül a "Szénagyűjtők" és az "Úrvacsora". A képeknek, amelyeket ma szinte behízelgően szépeknek érzünk, akkoriban nem volt sikerük. Mondhatnánk, osztatlan nemtetszést arattak. A közönség, de még a tárlat rendezője sem tudta elfogadni az "Úrvacsora" finom rajzosságát, sajátos térábrázolását, a belső térben szétszóródó fehér fényt, a pillanatképszerű kompozíciót. Az 1890-es látásmódot bántotta a merész rövidülés, a figurákba belevágó képszél. És ezen nem változtatott a ruhák megfestésének leheletfinom, megtévesztően anyagszerű volta sem, ezt inkább a neoreneszánsz benczúri kelméknél méltányolták: az akkor még "házi ipar"-nak nevezett népművészet értékét a millennium előtt még csak a szakemberek szűk köre becsülte. A kiállított képek Munkácsynak sem tetszettek. Az ösztöndíjat Csók müncheni biliárdpartnere és vetélytársa, Halmi Artúr kapta, és Csók számára ez csaknem akkora pofon volt, mint a löfftzi prédikáció. De - ha a kései emlékeknek hinni lehet - igyekezett könnyedén venni a csapást. "Enfin! Nem Párizsban, Münchenben fogom megfesteni Báthoryt" - mondta.
Ez a megjegyzés sem érdektelen adalék Nagybánya előtti festészetünk történetéhez. Csóknak tehát eszébe sem jutott, hogy serdülőkora óta tervezgetett, magyar témájú történelmi képét Magyarországon is megfesthetné...
Forrás: Székely András: Csók István, Corvina, 1977, 5-7. oldal
. . .
Az Úrvacsorával első kiállítása alkalmával Budapesten csak félsikere volt Csóknak. A Munkácsy-ösztöndíjra pályázott vele, de a Munkácsy döntésére előterjesztett három kép közül a nagymester az ösztöndíjat Halmi Artúrnak ítélte. Az erkölcsi vereséget némileg jóvátette, hogy a következő évben (1891) a párisi Salon-ban III. osztályú aranyéremmel tüntették ki a képet, az 1900-iki párisi világkiállításon pedig ugyanez a festmény I. osztályú aranyérmet nyert. Közben, amikor más festményeivel, itthon és külföldön, már nagy sikereket, kitüntetéseket aratott, az Úrvacsorát az állam 1898-ban, kiállításon kívül megvette a Szépművészeti Múzeum számára.
Legelső kiállított képe, a Krumplitisztogatók, érdekes vegyületét mutatja a müncheni és párisi hatásoknak. A téma beállítása, intérieurben, ablak elleni világításban még Münchenre vall, de a festmény színességre való törekvése, az árnyékos tónusok kék és lila színelemeinek hangsúlyozása már párisi hatás. Ezt a művét 1889-ben Párisban állította ki először, és kitüntetést, Mention honorable-t nyert vele.
A következő évben (1890) a Műcsarnok téli tárlatán került ez a kép a budapesti közönség elé két másik, nagyobb jelentőségű festményével, az Úrvacsorával, és a Szénagyűjtőkkel együtt.
Forrás: Réti István: A nagybányai művésztelep, Vince Kiadó, 2001, 114. oldal
Ő is, mint Iványi Grünwald, a Dunántúl szülötte volt, München nevelte és Párizs teljesítette ki művészetét. 1865. február 13-án a Fejér megyei Sáregresen született. Apja jómódú molnármester volt. A szülői ház, a puritán szellemű, de az élet örömeit módjával élvező, kiterjedt család munkája, szórakozásai, a rokoni összetartozás ápolt kapcsolatai alakították, formálták karakterét. Festői képzeletét később is a sárréti szelid táj, a füzesek, a malompatak, a virágzó mezők táplálták. Amikor 1882-ben Budapestre, a Mintarajztanodába került, Székely, Lotz és Greguss tanítványaként, a színekről álmodó ifjút a száraz, akadémiai oktatás nem elégítette ki, mint ahogy nem találta meg azt, amit keresett Münchenben sem. Három év után, amely bár hasznos volt rajzkészsége és a festői technika elsajátítása tekintetében, az Akadémia kötöttségéből szabadulni kívánt. Az új, feltörekvő festői elképzelések Párizsa vonzotta. 1888-ban már ott találjuk. Itt váltott új hangra, társaihoz hasonlóan Bastien-Lepage műveitől inspirálva. A Julian-akadémián felszabadultan bár, de irányítás nélkül kísérletezgetett. Korrigáló tanárai, Bouguereau és Fleury mellett sem jutott azonban közelebb az áhított színes festőiséghez. A század másik, ünnepelt francia festője, Dagnan-Bouveret könnyedebb, levegősebb festésmódja már közelebb állt vágyaihoz, hatott is rá. Első műve, a Krumplitisztítók - ez a szokványos életkép, melyre a Szalonban Párizsban 1889-ben dicsérő említést kapott -, vagy akár a három évvel későbbi Cselédszerzőnél példázzák, hogy mit tanult a korabeli francia művészettől, hogyan színezték a tanulságok a müncheni stílusjegyeket.
Csók időközben Münchenben is dolgozott, a nyarakat azonban itthon töltötte, stúdiumokat készített. A kedves otthon egy-egy tájrészlete, a patak, a malomrét mint tanulmány is fennmaradt, de gyakran használta fel a motívumokat nagyobb műveinél is.
Nagyobb lélegzetű korai művei, mint az Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre és a Szénagyűjtők 1890-ben a Műcsarnok téli tárlatán kerültek a közönség elé. Csók Münchenben festette mind a kettőt, de modelleket otthon talált, falujának fiatal lányait. Mesterségbeli felkészültsége nyilvánvaló az úrvacsorát jelenítő képen, és bár a mű koloritját még a gyöngyházas csillogás jellemzi, felvillan már benne Csók páratlan színérzéke. A kompozíció minden akadémikus sémának ellentmond - beállítás nélküli, keresetlen jelenet, a világosszürke templomfalak, az egyenletes fényelosztásban szereplő alakok, a leheletszerű tónusok újszerűen hatottak. Csók pusztaegresi parasztlányokat festett vasárnapi viseletükben, komoly, áhítatos elmerülés közben, a téma és az előadásmód harmonikus, megragadó egységében. Nem is értették meg, sikere sem volt. 1890-ben a Munkácsy-ösztöndíjra pályázott képével - sikertelenül. Nem ő nyerte el az áhított ösztöndíjat, hanem Halmi Artúr, kinek nevét ma már csak a lexikonok lapjain találjuk meg. Díjnyertes képe a városi kisasszonyok finomkodó, kávéházi Vizsgaünnepét ábrázolta. Bár a következő évben Csók képével a párizsi Szalon III. osztályú aranyérmét, 1900-ban pedig az I. osztályú aranyérmet nyerte el, a visszautasítást nem felejtette el a későbbi sikerek idején sem.
Forrás: Magyar művészet 1890-1919 / főszerk.: Aradi Nóra, szerk.: Németh Lajos, fejezet: Telepy Katalin, Akadémiai Kiadó, Bp., 1981, 306. oldal
