A hazai ősnyomtatványok változatai

A nyomdászat feltalálásának jelentősége a kéziratosság korával összevetve abban állt, hogy az olcsón és nagy számban előállított többszörözés még szöveghű is volt. Mind a humanisták, mind az akkor rendkívül jelentős egyház számára nagyon fontos volt ez a körülmény, hiszen a kéziratos másolással csaknem szükségszerűen együttjáró szövegromlástól mindenki szenvedett. Ez ugyanis egyaránt sújtotta a klasszikus auktort és a Bibliát. Gutenberg találmánya tehát ezt a gondot is megoldotta, hiszen a kiszedett betűkről pontosan azonos szövegű levonatok készültek. Így érthető, hogy a nyomtatványok valamelyik teljes példányának leírását általában minden vonatkozásban és teljes egészében érvényesnek tekintették az illető kiadvány valamennyi példányára.

Az igényes bibliofilek azonban, akik – Angliában már a 17. és 18. században – kincseiket a polcokon nem érintetlenül hagyva élvezték, hanem azokat olvasták is, felfigyeltek arra, hogy ugyanannak a nyomtatványnak két vagy több példányát gondosabban összevetve, azok szövege között nem ritkán kisebb-nagyobb eltérés tapasztalható. A legutóbbi századfordulóra azután már több olyan bibliográfus is tevékenykedett, aki a kritikai vagy analitikus bibliográfia (critical/analytical bibliography) szempontjait és módszereit kialakította. Különösen az irodalmilag kimagasló személyiségek nyomtatott munkáinak kritikai kiadásai során merült fel ilyen jellegű vizsgálódás szükségessége.[1]

Ezek a kutatók arra törekedtek, hogy ugyanannak a könyvnek lehetőleg minél több példányát vessék össze. Az ezzel kapcsolatos talán legeredményesebb és immár klasszikussá vált munkálatokat Charlton Hinman, a washingtoni Folger Shakespeare Libraryban a névadó nagy angol drámaíró összkiadásának ott nyolcvan (!) példányban őrzött első, 1623. évi, úgynevezett fóliókiadásában végezte el. A példányok összehasonlítása során előre nem várható mennyiségű eltérésre bukkant, amelyet azután nyomdatörténetileg gondosan kiértékelt.[2]

Elvben azonosaknak csak azok a példányok tekinthetők, amelyeknek egész nyomtatott felületét elméletileg egymásra helyezve, azok a kiadvány teljes terjedelmében pontosan fedik egymást. De még ebben az esetben is akadhatnak eltérések a nyomtatvány anyagában: pl. papírra vagy hártyára készült, illetve fekete vagy piros festékkel nyomtatták. Ez utóbbira jó példa a második hazai műhelyben 1477-ben készült Confessionale-nak a budapesti Egyetemi Könyvtárban őrzött két példánya között az első öt sorban tapasztalható eltérés: az egyikben[3] ennek színe piros, a másikban[4] ugyanez viszont fekete.

A nyomtatványok egyes példányai között, a szedésben tapasztalható kisebb-nagyobb eltérések már a könyvnyomtatás legkorábbi korszakától megfigyelhetőek.[5] Ennek az az oka, hogy a szöveg szedésében a nyomás során változás következett be. Ez a jelenség két, elvben különböző okra vezethető vissza: vagy akaratlan deformálódás állt elő a szedésben a levonatok készítése során, vagy azon tudatosan változtattak. A régi idők tipográfusai műhelyükben ugyanis egészen a nyomtatás befejeztéig igyekeztek a felfedezett hibákat a szedésben kiigazítani, jóllehet az ilyen javítás szükségszerűen már csak a példányok egy részére terjedt ki.

Különösen jól érzékelhető az ilyen jelenség olyan rövid szövegeknél, amelyeket nagy példányszámban állították elő, de nem egyszerre, hanem a mindenkor jelentkező igényeknek megfelelően több részletben, amelyhez állószedést alkalmaztak. A könyvnyomtatás feltalálását követő éveknek, illetve évtizedeknek ebből a szempontból legjellegzetesebb ilyen kiadványai az ún. búcsúlevelek, ezek a tulajdonképpen kitöltésre szánt néhány tucat sor terjedelmű űrlapok.

Gutenberg mainzi műhelyének legkorábbi termékei közé tartozik az ún. 30 és 31 soros búcsúlevél.[6] Mindkettőnek nem kevesebb, mint hat-hat, egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő változata ismeretes. Mindkettő egyetlen eredeti szedésről készült több-kevesebb módosítással.[7] A változások, illetve a változtatások skálája igen széles: kezdve egyes betűk kopásától, a tótágast álló betűk megigazításán át az évszám megváltoztatásáig, vagy akár néhány sor áttördeléséig.

Miután a 15. századi magyarországi nyomdákról még csak egyetlen korabeli levéltári említés sem maradt fenn, a hazai tipográfia kezdeteiről minden adatot magukból a fennmaradt nyomtatványokból kell meríteni. Ezért látszott helyesnek e kiadványok ismert példányainak sorról sorra történő gondos összevetése abban a reményben, hogy azokban is fellelhetők lesznek eltérések.

Hazánkban a 15. században két nyomdai műhely tevékenykedett, amelyek termékei közül ötből maradt fenn példány: kettőből[8] azonban csupán egyetlen egy. Az összevetés szempontjából tehát így mindössze három kiadvány vehető számításba, amely két vagy több példányban ismeretes: a Chronica Hungarorum,[9] továbbá a Basilius Magnus és Xenophon szövegeiből készült összeállítás[10] Hess, valamint Antoninus Florentinus Confessionale-ja[11] az éppen erről a kiadványról elnevezett, névtelen, második, magyarországi officinából.

A fenti 16 példány közül egyedül a rómairól nem sikerült másolatot kapni.[12] A többiről vagy az eredetivel egyező méretű fénymásolat, vagy mikrofilm áll az OSzK-ban rendelkezésre. Az utóbbiakról az eredetivel azonos méretű papírmásolat készült, amelyek alapján történt a példányok összevetése lapról lapra.[13] Hinman fentebb említett kutatásához olyan berendezést alakított ki, amely két könyv egy-egy lapjának képét optikailag úgy vetíti egymásra, hogy az azok közötti esetleges eltérések biztonságosan és gyorsan felismerhetőek legyenek. Közel félszáz ilyen berendezést használnak ma Európa és Amerika különböző intézményeiben. A wolfenbütteli (NSzK) Herzog August Bibliothek segítőkészsége lehetővé tette, hogy ez az ottani ún. Hinman-collator igénybe vehető volt a magyarországi ősnyomtatványok példányainak összevetéséhez.[14]

Összesen tehát a Chronica nyolc, a Basilius két, a Confessionale négy példánya került pontos összehasonlításra. Az ügyes szerkesztésű berendezés a legkisebb eltérésre is felhívta a figyelmet. Ez a körülmény azután kifejezetten gondot okozott pl. a tollvonások esetében, különösen a rubrikálásnál a verzálisoknak piros tintával nagyjából függőlegesen történt áthúzásával. A fehér/fekete másolatoknál ez az eltérés a gép számára pontosan úgy jelentkezett, mintha maguk a betűk különböztek volna egymástól. Utólagos szűrőmunkát igényeltek a papíron látható szúrágások nyomai, hiszen a fénymásolatokon és fényképnagyításokon ezek alakja és formája – elhelyezkedéstől függően – sokszor összetéveszthető volt a nyomtatott ponttal.

Bizonytalanságot okozott továbbá, hogy vajon a Hinman-collator által kimutatott egy-egy hiányos betű[15] oka az eredeti nyomtatványban, esetleg a papír egyenetlenségében, vagy éppen magában a másolatban keresendő. Ilyen és ezekhez hasonló nehézségek ellenére az összevetés végül is igen eredményesnek bizonyult: mind a három megvizsgált hazai ősnyomtatvány esetében sikerült is egy vagy több eltérést kimutatni a szedésben.

Különösen figyelemreméltó ez a jelenség a Basilius esetében, hiszen ennek mérete a másik két kisfólió alakúnak mindössze a fele, ahol is ráadásul csak 17 levélből maradt fenn két példány. Sorra véve a megvizsgált három hazai ősnyomtatványt, azok szedésében a következő eltérések voltak felfedezhetőek.

A Chronica utolsó nyomtatott lapjának (g6a) ötödik sora elején a már az előző sorban kezdődő, hosszú, szöveges évszám a prágai példányban még kifogástalan állapotban vagyis egyetlen szó formájában látható. Ezzel szemben a nyolc többi, megvizsgált kötetben a sorkezdő „gentesi” szórész valamivel elválik az azt követő „moquinquagesimoseptimo.”-tól (1. ábra).

Ez az eltérés a nyomás művelete során elmozdult szedésre jellemző példa. A csak fél sorra terjedő szöveg öntött betűit nem zárták be elég gondosan a keretbe. A sor második felét alkotó, festékezést nem kapott, ún. vakanyag a kelleténél nem egészen egy mm-rel rövidebb lehetett. A levonatok elkészítése során azután a sajtó nyomására az említett helyen a betűk egy kissé eltávolodtak egymástól. Az a körülmény, hogy ez a szétcsúszás a kilenc megvizsgált kötet közül nem kevesebben, mint nyolcban volt tapasztalható, arra utal, hogy a nem kellően szorosra szedett sor már a nyomás munkafázisa megkezdését követően hamarosan szétnyílhatott.

Talán nem túlságosan messzemenő az a következtetés, hogy az utolsó lapokról lévén szó, a könyv előállításának vége felé már lankadt a figyelem, és így keletkezhetett a nem elég feszesre szedett sor, illetve az említett kis szövegszétcsúszás.

Még pontosabban is megvilágíthatóak a műhelyben uralkodó állapotok ennek a most tárgyalt lapnak alján olvasható kolofon dátumának szemügyrevételével. Az utolsó sor az „in vigilia penthecostes” szavakkal kezdődik. Vagyis Hess a pünkösd előtti napon, azaz 1473. június 5-én fejezte be ennek a kötetnek kinyomtatását. Csaknem bizonyosnak látszik, hogy a nyomdász és vállalkozó munkáját a pünkösdi budai országos vásáron kívánta forgalomba hozni.[16] Ez a határidő azután nyilván szorítólag hathatott a nyomdai munkálatokra, így az utolsó szedésforma esetében ilyen, a szónak eredeti és átvitt értelmében is vett „lazaság” igazán könnyen magyarázható módon fordulhatott elő.

Amíg a fentiekben leírt szedésmódosulás a nyomdász akaratától függetlenül, sőt nyilván annak ellenében történt, addig az összes további felismert eltérés tudatos beavatkozás eredménye. Ezek közül súlyban és terjedelemben egyaránt a legkisebb az, amikor a mondatrészeket elválasztó központozás behelyezésére utólag került sor. A modern helyesírásban erre a célra a vessző szolgált. A Chronica esetében, ha nem is teljes következetességgel, ehhez a kettőspontot alkalmazták. Két ilyen jellegű betoldás volt felismerhető.

Az egyik az f1a lap 16. sorának végén: „nativitatem iuventuti preferens:”, a másik néhány lappal odább, az f5a lap 10. sora elején: „:illuc destinavit”. Az első esetben a kettőspont három példányból[17] hiányzik, hat esetben[18] viszont már látható (2. ábra). A második alkalommal más az arány: ötnél[19] hiányzik, míg négynél[20] már szerepel (3. ábra).

Miután a második esetben ez volt az egyetlen igazítás azon a lapon, szinte aggályoskodó fontoskodásnak tűnik ez a változtatás, különösen akkor, amikor egyrészt a latin szövegek korabeli központozása általában amúgy sem volt szigorúan kötött, másrészt a Chronica szövegében az interpunkciók alkalmazása terén sem tapasztalható valamiféle kínosan következetes fegyelem.

Más a helyzet az első változtatásnál, mert ott ugyanazon a lapon ezzel egyidejűleg immár érdemi javításra is sor került: az f1a lapon alulról az ötödik sorban a „gens” szót kijavították annak többes számára, „gentes”-re (4. ábra).[21]

Ehhez a változtatáshoz két betűt kellett betoldani, amihez a helyet úgy nyerték, hogy egyrészt – fejezetkezdetről lévén szó – a valamivel beljebb kezdődő sor betűit kicsivel előbbre tolták, másrészt a megigazított szó utáni második helyen álló „in” szócska terjedelmét rövidítésjellel egyetlen betűre csökkentették: így lett „gēs saxonű in” helyett „gétes saxonűĩ”. Hogy ez a szövegmódosítás, „gens”-ról „gentes”-re történt és nem fordítva, azt bizonyítja a megváltoztatott szóhoz tartozó két állítmány többes száma.[22]

Úgy tűnik, hogy itt többszörös szövegromlás történt. Az erdélyi szászok egyetlen „gens”-t, nemzetet alkottak, akárcsak a magyarok és a székelyek.[23] A budai műhelyben a szedés alapjául szolgáló kéziratban feltehetően az említett két állítmány többes, míg a „gens” egyes számban szerepelhetett. Így kerülhetett azután be a Chronicába ez a nyelvtanilag suta mondat. Valaki a nyomdában azután, aki a latin nyelvet jól ismerte, de a hazai közjogi viszonyokat nem (Hess?), az állítmányokhoz igazította az alanyt.

Ezzel szemben Thuróczy, aki erősen támaszkodott a magyar krónikának erre a budai kiadására, ezt az ott a fentiekben kikövetkeztethető módon létrejött hibát felismerte, és az egészet egyes számra alakította át.[24]

További és immár egyértelmű szövegigazítás tapasztalható a Chronica f4a lapjának 16. sorában. A párizsi és a prágai példányban ennek utolsó szavaként „princip-” olvasható. A következő sor azonban az ettől teljesen független „circumpositorum” szóval kezdődik. Mindkét említett példányban kéziratos javítás olvasható: a kötőjel fölé írt „b3” (bus). Miután ez az igazítás ugyanazon kéztől származónak tűnik, feltételezhető, hogy azt még a nyomdában írták bele, amikor a kinyomtatott ívekben felfedezték ezt az értelemzavaró hibát.

Ezzel párhuzamosan a szedésben is igazítottak, mert a többi hét megvizsgált példányban a sort az immár helyes „prĩcipibus” szó zárja (5. ábra). A hárombetűnyi többlethez az egész sor szedését megigazították. A helynyeréshez legalkalmasabb megoldásnak a legszélesebb betűnek, az „m”-nek eltávolítása és annak rövidítésjellel történő pótlása bizonyult. Ez két helyen is történt: a sor elején álló „occupatum”, valamint a hatodik „cum” szavak záróbetűjét kihagyták, és helyettük az ezt megelőző „u” betűre hullámvonal alakú (tilde) rövidítésjel került.[25]

További érdemi változtatás történt a Chronica szövegében az a₃a lapon alulról a harmadik sorban is, ahol Aëtiusnak,[26] aki a catalaunumi csatában Attila ellenfele volt, neve mellett három példányban[27] a „Romanorum rex patricius” olvasható (6. ábra).

Kézai Simon krónikája, akitől ez a hunokról szóló rész származik, a 14. században átdolgozásra került. Ennek az utóbbinak szövegkiadásából[28] kiviláglik, hogy a kéziratban fennmaradt több változat egyikében sem található a „rex” szó, hanem kizárólag csak a Hess-féle nyomtatott kiadásban. A fentiekből azután most az is kiderült, hogy annak sem mindegyik példányában.[29]

Az kétségtelen, hogy az eredeti és helyes krónikaszövegben nem szerepel a „rex” szó. Ezt feltehetően valaki olyan toldotta be, aki kevésnek minősíthette Attila korábbi szövetségese, majd későbbi ellenfele, a római hadsereg fővezére[30] számára egyszerűnek tűnő „patricius” megjelölést, pedig ez abban az időben az adományozható legmagasabb cím volt. Miután ugyanebben a mondatban, a továbbiakban Aëtius szövetségeseként tíz nyugati király[31] szerepel, a „patricius” címmel elégedetlen személy betoldotta a római vezér neve mellé a „rex” szót. Úgy gondolhatta az illető, hogy akinek tíz király volt a szövetségese, annak magának is legalább királynak kellett lennie.

Hogy ez a személy ki volt, azt csupán találgatni lehet. Elképzelhető, hogy a budai nyomdában olyan kéziratos másolatból szedték a szöveget, amelyben ez a szó szerepelt, később azután ezt az idegen betoldást észrevették és kiemelték a szedésből. Nem zárható ki azonban az sem, hogy a betoldásra éppen a Hess-műhelyben éspedig a nyomás alatt került sor.

A fentiek alapján tehát bizonytalan irányú szövegmódosítás technikai lebonyolítása az előzőekben ismertetett igazítással azonos módon történt: a „rex” szóval bővebb változatban az előtte, Attila neve mellett álló „regem” és az utána jóval később következő „decem” szavak utolsó „m” betűje helyett az előző „e” felett rövidítésjel áll, míg a „rex” nélküliben ez a két szó teljesen kiírva látható. Mindehhez két sorban összesen pontosan egysornyi szöveg szedésének megmozgatására volt szükség.

A Chronica legigényesebb és egyben legelgondolkoztatóbb igazításának megtárgyalása maradt utoljára. A b₈a lap 19. sorának élén a leningrádi és római példányában „usque civitatem tolnam” szavak olvashatók. Ezzel szemben az összes többi, szám szerint hét példányban a „tolnam” szó helyett „tullinam” áll (7. ábra).

Két Duna menti város, a dunántúli ToIna és az alsó-ausztriai Tulln összetévesztéséről van tehát szó. Különösen latinul cseng össze megtévesztő módon ezek neve: „civitas Tolna” és „civitas Tulna”.

Megvizsgálva a leírt eseményeket egyértelmű, hogy a szöveg nem Tolna, hanem Tulln városára vonatkozik. Ugyanis Aba Sámuel 1042 februárjában ellenfele, Orseolo Péter pártfogója, II. Henrik császár alá tartozó osztrák őrgrófság területére tört be, amelyet a Chronica magyarra fordított szavakkal így ad elő: „a Traisen nevű folyótól igen sok foglyot magával hurcolva egészen Tulln városáig nyomult előre.”[32]

Tolna és Tulln helységeknek a fentiekben körvonalazott összetévesztése a Chronica egy korábbi fejezetének értelmezése kapcsán is vet fel problémákat. Az a₆a lapon a 8–17. sorokban egymást követően három alkalommal is szerepel „civitas Tolna” a hunok és a rómaiak csatározásainak leírása kapcsán. Ezen belül a 10. sorban olvasható: „Tolna civitas est in austria, tres rastas distat a Vienna”. Ez Horváth János fordításában így szól: „Tolna város Ausztriában van három napi járásra Viennától.”[33]

Ez a mondat több ellentmondást is tartalmaz. Tolna sohasem tartozott Ausztriához. Bécstől mintegy 400 km-t kell megtenni a Duna mentén lefelé annak, aki el kíván jutni ebbe a dunántúli megyének ma is nevet adó helységbe. Ehhez pedig sokkal több időre van szüksége a gyalogos utazónak, mint három nap. Ráadásul érthetetlen, hogy a távolságot miért éppen Bécstől mérték Tolnáig. Ezzel szemben Tulln valóban mindig Ausztria része volt. A Duna mentén Bécstől felfelé alig 30 km-re fekszik. Ez a távolság lényegében megfelel három germán mérföldnek, amely a „rasta” szó valódi jelentése.

Amint a fentiekben már szó esett, a Chronicának a hunokról szóló része Kézaitól származik. A „tres rastas” tartalmú magyarázó mondat fellelhető már a Képes Krónikában[34] és Thuróczynál[35] is. Mindkettőnek magyar fordítása is megjelent. Az előbbi Geréb László átültetésében így szól: „három állomásnyira Bécstől”[36], míg ugyanez Thuróczynál Horváth Jánostól: „három mérföldnyi távolságra van Bécstől”.[37]

Kézai és a belőle készült későbbi átdolgozások kritikai kiadása bizonyosra veszi, hogy a hunok történetében a Chronicában szereplő „Tolna” eredetileg „Tullna”, vagyis az ausztriai Tulln városa volt.[38] Ugyancsak a kritikai kiadásból azt is meg lehet tudni, hogy ez a „Tolna” alak kétszer is olvasható a Dubnici Krónikában és egyszer-egyszer a Hess által nyomott ún. Budai Krónikában, ill. a Csepregi-kódexben.[39]

Miután a Dubnici Krónika, amely a későbbiekben még további vizsgálat alá kerül, a budai Chronica nyomán íródott, így egyértelmű, hogy miképpen került abba „Tulln” helyett kétszer is „Tolna”.

A Képes Krónika szövegének egyik változatát képező Csepregi-kódexet a marosvásárhelyi Teleki-könyvtár őrzi.[40] Budapesten erről két kéziratos másolat áll rendelkezésre. A 18. században készültben[41] kétszer „Tulna”,[42] egyszer „Tolna”[43], egyszer pedig „Colna” (!)[44] olvasható. Az 1854-ben íródott másik budapesti másolat[45] szövege rendkívül gyatra. Úgy néz ki, mint egy rossz iskolai dolgozat: tele van pirostintás javításokkal és más igazításokkal. Itt is kétszer látható „Tulna”,[46] és – a másikkal ellentétben – kétszer „Tolna”,[47] vagyis a fentebb említett „Colna” helyén is ez utóbbi áll.

Visszatérve a „Tolna” szó többszörös szereplésére Tulln helyett a Chronica szövegében, a szó későbbi előfordulásának a nyomás közben történt megigazítása a következő módon magyarázható. A magyarok krónikájának a budai nyomdában a szedés alapjául szolgált kézirata már romlott szövegű lehetett ezeken a pontokon: az egyik másoló, akinek Tolna városa fogalom volt, de akinek Tulln neve semmit sem jelentett, ez utóbbit mind a négy alkalommal „Tolna”-ra változtatta, amint ez – legalábbis részben – a Csepregi-kódexben is megtörtént. Hess ugyan kétségtelenül járatos volt a latin nyelvben, de a magyar történelemben és földrajzban ugyanilyen bizonyosan nem. A magyar személy- és helyneveket műhelyében nyilván igyekeztek pontosan úgy szedni, ahogy azokat a kéziratukban olvasni tudták. A kötet elején háromszor is kinyomtatott „civitas Tolna” ezért tehát ebben a formában maradt az utókorra. A második füzet nyomása közben egy a magyar történelemben és földrajzban járatos személynek (Kárai László?), aki olvasta az 1042. évi história frissen elkészült íveit, megütötte szemét ez a hiba. Figyelmeztetésére, Hess ezt azután a szedésben megigazította, vagy megigazíttatta, így a fennmaradt példányok túlnyomó többségében már az ausztriai város neve található.

Itt jegyezhető még meg, hogy Dümmerth Dezső[48] felvetette annak lehetőségét, hogy Kézai a hunokról összeállított históriájába Tullnt és Zeiselmauert nem a római romok emléke alapján vette be, amint ezt előtte többen is feltételezték.[49] Szerinte a hunok a Dunántúl északnyugati negyedében lefolytatott harcokat követően nem üldözték az őket korábban megverő rómaiakat a mai Ausztria területére, hanem valóban a mai Tolnán át az Al-Duna felé vették útjukat. A Demeter-legendában szereplő „Keramesziosz” elferdítése lehet Kézainál „Cesumaur”, tehát ezt a helységet sem kell Ausztriában, hanem a Duna alsó folyása mentén keresni. Kézai végül is mindebben a hunok történelmének nem Attila előtti, hanem az Attila utáni egyik fejezetét örökítette meg, amikor a Duna-medencéből távoztak. Így olvasható ez a Csaba-legendában is. Megerősítve látta magát Dümmerth ebben a feltevésében a Nibelung-ének által is. Akár igaz az ő gondolatfelvetése, akár nem, az bizonyos, hogy a 14. századi magyar krónika, amelyből fakadt Hess kéziratos forrása, Tulln ausztriai fekvésének részletes magyarázásával – történelmileg akár hitelesen, akár nem – mindenképpen erről a városról kívánt írni, és nem a valóban nagy múlttal rendelkező dunántúli helységről, Tolnáról.[50]

A négy utolsóként tárgyalt, érdemi szövegmódosítással járó szedésigazítások a Chronica példányaiban különböző számban fordulnak elő. Ez természetes, hiszen a változatok közül is az egyik mindig gyakoribb,[51] amíg a másik jóval ritkábban, kettő-négy példányban[52] található. A variánsok a szedésnek a nyomás során történt igazításából származnak, ez a munkafázis pedig minden lap esetében külön-külön bonyolódott le. A változatok így ezért a kinyomtatott ívekből felkötött példányokban szükségszerűen egyenetlenül szóródtak szét. A kilenc megvizsgált példány közül kettőben[53] ez a négy változat mindig a gyakoribbhoz tartozik, négy kötetben[54] három gyakoribb és egy ritkább változat, míg háromban[55] pedig két gyakori és két ritka található.

A kettő-négy példányban előforduló négy ritkább változat összesen tíz esetben fordul elő, amelyek közül mindössze egy esetben[56] hazai gyűjteményben, a többi kilenc ritkább variáns mind külföldön őrzött kötetben látható.[57] Nyilván ennek is tulajdonítható, hogy a szakemberek által alaposabban megvizsgált két hazai példány közötti egyetlen érdemi szövegeltérésre[58] eddig még nem derült fény.

A fentiekben áttekintett szövegeltérések alapján mód nyílik arra, hogy a Hess-féle kiadvány másolataiban is szemügyre lehessen venni a három utolsó, legjellegzetesebb változatokat.

Elsőként érdemes volt ebből a szempontból a Dubnici Krónikát megvizsgálni, amely – némi önállósággal ugyan – de 1479–1480-ban igen erőteljesen támaszkodott a Budán nyomtatott kiadásra. Mátyás Flórián szövegkiadása[59] nyomán ezzel kapcsolatban a következők voltak megállapíthatók. A szászok „gens”-e esetében a Dubnici Krónika szóról szóra megismételte a budai kiadás nyelvtanilag suta változatát: az alany egyes számban, az állítmány viszont többesben áll.[60] Aëtius neve mellől a „rex” szó hiányzik.[61] A hunok históriájában[62] mindhárom esetben pontosan átvett „Tolna”-t követően az 1042. év eseményeinél a gyakoribb „Tullinam” változat olvasható.[63] Mindebből az derül ki, hogy a Dubnici Krónika a Hess-féle nyomtatvány olyan összeállítású kötetéről készült, amely a szövegváltozatok tekintetében a megvizsgált kilenc mai példány egyikével sem egyezik.

A budai nyomtatott Chronica pontos lemásolását 1481 szeptemberében – tehát nem sokkal a Dubnici Krónika elkészítését követően – fejezte be „Johann Menestarffer”.[64] A változatok közül ebben a „gens” szó szerepel,[65] a „rex” szó megvan,[66] továbbá a „Tullinam” olvasható.[67] Ilyen variánsokat tartalmaz a Chronica kilenc átnézett példánya közül négy.[68] Miután a Menestarffer másolását Bécsben végezte, így nem zárható ki, hogy ez egykor éppen a Chronicanak ma is ebben a városban őrzött példánya alapján történt, amely a 15. században a helyi domonkos könyvtáré volt.

A budapesti Egyetemi Könyvtár erről a Menestarffer-féle kéziratról két, a 18. században készült másolatot is őriz.[69] Ugyanebben a gyűjteményben megtalálható a Chronica szövegének ugyancsak a 18. században írt további másolata is.[70] Ez azonban Péter históriája táján megszakad, így csak a „rex”[71] és a „Tullinam”[72] változatok találhatók meg benne. Miután mindkét variáns ugyanebben a formában olvasható Menestarffernél is, nem zárható ki, hogy ez a harmadik másolat is ugyanerről a bécsi kéziratról készült. Ez már csak azért is elképzelhető, mert az eredeti, 1481-ben írt kézirat 1702-ben a történelmi érdeklődésű erdélyi főúr, Kálnoki Sámuel birtokában volt.[73] Ő éppen ekkor egy másik könyvet adatott ki Bécsben a magyar történelemről, így feltehetően készséggel bocsátotta rendelkezésre a magyarok krónikájának ezt a szövegét is a tudós érdeklődők számára.

Ismeretes a budai krónikakiadásnak két további, korabeli, kéziratos másolata is: a bécsi Österreichische Nationalbibliothekban, illetve a müncheni Bayerische Staatsbibliothekban.[74] Mindkettő tartalmazza Hessnek a kiadvány elején álló ajánlása szövegét is, viszont egyik sem a kolofont. Mindkét kézirat pontosan azokat a nyomdai változatokat tartalmazza, mint a fentiekben már ismertetett, Menestarffer-féle másolat. A szakirodalom alapján fény derül még arra is, hogy a müncheni szöveget az 1493-ban megjelent világkrónikája alapján neves Hartmann Schedel 1480-ban Ambergben feltehetően a nürnbergi Scheurl-könyvtárban őrzött korabeli kéziratról másolta le.[75]

Ezek szerint a Chronica 1473. évi megjelenését követően a délnémet nyelvterületen több kéziratos másolat is készült a Chronica szövegéről, amelyek közül négy, pontosan azonos, és így talán egymástól átvett szövegű ma is ismeretes. Komoly érdeklődés mutatkozott tehát ezekben az években a magyarok története iránt a Mátyás királlyal szinte állandó ellenségeskedésben álló III. Frigyes császár országaiban.

Hess tehát jól választotta meg kiadványául a Chronicát, és a növekvő külföldi érdeklődés kielégítésére néhány esztendővel később már nem is állt rendelkezésre példány. Ekkor és ezért készültek az említett másolatok Hess előszavával, de a kolofon nélkül.

Ennek fényében érthető, hogy a Thuróczy-féle krónika 1488. márciusi, brünni kiadását követően még ugyanannak az évnek júniusában Theobald Feger budai kiadó megjelentette ennek ugyancsak dúsan illusztrált utánnyomását az augsburgi Ratdolt-nyomdában. A magyarok története komoly könyvsikernek bizonyult, hiszen ma is sok-sok tucat példányát őrzik a Thuróczy-krónikának a világ számos országában, különösen az augsburgi kiadásból. Így azután immár kielégítést nyert a téma iránti korábbi nagy érdeklődés, ezért a továbbiakban már nem volt szükség kéziratos másolatokat készíteni a magyarok nyomtatott történetéről, amint ez a Hess-féle Chronica esetében történt.

Ugyancsak Hess Chronicajának felhasználásával készült az ún. Chronicon Posoniense is. Itt azonban a nyomtatott szöveg csak részben tükröződik: a fentiekben külön is vizsgált három változat közül egyedül a legelső található meg benne: Aëtius neve mellett áll a „rex” szó.[76] Ez viszont túlságosan kevés támpontot nyújt ahhoz, hogy e variáns alapján kikövetkeztethető legyen az igénybe vett Chronica-példány.

A magyarok történelme tartalmilag messze kimagaslik a hazai ősnyomtatványok közül. Ezért a továbbiakban megvizsgálásra kerülő két másik magyarországi kiadvány változataihoz már szükségszerűen csak viszonylag kevesebb észrevétel fűzhető.

A Hess-féle műhely másik ismert terméke, a Basilius aprócska kötet, de a harmadik levelének verzóján a 10. sorban a bécsi és az eichstätti példány között mégis eltérés mutatkozik a szedésben. A Bécsben olvasható szövegrészlet: „quodã incũbere putandũ est”, míg Eichstättben: „quoddã incũbere putãdũ est” (8. ábra). Tehát a korábbi „quodam” szót kiigazították „quoddam”-ra. A betűnyi betoldás helyét azzal nyerték, hogy a „putandũ” szó „n” betűjét kihagyták, és azt az előtte levő „a” betű fölé rakott rövidítésjellel helyettesítették. Ez a változtatás kifejezetten igényességet tükröz. Úgy tűnik, hogy a kiadvány szövegét hozzáértő személy a nyomás fázisában átolvasta, különben az ilyen kis, nem szemet szúró hiba aligha került volna napfényre. Így szinte meglepő, hogy ezt azután a szedésben rögtön ki is javították.[77]

A másik hazai műhelynek terméke, a Confessionale a három vizsgált ősnyomtatvány közül a legterjedelmesebb. Az öt ismert példány összevetése során tapasztalt eltérések közül először az akaratlan változásokat érdemes szemügyre venni.

Az első az f₉a lap legalsó sorának elején látható: Gyöngyösön és a 46. jelzetű budapesti példánynál a sorkezdő „se” szó még ép, bár a hosszú szárú „s” a sorbázisnál valamivel lejjebb áll. A másik három példányban[78] ez a betű már nem látható, helyére a megmaradt „e” betű előbbre csúszott az őt követő „et fami” betűcsoporttal. Ennek a következménye az lett, hogy a „familia” szó kissé szétnyílt „fami” és „lia” részekre (9. ábra). Az egyedileg öntött betűkből álló szedésnek a sarkok a legsérülékenyebb részei, amint ezt az ilyen technikával előállított kiadványok esetében nem csupán ebben az ősnyomtatványban, de általában a mai napig is tapasztalni lehet.

A másik, hasonló jellegű szövegromlás a k₈a lapon a 15. sorban észlelhető, ahol a sorzáró „utique” szóban a „t” betű csak a 45. jelzetű budapesti és a gyöngyösi példányban látható teljes egészében. A másik három példányban[79] ez a betű besüllyedt, és csak a legfelső része hagyott halvány festéknyomot a papíron (10. ábra).

Mind a Chronica esetében leírt szétcsúszás, mind a két most ismertetett kiesés, illetve besüppedés a nyomtatás során akaratlanul bekövetkezett módosulások. Elméletileg felvethető, hogy a folyamatnak fordítottja is lehetséges lenne, amikor is az eredetileg hibás szedést igazították meg később. Azonban ezt az inkább csak elméleti spekulációt ebben az esetben figyelmen kívül lehet hagyni, hiszen biztos, hogy az elkészült szedésről a szükséges korrektúra végrehajtása érdekében előzetes, ellenőrző kefelevonat készült. Joggal feltételezhető, hogy ennek során a finom sajtóhibák kiküszöbölése mellett az említett és sokkal feltűnőbb torzulásokat (szétcsúszás, kiesés és besüppedés) is kiigazították volna. Ráadásul mindhárom hiba olyan, amely a nyomás munkafázisában a sajtónak a szedésre gyakorolt nagy erejével világosan és egyértelműen megmagyarázható.

A Confessionale különböző füzeteiben tapasztalt eme két torzulás pontosan ugyanabban a két példányban ismerhető fel. Ez a körülmény arra csábítja az embert, hogy a kinyomtatott ívek előállításának időrendje és a ma fennmaradt példányok között összefüggést tételezzen fel: vagyis amilyen sorrendben kinyomtatták az íveket, azok példányai így kerültek egymásra, majd ezekből hordták össze a füzeteket, illetve az egész kiadványt. Ez a 20. századi nyomdatechnika mellett érvényes is lehet, azonban a Confessionale műhelyében bizonyosan másképpen festettek a dolgok. Akkoriban a papírt nyomás előtt enyhén megnedvesítették. Erre azért volt szükség, hogy az eredetileg kézírás céljára kizárólag rongyból készült, kitűnő minőségű papír feszes tartása valamelyest csökkenjen, és így az a sajtó nyomására jobban vegye fel a festéket a szedésről.[80] A kinyomott íveket ezért előbb szárítás végett felakasztották. Ráadásul a korabeli, hasonló nagyságú officinákban félíves méretű sajtót használtak, így egyetlen papírív kinyomtatása négy különböző munkafázisban történt. Mindez szinte bizonyossá teszi, hogy a nyomtatás sorrendjét a kész ívek nem őrizték meg. Ezek után inkább merő véletlen, hogy a szedésben észlelhető két deformálódás pontosan ugyanabban a két példányban található. Joggal feltételezhető hogy a fenti elméleti megfontolás alapján kikövetkeztetett eltérés az ívek előállítási sorrendje és a fennmaradt példányok között nagyobb számú kötet esetében már bizonyosan szembeötlő lenne. Igazolja ezt a Chronica is, ahol a szedésben végzett igazítás alapján megállapíthatóan korábban, ill. később nyomott ívek megoszlása fennmaradt példányokban semmi összefüggésre sem utal.

A Confessionale szövegében az egyes példányokban mutatkozó eltérések vizsgálásához szükségesnek bizonyult más kiadással történő összevetése. A 15. századi nyomtatványok áttekintéséhez világviszonylatban rendelkezésre áll a „Gaz” betűcsoportig a Berlinben szerkesztett és a bibliográfia egyik jelentős teljesítményének minősülő Gesamtkatalog der Wiegendrucke (GW) c. kiadvány. Így Antoninus Florentinus, firenzei érseknek a gyóntatók részére a 15. század közepén írt kézikönyvének 1501 előtti kiadásai felől is jól lehet tájékozódni. A Magyarországon 1477-ben megjelent kötet latin szövege a GW által kialakított rendszer szerint a „Defecerunt” szóval kezdődő csoportnak abba a részletébe tartozik, amely tartalmazza a „Titulus de resitutibus” szöveget is. Jellemző e könyv korabeli keresettségére, hogy pontosan ilyen szövegösszeállításban is nem kevesebb, mint 39 ősnyomtatvány-kiadás ismeretes.[81] Kívánatosnak tűnt ezek közül egy minél korábbit igénybe venni az összehasonlításhoz. Az 1477. évi hazai megjelentetés előttről hat ilyen kiadásról van tudomás.[82]

Abban a feltételezésben, hogy Magyarországon nem kézirat, hanem már valamelyik nyomtatvány felhasználásával szedték ki a szöveget, kizárásos alapon kellett tehát ezeket szemügyre venni. A legrégebbi közülük[83] nem rendelkezik „incipit” és „explicit” formulával, és más szöveget is tartalmaz. A legkésőbbinél[84] a tartalomjegyzék (registrum) a kötet elején áll, amíg a hazai kiadványban ez a végén található. Ráadásul nem alkalmazott őrszavakat, amely pedig a magyarországinak egyik jellemzője. Ez utóbbi ok miatt hagyható figyelmen kívül egy másik kiadás is.[85] Itt is akad egy másik szempont, amely ugyancsak ellene mond a mintául történő felhasználás valószínűségének: antikva és nem gót jellegű betűkkel állították elő. Ugyancsak antikva betűk felhasználásával készült egy római kiadás.[86] Az, hogy ez utóbbi előképe lehetett, az más alapon is kizárható volt. A hazai kiadásban a fejezetek számozása egytől tízig szövegszerűen olvasható. Ezzel szemben a 11. esetében viszont a meglepő és természetesen hibás „Capitulum secundum” áll,[87] amelyt a „12.”[88] és a „Tredecimum”[89] megjelölés követ. Ebből világos, hogy a szedő olyan szöveg alapján dolgozott, amelyben a 11. fejezet arab számjeggyel állt, különben nem olvashatta volna félre azt másodiknak. Az előbb említett római kiadás viszont a latin számozást alkalmazta.

Még két kiadás maradt hátra.[90] Mindkettőt Johann von Köln és Johann Manthen velencei műhelyében állították elő: az egyiket 1474-ben levelenkénti őrszóval,[91] a másikat 1476-ban már füzetjellel ellátva, ezért ez utóbbi esetben az őrszavakat már csupán füzetenként használva.[92] Miután az 1477. évi hazai kiadás a korábbi állapotot tükrözi, feltételezhető tehát, hogy az említett két német tipográfus velencei műhelyében 1474-ben készült kiadása nyomán szedték. Különben más azonosságok is ugyanezt látszanak megerősíteni. A szövegkezdő iniciálék részére a sorok elejére szabadon hagyott nagyobb (hat-, illetve hét-) és kisebb (három-, illetve négysornyi) helyek beosztása pontosan azonos az 1474. évi velencei és az 1477-ben Magyarországon előállított kiadásban. Ugyanez a helyzet a kötet második felének a korábbi résztől eltérő tagolatlanságában is. Az említett iniciáléképzés egyik jellegzetessége az volt, hogy az utólag kézzel majd beírandó betűt az üresen hagyott rész közepén apró fokozatú, nyomtatott betűcskével jelölték. A hazai műhelyben is elkezdték alkalmazni ugyanez a megoldást, amelyt azután az első füzetet követően feladtak.

Összefoglalva az eddigieket tehát úgy tűnik, hogy az említett 1474. évi velencei kiadás[93] alapján szedték az 1477. évi Confessionale szövegét.[94] A második hazai nyomda felszerelése Matthias Moravus nápolyi műhelyére utal.[95] A Confessionale nyomdásza tehát Nápolyból jött Magyarországra. Ennek során nyilván felkereste Velencét, amely éppen ezekben az években volt útban ahhoz, hogy a korai nyomdászat fellegvárává fejlődjék. Az ott 1474-ben megjelent Confessionale-kiadást akár akkor is beszerezhette a tipográfus.

Összevetve az 1477. évi hazai Confessionale szövegében az egyes példányok között mutatkozó és tudatos változás révén létrehozott eltéréseket – figyelembe véve az 1474. évi velencei kiadást[96] is – a következők voltak megállapíthatók. Az a₆a lap 4. sorában a túrócszentmártoni példányban az „inť ptatiuã” két szóban, ezzel szemben a többi négyben ugyanez egybeírva olvasható (11. ábra). A velencei kiadásban ezt a szót pontosan ezen a helyen választották el. A szedő Magyarországon először azonban a kötőjelet feltehetően figyelmen kívül hagyta, amely a munkája alapjául szolgáló kötetben állhatott. A javítás során azután eltávolították a szó két részét egymástól elválasztó vakanyagot, és azt az immár egységes szó elé helyezték, ami által az távolabb került az ezt megelőző „licenciam”-tól.

A b₃b lapon két értelemzavaró hiba kijavítására is sor került. Mindkettő csak a 45. jelzetű budapesti példányban lelhető fel, amíg a többi négyben ugyanez már helyesen olvasható. A 13. sorban előbb „religios9 talis tń absoluens”, majd „religiosus talis absoluens” áll (12. ábra). Kihagyták tehát a felesleges „tń” rövidítést, és hogy a helyét bepótolják, feloldották a szóvégi „us” abbreviaturát. A 33. sorban ugyanakkor a „peccatum.s3” szavakat átalakították „peccaret.sed”-re (13. ábra). A velencei kiadásban ezen a helyen „pecar3” áll a szövegben. Az akkori írásban a „t” betű még rövid szárat viselt, ami által az „r”-rel összetéveszthetővé vált. A szóvégi rövidítés jelölésére általánosan használt „3” értelme így ettől függően vagy „um” vagy „et” volt. A hosszabb „um” helyére került rövidebb „et” miatt az utána álló „s3” rövidítést pedig feloldották.

Az előző két változtatás helyével levélpárt alkotó b₈a lap első sorában ugyancsak a budapesti 45. jelzetű példányban maradt fenn a „talis” szó rövidítése „tall” formában. Az igazítás során a felesleges első „l” betűt kihagyták (14. ábra). Az így rövidebbé vált szót ettől kezdve nagyobb térköz választotta el a következő szótól.

Az f₅b lap 30. sorában egyedül a gyöngyösi példányban olvasható a hibás „l'p p uiolětiã: l'p psuasiões”, amely azután a többi négy példányban megigazítva látható: „l'p uiolêtiã: l'p psuasiões” (15. ábra). A második „per” rövidítés tehát társa mellől elkerült a helyére. A g₈b lap első sorának végén „domeistca” szó áll Gyöngyösön, míg a többiben az „i” betűt már felcserélték az „st” ligatúrával: „domestica” (16. ábra). Ez az igazítás egyben alkalmat nyújtott arra, hogy a 23. sorban – különben nem lényeges – változtatásra is sor kerülhessen. „Caterinã” helyett a velencei szövegben is olvasható „Catarinã” áll (17. ábra).

A korabeli ún. gótbetűs nyomdai típusok – a kézírásos előzményekre támaszkodva – kétféle „r” betűt használtak: egyrészt a maival azonos formájút, másrészt a fordított „2” számjegyhez hasonló, de annak kettős irányváltozását nem ilyen élesen követőt „z”. Mindkét fajta „r” betűt minden megkötés (pl. szóvég) nélkül használták a Confessionale szedésében. Az n₁a lap első sorában a maitól eltérő alakú „z” betűt alkalmazták négy példányban a „liberaliter” szóban, ráadásul az elsőt tótágast.[97] Gyöngyösön ezzel szemben ebben a szóban mindkét helyen az „r” betű a mai formájában áll (18. ábra).

A Confessionale utolsó lapján (p₆a), a mutató végén tapasztalható az egyetlen olyan eltérés, amelyhez a szedést is át kellett tördelni. Mindkét budapesti példányban és Berlinben a második hasáb 28. sorában egyetlen sorban olvasható az igen zsúfolt „qň fieri deb3 ŕstitutio.c.cxxiij.” szöveg. Túrócszentmártonban ezzel szemben ugyanez – sokkal jobban áttekinthető módon – két sorban található[98] „qň fieri debet restitutio.carta // .cxxiij.” (19. ábra). A második változat a korábbi „c.”-vel rövidített „carta” szó teljes kiírásával egészen egyértelmű, szemben az első variánssal, amelyben a „c.cxxiij” szöveg „carta 123.” helyett „233”-nak is értelmezhető.

Megfigyelve a Confessionale azon helyeit, ahol igazítások voltak tapasztalhatók, feltűnik, hogy a változatok közül az öt példányból mindig csak egy képviseli az egyiket, míg a többi négy a másikat.[99] Ebből arra lehetne gondolni, hogy az igazítások úgy nagyjából egyidőben történtek volna. Ez azonban lehetetlen, hiszen a négy illetve öt levélpárból álló füzetek nyomtatása egymást követve készült, az igazításokra pedig mindig egy-egy ilyen munkafázison belül egyenként került sor. Ráadásul a változtatások kikövetkeztethető irányát figyelembe véve az egyetlen példányban fennmaradt variáns hol a korábbi (a fenti felsorolás első hét esetében), hol pedig a későbbi (az utolsó két alkalommal) állapotot mutatja. Úgy tűnik, hogy itt is a véletlenről van szó. Ez pedig az ilyen kevés példány esetében jobban érvényesülhet, ahogy erről a deformálódások kapcsán már szó volt.

Tehát a Confessionale-nál – akárcsak a Chronica esetében – mindig van egy ritkább és egy gyakoribb változat. Hét helyen összesen kilenc ilyen variáns volt a fentiekben kimutatható. Mindössze csak öt példány ismeretes ebből a hazai ősnyomtatványból, amelyek körül a berlini technikai okok miatt összevethetetlen volt a többiekkel, míg a gyöngyösi kötetből hiányzik az egyik változatot tartalmazó utolsó levél. Ilyen leszűkített variációs lehetőségek ellenére is figyelemreméltó a hét lapon található kilenc szövegeltérés szóródása a példányok között. A ritkább változat a hét hely közül kettőben[100] két alkalommal, míg egyben[101] három esetben fordul elő. A 46. jelzetű budapesti példányban mindig a gyakoribb olvasható, míg a berlini megvizsgálására az optikai összehasonlító berendezéssel nem volt lehetőség.

A fentiekben tehát megállapítható volt, hogy mindkét 15. századi magyarországi tipográfiában a nyomtatás művelete közepette is igazítottak még a szövegen. E változtatásokból a sokszorosításra szánt eredeti szövegre vonatkozólag is lehetett bizonyos támpontokhoz jutni. Így mindennek áttekintésével, illetve az ezekből levonható következtetésekkel talán sikerült az első hazai műhelyek túlnyomórészt ma is homályban levő történetére valami kis fényt vetni.

[1] Boghardt, Martin: Analytische Druckforschung. Ein methodischer Beitrag zu Buchkunde und Textkritik. Hamburg 1977.

[2] Hinman, Charlton: The printing and proof-reading of the First Folio of Shakespeare. I–II. Oxford 1963.

[3] Budapest, Egyetemi Könyvtár: Inc. 45.

[4] Budapest, Egyetemi Könyvtár: Inc. 46.

[5] Haebler, Konrad: Handbuch der Inkunabelkunde. Leipzig 1925. 132–133.

[6] GW 6555, 6556. sz.

[7] Zedler, Gottfried: Die Mainzer Ablassbriefe der Jahre 1454 und 1455. Mainz 1913. 40, 44–45.

[8] RMNy 5, 6. sz.

[9] RMNy 2. sz. – Megjelölése a továbbiakban: Chronica.

[10] RMNy 1. sz. – Megjelölése a továbbiakban: Basilius.

[11] RMNy 3. sz. – Megjelölése a továbbiakban: Confessionale.

[12] Azokról a lapokról, amelyekben a többi példány alapján változatok voltak felismerhetők, a római könyvtár utólag másolatot volt szíves küldeni.

[13] A Confessionale berlini példányáról a filmről történt nagyítás sajnos nem lett az eredetivel azonos méretű, így a következőkben ismertetésre kerülő összehasonlításhoz nem volt felhasználható.

[14] Értékes támogatásukért ezen a helyen is köszönet jár.

[15] Így pl. a Chronica a₄a lapjának utolsó szava végén álló „u” betű a párizsi példányban.

[16] Erre az összefüggésre Kubinyi András volt szíves felhívni a figyelmemet.

[17] Budapest, Egyetemi Könyvtár, Leningrád és Bécs.

[18] Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Krakkó, Lipcse, Párizs, Prága és Róma.

[19] Budapest, Egyetemi Könyvtár, Leningrád, Párizs, Prága és Bécs.

[20] Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Krakkó, Lipcse és Róma.

[21] Miután ezen a lapon a két javítást egyszerre végezték, a példányok megoszlása is természetesen azonos a fentiekben említettel.

[22] „fecissent” és „denegassent”.

[23] Eder, Josephus Carolus: De initiis iuribusque primaevis Saxonum Transsilvanorum commentatio. Viennae 1792. 7.

[24] Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum. I. Textus. Budapest 1985. 552. fejezet, 161. lap 27-29. sor. - Magyar fordítása Horváth Jánostól "az egyik szász nemzet". Thuróczy János: A magyarok krónikája. Budapest 1978. 253. - Miután a Chronica 1973. évi hasonmás kiadását - az 1900. évihez hasonlóan - az Országos Széchényi Könyvtár példányáról készítették, amelyben a "gentes" változat olvasható, Horváth János ennek fordítását "egyik-másik szász nemzet" formájában adta. Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum. Budapest 1985. 102. - Különben Thuróczy más helyen is végzett nyelvtani igazításokat: Magyar Könyvszemle 1967. 8.

[25] Pontosabban az ugyancsak kiemelt „u” betűk helyére ilyen alakú, egybeöntött abbreviatúrát szedtek.

[26] Neve a Chronicában „Eucius”.

[27] Krakkóban, Lipcsében és Rómában.

[28] Scriptores rerum Hungaricarum. I. Budapest 1937. 265. lap 6–7. sor.

[29] Az említett kritikai kiadás is abból a bevezetőben leírt feltételezésből indult ki, hogy a tipográfiai úton előállított szöveg valamennyi példánya azonos. A három külföldön őrzött és így részletesebben nem vizsgált példányában azonban itt érdemi szövegváltozat maradt fenn.

[30] „magister militum”.

[31] „cum decem regibus occidentis”.

[32] Chronica Hungarorum. Horváth János fordításában: Budapest 1973. 40. – Traisen folyó („Treysama”) a Tulln folyóval párhuzamosan halad, és ettől nyugatra ömlik a Dunába.

[33] Chronica Hungarorum. Budapest 1973. 12. - Horváth János fordításában.

[34] Képes Krónika. Budapest 1964. 74.

[35] Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum. I. Textus. Budapest 1985. 109.

[36] Képes Krónika. Budapest 1959. 61.

[37] Thuróczy János: A magyarok krónikája. Budapest 1978. 45.

[38] Scriptores rerum Hungaricarum. I. Budapest 1937. 259. lap 23. sor és 260. lap.

[39] Annak jelölése, hogy a hunok históriájában a "Tolna" szó nem csupán egyszer olvasható az 1473. évi nyomtatott kiadásban, kimaradt a kritikai kiadásból. Hogy ugyanez a kritikai kiadás az 1042. év eseményeinél csak a Chronica "Tullinam" változatát tüntette fel viszont érthető, hiszen a "Tolnam" változat egyedül a magyar kutatók által gyakorlatilag eddig nem vizsgált leningrádi és római példányban olvasható.

[40] Tîrgu Mureş, Biblioteca documentară Teleki şi Bolyai: Ms. 50. (fol. 1029). - Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények (Kolozsvár) 1964. 214-219.

[41] Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár: Quart. Lat. 3345.

[42] A 8_b és 41_a lapon.

[43] A 8_b–9_a lapon.

[44] A 9_a lapon.

[45] Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára: Ms 909 - korábbi jelzete Cod. Lat. 4° 8.

[46] A 17. és 88. lapon.

[47] A 17. és 18. lapon.

[48] Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában. Budapest 1977. 60-75.

[49] Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Budapest 1944. 45.

[50] Az, hogy Dümmerth írása ide bedolgozásra kerülhetett, Pavercsik Ilona figyelemfelhívásának köszönhető.

[51] Öt-hét példányban olvasható: „gens”, „rex”, „tullinam” és „principibus”.

[52] Kettő-négy példányban olvasható: „gentes”, „rex” nélkül, „tolnam” és „princi-”.

[53] Budapest, Egyetemi Könyvtár és Bécs.

[54] Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Leningrád, Párizs és Prága.

[55] Krakkó, Lipcse és Róma.

[56] Az Országos Széchényi Könyvtárban „gentes”.

[57] Egyszer: Leningrád, Párizs és Prága. Kétszer: Krakkó, Lipcse és Róma.

[58] Az Országos Széchényi Könyvtárban „gentes”, az Egyetemi Könyvtárban „gens”.

[59] Chronicon Dubnicense. Recensuit et praefatus est M[átyás] Florianus. Quinque-Ecclesiis 1884.

[60] 67a. - Chronicon Dubnicense. Recensuit et praefatus est M[átyás] Florianus. Quinque-Ecclesiis 1884. 138.

[61] 8a. - Chronicon Dubnicense. Recensuit et praefatus est M[átyás] Florianus. Quinque-Ecclesiis 1884. 14.

[62] 6a-6b. - Chronicon Dubnicense. Recensuit et praefatus est M[átyás] Florianus. Quinque-Ecclesiis 1884. 11.

[63] 24b - Chronicon Dubnicense. Recensuit et praefatus est M[átyás] Florianus. Quinque-Ecclesiis 1884. 53.

[64] A kötetet ma Budapesten az Eötvös József Kollégium könyvtára őrzi. – Magyar Könyvszemle 1973. 349–350. – Teljes fénymásolat az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában. Facs. I. 741.

[65] 58. lap 19. sor.

[66] 9. lap 31–32. sor.

[67] 26. lap, 19. sor

[68] Budapest, Egyetemi Könyvtár, Párizs, Prága és Bécs.

[69] Budapest, Egyetemi Könyvtár, Kézirattár: Collectio Hevenesiana, Tom. L. 203-284. - Collectio Kaprinayana 2° XVII. 1. sz.

[70] Budapest, Egyetemi Könyvtár, Kézirattár: Collectio Prayana 4° Tom. XXIX. 4. sz.

[71] 4a lap.

[72] 15b lap.

[73] Magyar Könyvszemle 1973. 351.

[74] Magyar Könyvszemle 1910. 9–19. – Wien, Österreichische Nationalbibliothek Cod. 3445. fol. 95a–171; München, Bayerische Staatsbibliothek Cod. lat. 442. fol. 165–265.

[75] Stauber, Richard: Die Schedelsche Bibliothek. Freiburg im Breisgau 1908. 63-66. - Megerősítette ezt a nürnbergi Scheurl-Bibliothek 1987. július 8-án kelt levele is, amely szerint a jelzet nélküli korabeli gyűjtőkötet 411-452. levelein olvasható a Chronica szövege.

[76] Scriptores rerum Hungaricarum. II. Budapest 1935. 22. lap. 22. sor.

[77] Még egy további, nem túl jelentős eltérés észlelhető a Basilius két példánya között: a 8. Ievél rektójának 11. sora Bécsben valamivel beljebb kezdődik, míg Eichstättben ennél kb. egy mm-rel előbb áll.

[78] Budapest, Egyetemi Könyvtár: Inc. 45, Berlin és Túrócszentmárton.

[79] Budapest, Egyetemi Könyvtár: Inc. 45, Berlin és Túrócszentmárton.

[80] Az író- és a nyomópapír közötti különbség csak később alakult ki.

[81] GW 2102–2140. sz.

[82] GW 2102–2107. sz.

[83] GW 2102. sz.

[84] GW 2107. sz.

[85] GW 2103. sz.

[86] GW 2105. sz.

[87] b₁a lapon.

[88] b₃b lapon.

[89] b₄b lapon.

[90] GW 2104, 2106. sz.

[91] GW 2104. sz.

[92] GW 2106. sz.

[93] GW 2104. sz.

[94] Ezzel megerősítést nyert Fitz korábbi, részletes indoklást nélkülöző megállapítása. – Fitz József: Hess András, a budai ősnyomdász. Budapest 1932. 146.

[95] A GW 2108. sz. őt határozta meg nyomdásznak. Soltész Zoltánnénak hazai magyar (Magyar Könyvszemle 1958. 144-157.) és angol nyelvű (Catalogus incunabulorum quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur (CIH). I.-II. Budapest 1970. LVI-LXII.), valamint a nemzetközi szakirodalomban (Gutenberg Jahrbuch 1955. 59-68.) megjelent közléseiről az olaszok nem vettek sajnos tudomást. Így járt el Marco Santoro a nápolyi ősnyomtatványokról 1984-ben megjelentetett könyvében, aki az 1477. évi Confessionalét még mindig nápolyi kiadványnak tekintette (Magyar Könyvszemle 1986. 110-111.).

[96] Egy példányát a kalocsai érseki könyvtár őrzi a 12015 jelzet alatt.

[97] Budapest, Egyetemi Könyvtár: Inc. 45, 46, Berlin és Túrócszentmárton.

[98] Ez a levél – a kolofonnal együtt – hiányzik a gyöngyösi példányból.

[99] Természetesen az egyetlen példányban fennmaradt változat hol az egyik budapesti, hol a gyöngyösi, hol pedig a túrócszentmártoni példányban maradt fenn, amint ennek előfordulási valószínűségének szóródottságáról a deformálódás tárgyalása során a fentiekben már szó esett.

[100] Budapest, Egyetemi Könyvtár és Túrócszentmárton.

[101] Gyöngyös.

2. A hazai ősnyomtatványok változatai