10. Az első szebeni nyomda Erdélyben (1528–1530)

Bibliothek und Wissenschaft (Wiesbaden 1966) 111. 1–12.

A könyvnyomtatás művészete Magyarországon meglehetős távoli múltba nyúlik vissza (1473), bár annak első virágkora nem bizonyult tartósnak (1480).[1] Az utána következő évtizedekben a magyar egyházmegyék liturgikus könyvei,[2] a budai könyvkereskedők kiadványai[3] és általában a magyar szerzők munkái[4] leginkább külföldön kerültek kinyomtatásra.

Mintegy fél évszázad után ismét kísérlet történt a könyvnyomtatás meghonosítására Magyarországon. Ez Erdélyben következett be, ahol a 12. században letelepített németek, az ún. szászok, a magyar királyok privilégiumai révén politikailag viszonylag szabad, gazdaságilag pedig fejlett, népesebb közösségekben éltek. Az erdélyi szászok politikai fővárosa Szeben (Nagyszeben) volt, ahol egyben a magyar király által kinevezett grófjuk is székelt. E nép szoros kapcsolatot tartott fenn korábbi német hazájával, ahonnan a könyvnyomtatást is importálták.

Az első nyomtatott híradások a szebeni műhelyről és nyomtatványairól a 18. századból származnak. Johann Seivert[5] tudósított arról, hogy bizonyos Thomas Gemmarius 1529-ben latin nyelvtant adott ki Szebenben. Hivatkozott Georg Soterius (†1728) „Transsylvania celebris” c. művére, amelyet a szebeni iskola könyvtárában látott volna.[6] Ezzel szemben Josef Trausch[7] megállapította, hogy ez a nyelvtankönyvről szóló adat[8] nem Soteriustól, hanem Martin Felmertől (1720–1767) származik, aki ugyanis néhány kéziratos észrevételt jegyzett bele Soterius írásába.[9]

Josef Trausch Seivert adatát egy másik, régebbi forrásra tudta visszavezetni.[10] Könyvtára egyik kéziratában[11] volt található az az iskolai beszéd, amelyet feltehetően 1659-ben az akkori rektor, Christian Haas (1635–1686) mondott a szebeni gimnáziumban. A beszéd címe „Quanta Deus beneficia …” és a következő szöveget tartalmazza a szebeni nyomda legkorábbi kiadványával kapcsolatban : „A. 1529. 12. Febr. Monachi intra octiduum exire jussi sunt etc. Insuper et relicta artium studia florere ceperunt eodem tempore. Testis est libellus grammaticus eruditissimi Viri Thomae Gemmasi (sic!) Didascali hujus Scholae Cibinien. excusus anno Christi 1529 dedicatusque Generoso et nobili Joanni Penfflinger filio Marci Penfflinger Jud. Reg. Civitatis nostrae Cibin. Testis etiam est libellus de peste absolutissimus Doctoris Sebastiani Pauschneri Medici ordinarii Cibin. Testes sunt Libri dialectici aliorum authorum juridici, qui asservantur in Bibliotheca Scholarum.”

A Johann Seivert, ill. Josef Trausch által publikált adatok általánosságban olyan meggyőzőek voltak, hogy a magyar szakirodalom a szebeni nyomda 1529-ben történt alapítását kész tényként fogadta el.[12]

Miután egyetlen példány sem került elő sem Gemmarius nyelvtanából, sem Pauschner pestis ellen írott könyvéből, bizonyos kételyek merültek fel a korai szebeni nyomda létét illetően. Gustav Seivert további adatai, amelyek a szebeni Krisztus Teste Társulat számadásából valók, megerősíteni látszottak ezt a bizonytalanságot. Az itt olvasható bejegyzések szerint Thomas Gemmarius 1525. szeptember 21-én régi adósságából bizonyos részt törlesztett, ám 1526. december 26-án már az özvegye fizette a tartozást. Ebből Gustav Seivert azt a következtetést vonta le, hogy az 1529. évi szebeni nyomdáról szóló összes híresztelés minden alapot nélkülöz. Megállapításainak végén még tovább ment, és azt írta: „Ez a nyelvtan az 1520. év újságaiból való, amelyeket senki nem látott, és a szebeni orvos Johann Pausner könyve a pestisről, amelyet állítólag 1510-ben Szebenben nyomtattak, valójában sokkal később, Grazban lett kinyomtatva.”[13]

Seivert utolsó mondata hemzseg a hibáktól. A Pauschner-féle pestiskönyvről még szó lesz. Tudomásunk szerint senki sem beszélt az 1520-as szebeni újságokról. Csupán két korabeli, a klérus elleni gúnyiratok terjesztése ellen szóló dokumentum utalhat ilyen újságok létére, ám ezek az 1524, ill. 1529. évből valók. 1524. január 19-én Wolfgang Flaschner szebeni dékán ugyanis azokat az ismeretleneket, akik éjjel titokban a papság ellen gúnyiratokat terjesztettek, kiközösítette.[14] Friedrich Teutsch[15] azokat a feltételezéseket, amelyek ezzel kapcsolatban felmerülhettek – teljesen indokoltan visszautasította. Szerinte semmi alapja sincs annak, hogy ezeket az írásokat Szebenben nyomtatták volna.

Ám hasonló feltevés egy másik okiratra való hivatkozással már konkrétabb megfogalmazást nyert. A „Transsilvania” c. folyóirat[16] egyik cikkének írója szerint azokat a papság elleni gúnyiratokat, amelyeket ismeretlen szerzők írtak és terjesztettek, Szebenben nyomtatták. Ugyanis Tordai Pál hunyadi főesperes, gyulafehérvári kanonok és helynök,[17] 1529. február 1-én kiközösítéssel fenyegette meg mindazokat, akik „…libellos famosos, et carmina famosa, atque chartes clanculo edere, et ita tales scriptis ipsorum infamare dampnabiliter soluti sunt …” Josef Trausch[18] több érvvel is ellene mondott a szebeni nyomda léte feltételezésének. A „libros edere” kifejezést már a rómaiak is használták, és semmiképpen sem vonatkozott csak a nyomtatásra. Továbbá, ha ezek a kifogásolt iratok valóban nyomdából származtak volna, akkor a gyulafehérvári helynök[19] fenyegetését nem ismeretlenek ellen intézte volna. Magától értetődik, hogy abban az időben Erdélyben, tehát több száz kilométerre Krakkó vagy Bécs műhelyeitől, titkokban nem működhetett volna nyomda. Ebből következik, hogy az illetékes egyházi intézmények a nyomda tulajdonosát vonták volna felelősségre.

Josef Trausch azzal kívánta az említett gúnyiratok nyomdai úton történő előállításának lehetőségét kizárni, hogy tagadta a szebeni műhely létét. Ám erre nem volt szüksége, mert egyéb indokai már elegendőknek bizonyultak ehhez. Trausch álláspontja már azért is érthetetlen, mert a fentebb említett Gemmarius-féle nyelvtanról és a Pauschner-féle pestiskönyvről szóló új adatokat ugyanabban a cikkében ismertette.

Ez az ellentmondás Friedrich Müllernek[20] arra adott lehetőséget, hogy vitassa a szebeni nyomda létét, amikor Josef Trausch indokaira hivatkozott, amelyek azonban valójában csupán a klérus elleni két gúnyiratra voltak érvényesek. Friedrich Müller arra törekedett, hogy az akkori magyar szakirodalom állításait megcáfolja, amelyek a nagyszebeni hírlapokban felmerültek.[21]

Valamivel józanabbul és több szakismerettel foglalkozott Friedrich Teutsch[22] ezzel a problémával. Ellenőrizte a Thomas Gemmarius személyére vonatkozó adatokat, és különösen a nevére hívta fel a figyelmet. A már említett iskolai beszédben 1659-ben „Gemmasus”-ként szerepelt. Friedrich Teutsch szerint egy bizonyos Szebenből származó „Thomas Gemasy” 1521-ben beiratkozott Bécsben az egyetemre. A forrás azonban, amelyet Teutsch megadott,[23] egyértelműen „Thomas Gemmary Cibiniensis”-re vonatkozik. A bécsi egyetem anyakönyvei egy Thomas „Gemmarius”, „Gemmarii” vagy „Gemarri” névről tudósítanak, aki ott 1520. április 14-én beiratkozott.[24] Az 1521. év nyári szemeszterében bevezették nevét az egyetem magyar „natio”-jának anyakönyvébe, ahol őt baccalaureusnak nevezték.[25] Teutsch, aki ezeket az utolsó adatokat nem ismerte, feltételezte, hogy a bécsi diák és az a férfi, aki a szebeni Krisztus Teste Társulat adósa volt, és 1526. év végén már nem élt, ugyanannak a személynek kellett lennie. Annál nehezebb volt számára az 1528. július 7-én a szebeni káptalan jegyzőkönyvébe bejegyzett „Thomas artium liberalium baccalaureus ludimagister” értelmezése.[26]

Az eddig elmondottakból kétséget kizáróan meg lehet állapítani, hogy abban az időben két személy (apa és fia?) élt Thomas Gemmarius névvel Szebenben. Az egyik az 1526. év vége felé halt meg. Ezáltal a korai szebeni könyvnyomtatás kutatása hamis útra terelődött. Azonban annál fontosabb tudni, hogy a második Thomas Gemmarius baccalaureusként Bécsből visszatért Szebenbe, ahol 1528-ban iskolamester volt.

Ilyen előzmények után a szerző személye már nem jelent nehézséget a kis nyelvtan kapcsán, amelyet 1529-ben Szebenben nyomtattak. A legrégibb adat erről 1659-ből való, és „libellus grammaticus”-ról szól. Johann Seivert[27] már latin grammatikáról írt. Szabó Károly[28] óvatosabb volt, és „Opusculum”-ot említett. Joggal feltételezhető, hogy latin nyelvtanról van szó, amely abban az időben messzemenően a legfontosabb iskolai tankönyv volt.

Az említett források közlik még, hogy Gemmarius kis művét Johann Pemfflingernek, az erdélyi szász gróf fiának ajánlotta. Ez is jól beleillik a képbe. Markus Pemfflinger feleségének végrendelete 1523. szeptember 4-ről említ egy fiút, Johannt, aki akkor alig lehetett egy évnél idősebb.[29] A kisfiú tehát 1529-ben, amikor a nyelvtan megjelent, mintegy hét éves lehetett. Ez a kor volt bizonyára a legalkalmasabb arra, hogy elemi iskolai könyvet ajánljanak neki. Markus Pemfflinger 1531-ben végérvényesen elhagyta Szebent.[30] Így az 1529. év megerősítést nyer, hiszen meglehetősen furcsa lett volna ennél fiatalabb gyermeknek, vagy pedig a város elhagyása után, tankönyvet ajánlani.

Összefoglalóan megállapítható, hogy semmilyen fenntartásra sincs szükség Thomas Gemmarius kis nyelvtanával kapcsolatban, amelyet tehát 1529-ben Szebenben nyomtattak. Az eddigi források azonban nem elegendőek ahhoz, hogy további részleteket lehessen megállapítani, és arra sem, hogy a szebeni nyomda létezését 1529 körül végérvényesen bizonyítottnak lehessen venni.

Veturia Jugăreanu[31] szintén számba vette Gemmarius művét, és zárójelben megnevezte a nyomdász nevét is: „Johann Heinrich Crato”. A szerző nem látott példányt ebből a nyelvtanból, hanem Szabó leírására hivatkozott.[32] Közben azonban felcserélte az évszám két utolsó számjegyét, így téves adatként „1592” keletkezett. Abban az időben valóban működött a nevezett nyomdász Szebenben.

Hogy a szebeni műhely létét meggyőzően bizonyítani lehessen, az eddig már többször is idézett 1659. évi forrásra kell hagyatkozni. Ebben vannak bizonyos adatok, amelyek – Gemmarius műve mellett – a szebeni városi orvosnak, „Sebastiani Pauschneri” pestiskönyvéről is beszélnek, de a nyomtatás évének említése nélkül.

A szebeni könyvnyomtatás másik forrása Georg Soterius már említett[33] műve. A számunkra hozzáférhető „Lexikon historicogeographicum Transsylvaniae”[34] kéziratos másolatában a 18. századból a következő sorok olvashatók a pestiskönyvről: „Pauschner Sebastian der freyen Künsten, und Artzney-Doctor hat Ao 1530 ein Tractatchen von der Pest in deutscher Sprache geschrieben, und in Hermannstadt in 4° drucken lassen, war übrigens Catholisch.” Friedrich Trausch[35] Soterius művének, a „Bibliotheca Hungarica et Transylvanica” kéziratos másolatában, amelyet a nagyszebeni püspöki levéltárban őriztek, a fenti szöveget latin nyelven találta meg. Az 1530. év bizonyítéknak tekinthető arra vonatkozóan, hogy e szavak nem egyszerűen az 1659-es beszédből, hanem más forrásból származnak. Az egybehangzó adatok így megerősítik egymást, hitelességük ezáltal lényegesen megnövekedett.

Bizonytalanság azonban – akárcsak Gemmarius nyelvtana esetében – itt is akad. A sok szerző, aki az évszázadok során Pauschner pestiskönyvéről írt anélkül, hogy abból akárcsak egy is példányt látott volna, összecserélte az adatokat. Ezek tévesen kerültek egyik műből a másikba, éppen azért, mert az ellenőrzéshez eredeti nyomtatvány senkinek sem állt rendelkezésére.

Ezeknek a tévedéseknek rövid összeállítása is jó példa lehet arra, hogy milyen gyakoriak a szakirodalomban a kritikátlan átvételek, és milyen félreértések keletkezhetnek ezáltal.

Elsőként a nyomtatás évét véve szemügyre megállapítható, hogy Bod Péter[36] 1550-et irt a fent említett 1530 helyett. A téves, 1550. évszámot aztán számos szerző átvette: Benkő József,[37] Johann Seivert,[38] Daniel Cornides,[39] Samuel Bredetzky,[40] Josef Trausch,[41] Szabó Károly,[42] Eduard Gusbeth[43] és mások. Egyesek teljesen téves útra jutottak. Gustav Seivert[44] megalapozatlanul állította, hogy Georg Soterius a kiadás éveként az 1510. évet említette. Schwarz Ignác,[45] majd őt követve Orient Gyula[46] ebben az összefüggésben az 1552. évet nevezte meg.

A kiadás évét, akárcsak annak helyét eltévesztette Gustav Seivert[47] és Franz Xaver Linzbauer[48] is: az első szerint Graz, a második szerint Bécs a kiadás helye, és 1550. lett volna annak éve.

A szerző családneve kapcsán, ahol a bizonytalan korabeli helyesírás és a nem ritkán nehezen olvasható kéziratok miatt leginkább lehet tévedni, több változat is jött létre. Bod Péter[49] és Benkő József[50] „Bauzner”, Horányi Elek[51] és Weszprémi István[52] „Bausner”, Demkó Kálmán[53] „Bauszner” alakot használt. Az ilyen kisebb helyesírási ingadozás természetesen könnyen megmagyarázható, de ha az eltérés az első betűben van, „P” vagy „B”, úgy már bonyolultabb félreértést okozhat. Szinnyei József[54] és Veturia Jugăreanu[55] azon a véleményen voltak, hogy a két névalak két különböző személyt jelöl, és ennek értelmében külön is tárgyalták azokat.

Sebatian Pauschner keresztnevét sem kímélte a tévedés: Daniel Cornides[56] és Samuel Bredetzky[57] „Stephanus”-ként említette.

Mindezek után nem meglepő, ha Pauschner pestiskönyve címét és nyelvét tekintve is a szakirodalomban több változat fordul elő. Habár Johann Seivert[58] egyértelműen német könyvről irt, Szabó Károly[59] ezzel szemben azon a véleményen volt, több más forrás alapján, hogy latin műről van szó. Szinnyei József[60] így azután két kiadást regisztrált: egy német nyelvűt 1530-ból és egy latint 1550-ből. A legrégibb adatok nem adtak pontos címet, így azt Horányi Elek,[61] Daniel Cornides[62] és Samuel Bredetzky[63] „De remediis adversus luem pestiferam”, ezzel szemben Weszprémi István[64] és Benkő József[65] „Tractatus de peste ejusque curatione” formában közölte. Ily módon félrevezetve Demkó Kálmán[66] is két különböző művet írt le.

A Pauschner művére vonatkozó, már említett sok és ellentmondásos híradás után aligha lehet csodálkozni azon, hogy több szerző a pestiskönyvet és magának a szebeni nyomdának 1530 körüli létezését is kétségbe vonta, mint pl. Josef Trausch,[67] Gustav Seivert[68] és Friedrich Müller[69].

Friedrich Teutsch a nagyszebeni evangélikus egyház könyvtárában kéziratot talált Pauscher kis művéről a 17. századból, amely annak szó szerinti, hű másolatának tekinthető. E rendkívül fontos leletet Teutsch maga publikálta.[70] A kézirat alapos leírását és szövegének teljes terjedelemben történő közlését Révész Béla[71] végezte el. E másolat egyrészt sok részletet világít meg, amely régebben teljesen ismeretlen volt, másrészt lehetőséget nyújtott ahhoz, hogy a szebeni nyomda léte közvetlenül vagy közvetve bizonyítható legyen.

A kéziratos másolat szerint a címlap szövege a következő: „Eine kleine Unterrichtunge: Wie Mann sich haben Soll, In der Zeidt, der ungütigen Pestilenz:. Doctoris Sebastiani Pawschnery. Gedruckt in der Hermanstadt durch M. Lucam Trapoldner Im Jahr des Herren 1530”. A kis mű előszava a következő mondattal kezdődik: „Sebastianus Pauschnerius, der Sieben freyen Kunste undt Artzney Doctor, wünschet den Nahmhafften Wohlweisen Herren Johanni Schirmer, Richter und Rahtleuten, und der Stadt Crohn, gnadt undt friedt, in Christo Jesu unsern Herren”.

A szerző neve, a mű címe és nyelve ezáltal egyértelművé vált. Ám még mindig fennállt az a lehetőség, hogy a másolatban az évszám mégiscsak tévesen íródott. Mivel vizsgálódásunkban ez a legfontosabb pont, behatóbban kell e problémával foglalkoznunk.

A pestiskönyv ötödik fejezetében Pauschner katolikusnak mondja magát.[72] Ilyen vallomás az 1543. év után, amikor is az erdélyi szászok lutheránusokká váltak, Pauschner tollából nem származhatott, aki orvosként[73] Szeben város szolgálatában állt. Az 1550. évben nem volt pestis Erdélyben, ami e könyvet aktuálissá tehette volna. Ezzel szemben tombolt ez a járvány 1530-ban ezen a környéken, és mindenek előtt Brassóban.[74] Az előszó éppen e város bírájához, Johann Schirmerhez íródott. Korabeli dokumentumokból ismeretes,[75] hogy Schirmer két másik tanácsossal 1530. február 2-án Szebenbe érkezett, hogy az ottani hatóságokkal tárgyaljon. Lehetséges, hogy éppen ez a szebeni látogatás függ össze a pestiskönyv előszavával. Ezzel szemben 1550-ben sem Schirmer[76] sem Pauschner[77] már nem volt az élők sorában.[78]

Nyomdatörténeti szempontból a legfontosabb adat Sebastian Pauschner kéziratos pestiskönyvében a szebeni nyomdász Lukas Trapoldner neve. Róla tudott, hogy 1531 és 1545 között ő volt Szeben város jegyzője.[79] 1546-ban a városi iskola rektoraként ő kísérte vissza Valentin Wagnert Brassóba.[80] Wagner, a humanista és lutheránus lelkipásztor 1549-ben, Johann Honter halála után átvette a brassói nyomda vezetését. Magister Lukas Trapoldner Szeben szenátoraként halt meg 1547. december 24 után.[81] Ezek az adatok is az 1550. ellen szólnak, és megerősítik az 1530. évet.

A Trapoldner-család Szebenben közismert volt. A fiú Lukas követte apját és a város jegyzője lett[82]. Egy bizonyos Simon Trappoldi (Trapoldianus) volt az első, akit Szebenben 1524. szeptember 22-én a lutheranizmus gyanújával bepereltek.[83]

A szebeni nyomda létezéséről további közvetlen adatok jelenleg nem állnak rendelkezésre, de a fentebb említetteknek, véleményünk szerint, elegendő bizonyító erejük van. Talán felmerül még Gemmarius nyelvtanának vagy Pauschner pestiskönyvének egy példánya, vagy a szebeni nyomda egy további terméke valamelyik gyűjteményben.

Kolozsvárról Jakó Zsigmond hívta fel a figyelmet arra a fametszetre,[84] amely az 1579. évben Gyulafehérvárott „diak Lorinc”, vagyis Lőrinc diák által nyomtatott óegyházi szláv evangeliárium 150v lapján látható.[85] A fekvő formájú könyvdísz reneszánsz stílusban készült, és egyik oldalán csonka: egy részt levágtak belőle. A fametszeten, amely meglehetősen rossz állapotban maradt meg, Jakó megtalálta az évszámot: 1528, és három latin betűt (T. Gr. vagy T. G. R. vagy G. T. R.). Valóban nagyon meglepő, hogy egy nyomda termékében, amelyik cirill betűkkel dolgozott, ilyet lehessen találni. A latin és cirill betűkkel dolgozó műhelyek ugyanis abban az időben – Velencétől eltekintve – általában elkülönültek egymástól. Mivel a régi, cirillbetűs nyomdatermékekben a számokat betűkkel fejezték ki, az említett fametszet óegyházi, szláv liturgikus könyvben meglehetősen idegenül hat. Feltehetően ezért állították a fametszetet a kiadványban tótágast.

Jakó véleménye szerint e könyvdísz az első szebeni nyomdából származott, amelynek tevékenysége ezzel már az 1528. évre lenne datálható. Az említett betűket „Theobaldus Gryffius Reutlingensis”-ként oldotta fel. Az utóbbi név ismert, mert szaktanácsadóként és munkatársként dolgozott Honternél az első brassói nyomda (1538/39) alapításakor.[86] Jakó szerint Gryffius volt a szebeni műhely alapítója az 1528. év körül. Közelebbi adat erről a mesterről nem ismeretes. Gulyás[87] lehetségesnek tartotta, hogy Theobald a németországi Reutlingenben tevékenykedett, nagy Greif nyomdászdinasztia tagja volt. Erre a feltevésre támaszkodott Jakó is, amikor a nevezett fametszeten található betűket a fentiek szerint oldotta fel. Az egész gondolatmenet igen elmés és frappáns. Hervay Ferenc,[88] aki pedig egyébként Jakó további, más következtetéseit megkérdőjelezte, szintén elfogadhatónak tartotta az első szebeni nyomdára vonatkozó feltevéseit.

Röviden még meg kell említeni e szebeni nyomda egyik jellegzetességét, amely a 16. században a többi szebeni és brassói nyomdára is jellemző, ez pedig a várossal való szoros együttműködés. Az első szebeni műhely esetében csak közvetve, de azért meggyőzően lehet erre az együttműködésre rámutatni. Thomas Gemmarius a városi iskola rektora volt. Nyelvtanát minden bizonnyal a helyi iskolának szánta. Sebastian Pauschner a város orvosa volt, aki abban az időben, amikor járvány fenyegette a város lakosságát, tanácsokat jelentetett meg a pestis elleni védekezésről.

Ezek tehát az adatok, amelyek az első szebeni nyomdáról rendelkezésre állnak. A második, 1544 után működő műhelyről, amelyik cirill betűkkel dolgozott, ezideig még kevesebbet lehet tudni, mint az elsőről. Az utóbbi időben azonban fontos új megállapítások születtek, amelyekről Hervay Ferenc írt.[89]