32. Az első, aranyfestékkel készült nyomtatvány és annak magyar vonatkozásai

Magyar Könyvszemle 1980. 217–229.

A könyvtörténetileg rendkívül jelentős Herzog August Bibliothek (Wolfenbüttel, NSZK) gondozásában jelenik meg a Wolfenbütteler Notizen zur Buchgeschichte c. folyóirat, amely 1979. évi szeptemberi[1] számában közölte Dr. Claus W. Gerhardt (Darmstadt) felhívását. Ebben arra kérte a szakembereket, hogy az arany- és ezüstfestékkel készült régi nyomtatványokra, ill. az azokra vonatkozó adatokra hívják fel figyelmét, ugyanis Gerhardt a nyomdai eljárások történetének kézikönyvét írja.[2] Említett közlésében arról tudósított, hogy az általa ismert első, aranyfestékkel előállított nyomtatvány a korábbi szakirodalomtól eltérően nem Erhard Ratdolt 1482. évi velencei Euclides-kiadásában található, hanem Johannes Brenz Auslegung der Evangelien c. művének jóval később, 1556-ban Frankfurt a. M. -ban készült és Drezdában őrzött díszkiadású példányában.[3]

Gerhardt mind az említett felhívásában, mind a velem ezt követően folytatott levelezésében – a régi szakirodalom alapján[4] – kifejtette az aranynyomás válfajait. Ezek szerint ebből kizárandó az aranyfüstlemez felragasztásával készült megoldás. A szorosabb értelemben vett arany-, ill. ezüstnyomás valódi (vagy nem valódi) fémpor felhasználásával történt, amelynek két változata is lehetséges. Az egyik megoldás esetében a fémport elkeverték a kencében, és így az – a fekete nyomdafesték módjára – a szedés ólombetűiről került a sajtó segítségével a papírra vagy a hártyára. A másik technika szerint a megfestékezendő felületet minél világosabb, lehetőleg színtelen ragadós anyaggal nyomták meg a szedés felhasználásával, majd arra hintették a fémport, ahogy ezt a kézírás tintájával a száradás gyorsítása végett egykor a porzóval tették. Az így a papírra, ill. a hártyára ragadt fémpor alkotta tehát a szorosabb értelemben vett aranynyomás másik válfaját.

A közelmúlt szakirodalma nem tett ilyen finom megkülönböztetést. Az arannyal nyomtatás általános kifejezésébe ugyanis mindhárom fenti megoldás – tehát a ragasztott laparany is – beleértetődött. Ennek tudható be, hogy az említett Euclides-kiadást tekintették általánosan az aranynyomtatás legkorábbi emlékének mind a külföldi,[5] mind a hazai szakirodalomban.[6]

Az ősnyomtatványok rendkívül igényes, általános bibliográfiája, a Berlinben szerkesztett Gesamtkatalog der Wiegendrucke (GW) úgy írta le az 1482. évi Euclides-kiadást, hogy némely dedikációs példányában az ajánlást az első levél verzóján arannyal nyomtatták.[7] A felsorolás öt példányt említ ehhez: Augsburg, Staats- und Stadtbibliothek – Budapest, Egyetemi Könyvtár 2. példány – London, British Museum 1. példány – München, Bayerische Staatsbibliothek 2. példány – Paris, Bibliothèque Nationale 2. példány Nem kis örömet jelentett számomra ez a közlés, hogy Budapesten is módomban áll tanulmányoznom ezt az arannyal készített ajánlást. Az Egyetemi Könyvtár említett példánya[8] az ajánlásnak valóban a GW által közölt szedési változatát tartalmazza,[9] de sajnos azt nem arannyal nyomtatták hártyára, hanem fekete festékkel papírra.

Gerhardt levélben tudatta velem, hogy az 1482. évi Ratdolt-féle Euclides-kiadás említett müncheni és londoni példányában az ajánlás nem aranynyomássál, hanem laparany felhasználásával készült. Ezt a körülményt részemre mind személyes találkozás, mind levelezés során mindkét gyűjtemény szakembere[10] megerősítette. A mikroszkóp alatt vizsgált betűk csillogó aranyfüstlemezből állnak, amelyeket – a velem közölt müncheni feltételezés szerint tojásfestékkel – az előnyomtatott felületre ragasztottak fel. A betűk vonalainak felületén ez tartósan hozzáerősödött a könyv alapanyagát képező hártyához. Az aranylemeznek többi, így felesleges részét azután eltávolították, amely nem történhetett nyomtalanul. Amint ezt Londonból közölték velem, az egészen apróra tört aranylapocskák számtalan helyen a mai napig is beletapadtak a kikészített bőrből álló nyomtatási felületbe, ahol ezek a nagyító alatt jól látható módon csillognak.

Ezek szerint bizonyos, hogy Ratdolt 1482-ben, e velencei kiadványában a Giovanni Mocenico dozsénak szóló ajánlása szövegét egyes példányokban ragasztóanyaggal előnyomott alapra felerősített laparanyból állította elő. Ez a megoldás a maga korában teljesen újszerű volt, és azt a mai napig is csak igen ritkán utánozták.[11]

Érdekes, hogy már milyen korán felfigyeltek e kiadvány ma Münchenben, ill. Londonban őrzött aranybetűs példányára. Elsőnek a bártfai származású Georg Henisch számolt be névtelenül erről még 1600-ban Augsburg város nevezetes könyvtárának latin és görög műveiről készített és nyomtatásban is megjelentetett katalógusában.[12] Ezt a közlést azután a következő századokban többen átvették.[13] Mindezek a napóleoni időkig a híres Bibliotheca Augustanában őrzött kötet alapján íródtak. Joggal feltételezhető, hogy e különleges példány magától Erhard Ratdolt-tól került szülővárosa, Augsburg könyvtárába, ahol is ő 1487 és 1522 között igen jelentős könyvnyomtatói tevékenységet fejtett ki. Ez az értékes darab azután a múlt század elején Münchenbe került, ahol azt ma is őrzik.

Ugyancsak viszonylag jól nyomon követhető az Euclides-kiadás másik, aranybetűkkel készült példányának útja. Ratdolt 1476 és 1486 között Velencében dolgozott, és könyvét az akkori dozsé-nak ajánlotta. Az erről szóló, egy lap terjedelmű írását állította elő aranylemezből a dozsé-nak átadott példányban, akinek a címerét is megörökítették e kötet egyik lapján. Joseph Smith, velencei angol konzul azután megszerezte ezt, amint erről híres könyvtárának 1755-ben nyomtatásban kiadott katalógusa tanúskodik.[14] Smith pompás gyűjteménye 1763-ban az akkori angol király, III. György tulajdonába került.[15] Az uralkodó könyvtárával együtt e kötet is azután a British Museumba került. Ott található az ma is.[16]

Tehát az Euclides-kiadás e két aranybetűkkel előállított ajánlással ellátott példányára már századokkal ezelőtt felfigyeltek, és azokat megkülönböztetett gondossággal ismertették, ill. őrizték. Ez teljesen indokolt is, hiszen ezenkívül – tudomásom szerint – a 15. századból mindössze egyetlen kiadvány létezik, amelynek egyes hártyapéldányaiban – ugyancsak az ajánlás – aranybetűkkel készült. Ez a nyomtatvány pedig bennünket igen közelről érint, hiszen Thuróczy János művéről, a magyarok krónikájának 1488-ban Augsburgban készült kiadásáról van szó, amelyet ugyancsak Ratdolt nyomtatott.[17]

Miután a fentiek szerint Ratdolt 1482. évi Euclides-kiadását a szorosabb értelembe vett aranynyomás-kategóriájából törölni kellett egyszeriben érdekessé és fontossá vált ennek a Thuróczy-kiadásnak az a két példánya, amelyet az Országos Széchényi Könyvtár őriz.[18] Ezekben a kiadónak, Theobald Feger budai könyvkereskedőnek Mátyás királyhoz címzett ajánlását arannyal nyomtatták, amit Varjú Elemér e század elején igen részletesen leírt a kiadás többi változataival és az OSZK többi példányaival egyetemben.[19] Ettől kezdve ezt a különlegességet a magyar szakírók számon is tartották: pl. Fitz József,[20] Hubay Ilona,[21] Csapodi Csaba,[22] Mályusz Elemér,[23] Soltész Zoltánné.[24] Miután a magyar nyelv szakirodalom mások számára gyakorlatilag hozzáférhetetlen, ráadásul az eddig egy kalap alá vett különböző aranynyomatok közül a velencei Euclides-kiadás az augsburgi Thuróczy-krónikát időben hat esztendőben megelőzte, így erről a két különleges példányról a külföldi szakemberek csak a legutóbbi időben vettek tudomást.[25]

A Thuróczy-krónika magyar nyelv fordításai közül a korábbi kiadás közli ennek a latin ajánlásnak fekete/fehér hasonmását, ill. magyar nyelv fordítását,[26] az utóbbi kiadás pedig az abban alkalmazott aranynyomással külön is hangsúlyozza ennek jelentőségét a következő szöveggel: „A Mátyás királyhoz szóló túloldalt közölt ajánlást Fegher Theobald 1488-ban, latin nyelven, arany betűkkel nyomatta Thuróczy János a „Magyarok krónikája” című művének augsburgi kiadása elé.”[27] Ez a fogalmazás azonban nem pontos, hiszen ennek alapján azt gondolhatná az ember, hogy e kiadás valamennyi példányában arannyal készült volna az ajánlás szövege. Azonban erről nincs szó, mert ilyen formában – a mai ismeretek szerint – egyedül az OSZK két említett kötete hagyta el Ratdolt augsburgi sajtóját.[28]

Ezek után fokozott figyelemmel és gondossággal kellett megvizsgálni, hogy e két példányban az egy-egy lapnyi szöveget milyen aranynyomási technikával állították elő. Mindkettőt hártyára nyomtatták, és dúsan illuminálták. Az egyik eredeti kötésben maradt fenn,[29] és az alábbiakban „1. példány”-nak jelölve fog szerepelni. A másikat a 19. század első felében új, egészbőr kötéssel látták el.[30] Ennek jelölése a továbbiakban: „2. példány”.

Az 1. példány kötése korabeli, az eredeti aranymetszés nyomaival. A vaknyomással díszített, bőrrel bevont fatábláinak mérete 24×17.5 cm, a könyv hártyaleveleinek nagysága pedig 23×17 cm. A 2. példány táblamérete 20.5×15.5 cm. Az átkötés során jelentős mértékben körülvágták, így az egyes levelek mérete már csak 20×15.5 cm. Ennek következménye, hogy pl. a krónika szövegének első lapját keretez illuminálás egy része áldozatul esett a könyvkötő ollójának.

De nem csupán a méretben, de a korabeli könyvdíszítésben is jól érzékelhető az a minőségbeli különbség, amely a két példány között – bár ugyanabban a műhelyben készült – az 1. javára számos esetben tapasztalható.[31] Jó példa erre a m9b lapon Mária királynő fametszetes képének színezése. Az 1. példányban ez igen gondos: a száj, az arcpír, a haj, az ingszegély stb. egymástól jól elkülönülő, gondos megkülönböztetést kapott. Ezzel szemben a 2. példányban az egész alakot egyszínű, barnás maszattal kenték be.[32]

A 2. példány átkötése során a Thuróczy-féle krónika augsburgi kiadásának igen jellemző és fontos, egyetlen levélpárból álló első füzetét fordítva fűzték be. A négy lap eredeti és helyes beosztása az 1. példányban található: 1a üres – 1b Mátyás és Beatrix kettős címere körülvéve Mátyás további kisebb címereivel – 2a Szent László legenda illusztrációja – 2b Feger ajánlása Mátyás királynak. Ezzel szemben a sorrend a 2. példányban: 1a Szt. László – 1b ajánlás – 2a üres – 2b címerek.

Csak e két hártyapéldányban és csupán Feger ajánlása készült aranybetűkkel egymással megegyező kivitelben. A három sornyi címzést 27 sornyi szöveg követi: az egész ajánlás szedésének mérete 138×115 mm. Ezen a felületen jóval több, mint ezer betű kapott helyet. Az aranybetűk állapota a két kötetben nem azonos: a 2. példányban több helyütt erősen megkopott. Itt ugyanis az átkötés során tévesen vele szembe kötött üres lapra még egy további, ugyancsak üres, hártyalevelet ragasztottak. Mivel a bőr nem teljesen sima, hanem helyenként hullámos, a két egymással szemben fekvő felületnek különösen a kölcsönösen kidomborodó része erősen dörzsöli egymást. Ennek következménye az aranybetűk megkopása.

Rátérve most már a betűk behatóbb vizsgálatára, megállapítható, hogy az nem csillogó laparanyból készült, és a betűk között szétszórva sem látható ilyennek nyoma, amint ez a fentiekben ismertetett Euclides-kiadás esetében tapasztalható volt. Ratdolt tehát ez alkalommal más technikát választott az arannyal történő nyomtatáshoz: az aranyfestéket. A Gutenberg óta használt nyomdafesték folyékony alapanyaga lenolaj, kence és terpentin volt. Ezt keverték azután el a fekete színt adó korommal. Ratdolt ebben a különleges esetben finomra őrölt, valódi aranyport alkalmazhatott festékként. Erre lehet következtetni abból, hogy az ajánlás szövegének aranya ma is oxidálódástól mentesen csillog. A betűk felülete a nagyító alatt enyhén egyenetlen, szemcsés szerkezetet mutat. Az aranyozás a betűk körvonalai mentén határozottan erősebb, mint azok közepén: a betűöntvények lapos felületére kent festék többsége a sajtó nyomására a kötőanyag segítségével rátapadt a hártya felületére, kisebbik része viszont – mintegy mérsékelt túlfestékezésként – a betűvonal szélére szorult, és ott megvastagodottan száradt meg. Ahol az arany valami oknál fogva ma nem látható – akár azért, mert lekopott, akár azért, mert eredetileg sem tapadt meg a hártyán – a festék kencés alapanyaga barna elszíneződést mutat a kikészített bőrön a betűk vonalvezetésének megfelelően.

Úgy tűnik, hogy az augsburgi nyomdász az aranynyomáshoz készített festék maradékát a megkülönböztetett módon előállított példányok ajánlásának előállítása után ugyanezen kötetek első füzetének illuminálására használta. A Szt. László legenda fametszetes illusztrációján mindkét aranynyomásos példányban a lovagkirály vértezetét és lovának díszítését ezzel az aranytintával fedték. Ennek fénytelen tónusa és szemcsés jellege félreismerhetetlenül eltér az ugyanezen a lapon mindkét példány keretezésére használt aranylemeztől, amely majdnem tükörszerűen csillog. A Ratdolt által alapanyagul használt kétféle technika – vagyis az aranyfesték és a laparany – itt tehát egyetlen könyvlapon szinte szembesítést nyer, és ennek során a kettő egészen egyértelműen elkülönül egymástól.

Az illuminálással kapcsolatban tett fenti észrevételt megerősíteni látszik a címereket tartalmazó metszet díszítése is e két példányban. Az 1. példánynál valamennyi címer aranyozása az ajánlás betűinél, ill. a Szt. László-féle metszetnél tapasztalt tompafényű csillogást mutatja. A 2. példánynál a korona alatt álló kettős címer a középen, valamint az óramutató járása szerint alulról elindulva az előbbieket keretez címerek közül az első kettő még hasonló aranyozást kapott. Innen kezdve azonban, mintha a drága, valódi arany miatt nyilván csak a legszükségesebb mennyiségben elkészített aranyfesték fogyóban lett volna. A sorrendben következő, dalmáciai címer három, koronás párducfejének aranyozása már nem olyan csillogó, mint az összes korábban említett helyen látható díszítés, hanem valamivel barnásabb árnyalatot mutat. A külső keret jobb oldalán látható alsólausitzi címer ökre pedig a 2. példányban – szemben az 1. példány csillogó aranyával – már alig mutat aranyozást: szinte teljesen barna. Úgy látszik, hogy a maradék aranyfestéket ekkorra kencével már olyan mértékben hígították, hogy szinte csak ez hagyott nyomot a hártyán.

Már Varjú Elemér, e két aranynyomásos Thuróczy-krónika első, részletesebb leírását adó ismertetőjében felmerült a gondolat, hogy e példányokat, amelyek „inkább festett kéziratra, semmint nyomtatványra hasonlítanak”, Mátyás király és udvara számára készítették. Ezt a feltevést tovább erősítette benne az eredeti kötés is, mégis bizonytalan volt, hogy csak e jelek alapján vajon bizonyosan Corvinának tartható-e a két kötet.[33] Varjú e cikkére hivatkozva vette fel Fogel József a Corvina-Könyvtár rekonstruálásához készített jegyzékébe.[34] Ezt a felfogást osztotta Fitz József is.[35] Balogh Jolán azt a gondolatot fűzte e példányokhoz, hogy a metszetek színezése Budán készülhetett, talán a királyi miniatúra-műhelyben.[36] Ugyanő jóval később Fegernek Mátyáshoz intézett ajánlása alapján csak feltételezte, hogy e kiadványból kellett egy példánynak lennie a király könyvtárában, így „Mátyás könyvtárának elveszett ősnyomtatványai” című jegyzékben szerepel a Thuróczy-krónika augsburgi kiadása.[37] Hubay Ilona korvinának minősítette e két hártyapéldányt. Véleménye szerint az egyik kötetet a király, a másikat a Bibliotheca Corvina számára készítették.[38] Mályusz Elemér – Varjúra hivatkozva – Mátyás és udvara számára szánt ajándéknak tekintette.[39]

Csapodi Csaba szerint „joggal lehet föltenni, hogy ez a két példány Mátyásé, ill. Beatrixé volt”.[40] Később ezt a véleményét módosította. Miután úgy találta hogy a GW szerint öt aranynyomásos Euclides-példány is akad, továbbá a Thuróczy-krónikának a londoni British Museumban őrzött egyik példányában olyan szép a fametszetek színezése, mint a két korvina-gyanús kötetnek, korábbi feltételezését megkérdőjelezte.[41] Szemügyre véve a fenti két, Csapodi kételyeit okozó problémát a következő állapítható meg. A GW leírása, ill. az említett öt példány a szedési változatra vonatkozik, amelyek közül csak néhány, az ajánlás céljára szolgáló példány készült aranybetűkkel.[42] Valójában, az Euclides-kiadásból – a már említett londoni és müncheni köteten kívül – csupán a párizsi Bibliothèque Nationale-ban őriznek két további példányt, amelyben az ajánlás aranybetűkkel készült. A londoni Euclides-kötet egykor a dozse tulajdonában volt, akinek Ratdolt ajánlása szólt, amit ezt a könyvön látható címer külön is bizonyít. Feger ajánlása Mátyás királynak íródott, így jogos a feltételezés, hogy a Thuróczy-krónika 1. példányát neki készítették. A Bibliotheca Corvinianához tartozás döntő bizonyítéka a címer. Ilyet e kötetbe nem kellett külön festeni, hiszen a szépen illuminált, fametszetes, összetett címer ezt teljesen feleslegessé tette, amint ezt Csapodi igen meggyőzően kifejtette.[43] Ezek szerint az 1. példány minden valószínűség szerint egykor Mátyás király tulajdonában volt.

A Thuróczy-krónika szépen festett londoni hártyakötetét, amely a bejegyzések tanúsága szerint egykor magyarországi tulajdonosoké volt, talán párhuzamosan díszíthették a két budapesti példánnyal akár Budán, akár Augsburgban. Budapesten is őriznek még egy harmadik, ugyancsak hártyára nyomott augsburgi kiadású Thuróczy-krónikát,[44] de arany nyomású ajánlás híján soha senki sem állította róla, hogy az korvina lehetne. Ugyanez a helyzet az említett londoni példánnyal, hiszen erről sem legkorábbi magyar ismertetője, Rónai Jácint,[45] sem a gyűjtemény részletes katalógusa[46] sem írta, hogy aranynyomással készült volna benne a Mátyásnak szóló ajánlás. Márpedig csakis ez az a körülmény, amely a 2. példányt korvina-gyanússá teszi.

A fentiek után tehát továbbra is számításba vehető, hogy ez a 2. példány, jóllehet illuminálása az 1.-nél jóval gyöngébb, éppen a költséges és értékes aranynyomás miatt ugyancsak megkülönböztetett személynek szánták. Ez lehetett akár Beatrix királynő, amint ezt korábban feltételezték, de lehetett akár a szerző, Thuróczy János is, aki a kötet megjelenésekor a budai udvarban élt. Nem zárható ki az a lehetőség sem, hogy amint a párhuzamos analógiaként szolgáló Euclides-kiadás egyik aranybetűs példányát az ajánlást író Ratdolt tarthatta magánál, ill. szülővárosában Augsburgban, így lehetséges, hogy a Thuróczy-krónika 2. példánya eredetileg az ajánlás írójának és a kötet kiadójának, Feger-nek készült, ill. talán ő azt valakinek a budai udvarban odaajándékozhatta.

Ide kívánkoznak még röviden a fentiekben annyit tárgyalt két példánynak az OSZK előtti sorsáról tudottak, amelyeket Varjú már ismertetett: az 1. példányt 1823-ban cserélte el Jankovich Miklós, kora legnagyobb magyar bibliofilje 240 arany értékű műkincsért. A 2. példányt József nádor 1845-ben vásárolta 400 forintért Bécsben Dr. Hildebrand híres gyűjtő hagyatékából.[47]

Összefoglalóan megállapítható, hogy Ratdolt 1482-ben a velencei Euclides-kiadásnak néhány példányában laparany felragasztásával állította elő az ajánlás szövegét. Ezzel szemben hat évvel később Augsburgban ugyan ezt a feladatot a Thuróczy-krónika két példányában már más technikával, aranyfesték alkalmazásával oldotta meg. Az aranynyomással készített ajánlást Theobald Feger, budai könyvkiadó írta Mátyás királynak, és mindkét példányt alig vitathatóan a budai udvar számára nyomatta. Tehát a világ első, szorosabb értelemben vett aranynyomata ennyire sok szállal és ilyen szorosan kapcsolódik Magyarországhoz.

Ennek az aranyfestékkel nyomtatott ajánlásnak, azon felül, hogy ez az első és a 16. század derekáig az egyetlen kiadvány, amely ezzel a megoldással készült, szövegében igen érdekes és fontos mondatot is tartalmaz. Feger – többek között – azt írta a királynak, hogy „igen csinos, festett képeket is mellékelek hozzá, hogy az olvasással járó fáradalmakat a képek változatossága enyhítse, s a könyv ezzel is kellemesebb legyen mindenki számára.”[48] Ebből azután elterjedt kifejezés keletkezett: „legendi laborem levare”, vagyis az olvasás munkáját könnyíteni. A kép ugyanis kitűnően segíti az emlékezetet. Ezen belül a képes ábrázolás nagymértékben könnyíti a szöveg olvasását és megértését.[49] Ennek felismerése és tudatos alkalmazása jut kifejezésre a budai kiadó mondatából, valamint a Thuróczy-krónikában található, rendkívül gazdag, fametszetes illusztrációból. 32 dúcról változtatásokkal és ismétlésekkel együtt összesen 66 kép került a magyarok történetének szövege közé az augsburgi kiadásba,[50] hogy tehát „az olvasás munkáját megkönnyítse”.

* * *

Erhard Ratdolt újítói érdeklődése és képessége azonban nem merült ki egyedül az arannyal történő nyomással kapcsolatos és a fentiekben – magyar vonatkozásai miatt – bő terjedelemben ismertetett próbálkozásaival, hanem még további számos és szerteágazó területen nyújtott újat. Ezek közül – csak példálódzva – a következők emelhetők ki. Ratdolt vezette be elsőnek, még 1477-ben, a mai értelembe vett címlapot, amely tartalmazza a könyv legfontosabb adatait: a szerző neve, a mű címe, a nyomtatás helye, ideje és a nyomdász neve.[51] Ő adta ki a ma ismert első, nyomtatott könyvhirdetését is, éppen a fentiekben az aranybetűi miatt már tárgyalt, 1482. évi Euclides-kiadáshoz,[52] majd 1484-ben további, immár 43 tételből álló könyvjegyzéket készített – ugyancsak a világon elsőként ilyet – amelyben mind az ő, mind más velencei nyomdász kiadványait hirdette.[53] Mint ügyes szervező és jó üzleti érzékkel megáldott ember gondolt arra is, hogy Velencéből Augsburgba hazatelepülve ott rögtön megrendeléseket kapjon. Ezért – feltehetően még a lagunák városában – 14 különböző betűtípusából szedett szöveget nyomott ki. Ez a világ legrégibb betűmintája, amelyből egy-egy nyomda technikai felkészültségére a mai napig is talán a legbiztosabban lehet következtetni.[54]

A gazdaságos könyvterjesztés egyik, ma igen bevált és így elterjedt megoldása az ún. kiadói kötés, vagyis amikor a kiadványt egységesen elkészített kötésben hozza forgalomba a kiadó. Az első, aki ezt alkalmazta ugyancsak Ratdolt volt.[55] De ő kezdte meg a könyvet még annak bekötését megelőzően óvó, burkoló használatát is.[56] Gyakorlati érzékét dicséri – ugyancsak elsőként – a sajtóhibáknak a kiadványhoz csatolt jegyzéke.[57]

Ratdolt sokoldalúságát bizonyítandó érdemes külön csokorba kötve azokat az újításait felsorolni, amelyek a könyvdíszítéssel függenek össze, mert ez újabb magyar vonatkozáshoz vezet. Ő volt az, aki 1477-ben elsőnek alkalmazott fametszetes címlapkeretet, és rendszeresítette Itáliában az ilyen iniciálék használatát is.[58] Ezen belül is különös jelentőségűek az ún. litterae florentes, vagyis az a keretbezárt, indadíszes, fekete alapon fehér betűs iniciálé, amely az itáliai reneszánsz képzőművészetnek a nyomtatott könyvben feltűnő és legeredményesebbnek mutatkozó hatása.[59]

De nem csupán az általánosan, gyakorlatilag minden kiadványban használható könyvdíszek (keret, iniciálé stb.), hanem az egy-egy mű szövegéhez kapcsolódó illusztrációk terén is számos vonatkozásban volt úttörő Ratdolt. Így a sokat idézett 1482. évi Euclides-kiadásában a szélesen hagyott lapszélen nem kevesebb, mint 420 fametszetes és 200 öntött ólomvonalakból, az ún. nyomdai léniákból összeállított, geometriai ábrát helyezett el.[60] Ugyancsak elsőként alkalmazta könyvei illusztrálásához 1482-ben a planéták és csillagképek metszeteit.[61]

Még közelebb visz a magyar vonatkozásokat kutató vizsgálódásunk témájához, ha a fametszetes illusztrációkon belül a hagyományos feketén és vörösön kívüli színek alkalmazását figyeljük meg e kiváló nyomdásznál. Az ő ezek iránti vonzódását az előzőekben, az aranynyomással kapcsolatban már volt alkalom érzékelni. Ugyancsak az 1482. esztendőben készített egyik csillagászati munkájában az asztronómiai ábrák közül egyet nem kevesebb, mint négy szín felhasználásával nyomtatott.[62]

Ratdolt nyomdásztevékenységének jellegzetes csoportját alkották a liturgikus kiadványok. Az augsburgi breviáriumában, amelyet 1485. IV. 30-án fejezett be, a megrendelő püspök címerét a fekete és piros színek mellett még az aranyat utánzó sárga felhasználásával állította elő.[63]

A liturgikus nyomtatványok sorában már igen korán, 1480. XI. 12-én került ki Ratdolt velencei műhelyéből a legrégibb esztergomi breviárium, amelynek kiadására Mátyás király utasítása adta az indítékot.[64] 1484. XII. 9-én hagyta el, a sajtóját a zágrábi breviárium.[65] Ezeket logikusan követte ebből az officinából a vezető magyarországi főegyházmegyének, az esztergominak misekönyve. A Missale Strigoniense első két kiadása 1480-ban veronai,[66] majd 1484-ben nürnbergi műhelyben[67] látott napvilágot. 1486. III. 18-án azután újra kinyomtatásra került, most már mint Ratdolt velencei sajtójának utolsó datált terméke.[68]

A mindig újabb és újabb ötleteket megvalósító nyomdász ebben a kiadványában is valami meglepővel állt elő: a kánontábla fametszetét ez alkalommal nem kevesebb, mint öt szín felhasználásával készítette,[69] ami a nyomdászattörténelemben – akárcsak a fentebb tárgyalt aranynyomás – a világon első alkalommal történt.[70] A 97b, vagyis a 11b lapon található fametszet mérete 256×167 mm. Hármas keretezésben látható ezen a misekönyv kánonrészét évszázados szokás szerint bevezető és így a szó szoros értelmében is „kanonikus” Golgota-jelenet: a kereszten függő Jézus mellett áll Szűz Mária és Szent János, a tanítvány.[71] A fametszet fekete színnel készült, piros a Jézus kezéből és lábából kifolyó vér, valamint a két álló alak ruházatának egy része, sárga a kereszt fája, továbbá a három fej feletti glória és a két öltöny egy része, barnászöld a földet borító növényzet és János ruhájának némely része, míg szürkésolív Mária öltözékének további része.[72] A fenti színezés az OSZK másik példányában,[73] továbbá Esztergomban[74] az utolsónak említett két szín esetében eltérő: barnászöld helyett olív, a szürkésolív helyett pedig sötétszürke.

Az említett színfoltok viszonylag nagy hűséggel követik a fekete színű fametszet vonalait. Kisebb eltolódás azonban tapasztalható, pl. Mária ruházatának sötét színe a kép szegélye felöl valamivel a fekete körvonalon kívül kezdődik már, de annak minden irányváltozását pontosan követi. Ugyancsak felismerhető a két álló alak ruházatának három színe között helyenként vékony, színtelen csík. Ebből arra lehetne következtetni, hogy a színezés úgy történt, hogy a külön-külön színnel bekent dúcrészeket ezt követően összeállították, majd a négy színt egyszerre nyomtatták. Az egyes részek nem egészen pontos illeszkedése ez esetben ugyanis az említett, keskeny, fehér csíkok, magyarázatául szolgálhatna. A gondosabb vizsgálat azonban ennek a feltevésnek ellene mond, mert akadnak kisebb felületek, ahol az előbbinek éppen az ellenkezője tapasztalható: két szín néha egymásra került. Ez viszont csakis úgy fordulhat elő, ha a színeket egyenként, külön-külön munkamenetben vitték fel a misekönyv lapjára.

A szakirodalom úgy tartja, hogy a fametszet színezését Ratdolt színenként egy-egy fadúc felhasználásával (chiarobscuro) állította elő.[75] Ügy tűnik, hogy valóban ezt a megoldást választotta velencei kiadású misekönyvében a kánontábla esetében. A fekete fametszet nyújtotta a körvonalakat, amelyek jelentős részét azután négy további dúc segítségével piros, sárga, zöld és szürke színekkel töltötte ki. A három megvizsgált példány alapján kétségtelen, hogy a színes fametszet egységesen Ratdolt műhelyében készült, nem pedig utólag színezték ki egyedileg. Az említett technikától jól megkülönböztethetők a kézzel történt kiegészítések. Így az egyik budapesti példányban[76] a három sárgán nyomott glórián belül piros pontokból és vonalakból álló sugarak láthatók, továbbá a fedetlen testfelületek halvány rózsaszínű, egyenetlen színezése. Az esztergomi példányban pedig[77] még sokkal több az ilyen jellegű kiegészítés: a két álló alak glóriájának aranyozása, Mária kendőjének és Jézus kötényének áttetsző szürkéje stb.

Ratdolt 1486 derekától kezdve – immár hazatérve Augsburgba – kiadványaiban a fametszeteket – különösen a szertartáskönyvek esetében – nyomdájában továbbra is színezte.[78] A misekönyveiben található kánontáblák néhány éven át – 1491 és 1496 között – még ugyancsak színezve kerültek ki műhelyéből. Ezekhez Augsburgban három, egymástól eltérő rajzolatú fametszetet használt, amelyek egyike sem azonos az 1486. évi velencei Missale Strigoniense-ben láthatóval.[79] Számunkra ezek közül különösen az időrendben első az érdekes és fontos,[80] mert annak ismét magyar vonatkozása van. Ez a dúc első ízben 1491. IX. 16-án tűnt fel az augsburgi egyházmegye részére készült misekönyvben.[81] Ugyanez a kánontábla látható a freisingi püspökség számára Ratdolt műhelyében 1492. III. 17-én nyomtatott misszáléban is.[82]

Pontosan ugyanez a fametszet található az esztergomi misekönyv 1491. XI. 21-i dátummal megjelent kiadásában,[83] amelynek kolofonja azonban a nyomtatás helyéül a morvaországi Brünn-t (Brno), nyomdászainak pedig Conradus Stahel-t és Matheus Preinlein-t tünteti fel. Ratdolt ehhez az első, augsburgi kánontáblájához – a szakirodalom szerint[84] – a fametszet rajzát adó fekete festéken kívül piros–barna–olív–sárga és kék színezést használt. Ezzel szemben a budapesti és az esztergomi példány[85] vizsgálata alapján úgy tűnik, hogy a kék szín felvitele nem fametszet útján, hanem kézzel – talán sablon felhasználásával[86] – történt, de nyilván még a nyomdában. A háttér felső részének kékje ugyanis mindkét példányban a kézi kifestésre utaló egyenetlenséggel halványodik felülöl lefelé haladva.

A kánontáblával szemközti lapon kezdődik a kánonrész szövege, amelynek szókezdő „T” iniciáléját ugyancsak fametszet segítségével színeztek. Ehhez az alapot adó feketén kívül csak a piros színt használták, amelyet a szöveg ugyanilyen festékezésű betűivel együtt nyomtattak. Az iniciálé színezésére szolgáló fába metszett dúc külön erre a célra készült, mert az nemcsak pontosan kitölti a betű körvonalait, de a „T” szárait metsző indafonatok helyén – a piros ehhez alkalmazkodva – két helyen megszakad.

A kánontábla, az iniciálé, a lombardok és a betűtípusok azonossága arra késztette Karl Schottenloher-t, hogy azt feltételezze, miszerint e Missale Strigoniense kánonját nem Brünnben, hanem Augsburgban Ratdolt nyomtatta.[87] Két további körülmény is alátámasztani látszik ezt a véleményt: a kánon kimaradt a levélszámozásból, és ívjele – a misekönyv többi részétől eltérően – e résznek nincs.[88]

Hubay Ilona úgy találta, hogy e kánon betűtípusa azonos méretű[89] a Ratdolt 1486. évi esztergomi misekönyvében találhatóval, de eltér az ő már fentebb említett, két németországi egyházmegye részére Augsburgban készült misekönyvében láthatóktól.[90] A brünni kiadvány kánonjának papírjában Hubay sokféle vízjelet különböztetett meg, ami nem a nagy augsburgi műhelyre, hanem sokkal inkább a kis brünni nyomdára lehet jellemző.[91] Mindezek alapján úgy találta, hogy a kánonrész is Brünnben készült és nem Augsburgban.

Újabban Vladislav Dokoupil rendkívüli alapossággal dolgozta fel a brünni ősnyomda történetét, beleértve annak egykori felszerelését is. Megállapította, hogy az esztergomi misekönyv kánonjának nyomtatásához igénybe vett valamennyi nyomdai anyag (fametszet, iniciálé, betűtípus stb.) egyetlen más brünni kiadványban sem található. Dokoupil ezek után azt tartotta valószínűbbnek, hogy a kánon – a színes kánontáblával együtt – Ratdolt augsburgi műhelyében készült a vele hosszú évek óta viszonylag szoros kapcsolatban állt brünni officina részére.[92]

Hubay véleménye szerint az 1491. IX. 16-án kiadott augsburgi misekönyv elkészülte után Ratdolt kölcsönadta Brünn-be a kánontábla előállításához szükséges fametszet dúcát, amely az 1491. XI. 21-én befejezett esztergomi misekönyvben található. 1492. III. 17-én azután ugyanezzel a fametszettel ismét az augsburgi műhelyben látott napvilágot a már említett freisingi misekönyv. Hubay szerint a dúc Augsburgba történt visszakerülte során megsérült, mert a freisingi kánontábláról lemaradt a keresztfa felirata.[93] Ez a – feltehetően téves – megállapítás Paul Heitz művére vezethető vissza.[94] Schottenloher ugyanis éppen ebből a freisingi misekönyvből mutatta be reprodukcióban a kérdéses fametszetet, ahol is azonban a felirat érintetlen.[95] A félreértés abból eredhetett, hogy Ratdolt időrendben következő, de eltérő metszésű kánontábláján a kereszt feliratának csak a második fele látható.[96]

Ugyancsak bizonyos pontosításra van szükség a brünni kánon szövegtípusának méretét illetően. Ez – az esztergomi és a budapesti példányon mérve – 182-183 mm, vagyis nem pontosan azonos a velencei kiadásban tapasztalható 184 mm mérettel, amint ezt Hubay írta,[97] ill. ahogy ezt a Haebler-féle típusrepertórium közölte.[98] A 182–183 mm méret mintegy középütt helyezkedik el Ratdolt említett 184 mm-es velencei és a szakirodalomban közölt, de példány hiányában sajnos számomra ellenőrizhetetlen augsburgi 180 mm között.[99] Így a kánontípus azonosítása a velenceivel, ill. biztonságos elhatárolása az augsburgitól megnyugtató módon nem végezhető el, amint ezt pedig Hubay feltételezte.[100]

A kánontábla és főleg annak további munkaeszközökkel (dúcok és sablon) több munkamenetben végrehajtott színezése és technikája pontosan megegyezik a Ratdolt műhelyében tapasztaltakkal. Ennek alapján úgy tűnik, hogy nem csupán 1486-ban a velencei, de 1491-ben a brünni kiadású Missale Strigoniense többszínű fametszetét is Ratdolt officinájában állították elő. A mai ismeretek szerint ilyen színezett kánontáblát a már említett két esztergomi misszálén kívül kizárólag csak Ratdolt augsburgi nyomdájában állították elő 1491 és 1496 között, és ott is csak mindössze hatot.[101] Az a körülmény viszont, hogy a kánonrész papírjában található két vízjel az 1491. évi Missale Strigoniense utolsó ívében megismétlődik, mintha arra utalna, hogy a kánont közvetlenül a kötet befejezése után talán mégis Brünnben nyomtatták Ratdolt felszerelésével.

Mindent összefoglalva a könyvnyomdászat terén Gutenberg után a legtöbb új kezdeményezést mutató Erhard Ratdolt két jelentős újítása, az aranyfestékkel történő nyomtatás és a színezett kánontáblák előállítása a világon első ízben magyarországi megrendelésre történt.

Das erste, mit Goldfarbe verfertigte Druckwerk und seine ungarischen Beziehungen

Die erste Anwendung der Goldfarbe, statt schwarzer Druckfarbe knüpft sich an den Namen von Erhard Ratdolt. In einigen Exemplaren seiner in Venedig 1482 herausgegebenen Euclides-Ausgabe ist die Dedikation durch Aufklebung von Blattgold gedruckt worden. Derselbe Typograph verfertigte 1488 in Augsburg die lateinisch verfaßte Chronik der Ungarn von János Thuróczy. Die Széchényi Nationalbibliothek zu Budapest besitzt zwei solche Exemplare, worin der Dedikationstext des Budaer (Ofner) Verlegers Theobald Feger an König Matthias Corvinus mit Goldfarbe druckte. Es darf angenommen werden, daß ein Exemplar davon dem Herrscher, ein anderes, weniger anspruchsvolleres seiner Frau Beatrix von Aragonien, oder dem Verfasser János Thuróczy gedruckt wurde. Es ist nach den heutigen Kenntnissen das älteste Druckwerk, worin ein mit Goldfarbe hergestellter Text vorkommt.

Der auf dem Gebiet der Weiterentwicklung der Drucktechnik sehr erfolgreich experimentierende Ratdolt hat auch die Kolorierung der Holzschnittdrucke ergebnisvoll gelöst. Bei einem Teil seiner Holzschnitte benützte er für jede Farbe einen eigenen Holzstock. Mit diesem neuen technischen Verfahren kam als erstes die von ihm in Venedig 1486 gedruckte kolorierte Tafel des Kanons des Missale Strigoniense, – des Esztergomer (Graner) Messbuches, – des leitenden Erzbistums von Ungarn heraus. Im Kanon der 1491 in Brünn hergestellten Ausgabe – die, wie man es erschließen kann, ebenfalls in der Ratdolt-Werkstatt zu Augsburg verfertigt wurde – ist ein auf dieselbe Art und Weise kolorierter Holzschnitt zu sehen.