37. A legrégebben nyomtatott pécsi misekönyv

Magyar Könyvszemle 1991. 258–261.

A középkori egyház szertartáskönyvei nem voltak teljesen egységesek: egyházmegyénként – mindenekelőtt a más és más szentek fokozott tisztelete miatt – bizonyos sajátosságokkal rendelkeztek. A tridenti zsinat azután a római szertartást írta elő gyakorlatilag az egész katolikus egyház számára. A könyvnyomtatás feltalálását követően nem sokáig tartott, hogy a szertartáskönyvek többszörözését megkezdjék. Az ettől számított kb. egy évszázad az, amikor a különböző egyházmegyék egymástól némileg eltérő kiadványait nyomtatott formában állították elő. Hazánk számára ez az időszak még rövidebb volt, hiszen mindössze 1480-tól 1526-ig terjedt.

A liturgikus könyvek közül kettő emelkedik ki messze a többiek közül: a breviárium és a misekönyv. Mindkettőt naponta forgatják: az elsőt a valamennyi pap számára kötelezően előírt zsolozsmázáshoz, második pedig minden mise elmondásának elengedhetetlen feltétele. Mind a breviárium, mind a misekönyv nyomtatott formában a magyarországi egyházmegyék használatára többször is napvilágot látott különböző külföldi műhelyekben. Ezek bibliográfiai regisztrálása már korán megkezdődött. Így Knauz Nándor 14 ilyen nyomtatott breviárium- és 29 misekönyv-kiadást vett számba, de minden kritika nélkül.[1] A Szabó-Hellebrant-féle RMK III. -ban 15 ilyen breviárium és 27 misekönyv adatai találhatók. A misszálék immár igényesen megrostált és példányokon alapuló bibliográfiai áttekintését Hubay Ilona készítette el, aki 24 különböző olyan kiadást írt le igen pontosan, amely Mohács előtt hazai egyházmegyék részére készült.[2] A hazai használatra előállított breviáriumok ilyen összefoglaló áttekintésére azonban eddig még nem került sor. Ez utóbbi körülmény magyarázatául szolgál az, hogy bár maguk az ilyen régi misekönyvek is szinte ritkaságszámba mennek, de az általában ennél jóval kisebb formátumban készült breviáriumok fennmaradása még ennél is esetlegesebb volt. Talán nem is túlzás azt mondani, hogy az újabban napfényre kerülő példányok nem kis része egyben unikum is. Ennek tudható be, hogy ezekből újra és újra bukkannak fel korábbról nem ismert kiadások.[3]

A misekönyveknél más a helyzet. Hubay említett összefoglalását követően sokáig úgy tűnt, hogy ez már nem is bővíthető. Így Soltész Zoltánné, immár azok közül, a 15. században nyomtatottak példányainak számbavételét végezte el.[4] Ennek során azután fény derült arra, hogy olyan, még Hubay által is unikumnak tekintett kiadványból, mint a legrégibb pálos misekönyv, további négy példányt őriznek Európa különböző gyűjteményeiben Bázeltől Rozsnyóig és az angliai Cambridge-től a lengyelországi Często­chowáig.[5]

A testes misekönyvek példányainak bár igen kis része, de aránylag még mindig jobban vészelte át az elmúlt századok viharait, mint a többségükben kisalakú breviáriumok. Mégis akad újdonság e téren is az elmúlt évtizedekben. A felvidéki gyűjteményekben őrzött ősnyomtatványok szorgos kutatója, Imrich Kotvan rábukkant a bártfai múzeumban a legkorábbi, 1480-ban nyomtatott esztergomi misekönyvre, amelyről előzőleg csak Pray György adott hírt,[6] de példány sehol sem volt található, még a Pray által feltárt budai Egyetemi Könyvtárban sem. Kotvan megállapította, hogy az esztergomi misekönyvnek ez a veronai kiadása lényegében azonos a számos példányból ismert és fentebb jegyzetben már említett Missale Dominorum Ultramontanorummal,[7] csupán a második füzet első és utolsó levelének szövegét szedték kétszer, amelynek során az incipitet Missale Strigoniensére módosították.[8]

A fentiek fényében tehát igen érdekesnek ígérkezett annak tisztázása, hogy vajon a már említett Missale Dominorum Ultramontanorum valóban ismeretlen kiadásáról adott-e hírt a jegyzetben ugyancsak hivatkozott Weale – Bohatta-féle misekönyv-bibliográfia a volt helmstedti Egyetemi Könyvtárból.[9] E közlés alapjául a GW-vállalkozásnak az ősnyomtatványoknak az első világháborút megelőző években lebonyolított, németországi leltározása során készült feljegyzése szolgált. A helmstedti gyűjtemény 1913-ban átkerült a wolfenbütteli Herzog August Bibliothekba. A misekönyv jelzete ott ma S 456 2°Helmst. Előbb Ulrich Kopp könyvtáros kolléga értékes és igen részletes információja, majd az 1990 őszén folytatott személyes vizsgálódás alapján a következőket lehetett e kötetről megállapítani.

Bár a példány teljesnek tűnik, sem az incipitben, sem az explicitben nem tünteti fel az egyházmegyét, amely számára készült. Ugyanígy hallgat a nyomtatás körülményeiről is, hogy tehát ki, mikor és hol állította azt elő. A szöveg tanulmányozása során hamarosan egyértelművé vált, hogy a kiemelt szentek között valóban sorra felismerhetőek a hazaiak (Szent István, Szent Imre, Szent László stb.), így a misekönyv kétségtelenül magyarországi használatra készült. Alighanem ez vezette az említett GW-féle leltározást is arra, hogy a hasonló tartalmú Missale Dominorum Ultramontanorummal azonosítsa, amely – amint erről fentebb már szó esett – lényegében Missale Strigoniense. Az alapvető formai jellemzők – pl. a laponként 30 soros szöveg, amely a kánonban 15 sorból áll – is már arra utaltak, hogy ismeretlen kiadványról van szó. A meglehetősen régies küllemű misekönyv nyomdai meghatározását a GW már elvégezte. Eredménye: Basileae ca 1487 Michael Wenssler. Ezt az ellenőrző vizsgálatok minden vonatkozásban megerősítették: a kiadványt a nevezett bázeli tipográfus 12., 13. és 14. számmal jelölt betűtípusaival állították elő.[10] Ezeket ő így együtt 1486 és 1488 között használta.[11] A kötet tartalmazza az ún. kánontáblát is, amely nagyméretű látványos fametszet formájában a Golgota jelenetet ábrázolja, és emiatt a misekönyvek példányainak jelentős részéből barbár kezek az idők folyamán kiszakították. Ez a metszet is megerősíti a fenti nyomdászmeghatározást, hiszen ezt ugyancsak Wenssler használta az általa előállított többi misekönyvben.[12]

Az első szövegösszevetés alapjául – valószínűségszámítás alapján – a messze legtöbb kiadásban napvilágot látott Missale Strigoniense szolgált, de az eltérések miatt ezt a lehetőséget hamarosan el kellett vetni. Ezt követően került sor a szertartáskönyvekben – a felolvasandó szöveg fekete betűivel szemben – az ún. rubrumok, azaz a pirosbetűs szövegek átolvasására, amelyek kizárólag a papok számára szolgáló utasításokat és tájékoztatásokat tartalmazzák. Ezek között azután három helyen is olvasható, hogy a misekönyv egyértelműen a pécsi egyházmegye használatára készült.

Eddig csupán egyetlen kiadása volt ismeretes annak a Missale Quinque­eccle­sien­sé­nek, amelyet 1499-ben Joannes Paep budai könyvkereskedő megrendelésére Velencében nyomtatott a nevét fel nem tüntető Joannes Emericus, és amelynek ma mindössze négy példánya ismeretes.[13] Összevetve a fólió méretű bázeli kiadást a negyedrét alakú velenceivel, megállapítható volt, hogy a kettő szövege egyezik, csupán a későbbit – a korábbihoz viszonyítva – némileg kibővítették. Miután a wolfenbütteli kötetből hiányzik az első levél, nem biztos, hogy azon állt-e nyomtatott címsor, mint a velencein. Mivel ezt a megjelölést a bázeli kiadás az incipitben sem tünteti fel, az a valószínűbb, hogy ennek első levele üres lehetett. A kalendárium, ami a kiemelten tisztelt szentek miatt igen jellegzetes az egyes egyházmegyékre, teljesen azonos. Az 1499. évi kiadás közvetlenül e naptári rész után még 15 levélen kiegészítő szertartási szövegeket közöl (accessus altaris stb.), ami a korábbiból hiányzik. Ugyanez a helyzet a már említett incipit esetében: a korábbiból hiányzik, a későbbiben szerepel. Pontosan ugyanez áll a velencei kötet végén olvasható kolofonra és registrumra is: Bázelben ezeket a részeket nem nyomtatták.

A misekönyv szövege két hasábban laponként harminc sorban olvasható. Úgy tűnik, hogy a szedés során a szöveg beosztása körül időnként gond támadt. A kötetben öt helyen azonban 30 helyett csak 28, ill. 29 sort szedtek. Közülük három egy-egy levélpár, ahol is annak négy lapjának nyolc hasábjában mindenhol 30-nál kevesebb a sorok száma (LX–LXI = h4+5; LXXXIII–LXXXIV = l4+5 és XC+XCV = m2+7), akad egy levél (LXXXV = l6) a fentiekhez csatlakozólag, ahol ugyanez tapasztalható. Végül egyetlen lapon (LXVIIb = i3b) a második hasáb egyetlen sorral rövidebb. A fentiek mind a kötet első részében tapasztalhatóak, ahol pedig a füzetek különben teljesen egyenletes beosztásban mindig négy levélpárból állnak. Eltekintve tehát a legutóbbitól, ahol is csak valami kisebb változás okozhatott egy sornyi eltérést a tervezetthez képest, három további helyen feltehetően valamivel terjedelmesebb szövegrövidülés történhetett a korrigálás során. Akkoriban ugyanis a tipográfusok a kéziratból az előzetesen megállapított sorszámban közvetlenül laponként szedték a szöveget. Kimaradt ez időben tehát a később kialakult ún. hasábszedés munkafázisa. Valami, ma már ki nem következtethető hiba történhetett legalábbis a három fentebb már említett helyen a szedés során (pl. kétszer szedtek bizonyos szövegrészt), amit észrevéve és eltávolítva valamivel kisebb lett a terjedelem. Feltehetően ezt kellett azután a sorszám csökkentésével ellensúlyozni.

Miután tehát a pécsi misekönyv szövege mindkét kiadásban lényegében azonos, azokban egyaránt olvasható (a piros betűs szövegrészekben) a fentebb már hivatkozott, három konkrét pécsi vonatkozás:

a) „… secundum consuetudinem huius ecclesie Quinqueecclesiensis…” – Bázel CLIaâ (= r3) és Velence CXLIIIaâ (= s8).

b) „Anno Domini MCCCLI sunt portate huc ad Quinqueecclesias reliquie beati Livini episcopi et martiris per venerabilem dominum Nicolaum episcopum Quinqueecclesien­sis…” – Bázel CCXXXIIIbâ (= G6) és Velence CCXXaâ (= E4).

c) „Tempore venerabilis in Christo patris et domini domini Pauli dei gratia episcopi Quinqueecclesiensis…” – Bázel CCLXXXVIIbâ (= O3) és Velence CCLXVIIIaa (= L4).

A fentiek közül jelentősebb második és harmadik rubrummal már foglalkoztak a pécsi egyháztörténészek[14] az 1499. évi kiadásnak a helyi püspöki könyvtárban őrzött és hártyára nyomtatott példánya alapján.[15] A második rubrikális bejegyzés szerint 1351-ben az akkori püspök, poroszlói Neszmély Miklós (1346–1360)[16] a flandriai Gent városából hozatott Szent Livinus ereklyéiből annak officiumával együtt székvárosába. Ennek a vértanú püspöknek léte és szerepe történelmileg meglehetősen bizonytalan. Ugyanis Livin, Lebwin, Libwin stb. névformák alatt két szerzetest is számon tart a kronológiai szakirodalom a szentek sorában, akik a kontinensen térítettek. Az egyik ír származású volt, és mint a mai belgiumi Flandria és Brabant apostola 656-ban halt meg. Ő Gent városának a védőszentje. A másik, angolszász származású bencés, 780-ban hunyt el mint a mai hollandiai Overijssel tájékának térítője.

Mindkettőjük emléknapja november 12.[17] Éppen haláluk napjának ez a pontos egybeesése – a névazonosság mellett – az, ami bizonytalanságot okoz e név egy vagy két viselőjének biztos történelmi léte kapcsán. Egyesek véleménye szerint a genti Szent Bavo kolostor szerzetesei emelték csak önhatalmúlag szentté Livinust a 11. században. Pécsi tisztelete ma teljesen ismeretlen.

A harmadik pécsi vonatkozású rubrum a Pál püspök (1279–1302) idején elrendelt körmenet lefolyását ismerteti. Eszerint az úrnapját követő pénteken az égi háború és a rossz időjárás ellen könyörgő körmenetet vezettek (böjttel egybekötve) a pécsi vár mögötti dombra. A keresztet a Bertalan-templom plébánosa vitte elöl és szúrta azután a földbe, amely előtt térden állva mondták a könyörgést a körmenet résztvevői. Innen a Corpus Christi templomba vonultak, ahol szentmisével fejezték be az ájtatosságot.[18]

A pécsi misekönyvnek ez a korábbi, most felismert kiadása – az 1499. évivel együtt – feltehetően Ernuszt Zsigmond püspök (1473–1505) anyagi támogatásával készült. Ő 1494 és 1496 között – akárcsak korábban atyja, János – királyi kincstárnok volt, akinek révén már hazulról is igen jelentős vagyont mondhatott magáénak.[19]

Alighanem ezzel magyarázható, hogy a 15. században – az ország kimagaslóan legnagyobb és legjelentősebb egyházmegyéje, az esztergomi mellett – Magyarországon csak a pécsi püspökség volt az, amelynek misekönyve nyomtatott formában napvilágot látott. A fentiek alapján nem is egy, hanem két alkalommal. A legrégibb, most azonosított kiadás tehát több mint egy évtizeddel előzte meg az eddig ismert 1499. évit.

Visszatérve ennek egyetlen fennmaradt példányára, amelyet tehát ma Wolfen­büttelben őriznek, szólni kell annak a kötéséről is. Ez ugyan nem eredeti, de azért érdekes. Feltehetően a múlt század közepén, az elején és végen megviselt könyvtestet[20] máshonnan származó kötésfedelek közé fogták. A fatáblákat egészükben disznóbőr borítja, és ezt reneszánsz vaknyomású díszekkel ékesítették. Mindkét tábla közepén a braunschweigi hercegek címerét préselték a következő kezdőbetűkkel együtt: V[on] G[ottes] G[naden] I[ulius] H[erzog] Z[u] B[raunschweig] V[nd] L[üneburg]. Az első címer alatt évszám is áll, amelynél az utolsó számjegy olvasata azonban bizonytalan: 1583(?). Eredetileg két csat zárta a táblákat; amelyek közül az alsó ma hiányzik. A kötet Helmstedt előtti tulajdonosairól sajnos semmi emlék sem maradt fenn.

A legkorábban nyomtatott pécsi misekönyv bibliográfiai leírása:

[Missale Quinqueecclesiense. Basileae ca. 1487 Wenssler.] []8[a8–n8o6p8q6] []12 [r8–z8, A8–N8O6] = [8] I–CXXIV [12] CXXV–CCX[C] = [310] lev. – 2o

Das älteste gedruckte Pécser (Fünfkirchner) Meßbuch

Im 15. Jahrhundert wurde von den Meßbüchern der Diözesen von Ungarn weitaus öfters das Esztergomer (Graner) Missale Strigoniense gedruckt. Die Erklärung ergibt sich aus jener Tatsache, daß an der Spitze dieses Erzbistums der Primas von Ungarn steht, der in aller Hinsicht eine leitende Stellung bekleidet. Das mit der Bezeichnung „Missale Dominorum Ultramontanorum” herausgegebene Meßbuch beinhaltet in der Tat den Esztergomer Text. Unter diesem Titel registrierte die Inventarisierung, die am Anfang dieses Jahrhunderts zur Grundlage der GW diente, einen Band der Wolfenbütteler Herzog August Bibliothek S 456 2°Helmst.

Davon war aber nun feststellbar, daß das um 1487 in Basel in der Werkstatt von Wenssler verfertigte Missale Quinqueecclesiense also für ein anderes ungarländisches, für das Pécser Bistum bestimmt war. Das Missale dieses Episkopats war bisher nur in einer anderen Ausgabe bekannt, die 1499 in Venedig von Joannes Emericus für den Budaer (Ofner) Verleger Johannes Paep gedruckt war.