|
|
|
|
A Könyv 1955. 270–273.
A könyv megjelentetésének ma ismert, megosztott munkáját (kiadó, nyomdász, könyvkötő és kereskedő) a nyomdászat első évtizedeiben – tehát a XV. század harmadik negyedében – többnyire a nyomdász végezte el. Az első műhelyek vezetőinek nagy része művelt, egyetemet végzett tudós volt, aki az új találmányt nem iparnak, hanem művészetnek tekintette „A penna nélküli írás művészete” volt ez, ahogy ezt több korai nyomtatványban olvashatjuk. Ő választotta ki és rendezte sajtó alá a szöveget, öntötte és metszette a betűket, nyomtatta, kötötte és végül forgalomba hozta a könyveket.
A nyomtatás feltalálása – a kézírással készült kódexekhez képest – rendkívül olcsóvá tette a könyvet. Így egyre több és több mű, növekvő példányszámban került forgalomba. A fokozódó, tömeges termelés szükségessé tette a munka megosztását. Egyes nyomdászok – főleg a szegényebbje – saját vállalkozás helyett egyre inkább csak mások rendelésére dolgoztak; a tehetősebbje pedig inkább a kiadói tevékenységben találta meg számítását: vagyis saját költségükre és kockázatukra nyomtatták ki a műveket másoknál. Mind jobban önállósult a könyvkötők ipara, míg a könyvkereskedelem is lassan elvált az előzőktől. Teljes munkamegosztásról azonban még évszázadokig csak ritkán volt szó. Így a XV. és XVI. század fordulóján működött egyes nagy kiadók, a nürnbergi Koberger, a párizsi Petit vagy az olasz Giunta család, tucatnyi idegen nyomdán felül sajátját is foglalkoztatta, nem ritkán maga is idegen megrendeléseket vállalva. Sok helyen a kereskedők ívekben vették át a könyveket és maguk kötötték be azokat. Ismét máshol – így Budán is – a kereskedők jelentős kiadói tevékenységet is folytattak.
A Mohács előtti félévszázad magyar művelődéstörténetében, ha csak szerény méretekben is, de már találkozunk adatokkal nyomdáról, könyvkötőről, könyvkereskedelemről és kiadóról. Hazánk művelődésének akkori fejlődésére jellemző, hogy ezeket csaknem kizárólag Budán találjuk. Ennek az a magyarázata, hogy a humanizmust, mely a tudományok és művészetek Európa-szerte hihetetlen gyors és eddig soha nem látott fellendülését biztosította, Magyarországon csak igen kevesen tették magukévá. Ezek közül is csak Mátyás király és közvetlen környezete volt az, hol ez a szellemi fellendülés jelentős és viszonylag tartós volt. Ennek tulajdonítható, hogy Budán – megelőzve e téren számos nagy múltú és jelenű országot, illetve várost – már 1473. évben nyomda létesült (Hess András), melynek működése azonban – máig sem ismert ok miatt – igen rövid ideig tartott. Mindössze két Budán nyomtatott mű maradt fent: az egyik a híres „Chronica Hungarorum”, a másik egy görög egyházatya munkája.
Kedvezőbb volt a helyzet a budai könyvkereskedők esetében. Az ő tevékenységükre utaló legkorábbi adatokat könyveikbe történt bejegyzések őrizték meg a utókornak. Szokás volt ugyanis – különösen akkoriban – magában a könyvben megörökíteni, hogy a kötetet ki, mikor, hol és mennyiért vette. A Budapesti Egyetemi Könyvtár őriz egy ősnyomtatványt, melyet a bejegyzés szerint 1476-ban vásároltak Budán. Ez a legkorábbi adatunk az itteni könyvkereskedelemre. Sajnos, az ilyen és ehhez hasonló beírások nem örökítették meg az eladó nevét.
A budai könyvkereskedők – ahogy erről már szó volt – könyveket is adtak ki. A pusztító háborúk, a vallási türelmetlenség és az idő által megkímélt, – ma már ritkaságszámba menő – kiadványaikban, vagy az egyetlen példányban sem fennmaradt könyvek leírásaiban maradt reánk a legtöbb adat róluk. A kódexirodalom szokásait átvéve ugyanis a nyomtatott könyveken eleinte a címlap helyett, később azon kívül is, utóiratban (kolofonban) tüntették fel a fontosabb adatokat: szerző, cím, a megjelenés helye, ideje, a nyomdász és a kiadó neve stb.
Megvizsgálva a budai könyvkereskedők által negyven év alatt kiadott és ma ismert hetven nyomtatványt, a következő névsort állíthatjuk össze ezekből: Theobaldus Feger (1484–1490), Georgius Ruem (1490–1493), Johannes Paep (1497–1511), Orbanus Kaym (1509–1519), Matthias Milcher (1510–1519), Stephanus de Wardia (1511), Stephanus Heckel (1512–1514), Jacobus Schaller (1512–1515), Antonius Murarius (1513), Leonardus de Sessardia (1523) és Michael Prischwitz (1523–1525).
A felsorolt tizenegy kereskedő közül – neve alapján – feltehetően magyar származásút mindössze kettőt találunk: Stephanus de Wardía-t és Leonardus de Sessardiat (Szekszárd?). Fegerről és Ruemről tudjuk, hogy németországi származásúak. Érdekes, hogy Paep nevét egy időn túl Pap-nak írta. Ez a körülmény azonban nem bizonyíték magyar származása mellett, mert akkoriban – a papi nőtlenség idején – ez még nem volt használatos családnév. Inkább arra gondolhatunk, hagy nevét a magyarok számára ismerősen csengő, de ugyanakkor eredeti nevéhez igen hasonlóval cserélte fel. Emlékeztet erre Milcher esete is, kinek egyidejűleg Bécsben is volt üzlete, mégis kiadványain büszkén budai könyvkereskedőnek vallja magát. Ez mindenesetre érdekes fényt vet a két város akkori viszonyára, mert Buda Mátyás uralkodása idején és utána néhány évtizedig fontosságban és jelentősségben felvette a versenyt Ausztria fővárosával. (Ezekben az években, Bécs latinos neve Vienna Pannonia, illetve Vienna Austria volt. Miután a törökök elfoglalták Budát (1541), csak az utóbbi nevét használták az osztrák fővárosnak.)
Ahogy már említettük, Hess András műhelye csak egy-két évig működhetett Budán, utána két és fél évszázadig nem volt nyomda a városban; sőt Mohács előtt az országban sehol sem működött sajtó. Így a budai könyvkereskedők valamennyi kiadványa külföldi nyomdákban készült. Érdekes fényt vetnek a budai kereskedelem kiterjedt összeköttetéseire a városok, hol ezek a nyomdák működtek. Bécs, Brünn és Krakkó viszonylag közel fekszenek, már távolabb Velence, Augsburg és még messzebb Strassburg és Torino, de könyvek készültek Buda számára még Párizsban és Lyonban is. A művek túlnyomó többségét – főleg az egyházi szertartáskönyveket – Velencében nyomták, mely az akkori idők nyomdászatának legfőbb központja volt. Csak a XV. század utolsó három évtizedében több mint másfél száz nyomda dolgozott ebben a városban. Egyes budai kerekedők (Ruem, Paep, Heckel, Schaller, Prischwitz) kizárólag Velencében, sőt többször ott is csak egy nyomdával dolgoztattak.
Ha megnézzük, hogy egy-egy kereskedőnek hány kiadványát ismerjük, ez érdekes összehasonlítási alapot nyújthat kiadói tevékenységükön keresztül vagyoni helyzetük lemérésére is. Megállapíthatjuk ezek alapján, hogy az összes könyvek kétharmadát Paep és Kaym adta ki, míg a többi kilenc csak, együttvéve a többit. Ezenfelül kiderül, hogy Budán a Mohács előtti négy évtizedben rendszerint egy időben egy kereskedő fejtette ki a legjelentősebb kiadói tevékenységet. Ezek időrendben a következők: Feger, Paep, Kaym és Prischwitz. Csupán Paep működése után volt szükséges Kaymnak három-négy esztendőre, hogy vezető szerepét Heckel-lel és Schaller-ral szemben megerősítse. Új nevek a vezető kiadók közötti átmeneti időben tűntek fel: így Stephanus de Wardia és Murarius, Leonardus de Sessardia pedig Kaym halála után, Ebből egyrészt arra következtethetünk hogy a budai könyvigények kielégítése kifizetődő vállalkozás volt ezekben az évtizedekben ugyanakkor a kereskedők zöme nem volt olyan tőkeerős, hogy üzleti versenyben, tartósan meg tudta volna állni helyét.
Ezt a megállapítást alátámasztja az is, hogy többször ugyanazt a művet ugyanaz a nyomda egy időben, két budai kereskedő költségére is kinyomta. Ez esetben a két kiadvány csupán, az utóiratban különbözik egymástól, tehát egy szedéssel készült, ami a költségek jelentősen csökkentette. Egy alkalommal pedig Kaym és Milcher – közös költségen jelentettek meg ilyen könyvet a távoli Lyonban. Alkalmi, egyetlen kiadvány közös előállításáról szóló társulás lehetett ez, ami abban az időben igen gyakori eset volt Európa-szerte, hiszen mindketten utána évekig külön-külön dolgoztak.
Okmányszerű adataink a kereskedők vagyoni helyzetéről csupán Paep-ről és Kaym-ról vannak, akik – mint említettük – a legnagyobb működést fejtették ki. Paep ránkmaradt végrendelete viszonylag komoly vagyonról tesz említést, míg Kaym-ról tudjuk, hogy saját háza volt fent a Várhegyen. Az egyik könyvbe tett korabeli bejegyzésből viszont azt tudjuk meg, hogy Ruem teljesen elszegényedve halt meg.
A kiadásra került könyvekről megállapíthatjuk, hogy a „Thuróczy Krónika” kivételével egyetlen nagyobb igényű, az ország határain túl is érdeklődésre számot tartható mű sincs közöttük. Ez is a nagyobb tőke hiányára utal. A budai könyvkereskedők így a közvetlen, hazai igények kielégítésére törekedtek csupán. A humanizmus térben és időben korlátozott hatása miatt könyvekkel szemben igényt csak az egyház (szertartáskönyvek), valamint az iskolák (tankönyvek) támasztottak. Ezért a kiadásra került könyvek kétharmada szertartáskönyv, a többi tankönyv és tankönyv számba menő, kisebb lélegzetű teológiai, ill. lelkipásztori munka. A szertartáskönyvek feltűnő magas száma több körülményre vezethető vissza. Egyrészt a kevés tőkével rendelkező könyvkereskedők nem vállalkozhattak nagyobb példányszámú kiadásra. Ez magyarázza, hogy például az esztergomi egyházmegye számára negyven év alatt készült misekönyvekből 25 kiadást ismerünk. Másrészt a szertartáskönyvek rendkívül élénk megjelentetése még az új találmány, a nyomtatás előnyeinek felismerésére vezethető vissza: az egyöntetűség – szemben az eddig használt kézírással készült szertartáskönyvek szükségszerű eltérésével –, valamint az olcsóság lehetővé tette a templomok fokozott ellátását ezekből. Ezenkívül – ebben a korban – még nem vezették be egységes szertartáskönyveket, így például egyházmegyénként más és más misekönyvet használtak. Hazánkban az esztergomi, pécsi, zágrábi és egri egyházmegye számára nyomtatásban készült ilyen könyvekről tudunk. Csak a Mohács előtti két évtizedben került sor néhány alsóbb fokú papi oktatáshoz, illetve lelkipásztorkodáshoz használt könyv kiadására. Az így megjelent tankönyvek ugyancsak alacsonyabb oktatási formához – főleg a latin nyelv tanulásához – használt művek, akad azonban közöttük filozófiai, retorikai, sőt földrajzi munka is.
Meg kell még emlékeznünk a kiadói jelvényről is. A kiadás dicsősége nemcsak az utóirat szövegében, hanem külön jelvényében is megnyilvánult. Ennek a fametszetes ábrának helye vagy a címlapon, vagy az utóirat alatt volt. Eredete a művészek és az iparosok által használt mesterjegyre vezethető vissza, mellyel műveiket (képek, metszetek, kőfaragványok stb.) jelölték. Ezt a szokást már korán átvették a nyomdászok is és tőlük a kiadók. A budai könyvkereskedők kiadványaiban is szerepelnek ilyen jelvények, számszerint több, mint húsz. Az ábrák egy része – külföldi példákhoz hasonlóan – a kiadó nevének kezdőbetűit tartalmazza. Így a mellékelt ábrákon az I–P Johannes Paep, a VK Urbanus Kaym nevét jelölik. A budai könyvkereskedők jelvényének többsége azonban eltérő a külföldön általában használtaktól: védszentet ábrázoló a fametszetes kép és ebbe – öntött betűik segítségével – kerül a kiadó neve. Szokás volt, hogy a könyvkereskedő saját védszentjének képét alkalmazta, ahogy Stephanus (István) Heckel mellékelt jelvényén István királyt látjuk. Ugyanezen az ábrán megfigyelhető az ún. „beszélő” jelvény, vagyis a családi név értelemszerű ábrázolása. Így Heckel esetében, kinek neve németül kis csákányt jelent, harci csákányt találunk a kép alatt.
|
|
|
|
A budai könyvkereskedőkről eddig elmondottakat csaknem mind az általuk kiadott könyvekből merítettük. Nem lenne azonban helyes, ha ebből az a vélemény alakulna ki, hogy ezek tulajdonképpen nem is kereskedők, hanem kiadók voltak. Kiadói tevékenységükről ugyan lényegesen több adat maradt fent, mint kereskedői működésükről, de ez értető is, hiszen a néhány száz példányban készült könyvekből egy-kettő inkább átvészelte az évszázad viharait, mint az egyetlen példányban írott üzleti levelezés, vagy feljegyzés.
A már említett könyvbejegyzéseken kívül is van azonban néhány biztos adatunk az akkori budai könyvkereskedelemről. Így a nagy nürnbergi kiadónak, Kobergernek fentmaradt levelezéséből megtudjuk, hogy az 1493. évben megjelent híres Schedel-féle krónikából (a mai lexikonok egyik őse), több tucat példányt adott Budára bizományba. Itt érdemes megjegyezni, hogy a kereskedelmi életben használatos legtöbb módszer (bizomány, engedmény stb.) ebben a korban már Európa-szerte fellelhető. Ezenkívül egy reánkmaradt 1514. évi oklevél Kaym budai könyvesboltjában készült. Ez a magyar könyvkereskedelem eddig ismert legrégebbi hazai iratszerű adata. Hasonlóan érdekes egy 1506. évből keltezett irat is, mely egy budai Orbán nevű könyvkötőről tesz említést. Joggal feltételezhető, hogy ez Kaymra vonatkozik, aki kereskedés és kiadás mellett nyilván a könyvek kötésével is foglalkozott.
Az egyre súlyosabb, háborús idők és – ami ezekkel szükségszerűen együtt jár – a közbiztonság hiánya, nem kedvezett a kereskedelemnek sem. A viszonylag jelentős szerepet játszott budai könyvkereskedőkről 1526. év után közel két évszázadig nincs semmi adatunk sem, a Mohács előtti négy évtized azonban értékes és érdekes korszaka hazánk kultúrtörténelmének.
Budaer (Ofner) Buchhändler im Mittelalter
Zwischen 1484 und 1525 betätigten sich in Buda, der damaligen Hauptstadt von Ungarn mindestens zehn solche Buchhändler (bibliopolae), die zugleich auch Bücher verlegten. Die Bibliographen halten mehr als 60 solche Druckwerke in Evidenz. Da in jenen Jahrzehnten keine Druckerei im Land im Betrieb war, sind diese Werke alle im Ausland hergestellt worden: der größte Teil von ihnen in dem damals zu den wichtigsten gehörenden Druckort Venedig, aber auch im relativ nahen Wien, Brünn und Krakau, bzw. im etwas weiter geliegenen Augsburg, Nürnberg, Straßburg, oder sogar in Lyon.
In der Mehrzahl waren es liturgische Bücher für Bistümer von Ungarn bestimmt, es kamen aber auch Lehrbücher unter ihnen vor. Als Ausnahme darf die wichtige Arbeit, die lateinisch verfaßte Chronik der Ungarn von János Thuróczy angesehen werden, die 1488 in Augsburg gedruckt wurde.
Einen besonderen Anschein verleihen diesen Publikationen jene Verlagszeichen, worin der Name des Budaer Buchhändlers, oder bloß die ersten Buchstaben davon vorkommen. Ein Teil dieser Holzschnitte stellt den Patron des Verlegers: den Heiligen König Stephan, den Heiligen Evangelisten Johannes dar, der eben in Öl gekocht wird, usw.
