40. Adalékok a középkori budai könyvkereskedők történetéhez

Magyar Könyvszemle 1955. 296–298.

A gyöngyösi volt ferences könyvtár – mely ma az Országos Széchényi Könyvtár műemlékkönyvtára, – rendkívül gazdag régi nyomtatványokban.[1] Ezeknek értékét növeli, hogy a könyvek zöménél korabeli magyar proveniencia mutatható ki, ami különösen az akkori magyar könyvtárak történetéhez nyújt kitűnő forrásanyagot. A bőséges XVI. századi anyagból ezúttal két budai kiadványt emelünk ki: Guillelmus Parisiensis (Guillaume Pepin) „Postilla super epistolas et evangelia” c. akkoriban rendkívül kedvelt prédikációsgyűjteménynek két kiadását.[2]

Az egyik 1512. július elsején jelent meg Velencében Jacobus Schaller budai könyvkereskedő költségén Petrus De Quarengiis nyomdájában. Kemény József[3] elég pontosan örökítette meg ezt a kiadást, melynek egy példányát látta is Pesten Fejér Györgynél. Leírja ugyanezt Ballagi Aladár is[4] és lelőhelyül a brassói evangélikus gimnáziumot jelöli meg. Érdekes, hogy a közvetlenül utána következő, 141. tétel alatt pontosan ugyanezt a művet közli, de évszám nélkül, és hogy a gyöngyösi ferences könyvtárban található. Ott azonban nem is egy, hanem három darab van belőle, – ami jellemző annak rendkívüli gazdagságára, – de valamennyi kolofonnal ellátott teljes példány. Ballagi nyilván nem vette észre, hogy a külön címlappal ellátott „Passio Domini…” rész a „Postilla”-val együtt nyomdai kolligátumként jelent meg. Bizonyítja ezt a végén – közvetlenül a kolofon alatt - levő közös registrum. Ezek szerint Ballagi bibliográfiájának 141. tétele törlendő, mert ilyen kiadás külön nincs, hanem az egyenlő a 140. számmal.

Guillelmus „Postilla”-jának másik kiadása 1505. november 6-ról kelt és címlapján Johannes Paep budai könyvkereskedő kiadói jelvénye szerepel. A kolofonban azonban nem történik róla említés, ahogy ez általában történni szokott, hanem abban Lucantonius Giunta van megjelölve, kinek a költségén a művet Velencében Jacobus Pentius de Leuco nyomta. Paep-nek erről a kiadványáról az irodalom eddig – tudomásom szerint – nem emlékezett meg. A kiadás eredetileg Giunta számára készült, amit bizonyít – az említett kolofonon felül – az a körülmény is, hogy ismerünk olyan példányt (pl. a British Museum-ban), melynek címlapján nem szerepel Paep jelvénye.[5]

Érdekes, hogy az elsőnek említett Guillelmus-kiadásnak, mely Schaller költségén jelent meg, ugyancsak ismeretes egy Giunta-féle variációja.[6] A két nyomtatvány között – a kiadói jelvényen kívül – az eltérés csupán annyi, hogy a kolofonban a „Jacobi scaller librarij Budeñ.” szöveg helyett a pontosan ugyanannyi betűből álló „Luceantonij de giinta Floretini” áll.

Megállapítható mindezekből, hogy Lucantonius Giunta egyes kiadványaiból a példányok egy része budai könyvkereskedő neve alatt látott napvilágot. Az a körülmény, hogy az 1505. évben megjelent műnél csupán a kiadói jelvényt változtatták meg, szemben az 1512. évi kiadvánnyal, ahol a budai kiadónak a nevét a kolofonban is feltüntették, a kereskedelmi kapcsolatok fejlődésére utal. Elképzelhető ugyanis, hogy a kis tőkével rendelkező budai könyvkereskedők bizományba vettek át könyveket a nagyobb kiadóktól. (Bizonyítja ezt Feger esete is, ki Kobergertől bizományba kapott Schedel-féle krónikákat.)[7] Később az ilyen könyvek egy részét ellátták a zömmel hazai szertartáskönyvek kiadásával foglalkozó budai kereskedők jelvényével is. (Paep 1505. évi Guillelmus-a.) A kapcsolat fejlődésének további állomása lehetett az, mikor már a kiadás költségeinek egy részével is hozzájárult a hazai kiadó. (Schaller 1512. évi Guillelmus-a.)

A Paep-féle kiadás címlapján levő kiadói jelvényt (1. ábra) sem ismeri a szakirodalom. Ez a budai könyvkereskedők fametszetes jelvényeinek többségéhez hasonlóan, de a külföldiektől eltérően, védszentet ábrázol és a kiadó nevét nem a ducba vésték, hanem öntött betűkből szedték. Az álló téglalap alakú és kettős vonalú kerettel körülvett jelvény felső részén János evangelistát, Paep védszentjét látjuk, amint a lángoktól körülnyaldosott olajos üstben áll, kezében serleggel, melyből kígyó bújik ki. Ez utóbbi nyilván az „olajbafőtt szent” életben maradásának szimbóluma. A 49×68 mm. méretű jelvény alsó felében középen sötét körben fehér vonalakból kiképezett I + P (Johannes Paep) betűjegy áll, ahogy ezt Paep eddig ismert valamennyi jelvényében találjuk.[8] A körtől balra „Joh’is || Libra||rij”, jobbra pedig „Pap || Bu-||den.” szöveget nyomtak, szedett betűkből. A Schaller-féle (Guillelmus-kiadás címlapján ugyanezt a fametszetes jelvényt találjuk (2. ábra). Paep jelvényének Schaller számára történt felhasználásánál természetesen megváltoztatták a szedett szöveget (Jaco-||bus. || libra, illetve Schal||ler || Bu-||den.), továbbá átfaragták a betűjegyet I + P (Johannes Paep)-ről I + S (Jacobus Schaller)-ra. Az igazítás azonban nem jól sikerült, mert a levonatokon erősen látni lehet a duc kivésésének nyomát.

Érdekes, de nem egyedül álló eset ez. Magának Paep-nek az első jelvényét[9] is egyik sűrűn foglalkoztatott nyomdászának, Nicolaus de Fronckfordia jelvényéből alakították át.[10] Sőt magával Paep-pel és Schaller-ral kapcsolatban is tudunk ilyen esetről: az 1514. augusztusában kiadott Breviarium Strigoniense-ben[11] felhasznált jelvényének[12] felső része azonos Paep-nak 1508. és 1509. években használt jelvényével.[13] Az alsó részt azonban akkor – a most mellékelt ábráktól eltérően – nem vésték át, hanem újjal helyettesítették.

Ha az összefüggéseket vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy ezeknél a jelvényfelhasználásoknál is Lucantonius Giunta nevével találkozunk. Így érdemes Paep–Schaller ill. Giunta kapcsolatát – más adatok híján – a reánk maradt kiadványaikból kicsit közelebbről megvizsgálni.

Johannes Paep (1497–1511 között működött) (Georgius Ruem-höz (1490–1493) hasonlóan és Theolbald Fegerrel (1454–1498) ellentétben minden kiadványát Velencében, eleinte különféle műhelyekből, majd 1505-től Giuntánál, ill. Nicolaus de Franckfordia-nál nyomatta. (Ez utóbbi is javarészt Giunta-nak dolgozott). Paep tevékenységének megszünte után (1511) egyszerre három budai kereskedő kiadói tevékenységéről is tudunk: Urbanus Kaym (1509–1519), Stephanus Heckel (1512–1514) és Jacobus Schaller (1512–1514). Míg az első kettő Petrus Lichtenstein-nél nyomtatott Velencében, addig Schaller kiadványai – ahogy fentebb már láttuk – továbbra is Giuntával álltak szoros összeköttetésben. Kaym és Giunta csak Schaller működésének megszűnte után (1515) léptek kapcsolatba, melynek során Kaym fenntartotta Lichtenstein-hez fűződő régi kapcsolatát is. Mindezekből feltételezhető az, hogy Paep üzleti utóda – legalábbis Giuntánál – Schaller volt.

Ami a jelvények átvételét és átvésését illeti, arra elég kézenfekvő magyarázatot lehet adni. 1512-ben Schaller mint új megrendelő jelentkezett Velencében, így számára külön jelvényt még nem faragtak. Legalkalmasabbnak látszott tehát, ha üzleti elődjének fametszetét használják fel, annál is inkább, mert a keresztnevek első betűje azonos lévén, sokat nem is kellett a ducon igazítani. 1514 augusztusában viszont Schaller költségén csaknem egy időben, egy héten belül készült Giunta műhelyében egy „Breviarium Strigo­nien­se”[14] és Nicolaus de Franckfordia nyomdájában pedig az „Ordinarius Agriensis”.[15] Így kerülhetett sor egy régi Paep-duc szükségszerű felhasználására.

Beiträge zur Geschichte der Budaer (Ofner) Buchhändler vor 1526

In der sehr reichen Sammlung alter Druckwerke der Franziskaner-Bibliothek zu Gyöngyös, nordöstlich von Budapest, wird das in der Jacobus Pentius-Werkstatt für Lucantonius Giunta hergestellte, weitverbreitete Werk von Guillelmus Parisiensis „Postilla super epistolas et evangelia” in der venezianischen Ausgabe des Jahres 1505 aufbewahrt. Auf der Titelseite dieses Exemplars befindet sich das Verlagszeichen des Budaer Buchhändlers Joannes Paep, im Kolophon wird aber über ihn nichts geäussert.

In dieser Sammlung sind drei Exemplare der 1512 ebenfalls in Venedig bei Petrus de Quarengiis gedruckten Ausgabe desselben Werkes aufbewahrt. In den Schlußzeilen kommt aber schon der Name des ebenfalls Budaer Verlegers Jacobus Schaller vor. Auf der Titelseite steht das bereits erwähnte Verlagszeichen von Paep, doch mit Abänderungen: im gesetzten Text kommt hier statt Paep der Name Schaller vor, weiterhin wurde im Verlagszeichen der zweite Buchstabe des früheren „I” und „P” – mit der Ausmeißelung des Holzstockes – auf „S” geändert. Während dieser Umgestaltung blieb das Bild des Heiligen Evangelisten Johannes – eben in Öl gekocht – unverändert, obwohl der Patron des neuen Verlegers nicht mehr er, sondern Jakob war.

Aufgrund des Gesagten darf jene Vermutung angenommen werden, daß der Ge­schäftsnachfolger von Paep in Buda Schaller war.