43. Mohács előtti budai könyvkereskedők és kiadványaik Kemény Józsefnél

Magyar Könyvszemle 1993. 197–205.

A régi írott és nyomtatott dokumentumok (kéziratok, oklevelek, nyomtatványok, iratok) illegális fizikai és szellemi forgalmazásának rendkívül széles köre ismeretes, eltulajdonításuktól kezdve a hamisítványok előállításáig. Ugyancsak igen változatosak e cselekedetek mozgatói, a közönséges nyereségvágytól a kizárólag erkölcsi előnyökig. Természetesen e szélsőségek között számtalan átmenet, illetve a különböző szempontok ötvözése is fellelhető. Jóllehet a kulturális dokumentumok jogtalan birtokbavétele sajnos ma sem ismeretlen jelenség, koholmányok széles körben a 18. és a 19. század dereka között készültek a legnagyobb számban, bár ilyenek még a legutóbbi időkben is előfordulnak.[1] Mindenek előtt a nemzeti érzés fellángolása indította ezt el Európa-szerte, és a mind szélesebb körű ismeretekre támaszkodó kritika szorította azután háttérbe.

Időrendben és híresség terén ezek élén az irodalmilag rendkívül nevezetes Osszián-énekek állnak. A 3. századi kelta dalnoknak tulajdonított műveket valójában James Mac­pherson skót költő (1736–1796) írta. Nyomában azután szinte futótűzszerűen kísérelték meg számos országban a nemzeti múlt egy-egy korai emlékének utólagos előállítását. Ez azután nem korlátozódott a szépirodalmi alkotásokra, hanem kiterjedt a bármi oknál fogva rendkívül érdekesnek és korábbról nem ismert adatokat tartalmazó oklevelek másolatának készítésére is.

Az oklevélhamisítás maga szinte egyidős magukkal az ilyen jellegű dokumentumokkal, de míg korábban mindig jól kimutatható módon anyagi érdekek hozták ezeket létre, a 18. század végétől azután hazánkban többségében ehhez az indíték nemzeti vagy tudományos cél volt. Tehát Magyarország sem maradt ki ezekből a nem éppen örvendetes mozgalmakból. Itt is megtalálható az anyagi érdekből elkövetett műkereskedői hamisításoktól az ország történelmének számtalan fehér foltját legalább részben kitölteni igyekvő törekvéseken át a tudományos dicsőség kereséséig az indítékok számtalan árnyalata. De a legtöbb esetben a mozgatóerő nem is vezethető vissza egyetlen motívumra. Ezeknek a mai szemmel nézve nem éppen épületes törekvéseknek talán legjelentősebb alakja Magyarországon Kemény József (1795–1855) volt.

Ez a különcségeiről is nevezetes erdélyi főúr – a 20. század végi kritika szemével nézve – igencsak ellentmondásos személyiség volt. Ma is nagyra értékelendő történészként tevékenykedett és igen tiszteletreméltó munkát végzett az Erdélyi Múzeum létrehozásában, amelynek állományát saját jelentős gyűjteménye átengedésével segített megalapozni. Ugyanakkor azonban módszereiben ma igencsak számos kifogásolnivalót lehet találni. Így éppen említett kézirat- és könyvtárának kialakításában nem tekintette elvetendő módszernek az általa kallódónak, vagy legalábbis nem megfelelően kezeltnek minősített levéltárak állományának megdézsmálását. A tőle már történelmi távolságban Veres Endre által elkészített, legalaposabb életrajzában olvasható az az anekdotaszerű elbeszélés, amely szerint a kifejezetten sovány testalkatú Kemény olyan kabátot hordott, amelynek számos és igen nagyméretű zsebe volt. A gondozatlanabb levéltárakban ezeket azután úgy megtömte, hogy távoztában a szűkebb ajtón való áthaladásban nehézségei támadtak. Ugyancsak Veres Endre közölte Gyulay Lajos naplófeljegyzését, amely szerint Kemény „már gyermekkorában büszkén mutogatott társainak egy oklevelet, melyet maga készített s a kéményben füstölt, hogy régies legyen”.[2]

Kortársait Kemény kutatási eredményei, amelyeket a magyar történelem felderítése során elért, elkápráztatták. Ezek egy része valódi adatokra támaszkodott, ami elfedte mások elől az általa kitalált dokumentumok következtében keletkezhető kételyt. Történészi tekintélyét jelentősen növelte főúri származása, az abból fakadó kitűnő kapcsolatai kora politikai és közigazgatási vezetőivel. Így nem lehet tehát csodálkozni, hogy nem csupán életében, de még halála után több évtized telt el addig, amíg az első kétkedő, sőt kritikai hangok nyomtatásban is napvilágot láttak Kemény publikációi kapcsán.

Ezek sorát Tagányi Károly nyitotta meg, aki 1893-ban nyolc középkori oklevélről mutatta ki, hogy azok Kemény koholmányai,[3] majd Karácsonyi János további hatról állapította meg ugyanezt.[4] Az előzmények összefoglaló áttekintésével együtt Mályusz Elemér éles logikával tűzte tollhegyre további több, mint két tucat Kemény által készített középkori oklevél másolatát.[5] A Magyar Könyvszemle e számában megjelentetett újabb, Kemény József „könyvhamisításai” című írásában[6] Mályusz úgy találta, hogy az erdélyi magántudós az irodalom területén is „tevékenykedett”, amikor elkészítette Mindszenti Gábor diáriumát. A 16. századból származónak tartott magyar nyelvű emlékiratot az irodalomtörténet eddig valódinak és igen nagyra értékelte. Mályusz kifejezésével élve, csak remélni lehet, hogy Kemény „fékezte játékos kedvét” és nem hozott létre további „irodalmi alkotásokat”. Az oklevelek állandóan ismétlődő latin nyelvű fordulatainak felhasználásával, mint elemekből, viszonylag könnyen lehet koholmányokat összeállítani annak, aki biztos nyelvtudással és megfelelő történelmi ismerettel rendelkezik.

Kemény azonban nem korlátozta magát kéziratos dokumentumok másolatainak előállítására, hanem a régi nyomtatványok területén is tevékenykedett. Holl Béla tisztázta, hogy Ozorai Imre vitairata első kiadásának a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában őrzött példányára tőle került a megtévesztő és hamis 1535. évszám, ami által a legrégibb magyar nyelvű nyomtatvány látszatát igyekezett kelteni.[7] Mályusz későbbi, e folyóirat-szám hasábjain napvilágot látott cikkében pedig, miután három további középkori oklevelet és az említett Mindszenti-féle emlékiratot Kemény számlájára írta, egy ősnyomtatvány kapcsán is kimutatta, hogy ez is az ó „alkotása”. Ez az állítólagos kiadvány, a „De officio misse liber perquam utilis Nicolai de Alsentia”, amely 1490. szeptember 10-én látott volna napvilágot Velencében „per magistrum Theudorum de Legazunibus de Asula impensis autem Georgii Ruem librarij Budensis” éspedig „negyedrétben, gót betűkkel 27 ívre és egy lapra” nyomtatva. A mai napig is ez az egyetlen forrás ezzel az ősnyomtatvánnyal kapcsolatban. Kemény közölte még Ruem ajánlásának szövegét is, sőt az általa ismertetett kötetben olvasható kéziratos bejegyzés szövegét, ugyanerről a budai kiadóról.[8] Mályusz meggyőzően bizonyítja, hogy mind az ajánlás, mind a bejegyzés szövegében olvasható személyek életrajzi adatai súlyos ellentmondásban vannak a történelmi tényekkel, így Keménynek ezt a híradását is hamisnak kellett nyilvánítani.[9]

Szemügyre véve Keménynek ezt az 1490. évi kiadványról készített koholmányát, megállapítható, hogy abban igen meggyőzően keverednek a valós és a kitalált elemek. Valóban 1490-ben dolgozott Velencében Theodurus de Ragazonibus de Asula (neve Keménynél – feltehetően csak sajtóhibából – „Legazonibus”) nyomdász. Az ő kolofonjában szereplő Agostino Barbarigo dózse (1486–1501) neve más korabeli kiadványban is szerepel. Geurgius Ruem is ismeretes az 1493. évi „Missale Strigoniense” máig fennmaradt egyetlen, hártyára nyomtatott példányából, amelyet a budapesti Egyetemi Könyvtár őriz.[10] A fametszetes jelvény, amelyen Ruem neve olvasható ebben a kötetben – míg a többiben Joannes Hamann de Landoia jelvénye áll – nem árul el róla többet. A magyar szakirodalom róla számon tartotta, hogy már korábban budai könyvkereskedő volt,[11] hiszen a Kemény által közölt Ruem-féle ajánlást „Bude 1490. Cal. Febr.” keltezés zárja.

A Nicolaus de Alsentia-féle mű azonosításával korábban senki sem boldogult, de éppen Mályusz, aki bizonyította Kemény közlésének hamis voltát, feltörte ezt a kemény diót is. Megállapította, hogy a 15. század végén valóban élt egy ilyen nevű német karmelita szerzetes, akinek volt is ilyen című írása.[12] Ehhez még azt lehet hozzátenni, hogy Kreutznach kolostorában élt ez a szerzetes, aki a Pfalzban fekvő Alsentzból származott.[13]

Az európai könyvnyomtatás első százada, vagyis a 15. század valamennyi nyomdatermékének, az ún. ősnyomtatványoknak a bibliográfiai adatait, sőt azok összes példányát számon tartják, valamint a rájuk vonatkozó szakirodalmat a teljesség igényével gyűjtik immár kilenc évtizede a berlini Staatsbibliothekben külön e célból tevékenykedő szerkesztőségben. Az e munkálatok eredményeit összefoglaló kiadvány, a Gesamtkatalog der Wiegendrucke (GW) eddig közreadott kilenc kötetében – a várható 30. 000 féle nyomtatvány közül – 11. 300 tételt publikáltak betűrendben a „Grassus” címszóval bezárólag, azonban a továbbiakról is jól áttekinthető anyaggyűjtés áll rendelkezésre. Az innen kapott írásbeli tájékoztatás szerint Nicolaus de Alsentia és műve 15. századi nyomtatványból teljességgel ismeretlen.[14] Ez is megerősíti Mályusz érvelését.

Kemény közlését az 1490. évi Ruem-féle kiadványról publikáció formájában korábban senki sem vonta kétségbe, sőt Fitz József még külön örömének adott kifejezést, hogy a kötetről Kemény részletes leírást készített, idézve a kéziratos bejegyzéseket is.[15]

Most azonban Mályusz meggyőző érvelése alapján ezt a tételt törölni kell a régi budai kiadványok jegyzékéből.

A fentiek után nem tűnik feleslegesnek szemügyre venni Kemény többi adatát sem, amelyeket a budai könyvárusokról gyűjtött össze az 1484–1525 közötti időből.[16] Publikációjában összesen 14 kereskedő 39 kiadványát ismertette. Leszámítva ebből a zágrábi Johannes Müert és annak kiadványát, amelyet Kemény bevett a budaiak közé, 13 „bibliopola” 38 kiadványa közül ma 30 példányból ismeretes. Így feltétlenül Kemény nagy érdemének kell betudni, hogy gondosan összeszedve az adatokat, ezeket kora ismereteinek színvonalán adta közre.

De a hálátlan utókor nem elsősorban ezekkel a tételekkel foglalkozik, hanem a kritikai rostán – példány hiányában – fennmaradó nyolccal. Ezek közül az időben legrégibbről, Mályusz érvelését elfogadva, a fentiekben már bebizonyosodott, hogy az Kemény koholmánya. Sorra véve a többi hét problematikus tételt az ő jegyzékéről, megállapítható, hogy közülük négy már máshonnan ismert budai könyvkereskedő kiadványa. Az egyiket ezek közül, az 1524. évi esztergomi misekönyvet Kemény csupán átvette Wallaszkytól.[17] Szabó Károly ehhez a következő megjegyzést fűzte: „Miután Prischwitz Mihály könyvárus Velenczében 1524-ben egy esztergomi Breviáriumot adott ki, nem lehetetlen, hogy ugyanott ugyanakkor Missalet is nyomtatott: azonban minthogy ezen Missálénak példánya sem ismeretes, valószínűbbnek tarthatjuk, hogy Wallaszky tévedett s a Breviáriumot hibásan írta Missálénak.”[18] E században Ballagi Aladár lényegében ugyanezt a megállapítást tette, anélkül, hogy hivatkozott volna Szabóra.[19] Hubay Ilona példány hiányában nem is vette fel ezt a kiadást alapvető bibliográfiájába.[20] Ma sem lehet többet vagy jobbat megállapítani Wallaszky híradásáról, mint amit Szabó írt egykor.

Kemény a más kiadványai alapján 1512 és 1516 közöttről ismert Jakob Schaller budai könyvkereskedő nevéhez kötötte az egri zsolozsmáskönyv 1515. évi megjelentetését.[21] A breviárium és annak rövidített változata a diurnale – akárcsak a misekönyv – alapvetően fontos könyve a katolikus egyháznak. A tridenti zsinat előtt ezek szövegében – mindenekelőtt egyes szentek kiemelt tisztelete miatt – egyházmegyénként és rendenként bizonyos eltérés mutatkozott. Így a legrégibb nyomtatott kiadások meglehetősen színes képet mutatnak. A magyarországi használatra szánt nyomtatott breviáriumok közül a Mohács előtti korszakból példány alapján csak az esztergomi érsekség, a zágrábi püspökség és a pannonhalmi bencés apátság számára készültek ismeretesek. A hazai vezető főegyházmegye, az esztergomi részére jóval több mint egy tucat kiadásban őriznek ilyen kiadványt a különböző gyűjtemények.[22] A zágrábi egyházmegye breviáriumát 1484-ben[23] és 1505-ben,[24] diurnáléját 1525 tájt[25] nyomtatták ki Velencében, ahol ez a pannonhalmi apátság részére 1506-ban[26] és 1519-ben[27] készült. Az egri püspökség ilyen jellegű kiadványáról tehát egyedül Kemény említett híradása ad számot, amelyet ő – saját tudósítása szerint – az 1849-ben elpusztított nagyenyedi kollégiumi könyvtár egy az elején erősen hiányos és különben is igen megviselt példánya alapján írt le.

Jóllehet a fentiek alapján Kemény híradásait olyan nyomtatványokról, amelyekből ma nem áll példány rendelkezésre, meglehetős fenntartással kell kezelni, ebben az esetben lehet találni olyan körülményeket, amelyek állításának szavahihetőségét erősíthetik. Így éppen az említett Schaller gondozásában fennmaradt egy másik egri szertartáskönyv: az Ordinarius 1514-ből.[28] A breviáriumok példányai a napi használat következtében túlnyomó többségükben elhasználódtak. A maradék kevés a megváltozott egyházi előírások és a reformáció következtében szinte kivétel nélkül megsemmisült. Ennek tudható be, hogy a mintegy húsz, ma példány alapján ismert, Mohács előtt nyomtatott, hazai breviárium jelentős része csupán egyetlen vagy legfeljebb néhány példányban maradt fenn. Így nem zárható ki további, korábban ismeretlen kiadás előkerülése. Mindezek alapján a mai ismeretek alapján eldönthetetlen, hogy az 1515. évi egri breviárium megviselt példányát valóban látta-e Kemény a nagyenyedi könyvtárban négy évvel annak elpusztulása előtt, vagy ez az adata is az ő szárnyaló fantáziájának terméke.

Ugyancsak Nagyenyedről tudósított Kemény egy másik, a Budáról 1503 és 1519 közöttről más kiadványai alapján jól ismert könyvkereskedő, Urban Kaym kiadványáról.[29] Ez a „Parvulus philosophiae naturalis” című iskoláskönyv, amely Lucantonio Giunta velencei műhelyében készült volna, az 1519. esztendő első napján. A kis tankönyv széles körben kedvelt volt a 16. század legelején és nyomtatott formában már az előző évszázad utolsó éveitől kezdve számos kiadásban látott napvilágot, csaknem kizárólag a reformáció előtt,[30] főleg a német városokban. Ez a szöveg Aristoteles több munkájából (De physica, De generatione et corruptione és De anima) készült összeállítás. Szerzőjéül Kemény[31] és még mások[32] Bartholomaeus Arnoldi de Usingent tekintették. Ebben nagy szerepe volt a német anonym-lexikonnak, amely Denisre támaszkodva jelölte meg Arnoldit e mű szerzőjének.[33] Ez a feltételezés arra támaszkodott, hogy a kiadások egy része (pl. Basel, 1511.) ennek az ágostonrendi szerzetesnek a kommentárjával látott napvilágot, amelyet ő eredetileg az erfurti iskola számára készített. Azonban ugyanígy pl. a krakkóiak részére Jan Stobnica is állított össze hasonló kommentárt.[34] Magát a „Parvulus philosophiae naturalis”-t azonban a legújabb bibliográfiák és katalógusok immár anonimként regisztrálják.[35] Akad olyan vélemény is, amely újra kísérletet tett ennek a műnek szerzőhöz történő kötésére. Eszerint Petrus de Dresden lenne az, aki a „Parvulus” című írást készítette.[36] Nevezett a 15. század elején élt és a zwickaui iskola rektora volt.[37] A különböző kommentátoroktól származó szövegekkel is bővített kis tankönyv ennek megfelelően igen eltérő címekkel látott napvilágot. A Kemény által közölt cím („Parvulus philosophiae naturalis: juvenilibus ingeniis phisicen desiderantibus oppido qua necessarius…”) azonban egyedül a Bécsben készült kiadásokban olvasható. Ezek közül ma három ismeretes: 1510-ből,[38] 1516-ból[39] és 1521-ből.[40]

Kemény közlése tehát néhány szempont alapján reálisnak tűnik. Létezett ilyen kis iskoláskönyv, amelyet ezzel a címmel és ezekben az években Bécsben több alkalommal is kinyomtattak. Urbanus Kaym budai kiadó 1519. VII. 15-én készült utolsó könyve ismeretes,[41] míg örököseitől 1520. VI. 27-én napvilágot látott könyv maradt fenn.[42] Tehát ő a Kemény által jelölt időben még tevékenykedhetett. Az erdélyi magántudós kiemelte, hogy éppen Kaym volt az első a budai könyvkereskedők között, aki iskoláskönyveket adott közre.[43] Ez annyiban igaz, hogy e kiadó valóban több ilyen jellegű kiadványt jelentetett meg már 1509-től kezdve,[44] de Johannes Paep a másik budai kiadó már korábban, 1507-től állított elő ilyen tankönyveket.[45]

Gondot okoz azonban, hogy a „Parvulus” egyetlen olyan kiadása sem ismeretes eddig, amelyet Itáliában nyomtattak volna. Ráadásul a velencei tipográfusok közül Lucantonio Giunta mindenekelőtt szertartáskönyvek közreadásában jeleskedett a budaiak, így pl. éppen Kaym megrendelésére is.[46] A Giunta nyomdász és kiadó kiadványait összegező korszerű bibliográfia sem ismer tőle ez időből ilyen jellegű nyomdaterméket, és persze magát a „Parvulus”-t sem.[47] Kaym a tankönyveket Velencében nem Giuntánál, hanem Petrus Liechtenstein műhelyében készíttette,[48] de ezek közül Kemény még egyet sem ismert.

Még további más szempont alapján is vizsgálható a Kemény-féle „Parvulus”-közlés hitelessége. Ha valóban Velencében készült, úgy az „1519. Kal. Jan.” datálás az akkor a lagúnák városában használatos időszámítás szerint valójában az 1520. esztendő első napját jelenti. Ez önmagában azonban nem okoz nagyobb problémát, hiszen Kaym örökösei első ismert kiadványa, amint erről a fentiekben már szó esett, 1520 derekáról datált.

Mérlegre téve Kemény közlésének hitelességét, megállapítható, hogy mindkét serpenyőbe lehet szinte azonos súlyú érveket helyezni. Így nem dönthető el ez esetben teljes bizonyossággal, hogy a ma is többségében csupán egyetlen példányból, szinte csak véletlenül fennmaradt budai tankönyvek közül ez esetben az utolsót látta-e és örökítette meg az utókor számára Kemény röviddel annak elpusztulása előtt a nagyenyedi könyvtárban, vagy „játékos kedvének” egyik további termékéről van csupán szó.

A következő budai kiadvány esetében, amelyet Kemény leírt,[49] nem a nagyenyedi kollégium elpusztult könyvtárára, hanem a neves nagyszebeni nyomdász, Martin Hochmeister hagyatékára hivatkozott. Onnan ismertette Kemény egy címlap nélküli könyv utolsó felét, amelynek kolofonját idézte: „De sanctorum invocatione liber salutaris finit foeliciter. Venetiis accuratissime reimpressus, ac diligenter correctus. In edibus Petri Liechtenstein Coloniensis Germani. Impensis vero Stephani Heckel de Riwlo Domi­narum librarii Budensis. Anno virginei partus 1. 5. 12. die 2. Decembris” – legalól pedig Heckel István bélyege: H±S – negyedrétben, gót betűkkel, 13 ívre, de az 5 első hiányzik.[50]

Az a körülmény, hogy címlap nélküli könyvről van szó, már eleve komoly bizonytalansági tényező. A mű szövegének azonosítása ezért nem is vezetett eredményre. A kölni eredetű velencei nyomdász, Peter Liechtenstein tevékenysége 1497 és 1528 közötti időkörből ismeretes, így ez önmagában nem okoz gondot. A nagybányai származású Ste­phanus Heckel budai kiadó eddig ismert kiadványai 1512. VIII. 3.[51] és 1514. VII. 20.[52] között láttak napvilágot. Igen problematikus azonban a;,H±S” betűk sorrendje a budai könyvkereskedő jelvényének leírásában. Heckeltől három ilyen fametszet is ismeretes, de ezeken mindig „Stephanus Heckel” olvasható.[53] Így megalapozottnak tűnik Végh Gyula igencsak hitetlenkedő megállapítása, amely szerint „szokatlan és valószínűtlen a vezetéknév első helyen történt alkalmazása”.[54] Ilyenre ugyanis egyetlen példa sem akad a Mohács előtti időkből ismert immár 29 budai kiadói jelvény között.[55] Ha Kemény ilyen jellegű monogramot olyan kiadványokból írt le, amelyekből példány ma ismeretes,[56] úgy akkor mindig pontosan és helyes sorrendben közölte a betűket. Ezek alapján osztani kell Végh szkepszisét e kötet hitelességét illetően. A koholtság gyanúját megerősíteni látszik, hogy a Kemény által közölt kolofonszöveg rendkívüli azonosságot mutat az általa ezt közvetlenül megelőzően,[57] illetve azt követően[58] leírt két esztergomi misekönyv zárósoraival.

Hátra van még Kemény három olyan leírása, ahol más forrásból a mai napig is teljességgel ismeretlen budai kiadót, illetve azoktól egy-egy kiadványt ismertet. Közülük időrendben az első: [59]

„Fratris Arnoldi de Bryennio oratoris elegantissimi sermones de tempore summa diligentia recogniti, – alább a szent szűz képe – alatta ilyen bélyeg: W±I (hihetőleg Wardiai István bélyege), s ez alatt Laus Deo semper – a könyv végén „Fratris Arnoldi de Bryennio oratoris elegantissimi sermones de tempore summa diligentia recogniti finiunt feliciter Pariisiis [így!] in edibus Ascensionibus, et Joanis Peticij. Anno partus virginei M. D. XI. impensis vero honesti viri Stephani de Wardia, librarij budensis in Ongria – negyedrétben – gót betűkkel. – 41 ívre tömötten, s két osztályban nyomatva.” A fenti bibliográfiai jellegű leírást több igen konkrét adatot tartalmazó ismertetés követi a nagyenyedi kollégium könyvtárának B. 309. jelzetű könyvéről: a kötésről, a korábbi tulajdonosról és más kéziratos bejegyzésekről.

Mindez látszólag igen meggyőzővé teszi a leírást. A kiadvány valódiságának azonban számos tényező ellene mond. Így „Arnoldus de Bryennio” nevű domokos szerző az egész lexikális irodalomban[60] teljességgel ismeretlen. A neves párizsi nyomdász és kiadó, Joannes Parvus (Petit) – neve Keménynél (feltehetőleg csak a nyomdász hibájából) „Peticius”-ként szerepel 1511-ben valóban tevékenykedett. Kiadványainak legkorszerűbb bibliográfiájában – év meg is található ez az „Arnoldus de Bryennio”-féle mű,[61] azonban belőle egyetlen példány sem ismeretes. Ez az adat pedig – Gárdonyi Albert közvetítésével, aki nem tüntette fel az évszámot[62] – éppen Keménytől származik. Több mint valószínűtlen, hogy a 41 ív terjedelmű, tehát meglehetősen testes párizsi kiadványból egyetlen példány sem maradt fenn Franciaországban, vagy máshol, ahol a korai párizsi kiadványok bibliográfiájához gondosan regisztrálták a könyvtárak állományát, csak egyedül Nagyenyeden, annak 1849-i pusztulása előttig.

A hazai szakirodalomban is többek kétkedése jutott már eddig is kifejezésre ezzel kapcsolatban. Ballagi Aladár szerint Kemény „nemcsak magyar sorrendben adja Wardiai István budai könyvárus jegyét, hanem – példátlanul – még keresztnevét is magyarra fordítja”.[63] További kétsége jeléül azt írja, hogy Kemény szerint „állítólag megvolt 1849 előtt Nagyenyeden a ref. kollégium könyvtárában.”[64] Végh Gyula szerint „magyar írásmódú jelvény egy sem ismeretes és nem is valószínű”.[65] E fenti kétkedéseket a Mályusz által megfogalmazottak után határozott tagadássá kell erősíteni: ez a tétel Kemény kitalálása.

A második budai könyvkereskedő és kiadó, aki egyedül Kemény következő leírásából ismeretes, Antonius Murarius: „Matthie Paulini Pludentini Rheti De scientias discendi arte omnibus quidem sed preprimis studiose juventuti summe necessaria accessít Cunradi Grebelii Tygurini prologus – alább ilyen M±A s alatta Antonius Murarius bibliopola Budensis. A könyv végén: Impressum ex archetypo Nurenberge per excursorie artis opificem Fridericum Peypus, impensis vero honesti viri Antonii Murarii bibliopole Budensis. Anno M. D. XIII. Kal. Sept. – Nyolcadrétben, gót betűkkel 17 ívre tömötten nyomtatva.”[66] A kötet lelőhelyét Kenderesi Ferenc barátja könyvtárában jelölte meg, aki azt 1816-ban Kolozsvárott Szetmári Pap Mihály hagyatékából vásárolta.

A nyomdász neve, működési helye és ideje ez alkalommal is gond nélküli: Friedrich Peypus 1512–1534 között valóban jelentős mennyiségű könyvet állított elő Nürnbergben.[67] Szokatlan azonban, hogy a tankönyvet ezekben az években – az akkoriban általánosan használt negyedrét helyett – nyolcadrét formátumban jelentették volna meg. Az összes további adat már nem volt azonosítható a szakirodalomban: mind „Matthias Paulinus Pludentinus Rhetus”, mind „Conradus Gebelius Tygurinus” ismeretlen.[68] Ugyanígy sehol máshol sem fordul elő „Murarius [Maurer?) Antal” nevű, ahogy Kemény írta, budai kiadó jelvényével egyetemben. Az ezáltal keletkező gyanút itt is csak fokozza a könyvkereskedő jelvényében leírt monogram betűinek magyaros sorrendje. Ennek megfelelően már mind Ballagi,[69] mind Végh[70] kételyeinek adott kifejezést. A kiadványt a fentiek után immár bizonyosan Kemény koholmányának kell minősíteni.

Az utolsó tétel, amely Kemény ismertetéséből most vizsgálódás alá kerül, ugyancsak egy további, immár harmadik, más forrásból ugyancsak tökéletesen ismeretlen budai kiadóról tudósít, ez alkalommal szintén a Nagyenyeden elpusztult neves könyvtárból: „Index geographicus locupletiss: veterum authorum latiorum summa industria Georgii Sabini congestus cum provocatione ad singulum authorem. A könyv végén: Impensis Leonardi de Sessardia bibliop: Budensis solertissime impressum Taurini per Antonium Ronotum. Anno dni. M. D. XXiij. Mense Junio. – Negyedrétben, latin betűkkel, 13 ívre.”[71]

A nyomdásszal ebben az esetben sincs probléma: Antonio Ranoto – és nem „Ronoto” 1516 és 1533 között dolgozott Torino városában.[72] A szerző és műve azonban teljességgel ismeretlen, nem csupán a torinói 16. századi nyomtatványok bibliográfiájában,[73] de másutt is. Georgius Sabinus neve alatt a nemzetközi szakirodalom csak egy németországi humanista írót tart számon, akinek eredeti neve Schuler volt és aki 1508-ban született, legrégibb kiadványai pedig 1530-tól ismeretesek.[74] Így teljességgel valószínűtlen, hogy 17 éves korában földrajzi tankönyvet adtak volna ki tőle, ráadásul Itáliában. A legsúlyosabb akadálya a hitelességnek ez esetben is a más forrásból teljességgel ismeretlen „Sessardiai [Szegszárdi?] Lénárd” budai könyvkiadó. Így jogos Ballagi kétkedő megjegyzése, aki szerint „állítólag megvolt Nagyenyeden, a ref. koll. ktárában”.[75] Az eddigiekből önként következik, hogy ezt a budai könyvkereskedőt kiadványával egyetemben ugyancsak törölni kell a Mohács előttről nyilvántartottak közül.

Összefoglalóan megállapítható tehát, hogy Kemény egyrészt úttörő munkát végzett, amikor elsőként állította össze az 1526 előtti budai könyvkereskedők és azok kiadványainak jegyzékét, ugyanakkor nyilvánvalóan nem tudott ez alkalommal sem ellenállni annak a kísértésnek, hogy ezeknek a hazai kultúrtörténet szempontjából kétségtelenül jelentős budai kiadványoknak a sorába ne iktasson néhány érdekesnek ható, de csak általa kitaláltat is. A fentiekben kísérlet történt annak tisztázására, hogy melyek azok a nevek és művek, amelyek kétségtelenül Kemény koholmányai, ugyanakkor néhány esetben, éppen az ő e témában végzett gondos gyűjtése és a Mohács előtti budai kiadványok – különösen a tankönyvek – rendkívüli ritkasága miatt lehetséges, hogy olyanokat is megörökített, amelyekről ma már egyetlen példány sem ismeretes. Az azonban bizonyos, hogy „Wardiai István”, „Murarius Antal” és „Sessardiai Lénárd” neve egyszer és mindenkor törlendő a Mohács előtti budai könyvkereskedők jegyzékéről.

Die Budaer (Ofner) Buchhändler vor 1526 und ihre Publikationen bei József Kemény

Der siebenbürgische Aristokrat und Historiker József Kemény (1795–1855) konnte und wollte sich auch augenscheinlich nicht der Wirkung der begeisterten europäischen Romantik seiner Zeit entziehen, die auch von Fälschungen nicht zurückschreckten (z. B. die Ossian-Lieder). Um seine Bekannten und die Fachkreise zu verblenden, stellte er einen nicht geringen Teil seiner außerordentlich interessanten und wertvollen Funde selbst her.

1861 erschien seine Schrift über die Publikationen der Budaer Verleger vor der Schlacht bei Mohács (1526), worin er 39 Werke der 14 „bibliopolae” bekanntmachte. Sein Verdienst ist, daß er diese Andenken des kulturellen Lebens der ungarischen Hauptstadt im ausgehenden Mittelalter einsammelte. Von den erwähnten Werken sind 30 auch heute bekannt. Drei „Verleger” und acht „Publikationen” sind aber von der Kritik bezweifelt worden. Die Analyse dieser Werke mußte mit besonderer Rücksicht vollzogen werden, weil Kemény – auch diesmal – die tatsächlichen, mit den von ihm erfundenen Angaben geschickt vermischte.