47. Az Obsequiale Strigoniense 1526 előtt készült nyomtatott kiadásai

Magyar Könyvszemle 1962. 210–217.

A magyarországi egyház számára a középkorban nyomtatott művek közül a misekönyvek igen szakszerűen és kitűnő kiállításban nyertek korszerű feldolgozást.[1] A többi kiadványfajta közül egyeseket, pl. a breviáriumokat rendszeresen nem, míg másokat, így az ordinariusokat ma már meglehetősen elavultnak tűnő formában tárták fel az előző évszázad tudósai.[2]

Ezeknek az egyházi kiadványoknak egyik külön csoportja az ún. obsequiale, amelyet koronként és időnként baptismale-nak, rituale-nak, agenda-nak, exequiale-nak, benedictionale-nak stb. neveztek, és olyan szertartásokat tartalmaz, amelyeket általában a misén kívül ugyan, de pontosan előírt szöveggel szoktak végezni. Ezek első és eddig egyetlen összefoglalása Ráth Györgytől származik, aki a „Nyomtatott szertartáskönyveink a római rituale behozataláig” c. cikkében[3] a korábbi kéziratos és a későbbi kor nyomtatott kiadásain kívül az említett korszakba tartozó öt kiadást ismertetett.

Miután azóta újabb kiadások kerültek elő, azonfelül a korábbi leírások és megállapítások is több kiegészítést és kiigazítást igényelnek, az alábbiakban kísérletet teszünk összefoglalni a címben foglalt témára vonatkozó jelenlegi ismereteinket.

I.

 A legrégibb esztergomi obsequiale-ra a krakkói Jagelló-egyetem könyvtárában bukkantam (Inc. 2091.), amelyről eddig – tudomásom szerint – csupán Wisłocki[4] tett említést. Leírása a következőképpen szól: „Obsequiale. – Obsequiale seu baptismale secundum chorum Almae ecclesiae Strigoniensis. S. l. et a., (Olomutiae?), 4to, ff. nn. 60, sign. a-fiij, typ. goth. Incun. 2091. Hain? – Olim χτήμα Collegii Majoris.”

A részletes vizsgálat azonban a fentiektől sok vonatkozásban eltérő eredményhez vezetett. A kolofon nélküli nyomtatványról ugyanis – a betűtípusok segítségével – meg lehetett állapítani, hogy azt nem Olmützben, hanem Georg Stuchs nürnbergi műhelyében készítették. A levélszámozás nélküli kötet füzetbeosztása a következő: a8b8c8d8e8f8 majd ezt követi 16 levél, két nyolc levél terjedelmű füzetben, amelyeknek ívjelölése sincs. Miután e kiadás nem szerepel a nemzetközi ösnyomtatványirodalomban, az alábbiakban közöljük a Gesamtkatalog der Wiegendrucke gyakorlatának megfelelő pontos leírását.

Obsequiale Strigoniense. [Nürnberg: Georg Stuchs, um 1490] 8° 60 B1. Sign: a8–d6e6f6[g8h8]. 28 Z. Typen: 7: 108G, 8: 108G. Init: e, g. Schwarz und rot gedruckt.
Tit., rot: Obfequiale feu baptifmale fm || chorú alme ecclefie Strigonien. || B1. 2a m. Sign. a, rot: Incipit obfequiale feu baptifmale || fm chorú alme ecclefie Strigonien. || Initium fancti euãgelij fm Johannem. || (I2) schwarz: N principio erat verbú… Sign. b: ab hoc famulo dei. N. Ipe em tibi impat maledi-||Endet Bl. 60a Z. 15:… corporis fani-||taté r anime tutelam pcipiant. Qui cú patre. || Bl. 60b leer.
Wisłocki S. 346.
Kraków Bibl. Jag.

Stuchs nürnbergi nyomdájának már eddig is több olyan termékét ismertük, amely az esztergomi főegyházmegye számára készült.[5] Így a most ismertetett kiadás jól beleilleszthető ezek sorába. A kérdés csupán az, hogy hová? A nyomtatványban használt betűtípusokat Stuchs hosszú éveken át használta: így ezekkel készült az 1484. évi esztergomi breviárium éppen úgy, mint az 1498. VIII. 25-én napvilágot látott esztergomi misekönyve is. Az időhatárt – azért az alábbi indokokkal – némileg szűkíteni tudjuk.

A krakkói példány kiállításában abban tér el az összes többi kiadástól, hogy az „Ordo in purificatione sancte Marie” kezdetű rész – közel fél lap üresen hagyásával különállóan, új szedésrészletként került lenyomtatásra. Ez a rész a kötet utolsó 16 levelén foglal helyet, és mint fentebb már említettük, ívjellel sincs ellátva. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez még előbb készült, mint az eddig ismert legkorábbi, 1496. évi kiadás, amely már fejlettebb, összefogott formát mutat e vonatkozásban ugyanattól a nyomdásztól.

Talán erre a kiadásra vonatkoztathatjuk Ráth alábbi sorait, amelyeket az ugyancsak Stuchs által készített 1496: évi esztergomi obsequiale ismertetése során írt:[6] „Ha most figyelembe vesszük, hogy ugyanezen évben, ugyanazon nyomdában jelent meg az esztergomi Ordinarius is, továbbá azon körülményt, hogy az [1496. évi] Obsequiale colophonjában az mondatik, hogy ez a javított kiadásban és jobb betűkkel jelenik meg, kérdés merül fel, vajjon nem volt-e az esztergomi egyházmegyének még egy régibb nyomtatott Obsequiale-ja, mely azóta vagy elveszett vagy még ismeretlenül valahol lappang? Ezen kérdésre a feleletet a jövő búvárlatoktól várjuk.”

A datáláshoz némi további támpontot nyújt az a körülmény, hogy a krakkói unikum egykorú kötésében egy nyomtatott breviárium négy levélnyi töredéke van beragasztva. Összehasonlítás útján sikerült megállapítani, hogy ez az esztergomi breviárium Velencében Thomas de Blavisnál 1486 tájt készült kiadása[7] „M” ívének egymással összefüggő négy levele.[8]

A két külföldi városban: Velencében és Nürnbergben készült nyomtatvány csak közös rendeltetési helyén, az esztergomi főegyházmegyében találkozhatott, ezért kötése biztosan hazai. Miután a beragasztott breviáriumtöredék levelei nincsenek szétvágva, ezek azt bizonyítják, hogy a távoli országokban magyarországi megrendelésre készült nyomtatványok kötetlen állapotban, krudában kerültek hazánkba.[9] Miután a Velencében készült breviáriumból felvágatlan ív Magyarországon nyilván a kiadvány megrendelőjénél lehetett, aligha tévedünk, ha ezt azonosnak tartjuk e nürnbergi obsequiale kiadójával. Sajnos a velencei nyomtatvány egyetlen eddig ismert példánya elején-végén csonka, így nem tudjuk név szerint, hogy az kicsoda. Óvatos következtetésekbe bocsátkozhatunk, ha megemlítjük, hogy a fent felsorolt és Stuchs nyomdájában készített esztergomi szertartáskönyvek közül az utolsó Theobald Feger, budai könyvkereskedő megrendelésére készült. A többi Nürnbergben magyarországi felhasználásra készült nyomtatvány nem árulja el kiadóját.

A fentiek figyelembevételével, jelenlegi ismereteink alapján az esztergomi obsequiale első kiadásának időpontját csak hozzávetőlegesen tudjuk meghatározni: 1485–1495 között.

II.

A korban soron következő, 1496. évi nürnbergi kiadásról – közvetve ugyan – de az előbbiekben már szó esett. Ráth György, az unikum akkori tulajdonosa „A legrégibb esztergomi obsequiale 1496-ból” címen ismertette a „Magyar Könyvszemlé”-ben,[10] amelyet azután megismételt és részben kiegészített további tanulmányában.[11] Az ezekben tett megállapításai csupán egy vonatkozásban igényelnek kiigazítást. Ráth ugyanis azt írta, hogy példánya, amelyet ma a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára – „Ráth 1049” jelzet alatt – őriz, teljes. Ezzel szemben meg kellett állapítani, hogy az első, üresként közölt levél nem eredeti. Ráthot nyilván az téveszthette meg, hogy ez a levél maga is régóta lehet egybekötve e példánnyal, mert a régi szúrágás nyomai közösek. A könyv papírjában a merítőháló merevítő tartói a kötet mindegyik nyomtatott levelében függőleges vízjelet hoztak létre. Ezzel szemben az első levélen ezek a vonalak vízszintesek. Az esetleges véletlent is megcáfolja az a tény, hogy az első és nyolcadik levél, amelyek nyolcadrét esetén egymással összefüggenek, Ráth példányában csak a fűzés révén állanak egymással kapcsolatban, és vízjeleik vonalai egymásra derékszöget alkotnak. Így jogosan feltételezhetjük, hogy ennek az 1496. évi nürnbergi kiadásnak is volt címlapja, nyilván a többi kiadáshoz hasonló szöveggel. Az azonban már bizonytalan, hogy a címlap verzóján volt-e nyomtatott tartalomjegyzék, ami az elsőben nem volt, de az összes későbbi kiadásokban szerepelt.

Miután Ráth ismertetése – jóllehet 1888-ban jelent meg – nem került be a Régi Magyar Könyvtár 1896-ban közzéadott harmadik kötetébe, a nemzetközi ősnyomtatvány-irodalom a mai napig sem közölte. Ezért tűnik szükségesnek az előző kiadás ismertetésével azonos igényű bibliográfiai leírása.

Obsequiale Strigoniense. Nürnberg: Georg Stuchs, IX. Kal. Nov. [24. X.] 1496. 8°. 48 Bl. Sign: a8-f8. 32 Z. Type: 12: 84G. Init: i, k. Schwarz und rot gedruckt.
Bl. 1 fehlt. Bl. 2a m. Sign. a ij, rot: Incipit obfequiale feu baptifmale fcd'm chorú JJ alme ecclefie Strigonien || Initium fancti euangelij fcd'm Johannem. JJ (Iz) schwarz: N principio erat verbum… Sign. b, rot: erifmate crucé faciat dicédo. schwarz: Ipfe te liniat crifmatP fa-||Endet Bl. 48a Z. 21: … Qui cum patre. || Obfequialiú benedictionú opus eximiú. Impen-||fis ac iduftria Georgij Stuchs de Sult3pach. Ciuis || Nurnbergen. magna cum diligétia: fidelioriq ftudio || emendatú. fm ordinariú ac Rubricas Alme Strigo- /J nien. EccYie caractere meliori impreffum. Anno a na- /J tiuitate xpi. Mccccxcvj. kI. ITouébr. ix. finit feliciter. /J Bl. 48b Leer.
MKsz. 1888. 264-268.
Budapest Ak.

III.

Az esztergomi obsequiale utolsó XV. századi kiadása Bécsben, Johann Winterburg nyomdájában jelent meg. Mind a hazai, mind a külföldi szakirodalom[12] nyilvántartja az ausztriai Zwettl kolostorában levő példányt. Walter Dolch azonban arról tudósított,[13] hogy Eduard Langer, könyvtárában volt egy második példány is e kiadásból. Ez a gyűjtemény azonban a két világháború között árverésre került és szétszóródott, így e példány jelenlegi őrzési helye számunkra ismeretlen.

A pontos leírást e kiadásnál mellőzhetjük, hiszen a Gesamtkatalog der Wiegendrucke ezt „Baptismale Strigoniense” címmel ismertette.[14] Ezzel kapcsolatban annak a véleményünknek kell hangot adnunk, hogy az obsequiale e kiadása – a fentebb ismertetett két másikkal együtt, amelyekkel szó szerint egyezik – a többi egyházmegye hasonló jellegű kiadványai között az „Obsequiale” címszó alá tartozik.

IV.

A bécsi kiadást már egy évre rá követte egy másik, amely Dankó József híradása[15] nyomán és a csíksomlyói ferencesek könyvtárában őrzött példány alapján azután már bekerült a RMK-ba (III. 101.). Az említett példány ma lappang, de sikerült felderíteni, hogy a pozsonyi Egyetemi Könyvtár (25 G 4552 jelzet alatt) őriz egy másikat.

A korai hártya-kódexlapba kötött példány elejébe és végébe négy, ill. hét levél terjedelmű kézirat van kötve. Ez további szertartások szövegével egészíti ki a nyomtatott részt. Ugyanattól a személytől származik, aki – feltehetően a példány újrakötésekor, a XVI. század közepe táján – 12 levélen kézírással pótolta a példányból már akkor hiányzó hét nyomtatott levelet.[16] Az átkötéskor történt kézírásos levélszámozás tanúsága szerint akkor még megvolt az az öt levél,[17] amely ma ugyancsak hiányzik. Így az eredeti 66 levél közül ma összesen csak 54 van meg. A példány felvidéki provenienciájára a szlovák és német nyelvű bejegyzésekből következtethetünk.

Az eddigi ismertetések nem tértek ki a nyomdász kérdésére. Az 1501. évről lévén szó, még megbízható módon vehetjük igénybe az ősnyomtatványok típusvizsgálatainak segédleteit. Ezek szerint a betűtípusok azt bizonyítják, hogy e kiadást Velencében Johannes Emericus de Spira betűivel[18] készítették. E nyomdász magyarországi kapcsolataira már az előző évekből is több dokumentum maradt reánk: az ő nyomdájából került ki az esztergomi misekönyv 1495. (RMK III. 32.) és 1498. évi (RMK III. 46.), valamint a pécsi misekönyv 1499. évi (RMK III. 52.) kiadása. Összeköttetése Johannes Paep budai könyvkereskedővel, az 1501. évi obsequiale kiadójával sem volt újkeletű: a fenti misekönyvek közül az utolsó kettő az ő megbízásából készült.

A címlapon Paep-nek azt a fametszetes jelvényét találjuk, amelyet Végh Gyula[19] a 9. szám alatt közölt. E jelvény legkorábbi felhasználását eddig az 1503. évi esztergomi misekönyvből (RMK III. 118.) ismertük.

Obsequiale Strigoniense. Velence 1501. III. Id. Jul. [jun. 29.] Johannes Emericus. [66] lev. (a–gah10) 26 sor, fekete/piros nyomás. 8°
Cl.: Obfequiale feu baptifmale fm cho || rum alme ecclefie Strigonien. || Kiadói jelvény [Végh 9.] Johis paep lib. Buden. szöveggeL. Cl. hátlapja: a Tabula 2tento i hoc opulculo. [2.] lev.: Incipit obfequale feu baptifmale fm cho al || me eccl'e Strigonié. Initiú fci euáge. fm io. || (I2) N principio erat verbú… [66.] lev. 20. sor: a Obfequialiú bndictionú opus eximiú. Im || péfis ioánis paep librarij Buden. ciuis. Venetijs magna cu diligétia: fidelioriq ftudio || emédatú: fm ordinariá ac rubricas alme ftri- f/ gonien. eccl'ie caractere meliori impreffu,. An f/ no a natiuitate xpi. Mcccccj. üj. idus Julij.

Amint ezt a kolofon egyik fordulata bizonyítja, e kiadás az 1496. évi nürnbergi kiadás alapján történt.

V.

Ballagi Aladár ismertette[20] – Ráth Györgyhöz hasonlóan saját példánya alapján – az esztergomi obsequiale-nak azt a következő kiadását, amely az egyetlen eddig ismert példány csonkasága miatt meglehetősen problematikus. Az előző kiadással való nagy hasonlatossága miatt kolofon hiányában Kremmer Dezső[21] az 1501. esztendőre datálta. Figyelmen kívül hagyta azonban azt a tényt, hogy a címlapon Urbanus Kaym budai könyvkereskedő fametszetes kiadói jelvénye szerepel, akinek legkorábbi kiadványát csak 1503-ból ismerjük.[22] Ballagi éppen ennek alapján datálta 1503-ra az obsequiale e kiadását.

Az unikum alapján, amelyet ma – B 0941/153 jelzet alatt – a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár őriz, megállapítható, hogy ezt a kiadást ugyanannak a velencei Emericus-féle nyomdának a készletével állították elő, mint az előzőt. Bár szövegében soronkénti hűséggel követi elődjét, attól részletekben végig eltér, tehát nem csupán variáns, hanem az egész új szedés. Szerkezeti fejlettség tekintetében is azonos vonásokat mutat az 1501. évi kiadással, és korábbi állapotot mutat (pl. a levélszámozás hiánya), mint akár a következő 1508. évi. Miután Kaym előbb említett első ismert kiadványa (RMK III. 118.) 1503-ban ugyancsak Emericus betűivel készült, Ballagi datálása helyesnek látszik.

Obsequiale Strigoniense. [Velence 1503(?) Johannes Emericus.] [66] lev. (a–g8h10) 26 sor: fekete/piros nyomás. 8°
Cl.: Obfequiale feu baptifmale fm cho JJ rum ecclefie Strigonien. || Kiadói jelvény [Végh 13.] Urbani Keym lib. Buden. szöveggel. Cl. hátlapján: Q Tabula Ztento in hoc opufculo [2.] Lev. . Incipit obfeqale feu baptifmale f cho al || me eccl'e Strigonié. Initiú fci euáge. fm. io. || (I2) N principio erat verbú. . . Megszakad a 48. lev. hátiapján a 26. sorban: an facie oiu pprorú eé: lumé fc gétibus et ||

VI.

A velencei 1508. évi kiadás az egyetlen, amelyből a szakirodalom korábban nem csupán egyetlen példányt tartott számon. Sajnos a RMK III. 152. által közölt három példány közül ma csak a volt keszthelyi van meg az Országos Széchényi Könyvtárban, a másik kettő (Budapest, Egyetemi Könyvtár és Varju Elemér) lappang.

Érdekes megfigyelni a gyakorlati követelmények fokozódó kielégítését az egyes kiadások tipográfiájában: a koraiak levélszámozás nélkül jelentek meg, ez az 1508. évi római számú, a későbbiek pedig arab számú levélszámozást viselnek. Az első nürnbergi kiadás(ok?)hoz még nem készült tartalomjegyzék, a későbbiekhez már igen, amely a levélszámozás megjelölése után még használhatóbbá vált, miközben a mutatózást is finomították: a tételek száma 25-ről 47-re nőtt.

Az 1508. évi kiadás kolofonjában Lucantonio Giunta neve szerepel mint nyomdász, pedig a felhasznált betűk azonosak a Johannes Emericus által már az 1501. évi kiadásban is használtakkal. Ez is azt bizonyítja, hogy Emericus műhelye, miután a XV. század kilencvenes éveinek közepétől rendszeres kapcsolatba lépett Giunta egyre virágzóbb kiadói cégével, abba fokozatosan beolvadt. Eleinte (1494-5) Giunta. nem is szerepelt a kolofonokban, csak Emericus; később (1497–1500) mind a nyomdász, mind a kiadó nevét viselték a művek, majd 1501-től csak Giuntát tüntették fel a Velencében kiadott könyvek.

A magyarországi megrendelésre készült nyomtatványoknál ez a fejlődés néhány éves késedelemmel jelentkezett. Feltehető oka ennek az, hogy Emericus a budai könyvkereskedőkkel korábban önállóan kiépített kapcsolatait az 1499–1503 közötti években – ha nevét nem is tüntette fel már – még közvetlenül tartotta fenn, jóllehet műhelye ebben az időben már erősen függő viszonyba került Giunta vállalatától.

Fentebb már említettük Emericus három nyomtatványát még a XV. századból,[23] ahol csupán az első kettőn (1496, 1498) tüntette fel a nevét, az utolsón (1499.) már nem. Paep részére a fentebb IV. sz. alatt ismertetett obsequialén kívül még egy misekönyv (RMK III. 58.) is készült Emericus nyomdájában, ahonnan 1503-ban Kaym számára is két kiadvány[24] került ki. E kötetekben ugyan már nem szerepel a nyomdász, Emericus neve, de még Giuntáé sem. Az 1505. évtől kezdve azután – feltehetően az Emericus-féle nyomda teljes bekebelezése után – Giunta néhány éven keresztül (1505–1509) teljes mértékben átvette a Paeppal korábban kiépített kapcsolatokat, és az ennek alapján megjelentetett kiadványok[25] már Giunta nevét tüntették fel.

Obsequiale Strigoniense. Velence 1508. IV. Non. Mart. [márc. 4.] Lucantonio Giunta. 66 lev. (a-g8h10), 26 sor, fekete/piros nyomás. 8°
Cl. . Obfequiale feu ba || ptifmale fm cho || rú alme eccle J/ fie Strigo /J nienfis. || Kiadói jelvény [Végh 11.] Johánis Paep || librarij Buden szöveggel. CL. hátlapján: a Tabula Ztento in hoc opizfculo. ij lev.: Incipit obfeqale feu baptifmale fm cho a1 || me eccl'ie Strigonié. Initiú fci euág. fm io. || (I2) N principio erat verbú. . . lvj lev. 20. sor: Obfequialiú bndictionú opus eximiú. im-||péfis ioannis p,ep librarij: ciuis Buden. Ue-||netijs  lucantoniü de giúta ipreffú: || magnaq cú diligétia ac fideliori ftudio eméda || tü: fm ordinariá et rubricas alme ftrigoniéfis || ecclefie caractere meliori impreffum. Anno a || natiuitate xpi. Mcccccvüj. qrto nóas martij ||

VII.

Az esztergomi obsequiale soron következő kiadása ismét problematikus, ugyanis a (Sárospatakon SS 162 jelzet alatt) őrzött egyetlen példány hiányos: hiányzik a H1, H9 és H10 levél, amelyek közül az utolsó feltehetően tartalmazta az impresszumadatokat.

A RMK III. 966. e kiadást a XVI. század év nélküli művei között, mint velencei nyomtatványt közölte. Ballagi (146. sz.) felhívta a figyelmet arra, hogy a címlapon levő metszetet Kaym többször is használta, és – feltehetően ennek figyelembevételével – e kiadást az 1512 és 1513 évek közé helyezte.

A pontosabb meghatározáskor mi is az említett fametszetből indulunk ki. Kaym ezt a kiadói jelvényét (Végh 16. sz.) 1517-ben még olyan állapotban használta, hogy a kép alatt levő szedett szövegű felírás és a névkezdőkből álló kis szigla közös keretben volt (Ballagi 202. sz.). A sárospataki példányban azonban ez az alsó rész már hiányzik, tehát a nevet szándékosan eltávolították. Erre nyilván csak Kaym halála után került sor, hiszen örökösei még 1520-ban is (RMK III. 238.) változtatás nélkül az ő egyik jelvényét (Végh 17. sz.) használták.

A végső megoldást az obsequiale következő, 1525-ben Velencében Petrus Liechtenstein nyomdájában Michael Prischwicz budai könyvkereskedő számára készült kiadásában találjuk. Ott ugyanis ugyanez a fametszet még a sárospataki példányban található lenyomatnál is csonkultabb állapotban van: időközben a keretvonalak további részétől is megfosztották. A két kiadás teljesen azonos betűtípusok felhasználásával készült, és lap szerinti utánnyomata mindkettő az 1501. évi kiadásnak, amelyet az összes többi XVI. századi kiadás is – amelyek mind Velencében készültek – hasonló hűséggel követett. Aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy a kiadói jelvények ilyen átvétele bizonyos mértékig az üzleti jogfolytonosságot is jelenti: ez esetben Kaym és Prischwicz között. Hasonló esetet figyelhettünk meg Paep és Schaller esetében is 1512 után.[26]

Prischwicz eddig ismert legkorábbi kiadványa (RMK III. 259.) 1523-ban készült ugyancsak Liechtensteinnél, így az obsequiale e kiadását is, amely a fentiek alapján joggal feltehetően Prischwicz megrendelésére látott napvilágot, kb. erre az évre kell helyeznünk.

Az említett példányt – a kézírásos bejegyzés szerint – a feloszlatott leleszi premontrei rendház könyvtári anyagából 1788-ban rendezett árverésen vette meg Szombathi János, majd tőle került a volt sárospataki református kollégiumba. A kötet, amely ma is egykorú kötésben van, egy másik művet is tartalmaz, az Ordinarium Strigoniense 1520. évi, a Kaym-örökösök által megjelentetett kiadását (RMK III. 238.). Hasonlóképpen összekötve maradt reánk Keszthelyről az obsequiale már ismertetett 1508. évi kiadása is, ahol a korabeli kötet másik tagja az ugyancsak Paep kiadásában megjelent Ordinarius Strigoniensis 1509. évi kiadása (RMK III. 165.). Ezek a – feltehetően még a kiadó által összekötött – kötetek csak megerősítik azt, amit a fentiekben az említett könyvkereskedők jogfolytonosságáról írtunk.

Obsequiale Strigoniense. [Velence 1523(?) Petrus Liechtenstein.] 66 lev. (A-G8 H10), 26 sor, fekete/piros nyomás. 8°
Cl. . Kiadói jelvény [Végh 16. vari.] || Obfequiale feu baptifma || le fm chorum alme || ecclefie Strigonienfis. J Cl. hátlapján: a Tabula Ztento in hoc opufculo. 2. lev. . Incipit obfeqale feu baptifmale fm cho || alme eccl'ie Strigonié. Initiú fci euág. f io. f J (I'') lT pncipio orat vbú:… Megszakad a 64. lev. hátlcpján a 26. sorban: fcó: 2fecte purgatióis idulgétiá zfequať . Un ||

VIII.

Utoljára maradt a már előbbiekben meglehetősen részletesen tárgyalt 1525. évi kiadás (RMK III. 265.). Ennek egyetlen ismert példányát a budapesti Egyetemi Könyvtár örzi, ahová az – a címlapon levő bejegyzés szerint – az 1787-ben feloszlatott, Sopron megyei lorettomi szervita kolostorból került. A két utolsó kiadás rendkívül közel áll egymáshoz tipográfiai kivitelben (és időben is). Azonban a többi XVI. századi kiadástól is csak kevés választja el: a használt betűtípusok jóformán alig különböztethetők meg a korábbi kiadásokban használtaktól. Ezért írta Ráth,[27] hogy Liechtentstein még a korábbi kiadásoknál alkalmazott betüket is utána metszette.

Ennek az okát mi a betűk, ill. a matricák nagyüzemi előállításában keressük, amely – fejlett módon – Velencében már ebben az időben részben különvált magától a nyomtatástól. De még inkább megmagyarázhatjuk ezt a jelenséget az egyes műhelyek betűkészletének, valamint a matricáknak a vándorlásával. Giunta és Liechtentstein közeli kapcsolatát különben az is bizonyítja, hogy az említett műhelyek fametszeteiket is évtizedeken át kölcsönösen használták.[28]

Obsequiale Strigoniense. Velence 1525 Petrus Liechtenstein. 66 lev. (A-G8H10), 26 sor, fekete/piros nyomás. 8°
Cl. Obfequiale fPu baptifm,le fm cho-||rum alme ecclefie Strigonienfis. JJ Kiadói jelvéne, [Végh 16. vari.] Michael Librarius /J Prifchwicz Budenfis szöveggel. Cl. hátlapján: a Tabula cótento in hoc opufculo 2. lev.: Incipit obfeqale feu baptifmale fm cho JJ alme eccrie Strigoni6. Initiú fci euág. f io. || (I'') IT ncipio erat vbú:… 66. lev. 18. sor: Q Anno falutis 1525. Uene JJ tijs Excizffu i Edib9 Petri /J Liechtenftein Mandato /J Michaelis Prifchwic /J librarij Budenfis. /

Az esztergomi főegyházmegye a középkorban felölelte az akkori Magyarország nagyobbik és egyben jelentősebb felét, ahol igen nagyszámú papság tevékenykedett, nem is szólva arról, hogy miután a kalocsai főegyházmegye részére készült nyomtatványokat e korból egyáltalában nem ismerünk, nyilván ott is – legalább részben – az esztergomi kiadványokat használták. Így érthető, hogy nem kevesebb, mint 21 különböző kiadású esztergomi misekönyvet tartunk ma számon, amelyet az 1484–1518 közötti években nyomtak. És még azt sem állíthatjuk, hogy több bizonyosan nem jelent meg.

Amint a fentiekben láttuk, az esztergomi obsequiale 1526 előtt – a mai ismereteink szerint – nyolc kiadásban jelent meg. Ez érthető is, hiszen a misekönyv mellett, ez az egyházi kiadvány volt a leghasználtabb, meg még a papok személyes használatára készült breviárium. A rendszerint állandóan egy templomban használt, nagyalakú misekönyvvel szemben az obsequiale mérete kicsiny – általában nyolcadrét alakú – , hogy azt a kereszteléstől a temetésig számtalan alkalommal használó pap könnyen hordhassa.

Mind a kis formátum, mind a nagy használat erősen hozzájárult ahhoz, hogy a most ismertetett nyolc kiadás mindegyikéből ma csupán egyetlen példány ismeretes, s ezek egy része még csonka is. Valószínűnek látszik tehát, hogy az esztergomi obsequiale a most ismertetett nyolc kiadásán kívül a mohácsi vészig még többször is megjelent.

Die vor 1526 gedruckten Ausgaben der Obsequialia Strigoniensia

Von den Ausgaben liturgischer Texte sind das Missale und das Brevier die zwei verbreitesten. Als bedeutend ist auch das „Obsequiale” (in spezieller Zusammenstellung, und mit anderen Worten Agenda, Baptismale, Exequiale, Rituale) zu bezeichnen. Es beinhaltet liturgische Texte von Riten, die außer der Messe, aber nach genau vorgeschriebenem Text vollzogen werden.

Das „Obsequiale Strigoniense” für das Esztergomer (Graner), das „primus inter pares” Erzbistum in Ungarn, ist in gedruckter Form aus der Zeit von etwa 1490 bis 1525 in acht Ausgaben bekannt. Chronologisch gesehen sind die ersten drei im 15. Jahrhundert auf deutschem Sprachgebiet: in Nürnberg und Wien, die weiteren fünf Ausgaben im 16. Jahrhundert in Venedig hergestellt worden.