49. Egy feltehetően soha el nem készült hazai misekönyv emléke

Magyar Könyvszemle 1993. 325–330.

A korai németországi metszetek számbavételére törekvő, monumetális összeállítás egyik lapján feltűnik három magyar szentet ábrázoló fametszet.[1] A 223×168 mm méretű keretbe foglalt kép felső negyedében dicsfényt sugárzó felhőkben Szűz Mária trónol a kis Jézussal a bal karján, magyar koronával a fején, jobbján jogarral. Alatta a kép alsó kétharmadában háttérként mintázott szőnyeg szolgál. Ez előtt áll a némi fűvel és fűcsomóval élénkített földön a három férfi, Árpád-házi szent. Mindannyian igen erőteljes sasorral, fejük körül glória. Baloldalt látható az idős Szent István, hosszú hajjal és szakállal. Fején levelekből álló korona, jobbjában országalma, melyen nincs kereszt, baljában hosszú jogar. Térdig érő díszes ruhát és a felett valamivel hosszabb, még díszesebb, hasított ujjú palástot visel. Lábán csizma. Középen az ugyancsak szakállas Szent László talpig lovagi páncélban és szintén leveles koronával a fején. Jobbjával a földön álló, függőleges irányban megnyújtott, ovális pajzson Magyarország címerét tükörképben – a piros-fehér vágások száma pedig négy helyett öt – tartja míg baljában alabárdot. Nyakában vastag láncon kis ékszer (kereszt?), övéről hosszú kard lóg. A kép jobb oldalán Szent Imre áll, apjáéhoz hasonló öltözetben és csizmában. Kezeiben liliomot fog, vállra omló hosszú haját hermelines hercegi kalap fedi. Fiatalságát hangsúlyozva nincs se szakálla, se bajusza (1. ábra).

A hazai szakirodalomban legrészletesebben Lepold Antal foglalkozott e metszet leírásaival, aki ehhez a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Arcképcsarnokában található másolatot használta.[2] E metszetnek máig is egyetlenként ismert példányát Campbell Dodgson, a British Museum nagy tekintélyű metszetekkel foglalkozó szakembere írta le az első világháború előtt a Berlin melletti Grunewaldban volt Paul Davidson-féle gyűjteményből. Dodgson azonnal megállapította, hogy az kélségtelenül Hans Sebald Beham, neves nürnbergi mester alkotása.[3] Meghatározását átvette Gustav Pauli, aki összeállította Beham metszeteinek kritikai jegyzékét,[4] amit elsőként ő maga egészített ki, többek között éppen a magyar szentek képével.[5] A továbbiakban a Davidson-féle unikum sorsáról ezen felül egyedül annyit lehet még tudni, hogy az 1955-ben gazdát cserélt.[6]

Dodgson, miután Beham személyében megállapította a metszet készítőjét és azonosította a három magyar szentet, korabeli magyar szakértőkkel (Térey Gáborral és Apponyi Sándorral) levelezett erről a képről. Ők hívták fel az angol szakember figyelmét arra, hogy több Mohács előtti esztergomi misekönyvben is fellelhető ennek a három magyar szentnek az ábrázolása, de más és más kompozícióban. Így Dodgson arra gondolt, hogy Beham ezt a képet egy ma már ismeretlen, fólió alakú esztergomi breviáriumhoz vagy misekönyvhöz metszette, de ilyen kiadás nem ismeretes. Mástól (Mr. Rosenheim) származott az az ötlet, hogy e feltételezett kiadványt talán Habsburg Ferdinánd kívánta volna mejelentetni, magyar trónra lépését követően, miután sógora, II. Lajos király, akinek örökébe lépett, Mohácsnál meghalt. Ezeket a feltételezéseket érdemes a továbbiakban egyenként szemügyre venni.

A fametszet 223×168 mm-es mérete csakis fólióalakú – vagy esetleg önálló – kiadványhoz megfelelő. A breviáriumok ilyen nagy formátumban történő megjelentetése egyedül csak karban végzett zsolozsmázáshoz volt alkalmas, az egyénileg végzett imádkozáshoz a kisebb alakúak (negyedrét, nyolcadrét) volt a megfelelőbb. Jól mutatja a fejlődési irányt, hogy a 16. században készült Breviarium Romanum 385 Bohatta által regisztrált kiadása közül egyetlen egy sem jelent meg fólió formátumban.[7] A feltételezések közül tehát a breviárium törölhető. A hazai misekönyvek közül, amint erre már Dodgson figyelmét Térey felhívta, több kiadásban is látható hasonló kompozíciójú fametszet erről a három magyar szentről. Apponyi Sándor konkrétan az 1514. évi esztergomi misekönyvet[8] nevezte meg Dodgsonnak, amelyet a bécsi Winterburger-műhely állított elő. Ez az adat azzal egészíthető ki, hogy a 244×160 mm-es metszetet[9] már az 1508. évi kiadásban[10] is látni lehet, éspedig mind a két esetben a címlevél hátlapján. Az „Arma Christi” feliratot viselő címer felett, reneszánsz stílusú, építeszeti jellegű keret fenti, erkélyszerű részén a három Árpád-házi szent térdnél elvágott alakja látható. Középen áll Szent István, négy részből állított címerrel, tőle balra Szent László kettős keresztet visel jobbra pedig Szent Imre, az Árpádok sávos címerével (2/b ábra).[11]

Az esztergomi misekönyvnek egy még korábbi, 1501. évi kiadásának,[12] amely ugyan nem tünteti fel a nyomdászát, de a betűtípusok alapján tudható, hogy a lyoni Jacques Sacon-féle műhelyben készült,[13] egyik peldányában[14] a címlevél hátlapján 242×180 mm-es fametszet található (2/a ábra).[15] A gótikus indafonatokkal felül és kétoldalt keretbe foglalt képmező felső részén a félholdon trónoló Madonna koronával, fején tartja ölében a Kisdedet. A metszet alsó felében három teljes alak áll: középen Szent László, balra Szent István és jobbra Szent Imre. Mindegyik kezében földre támasztott pajzson a magyar címer. Első királyok is harci páncélban látható, akárcsak László, míg Imre földig érő bő ruhában.[16]

E két esztergomi misekönyvön kívül van még egy harmadik is, amelyben a címlevél hátlapját hasonló kompozíciójú, 295×220 mm méretű metszet díszíti.[17] Ez a zágrábi egyházmegye számára készült 1511-ben a velencei Liechtenstein-féle: műhelyben.[18] Itt a Madonna középen ül a trónon, feje fölé két angyal koronát tart. A trónus lépcsőjén felirat olvasható: „S. Maria patrona regni hungariae” szöveggel. Bal oldalt áll Szent István, aki részben takarja mellette álló fiát, míg Szent László a kép jobb oldalán látható. A két király vállgallérján, a hercegnek pedig a kardján olvasható a névfelirat. Ez utóbbinak szövege: „S. Emericus dux Sclavoniae”, ez tehát Zágráb esetében külön hangsúlyt kapott. Alul, keskeny sávban virágok között két címer: bal oldalt a magyar,[19] jobb oldalt pedig az Árpádoké (2/c ábra).[20]

A fenti három példa meggyőzően bizonyítja, hogy a Beham-féle metszetet valóban egy hazai misekönyvbe szánták: talán ugyancsak a címlevél hátlapjára. Hubay Ilona e témájú bibliográfiája[21] negyedszáz kiadásban mutatta be ezeket. Jóllehet ennek összeállítása óta már több mint félszáz esztendő telt el, és számos további példányuk került elő az utóbbi évtizedekben,[22] a korábbról ismeretlen kiadások száma ezzel szemben meglepően alacsony. Mindössze két ilyen akad: a legelső esztergomi,[23] amely csak változata az 1480. évi és korábbról már nyilvántartott Missale ad usum dominorum Ultramontanorumnak,[24] valamint az első pécsi misekönyv, amelyet a bázeli Wenssler-féle műhelyben állítottak elő 1487 táján.[25] E két korai, nyilván még igen kis példányszámban előállított hazai misekönyvön kívül más, új kiadás tehát nem került elő. Bár természetesen nem zárható ki, hogy ilyen a jövőben felbukkanjon, mégis az a valószínűbb, hogy a Dodgson által ismertetett fametszetet olyan kötethez rendeltek meg, amely végülis nem készült el.

Az 1500. évben született Beham munkáját a művészettörténészek a 16. század húszas éveinek közepére datálták. Az a feltételezés, hogy ez Habsburg Ferdinánd megrendelésére történt, nem tetszik meggyőzőnek. Jóllehet ez az uralkodóház évszázadokon keresztül szorosan együttműködött a római egyházzal, Magyarországról egyetlen szertartáskönyve sem ismeretes a katolikusoknak, amely közvetlenül az egyik Habsburg király költségén jelent volna meg.

A hazai egyházmegyék részére készült misekönyvek az említett mintegy negyedszáz kiadásban az 1480 és 1518 közötti időben láttak napvilágot.[26] Amíg az 1518. esztendőt közvetlenül megelőző évtizedben szinte évenként nyomtattak ki ilyen köteteteket, ezt követően hirtelen szünet állt be a hazai misekönyvek közreadásában. Luther fellépése egyszeriben megrázta majdnem az egész Európát. Lehetséges az is, hogy a hazai könyvpiac – éppen az említett sűrű megjelenést követően – egy ideig telített volt, de az sem kizárt, hogy az ilyen jellegű kiadványokat többnyire megjelentető budai könyvkereskedők tevékenységében keletkezett egyenetlenség. Mindenesetre 1526-ra már feltehetően időszerű lehetett egy hazai misekönyv kiadása. Ezért, amíg Dodgson Mohácsot követően kereste a magyarországi szertartáskönyvet, addig ennek tervezése inkább a megelőző időben tűnik reálisnak.

Feltételezhető, hogy pl. az immár hosszú évek óta ki nem nyomtatott esztergomi misekönyv újbóli közreadását tervezték. Ehhez Nürnbergben megrendelték a három magyar szent fametszetét. A mohácsi csatavesztés során azonban nem egyedül II. Lajos, de az országnagyok közül igen jelentős számban mások is haltak ott meg, köztük a püspököknek mintegy fele. A csatamezőn maradt a magyar egyházi hierarchia élén álló mindkét érsek: Szalkai László esztergomi és Tomori Pál kalocsai érsek. De ugyanez a sors jutott osztályrészül – többek között – még (Csulai) Móré Fölöp pécsi, Perényi Ferenc váradi és Paksi Balázs győri püspöknek is.

Mindebből egyértelműen kiviláglik, hogy Mohács a hazai legfelsőbb klérus sorsát illetően is – akárcsak az egész magyar történelem számára – vízválasztó volt. Az immár a szó szoros értelmében fejetlenné vált egyházi szervezet a továbbiakban aligha gondolhatott olyan tervek megvalósítására, mint egy misekönyvnek külföldön történő, meglehetősen költséges megjelentetése. A püspöki székek betöltése körül megindult vetélkedés, a török megjelenése immár hazánk szívében, a Szapolyai János és Ferdinánd között kirobbant háború a trónért, és végül, de nem utoljára az immár egyre tömegesebb protestáns mozgolódások mind olyan tények voltak, amelyek szinte lehetetlenné tették a korábbi elképzelés megvalósítását.

Érdemes még szemügyre venni, hogy vajon hol tervezhették hazai használatra szánt misekönyv elkészíttetését? Beham, a művész Nürnbergben tevékenykedett, ahol a 15. században többször is nyomtattak Missale Strigoniensét.[27] A reformáció azonban azonnal hatott erre a birodalmi városra, és 1517 után már nem állítottak ott elő többé egyetlen misekönyvet sem.[28] Miután a fametszetet Nürnbergben vésték, az itáliai vagy esetleg franciaországi megjelentetés szándékát el kell ejteni, hiszen az ott számításba vehető nagy nyomdahelyeken (Velence és Lyon) jó képessegű metszők sora állt mindenkor rendelkezésre. Így inkább a legfejlettebb területektől távolabb fekvő, de hazánkkal szomszédos Krakkóra kell gondolni. Itt Joannes Haller ezekben az években rendszeresen nyomott lengyel egyházmegyék számára misekönyveket.[29] A magyar és az akkori lengyel főváros között ekkoriban meglehetősen élénk könyvkiadói és kereskedelmi kapcsolatok voltak. Jól példázza ezt az 1516. évi Breviarium Cracoviense, amellyel Urbanus Kaym budai kiadó jelentetett meg.[30]

Mindent összefoglalva úgy tűnik, hogy a három Árpád-házi férfi szentet ábrázoló metszetet, amit Beham Nürnbergben vésett, olyan fólió alakú hazai (feltehetően esztergomi) misekönyvhöz szánták, amelyet akkoriban leginkább Krakkóban lehetett kinyomtatni. Az a terv azonban a mohácsi csatavesztés nyomán keletkezett általános zűravarban lekerült a napirendről.

Das Andenken eines vermutlich nie verfertigten Meßbuches für Ungarn

Von einem relativ großen Holzschnitt (223×168 mm), der vor dem zweiten Weltkrieg in einer Berliner Privatsammlung aufbewahrt war, stellte Campbell Dodgson fest, daß er Hans Sebald Behams, des namhaften Nürnberger Meisters Werk ist. Auf dem oberen Teil des Bildes ist die Madonna mit der ungarischen Krone zu sehen mit dem Kind auf dem Arm. Unten huldigen ihr drei Heilige aus dem Árpáden-Haus: István (Stephan), Imre (Emerich) und László (Ladislaus).

Von den für die ungarländischen Bistümer bestimmten Meßbüchern tragen mehrere (Lyon 1501, Wien 1508, 1514 und Venedig 1511) an der Rückseite des Titelblattes genau solche Kompositionen, jedoch in einem anderen Schnitt. Die Tätigkeit von Beham ist seit Mitte der 1520er Jahre nachweisbar. Das Missale Strigoniense ist – nach den früher fast jährlich erfolgten Ausgaben – damals seit mehreren Jahren nicht mehr erschienen. Es darf vermutet werden, daß dieser Holzschnitt zu einer geplanten neuen Ausgabe bestellt wurde. Nach der Schlacht bei Mohács (1526), wo die beiden Erzbischöfe und mehrere Bischöfe des Landes ihr Leben ließen, ist das Meßbuch in Mangel an Mäzenen und in der Wirre der Zeit nicht mehr fertiggestellt worden.