53. Janus Pannonius epigrammáinak legelső kiadása

Irodalomtörténeti Közlemények 1991. 417–427.

Az Országos Széchényi Könyvtárban immár évek óta folyik a Szabó-Hellebrant-féle RMK III. bibliográfia kiegészítésének, és igazításainak gyűjtése, rendezése és sajtó alá történő szerkesztése.[1] E munkálatok során a gondok külön csoportját alkották azok a 16. század első felében, Krakkóban készült nyomtatványok, amelyeknél a RMK III. egyáltalán nem, vagy olyan egykori lengyel főúri könyvtárakat jelölt meg lelőhelyül, amelyek ma már bizonyosan nem léteznek. A mintegy negyven ilyen tételből álló jegyzéket megküldtük a varsói nemzeti könyvtár illetékes osztályának, ahol a retrospektív lengyel nemzeti bibliográfiát gondozzák. A varsói kollégák pontosan közölték, hogy melyik RMK III. tételből ma hol ismernek példányt, ill. melyekből ők sem tudnak ilyenről. Válaszuk mellé helyeztek két másolatot egy Uppsalában őrzött, magyar vonatkozású krakkói nyomtatványról, amely nem szerepelt jegyzékünkben. A figyelemfelhívás számunkra rendkívüli jelentőségű volt, mert a másolatok Janus Pannonius epigrammáinak egy eddig ismeretlen, korai kiadásáról készültek.[2]

Haladéktalanul mikrofilmet rendeltünk tehát az említett svéd város egyetemi könyvtárából, ahonnan feltűnően rövid időn belül nem is ez, hanem maga a Kk 97 jelzetű könyv érkezett meg! Egészen kivételes értékű gyűjtőkötet ez, amelyben ma nem kevesebb, mint 25 zömmel kisterjedelmű nyomtatvány található, amely 1509 és 1520 között látott napvilágot túlnyomó többségében Bécsben és Krakkóban, de akad közöttük három lipcsei, két bázeli és egy nürnbergi kiadvány is.

A kötet ma a következő műveket tartalmazza:

1. Hesiodus: Opera et dies. Basileae (1518 Frobenius.)

2. Vadianus, Joachimus: De poetica… (Viennae 1518 Singrenius.)

3. Vadianus, Joachimus: Aegloga… Faustus. (Viennae 1517 Singrenius.)

4. Vadianus, Joachimus: Mythicum syntagma… (Viennae 1514 Vietor & Singrenius.)

5. Vadianus, Joachimus: De undecim milibus virginum… (Viennae) 1510 (Vietor.)

6. Vadianus, Joachimus: De Vadianorum familiae insignibus… [Viennae] (1515 Vietor.)

7. Ursinus Velius, Casparus: Epistolarum & epigrammatum… (Viennae) 1517 (Singre­nius.)

8. Ursinus Velius, Casparus: Ad Mariam virginem… (Viennae 1517 Vietor.)

9. Ursinus Velius, Casparus: In divum Maximilianum… epicedion. (Viennae [1519] Singrenius.)

10. Ursinus Velius, Casparus: Noánio anniversaria. (Viennae [1520] Singrenius.)

11. Gundelius, Philippus: In divum Maximilianum… epicedion. (Viennae 1520 Singrenius.)

12. Gundelius, Philippus: Aeglogae duoe. (Viennae 1518 Vietor.)

13. Faber, Udalricus: Aegloga… (Viennae) [1519] (Singrenius.)

14. Stretzinger, Thomas: Oratio de divo Leopoldo… (Viennae 1513 Vietor & Singrenius.)

15. Viihelinus, Franciscus: Opusculum… (Cracoviae 1518 Vietor.)

16. Corvinus, Laurentius: Epithalamium… (Cracoviae 1518 Vietor.)

17. Agricola, Rodolphus jun.: Libellus de constitutionibus humani corporis. (Cracoviae 1518 Vietor.)

18. [Augustinus Moravus:] Catalogus episcoporum Olomucensium. (Viennae) [1511] (Vietor & Singrenius.)

19. Ribsch, Henricus: Disceptatio an uxor… (Nürnberge 1509 W[eissenburger].)

20. Emmanuel I. rex Portugaliae: Epistola… (Viennae 1513 Vietor & Singrenius.)

21. Cebes: Tabula… [Viennae 15](17 Vietor.)

22. Burchardi, Udalricus: Hortulus musices pmcticae… Lipsiae (1514) Lotther.

23. Sabellicus, Marcus Antonius Coccius: De rerum et artium… (Lipczck 1511 Wolf. Monac.)

24. Libanus: Declamatio… de uxore loquace. (Lipsi 1511 Lotter.)

25. Augurellus, Joannes Aurelius: Chrysopoeiae Iibri VL Basileae (1518 Frobenius.)

A mai 21. és 22. tag között valamikor kivágtak 24 levelet, amelynek ma már csak a csonkjai találhatók a fűzésben. A 16. század derekán egy kéz az első kötéstábla belsejébe „Index opusculorum, quod hoc liber cotinet” kezdettel feljegyezte a könyvben található valamennyi munkát. Ebből tudni lehet, hogy a ma hiányzó nyomtatvány „P. Jani Hadelii Elegiarum Lib. I. Vien. 1518.” volt. Az uppsalai könyvtár mintegy száz esztendős leltárából az is kiderül, hogy a nyomtatvány ekkor már csonka volt, majd egy későbbi bejegyzés szerint hiányzott is a kötetből.[3]

A korabeli fatáblák félig kaptak reneszánsz stílusú vaknyomással díszített bőrbevonatot a kötés gerince táján. A legutóbbi időkben ennek viszonylag kisebb hiányosságait szakszerű restaurálással egészítették ki. A kötet első tagjának címlapjára a 16-17. század fordulóján kézírással az akkori tulajdonost jegyezték fel: „Collegij Braunsberg Societatis Jesu”. Ebben a nevezetes kelet-poroszországi jezsuita kollégiumban Balassi Bálint is tartózkodott. A harmincéves háború során a rendház akkori könyvtárát a svédek elvitték. Így került ez a kötet a 17. században mai őrzési helyére. Braunsberg későbbi könyvtárában őrizték az első hazai nyomtatvány, a „Chronica Hungarorum” egyik példányát, amely a második világháború végén feltehetően elpusztult.

Az Uppsalában levő kötet felső metszésére tintával ráírták a gyűjtőkötet első tagjának hangsúlyozásával annak rövid tartalmi megjelölését: „Hesiodus variaque poetarum opuscula”. Felette a fűzés közelében ugyanez a kéz az „1521” évszámot jegyezte rá a metszésre. E kettő között összevont betűkkel és jelekkel feltehetően az egykori tulajdonos jelölte meg magát. E betűcsoport első tagja a görög „F” (fi), a harmadik pedig „S”. A kettő közötti jel egy felfelé mutató nyíl, amelyet középen egy hosszabb, alsó harmadában pedig egy rövidebb vízszintes vonal keresztez. A lengyel kollégákra a feloldásban is támaszkodni lehetett. Ez alkalommal a krakkói Jagelló-könyvtárból érkezett a segítség.[4] Eszerint a fentiek Fiodor Sapiehát, Bohdan Sapieha fiát jelölték. Az utóbbi 1512-ben kapta a „Lis” címert, amelynek ábrázolását a két említett betű között lehet látni. Fiodor Sapieha személye nem túlságosan ismert, de az tudott, hogy 1522 tájt Zsigmond király krakkói udvarában szolgált.[5]

Az összesen 26 nyomtatvány közül a legfiatalabbak 1520-ban láttak napvilágot, így tulajdonosuk azokat – a metszésen látható évszám tanúsága szerint – már a következő esztendőben egybeköttette. Az akkoriban már Krakkóban tevékenykedő, de azt megelőzően Bécsben működött Hieronymus Vietor, ill. az ő korábbi bécsi nyomdásztársa, Johann Singriener kiadványai a köteten belül csaknem teljesen zárt csoportot alkotnak, és egyben azok túlnyomó többségét teszik ki. A gyűjtőköteten belüli összeállítás további szempontja a szerző volt: Vadianus 2–6., Ursinus Velius 7–10. sorszámú. E formai szempontoknál lényegesebb a 26 nyomtatvány tartalmi összetétele. Bár az alkalmi üdvözlőversek és a beszédek vannak többségben, találhatók még közöttük klasszikus auktorok műveitől korabeli híradáson át zeneelméleti munkáig sok minden. A kikövetkeztetett egykori tulajdonos, Fiodor Sapieha tehát feltehetően széles érdeklődésű ember volt, vagy legalábbis a krakkói udvarban sokféle tárgyú kiadványhoz jutott hozzá. A nyomtatványok gondos összegyűjtése, azok egybeköttetése, de mindenekelőtt személyének – az akkori humanista szokásoknak megfelelő módon – a könyvmetszésén betűkkel és jelvénnyel történő jelölése bibliofil ambíciókról tanúskodik.

A fenti jegyzékben szereplő kiadványok bibliográfiailag egy kivételével a régi nyomtatványok szakirodalmában mind jól ismertek, sőt egy részük az Országos Széchényi Könyvtárban is megtalálható.[6] Az egyetlen kivétel a 15. tag, Újhelyi Ferenc Opusculurn című munkája. Ezt az unikumot eddig egyedül az Uppsalában őrzött, régi, lengyel vonatkozású könyvek katalógusa említette.[7] A negyedrét alakú nyomtatványt négy, egyenként ugyancsak négy levélből álló és „a”-tól „d”-ig jelölt füzet alkotja, így összterjedelme 16 számozatlan levél. A címlapon felül öt sorban a következő szöveg olvasható: „Opusculum Erancisci [!] Viihelini adventum serenissime dominae Bonae reginae, conjugis invictissimi principis domini domini Sigismundi Poloniae regis declarans”. Három üresen hagyott sor után pedig ez következik: „Insunt praeterea Ioannis [!] Pannonii Quinqueecclesiensis episcopi epigrammata, lectu haud indigna, hactenus non impressa.” További három üres sort követően „Michaael [!] Lastochius ad lectorem” címzéssel következik a hat sor, vagyis három disztichon terjedelmű üdvözlővers.

A címlevél fonákján hat disztichon 12 sora immár Újhelyi Ferencet köszönti a következő címzéssel: „Carmen Benedicti Varadiensis artium et philosophiae magistri, quo Viihelinum ad Musas sitienter emulandas, incitat.” A második levél színén immár prózai szöveg olvasható, amelynek élén „Franciscus Viihelinus Pannonius generoso domino Benedicto Ramocayai, templi Viihel gubernatori metitissimi verbi divini declamatori vigilantissimi salutem” szövegű sorok állnak. Az írást fametszetes iniciálé kezdi, a végén pedig a datálás: „Cracoviae ex contubernio Hungarorum decimo Calendas Junii anno virginalis partus 1518.”

A második levél fonákján kezdődik a kiadvány legterjedelmesebb egysége, az a hódoló vers, amely a „Carmen Francisci Viihelini reginalis majestatis adventum declarans” címet viseli. A 151 disztichon 302 sora a második füzet harmadik levelének fonákján a középtájt végződik. A szöveg élén újabb fametszetes iniciálé található. A királyi nászra írt költemény fontosabbnak tűnő részeit kisebb betűtípussal szedett lapszéli megjegyzések emelik ki.

Az Újhelyi-féle költemény vége alatti fél lapon ismét prózai szöveg következik, amelyet ugyancsak fametszetes iniciálé vezet be. Címzése: „Franciscus Viihelinus ingenioso adulescenti Nicolao Transilvano, nato generosi magnifici domini Stephani Bamphi salutem”. A második füzet következő, negyedik levelének színén legfelül olvasható: „Epigrammata Iani Pannoini [!] Quinqueecclesiarum praesulis, viri omnium certe ore doctissimi, omnibus lectu gratissima et jucunda” címszöveg. Összesen tíz lapon (vagyis öt levélen) a harmadik füzet végéig olvasható Janus 41 epigrammája.

A kiadvány utolsó, negyedik füzetén egész sor vers foglal helyet: „Franciscus Viihelinus Emerico Corlatino, templi Viihel canonico, meritissimi patrono suo carmine gratulatorio sese commendat.” (d1a-d2a) – „Eiusdem ad Bartholomeum Barronium, institutorem suum rectorem scholae Viihel. Saphicum Endecasyllabum.” (d2a) – „Eiusdem ad Antonium Buza et agricolam et cytharedum famigenatissimum moecenatem suum.” (d2b-d3a) – „Ad Benedictum Ramocyai pro conclusione endecasyllabum.” (d3a) – „Valentinus Zegedinus sub nomine scribentis in lividum.” (d3d) – „In eundem Mattheus Kazoni.” (d3b). Ezeket szorosan követi a kolofon: „Impressum Cracoviae per Hieronymum Vietorem, anno partus virginei 1518. mense Junii.” A kiadvány utolsó levelének színe üres, a fonákján 91×116 mm méretű és Vietor más kiadványaiban is előforduló fametszet látható, amely keretben férfialakot ábrázol derékig kettős fejjel (Janus!?!) kinyújtott kézzel, alatta két igen dúsan fodrozott vízszintes szalag. Ennek legalsó redői között alul az „R” és a „B” betű olvasható. A két felső sarkot háromszög alakban lombos faágak fedik.[8]

Sorra véve a kis kiadvány egyes szövegrészeit, azokról a következőket tűnik érdemesnek ismertetni. A címlapon az olvasókhoz intézett vers szerzője, Michael Lastochinus feltehetően lengyel származású, aki a királyi esküvőn lelkendezik. A hátlapon olvasható vers szerzője „Benedictus Varadiensis, artium et philosophiae magister”. Tőle eddig nem volt ismeretes semmiféle írás sem, így neve nem szerepel a magyar írók jegyzékeiben.[9] Azonban mint a krakkói egyetem hallgatója és az ottani „bursa Hungarorum”, vagyis a magyar diákok otthonának lakója többször is megörökítést nyert a korabeli dokumentumokban. Így tudni lehet róla, hogy 1503-ban a nyári szemeszterben iratkozott be a krakkói egyetemre, ahol 1505-ben a magyar bursa seniora lett, 1507-ben pedig magisterré avatták. Váradi Benedek a Kassa közelében fekvő Gálszécs plébánosa volt.[10]

A kiadványban olvasható következő szöveg írója egyben az egész kis nyomtatvány összeállítója és részbeni szerzője: „Franciscus Viihelinus Pannonius”, címzett e pedig: „Benedictus Ramocyai, templi Viihel gubernator”. Ramocsai Benedek tehát Újhelyi szülőhelyén volt a templom igazgatója. A neki szóló írás alapján joggal feltételezhető, hogy támogatta a szerző krakkói tanulmányait, sőt talán Újhelyi versének nyomtatásban történő közreadását is. Ajánlásában Újhelyi megemlíti, hogy két esztendeje lépett be „Apolló táborába”, amivel feltehetően az első egyetemi fokozata elnyerésére utalt. Elmondja továbbá, hogy költeménye első irodalmi zsengéje, amit mintegy Ramocsai nevében nyújt át a királyi párnak.

Itt látszik szükségesnek tisztázni, hogy melyik Újhelyről is van szó. Magyarországon ugyanis több ilyen nevű helységről lehet tudni: pl. Ugocsában (Tiszaújhely) vagy Zemplénben (Sátoraljaújhely). Miután azonban Újhelyi a krakkói beiratkozásánál egyházmegyei hovatartozásul Esztergomot adta meg, így joggal feltételezhető, hogy a felvidéki Vágújhely szülötte. Megerősíti ezt a később ismertetésre kerülő „Emericus Corlatinus, templi Viihel canonicus” egyházi beosztásának megjelölése, hiszen a hazai Újhely nevű helységek közül egyedül itt működött kanonokból álló prépostság.[11]

A krakkói nyomtatvány terjedelmileg legnagyobb része az a verses ének, amelyet Zsigmond lengyel király és az Itáliából érkezett Bona Sforza 1518. április 18-án tartott esküvője alkalmával írt latin nyelven Újhelyi Ferenc. Ő eddig, mint szerző, teljességgel ismeretlen volt. Létéről ugyancsak a krakkói egyetem és a magyar bursa feljegyzései őriztek meg néhány adatot. Ezek szerint az 1513/4. évi téli szemeszterben iratkozott be az akkori lengyel főváros egyetemére: egészen pontosan 1515. január 5-én, mint „Franciscus Johannis de Tyhel dioc. Strigoniensis” megjelöléssel.[12] Apját tehát Jánosnak hívták. A baccalaureatusi fokozatot 1516-ban nyerte el.[13] 1518 nyarán – éppen a kiadvány tanúsága szerint – még mindig a krakkói magyar bursán tartózkodott, de magasabb egyetemi fokozat elnyeréséről nincs adat. További életútjáról sem maradt fenn emlék.

Lengyelország egyik legjelentősebb uralkodója, a Jagelló-házból származó I. (Nagy vagy Öreg) Zsigmond, aki Ulászló magyar és cseh király öccse volt, megözvegyülve másodszor is megnősült. Az itáliai neves Sforza-család tagját, Bonát vette nőül 1518.  április 18-án. Ezt az eseményt örökítette meg Újhelyi költeményében, illetve dicsőítette a királyi párt. Az indíttatást ehhez feltehetően az a korábbi költői verseny adta, amelyet még Zsigmond király első esküvője alkalmával rendeztek. A lengyel uralkodó 1512. február 6-án vezette a krakkói székesegyház oltárához a Magyarországról érkezett Szapolyai Borbálát, István nádor lányát és a későbbi János király testvérét. Ez alkalomra több poéta is latin nyelvű költeményt írt. Laurentius Corvinus és Georgius Logus alkotását Thurzó János boroszlói püspök nyújtotta át az uralkodónak. Paulus Crosnensis, aki a helyi egyetemen ókori költőket magyarázott, 355 soros epithalamiumot irt,[14] Eobanus Hessus alkotása február 29-én,[15] Andreas Cricius írása február 18-án,[16] míg Joannes Dantiscus verse már február 12-én nyomtatott formában is napvilágot látott.[17] A vetélkedésből végül is Cricius (Krzycki) került ki győztesként.[18] Jóllehet erre nincs biztos korabeli adat, úgy tűnik, hogy valami hasonló történhetett – akár szervezett, akár szervezetlen formában – Zsigmond második esküvője alkalmával is, mert az erre az eseményre nyomtatásban megjelent költemények száma még magasabb is a hat évvel korábbinál. Az akkor szerepeltek közül újra írt az akkor győztes Andreas Cricius,[19] Laurentius Corvinus[20] és Paulus Crosnensis.[21] De újak is felléptek: Hieronymus Balbus,[22] Jodocus Ludovicus Decius,[23] Rudolphus Agricola junior,[24] Caspar Velius Ursinus.[25] Sőt Joachimus Vadianus már márciusban megjelentette üdvözlőversét Bécsben az akkor ott átutazó menyasszony számára,[26] amit azután Krakkóban is utánnyomtattak április 13-án, tehát ugyancsak még az esküvő előtt.[27] A fentiek alapján immár jobban megítélhető Újhelyi bátorsága, aki ugyan két hónappal később, de mégiscsak vállalkozott a fentiekben felsorolt és részben nemzetközileg is ismert, sőt elismert költők mellett erre a nevezetes alkalomra szóló üdvözlő vers megírására.

Újhelyi költeményének egyetlen közvetlen magyar vonatkozása a 287–288. sort elfoglaló distichon (b3a): „Battiiani Hunnorum clara de gente creatus – Non nisi sponte sua praecipitatur equo.” A lapszélre nyomtatott „Battijani.” szó ezt még ki is emelte. Hogy a nagy Batthány-családból vajon ki is volt jelen II. Lajos magyar király nagybátyjának esküvőjén, annak eldöntése nem könnyű, hiszen a korabeli tudósítások adósok maradnak a keresztnév közlésével. Leginkább I. Benedek budai várnagy és kincstartó, valamint I. Boldizsár jajcai és boszniai bán kerülhet szóba.[28] Deciusnak a fentiekben említett és királyi nászról írt beszámolójából az is megtudható, hogy a mindig keresztnév nélküli „Magyarország kiváló katonája” „Bathian”, ill. „Batyan” 39 lovassal vett részt az esküvőn, ahonnan távoztában a lengyel uralkodótól aranyos ruhát kapott ajándékba. Különben Lajos király, Perényi Imre nádor, Bakócz Tamás prímás, a kalocsai érsek, a pécsi és váci püspök az országgyűlésre való hivatkozással sorra kimentette magát, de valamennyien küldtek maguk helyett követet. A magyar uralkodót Estei Hippolit bíboros képviselte 367 lovas élén, míg a nádort 24 kísérővel az a Hieronymus Balbus, aki az egyik üdvözlő költeményt is írta. Az utóbbi ajándékba ruhát és prémeket kapott.[29]

Az a körülmény, hogy a Magyarországról érkezett számos küldöttségről, amely rangban mind felette állott Batthyánynak, Újhelyi egyáltalában nem emlékezett meg írásában, arra lehet következtetni, hogy egyedül ez utóbbitól kapott vagy remélt támogatást a krakkói magyar bursa lakója.

Eddig tartott az Uppsalában fennmaradt kis krakkói kiadványnak az a része, amelyről Trypućko katalógusa már hírt adott Újhelyi neve alatt. Ezt követik azok a részek, amelyekre már a címlap második bekezdése utal: Janus Pannonius epigrammái és az azt bevezető ajánlás. Ez utóbbit Újhelyi a nemes Bánffy István Erdélyből származó fiának, Miklósnak ajánlotta, mint „preceptor”. Tehát Újhelyi tanította és viselte gondját e neves família ifjú sarjának Krakkóban. A család történetében többször is szó esik II. István gyermekei sorában II. Miklósról.[30] A család oklevelei közül több is emlegeti ezt a II. Miklóst – többnyire fivéreivel egyetemben – különböző birtokügyekben 1514 és 1525 között.[31] De Bánffy Miklós krakkói tartózkodásának is maradt nyoma az 1517. évi téli szemesztertől 1519 nyaráig.[32]

Újhelyinek ez a kapcsolata a Losonczi Bánffy-családdal akaratlanul is felveti azt a kérdést, hogy ez vajon nem még szülőhelyéről eredeztethető-e? A vághelyi prépostság 1514-ben történt újraalapítását követően ugyanis a kegyúr – legalábbis a szakirodalom szerint – az alsólindvai és bolondóczi Bánffy-család volt.[33] Lehet azonban, hogy merő véletlenről van szó, hiszen az erdélyi Losonczi Bánffyak és a nyugat-magyarországi Bánffyak nem tartottak egymással szoros rokonságot.

A fiatal Bánffy Miklósnak szóló írás tartalma különösen érdekes, mert abból végre részletek tudhatók meg Janus epigrammái krakkói kiadásának előzményeiről. A többi korai Janus-kiadás több-kevesebbet mind elárul a sajtó alá rendezőről, a mecénásról stb. így az 1512. évi bécsi,[34] az 1513. évi bolognai,[35] az 1514. évi bécsi,[36] az 1518. évi bázeli,[37] az 1522. és 1523. évi bolognai[38] mind ad bizonyos támpontot a megjelenés körülményeiről.[39] Egyedül Janus epigrammáinak eddig ismert első, 1518. augusztusi kiadása[40] hallgatott arról, hogy ki és kinek a támogatásával jelentette ezt meg.

Jan Ślaski tett eddig egyedül kísérletet, hogy e homályba valami fényt vessen, amikor arról írt: „Csábító lenne az a hipotézis, hogy [Vietor] a bécsi krakkói nyomdász ebben az esetben felhasználta az 1517-ben elhunyt Paulus Crosnensis kézirathagyatékát”.[41] Valóban a krakkói egyetemnek ez a neves tanára, aki járt is Magyarországon és a legelső nyomtatott Janus-kiadást 1512-ben Bécsben gondozta, továbbá Hieronymus Vietor a nyomdász, aki 1509 és 1517 között Bécsben dolgozott,[42] önmagukban is logikus alapot látszottak biztosítani az 1518. évi Janus-féle epigrammakiadás megjelentetéséhez.

A most előkerült nyomtatványban Újhelyi azután fiatal tanítványának, Bánffy Miklósnak szóló ajánlásában (b3a) a korábbi hipotézis helyett igen pontos tájékoztatást nyújt: „Cum diebus pauloantem decursis Gregorius de Sirmio meus familiaris, nonnula Io. Pan. epigrammata viri certe omnium iudicio eruditissimi, mihi exhibuisset. Incredibile sane dictu est quam maximi muneris vice ea acceperim. Consideranti itaque mihi cuius potissimum sub nomine in lucem prodirent, Tu imprimis occuristi Nicolae dilectissime, cui nuncupatim dedicarentur.” Ajánlásának ezekből az első soraiból máris kiviláglik, hogy Újhelyinek alig néhány nappal korábban mutatta meg Janus epigrammáit valamiféle atyafia „Gregorius de Sirmio”. Újhelyi rendkívüli lelkesedését tanúsítja, amikor arról ír, hogy „kimondani is hihetetlen, hogy milyen nagy ajándékként fogadta” e kéziratot. Ő tehát azonnal felismerte Janus epigrammáinak jelentőségét és értékét. A következő lépés azután annak nyomtatásban történő közreadása volt. Ehhez azonban nyilván pénzre volt szükség. Nem kétséges, hogy ebben számított előkelő és gazdag családból származó tanítványa, ill. annak apjának támogatására.

Újhelyinek a Zsigmond-Bona-féle esküvő alkalmával írt költeménye kinyomtatásához alighanem már korábban sikerült a szükséges anyagi támogatást – akár több helyről is – biztosítania. Előkerülvén a jeles kézirat Újhelyit dicséri, hogy felismerve annak rendkívüli fontosságát azonnal közre akarta adni. Ehhez kitűnő alkalomnak bizonyulhatott a már kinyomtatásra váró költeménye a királyi nászról, így ahhoz mintegy függelékként hozzácsatolta Janus epigrammáit. Újhelyi tehát a Janus-kéziratot „Gregorius de Sirmio”-tól kapta. E fontos közvetítőszemély azonosítása Ritoók Zsigmondné segítőkészségének köszönhető. Az ő útmutatása alapján a következők voltak e személyről megállapíthatók. A bécsi egyetem magyar nemzetének (natio) anyakönyvébe az 1512. év első felében bejegyezték „Gregorius Seremiensis de Sant Marton” nevét.[43] Ennek segítségével voltak azután tisztázhatók a máshol már a „Seremiensis” megjelölés nélkül szereplő Gergely diák egyetemi tanulmányai.

Eszerint az 1511. október 13-án a bécsi egyetem anyakönyvébe a magyar „natio” utolsó, 36. tagjaként írták be „Gregorius de Zentmartho” (!) nevét.[44] A következő év április 13-án a „facultas artium”-ba iratkozott be, mint „Gregorius Peterfi de Sentmarton”. Az 1517. évi nyári szemesztere a krakkói egyetem anyakönyvébe jegyezték be, mint „Gregorius Michaelis de Sancto Martino dioc. Baciensis”. Ez év őszén „Gregorius de Sancto Martino, bacc.” formában rögzítették a krakkói magyar bursa consiliariusaként.[45] Magának a bursának anyakönyvében „Gregorius de Sancto Martino” névalakban olvasható, amihez később más kéz hozzáfűzte a „Petewrfij” szót.[46]

Tehát a szerémségi Szentmártonból származott[47] a Janus-kézirat napfényre hozója, kialakulóban levő családi neve Péterfi lehetett és apja a Mihály nevet viselte. 1511/1512. években a bécsi, majd 1517-ben már mint baccalaureus a krakkói egyetemet látogatta. Itt adta át az epigrammákat 1518. tavaszán Újhelyinek.

A fentiek mintha megerősítenék Ślaskinak a fentiekben ismertetett feltételezését, amely szerint a Janus-kézirat, amelyből Újhelyi az epigrammákat 1518. júniusában Krakkóban megjelentette, talán az előző esztendő novemberében[48] elhuny Paulus Crosnensis hagyatékából származik. Lengyelországnak ez az első humanista költője[49] 1508. év második felét Magyarországon töltötte részben Perényi Gábor ugocsai főispánnál. Itt és ekkor kaphatta azt a Janus-kéziratot, amelyből Bécsben, 1512-ben a Guarinus-féle panegiriszeket kinyomatta, és amelyet patrónusának és nyilván mecénásának, Pe­ré­nyinek ajánlott. 1514-ben újabb rövid időt töltött ennél a családnál az erdődi birtokon Paulus Crosnensis.[50] Talán e második alkalommal szerezte meg azt a Janus-kéziratot, amelyekben az epigrammák voltak. Az is elképzelhető, hogy azok a már korábban kapott kódexben voltak, csakhogy a Perényiek egykori udvari papja – a néhány erősen antikleriális vers miatt – azokat nem kívánta publikálni. Ezt a kéziratot a budai kancellárián vagy annak levéltárában másolhatták,[51] amelyet Mezey László a „leghumanistább” janusi alkotásnak nevezett.[52] Hogy miképpen kerülhetett azután a krakkói egyetemi tanártól, ill. annak hagyatékából az akkor ott tanuló szerémségi származású Péterfi Gergelyhez, arra vonatkozólag még óvatos feltételezéshez alapot nyújtó adat sem áll ma rendelkezésre.

A versek közül Újhelyi 41-et jelentetett meg a címekkel együtt összesen 276 sorban ebben az 1518. júniusában elkészült kiadásban öt levélen, azaz tíz lapon. Összevetve ezt a szakirodalomban már korábbról jól ismert és 1518. augusztusában készült, önálló epigrammakiadással,[53] a következők állapíthatók meg. A későbbiben kivétel nélkül megtalálhatóak az Újhelyi által közreadottak, sőt még két további is: „In Cincilum furacem” és „De translatione Joannis episcopi Waradiensis in ecclesiam Strigoniensem” (a1b-a2a). Így tehát az augusztusi kiadványban 43 epigramma található 292 sornyi összterjedelemben ugyancsak tíz lapon.

A fentiek alapján óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miként is jöhetett létre ez a kettős „editio princeps”. Ugyanis mindkét 1518. évi krakkói kiadás címében elsőnek hirdeti magát: júniusban „hactenus non impressa”, augusztusban „antea non impressa”. Így tehát azzal a különleges helyzettel áll szemben az ember, hogy Janus eddig augusztusból ismert „első” kiadását júniusban megelőzte egy „még elsőbb”.

E kettős „első kiadás” magyarázata Vietorban a nyomdászban kereshető. Az éles szemű Újhelyi saját költeményét megtoldotta a terjedelemben azt csaknem megközelítő Janus-gyűjteménnyel, közreadva ezzel az epigrammák legelső kiadását. Vietor, aki társával, Johannes Singrienerrel a legelső Janus-kiadást nyomtatta 1512-ben Bécsben, nyilván felismerte, hogy ez az epigramma-gyűjtemény önállóan megjelentetve jól eladható kiadványnak ígérkezik. Így az alig valamivel korábban Krakkóba áttelepült tipográfus saját vállalkozásában adhatta közre augusztusban az Újhelyi által júniusban már megjelentetett szöveggel. Elhagyta azonban a sajtó alá rendezőre és mindenki másra vonatkozó összes további szövegrészt. Hat levélen tíz lap terjedelemben újra kinyomtatta a legkisebb önköltséggel a kelendőnek ígérkező epigramma-gyűjteményt. Legalábbis a két betoldott vers esetében azonban valóban igaz az ő „antea non impressa” szövegű, reklámízű megjelölése.

A két kiadás gondosabb összevetése alapján felismerhető a krakkói nyomdász módszere, hogy miképpen is állította elő a maga számára ezt a második kiadványt. Az Újhelyi-féle júniusi kiadás szedése szolgált teljes egészében ennek alapjául. Számos apró részlet elárulja, hogy Vietor nem kétszer szedte ugyanazt a szöveget. A feltűnő egyezések közül egy már a cím első sorában olvasható: mindkét kiadásban itt a sajtóhibával szedett „Pannoini” szó áll. Ugyanez ismerhető fel a „Galeoti peregrinationem irridet” című vers 11. sorában a hibás „Summa” szóban, vagy az „Ad Prosperum” negyedik sorának végén a feleslegesen egymásra halmozott pont és vessző esetében.

A nyomdász azonban a szedést áttördelte és számos esetben a versek sorrendjét is felcserélte. Ez utóbbinak az okát talán majd a Janus kritikai kiadása munkatársainak sikerülni fog tisztázni. Az említett változtatás során a korábbi laponkénti átlag 33 sornyi szedés 30-ra csökkent azáltal, hogy a tipográfus a versek címeinek kiemelésére szolgáló üres sorokat eltüntette. Az így összetolt szövegrészek címei már nem váltak el olyan jól, mint korábban. A nyomdász tehát arra kényszerült, hogy ezért a címsort egy esetben hátrább tolja, hogy legalább a beljebb történő kezdés némileg kiemelje a címet. Így járt el ugyanis az „Arguit Romam euntes ad annum jubileum” esetében (a5a), bár ennek az apró szakmai fogásnak ellenére is összemosódik ez a vers a többivel. Elmozdulás érzékelhető a szavak között a „De se” epigramma utolsó sorában is, amely azonban nyilván akaratlanul történt a szedés mozgatása során. A szöveg sorrendjének megváltoztatásakor a „Matthiam Ungariae regem invitat ad hospitium suum” címet augusztusban két sorba szedte a nyomdász, mert a júniusi kiadásban az egyetlen sorba zsúfolva és rövidítésjelekkel túlterhelten nehézkesen volt csak olvasható.

Közismert tény, hogy az állószedés mozgatása alkalmával különösen a sorok eleje és vége rendkívül sérülékeny: az öntött kis betűhasábok könnyen eldőlnek és kiesnek. Így az „Epigramma ad libros suos” harmadik sorának élén álló „Q” még formájában is más lett augusztusra, míg a felette álló sorba a „vos” szó élén látható betű helyére tótágast álló „i” került, az „Ad Bartholomeum” negyedik sorának végén levő kérdőjel helyére pont stb. De akadt más, immár zavaró betűcsere is: a „De Thalete ab unu arriso” címben az utolsó szó a későbbi kiadásban „irriso” formában áll. A legsúlyosabb, ugyancsak sorvégi szóváltozás a „De prodigio” című költeményben a végétől visszafelé számolt negyedik sorban található, ahol is az eredeti „claves” szó helyére a későbbi kiadásban „vires” került. Erre a hibára ezután a kiadvány legvégén, a kolofon alá kisebb fokozatú betűkkel szedett igazítás hívja fel a figyelmet.

Az Újhelyi-féle kiadás áttördelésére és a két epigramma betoldására is akad magyarázat. Feltételezhető ugyanis, hogy 1518. júniusában Vietor műhelyében már (ennek a bővítésnek) a szövegét is kiszedték, de a kötött terjedelem, amitől függött természetesen a nyomdaszámla végösszege, arra kényszerítette Újhelyit, hogy kihagyjon valamit a kis kiadványából. Miután a két nagyobb terjedelmű részen kívüli verses és prózai szövegek Újhelyi anyagi és erkölcsi érdekei szempontjából egyaránt nélkülözhetetlenek voltak, a királyi esküvő alkalmával írt költeménye pedig az egész kiadvány alapját jelentette, így a terjedelem csökkentése egyedül Janus epigrammáinál volt lehetséges. Ezek egymástól teljesen függetlenek, így belőlük egy-kettőnek az elhagyása minden problémától mentesen elvégezhető volt.

Vietornál tehát feltehetően ezek szövegét is kiszedték már korábban, így a tipográfus azokat a saját vállalkozásában megjelentetett augusztusi kiadásba minden további nélkül beemelhette. Ahhoz azonban, hogy ez a bővítés ne járjon az összterjedelem növelésével és ezzel a kiadvány önköltségének emelkedésével, az epigrammák előtti üres sorokat, amelyek jól kiemelték a címeket, eltűntette. Ezáltal a versek áttekinthetősége ugyan csökkent, de azonos terjedelemben, 15 sorban még két további epigrammát is bele tudott sűríteni a krakkói nyomdász. Ez a bővítés éppen az előtt a vers előtt történt, amelynek korábbi egyetlen sorba szorított címét – a rövidítések feloldásával – tipográfus két sorrá bővítette, amint erről a fentiekben már szó esett.

A szakirodalom még a múlt századból tudósított[54] a Vietor-féle augusztusi kiadásból – az akkori Apponyi-féle példányon kívül – egy másikról is az uppsalai egyetemi könyvtárból. Az Újhelyi-féle kiadvány kapcsán folytatott levelezés során fény derült arra, hogy ebben a svéd könyvtárban csupán az Újhelyi-féle, vagyis 1518. júniusi Janus-kiadás található. Tehát a „Cracoviae 1518” impresszumú két nyomtatvány összekeveredett, ill. a RMK III. kötetében egymással azonosítást nyert. Valóban meglehetősen valószínűtlen, hogy lényegében ugyanazokat a költeményeket két hónap elteltével újranyomják ugyanabban a műhelyben. De mégis megesett!

A mai ismeretek szerint mindkét kiadásból csupán egy-egy példány maradt fenn: Uppsalában és az egykori Apponyi-féle Budapesten. A korábbi szakirodalom[55] is csak az augusztusi, önálló Janus-féle epigrarnma-gyűjteményt ismerte, így az Újhelyi-féle júniusi „legelső Janus-kiadás, amely még a Trypućko-féle uppsalai katalógusból sem derül ki, annak ellenére, hogy a példányt magát már száz évvel ezelőtt a RMK III. – téves azonosítással – regisztrálta, eddig tejesen ismeretlennek minősíthető.

Az uppsalai példányban két lapon tollal történt megjegyzések láthatók Janus epigrammáihoz. A második fűzet utolsó lapján (b4b) a „Galeoti peregrinationem irridet” című vers 21 sorát számtalan tollvonással valaki áthúzogatta. Ennél jóval érdekesebb a harmadik füzet harmadik levelének fonákja (c3b), ahol négy egymást követő epigrammát három kéz is „megigazított” még a 16. század során. Ezek a költemények a következők: „Arguit Romam euntes ad annum jubileum” – „Quare nunc ut quondam summorum pontificum testes non exquirantur” – „De Paulo summo pontifice” – „De eodem”. A római pápát ostorozó eme versek közül az elsőt sűrűn áthúzták, a másodiknak a címét az egyik, legarchaikusabb duktusú kéz „átköltötte”. A legkritikusabb a legfiatalabbnak látszó írású kéz volt, aki a lapszélre Janust bíráló – természetesen ugyancsak latin nyelvű – olyan megjegyzéseket írt, mint „vaskos hazugság”, „roppant otromba”, „Te Pécs püspöke!” stb. A négy „jegyzetelt” epigramma közöl az utolsót ugyanez az indulatos olvasó alaposan át is írta. A harmadik kéz, amely vastagon fogó tollával alaposan elüt a másik kettőtől, ennek az olvashatatlanságig áthúzott és átírt két utolsó sornak szövegét eredeti formájában írta a lapszélre, akárcsak a második költemény ugyancsak szinte kibetűzhetetlenné tett utolsó sorát.

Hátra van még az Újhelyi-féle kis kiadvány utolsó füzetének tartalmával történő elszámolás. A terjedelem túlnyomó részét az a négy vers alkotja, amelyet Újhelyi intézett különböző személyekhez. Nyilvánvaló, hogy ezek anyagilag járultak hozzá a nyomtatvány elkészíttetéséhez, ill. Újhelyi krakkói tartózkodása költségeihez. Ezt a feltevést igazolni látszik az első vers címzettjének neve mellett álló „patrono suo”, valamint a harmadiknál olvasható „ad Mecoenatem suum” megszólítás. Az első vers címzettje „Emerico Corlatino templi Viihel canonico”. Ő is megtalálható a krakkói egyetem feljegyzései között, ahová az 1505/6. évi téli félévre iratkozott be 1506. január 12-én mint „Hemericus Michaelis de Corlatfalva dioc. Agriensis”, majd mint a magyar bursa lakója 1507-ben „Emericus de Korlath-falua” elnyerte a baccalaureatusi fokozatot.[56] Tehát Újhelyit a szülőhelyén tevékenykedő kanonok támogatta, aki korábban maga is a krakkói egyetemen tanult. Az 1414-ben alapított prépostságban 12 kanonoki hely volt. Bár ez az intézmény a huszita háborúk során 1454-ben elpusztult, 1514-ben Báthy Mátyás prépost alatt új életre támadt.[57]

A második Újhelyi-féle vers talán csak a hálás tanítvány köszönete egykori oktatójának:

„Ad Bartholomeum Barronium, institutorem suum rectorem scholae Viihel”. Mind a vágújhelyi iskola, mind annak akkori igazgatója ismeretlen volt eddig. Az itteni későbbi, immár protestáns tanintézetről is az eddigi legkorábbi adatok 1590-ből származtak.[58]

A harmadik verse Újhelyinek „Ad Anthonium Buza et agricola et cytharedum famigenatissimum” szól. Meglehetősen szokatlan Búza Antal mellett a kéttagú főnévi együttes: földműves és citerás. Az ő személye is tejességgel ismeretlen, de alighanem rokona lehet annak a „Franciscus Buzas Vyhelinus”-nak, aki kiadványának ajánlását 1524-ben szintén Krakkóból keltezte Homonnai Drugeth Gábornak.[59] Érdemes itt megemlíteni a krakkói magyar bursával és az egyetemmel kapcsolatos legfontosabb számokat ebből a korból. Eszerint 1473 és 1558 között a magyar bursában éltek száma 823 volt, akik közül 209 szerzett baccalaureatusi és 41 magisteri fokozatot az egyetemen, ahová 1515-ig évente átlagosan 44–56 magyarországi fiú iratkozott be. Később ez a szám évi 30-ra esett vissza. A hallgatóknak mindössze 38 százaléka volt 1507–1515 között a bursa lakója.[60] Újhelyi negyedik verse ugyanannak a Ramocsai Benedeknek szól, akit már a bevezetőben prózában üdvözölt.

A kolofon előtt még két rövidebb vers olvasható, amelyeket immár nem Újhelyi, hanem két társa „Valentinus Zegedinus” és „Matheus Kazoni” írt őhozzá – szokásos humanista fordulattal – az irigynek „In lividum” címezve. Mindkettőjük a krakkói magyar bursa lakója volt. Szegedi Bálint 1514-ben iratkozott be az egyetemre, ahol mint „Stephanus Pictor” fia 1517 nyarán nyerte el a baccalaureatusi fokozatot.[61] Kászoni Máté már 1504 telén bekerült a bursába, mint „Matheus de Sentmiclos aut Kazo” és „Matheus Pauli de Senthmiklosz” névvel az egyetemre. 1506-ban elnyerte a baccalaureatusi fokozatot, amikor is nevét lengyeles helyesírással „Semnyklosz” formában rögzítették. 1507-ben „Matheus de Kazon aut Zentmiclos” a magyar bursa tanácsosa volt.[62]

Die allererste Ausgabe der Epigramme von Janus Pannonius

In einem Sammelband der Universitätsbibliothek zu Uppsala ist das Werk: „Opusculum Erancisci [!] Viihelini adventum serenissimae dominae Bonae Reginae, conjugis… Sigismundi Poloniae regis declarans” erhalten geblieben, das 1518 in der Krakauer Vietoris-Druckerei hergestellt wurde. Die Zusammenstellung von Ferenc Újhelyi enthält – neben anderen Texten – auch 41 Epigramme des Janus Pannonius, worüber zu lesen ist: „hactenus non impressa”. Nach zwei Monaten hat derselbe Krakauer Typograph diese – ergänzt mit zwei weiteren Epigrammen – als selbständiges Werk neu gedruckt. In dieser letzteren Aus­gabe – die früher in der Fachliteratur schon bekannt war – ist der Text: „antea non impressa” zu lesen. So durfte man bisher als sicher annehmen, daß es die erste Ausgabe der Epigramme von Janus Pannonius war.

Nun kam also schon die vorerste, d. h. allererste Ausgabe des Werkes zum Vorschein. Die Erklärung dazu kann sein, daß der Krakauer Drucker in den vorhergehenden Jahren in Wien arbeitete, wo er 1512 mit seinem Geschäftspartner Johann Singriener zusammen die erste gedruckte Janus-Ausgabe fertigstellte. Vietor rechnete damit, daß er die von Újhelyis scharfem Auge erkannten Epigramme auch in selbständiger Form umzusetzen vermag. In der Tat hat er den im Juni verfertigten Satz aufrechterhalten, und im August davon umbrochen neu gedruckt. In beiden Fällen betonte er, daß die Epigramme von Janus jetzt zum ersten Mal in gedruckter Form erscheinen. Die Epigramme waren also zwei Monate vor der bisher bekannten ersten Ausgabe – wenn auch nicht in selbständiger Form – schon ans Tageslicht getreten.