54. Az 1519. évben nyomtatott Gellért-legenda

Magyar Könyvszemle 1980. 377–384.

Az első magyarországi vértanú, a szentté avatott Gellért, csanádi püspök születésének ezredik évfordulójára többen is elővették és tanulmányozták az életére vonatkozó írásokat. Ezek gazdag sorát szinte szabályos kis bibliográfia formájában már Arnoldus Wion összefoglalta 1597-ben megjelent Gellért-életrajzában.[1] Erre támaszkodott Guido Casoni a következő évben napvilágot látott azonos témájú könyvében, amelyben hasonló összeállítás található a Gellért-irodalomról.[2] Ez utóbbiban a számozatlan ötödik-hetedik lapon több, mint két tucatnyi forrás olvasható, amelyekből Gellért, az első csanádi püspök életrajza összeállításra került. Az OSZK-ban őrzött, egykori Apponyi-féle példányban a hatodik lap (*3b) alján 17. századi kézírással az alábbi szövegű kiegészítés látható: „Giulio Simonis Siculo Divus Gerardus episc. et mart. Roma 1519.”

Ugyanerről a kiadványról már részletesebb tájékoztatást adott Emmanuele Antonio Cicogna, aki maga azonban nem látott példányt belőle, hanem arról csupán annak egy kéziratos másolata alapján számolt be.[3] Florio Banfi (= Holik Flóris) azután Cicogna ismertetésére támaszkodva, de ugyancsak példány ismerete nélkül értékelte a rendelkezésre álló adatokat.[4] A fentiekben említett 17. századi kéziratos bejegyzés tehát helytálló: valóban nyomtattak ilyen könyvet Rómában 1519-ben méghozzá Marcello Silber műhelyében.

Ezek után nem kis örömömre szolgált, hogy az említett nyomda termékeinek bibliográfiája nemcsak ismertette a Gellért-életrajzot, de immár példányról is tudósított, mégpedig a vatikáni könyvtárból.[5] A kiadványról készült mikrofilm alapján azután most már teljes terjedelmében és közvetlenül az eredeti nyomtatvány alapján lehet tanulmányozni ezt a viszonylag terjedelmes Gellért-legendát.

A negyedrét alakú kiadvány 26 számozatlan levélből áll, és kollációja a következő: A4 b4 – e4 f6. A címlap szövegét négy darabból összeállított, fametszetes keret fogja körül. A cím lényegében megegyezik a Casoni-féle kötetbe bejegyzettel: „Julii Simonis Siculi Divus Gerardus episcopus et martyr.” Alatta két, egyenként négysoros vers áll, amelynek címe: „Blasii Babudini Pannonii Tetrastcon”, ill. „Sfortia Roscius Apicinus”. A kötet beosztása a következő: „Julius Simon Siculus Clementi episcopo Severiensi salutem p. d.” (Alb–A2a) – „Clemens episcopus Severiensis Thomae cardinali Strigoniensi meritissimo perpetuoque domino salutem p. d.” (A2b–A3a) – „Julii Simonis Siculi Divus Gerardus episcopus et martyr ad Clementem episcopum Severiensem.” (A3b–f4b) – „Hymnus in laudem divi Gerardi”. (f5a–f5b) – Kolofon: „Exitus vitae divi Gerardi episcopi & martyris Romae typis Marcelli Silber alias Franck excusae: anno virginei partus millesimo quingentesimo decimonono, pontificatus sanctissimi domini nostri domini Leonis divina providentia papae decimi anno septimo. ” (f5b) – „Blasius Babudinus reverendo in Christo patri & domino, domino Andreae, eximio decretorum doctori, praepositio Chasmensi, vicario & canonico Zagrabiensi, necnon auditori curiae Strigoniensis, pio perpetuoque patrono salutem p. d.” (f6a) – Az utolsó lap (f6b) üres.

A tulajdonképpeni Gellért-legenda vége felé (f4a) található könyörgésben – a fent ismertetett címekben említetteken kívül – név szerint még II. Lajos király és „Joannes Hagmasius” szerepel. Az utóbbival együtt tehát az alábbi személyek kerültek a kiadványban említésre, mint akiknek a Gellért-legenda megjelentetése körül szerepük volt: Julius Simon Siculus – Blasius Babudinus Pannonius – Clemens, episcopus Severiensis – Andreas, praepositus Chasmensis – Joannes Hagmasius. A következőkben – mindenek előtt Banfi megállapításainak kiegészítésével – az említettek személyének, valamint a Gellért-legenda kiadásával kapcsolatos tevékenységnek tisztázására történik kísérlet.

A legendát nyelvileg Julius Simon Siculus átalakította, hiszen ezt a feladatot kapta. Javára szól, hogy a kevés magyar személy- és helynevet megfelelő filológiai pontossággal vette át az eredetiből. Szolgáljon erre például Kelenföld esete, amely a mondsee-i kéziratban a németes „Kreenfeld”-re torzult,[6] ezzel szemben a római nyomtatványban (f3b) „Celen feldus” alakban olvasható.

Szívesen gondolna arra az ember, hogy a Julius Simon Siculus elnevezés mögött valami Simon Gyula nevű székely eredetű férfiú rejtezkedik. Ez azonban tévedés lenne, mert a nevezett Rómában tevékenykedett, szicíliai származású humanista volt. Tevékenysége viszonylag jól ismert. A Mediciek családjából származó X. Leó pápa 1513-ban igen ambiciózus tervekkel érkezett Rómába, hogy ott a tudományok fellegvárát építi ki az általa pártfogoltak hadával. Nagyravágyó elképzeléseihez nem volt elegendő pénze, így viszonylag kevés és nem is mindig az első vonalba tartozó tudós élvezte mecénási támogatását. Ez utóbbiak közé tartozott a római egyetem (Gymnasium Romanum) tanára Giulio Simone. Kicsiny, púpos ember volt görbe végtagokkal, ferde orral, hosszú kecskeszakállal és borzas hajjal, aki magát – mindezek ellenére – a világ legszebb férfijának és legjelentősebb tudósának tartotta.[7] Ez a meglehetősen komikus figura volt tehát az, aki sajtó alá rendezte a Gellért-legendát.

Kapcsolata a magyarokkal azonban már ezt megelőzőleg is kimutatható. 1516 végén jelent meg ugyancsak a római Silber-nyomdában „Oratio de inventione artium liberalium… „ című műve. Ennek ajánlása: „Ignatius de Besse Pannonius reverendo in Christo patri & domino, domino Francisco de Fegyvernek, praeposito monasterii beatae Mariae virginis de Saag in regno Hungariae, ordinis Praemonstartensis visitatori generali…”. A kötet végén álló írás bevezetője: „Ignatius de Besse Pannonius reverendo in Christo patri & domino, domino Andreae, eximio decretorum doctori, praeposito Chasmensi, canonico & vicario ecclesiae Zagrabiensis.”[8] Ez az András pedig nem más, mint az, aki a Gellért-legendában is szerepel.

Ezek után nem tűnik haszontalannak a könyvészeti szakirodalom alapján összeállítani Giulio Simone nyomtatásban megjelent műveinek rövid bibliográfiáját. Itt jegyzendő meg, hogy ennek során kiderült, hogy a Gellért-legenda, amely évszázadokig bujkált a vele foglalkozni akarók szeme elől, nem csupán a vatikáni könyvtárban, de további példányai a párizsi Bibliothèque Nationale-ban és a sevillai Biblioteca Colombiná-ban is megtalálható.

1. Petri Marsi… epicedion. Roma 1512 Silber. [12] fol. – 4° Roma, Vaticana (R. I. N. 1199/22)

2. Idyllion gesta Julii II.… [Roma 1512]. [6] fol. – 4° Sevilla, Colombina (2106)

3. Epulum populi Romani eucharisticon… Roma 1513 Guillery & Nani. – Roma, Angelica (B. 4. 27 – Inc. 9)

4. Oratio de inventione artium liberalium… Roma 1516 Silber. [22] fol. – 4° – Budapest, OSZK (App. H. 1627 – 2 pld.) – Cambridge, UL – Chicago, Newberry (Case A 91. 807) – London, BL (7954. b. 7) – Roma, Angelica (B. 4. 19) – Roma, Valliceliana (S. Borr. Q. V. 183/8) – Sevilla, Colombina (7789)

5. Oratio de poetice et musarum triumpho… Roma 1518 Mazzocchi. [22] fol. – 4° – Cambridge (Mass.), Harvard – Chicago, Newberry (Case YO 4. 8171) – London, BL (834. e. l(8)) – Perugia, Augusta – Roma, Angelica (o. 3. 19/19) – Roma, Nazionale (69. 7. F. 15 + 6. 16. D. 35) – Roma, Valliceliana (S. Borr. Q. V. 183/6) Roma, Vaticana (Ross. 4124)

6. Ode in laudem imperatoris Caroli… (Roma 1519). [4] fol. – 4° – Cambridge, Trinity – Sevilla, Colombina (8431)

7. Divus Gerardus episcopus et martyr. Roma 1519 Silber. [26] fol. – 4° – Paris, BN (Rés. H. 2206) – Roma, Vaticana (R. I. IV. 2244/16) – Sevilla, Colombina (6703)

8. Captivitas Rhodi. Roma 1523 Silber. [16] fol. – 4° – Cambridge (Mass.), Harvard – Paris, BN (Vélins 2123) – Roma, Casanatanse (Rari 796) – Roma, Lincei (171. K. 20) – Washington (D. C.), Cath. Univ.

9. Eck, Johann: Asseritur hic invictissimi Angliae regis liber de sacramentis… Ab3b: Julius Simon Siculus in Lutherum. Roma 1523 Silber. [48] fol. – 4° – London, BL (G. 1260 (2)) – Roma, Casanatanse (GG. VII. 6) – Roma, Nazionale (Misc. B. 280/5)

10. Panegyricus gratulatorius in laudem Julii Medices… Roma 1523. – Sevilla, Colombina (8241)

11. Panegyricus Francisco Perusco dictus. Roma 1525. – Sevilla, Colombina (8115)

12. Carmina in laudem Andreae Jacobitii Defaceschis. ?

Hangsúlyozandó, hogy az utolsó három műből példány ma nem ismeretes. Ezek közül a két elsőt a Biblioteca Colombina (Sevilla) régi, kéziratos katalógusa ugyan leírta, de azok ma az említett gyűjteményben sajnos nem találhatók. A legutolsónak csupán emlékét őrizte meg a szakirodalom,[9] de még az sem egészen biztos, hogy Simone eme írása nyomtatásban egyáltalán napvilágot látott, vagy csak kézirat volt.

Giulio Simone szicíliai származását gyakran kiemelte, nemegyszer éppenséggel csupán „Siculus”-ként jelölte magát írásaiban. Miután családi neve egyben keresztnévként is felfogható, a szakirodalomban előfordul „Siculo” alakban is. További névváltozatok, amelyek alatt ugyancsak fellelhető egyes bibliográfiákban, ill. katalógusokban: De Simon – Simon – Simo.

Visszatérve a Gellért-legenda megjelentetőinek személyére, ezek közül kiemelendő „Clemens, episcopus Severiensis”. Az ő neve többször is szerepel a kiadványban, hiszen annak létrejöttében kulcsfontosságú szerepe volt. De ki is volt ez a Kelemen püspök? A katolikus hierarchia jegyzékeiben az „episcopus Severiensis” több névformában is előfordul: „Seneciensis”, „Zewerinensis”, „Zeurinensis” stb. Ezek mind a magyar „Szörény”-nek felelnek meg. Az ezzel a névvel jelölt bánság hazánk déli részén feküdt a középkorban.

Pesthy Frigyes e bánság és megye történetének ismerője, mindössze öt szörényi püspökről tudott: Gergely (1246), Gergely (1382), Lukács (1431), Benedek barát (1439), Thakaró Gergely (1502).[10] Ez a névsor a püspökök Eubel-féle jegyzéke alapján még jócskán bővíthető: Lucas Joannis O. Min. (1390), Franciscus O. Min. (1394), Jacobus de Cavallis, olim ep. Vercellen. (1412), Dominicus, adiac. Sinugien. in eccl. Vesprim. 1437. V. 27–, Stephanus abbas mon. OSB dioec. Vesprim. 1447. VI. 2–, Stephanus, praepos. eccl. de Bosoch dioec. Strigon. 1498. VII. 20–.[11]

A Pesthy által 1502-ből említett Thakaró Gergely személyéről és szörényi püspökségéről is többet lehet már tudni. Kollányi Ferenc úgy vélte, hogy már 1495-től szörényi püspök volt.[12] Ezzel szemben a római hivatalos dokumentum 1500. IV. 29-i kinevezéséről tudósít.[13] Thakaró mezőtúri születésű volt, így neve Gregorius de Thur megjelöléssel is szerepel.[14] Kollányi ilyen név alatt még 1503-ból is ismerte.[15] Ettől kezdve nincs hír sem felőle, sem más szörényi püspökről, míg 1508. V. 12-én a lateráni regesztákba „Clemens, cantor eccl. Cenadien.” nevét jegyezték be ezzel a címmel.[16]

Kétségtelenül ez a személy azonos a Gellért-legendában szereplővel, amit a szörényi püspöki és a vele párhuzamosan használt csanádi éneklő kanonok címe meggyőzően bizonyít. Ez utóbbi funkciója további részletek megismerését teszi lehetővé. Kelemen éneklő kanonokról az első fennmaradt hír Csanádról 1505. I. 13-ról szól.[17] 1513. II. 14-én kelt egyik oklevél „in domo habitationis rev. domini Clementis episcopi Seweriensis in civitate Chanadiensis fundata” megjelöléssel íródott.[18] Tehát Kelemen, szörényi püspök Csanádon lakott, nyilván továbbra is mint kanonok. Ezt erősíti meg az 1520. III. 11-én kelt irat, amely „Clemens cantor”-t említ a csanádi káptalan sorából.[19] Ugyancsak mint csanádi kanonok szerepel 1522. V. 21-én „Clemens de Gywla”.[20]

Joggal feltételezhető, hogy ez továbbra is ugyanaz a személy, hiszen a Kelemen keresztnév akkoriban is viszonylag ritka volt Magyarországon.

A szörényi püspök joghatósága bizonyosan csak a bánságnak Orsovától délre eső területére terjedhetett ki, hiszen a sebesi főesperesség mindig is a csanádi püspökséghez tartozott.[21] Ez a körülmény azért érdemel külön figyelmet, mert a fentiekben felsorolt személyek közül, akik a szörényi püspök címét viselték, egyedül Gyulai Kelemen tartozott bizonyíthatóan a csanádi egyházmegyéhez, ahol is ő – amint erről már szó volt – éneklő kanonok volt.

Jogos az a feltételezés, hogy ebben az időben a szörényi püspök megjelölés már inkább csak címet, semmint tényleges egyházi és világi hatalmat jelentett. A török előretörése során ezekben az esztendőkben ez a terület ugyanis már végveszélybe került. Megerősíteni látszik ezt a feltételezést az a körülmény is, hogy Kelemen Csanádon lakott, és ott inkább mint kanonok tevékenykedett.

Giulio Simone mindkét magyar vonatkozású kiadványában, tehát a Gellért-legendán kívül az 1516. évi „Oratio de inventione artium liberalium…” c. műben is, egy-egy ajánlás címzettjeként szerepel „Andraee, exemio decretorum doctori, praeposito Chasmensi, vicario & canonico Zagrabiensi, necnon auditori curiae Strigoniensis”. Az említett címeket és beosztásokat azokban az években Csézi András viselte, aki 1520-tól esztergomi nagyprépost volt, és a következő évtizedben Oláh Miklóssal levelezésben állott.[22]

„Joannes Hagmasius”, vagyis Hagymási János neve 1510-ben tűnik fel a bécsi magyar egyetemisták anyakönyvében.[23] Ennél is fontosabb az az adat, amelyet a római Szentlélek-Társulat anyakönyvébe jegyeztek be. Ezek szerint 1519. VII. 3-án ott megjelent „Nicolaus Hagmas, laicus et nobilis Canadiensis”, hogy „Joannes” és „Ladislaus” nevű fiaival belépjen az említett társulatba.[24] Ezek szerint a fiatal Hagymási János apja társaságában a Gellért-legenda elkészülte idején Rómában volt. Figyelemre méltó Hagymási Miklós személye is. Nemesi előneve „berekszói” volt. Római útját közvetlenül megelőzően több, jelentős hivatalt is betöltött: 1515 – 1516-ban szörényi bán,[25] 1517 és 1519 között pedig erdélyi alvajda volt.[26] Az említett római, anyakönyvi bejegyzés szerint Gellért püspök városában, Csanádon lakott. Visszatérve Hagymási Jánosra, ő 1524. X. 22-én mint „artium et decretorum doctor, canonicus ecclesiae Albensis Transilvaniae” szerepel az egyik oklevélben.[27] Tehát Itáliából visszatérve a gyulafehérvári káptalan tagja lett, majd 1534-ben Gritti bukásakor „tragikus véget ért”.[28]

Még Hagymási Jánosnál is fiatalabb lehetett a Gellért-legendában a címlapon kis verssel, valamint a kiadványt záró ajánlásával szereplő „Blasius Babudinus Pannonius”. Banfi szerint a „Babóthy”-családból származhatott ez a fiatalember, de ismeretes ebből az időből egy Somogy megyei „Babodi”-család is.[29] 1519-ben nyilván tanulmányainak végzése végett tartózkodott Rómában, feltehetően Csézi András támogatásával.

A nyomtatvány megjelentetése körül tevékenykedett és az előbbiekben tárgyalt személyekre, ill. azok működésére vonatkozó több új adattal gazdagította e most előkerült Gellért-legenda a Mohács előtti hazai humanisták egy kis köréről, de mindenekelőtt ezek római kapcsolatáról eddig rendelkezésre állott ismereteket. Különösen a Gellért-életrajzot közrefogó három írás (Simon levele Kelemenhez, Kelemen ajánlása Tamás bíborosnak és Babóthy Balázs írása Andráshoz) nyújt ehhez több támpontot, ahonnan a kis kötet megjelentetésének körülményeit is nagyjából rekonstruálni lehet. Ezek szerint Kelemen régi kötetek lapozgatása közben bukkant rá az első csanádi püspök életrajzára egy nagyon régi könyvben („liber antiquissimus”). Ez feltehetően a csanádi káptalan könyvtárában történhetett, amely testületnek Kelemen tagja volt. Az írás neki nagyon tetszett, azonban annak latinsága annál kevésbé: barbárnak és sötétnek találta azt („barbarie & tenebris latinitata”). Megkérte tehát Julius Simon Siculust, a római gimnázium lektorát, aki ilyen munkában igen járatos volt, hogy ékes latinsággal lássa el. Simon elkészült munkájával Kelemen elégedett volt. Rómába érkezve Szent Gellért életrajzát Bakócz Tamás, esztergomi érseknek ajánlotta, aki ugyancsak nagy tisztelője volt az első magyarországi vértanúnak.

Gyulai Kelemen nyilván humanista érdeklődésű volt, aki súlyt helyezett a Gellért-legenda klasszikus veretű latinságra történő átültetésére. Így ő jól beleilleszkedhetett Csáki Miklós csanádi püspök (1500–1514) reneszánsz udvarába. A főpapnak ugyanis legfőbb törekvése az volt, hogy Csanád az újjáéledő klasszikus világ keleti kertje legyen.[30]

Simon írásából is azt lehet megtudni, hogy a Gellért-életrajzot Kelementől kapta. Miután azt az ékes latin nyelvre átültette, visszaadta Kelemennek, aki azonban azt nem publikálta. Simon csalódott volt, hogy munkája nem kap nyilvánosságot, ezért levélben kérlelte Kelement, hogy a Gellért-legendát jelentesse meg nyomtatásban. (Érdekes, hogy a klasszikus latinságból hiányzó megjelölést a könyvnyomtatásra milyen kifejezésekkel írta körül: „cur non chalchitypis notis dispalescere” – „tradere impraessoribus plumbeis typis formandam” – „des formis imprimendam”.) Miután Simon külön is kiemelte az ifjú Blasius Babudinus kiváló képességeit, arra lehet következtetni, hogy Kelemen és Simon között a kapcsolatot ő hozta létre, ill. tartotta, mielőtt a szörényi püspök Csanádról Rómába jött.

Simon levele 1519. július 26-i keltezésű, míg Kelemené ez év június 26-án íródott.[31] Ez az időrend zavarba ejtő, hiszen alig lenne érthető, hogy Simon miért kérlelte Kelement a Gellért-legenda megjelentetésére július 26-án, amikor a másik – éppen egy hónappal korábban és ugyancsak Rómából – megírta a megjelenendő könyv ajánlását az esztergomi prímásnak. Arra lehet gondolni, hogy talán sajtóhiba van az egyik hónap megjelölésnél, hiszen a „június” és „július” könnyen összetéveszthető. Nem tűnik alaptalannak ugyanis annak feltételezése, hogy Simon kérlelése nem őszinte, hanem inkább csak humanista színjátszás: megfogalmazására akkor kerülhetett sor, amikor már bizonyos volt, hogy Kelemen a kötetet kinyomtatja.

Lehetséges, hogy erre Kelemen valóban csak Simon unszolására szánta rá magát. Miután a nyomtatás költségeit nyilván a szörényi püspöknek kellett vállalnia, eme gondját igyekezett Bakócz Tamáshoz, mint mecénáshoz intézett, hízelgő hangvételű írásával rögtön megosztani. Nyilván nem megalapozatlanul remélt ehhez támogatást az esztergomi bíborostól, aki Kelement személy szerint is ismerte.

Babóthy (Babodi) Balázs írásából lehet megtudni, hogy az „aranyos könyvecskét” („libellus aureus”) a Gellért-legendával, vagyis nyilván az eredeti, feltehetően csanádi kéziratot, ő kapta meg Kelemen püspöktől. Ezt küldte el a kísérőlevéllel pártfogójának Csézi Andrásnak, akinél a fiatal Balázs diák korábban már sok időt töltött. A Gellért-legenda végén, a szenthez szóló könyörgésben (f4a) Balázs előkelő származása is hangsúlyozást nyert. Ugyanott azt is megtudhatni, hogy Hagymási János abban az időben papi hivatása elején állt.

A Gellért-legendát körülfogó írások szövege további sok érdekességet és hasznos adalékot tartalmaz. Ezek közül álljon itt mintaképpen csupán egy. Kelemen, szörényi püspök 1519. június 26-án kelt ajánlásában (A2b) olvasható, hogy abban az időben Gellért püspöknek, az első magyarországi vértanúnak csontjai békén nyugodtak a csanádi székesegyházban: „Gerardi ossa molliter cubant in eadem ecclesia, cuius ego sum (ut scis) cantor & canonicus”. Dózsa seregének 1514 júniusában Csanád városába történt behatolást követően ezekkel az ereklyékkel kapcsolatban – Karácsonyi János nyomán – a következőket lehetett eddig tudni: „A roppant zűrzavarban, rombolásban mi történt Szent Gellért ereklyéivel ? Eltűntek. Tizenkét év múlva illetékes férfi (Antonio Burgio, pápai követ) adja tudtunkra a szomorú hírt, hogy Magyarországon senki sem tudja, merre vannak Szent Gellért ereklyéi. Az általános pusztításkor széjjel szórhatták a keresztesek, vagy pedig valamelyik jámbor szerzetes úgy elrejtette, hogy később senki sem akadt rá. Századok tisztelete tárgyát a vak szenvedély egy nap alatt megsemmisített.”[32]

Kelemen mondata alapján nem helytálló Karácsonyi fenti ismertetése, hiszen 1519-ben az első csanádi püspök csontjait még ebben a székesegyházban őrizték: Dózsa emberei lehet, hogy feldúlták a templomot, de az ereklyék nem semmisültek meg. A pápai nuncius Karácsonyi által idézett írása 1526. április 14-én kelt, amikor már nem ismerték az ereklyék sorsát.[33] Ennek oka tehát biztosan nem a parasztok pusztítása volt 1514-ben, amint ezt eddig feltételezték. Gyulai Kelemen 1519. évi híradása és 1526 tavasza között nem érte Csanádot ellenséges támadás. A magyarázatot tehát máshol kell keresni.

A középkorban – mint köztudott – az ereklyék tisztelete rendkívül elterjedt volt. Minél híresebb szent, minél jelentősebb méretű vagy fontosságú relikviáját őrizték egy templomban, annál nagyobb számú zarándokra számíthattak ott. Ez természetesen – akárcsak ma az idegenforgalom – nem jelentéktelen bevételt és dicsőséget jelentett mind a templomnak, mind az egész városnak. Ennek tudható be egyrészt a sok ereklyehamisítás, másrészt azok csalárd úton (erőszakkal, csellel, fenyegetéssel stb.) történt átszállítása más helyre. Az ilyen eseteknek se szeri se száma az egész középkorból. Elég ha a nyugati keresztesek magatartására gondolunk Bizánc 1204. évi bevételét követően. Innen és ekkor hozták el – többek között – Remete Szent Pál csontjait, amelyek azután Itálián át Magyarországra kerültek, ahol a pálosok Buda melletti központjában a zarándokok ezrei keresték fel. Különösen 1523. V. 25-től, amikor is egyesítették a fej- és testereklyét, amelyeket évszázadokon át egyrészt Rómában és Prágában, másrészt Velencében tiszteltek.[34]

A Gellért-ereklyéket Csanádon a róla elnevezett bencés monostor szerzetesei őrizték évszázadokon át. Ennek az apátságnak javaira igényt emelt a helyi püspökség arra való hivatkozással, hogy bevételei a törökök előretörésével jelentősen megcsappantak. Ezt el is érték, így 1493-ban az első csanádi püspök csontjait Róma hozzájárulásával a ferencesek vették át, akik mint koldulórend nem rendelkeztek földbirtokkal. Ezt követően merült fel a gondolat, hogy őrizzenek Gellért-ereklyét halála helyének közelében. A pesti ferencesek részére II. Ulászló neje, Anna királynő (1502 – 1506) csináltatott is e célra 219 márka súlyú, tehát több mint félmázsás, ezüst ereklyetartót. Azonban ennek felszentelésére és használatba vételére 1526-ig nem került sor. Nyilván jelentős ellenállás mutatkozott az átengedéssel szemben Csanádon. Feltehető, hogy ennek során rejtették ott el a szent csontjait, majd a Mohácsot követő zűrzavarban ennek titka a beavatottakkal együtt sírba szállt.

Külön kell még szólni a legenda után álló Gellért-himnuszról (f5a–f5b). A kilenc szakasz egyenként négy sorból áll. Miután ez a középkori magyarországi vers eddig egyetlen forrásból sem ismeretes,[35] helyesnek látszik azt teljes terjedelmében közreadni:

Simone nyilván alaposan átalakította az ún. nagyobb Gellért-legenda korai magyarországi latinsággal íródott, ezért a humanista fülnek barbárul csengő szövegét. Így az, jóllehet a legilletékesebb helyről, feltehetően Csanádról származhatott, forrásértékében sajnos az erőteljes átstilizálással meggyengült. Annak ellenére fontos és érdekes dokumentumnak minősül, amely éppen az első csanádi püspök születésének ezeréves jubileuma alkalmával vált most már általánosan hozzáférhetővé.[36] Ez lehetővé teszi, hogy foglalkozzanak vele azok, akik a Gellért-legendák különböző szövegeinek összevetését végzik. Ezzel ugyanis ez a cikk nem kívánt foglalkozni.

Die im Jahr 1519 gedruckte Gellért-Legende

Der aus Venedig stammende Gellért (Gerhard) war Bischof zu Csanád (Tschanad) zugleich der erste ungarische Märtyrer, der heiliggesprochen wurde. Sein Bischofssitz ist teilweise während des Bauernkrieges 1514, später durch die anderthalbjahrhundertlang dauernde Türkenherrschaft vollkommen vernichtet worden. Der römische Druck aus dem Jahr 1519 ist deshalb von besonderem Wert, weil er die Gellért-Legende beinhaltet, und Jahrhunderte hindurch vor den Augen der ihn Suchenden verborgen lag. Jetzt bereits aufgefunden stellte es sich heraus, daß Kelemen Gyulai, Bischof zu Szörény (episcopus Severiensis) und Domherr zu Csanád es war, der die Legende des ersten Csanáder Bischofs zum Gemeingut machen wollte. Da er ihre Latinität barbarisch fand, schickte er den Text nach Rom. Giulio Simone bearbeitete ihn dort im Latein klassischer Prägung, der nachher von Marcellus Silber gedruckt wurde.