55. Bornemisza Pál megemlékezése Várdai Ferencről és a többi,
Mohács előtti bolognai, magyar vonatkozású nyomtatvány

Irodalomtörténeti Közlemények 1983. 48–58.

A 16. századi nyomtatványok átfogó bibliográfiai regisztrálásának lehetőségéről írt tanulmányomban[1] kitértem arra, hogy milyen fontos lenne a régi kiadványok kapcsán felmerülő személynevek és címek nemzetközi szintű egységesítése. Az ennek a célnak leginkább megfelelő thesaurus (Thesaurus auctorum titulorumque) kikísérletezéséhez kiadós adatgyűjtést végeztem az A–AC betűcsoportból. Számos forrást (katalógusok, bibliográfiák, biográfiák stb.) néztem át ehhez. Így bukkantam rá a nyomtatott olasz központi katalógusban[2] Paulus Absthemius nevére. Ott nyert regisztrálást „In funere… Francisci Vardaei…” cím alatt Bolognában, 1526-ban nyomtatott írásának a nápolyi Biblioteca Nazionale-ban őrzött példánya. Miután Bornemisza (Abstemius) Pálnak a hazai szakirodalomban – eltekintve az 1494. évi nyitrai zsinati határozatoknak 1560-ban, Bécsben nyomtatott formában történt megjelentetésétől[3] – eddig nem volt ismeretes egyetlen nyomtatásban készült munkája sem, mikrofilmet szereztünk be e kiadványról. Ennek segítségével a következő adatok voltak megállapíthatók.

A máig ismert egyetlen, nápolyi példány jelzete 74. B. 22 (11). Sajnos a gyűjtőkötet, amelyben fennmaradt, szinte semmit sem árul el eredetéről. A 18 tagból álló kolligátumban a legidősebb kiadvány éppen a Bomemisza-féle, míg a legkésőbbi 1721. évi keltezésű. Ráadásul, amíg az első kétharmada XVI. századi itáliai, az utolsó harmada XVII–XVIII. századi németországi kiadványokból áll. Egyetlen közös sajátosságuk, hogy egytől egyig beszédek szövegeit tartalmazza, amit a gerincre írt „Orationes variae” messziről hirdet. Az így önkényesen és legkorábban csak a XVIII. században összeállított kötet – a Biblioteca Nazionale „Vittorio Emanuele III” Napoli közlése szerint – kikövetkeztethetően 1800 és 1861 között, de ma már ismeretlen forrásból került a nápolyi könyvtárba. A Bornemisza-féle nyomtatvány negyedrét alakú és öt, egyenként négy levélből álló füzetet tartalmaz, így összterjedelme húsz levél. A nyomtatvány – a gyászbeszéden kívül – több más írást is tartalmaz, amelyek az alábbi sorrendben követik egymást: A1a–A2a: Paulus Absthemius Quinqueecclesiensis magnifico Michaeli Vardaeo comiti Bodrog moecenati suo benemerenti s. p. d. Kelte: Bononiae ex Academia Bochiana octavo Calendas Aprileis MDXXVI. – A2b–E1a: Pauli Absthemii Quinqueecclesiensis in funere ampliss. patris Francisci Vardaei episcopi Transilvaniensis oratio. A kis kiadvány túlnyomó részét kitöltő írás dátum nélküli. – E1b: Paulus Absthemius Quinqueecclesiensi magnifico Michaeli Vardaeo comiti Bodrog felicitatem. Kelte: Bononiae VI. Idus Aprilis MDXXVI. – E2a–E2b: A. Bochius eques Michaeli Vardaeo Pan. s. p. d. Kelte: Bononiae X. Cal. November. MDXXV. – E3a: Achille Bocchi sírfelirata Várdai Ferenc számára. – E3b: „Tumulus eius” címmel Bocchi verse. – E4a: Ambrosius Vardaeus magnifico Achilli Bochio equiti Bononiensi compatri et praeceptori humanissimo. Kelte: Bononiae Calendis Maii MDXXVI. – Az utolsó lap (E4b) üres.

Elsőként vegyük szemügyre a többi résszel összehasonlítva messze legterjedelmesebb szöveget, amelyet Bornemisza Pál írt Várdai Ferenc halálára. A harminc nyomtatott lapon egy mai szerzői ívnek megfelelő terjedelmű írás olvasható a még 1524-ben elhunyt erdélyi püspök életéről és érdemeiről. Annak előrebocsátásával, hogy többen is kérték Bornemiszát ennek az írásának elkészítésére (A3a), ami persze lehet egyszerű szónoki fogás is, a megemlékezés a Várdaiak nagy őseivel kezdődik.

Időrendben és sorrendben is első ezek közül Domonkos, az erdélyi püspök ükapja, aki a XIV. század utolsó évtizedeiben élt.[4] Az ő törökök ellen vívott hősies harcait emelte ki Bornemisza (A3b). A kapzsi király (nyilván Zsigmond) részére Diósgyőr várából („de castro quod Diosger appellant”) Budára tartó húsz, értékekkel gazdagon megrakott kincstári kocsit Várdai Domonkos megtámadta, és az így zsákmányolt pénzzel elégítette ki a katonákat elmaradt zsoldjuk miatt. Az egész ügy – legalábbis Bornemisza szerint – szinte népi hősre emlékeztető tett volt. Ezt a beállítást megerősíteni látszik az az igen érdekes közlése, amely szerint ezt a mai szemmel nem éppen megszokottnak tűnő akciót a nép szájára vette, és a maga módján később is versben dicsérte: „cujus praeclarissimi facinoris laudes rhythmicis versibus hactenus etiam patrio more vulgus cum grata recordatione celebrat” (A4a).

Várdai Simon, aki Ferenc nagybátyja volt, a család következő tagja, akiről Bornemisza megemlékezett (A4a). Ő Mátyás király kiváló katonájaként részt vett Szabács bevételében (1476). Várdai Mátyás ugyancsak IV. Miklósnak, Ferenc püspök apjának volt testvére, akárcsak a már említett Simon.[5] Mátyást Bornemisza veszprémi püspökként említette (A4a), ami azonban tévedésen alapulhat, hiszen Várdai Mátyás 1486-ban boszniai püspök lett, majd 1489-ben már el is hunyt.[6]

Még egy további főpapot tudott Bornemisza felsorakoztatni a Várdai-családból: István, kalocsai érseket és bíborost. Ő valóban e nagy famílián belül is kimagasodott, bár Ferenctől hozzá a családfa az elsőként említett Domonkos ükapán keresztül vezet.[7] Várdai István 1456-tól kalocsai érsek és alkancellár, Mátyás király híve és bizalmasa, 1464-től főkancellár, aki 1467. IX. 18-án nyerte el a bíborosi kalapot II. Pál pápától. 1471 elején hunyt el.[8] István érseknek Bornemisza különösen építkezéseit emelte ki, amit főleg Bácson a vár és a főszékesegyház tanúsított egykor (A4b).

A Várdai-család nagy alakjainak felsorakoztatását követően, mintegy bizonyítva, hogy milyen jelentős famíliából született, tért át Bornemisza tulajdonképpeni témájának taglalására, amelyben Várdai Ferenc életével és halálával foglalkozott. Az ő életútja az erdélyi püspökségig csak meglehetősen rövid összefoglalásban olvasható (B1a–B2a). Miután Várdai Ferenc életéről – mindenekelőtt Lukcsics Pál összeállításában[9] – viszonylag jó áttekintés áll rendelkezésre, meglepően kevés új adatot nyújt a most előkerült 1526. évi nyomtatvány. Így pl. egyetlen szó sem esik paduai és bolognai tanulmányairól, ami pedig a Bolognában írt megemlékezésben igazán kézenfekvő lett volna. Váci, majd erdélyi püspöksége, ill. fehérvári őrkanonoksága és királyi kincstárossága mellett külön kiemelésre került a megemlékezésben Várdai Ferenc tevékeny szerepe a parasztmozgalmak elnyomásában (B3a), ahol is Dózsa neve az általánosan használt „Georgius Siculus” alakban olvasható. Az erdélyi püspök először – Bakócz Tamás prímás és pápai legátus megbízásából – annak erdélyi helytartójaként hirdette a kereszteshadjáratot,[10] majd a helyzet gyors változásával Szapolyai Jánoshoz csatlakozva igen tevékenyen vett részt a felkelt paraszthadak megsemmisítésében.

Mentegetésként hatnak Bornemisza szavai, amikor Nándorfehérvár („Nandoralba”) elestével (1521. VIII. 29.) kapcsolatban arról írt, hogy Ferenc püspök bölcs tanácsaival segített, de betegsége miatt többet nem tudott tenni (B3b). Kiemelte az életrajz összeállítója, hogy Várdai közvetített Szapolyai János akkori erdélyi vajda és Báthori István temesi gróf és későbbi nádor között (C1a–C1b), pedig éppen ez a viszálykodás vezetett Belgrád említett elvesztéséhez. Bornemiszának az erdélyi püspök békítő szerepéről írt közlése is nyilván megszépítése a valóságnak, hiszen Várdai Ferenc a kiskorú II. Lajos korában a fő- és köznemesek között, de e két csoporton belül is dúló kíméletlen hatalmi harcaiból jócskán kivette részét.[11]

Érdekes részletet lehet megtudni az erdélyi püspök külpolitikai tevékenységéről a bolognai nyomtatványnak abból a közléséből, amely szerint visszasegítette havasalföldi trónjára az elűzött VI. Radu (de la Afumaţi) fejedelmet („vaivoda Radol” – C1b). Ez a hányatott sorsú uralkodó magyar támogatással folyamatos küzdelmet vívott az eltörökösödött, román származású Mehmed béggel, ill. annak pártfogoltjaival szemben. VI. Radu 1522 októberében Szapolyai János támogatásával foglalta el a havasalföldi fejedelmi széket, de azt már a következő esztendő február 18-án átadni kényszerült a törökök jelöltjének, III. Ulászlónak, akit még ugyancsak 1523 novemberében az egyszerű sorból lett uralkodó, Radu Bădica váltott le. VI. Radu közben Erdélyben (Medgyesen és Szebenben) várt a visszatérésre kedvező alkalomra. Ez még ugyanennek a mozgalmas évnek legvégén, ill. a következő esztendő elején be is következett Szapolyai János 30 000 főnyi seregének támogatásával. VI. Radut már 1524 májusában újra kiszorította a már említett III. Ulászló, de Radu de la Afumaţi még ugyanannak az évnek szeptember 20-ától ismét a fejedelmi széken ült.[12] Az ő második visszatéréséhez kapta azt a Bornemisza által említett jelentős, Várdai-féle támogatást, amiért az erdélyi püspöknek személyesen mondott köszönetet a havasalföldi uralkodó.

Bornemisza megemlékezésében az időrendben kissé visszakanyarodva említette Várdai Ferenc nagy hatású beszédét (C2a–C2b), amelyet Bácson tartott a parasztok ellen viselt háborúról, és amelyre az 1518. IX. 29-én megnyitott országgyűlésen került sor.[13] Méltatást nyertek még az erdélyi püspök érdemei családi várának további megerősítése miatt Kisvárdán, amelyet még egykor nagy rokona, az említett Várdai István bíboros kezdett meg. Azonban Ferencet is megakadályozta halála abban, hogy ezt a nagy munkát végleg be tudja fejezni (C3a–C3b). A Marosvásárhelyen („in oppido, quod nostri patrio sermone Zekelvasara appellant”) tartott gyűlésről (feltehetően Maros-székről van szó) visszatérve püspöki székhelyére, Gyulafehérvárra, meghalt (C3b). A már említett más életrajzi forrásokból lehet tudni, hogy ez 1524 októberének végén történt. Bornemisza írásának utolsó harmadában (C4a–E1a) konkrét adatok nélkül csak általánosságokban dagályos, humanista stílusban dicsérte Erdély elhunyt püspökét.

Szemügyre véve most már a fentiekben ismertetett terjedelmes gyászbeszédet kísérő hat kisebb írást, megállapítható, hogy azokat három személy írta: Bornemisza Pál, Várdai Ambrus és Achille Bocchi, bolognai professzor. Az első két rész, amely közrefogja a Várdai Ferencről szóló főrészt, ugyancsak Bornemiszától származik és címzettje is azonos: Várdai Mihály, bodrogi főispán. Az első levél kelte 1526. III. 24., a másodiké 1526. IV. 8. Az elsőből megtudható, hogy Várdai Mihály milyen bőkezű pártfogója volt Bornemiszának („Tu vero Moecenas”), aki ekkor már nyolc hónapja tartózkodott Bolognában, közelebbről mesterének, Achille Bocchinak házában (A1b). A keltezés is ennek megfelelően hangzik: „Bononiae ex Academia Bochiana” (A2a). A második írásában azt közölte Bornemisza Várdai Mihállyal, az elhunyt Ferenc püspök fivérével, hogy az emlékbeszédhez csatolja mestere, Bocchi ezzel kapcsolatos írásait is.

Bocchi első szövege az a levél, amelyet ő ugyancsak Várdai Mihályhoz intézett, de Bornemiszánál már több hónappal korábban, 1525. X. 22-én. Ebből lehet megtudni, hogy Mihály öccse, Várdai Ambrus ugyancsak Bocchinál tanult és lakott Bolognában, nem csupán Bornemisza. Bocchi leveléhez csatoltan megküldte Várdai Ferenc általa megfogalmazott epitáfiumát, továbbá annak sírjához intézett epigrammáját. Mindkét utóbbinak szövege a nyomtatványban is megtalálható: az elsőt – sírfeliratnak megfelelő formában – csupa verzálissal szedték, a második öt disztichonból áll.

Utoljára maradt Várdai Ambrus írása tanárának, Achille Bocchinak címezve, amelynek keltezése: Bologna, 1526. V. 1.[14] Ebben jóindulatába ajánlotta Bornemiszát, akinek megemlékezése Várdai Ferenc felett ugyan gyorsan készült, de – szerinte – azért jól sikerült. Eddig tart a kis bolognai nyomtatvány tartalmának rövid ismertetése. Várdai Ferenc kapcsolatai tartósak és igen élénkek voltak Bolognával, jóllehet erről, amint ez a fentiekből kiderült, Bornemisza nem tett említést írásában. Révész Mária Romolo Amaseo magyar összeköttetéseinek tisztázása során közölte a későbbi bolognai tanár kéziratban fennmaradt panegiriszét, amelyet Várdai Ferenchez intézett.[15] Hódoló versét abból az alkalomból írta, hogy címzettje váci püspök lett. A fiatal Amaseo Várdai Jánost oktatta, akinek bolognai tartózkodásának költségeit bátyja, az újsütetű váci püspök fedezte. Így érthető Amaseo igyekezete az 1509-ben kinevezett főpap dicséretével. Ennek során még a bíbort is megjósolta Várdai Ferencnek, majd azzal a szokványos ígérettel fejezte be írását, hogy legközelebb majd nagyobb munkával fog kedveskedni, amelyben Ferenc püspök tetteit és a Várdai család történetét fogja megírni.[16]

Amaseonak ez az írása nyomtatásban nem látott napvilágot, így Bornemisza volt az, aki Várdai Ferenc halálát követően 1526-ban valóra váltotta Amaseo költői ígéretét. Ebben az időben már a legfiatalabb Várdai-fiú, Ambrus tanult Bolognában, követve bátyjainak példáját. Ferenc 1503 tavaszától egy évig látogatta az egyetemet Bolognában.[17] János pedig – Amaseo házában lakva – 1509–1511 közötti időben végezte Padovában és Bolognában tanulmányait.[18] A Várdai családban ekkorra már jól bevált hagyománnyá vált[19] ezekre az évtizedekre – mindenekelőtt a bolognai, a ferrarai és a padovai egyetemeken – az itáliai tanulás. Így pl. a Bornemisza-féle megemlékezésben szereplő István már 1447-től, Mátyás pedig 1481-től végezték itt tanulmányaikat.[20] Mind Ferencnek, mind Jánosnak bizonyos irodalmi ambíciói is lehettek, legalábbis fiatalabb korukban. Bár nyomtatásban egyiktől sem ismeretes semmi, Ferenctől egy kéziratos jóskönyvet,[21] Jánostól pedig verseket ismert Lukcsics Pál a Zichy család levéltárában.[22]

De persze nem csupán a Várdai-család sarjai keresték fel Bolognát ezekben az évtizedekben Magyarországról. Így Janus Pannonius „Panegyricus Jacobo Antonio Marcello” c. nyomtatásban kiadott kis kötetét Adrianus Wolphardus Bolognában 1522-ben Várdai Ferencnek ajánlotta.[23] Tehát az erdélyi püspök kapcsolatai Bolognával – egyedül az irodalmi alkotások tanúsága szerint is – töretlenek voltak. Ezek időbeli sorának végére helyezhető el most tehát Bornemisza fentebb ismertetett megemlékezése Várdai Ferencről. A bolognai magyar kapcsolatokon belül külön figyelmet érdemel Achille Bocchi, akinek Várdai Ferenchez kötődő kis írásai Bornemisza kiadványában ugyancsak helyet kaptak. A bolognai egyetemen hosszú évtizedekig tanított (1508–1562), és ennek során számos magyarral kötött ismeretséget. Tanúsítja ezt a Magyi Sebestyén gondozásában megjelent első bolognai Janus-kiadás[24] végén található két óda és egy elégia Bocchitól 1513-ból. Az ezeket bevezető soraiban Magyi tanárának vallotta Bocchit. Ugyanannak a kiadványnak címlapján is olvasható egy tetrastichon Bocchitól. A most előkerült Bornemisza-féle kis nyomtatványból derült fény Bocchi szoros kapcsolataira a Várdai család több tagjával is: Ferenccel, Mihállyal és Ambrussal. Ugyancsak innen volt megtudható, hogy Bornemisza nem csupán nála tanult, de Bocchinál is lakott. Nem szakadt meg közöttük a barátság a későbbi évtizedekben sem, hiszen amikor Bocchi egyik késői művét, „Symbolicarum quaestionum de universo genere” címmel saját kiadásában („in aedibus Novae Academiae Bocchianae”) 1555-ben megjelentette,[25] annak egy példányát pedig 1555. X. 4-én megküldötte egykori tanítványának. Az akkor már erdélyi püspök Bornemisza Pál 1556. I. 10-én Gyulafehérvárott keltezett levélben köszönte meg egykori mesterének, Bocchinak figyelmét.[26]

Bocchi további magyar kapcsolatára vet fényt az a levél, amelyet 1556. VIII. 31-én írt Nádasdy Tamásnak, és amelynek szövege ma a bolognai Archiginnasio könyvtárában található.[27] Ebben a bolognai professzor arra kérte a magyar főurat, akit feltehetően még 1522-ben ismert meg Itáliában,[28] hogy viselje gondját Pirro fiának, akit hozzá küldött Magyarországra, addig amíg sikerül tisztázni a fiatalembert valami gyilkossági vád alól.[29]

Bornemisza Pál életrajzi adatai a biográfiai szakirodalomban elég jól vannak képviselve.[30] A most előkerült írása az egyetlen, amely nyomtatásban napvilágot látott, legalábbis a jelenlegi ismeretek szerint. Tisztázódtak ebből 1525 végén megkezdett bolognai tanulmányainak egyes részletei is, különös tekintettel tanárára, Achille Bocchira. Fény derült Bornemisza kapcsolatára a Várdai családdal. Érdekes, hogy megemlékezése mecénása fivéréről, arról a Várdai Ferencről szól, akinek 1553-tól utóda lett a gyulafehérvári püspöki székben.

A most előkerült kis bolognai nyomtatvány így kezdődik: „Paulus Absthemius Quinqueecclesiensis”. Bár köztudott volt Bornemisza pécsi születése, így hangsúlyozottan a neve melletti jelző arra ösztönöz, hogy összefüggést keressünk az ugyancsak pécsi származású Bornemisza Gergellyel. Dobó István mellett Eger várának híres védője 1552-ben kovácsmester fiából lett deák, majd katona.[31] Feltehetően hasonló eredetű, sőt talán azonos családból született Bornemisza Pál is, akit Forgách Ferenc[32] alacsony sorból származóként említett. Ferdinánd királytól kapott Mohács után nemességet.[33] Leánytestvérének, Annának férje előbb Pozsgay Zsigmond, majd Horvát Márk volt.[34] Az első házasságából származott Pozsgay Zsigmondot Bornemisza Pál saját fiaként neveltette ugyancsak Bolognában is.[35]

A fentiekben – Bornemisza nyomán – közvetett áttekintés nyílt már Várdai Ferenc életéről és haláláról, akad azonban néhány pont, amely bizonyos további vizsgálódást igényel. Ilyen kérdés az életkora. Bocchi epitáfiumának utolsó, harmincadik sora így szól: „VIX. ANN. LXIV.” Eszerint az erdélyi püspök halálakor 64 esztendős volt. Nyilvánvaló, hogy a bolognai mester ezzel kapcsolatos értesülése a nála lakó Várdai Ambrustól származott, aki az elhunyt öccse volt. Így igazán hitelesnek kellene lennie, mégis ennek ellenére gondot okoz.

Természetesen nem hagyható figyelmen kívül annak lehetősége sem, hogy Bocchi epitáfiuma esetleg sajtóhibával készült, ami a római számok esetében abban az időben bizony nem volt rendkívüli. Az ilyen betűkből összetett számnál több hibaforrás is akad, így a „LXIV” esetében egy betű elhagyásával vagy hozzárakásával, továbbá helycserével számos más eredményre is lehet jutni a 44 és 64 sorszámok között: pl. 61, 59, 54.

Várdai Ferenc születési évét általában 1474-re helyezik,[36] amihez az alapot a velencei követ magyarországi beszámolója nyújtotta. Az 1519 júliusában kelt jelentés ugyanis az erdélyi püspök korát 45 évesben jelölte.[37] Ez nyilván aligha volt anyakönyvileg pontos évszám, inkább arra kell gondolni, hogy negyvenes éveiben járt.[38] Ez esetben a születés éve 1469 és 1479 közé helyezhető. Későbbre bizonyosan nem, hiszen fennmaradt 1480. VII. 7-ről a perugiai dominikánusok testvérületébe (confraternitas) történt felvételt igazoló irat, amelyet apja, Várdai Miklós kapott családjával együtt. Ebben „Nicolaus de Kyswarda”, felesége „Eufrosina” (Drágffy Fruzsina), édesanyja „Katherina” (Perényi Katalin), gyermekei „Stephanus, Franciscus, Ursula”, továbbá testvérei „Matthias & Aladarus” szerepelnek.[39] Ferenc tehát ekkor már bizonyosan élt.

Ugyancsak ismeretes Várdai Ferenc latin nyelvű üdvözlő levele a már említett Aladár nevű nagybátyjához, amelyet 1484. IX. 27-én írt a Bodrog megyei Bátmonostorról. Lukcsics szerint ezt tanuló korában írta. Megjegyzése azonban feltehetően a már említett 1474. évre helyezett születési dátumra támaszkodhatott.[40] E dokumentumban látható kézírás azonban nem gyermekes, hanem határozottan kiírt. Így bizonyosan téves Fogel József közlése, aki szerint Várdai Ferenc 1514-ben 38 éves volt, amikor Erdély püspöke lett,[41] hiszen akkor 1476. évi születéssel az említett levél elkészítésekor mindössze nyolcéves lett volna.

Az 1484. évben írt levél idején – a most előkerült bolognai nyomtatvány 64 éves halálozási adata szerint – Várdai Ferencnek 24 évesnek kellett lennie, ami jól megfelel kézírása állapotának. Így joggal feltehető, hogy valóban 1460-ban született. A velencei követ tehát jó egy évtizeddel fiatalabbnak nézhette, ill. becsülhette az erdélyi püspököt annak valódi koránál. Ugyancsak az itáliai diplomatától lehet tudni, hogy Várdai Ferenc kövér volt. Az életkor téves meghatározásában feltehetően optikai csalódást játszhatott közre, hiszen a hízott arcon az öregségi ráncok kevésbé szembetűnőek.

Ha Várdai Ferenc valóban 1460-ban született, ami a fentiekből nagy valószínűséggel feltételezhető, úgy ebből az is következik, hogy itáliai tanulmányai idején már éppen túlhaladta negyedik évtizedét. Ez ugyan kicsit szokatlan, de ha alaposabban megvizsgáljuk életútjának korai szakaszait, úgy ez is magyarázatot nyer. Várdai királyi főlovász, kiváló lóidomító, bátor harcos hírében állott,[42] és az udvart szolgálta. Nyilván ennek jutalmazásául nyerte el Ulászló királytól 1495-ben a fehérvári őrkanonokság jövedelmeit.[43] Hosszú és mozgalmas évtizedek állhattak tehát már mögötte, amikor 1501. IV. 10-től megkezdte itáliai tanulmányait.[44]

Bornemisza Pálnak Várdai Ferencről írt megemlékezéséhez csatolt kis írások az elhunyt két testvérével is szoros kapcsolatban állnak: egyet Ambrus öccse írt, hármat Mihály öccsének címeztek. Így helyesnek tűnik áttekinteni legalább a legszorosabb családot. Várdai [IV.] Miklós bodrogi főispán volt, felesége pedig Drágffy Fruzsina. A Várdaiak az ország legelőkelőbb családjaihoz tartoztak a nevezetes Gutkeled-nemzetségből származva. Bornemisza is már Ferenc ükapján, Domonkoson kezdte a neves ősök ismertetését, tehát a családi hagyományok jelentősek voltak. Anyja az ugyancsak legalább ilyen nagy famíliából, a bélteki Drágffyak közül származott.

Nagy Iván nem kevesebb, mint hét gyermeküket tartotta számon: Anna, István, Ferenc, János, [IV.] Mihály, Imre, Ambrus.[45] Ezekhez járul még a fentiekben közölt 1480. évi oklevélben szereplő Orsolya, aki feltehetően korán meghalt. A négy kisebb fiú jóval fiatalabb lehetett, mert Várdai Miklósnak még 1486-ban és 1487-ben is csak István és Ferenc nevű fiai szerepelnek az okmányokban.[46] A legidősebb fiú, István 1504-ben elhunyt.[47] Apjuk halála után Ferenc lett a senior, akire fokozott felelősség hárult a jelentős családi birtokok kezelését illetően.

Anyagi lehetőségei az erdélyi püspökség elnyerésével tovább javultak. Kövér, borissza és igen fösvény lévén[48] bizalmatlan ember hírében állt, így beosztottjaival sokszor elégedetlenkedett. Ennek is tudható be, hogy nem sokkal halála előtt, 1524. III. 17-én Mihály öccsét bízta meg püspöksége jószágkormányzásával.[49] Imre öccséről ez év május 2-án Budáról Hieronymus Balbus azt közölte, hogy Ferdinánd bécsi udvarának egyik kiválósága.[50] Azonban e nagyreményű ifjú elesett Mohácsnál,[51] pedig Ferenc fivére, aki 1516-ban vásárolt palotát Budán a Mindszent, azaz a mai Tárnok utcában,[52] öccsét nyilván be kívánta vezetni itt is az udvari életbe. János testvéréről – Ferenc életének utolsó éveiben – nincs hírünk, aki 1517-ben udvari szolgálatot végzett Budán.[53] Mihály tehát az erdélyi püspökség pénzügyeit gondozta bátyja bizalmából annak halálakor. Nyilván ennek tudható be, hogy Bornemisza Pál és Achille Bocchi hozzá intézte írását, bár a címzésekben természetesen a bodrogi főispán mint legmagasabb közjogi méltósága szerepel, amelyet már apja, Miklós is viselt.[54] 1525-ben Mihály mint királyi kamarás a budai udvarban tevékenykedett.[55] Ferenc legfiatalabb öccse, Ambrus ekkor még – mint láttuk – tanulmányait folytatta Bolognában Bocchinál.

Visszatérve a Bocchi-féle epitáfiumra, joggal feltételezhető, hogy az csupán költői műfaj, és nem funkcióra szánt felirat. Így nincs mit csodálkozni azon, hogy nem Bocchi szövege került rá az erdélyi püspök gyulafehérvári sírjára. Az ottani felirat kezdete: „Quis situs his–”. Ebben szó esik Várdai itáliai éveiről is.[56] Sajnos Várdai sírja – feltehetően már a 18. század vége óta – nincs meg.[57] Bocchi epitáfiumának szövege kéziratban is fennmaradt, és azt mind Révész Mária,[58] mind Gerézdi Rabán[59] felfedezte a római Biblioteca Angelicában.[60]

* * *

Tekintettel a Bornemisza-féle kiadvány bolognai eredetére, érdemes közelebbről is szemügyre venni az ottani magyar vonatkozású nyomtatványokat Mohács előtt, különös tekintettel azok bibliográfiai adataira. A magyarok Bolognába természetesen világhírű egyeteme miatt mentek a középkor végén. Az első honfitársunk, akinek köze volt bolognai nyomtatványokhoz, Simon de Ungaria, Ágoston-rendi szerzetes. Ő rendezte sajtó alá Aegidius Romanus (Columna) két művét 1481-ben.[61]

A magyar vonatkozású korai bolognai nyomtatványok első jelentős csoportja az idősebb Filippo Beroaldo nevéhez kapcsolódik. Az ő kimagasló egyénisége nyomta rá bélyegét a neves egyetemre és az ott tanuló ifjakra egészen az 1505-ben bekövetkezett haláláig. Ez utóbbiak között számos magyar is akadt. Ezek egyikének, Csulai Móré Fülöpnek („ad nobilem Philippum Cyulanum Pannonium discipulum suum”), a későbbi pécsi püspökhöz ajánlotta[62] Cicero „Tusculanae disputationes”-hez írt kommtárját a mester, amely első ízben 1496-ban látott Bolognában napvilágot, majd ezt követően még máshol többször is.[63]

Beroaldo másik munkáját, Apulejus „Asinus aureus”-ához írt kommentárjához az ajánlást Váradi Péter, kalocsai érsekhez („Ad maximum antistitem d. Petrum archiepiscopum Colocensem”) intézte.[64] Ugyancsak neki szól („Habes antistes maxime”) a kötet végén álló „Finis commentariorum”-ban az egész könyv alapgondolatának összegezése.[65] Ez először 1500-ban jelent meg Bolognában, majd ezt is még később sokszor kiadták.[66]

Beroaldo gondozásában jelent meg ugyancsak 1500-ban Solinus „Collectanea rerum memorabilium”-ának kiadása Bolognában, amelynek ajánlását ez alkalommal másik magyar diákjának, Keserű Mihálynak („Michaeli Cheserio Pannonio discipulo suo”), a későbbi boszniai püspöknek címezte.[67]

Beroaldo számos beszédét és költeményét („Orationes & poemata”) gyűjteményes formában 1491-től többször is megjelentette nyomtatásban. Ezek sorában az 1500. évi bolognai kiadásban[68] az utolsó vers Váradi Péter kalocsai érseknek szól („Endeca­syllabon ad maximum antistitem d. Petrum episcopum Colocensem”). De a bolognai professzor több más, kisebb, magyar vonatkozású versei is napvilágot láttak nyomtatásban az írásait különböző összeállításban megjelentett kötetekben. Így pl. a „Carmen lugubre” c. gyűjteményének a párizsi Jodocus Badius gondozásában készült időrendben három utolsó kiadásában[69] Pietro Bono-nak, Mátyás király lantosának címzett vers („Epigrammata ad Petrum Bonum citharoedum”) található. Ugyanennek az összeállításnak két utolsó kiadása végére belekerült egy Váradi Péternek szóló vers is.[70] 1503-ban adta ki első alkalommal Bolognában Beroaldo „Symbola Pythagorae” címmel magyarázatait, amelyben az ajánlás Bakócz Tamás bíboros prímásnak („Ad maximum antistitem d. Thomam cardinalem et archiepiscopum Strigoniensem”) szól.[71] Ezt később még további számos alkalommal újra kinyomtatták.[72]

A fentebb említett Keserű Mihály, Beroaldo tanítványa maga is vállalt irodalmi tevékenységet, amikor lefordította görögből latinra Isocrates két beszédét. Az egyiket Ulászló királynak („Ad sacratissimum Hungariae regem Wladislaum”), a másikat pedig Szatmári György pécsi püspöknek („ad reverendissimum dominum Georgium Quinqueeccle­sien­sem”) ajánlotta.[73]

A kis kiadványt Bolognában az idősebb Giovanni Antonio de’Benedetti nyomtatta ki azonban az évszám megjelölése nélkül.[74] A művet korábban ősnyomtatványnak tekintették.[75] Bár a British Museum speciális katalógusa már fél évszázada kizárta a XV. századból és 1505 utánra datálta,[76] a szakirodalom egy része ennek ellenére továbbra is az ősnyomtatványok között regisztrálta,[77] ill. ezt csak a legutóbbi időben igazították helyre.[78] Pedig a fordító, Gibarti Keserű Mihály, István alnádor fia 1502. V. 30-án nyerte el a boszniai püspökséget,[79] és ezt az írását már ezzel a címével ékesítve jelentette meg. Az Ulászlónak írt ajánlásában Keserű a király gyermekét említette, így írása II. Lajos születése és II. Ulászló halála között, vagyis 1506. VII. 1. és 1516. III. 13. között keletkezett.[80] A nyomdász működése az 1510. esztendővel bezárólag ismeretes,[81] így tehát Keserű fordítása 1506 és 1510 között jelent meg. Gerézdi Rabán segítségével az időkör meghatározása még tovább is finomítható, aki meggyőző módon kifejtette, hogy ez az írás 1507–8 előtt aligha keletkezett.[82]

Bibliográfiai szempontból külön érdekességnek tűnik e datálatlan kiadványnak korban a fentiekben említettel ellenkező irányban történt eltolása. Horányi Elek ugyanis „1. 5. 0. 2. 4.” évszámmal közölte,[83] amely feltehetően az egyik példányban általa látott kéziratos bejegyzés lemásolása. A kevésbé kritikus irodalomban,[84] így „1524” évszámmal is megtalálható Keserűnek ez az Isocrates fordítása.

Beroaldo halálát követően helyét a bolognai egyetemen tanítványai igyekeztek betölteni: Giovanni Battista Pio, Romolo Amaseo és Achille Bocchi, akik azonban tudásban és tehetségben meg sem közelítették mesterüket.[85] Közülük Pio is több magyar diákkal állt kapcsolatban. Tanúsítja ezt „Elegidia” c. műve, amelyet 1509-ben Bolognában jelentetett meg nyomtatásban, és azt Besztercei (Kretschmer) Lőrincnek („Ad magnificum dominum Laurentium Bistritium Pannonium nobilissimum”) ajánlotta.[86] A kiadványban kisebb versek is találhatók, amelyeknek szerzői Hagymási Bálint[87] és Magyi Sebestyén.[88] Besztercei Pio tanítványa és Szatmári György pécsi püspök unokaöccse volt.

Pio hamarosan immár magához a püspökhöz („R. ac augusto antistiti domino Georgio Cassovio, regis illustrissimi Pannonii ac Boiemici supremo secretario, episcopo Quinque­ecclesiensi, patrono colendo”) intézte[89] Lucretius-kommentárjainak 1511-ben megjelentetett bolognai kiadását.[90] Ajánlásához még hét disztichont is fűzött Pio ugyancsak a pécsi főpaphoz („R. episcopo Quinqueecclesiensi”).[91] A kötet végén további magyar vonatkozású részek találhatók: újabb vers Szatmárihoz („Eidem r. ep.”), továbbá kivonat Pio leveléből, amelyet Besztercei Lőrinchez intézett („Ex epistola ad Laurentium Bistritium”), amely tulajdonképpen 43 helyesbítés (errata) a kommentár szövegéhez. Ezt a könyvet is utánnyomták.[92]

A fentiekben említett Hagymási Bálinttól, Pio tanítványától ismeretes az „Elegidion” c. önálló műve is, amelyet nyomtatott formában jelentetett meg hely és év nélkül.[93] A kis kiadvány elején a már korábban ugyancsak szerepelt Besztercei Lőrinc ajánlása olvasható Szatmári Györgyhöz („Georgio episcopo Quinqueecclesien.”).[94] Hagymási verses írása is neki szól, amely lényegében hálaének a kanonokság elnyerése alkalmával („Georgio Quinqueecclesien. episcopo meritissimo pro canonicatu sibi”).[95] Némi bibliográfiai gondot jelent a nyomtatvány hiányzó impresszumadatainak kiegészítése. Veress Endre[96] 1509-re datálta ezt a nyilvánvalóan bolognai nyomtatványt. Ezt az időmeghatározást a legutóbbi időkig mások is elfogadták.[97] Révész Mária már korábban foglalkozott a nyomtatás idejének pontosabb megállapításával.[98] Vizsgálódása Hagymási székesfehérvári és pécsi kanonoki jövedelmei elnyerésének időpontján alapult, hiszen az „Elegidion” efeletti hálálkodás. Révész ennek alapján 1512-ben határozta meg az írás, ill. nyomtatás évét. Megállapítása meggyőző.[99]

A Mohács előtti Bolognában megjelent magyar vonatkozású nyomtatványok sorában külön, kiemelkedő csoportot képeznek Janus Pannonius verseinek kiadásai. Ezek közül az első („Sylva panegyrica in Guarini Veronensis… laudem”) 1513. február 1-én látott napvilágot Magyi Sebestyén gondozásában.[100] Az ajánlást Magyi Szatmári Györgyhöz intézte, továbbá egy epigrammát is, amit Debreceni László verse követ. A kis kötet végén – Beroaldo és Pio után – új, bolognai professzor neve tűnik fel: Achille Bocchi. Az ő két ódáját és egy elégiáját Magyi rövid szöveggel vezette be.

Külön érdekesség, hogy e kiadványból változat is ismeretes. Negyedszázada, hogy az Országos Széchényi Könyvtár egy hártyára nyomtatott példányt is megszerzett ebből a viszonylag ritka kiadásból. A címlapon a cím és az alatta álló Bocchi-féle tetrasztichon szövege közötti távolság az Apponyi-féle papírpéldányon 53 mm, míg ugyanez a hártyára nyomottnál csak 36 mm. Miután a kétféle anyagra készült példányokat külön munkamenetben állították nyomdailag elő, úgy tűnik, hogy e munkafázisok között megigazították a címlap szedését. További érdekessége e – ráadásul igen szépen illuminált – hártyapéldánynak, hogy a két hiányzó levele (E4 és G5) közül a másodikat – feltehetően a 19. század során – ugyancsak pergamenre utánnyomták. A gondos, új szedésben igyekeztek az eredetit – elsősorban a sorok beosztásában – minél jobban utánozni, bár a betűtípus – különösen annak verzálisa – jóval keskenyebb az eredetinél. A legszembeötlőbb eltérést azonban a ligatúrák és abbreviatúrák teljes hiánya, ill. az ezek helyére szedett sima betűk utáni kihagyás jelenti.

Veress Endre[101] tudni vélt ugyanebből az évből egy másik, bolognai Janus-kiadásról is, amelyet szintén Magyi rendezett volna sajtó alá. Közlésében Horvát István száz évvel korábbi cikkére támaszkodott,[102] amely viszont Janus 1784. évi utrechti kiadására hivatkozott. Abban valóban olvasható a Veres által idézett szövegrészek túlnyomó többsége,[103] de ezek egyértelműen mind a fentiekben ismertetett 1513. évi kiadásból származnak. Külön gondot jelent Veressnek a nyomdászról tett közlése, amely az utrechti kiadásban nem lelhető fel: „Per Benedictum Platonidem de Benedictus civem Bono­nien­sem.” Ilyen nevű nyomdász ugyanis Bolognából nem ismeretes.[104] Feltehetően a fenti és nyilván hibás adat a korszak két legnagyobb helyi nyomdásza nevének összevonásából jöhetett létre: Hieronymus Platonides (= Girolamo Benedetti) és Benedictus Hectoris (= Benedetto Faelli).[105] Mindent összevetve nyilvánvaló, hogy a Veress által feltételezett, másik 1513. évi bolognai Janus-kiadás csupán félreértések sorára épült, ilyen soha sem létezett.

Egy évtized múltán Bolognában Janustól három – a szakirodalomban sokszor leírt – munka is napvilágot látott Adrianus Wolphardus gondozásában, aki Várdai Ferenc erdélyi püspök környezetéhez tartozott. 1522. XI. 19-re készült el a „Panegyricus Jacobo An­tonio Marcello” c. Janus-kiadvány,[106] Wolphardus ajánlásával Várdainak. Néhány hét múlva, 1522. XII. 10-én jelent meg több görög klasszikus (Plutarchus, Demosthenes, Homerus) latin fordítása ugyancsak Janustól.[107] További három hét telt csak el, amikor is 1523. I. 2-án napvilágot látott Janus „Elegiarum liber unus.”[108] Mindkét utóbbi kiadást a sajtó alá rendező Wolphardus egy-egy gyulafehérvári kanonoknak ajánlotta, akik tehát ugyancsak Várdai Ferenc szoros környezetéhez tartoztak. A kis kötetekben pedig Bolognában tanuló magyar diákok versei olvashatók még.

A fentiekben ismertetett Bornemisza-féle kiadvány előtt még egy bolognai nyomtatvány ismeretes 1522-ből, amelyben a sokat emlegetett Pio különböző beszédeit gyűjtötték egybe. Ezek között található egy magyar vonatkozású is: „Sermo ad regem Ungariae pro episcopo Cenadiensi.”[109]

Ha most sorra vesszük a fenti, magyar vonatkozású, bolognai nyomtatványokat, hogy azok ott vajon melyik műhelyben készültek, úgy érdekes megállapításra lehet jutni. Beroaldo valamennyi munkája Benedetto Faelli (Benedictus Hectoris) műhelyében készült, amely még évtizedekig e család birtokában működött tovább. Ezzel szemben Pio és tanítványa, Keserű eleinte Giovanni Antonio Benedetti nyomdáját vették igénybe. Ez az officina 1510 után Girolamo Benedetti vezetése alá került. Így Hagymásinak Révész Mária által 1512-re datált „Elegidion”-ja[110] is már ez utóbbi nevéhez köthető tipográfiában készült, ahol Pio 1511-ben az ő Lucretius-kommentárjait[111] is kinyomtatta. Ezek után nem meglepő, hogy Achille Bocchi és a köréhez tartozó magyarok is mind ugyancsak a Benedetti-féle műhelyben készíttették kiadványaikat.

A fentiek alapján alapos volt eleve a gyanú, hogy Bornemisza Pál most előkerült és nyomdásznevet nélkülöző írását 1526-ban Bolognában ugyancsak a Benedetti-féle műhelyben állították elő. Az 1522–1523-ban megjelent három Janus-kiadásban fellelhető nyomdai anyag egyértelműen és nehézség nélkül azonosítható volt a Bornemisza-féle munkában találhatóval. Ez a Benedetti-féle felszerelés már hosszú évtizedek óta használatban volt.[112] 1526-ban tehát ezzel készült az akkor Girolamo Benedetti által vezetett officinában a Várdai Ferenc feletti gyászbeszéd.

Végignézve a fentiekben felsorolt, Mohács előtti, magyar vonatkozású, bolognai nyomtatványokat, az derül ki, hogy ezek többsége itáliaiaktól – elsősorban Beroaldotól – különböző magyarokhoz intézett írásokat tartalmaz. Simon de Hungaria munkája a sajtó alá rendezés volt, míg Keserű és Janus görög auktorokat fordított. Önálló kiadvány magyarországi szerzőtől – eltekintve a három Janus-kiadástól – csupán a Hagymási-féle „Elegidion” volt, ami megelőzte az ugyancsak ebbe az önálló kategóriába tartozó Bornemisza-művet.