2. A Breviarium Strigoniense újabban fellelt ősnyomtatvány kiadása

Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1958. 229–237.

Az Országos Széchényi Könyvtár Régi és Ritka Nyomtatványok Tárában (Inc. 1308.) található egy elején és végén erősen hiányos breviáriumkötet, amely nyomdai kiállítása után ítélve a XV. század utolsó vagy a XVI. század első negyedében készült. Bár csonkasága jelentős mértékű, azért könnyen megállapítható, hogy a breviáriumot az esztergomi főegyházmegye használatára állították elő. A két megmaradt szövegrészkezdet (Proprium de tempore, illetve de sanctis) ugyanis ezt a körülményt kifejezetten feltünteti („secundum consuetudinem ritum ac modum ecclesiae Strigoniensis”, illetve „secundum morem Strigoniensis ecclesiae”).

A Mohács előtti félévszázadban bár több hazai egyházmegye (Eger, Pécs, Zágráb), illetve a pannonhalmi bencés apátság használatára nyomattak szertartás- és zsolozsmakönyveket (missale, breviárium, ordinarius),[1] mégis az esztergomi főegyházmegye az, amelynek legtöbb ilyen jellegű kiadványa maradt reánk.[2] Ez viszont csaknem természetes, hiszen Esztergomnak Magyarország egyházi szervezetében mindigis vezető szerepe volt. Egyedül e főegyházmegye breviáriumából a szakirodalom[3] az említett félévszázadból az alábbi kiadásokat ismeri.

    1.   1480. XI. 12.    Velence: Erhardt Ratdolt, Cassis költségén. RMK III 1., GW 5468, Ballagi 10.

    2.   1484.              (Nürnberg: Georg Stuchs), Feger költségén. RMK III 9., GW 5469, Knauz 15, Ballagi 17.

    3.   1494. V. 1.      Velence: Johannes Hertzog, Opitz költségén. RMK III 30.

    4.   1497. II. 20.     Velence: Georgius Arrivabenus, Paep költségén. GW 5470, Ballagi 49.

    5.   1511. XII. 1.     Velence: Nicolaus de Franckfordia, Paep költségén. RMK III 174, Bohatta 2754, Ballagi 131.

    6.   1513. I. 4.        Velence: Petrus Liechtenstein, Kaym költségén. RMK III 184, Knauz 18, Bohatta 2755.

    7.   1514. VIII. 12.  Velence: Lucantanio Giunta, Schaller költségén. RMK III 195, Knauz 19, Bohatta 2756, Ballagi 161.

    8.   1515. IV. 4.     Velence: Lucantonio Giunta, Kaym költségén. RMK III 206, Knauz 21, Bohatta 2757, Ballagi 176.

    9.   1519. I. 4.        Velence: Petrus Liechtenstein, Kaym költségén. RMK III 231, Knauz 22, Bohatta 2758, Ballagi 220.

 10.   1523.              Velence: ? költségén. RMK III 258.

 11.   1524.              Velence: Petrus Liechtenstein, Prischwitz költségén. RMK III 263, Knauz 24, Bohatta 2759, Ballagi 276.

A Széchényi Könyvtár előbb említett csonka kötetét összevetve a fentiekkel, a következőket állapíthatjuk meg. Hat kiadást, az 1, 2, 7, 8, 9. és 11. szám alatt felsoroltakat, eredeti példányok alapján volt mód kizárni az összevetés során. Hasonló a helyzet a negyediknek említettnél is, ahol a Gesamtkatalog der Wiegendrucke (Nr. 5470) pontos leírása nyújtott az azonosításhoz lehetőséget. A hatodikként felsorolt kiadás (RMK III 184) egyedül Knauz leírására támaszkodik, ő azonban feltehetően összetévesztette azt az 1519. évi kiadással. Az évszám utolsó jegye kivételével ugyanis, mely rossz lenyomat esetén könnyen összetéveszthető (3 illetve 9), minden más adat (hónap, nap, terjedelem, méret, kiadó, nyomdász stb.) azonos a kettőnél. De ha még elfogadjuk is egy ilyen kiadás létezését, levélszámozása kizárja a mi kötetünkkel történő azonosítást. Ugyancsak sajtóhibát lehet feltételeznünk a Denis által említettnél is,[4] aki Pétertfy nyomán[5] utal erre a különben ismeretlen 1523. évi kiadásra (RMK III 258). Ezzel jegyzékünk tizedik tétele is elesik. A még számításba jöhető két kiadás az 1494., illetve 1511. évekből való. Ezek egy-egy unikumpéldányát – a prágai Egyetemi Könyvtárból, illetve a csíksomlyói ferencesek gyűjteményéből – igen pontos leírásban ismertette Hellebrant (RMK III 30, illetve 174). (Sajnos, ma mindkettő lappang!) Így meg lehet állapítani, hogy a most ismertetésre kerülő kötet ezektől a kiadásoktól is eltérő.

Miután kiderült. hogy könyvtárunk említett breviáriumkötete egyik kiadással sem azonos, megkíséreljük annak tipográfiai meghatározását. Az iniciálék és illusztrációk nélküli, piros-fekete színekkel nyomtatott kötet két – egy nagyobb, szöveg- és egy kisebb, kommentár- – gótbetűtípus felhasználásával készült. Feltehetőleg a könnyebb tördelés érdekében azonban a kisebb típust is a nagyobbik betűtestének méretére (20 sor = 70–71 mm) öntötték át. Mindkét betűtípusban a Haebler-féle típusrepertorium által 88. számmal jelzett „M” betű található. Haebler említett összeállítása segítségével[6] megállapíthatjuk, hogy Thomas de Blavis velencei nyomdász hatodik típusa egyezik meg a breviárium nagyobbik típusával. Megerősíti ezt a Gesellschaft für Typenkunde által kiadott 2088. tábla is, ahol a Blavis említett betűiből összeállított ábécét találjuk.[7]

A Blavis hatodik típusával nyomtatott két könyvvel[8] történő összevetés alapján megnyugtatóan megállapítható, hogy a breviáriumunk kisebb betűi ugyanennek a nyomdásznak hetedik típusával[9] azonosak. Ennek eredeti mérete – az említett átöntés előtt – 61 mm volt.[10]

Breviáriumunk meglehetősen szerény díszei azok a lombardok, amelyeket a szövegkezdetek kiemelésére használtak. Ezek két sorozatba, egy nagyobb, kb. 6 mm és egy kisebb, kb. 4 mm magasságúba tartoznak. A Gesellschaft für Typenkunde már fentebb említett 2088. tábláján ezeket is megtaláljuk hű reprodukcióban, mint amelyeket Thomas de Blavis használt.[11] Mindkét sorozat valamennyi betűje szerepel breviáriumunkban is, és mindegyik azonos a nálunk szereplőkkel.

Az összes betű és jeI megnyugtató azonosítása után még azt is megjegyezhetjük, hogy nyomtatványunk Blavis többi munkáival azonos tipográfiai sajátságokat is mutat. Ilyenek többek között a kétszínű, piros-fekete nyomás biztonságos használata, az arab levélszámozás kedvelése, a kihagyott iniciálék helyének jelölése mínuszkulákkal stb. A kötet papírjában körben levő horgony-alakú vízjel található (Briquet 453–476), amely ugyancsak megerősíti az olaszországi eredetet.

Thomas de Blavis, vagy de Alexandria először 1476–77. években nyomott Velencében. Utána évekig nem dolgozott, és csak 1481-ben jelennek meg ismét könyvei. Ekkor azután tíz éven át rendszeresen működött sajtója egészen az 1491. év végéig. A breviáriumunkban alkalmazott két betűtípusát az 1486–89 közötti években használta.[12] Ha megvizsgáljuk az ebben a műhelyben készített könyveket megállapíthatjuk, hogy az 1485. évvel bezárólag ott leginkább klasszikus szövegeket állítottak elő, míg 1486-tól elsősorban (egyház-) jogi munkákat nyomtak. A mi Breviarium Strigoniensénkhez hasonló jellegű egyházi szertartás- illetve zsolozsmakönyvet eddig nem ismertünk Blavis produktumai között. Figyelmet érdemelhet azonban az a körülmény, hogy nyomdászunk szorosabb üzleti kapcsolatban állott Andreas Torresanusszal, és ennek során 1486. IV. 17-én kettőjük közös kiadásában – de Torresanus betűivel – készült el Thomas de Aquino „Catena Aurea”-ja (H 1335). Elképzelhető, hogy éppen ebben az időben, amikor Blavis felhagyott a klasszikus auktorok műveinek előállításával, és új utakat illetve megoldásokat keresett (pl. a társasviszony Torresanusszal), maga is próbálkozott breviárium nyomásával. Talán ez alkalommal is Torresanusszal közösen, vagy annak ösztönzésére. Mindenesetre megjegyzendő, hogy Torresanus az az ősnyomdász, akinek sajtója alól a legtöbb breviárium – nem kevesebb, mint 31 különböző kiadás – került ki.

A pontosabb datáláshoz további segítséget nyújt a kisebb betűtípusnál breviáriumunkban használt, ún. beugró „C” antiqua verzális. Ugyanezt találjuk nyomdászunknak 1486. XII. 22-én megjelent munkájában (H 8021) is, míg a három évvel később, 1489. XII. 15-én befejezett könyvben (H 8025) már más, a többi nagybetű stílusához jobban illő „C” betű szerepel.

Mindent összevetve breviáriumunk impresszum-adatainak meghatározásakor arra a következtetésre jutunk, hogy az Velencében Thomas de Blavis nyomdájában feltehetően 1486-ban készült. Miután a Gesamtkatalog der Wiegendrucke megfelelő kötetéből hiányzik ez a kiadás, az alábbiakban, az ott használt szabályok szerint írjuk le.

BREVIARIUM STRIGONIENSE. [Venedig: Thomas de Blavis, um 1486] 8º  
2 Sp. 37 Z. Typen: 6:70G, 7*:70G. Init: a, b. Schwarz und rot gedruckt. 
[3.] Psalterium. 
50 Bl. Sign: [Erschlossen: a8–c8] erhalten: d8e8f10 Gez: [25] 26–50.    
Bl.1–25 unbekannt. Bl. 26aα: cũá feciſti veniẽt ² ²adorabũt ║ corã …  
Endet Bl. 50aβ Z. 16 … ab his ║ in terra vita noſtra muniatur. ║ Per dominũ. ║ 50b leer   
[4.] Proprium de tempore.
180 Bl. Sign: g8–z8aa8–ee8ff12 Gez: 51–238 (mit Fehlern)
Bl. 1aα m. Sign. g u. Blz. 51, rot: Incipit breuiariũ ordinatũ ║ žm cõſuetudinē: ritum: ac    
mo║du eccľie Strigonienž. Et pri-║mo de dñica Þma aduētus dñi ║ Qui quidē aduēt9 inchoaţ ſß ║ in dñica üximiori feſto ſci an-║dree apoſtoli quouis ordine. ║ Sabbato precedēti ad vŝ an ║ schwarz: (a7) Dieb9 antiquis ║ nos… Endet 134[recte 238]bβ. Z. 9. … hodie huic domui ſalus a ║ deo ſcã eſt alľa. rot: Oŗo vt ŝ. Cõple-║torium ſiľr. ║ Darunter eingerückt: Explicit ýma pars ║ breuiarij de tēpore. ║
[5.] Proprium de sanctis. 
103 + ? Bl. Sign: A8–N8… Gez: 233–335… (mit Fehlern)    
Bl.1aα m. Sign. A u. Blz. 233, rot: In noĩe dñi Incipit ſecũda ßs ║ breuiarij: ſcÉ de feſtiuitatib9 ß ║ circulũ anni žm morẽ Strigo-║niẽž eccľie: ² Þmo de ſcõ Silue║ſtro ad veſßas añ schwarz: Sãcte filueſter ║ ćfeſſor…. Bricht ab Bl. 335bβ Z. 36 rot: De ſcõ Stephano rege añ schwarz: Aue ║ beate rex ſtephane. rot: ű. schwarz: Ora ü nob’.║    
Die nach der Vorlage Nr 5468 bzw. 5469 zu erwartenden Teile (Kalendarium und Tabulae) sind nicht erhalten. Das Psalterium – im Gegensatz zu den oben erwähnten Ausgaben – bildet einen selbständigen Teil (ähnlich wie bei der Nr 5470).    
Budapest NB (unvollst.)

Mint már elöljáróban említettük, kötetünk erősen csonkult állapotban maradt reánk: elöl a 26. számozott levél (d2) az első, ami megmaradt, az utolsó pedig a 335. levélszámozást viseli (N7); közbül még hiányzik a 46. (f6) és csonka a 80. (k6) levél. A breviárium eredeti beosztásának megállapításában és hiányainak hozzávetőleges rekonstruálásában elsősorban az analógiákra, a kötetben levő utalásokra stb. támaszkodhatunk, de hasznos támpontot nyújt a kötésgerinc is. Itt ugyanis a fűzéshez használt és ma is meglevő zsinegek segítségével meglehetős pontosan megállapítható az eredetileg bekötött, de ma már hiányzó ívek száma.

Az elöl hiányzó füzetek, a meglevő részből kiindulva a következő módon rekonstruálhatók. Breviáriumunkban az első meglevő levél – mint fentebb már említettük – a d2, amely a 26. levélszámozást viseli. A „d” ív tehát a 25. levéllel kezdődött. A kötet formátuma nyolcadrét és példányunkban az összes ép ív – a szövegrészek utolsó füzetei kivételével – nyolc levélből áll. Mind ebből, mind a levélszámozásból megállapítható, hogy a hiányzó „a”, „b” és „c” ívek egyenként nyolc levélből állottak.

De mit is tartalmazott ez a három füzet? Kötetünkben több kéztől származó, rendkívül sok utalás található arra a levélszámra, ahol egyes imádságok, zsoltárok stb. teljes szövege a kötet más részében található meg. Ezek segítségével – valamint az esztergomi breviárium más kiadásaival történő összevetéssel – megállapítható, hogy kötetünkben a levélszámozás az önálló Psalterium résszel kezdődött, hasonlóan az 1497. évi kiadáshoz (GW 5470) és eltérően a két első kiadástól (1480. illetve 1484. = GW 5468 és 5469), hol a Psalterium a Proprium de tempore-val közös részt képez.[13] Kiadásunkban tehát a Psalterium hat ívből állott, ötven levélen: „a–f” füzetekben, ahol az első négy egyenként nyolc-nyolc levelet, az utolsó pedig tizet tartalmazott. Ezekből az első huszonöt levél elveszett, a második huszonöt megvan.

Már fentebb említettük, a kötés gerincén fennmaradt zsinegek tanúskodnak arról, hogy eredetileg hány olyan ív volt még befűzve, amely ma már hiányzik. Eszerint kötetünk elejéről az idők folyamán öt ív tűnt el. Ezek közül háromnak a beosztását és tartalmát a fentiekben – meglehetősen megnyugtató módon – már tisztáztuk. Az első kettőhöz elfogadható analógiát nyújtanak a többi breviáriumkiadások, melyek az esztergomi főegyházmegye részére készültek. Ezek mindegyikében megtaláljuk ugyanis a nyolc levélből álló – a mi esetünkben egy füzet terjedelmű – Kalendarium részt. A másik ív 4–8 levélből állhatott, és tartalma vagy Tabula (vö. GW 5468), vagy Praeparatio ad missam (vö. GW 5470), esetleg Accessus altaris (vö. RMK III 195, 231, 263 stb.) volt, illetve ezek közül esetleg kettő együtt.

A Psalterium után következik a Proprium de tempore, amely az egyetlen teljes rész példányunkban. 180 levele huszonkét ívre oszlik (g–z, aa–ff), s az utolsó kivételével – amely tizenkét leveles – mind nyolc levélből áll. E rész levélszámozása – akárcsak az ívjelzése – folytatása a Psalterium-nak. Az utolsó füzet („ff”) levélszámozására azonban fel kell figyelnünk. Az előtte levő ív („ee”) utolsó levele még a helyes 226. számot viseli, az ezt követő tizenkét levél viszont – a várt 227–238 helyett – az alábbiakat: 127, 128, 129, 130, 130, 130, 130, 130, 131, 132, 133, 134.[14] E rendellenesség megmagyarázásához vizsgáljuk meg a következő Proprium de sanctis rész első füzetét. Ez új ívjelzéssel – a nagybetűk felhasználásával – van ellátva, és levélszámozása a 239. helyett a 233-al kezdődik. Ebből arra következtethetünk, hogy a Proprium de sanctis elejétől új szedésrészlet lehetett, amelyet már az előző részek szedésének befejezése előtt munkába vettek.[15] A Proprium de tempore azonban – a levélszámozás tanúsága szerint – a tervezettnél hat levéllel hosszabb lett. És valóban az előző két rész (Psalterium, Proprium de tempore) utolsó füzete („f” és „ff”) két, illetve négy – öszszesen hat – levéllel több az ívenként különben mindig nyolc levélnél. Feltételezhető tehát, hogy a breviáriumot nem más nyomtatvány, hanem kézirat alapján szedték, és ennek egyenetlensége okozta ezt az említett hat levélnyi eltérést a tervezetthez képest. Megerősíteni látszik ezt a feltevést a többi kiadásokkal történő szövegösszehasonlítás is, amelyről a későbbiekben még szó lesz.

A Proprium de sanctis rész példányunkban – mint már említettük – sajnos már csonka: csupán az első 103 levél van meg belőle, ívjelzés szerint az A1–N7 rész, tizenhárom füzetben, amely mind nyolcleveles. A levélszámozásban a fent már említett eltolódáson kívül – amely különben kötetünk megmaradt részén végigkísért – csupán egy említésre méltó körülmény akad: a „C” ív levélszámozása azonos a „B”-vel. (Mindkettő a 241–248 számokat viseli.) Ezt a hibát azonban a „D” ív után észrevették és úgy korrigálták, hogy kihagytak nyolc számot (D8 = 256, E1 = 265.).[16]

Kíséreljük meg rekonstruálni, hogy mit tartalmazhatott és milyen beosztásban az a mintegy tizenöt ív, amely a kötés tanúsága szerint példányunk végéről ma hiányzik. Segítséget nyújt ehhez a fentebb már említett kéziratos utalások közül az, amelyet kötetünk 286. levelének verzóján találunk. Ez a Videns Jesus turbas kezdetű homiliánál a kötetünkből ma már hiányzó 390. levélre utal. A breviárium más kiadásaiban (pl. RMK III 1, 206, 231 stb.) valóban megtaláljuk ezt a szöveget, mégpedig általában a Proprium de sanctis rész teljes terjedelmének 86. százaléka táján. Miután a mi kiadásunkban e rész első levele a 233. számozást viseli, könnyen kiszámítható, hogy az a 418. levélben végződhetett: ez esetben esik ugyanis a 390. levél – az ennek feltehetően 186 levél terjedelmű – a Proprium de sanctis rész 86, százaléka tájára. Ezt a következtetést megnyugtató módon megerősíteni látszik, ha e rész terjedelmét összehasonlítjuk az esztergomi breviárium többi, hasonlóképpen nyolcadrét alakú kiadásaival (vö. RMK III 195, 231 és 263),[17] ahol ez 180, illetve 184 levelet tartalmaz. Jogos lehet tehát következtetésünk, hogy e rész a mi kiadásunkban is hasonló terjedelmű lehetett. Példányunkban ebből 103 levél maradt fenn. Az ívbeosztás alapján a 104. levél nyilván az „N” ív utolsó, nyolcadik levele volt. A többi hiányzó kb. 80–82 levél – füzetenként továbbra is nyolcat számolva – tíz ívbe lehetett osztva. Az ívjelek feltehetően M-től X-ig, a levélszámozás pedig – a már többször említett hatleveles eltolódás figyelembevételével a 418. számig terjedhetett.

Ugyancsak a többi kiadásokkal történő összevetés adhat felvilágosítást az utolsó – a fűzésmaradványok szerint öt ívre terjedő – részre is. Ez nyilván a Commune sanctorum volt, amely a terjedelem összehasonlításához fent figyelembe vett kiadásokban 38–40 levélből áll. Füzetenként nyolc levelet számolva ez valóban pontosan öt ívet tesz ki. Pontosabb következtetésekre ad lehetőséget a kötetünk 84. levele rektóján illetve verzóján található kéziratos bejegyzés, mely a Deus qui salutis és a Maria intacta kezdetű imádságoknál breviáriumunk 451., illetve 452. levelére utal; amelyeket a többi kiadásban (pl. RMK III 206, 231, 263 stb.)[18] a Commune sanctorum rész szövegének 84. százaléka táján találjuk meg. Ha elfogadjuk fenti következtetéseinket, hogy a Proprium de sanctis rész a 418. számozású levélen végződött, úgy a 419–458 számozással ellátott és negyven levelesnek feltételezett Commune sanctorum rész 84. százaléka pontosan az előbb említett 451. illetve 452. levélre kerül. Ez nagymértékben megerősíteni látszik a breviárium csonka illetve hiányzó részeinek általunk kikövetkeztetett terjedelmét és beosztását.

Mint ahogy arra fentebb az egyes részek terjedelmének vizsgálatakor már utaltunk, egyes tipográfiai sajátosságok arra engednek következtetni, hogy kiadásunkat kézírás és nem nyomtatott szöveg alapján szedték. Az eddig ismert és hozzáférhető kiadások (RMK III 1, 9, 195, 206, 231 és 263.) szövegeinek gondosabb összevetése azt mutatja, hogy ezeknél két nagyobb csoportot lehet megkülönböztetni: egy korábbit és egy későbbit. Az elsőhöz tartozik a két XV. századi, míg az utóbbihoz a négy fentemlített XVI. századi nyomtatvány. Az 1484. évi kiadás szöveghű utánnyomata az 1480. évben megjelentnek. Az 1514. évi kiadás felhasználásával készültek újabbak az 1515. és 1519. években; az 1524. évi pedig éppen sor szerinti utánnyomata az 1519. évinek.[19] Ezzel szemben a most ismertetett kötetünk szövege egyikkel sem mutat ilyen mértékű egyezést.[20]

Miután az esztergomi breviárium valamennyi ismert kiadása feltünteti azt a körülményt, hogy melyik könyvkeréskedő költségén jelent meg, elképzelhető, hogy a mi kötetünkben is hasonló volt a helyzet. Sajnos példányunk eleje és vége erősen hiányos, így ma csak következtetni lehet minderre. A korban a miénket megelőző két esztergomi breviárium Johannes Cassis, illetve Theobald Feger költségén jelent meg. Nem is ismerünk a XV. század nyolcvanas éveiből név szerint más kereskedőt, aki kötetünknél ilyen szempontból még számításba jöhetne.

Az esztergomi breviáriumok 1526 előtti nyomtatott kiadásainak ismertetésünk elején közölt jegyzékéből kiderül, hogy az egyetlen 1484. évi kivételével valamennyi Velencében készült. Ez nemcsak az akkori Magyarország erős itáliai kapcsolataival indokolhatók, hanem azzal is, hogy a rendkívül fejlett technikájú velencei nyomdászokkal készíttették számos távoli egyházmegye részére is (pl. Salisbury, Toledo, Boroszló, York) az igényesebb kivitelű breviáriumokat és misekönyveket. Kiadásunk tehát jól beleillik a már ismert többi, Velencében nyomott esztergomi breviárium sorába. Jó kiegészítést jelent a most ismertetett kiadás, ha ugyanezt a sort időrendi szempontból vesszük figyelembe. 1480–1526 között ugyanis – az 1484. évet követő és a XVI. század első évtizedét kivéve[21] – általában egy-négy évenként jelent meg az esztergomi breviárium egy-egy újabb kiadása. Ezt a körülményt az akkori kiadások néhány százas példányszáma, illetve az esztergomi főegyházmegye rendkívüli mérete és végül, de nem utoljára a papság nagy száma egészen természetessé teszi. Az 1484. és 1494. évek eddig ismert kiadásai között fennálló űr kitöltéséhez ismertetett kötetünk jelentősen hozzájárul.

A rendkívül megviselt állapotban levő breviárium kötéséből ma csak a hátsó, bőrrel bevont fatábla és a gerinc bőrborításának egy része maradt meg. Ezekből megállapítható, hogy az a későgótika stílusában viszonylag gondos kivitelben készült. Erre utalnak a bőrkötést díszítő bélyegzők és az egykori csatok nyomai is. A kötés nem a legelső, mert a breviáriumban található rendkívül sok különböző kézírás közül a három legrégebbiből több helyen (pl. 54a, 67b, 90b, 126a stb.) a lap szélén az újrakötés alkalmával levágtak. Javítgatták ekkor magát a fűzést is. Így az „i” ívet egy XVI. század elejéről származó kézirat papírcsíkjába fűzték be újra. Az erősen használt kötetet a XVI. század húszas évei táján köthették újra; és ennek maradványai maradtak reánk.

A hátsó tábla belső, papírral leragasztott felén több magyar és német nyelvű tollpróba között találjuk az 1573. és 1577. évszámokat, valamint a „Gregorij Foding” szövegű (tulajdonos – ?) bejegyzést. Ebből a korból származik az ötvenedik levél üres verzóján található kéziratos jegyzék is, amelyben nyilván egy falusi plébános örökítette meg latin nyelven tizennyolc, kizárólag magyar családnevű (Szabó, Bíró, Bocskor, Győrfi, Ferencz, László, Erős stb.) híve által ígért jószágot (bárányt, malacot, kakast stb.). Későbbi korból származó bejegyzéseket nem találunk a kötetben, ezért provenienciájáról tájékozatlanok vagyunk.

An unknown edition of the Breviarium Strigoniense

The article describes a so far unknown edition of a badly defective breviary from Esztergom (Strigonium) in the holdings of the National Széchényi Library. Almost a dozen editions of breviaries printed for the Esztergom archdiocese between 1480 to 1524 are hitherto known, the copy in question cannot, however, be identified with either of these. From an examination of the type it appears that this breviary must have been printed by Thomas de Blavis of Venice, assumably in 1486. As this early printed book has not been recorded in the respective volume of the Gesamtkatalog der Wiegendrucke, the bibliographical description was made in the style of the GW.

The author is making an attempt at a relatively accurate reconstruction of the extent and contents of the 5 and 15 sheets respectively, missing from the front and back of this unique copy. He was aided in this attempt by traces of the stitching still adhering to the back, by the comparison with other existing editions and finally, by handwritten references in it to pages missing from this copy.

A critical examination of the existing pages and of the text reconstructed in the described manner confirm the time of printing previously approximately established on the basis of the type of letters. The construction and text of this edition of the Breviarium Strigoniense differ in many cases both from former and later editions; at the same time it represents a transitional form between the two main types. From the critical examination of the text and from the single formal elements the conclusion can be drawn that the breviary under discussion was not printed on the basis of an earlier printed edition, but of a manuscript.

The defective binding of the copy stems from the beginning of the 16th century; no information is available as to its earlier provenience.