|
|
Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1960. 241–279.
A címben körvonalazott témának kidolgozása talán a túlméretezettség érzetét keltheti, a búcsúhirdetés történeti összefüggéseinek vizsgálata azonban mély bepillantást enged a kor viszonyaiba. A búcsúhirdetés ugyanis a reformációt megelőző évtizedek társadalmi és gazdasági helyzetére egyre jellemzőbb vállalkozás lett.
A XV. század végére a feudális rendszer Európa-szerte már a válság számos tünetét mutatta fel. A földbirtokok fokozódó kumulációja, az adóknak készpénzben történő fizetése stb. a parasztok helyzetének rendkívüli súlyosbodásához, majd a XVI. század első évtizedeiben a különböző parasztháborúkhoz vezetett. Az elnyomorodás egyik következménye az volt, hogy a parasztfiúk közül egyre nagyobb számban léptek a korábban biztos megélhetést nyújtó egyházi pályára. A papok számának ezzel a rendkívüli növekedésével nem tartottak lépést az egyházi jövedelmek. Így kialakult az alsópapság egy részéből az a nincstelen réteg, amely a főpapi jövedelmek koncentrálódása folytán lassan minden biztos jövedelem nélkül maradt.
Az egyház – részben ennek a joggal elégedetlenkedő rétegnek lecsillapítására, részben a főpapok mohóságának további kielégítésére – igyekezett egyre fokozni jövedelmeit. Így lépett rá azután a búcsúhirdetésnek arra az útjára, amely – nem kis részben éppen e társadalmi feszítőerők hatására – az anyagi visszaélések melegágyává. vált. Ez volt egyben azután az a pont is, ahol az egyház megreformálását követelők – Lutherrel az élükön – kirobbantották a nyílt harcot a pápasággal szemben, amely hamarosan magának az egyháznak a létét is veszélyeztette, és odavezetett, hogy a XVI. század közepén a tridenti zsinat betiltotta a búcsú pénzért történő hirdetésének minden formáját.
Mielőtt akár a történelmi események, vagy akár az ezek kapcsán megjelent nyomtatványokat vizsgálnók, röviden tisztáznunk kell a középkor végére már hírhedtté vált búcsú fogalmát.[1]
Angliában és Írországban a VII. században kezdődött el, majd innen a kontinensre is átterjedt az a szokás, hogy a hosszantartó és gyakran kegyetlen vezeklést imádsággal és alamizsnával helyettesítették. Erre a lehetőségre a biblia több helye[2] nyújtott számukra biztatást. Ez az ú. n. redemptio (megváltás) egyengette az utat a XI. századtól azoknak a búcsúhirdetéseknek, amelyekben azoknak, akik a keresztes-hadjáratokban részt vettek, akik alamizsnát adtak, akik bizonyos templomokat látogattak meg stb., bűneikért a túlvilágon reájuk váró ideiglenes büntetés egy részét az egyház elengedte. Ehhez mindenkor a római pápának, mint az egyház hivőinek jócselekedeteiből összegyűlt „lelki kincstár” kezelőjének engedélye volt szükséges.[3]
A címben említett és 1500-tan együtt hirdetett két búcsút: a jubileumit, illetve a keresztes-hadjáratok javára szólót, korábban külön-külön osztották. A Magyarország ellenségei ellen harcolók javára szolgáló első keresztes-búcsút 1241 közepéről, a tatárok betörésének idejéből ismerjük.[4] A rigómezei csata után (1389) a törökök már közvetlenül veszélyeztették hazánk déli határait. Ez időtől kezdve azután szinte se szeri, se száma az ellenük hirdetett keresztes-hadjáratoknak és az ezek kapcsán hirdetett keresztes-búcsúknak. Így ismerünk ilyeneket – többek között – a következő évekből: 1391[5], 1400[6], 1405[7], 1407[8], 1438[9], 1448[10], 1463[11] stb.
A mai szóhasználatnak megfelelő jubileumi, azaz a meghatározott évben Rómába zarándoklók számára biztosított különleges búcsúról viszont először az 1300. évben beszélhetünk.[12] Már ekkorról van adatunk magyarokról, akik részt vettek e búcsún Rómában.[13] Érdekességként megemlíthető itt az is, hogy Gregorovius[14] Martel Károlyt, mint magyar királyt említi egyetlen koronás uralkodóként, aki ebben az évben Rómában járt a jubileumi búcsú elnyerése céljából. Amint ezt már Franz Xaver Kraus megállapította[15] itt a tévedés kettős: egyrészt Martel Károly, jól lehet meg volt koronázva, sohasem volt magyar uralkodó, másrészt 1295-ben már meghalt.
Miután eredetileg százévenként tervezték megtartani ezt a jubileumi búcsút, egyre többen fordultak a pápához, hogy legalább emberöltőnként egyszer mód legyen ennek elnyerésére. I. Kelemen pápa azután engedett is e kéréseknek: már 1350-re meghirdette a második jubileumi búcsút.[16]
Ez alkalommal is sok magyar zarándok kereste fel Rómát[17]. Érdekes epizód ezzel kapcsolatban az, amit a krónikások feljegyeztek: a sok idegen befogadásaira nem volt elég épület, így a hideghez jobban hozzászokott németek és magyarok közül számosan a szabad ég alatt töltötték az éjjeleket, a mezőkön gyújtott nagy tüzek közelében.[18] A nagyszámú magyar zarándok gyóntatására pedig az akkori pápai székhelyről, Avignon-ból Rómába rendelték Blasius de Ungaria pápai poenitentiariust.[19]
1350 szeptembere végén – Nápolyból jövet – Nagy Lajos király is Rómába zarándokolt, hogy a jubileumi búcsút elnyerje.[20] A város vezetősége, élén Cola Rienzi-val, ünnepélyesen fogadta az uralkodót, aki többnapos ájtatoskodás után négyezer aranyat tett le alamizsnaként Szent Péter oltárára.[21] érdekes még megemlíteni, hogy már ekkor voltak a magyarok között olyanok, akik nem önszántukból, hanem bírói ítélet alapján zarándokoltak Rómába.[22] Ezt történt például egy párbajban gyilkosságot elkövetővel is.[23]
Azonban egyre többen voltak olyanok, akik a jubileumi búcsút el kívánták ugyan nyerni, de – különböző okokra hivatkozva – Rómába viszont nem akartak elzarándokolni. Így Erzsébet magyar királynő is – az általa épített óbudai monostor templomának felszentelése alkalmával – kérte e kedvezmény megadását. VI. Kelemen pápa azonban 1349 március 14-én elutasította ezt a kérést azzal az indoklással, hogy erre a múltban még nem volt eset.[24]
A következő évben azonban a Földközi-tengeri Mallorca-sziget lakói kérésének már engedett a pápa: a jubileumi búcsú elnyerése feltételei közül – a nehéz közlekedési viszonyokra való tekintettel – felmentette őket a Rómába történő zarándoklás alól. Ez azután súlyos precedensül szolgált a továbbiakban.[25] Így 1351. január 8-án már a magyar királynő is megkapta személy szerint ezt a kedvezményt.[26]
További lazulást jelentett az, hogy pl. 1392–1395 években München, Prága, Köln, Magdeburg és más városokban a jubileumi búcsú hirdetése nem csupán a Rómába történt zarándoklás nélkül, de már jóval a jubileumi év letelte után történhetett.[27] Mivel a jubileumi búcsú ilyen kedvezmények mellett történt elnyerése esetén a híveknek a megtakarított római zarándoklás költségeinek egy részét készpénzben kellett elhelyezniük az e célra felállított gyűjtőládákba, a pápák egyre bővebben osztották az ilyen kiváltságot.
Vl. Orbán pápa azután egy alkalommal 40, majd a továbbiakban 33 évre csökkentette a jubileumi búcsúk közötti időt. Így már 1390-ben került sor a harmadik, jubileumi szentévre.[28] A magyarok résztvételéről ismét Gregorovius[29] tudósít. Jóllehet a következő jubileumi évet 1423-ban jelölték ki, mégis 1400-ban ismét rengeteg zarándok lepte el Rómát. Bár hivatalosan nem hirdették meg, hallgatólagosan és főleg utólag ezt is szentévnek tekintették.[30] Az 1423. év után V. Miklós pápa ismét visszatért az ötvenéves periódusra és 1450-re hirdette meg a jubileumi évet.[31]
Miután ebben az évben is igen sokan készültek Rómába zarándokolni hazánkból, a pesti országgyűlés Hunyadi János kormányzóval az élén 1450 januárjában azzal a kéréssel fordult a pápához, hogy a jubileumi búcsút a hívek itthon nyerhessék el, és a befolyó pénzből a törökök ellen fegyverkezhessenek. A válasz kedvező volt ugyan,[32] de e kiváltságot csak a kormányzó, a főpapok, a főnemesek, a nemesek és ezek kísérete, valamint a katonák nyerték el. A rendek, illetve Hunyadi János újabb kérésére a pápa azután már minden hazánkban lakó számára – nemre, rangra és foglalkozásra való tekintet nélkül – engedélyezte a jubileumi búcsú itthoni elnyerését, megjelölve ennek feltételeit is.[33] Eszerint a három római főtemplom felkeresése helyett elég volt már ekkor Szt. István székesfehérvári és Szt. László nagyváradi sírjához zarándokolni. Ha ezt is nehéznek tartották volna a hívek, úgy elégséges volt bármelyik püspöki székesegyház felkeresése három egymást követő napon. A gyónás stb. mellett a további követelmény a pénzbeli adomány volt. Ennek összege a római zarándoklás és legalább kéthetes ottartózkodás költségeinek a fele volt[34], amelyet a háromszoros zárral ellátott ládába, vert pénz formájában kellett bedobni.[35] A befolyt összeg fele a törökök elleni háború céljára volt felhasználható.[36] Ily módon valóban jelentős összegeket bocsátottak Magyarország rendelkezésére még ebben az 1450. esztendőben.[37] Ez alkalommal kapcsolódott össze tehát hazánkban első ízben a jubileumi és a keresztes búcsú.[38]
II. Pál pápa 1470 április 19-én kelt bullájával újból rendezte a szentévek kérdését, és minden 25-ik esztendőt jelölte ki e célból.[39] Az 1475. évi jubileumi búcsú sorrendben a hetedik volt. Ez alkalommal is sok magyar zarándok kereste fel Rómát, mégis humanista túlzásnak tűnik Vetéssy László IV. Sixtus pápa előtt 1475. február 2-án tartott beszédének az a kitétele, amely szerint „egyetlen nemzet fiai sem látogatják e szent ünnepségeket nagyobb számban, mint a magyarok.”[40]
Hazánkban az 1475. évi jubileumi búcsú az 1450. évi keretek között folyt le. Gábor erdélyi püspök volt az, aki mint „commissarius specialiter deputatus”[41] bonyolította le a búcsú meghirdetését és terjesztését. Számos búcsúlevelet is ismerünk, amelyeket ez alkalommal bocsátottak ki. Az elnyert kiváltságról ugyanis ilyen oklevelet állítottak ki. Az említett pénzbeli megváltás – mint a búcsú elnyerésének egyik feltétele – általában megelőzte e levél elnyerését, és így ez bizonyos értelemben nyugtának is felfogható. Egyedül az Országos Levéltár középkori gyűjteményében nem kevesebb, mint hét ilyen búcsúlevelet találhatunk, amelyet mind 1475 utolsó hetében állítottak ki Kassán.[42]
E jubileumi búcsú hirdetése azonban áthúzódott a következő évre is, amint ezt a pápa 1476. február 23-i levele is tanúsítja.[43] Ennek emlékét őrzi a pozsonyi városi levéltár egyik búcsúlevele is, 1476 április 4-ről keltezve.[44] A szentévi búcsú bevételei ismét jelentős anyagi támogatást jelentettek Magyarországnak a törökök elleni harcában. 1470-ban a pápa és a velencei köztársaság nem kevesebb, mint 93 000 arannyal támogatták ezt a küzdelmet.[45]
Az állandósult törökveszélyre való tekintettel és Mátyás király kérésére[46] 1479-ben a pápa újra jubileumi búcsút hirdetett Magyarországon a keresztes-hadjárat érdekében, és ennek lebonyolítására Aragóniai János bíborost nevezte ki legátusnak és búcsúbiztosnak.[47] A bíboros, aki Beatrice révén rokona volt Mátyás királynak, 1479 decemberében érkezett Budára, de nem tartózkodott huzamosabban hazánkban, mert a következő év novemberében már ismét Rómában volt.[48] Magyarországi tevékenysége során megszervezte és megbízottai révén megindította a búcsú hirdetését. Erről ismét számos reánk maradt búcsúlevél tanúskodik.[49] Tudunk még a búcsú 1481. február 15-én kelt pápai meghosszabbításáról is.[50]
A polgárság, jóllehet számára komoly anyagi megerőltetést jelentett az ilyen búcsú, vallásossága és a törököktől való félelme miatt alaposan kivette részét ebből az akcióból. A királyok is élénken támogatták ezeket a vállalkozásokat, és biztatták, illetve utasításokkal látták el e kérdésben a városokat.[51] Ismerünk ilyen jellegű intézkedést Mátyás királytól is.[52] Az uralkodók általában csak olyan feltétel mellett engedélyezték az országaikban történő búcsúhirdetést, hogy a befolyó összeg bizonyos hányadát ők maguk kapják meg.[53]
Így azután a búcsúpénzekből – de nem csupán a hazaiakból, hanem több más országból is – jelentős összegek jutottak a magyar király kincstárába, hogy az fokozhassa a törökök elleni harcot.[54] Az említett segélypénzek átutalásában általában ugyanazok a bankárok vettek részt, akik többek között a hazai tizedpénzek Rómába való átutalását is lebonyolították. Így például 1466 tavaszán a Mediciek továbbítottak 10 000 aranyat, majd 1471 elején további 18 000 aranyat a pápától Mátyás királynak a törökök elleni háború költségeire.[55]
A XV. század utolsó éveiben az egyik leggazdagabb európai állam és tenger nagyhatalom, Velence érdekeit egyre inkább keresztezte a törökök terjeszkedése. Így elérkezettnek látta az időt, hogy leszámoljon a pogány hatalommal, amely a Földközi-tenger keleti medencéjében levő velencei birtokokat egyre jobban veszélyeztette.
A velencei köztársaság diplomáciája, amelynek ügyessége méltán világhíres volt, ez alkalommal is sikeresen összekapcsolta saját érdekét másokéval. Nem vállalkozott tehát a köztársaság egymaga a törökök elleni harcra, hanem a kereszténység megvédése címén, fegyverbe kívánta állítani egész Európát. Sikerült is a nagyravágyó VI. Sándort meggyőznie, hogy a pápa hivatása a törökök teljes kiűzése Európából. Úgy vélte ő, hogy a kereszténység egyetlen, roppant erőfeszítéssel meg tud szabadulni egyszer s mindenkorra a reá nehezedő ozmán nyomástól. Erre számára biztatást inkább csak a törököknek e korszakban tanúsított viszonylag passzív magatartása, semmint a kereszténység egysége vagy ereje nyújthatott.
A nagyszabásúnak tervezett akció megszervezését, sőt részben a lebonyolítását is maga a becsvágyó pápa vállalta. 1499 április 15-én szövetséget kötött a franciákkal és a velenceiekkel a törökök ellen.[56] A cél természetesen az volt, hogy ebbe a megegyezésbe a többi európai országokat, elsősorban a stratégiailag legfontosabb Magyarországot is bevonják. A liga mindhárom tagja hamarosan meg is kezdte ez irányú erőfeszítéseit.
Velence már ez év májusában – a Dalmácia miatti évszázados viszálykodást ideiglenesen félretéve – felvette a kapcsolatot a magyar királlyal.[57] Szeptember 29-i levelében a Signoria arra kérte Ulászlót, hogy ne kössön békét a törökökkel. Egyben állandó diplomáciai képviselőjeként – Budán az első ilyen minőségben (!) – Francesco de la Zuecha-t küldte Magyarországra.[58]
A pápa is erőfeszítéseket tett Magyarországnak a törökök elleni szövetségbe történő bevonására, és e célból 1499 októberében Budára küldte Caspar Gulfi-t, Cagli püspökét. Ulászló hajlandónak is mutatkozott arra, hogy hadra keljen a törökök ellen, ha a többi keresztény ország is hasonlóképen cselekszik, feltételül azonban zavaros házassági ügyének rendezését szabta.[59] A következő év február elején azután még határidőt is szabott: békét köt a törökökkel, ha említett kérésére ötven napon belül kedvező választ nem kap. Így azután a velencei köztársaság unszolására áprilisban a pápa semmisnek nyilvánította Ulászlónak mind Beatriceval, Mátyás király özvegyével, mind ennek előtte Brandenburgi Borbálával kötött házasságát.
A király látta, hogy a törökök elleni háború címén további előnyöket is kicsikarhat, ezért közölte a pápával, hogy a szultán előnyös feltételek mellett kínált fel neki békét és ezt elfogadni kénytelen, hacsak gyors és hathatós segítséget nem kap. Erre a sürgetésre azután a pápa elhatározta, hogy a nagyszabásúnak tervezett, és az egész kereszténység részvételére számító vállalkozás helyett, az eredeti hármas-szövetséget csupán a magyarokkal és a spanyolokkal egészíti ki. A vállalkozás anyagi alapjául az egész Európa valamennyi egyházi javadalmára három éven át kivetett tizedet szánták, amelynek fizetésére a pápa még saját magát és a bíborosi testület tagjait is kötelezte, ami ebben az időben szinte példátlan eset volt. Ugyanakkor kapóra jött VI. Sándor számára a jubileumi év, amelynek felhasználásával teljes búcsút biztosított a kereszteshad toborzásához.
A már korábban tárgyalt jubileumi búcsúk után 1499 január 23-án foglalkozott a bíborosok testülete az 1500. évben sorrakerülő, immár nyolcadik szentév részleteinek megtárgyalásával. Magát a jubileumi búcsút három bullával hirdették meg.[60] 1499 december 24-én azután nagy ünnepségek keretében tárult ki a Szent Péter bazilika nagykapuja, a Porta Sancta, ami a szentév megkezdését. jelentette.[61]
Ezzel megindult a zarándokok özönlése Rómába. A külföldiek között ismét számos magyar volt, amint erről több korabeli olaszországi feljegyzés is tanúskodik.[62] A római zarándoklás – amint ezt az előző korszakokban is láttuk – igen elterjedt szokás volt az akkori Magyarországon.[63] Ez mint végrendeleti kikötés is gyakran szerepelt, ahogy ezt a századok pusztításaitól megkímélt városok levéltáraiban őrzött iratok egész sora bizonyítja.[64]
Pedig ezek a zarándoklások meglehetősen költségesek, fárasztók és veszélyesek voltak. Az útvonalra és a költségekre vonatkozólag igen érdekes dokumentum a bánfai plébános 1494 november 18 – 1495 júniusa között tett útjának elszámolása.[65] A bizonytalan közállapotok rablóveszélyén kívül ebben az időben már a törökök is komoly veszedelmet jelentettek – elsősorban Isztriában – az utazók számára.[66] Így nem csodálkozhatunk azon az oklevelen sem, amelyet 1500-ban adott ki Ulászló a Rómába zarándokolni készült gersei Pető család néhány tagjának,[67] és amelyben adó, vám, harmincad stb. mentességen kívül fegyveres kíséretet is rendelt a bizonytalan útrészekre.[68] A zarándokokat sarcoló kisebb hatalmasságok ellen pedig 1500 március 4-én maga a pápa volt kénytelen külön bullát kibocsátani.[69]
A magyar zarándokok nagyobb tömegeinek fogadására Rómában jól felkészültek. A régi zarándokházat 1497-ben újraépítették.[70] Bodrogi Fülöp esztergomi főesperes, Ulászló állandó római ügyvivője pápai káplán volt 1496 április 7 óta.[71] Őt nevezték ki 1499 augusztus 23-án – nyilván a közelgő jubileumi búcsúra való tekintettel – „a magyar nyelv, vagyis nemzet” gyóntatójának a Szent Péter bazilikába.[72] Egy 1499 december 20-án kelt bullában ugyancsak Bodrogi szerepelt azok között az idegen nyelven gyóntatók között, akik rendkívüli felhatalmazást kaptak a jubileumi évre.[73]
A nagyszámú magyar zarándoksereg idővel – nyilván szokásjog alapján bizonyos privilégiumokra tett szert: így például külön hely volt részükre fenntartva pápai áldások alkalmával a Szent Péter bazilika lépcsőin.[74] Okmányszerűen a legérdekesebb és leggazdagabb adatokat a római Szent Lélek testvérület anyakönyve tartalmazza.[75] Ebben az 1500. évben több mint ötszáz bejegyzésben közel kétezer magyarországi személy örökítette meg nevét az említett társulatba történt belépése alkalmával. A Rómában járt magyar zarándokok száma nyilván ennél lényegesen magasabb volt, hiszen nem ebbe a testvérületbe történő belépés volt a hosszú útra keltek közvetlen célja. Érdekes a bejegyzések hónapok szerinti megoszlása is, amely azt mutatja, hogy a zarándokok túlnyomó többsége a karácsony-újévi, illetve a nagyböjt-húsvéti időszakban kereste fel Rómát.
Jóllehet VI. Sándor 1501 január 5-én ünnepélyesen bezárta a jubileumi évet,[76] amely eredetileg csak Rómára volt érvényes, azonban előzetesen, 1500 derekán – akárcsak elődei – kiterjesztette a búcsú elnyerésének lehetőségét előbb Itália többi részére, majd más országokra is. A feltételek között ezúttal is szerepelt a törökök elleni keresztes-hadjárat céljaira nyújtott pénzbeli adomány.[77] A jubileumi búcsú bevételeit e célra a pápa mind Velencének, mind Lengyelországnak átengedte.[78] Ugyanígy járt el természetesen Magyarországgal szemben is, amelyet mint a törökök elleni harc egyik főbástyáját – mint már eddig is láttuk – be kívánták vonni a tervezett háborúba.
Ez ügyben VI. Sándor 1500 május elején a bíborosi testület egyik tagját kívánta Magyarországra és Lengyelországba küldeni. Miután ezt a megbízatást egyik bíboros sem vállalta, a választás[79] ismét Cagli püspökére esett.[80] E hírnek a budai udvarban leverő hatása volt: hazánk jelentőségének lebecsülését látták benne. Panaszkodott is erről Ulászló a velencei követnek, hogy bíboros helyett csupán egy „barát” érkezik.[81]
Caspar Gulfi meghatalmazó bulláját május 20-án állították ki,[82] majd két napra rá a pápa a jubileumi búcsút a keresztes-hadjárat javára szolgáló módon („per modum cruciatae”) kiterjesztette hazánkra is.[83] Ugyanezen a napon kelt egy másik bulla is, amely biztosította az egyházi tized felhasználását a magyar király számára a törökök elleni harc céljaira.[84]
A pápa most ismertetett tevékenységével párhuzamosan Velence is tovább fokozta erőfeszítéseit a budai udvarnál Magyarországnak a törökök elleni tevékeny harcok felvétele érdekében. 1500 január 14-én – az eddigi követségi titkár helyére – két követet is választott a köztársaság Sebastian Zustignan és Vetor Soranzo személyében, akiknek legfontosabb feladatuk az volt, hogy Ulászlót egy általános keresztény ligába vagy legalább is egy szűkebb, a pápasággal és Velencével megkötendő szövetségbe bevonják.[85] Hosszas készülődés és utazás után április 2-án érkeztek meg a diplomaták Budára.[86]
A velencei követeknek az április 5-én tartott ünnepélyes bemutatkozó látogatásuk alkalmával, Zustignan, (Justinianus) által mondott beszéd nyomtatásban maradt reánk mind latin, mind olasz nyelvű kiadásban, amelyeket Bernardinus de Vitalibus velencei műhelyében állítottak elő.[87] Ez az ünnepélyes beszéd, amely a nyilvánosságnak szólt, tele volt nagyhangú ígéretekkel és biztatással a törökök ellen indítandó háború érdekében.
Az ügy lényegét illető tárgyalások a velencei követek és a magyar főurak között hamarosan megindultak ugyan, de a nyilvánosság teljes kizárása mellett. Nem is volt valami épületes az a sok huzavona és alku, amely Magyarország hadba lépésének egyetlen igazi feltétele, a Velence által nyújtandó anyagi támogatás összegszerűsége körül hónapokon át folyt.
A György-nap (ápr. 24.) táján lezajlott rákosi országgyűlésen a rendek már elvben állást foglaltak a törökök ellen indítandó háború mellett, mégis július végéig tartott, amíg megegyezésre jutottak a köztársaság követeivel. Eszerint Velence a szövetség megkötésekor 50 000 aranyat, majd hat hónap múlva újabb 50 000 aranyat juttat Magyarországnak, hogy az a háború terheit elviselhesse.[88]
A velenceiek és a magyarok között hosszúra nyúlt tárgyalások, valamint az a hír, hogy nem túlságosan nagy a lelkesedés a magyarok körében a törökök elleni harccal kapcsolatban, igen kedvezőtlen benyomást keltett Rámában.[89]
Időközben az 1499. évi hármasszövetség harmadik tagja, Franciaország is erőfeszítéseket tett a magyarok bevonására. XII. Lajos király még ez év végén követet küldött, aki azonban Zeng-ben, az akkori Magyarország tengeri kikötőjében partra szállva váratlanul meghalt. De már a következő év január 29-én kinevezték Valérien de Marigny-t és Mathieu Tautain de Mazury-t követül Ulászlóhoz. A francia diplomaták április első felében Velencében tárgyalták meg a közös akció részleteit, majd május 15-én Budára érkeztek.[90]
Május 19-i ajánlatukban a franciák részleges, helyi szövetséget javasoltak, Ulászló viszont egy általános liga mellett foglalt állást. A két ország jövendő kapcsolatainak elmélyítése és a további együttműködés zálogaként házassági szerződés terve merült fel Ulászló, illetve a francia király egyik rokona Anne de Foix, Gaston de Candale herceg leánya között.[91] Végül mégis éppen a franciák hozták létre az első megállapodást a magyarokkal, megelőzve ezzel másik két ligatársukat. A Budán 1500 július 14-én megkötött szerződésnek[92] még leginkább Ulászló házassága szempontjából volt később jelentősége.[93]
A király – jóllehet ekkorra már véglegesen elhatározta magát, hogy megindítja a háborút a törökök ellen – annak érdekében, hogy a velenceiektől a legnagyobb összegű támogatást tudja kicsikarni, továbbá, hogy a szultánnal szembeni barátságon magatartásának látszatát ne kelljen feladnia, hadi előkészületeit titokban kívánta tartani.[94]
Nem sokkal később azután, a velenceiekkel folytatott tárgyalás befejezése, valamint a jubileumi búcsú később ismertetésre kerülő meghirdetése után fenti elhatározását nyilvánosságra hozta, és július 26-án hadba hívta a rendeket Mihály napra (IX. 29.) Bácsra. Ezzel kívánta bizonyítani Róma, illetve Velence irányába harckészségét, akiktől ezen az alapon komoly anyagi támogatásra számított.[95]
Azonban elképzelhető az összegyűltek lelkesedése és harckészsége, amikor maga a király csak jóval a kitűzött időpont után indult el Budáról és november 9-én érkezett meg Bácsra.[96] Ez azonban nem volt véletlen. A velencei követekkel történt júliusi megállapodások jóváhagyása, illetve megerősítése Velencéből egyre késett. Sem Ulászló, sem a közhangulat nem volt valami lelkesen a háború mellett. Így a király nyilván szándékosan késve ment a csapatok gyülekezőhelyére, hogy a késői, hidegre fordult idő elfogadhatónak látszó ürügyet, illetve alapot szolgáltathasson a hadrakelés elhalasztására. Ezzel a kifogással azután éltek is a „hadfiak”.[97]
|
|
Mielőtt azonban szétoszlottak volna, éppen a kilátásba helyezett külföldi támogatás elnyerése céljából, újra állást foglaltak – de csak szóban – a törökök elleni háború mellett és a megjelent velencei követek előtt felvonultak az összegyűlt csapatok. A nagyszabásúnak szánt parádé azonban a remélt 40 000 helyett csupán 10 000 lovasból állott, de fegyvere ebből is csak négyezernek volt.[98] A 73 megyéből 18 egyáltalában nem küldött senkit sem! E lehangoló látvány sem gyorsította Velence végleges döntését a magyar király anyagi támogatását illetően. A késedelemhez hozzájárult az egyik velencei követ, Vetor Soranzo Bácson bekövetkezett hirtelen halála is.[99]
Visszatérve Cagli püspökének küldetésére,
forrásainkból megállapíthatjuk, hogy ő 1500 június elején indult útnak Rómából
Velencén át Budára, ahová július 12-én érkezett.[100]
Még e hónap 26-án a budai Nagyboldogasszony (a mai ún. Mátyás) templomban
számos előkelőség és nagy tömeg jelenlétében[101]
hirdette ki a pápai legátus az egyházi tized és a keresztes hadak tárgyában
kelt és már fentebb említett pápai bullákat. Ezzel egyidőben viszont azt kívánta
Ulászlótól, hogy az udvaránál tartózkodó török követ elküldésével
szakítsa meg a szultánnal a diplomáciai összeköttetést.[102] A jubileumi búcsú kiterjesztése tárgyában kelt és sárga-vörös
selyemzsinóron ólompecséttel ellátott bullát Thurzó Zsigmond esztergomi
kanonok királyi ura nevében eredetiben bemutatta Bakócz Tamás esztergomi érseknek,
aki azt átírta és tanúk jelenlétében ugyanezen a napon, azaz 1500 július
26-án Budán közjegyzővel záradékoltatta.
A jubileumi búcsú meghirdetésének közlése a városokkal már a király feladata volt. Augusztus 5-én kelt Ulászló levele Visegrádról, amelyben – a fenti pápai bulla alapján – tudtul adta pl. a lőcseieknek, hogy a pápa búcsút engedélyezett a törökök elleni harc támiogatóinak, utasításokat adott, hogy a prédikátorok terjesszék azt, végül mellékelt egy rendeletet is annak lebonyolításáról.[104] Egyben a legnagyobb egyházi büntetés, a kiközösítés terhe alatt megtiltotta, hogy bárki is Rómába menjen elnyerni a jubileumi búcsút.[105]
Érdekes ez a megkötés, amelynek nyilván az volt a célja, hogy a római zarándoklás költségei a búcsút elnyerni szándékozóktól – a törökök elleni harc költségeinek címén – a király kezeibe kerüljenek. Az intézkedésnek, mint Ulászló annyi más rendelkezésének is, csupán korlátozott eredménye volt. A zarándokok száma ezután csökkent ugyan de ez főleg annak tulajdonítható, hogy már elmúlt a szentév ünnepélyes megnyitása és a nagyböjt is, amikor is a legtöbb hívő kereste fel külföldről Rómát. (Ezt a körülményt a búcsú kiterjesztése időpontjának megválasztásakor nyilván a pápai udvar illetékesei sem tévesztették szem elől.) Szerepet játszott a zarándoklás csökkenésénél az is, hogy a búcsú kiterjesztése Magyarországon a rómaiakkal azonos lehetőségeket nyújtott anélkül, hogy vállalni kellett volna a hosszú úttal járó fáradságot és veszélyeket. Valóban a már említett római Szent Lélek testvérület anyakönyvében a bejegyzéseknek csak tíz százaléka kelteződött Ulászló említett, augusztus 5-i intézkedése után.[106]
A királyi utasítás augusztus 15-én érkezett Lőcsére[107], majd országszerte meg is kezdődött a búcsú hirdetése.[108] A jubileumi búcsút eredetileg meghirdető pápai bulla[109] 1500 december 24-én jelölte meg a szentév bezárását. Ennek megfelelően, így Lőcsén is,[110] ezen a napon nagy ünnepélyességgel zárták be a jubileumi évet.
Közben a király nem kis erőfeszítést fejtett ki a befolyt pénzek begyűjtésére. Már december 15-én levelet küldött szerte az országba,[111] hogy szüksége van a törökök elleni háború céljaira a már begyűlt pénzre és utasította a helyi hatóságokat ennek beszolgáltatására. Ezzel a feladattal Ulászló Bornemisza János kincstartót,[112] illetve az ő meghatalmazottait bízta meg.
Miután mind a pápa, mind a király számára ez a jubileumi búcsú nagy anyagi lehetőséget biztosított, érthető, hogy mindenféle módon újabb és újabb határidőkkel hosszabbították meg azt. Így az említett utasítást hamarosan, 1501 január 8-án követte egy másik,[113] amelyet már Bornemisza küldött a gyűjtőhelyek számára. Ebben a pénz beszolgáltatásán kívül felhívta a helyi egyházi személyek figyelmét arra, hogy a búcsú hirdetése nem fejeződött be sem karácsonykor, sem újévkor, hanem tovább folytatható. Gáspár püspök, a pápai legátus is így vélekedik, ezen kívül az apostoli bulla, amelynek másolatát már korábban eljuttatták, is így szól.[114]
A jubileumi búcsúnak Magyarországra történt és a fentiekben ismertetett kiterjesztésével párhuzamosan nyert teljesítést a hazai ferencesek azon kérése, hogy a szentévi búcsút ők a Rómába történő zarándoklás nélkül elnyerhessék.[115] Ezt VI. Sándor az 1500 szeptember 24-én kelt bullájával engedélyezte is. Ezt azután Egidius Amerinus ferences generális október 5-én továbbította Laskai Osvátnak, az obszerváns ferencesek magyarországi provinciálisának kihirdetés végett.[116]
A törökök ellen nagyszabásúnak tervezett összefogás igen lassan és jóformán eredménytelenül alakult. Európa majd minden országával folytak ugyan a tárgyalások: sok szó esett, de már kevesebb ígéret, tett pedig egyáltalában semmi sem. Illetve csak a törökök részéről, akik Velence egyik fontos támaszpontját, Modon városát foglalták el. (1500. VIII. 10.) Ez azután felrázta némileg az európai hatalmakat és elsősorban a pápát. A szeptember 11-i konzisztórium elhatározta, hogy a törökök elleni összefogás erősítésére a nagyobb európai államokba legátusokat küldenek ki a bíborosi testület soraiból.[117] Néhány nap múlva a pápai kuriában kiszámították, hogy egyedül a kivetett papi tizedből Európa-szerte összesen 147 000 katona lett volna kiállítható, amikor is Magyarországtól 20 000 fegyveres kiállítását remélték.[118] Hogy elkerüljék a májusi fiaskót, amikor egyetlen bíboros sem vállalta a magyarországi megbízást, szeptember 28-án tucatnyi új kardinális kreálását jelentették be, közöttük Bakócz Tamás esztergomi és Isvalies Péter[119] reggio-i érsekekét.
Október 5-én azután kinevezték azokat a bíborosokat, akiket a legmagasabb jogi felhatalmazással, „legatus a latere” rangban, a törökök elleni végleges leszámolásnak tervezett hadjárat sikere érdekében sokrétű feladattal és megbízással küldtek szét egész Európába. Így a Németországba küldött, francia származású Raymondus Peraudi egyik főfeladata a Miksa császár és XII. Lajos király közötti viszály lecsillapítása volt. Magyarország, Csehország, Lengyelország, Litvánia és Poroszország területére a megbízást az előbb említett Péter bíboros kapta,[120] akinek viszont hazánkban a törökök ellen küldendő hadsereg megszervezésének közvetlen támogatását tűzték ki célul.
Miután mind a császár, mind a francia király egyaránt kedvezően nyilatkozott a törökök ellen tervezett háború ügyében, a pápa október 25-én a bíborosi testület előtt patetikusan kijelentette, hogy személyesen vesz részt a pogányok elleni hadjáratban.[121] Hasonló kijelentést tett már október 16-án is, amikor a konzisztóriumban felolvasták Ulászló levelét. Ebben a király közölte, hogy kész ugyan hadat indítani a törökök ellen, de a kilátásba helyezett segítségnek nyoma sincs. Egyben kérte, hogy az európai hatalmasságok egyesítsék erőiket a küzdelemre. Az új magyarországi legátus, Isvalies kardinális 1500 november 16-án hagyta el Rómát[122] és december 15-én a velencei nagytanácsban tartott beszédet. Ennek során részletesen ismertette a VI. Sándor által pártfogolt tervet, amely azt célozta, hogy Velence olyan módon lépjen szövetségre a pápasággal és Magyarországgal, hogy a másik kettő hozzájárulása nélkül egyik se köthessen különbékét. A bíboros egyben azt is tudtul adta, hogy a pápa jövedelmének több mint húsz százalékát, évi 40 000 aranyat ajánlott fel három esztendőn keresztül a magyar királynak. A doge erre közölte, hogy ők évi 80 000 arany támogatást helyeztek kilátásba Magyarország és Lengyelország számára, de azon lesznek, hogy ezt az összeget százezerre emeljék. Egyben kifejezte a velencei köztársaság készségét, hogy az említett szövetségbe belépjen. A bíboros kérte, hogy Velence már előre három évre ajánlja fel a fenti támogatást egyedül a magyar királynak, mert a lengyel uralkodónak rendelkezésére áll az egyházi tized, szemben Magyarországgal, ahol a főpapság – banderiális kötelezettségei miatt – ez alól fel volt mentve. A velenceiek ebbe a javaslatba is beleegyeztek.[123]
A legátus magyarországi utazásának részleteit nem csupán Marino Sanuto által feljegyzett velencei, illetve budai keltezésű tudósítások alapján ismerjük, hanem a kíséretében hazánkba jött Tommasso Dainero modenai követtől is, akinek jelentései reánk maradtak a modenai levéltárban.[124] Ebben az időben, ahogy ezt a velencei követek utazásának leírásából is tudjuk,[125] Rómából, illetve Velencéből Budára általában két úton haladtak: az egyik Zeng-ből Zágrábon és Fehérváron át, míg a másik Villachon és Bécsen keresztül a Duna mentén vezetett.
Péter kardinális eredetileg – a jobb szálláslehetőségek miatt – a kényelmesebb, bár hoszszabb Bécsen keresztüli utat választotta, és Ulászlót is így tájékoztatták. Villachban azonban megváltoztatta elhatározását és a Dráva mentén haladva Marburgon át a Vasvár-Veszprém-Fehérvár útvonalon közeledett Buda felé. Útközben szemközt jött velük a szerémi püspök és a jubileumi búcsú terjesztésére már korábban hazánkba küldött cagli püspök kíséreteikkel együtt. A magyarok királyuk nevében szabadkoztak a bíborosnál, hogy csak megkésve fogadták, de tulajdonképpen egy héttel későbben és Bécs felől várták a magas vendéget. Az osztrák fővárosba Ulászló külön e célra összeállított, díszes fogadóbizottságot kívánt küldeni. Miután a király személyesen kívánta fogadni a legátust Budára történő bevonulásakor, az itáliai utasok egy hetet töltöttek várakozással Fehérvárott.[126]
A közel száz lovasból álló menet január 27-én ért Téténybe, ahol már várta őket Velence budai követe, Sebastian Zustignan, hogy a bíborossal elsőként tárgyalhasson a törökök elleni harci szövetség állásáról. A követ közölte a legátussal, hogy a király hajlandónak mutatkozik elbocsátani a török követet, ha a többi keresztény országtól megfelelő segítséget kap.
Másnap Buda előtt négy mérfölddel Somi Józsa és a veszprémi püspök várta a vendégeket többszáz lovas kíséretében. Kölcsönös latin nyelvű üdvözlések után haladt tovább a menet. Egy mérföldre a város előtt maga Ulászló várta Isvalies-t rendkívül fényes kísérettel: Zsigmond öccsével (a későbbi lengyel uralkodó), Bakócz Tamással és mintegy kétezer lovassal. Az újabb latin nyelvű üdvözlőbeszédet ez alkalommal az esztergomi érsek mondta, amire Péter bíboros válaszolt. A legátus áldásosztása után indult meg a menet, hogy bevonuljon Budára. A pompás felvonulás két oldalán a konventuális és obszerváns ferencesek – a jubileumi búcsú fő terjesztői – haladtak zsoltárokat énekelve egészen a Boldogasszony-templomig. Itt a legátus ünnepi szertartást celebrált, majd szállására vonult, ahová őt a király is elkísérte. Érdekes, hogy a látványosságnak maga a török követ sem tudott ellenállni, mert budai szállása ablakából végignézte a pompás menetet. A következő napon ünnepélyes kihallgatás volt Ulászlónál, amikor is Isvalies beszédében a kereszténység védelmének szükségességéről, a pápa áldozatkészségéről stb. csupán általánosságokat mondott. Az érdemi javaslatok előadására a február 3-i titkos audiencián került sor. Ezek lényege a következő volt: a pápa évi 40 000 aranyat ad az összes többi egyházi segélyen felül, mint amilyen a papi tized, illetve a „jubileo e cruciata”, anyagi támogatásra másokat is ösztönöz, személyesen is hadba száll; Velence évi 100 000 aranyat küld és a tenger felől támad a törökökre; a magyarok felbontják a fegyverszünetet és tekintélyes erőkkel hadat indítanak; különbékét vagy akár csak fegyverszünetet is kötni csupán a többi szövetséges engedelmével lehet, végül más hatalmakat is felkérnek, hogy csatlakozzanak a szövetséghez.[127]
A tárgyalásokba hamarosan belekapcsolódott a február 13-án Budára érkezett új velencei társkövet, Giorgio Pisani is,[128] aki a legújabb utasítások alapján csak megismételhette a legátus korábbi ajánlatát.
Ulászló hajlandónak mutatkozott e feltételek mellett szövetségre lépni és százezer főből álló hadat állítani a törökök ellen. Ebben az elhatározásában nem kis része volt Bakócznak, akinek befolyása az uralkodónál egyre döntőbbé vált. A nagyravágyó és anyagias főpapot ugyanis sikerült Velencének – éppen e gyengeségeinek kihasználásával – teljes mértékben érdekeinek szolgálatába állítania. A köztársaság volt ugyanis az, amely a pápánál, annak vonakodása ellenére – éppen a törökök elleni háború érdekeinek címén – kieszközölte a prímás számára a hőn óhajtott bíborosi kalapot.
A három állam megbízottai között kialakult közös álláspontot azután Péter legátus budai szállásán öntötték végleges formába, ahová a magyarok küldöttségét maga Bakócz vezette.[129]
Erről az előzetes megállapodásról szóló jelentést a cagli püspök vitte Velencén keresztül Rómába, ahová március közepén érkezett.[130] A pápa elégedetlen volt legátusa tevékenységével: megítélése szerint Isvalies túllépte hatáskörét, amikor a pápai támogatásra vonatkozólag nem csupán három évre tett ígéretei, és amikor a pápa személyes részvételét is bevette a feltételek közé. Az ezek törlésére vonatkozó utasításokkal küldte vissza VI. Sándor III. 27-én Budára Gulfi püspököt, aki megbízásait és értesüléseit útközben Velencében is kiegészítette.[131]
Lengyelországnak a tervezett szövetségbe történő bevonása körül azonban nehézségek léptek fel. A bíboros legátus ugyanis ez ügyben Krakkóba küldte titkárát, de az ott kedvezőtlen választ kapott. A lengyelek ugyanis időközben négy évre békét kötöttek a törökökkel és a keresztes-hadjárati meghirdetésének engedélyezését is súlyos feltételekhez kötötték.[132]
Isvalies, mielőtt a tervezett szövetséget illetően értesült volna a pápa, illetve Velence végleges állásfoglalásáról, 1501 március 9-én[133] Budán ünnepélyesen meghirdette a törökök elleni keresztes-hadjáratot, illetve a jubileumi búcsút június 27-ig meghosszabbította. Erre ugyan a szövetség végső jóváhagyása előtt nem volt felhatalmazása, mégis megtette, nehogy a nagyböjt[134] elmúljék. A velencei követnek azonban kijelentette a legátus, hogyha nem jutnának megegyezésre, úgy Ulászló a búcsú bevételeiből egy fillért sem fog kapni, még erőszak árán sem.[135]
Érdekesen bontakoznak ki előttünk – a reánk maradt iratokból – a búcsú hirdetésének egyes részletei. Az egyik első feladat a búcsút meghirdető bulla[136] több példányban történő másolása volt. Az eredetivel azonos értékű, hiteles másolatok[137] kiadására az említett bulla a bíborosnak kifejezetten felhatalmazást adott. Ő azután élt is ezzel a lehetőséggel, amikor március végén számos példányban elkészíttette a búcsú hirdetésének részleteit is tartalmazó bulla másolatait.[138] Ezek alapján a búcsú hirdetése országszerte újra megindult, amint ezt a reánk maradt kéziratos búcsúlevelek sora bizony ítja.[139]
Még le sem telt a búcsú hirdetésére kijelölt idő (VI. 27.), a király június 23-án kelt oklevelében máris intézkedett, hogy a jubileumi ládákat azok kulcsainak őrzői nyissák fel és a bennük található pénzt Bornemisza János kincstárnok kezeihez juttassák el, mert a törökök elleni hadi készület céljaira pénzre van szüksége.[140] Ugyanezen a napon állította ki a nevezett kincstárnok Tarczay János részére a felhatalmazását, amelynek alapján az a pénzt felvehette.[141] Tarczay július 2-án Huszton kelt írásaiban azután további személyeket bízott meg.[142] A pénz közvetlen átvételére jogosították nem is késlekedtek sokáig, mert július 11-én Eperjesen,[143] majd a következő napon Bártfán[144] is nyugtázták a láda őrzőinek, a plébánosnak, illetve a bírónak a jubileumi búcsú során begyült („ex capsa sacri Jubilei”) pénzt.
Az említett bullák, különösen pedig a végrehajtásról szóló királyi utasítások meglehetős részletesen ismertették a búcsú elnyerésének lehetőségeit is. Nem egy esetben a királyi rendelkezések túlmentek a pápai bullákban említett lehetőségeken, azonkívül sokkal konkrétabban jelölték meg a feltételeket.
Ezek szerint ez alkalommal olyan búcsúk állottak a hívők rendelkezésére, amelyeket részben a Szentföld felszabadítására a korábbi századokban indított keresztes-hadjáratokban résztvevők, részben a jubileumi évek alkalmával Rómába zarándoklók nyerhettek az ún. rezervált esetek[145] kivételével. Az igénybe vehető teljes bűnbocsánat két alkalomra szólt: „semel in vita et semel in mortis”, azaz egyszer a búcsú során, és másodszor a halálveszedelemben elvégzett gyónáskor. Ez utóbbi a keresztes seregeknél alakult ki a csaták előtt, de aki, megmenekült a halálveszedelemből, az ezt a második kedvezményt hasonló alkalommal ismét igénybe vehette.
A teljes bűnbocsánat teológiai alapját képező gyónás mellé más jócselekedeteket is írtak elő. Ez a Szentföldet a pogányoktól visszafoglalni akaró harcosoknál önmagában adva volt. Idővel azután újabb és újabb rétegek és csoportok igényelték ezt a kedvezményt, akik a harcból nem vehették ki részüket (nők, öregek, nyomorékok stb.). Így a kiegészítő feltételek egyre bővültek: elég volt csupán bizonyos időt (pl. fél esztendőt) táborban tölteni a törökök elleni készülődés során, vagy saját költségén mást odaküldeni. Idővel többen (akár húszan is) összeállhattak egy-egy katona harcbaküldési költségeinek fedezésére. Innen már csak egy lépés kellett e feltételek egyszerű pénzben történt megváltásáig. Hasonló devalválódási folyamatot mutattunk be már előzetesen a jubileumi búcsúkkal kapcsolatban is. Mindkét esetben azonos erők és tényezők határozták meg ezt a negatív előjelű fejlődést: a hívők bűnbocsánat utáni törekvése és főleg a vezető egyházi személyek pénzszerzési vágya.
Az 1500. évben a teljes bűnbocsánat említett elnyerésének kiegészítő feltétele a Rómába történő zarándoklás és a 15 napos ott-tartózkodás költségeinek egynegyede volt azok számára, akik erre az útra már elhatározták magukat. Az összeg különben ki-ki saját lelkiismerete alapján és a gyóntató tanácsa szerint került meghatározásra. A pénzt a templomokban felállított ládákba, illetve zárt, fonott kosarakba sajátkezűleg kellett a hívőknek bedobni. A gyűjtőládákat három zárral kellett ellátni: a kulcsok közül az egyiket Péter, illetve az általa megbízott deputatus-ok, illetve kisebb hatáskörrel bíró subdelegatusok, a másodikat a helyi egyházi vezetők (plébános), a harmadikat pedig a helyi világi vezetők (bíró) őrizték. Ha a legátus, vagy bárki más illetékes a gyűjtőládákat ki kívánta nyittatni, úgy ez csakis a három kulcs őrzőinek és egy közjegyző együttes jelenlétében volt engedélyezhető. A kiemelt összegről hártyára írt és a jelenlevők pecsétjével ellátott okmányt kellett kiállítani. E nyugtákat a bíboros legátusnak az apostoli kamarába kellett felterjesztenie.
Ezekre a meglehetősen bonyolult előírásokra nyilván a korábbi szomorú tapasztalatok adtak okot. További intézkedések szerint az így begyült pénzt csakis a megjelölt célra, vagyis a törökök elleni harc költségeire volt szabad felhasználni, addig pedig gondosan meg kellett őrizni.
A szegényeknek és a kolduló rendek tagjai részére – az utóbbiaknak a búcsú terjesztésében kiemelkedő szerepet szántak[146] – lehetőséget biztosítottak, hogy pénz helyett imádsággal egészítsék ki bűnbánatukat. A búcsút – ebben a korban már – igénybe lehetett venni a tisztítótűzben szenvedő lelkekért is. A bíboros ezen kívül minden vonatkozásban rendkívül széleskörű felhatalmazást nyert kivételek tételére, részletek tisztázására, vitás kérdések eldöntésére, a világi hatalom eszközeinek igénybevételére stb.
Különösen érdekes a királyi utasításnak egyik kitétele, amely a pápai bullákban nem található. Eszerint a gyóntatók ötdénárnyi értéket átvehettek a maguk számára a gyónóktól. Többet a pap – kiközösítés terhe alatt – nem fogadhatott el, illetve a többletet köteles volt a gyűjtőládákba helyezni. Jó példa ez arra, hogy miként nyitottak ki egy újabb „kiskaput”, amelynek azután újabb, beláthatatlan következményei lettek, és amely a búcsúhirdetés körüli visszaéléseket a legvisszataszítóbb végletekbe vitte. Az említett rendelkezések pontosan körvonalazták azokat az ünnepi külsőségeket (körmenet, harangzúgás stb.) is, amelyek között a jubileumi búcsú kihirdetését meg kellett kezdeni.
Visszatérve a történelmi eseményekre, a cagli püspök a pápa végleges utasításaival a tervezett szövetséget illetően 1501 áprilisában érkezett vissza Budára. Az itteni végső tárgyalások már nem húzódtak el túlságosan, mert a magyarok beleegyeztek a pápa által a korábbi, ideiglenes megállapodásokból kifogásolt, kisebb jelentőségű feltételek megváltoztatásába. Velence pedig vállalta, hogy a magyaroknak nyújtandó segélyt a törökök teljes megsemmisítésére kiszabott három éven(!) túl is fizeti, amennyiben a háború elhúzódnék. Ez esetben maga a szerződés is érvényben marad a továbbiakig. Ulászló vállalta, hogy Szendrőnél a cseh-morva-sziléziai, valamint a magyar rendek élén személyesen száll harcba a törökökkel. Május 12-én azután nagy ünnepélyesség mellett aláírták és kihirdették ezt a szövetséget.[147]
Két napra rá már haditanácsot tartottak, amelynek során kijelölték a három magyar sereg vezérét: Korvin Jánost, aki Boszniában, Somi Józsát és Drágfi Bertalant, akik majd Szendrőnél veszik fel a harcot.[148]
Mind a szerződésről, mind az azt követő ünnepségekről rendkívül érdekes tájékoztatást nyújt az a névtelen idegen, aki mint Haller Róbert budai kanonok vendége szemtanúja volt mindennek. Tudósítása „Die Ordnung zu Ofen wider den Türcken” címmel feltehetően még ugyanebben az évben, három alkalommal német nyelven nyomtatásban is megjelent.
A negyedrét alakú és négy számozatlan levélből álló nyomtatvány egyik kiadása Matthias Hupfuff strassburgi műhelyében készült.[149] A másik két kiadás, amely csaknem szóról-szóra megegyezik az előbbivel, nem tünteti fel a nyomdahelyet. A betűtípusok azonban módot nyújtanak arra, hogy ezt is meghatározzuk. A szövegben alkalmazott betűk ugyanis az egyik kiadásban[150] az augsburgi Schaur-féle nyomdának a Haebler-féle típusrepertórium[151] által 2*-al jelölt típusával, a cím pedig ugyanennek a műhelynek hármas típusával[152] azonosítható. Némi gondot okoz ugyan az a körülmény, hogy a nagyobb betűtípus „S”-e eltér az eddig ismerttől, továbbá, hogy a szakirodalom[153] nem tud e műhely működéséről a XVI. században. De megállapításunk talán mégsem téves, hiszen az előző, 1500. évből még ismerünk e nyomdában készült munkát.[154] A másik, nyomda megjelölése nélkül készült kiadás a hazai szakirodalomban eddig ismeretlen volt.[155] A betűtípusok[156] megnyugtató tanúsága szerint e nyomtatvány a münheni Schobser-féle műhelyben készült.[157]
|
|
Ezt a hazai történelem szempontjából forrásértékű tudósítást Johannes Adelphus [Johann Adolf Muelich] a törökökről szóló művében néhány év múlva – szöveghűen – újra megjelentette.[158]
Kultúrtörténetileg rendkívül érdekes az 1501 június 10-i, Budán megtartott úrnapi körmenet leírása, amelyet két forrás is megőrzött számunkra: az egyik az előbb ismertetett „Die Ordnung zu Ofen”, a másik pedig a már ugyancsak említett modenai követ, Dainero jelentése.[159]
A szokásos körmenet ez alkalommal a törökök elleni háborúra készülődés jegyében, igen teátrális módon zajlott le. A Boldogasszony-templom melletti temetőnél felakasztották törökös környezetbe Mohamed jelképes koporsóját. Amikor a körmenet, amelyet maga a bíboros legátus vezetett, a királlyal az élén ide érkezett, belelőttek a lőporral megrakott koporsóba, amely nagy durranással szerteszét repült. Így kívántak hangulatot teremteni a keresztes hadjárat mellett a nép körében. A közhit szerint ugyanis a mohamedánok hatalma akkor omlik össze, amikor prófétájuk koporsója megsemmisül. Ezt hirdette jövendölés formájában Ulászló nevében az a Sybillának öltözött alak, aki a robbanás után a helyszínen a tömeg között megjelent. A nép ugyanis a detonáció után – ahogy Dainero írja: „mint dühös kutyák” – rárohant a török szimbólumok maradványaira és azokat darabokra szaggatta.
Ugyanez nap délutánján azután a velenceiek újabb látványosságról gondoskodtak: két gályát szereltek kocsikra, amelyek a keresztény, illetve török flottát jelképezték. Ezeket azután felvontatták a várdombra, ahol a király jelenlétében a hajókon helyet foglaló keresztények, illetve „törökök” látványos csatát vívtak egymással. A vár alatt felállított 36 ágyú pedig 33 össztüzet adott.
Isvalies erre a napra a szállása előtti tér közepén egy oszlopot állíttatott fel, amelyen egy felfegyverzett angyal szobra állt. Az angyal szájából a felvonulás egész tartama alatt vörös és fehér bor folyt. A velenceiek – a májusban megkötött hármasszövetség harmadik tagja – ugyancsak állítattak egy oszlopot, amelyen városuk jelképe a szárnyas oroszlán állt. Ennek torkából is bor folyt az ünnepségek során.
Ismeretesek ilyen borköpő szobrok, illetve kutak már Mátyás király korából is hazánkban. Ezek célja – a látványosságon túlmenően – a nép hangulatának biztosítása volt. A hatás ez alkalommal sem maradt el. Dainero leírta, hogy milyen példátlan jelenetek zajlódtak le, amikor a medencéből, ahová a bor lefolyt, nekiláttak az emberek kancsókkal, serlegekkel, kalapokkal stb. kimerni a jókedvre derítő nedűt. A modenai követ – nem kevés iróniával – írt beszámolójában, hogy bár a jubileumi gyűjtőládákat is ennyien és ilyen buzgalommal keresnék fel.
Az ünnepségeket a sötétség beállta sem zárta le, mert egész éjjel örömtüzek égtek, harangszó és Te Deum zengett stb. A bíboros például gyertyákkal kivilágíttatta szállása, a plébánia épületének összes ablakát. Virradatig tartott az ének és nagy vígság, amelyhez persze nem kis mértékben járult hozzá az alkalmi kutak bora.
A májusban megkötött hármasszövetség értelmében Magyarország június elsején megszakította a diplomáciai kapcsolatait a portával. Ulászló ezen a napon búcsúztatta, és gazdagon megajándékozta a török követet, aki másnap el is hagyta Budát. Ez a barátságos gesztus nem volt véletlen, mert a királyban nem a törökök elleni harc lelkesedése, hanem a kilátásba helyezett aranyak utáni vágyódása győzött.
A hadisegély felvételében ugyanis Ulászló rendkívül serény volt. Már egy héttel a hármas liga megkötése után megbízta Lónyai Albert zengi várkapitányt, hogy az első részletet a velenceiektől Zeng városában felvegye.[160]
Ulászló eddigi sok fogadkozása ellenére gyakorlatilag alig tett valamit a törökök elleni háború érdekében. Nem csoda tehát, ha a pápa május 30-án kelt levelében, amelyben újabb búcsúlehetőséget biztosított a hadrakeltek számára, utasította Isvalies bíborost, hogy figyelmeztesse a királyt vállalt kötelezettségeire, amelyek értelmében személyesen is köteles hadra kelni.[161]
Végül is a király kénytelen-kelletlen elindult kis serege élén délnek. Augusztus és szeptember folyamán azonban csupán Tolnáig jutott, majd onnan – anélkül, hogy a törököket akárcsak megközelítette volna – visszafordult.[162]
Ulászló helyett a már fentebb említett három magyar hadcsoport kezdte meg akcióit az őszi hónapokban a Balkán-félsziget északi részén. Az első hadműveletek bizonyos sikereket értek el, akárcsak a velenceiek tengeri akciói az Égei tengeren. 1501 október-december hónapjaiban sikerült Korvin Jánosnak és Geréb Péternek seregükkel felmenteni Boszniában a törökök állandósult ostroma alól a stratégiailag rendkívül fontos Jajca várát.[163]
A hadi eseményeket Európa-szerte élénk érdeklődéssel figyelték, hiszen még folyt az ennek érdekében hirdetett búcsú terjesztése, amelynek Németországban Raymundus Peraudi bíboros volt a gazdája. Feltehető, hogy éppen ő az, aki szorgalmazta az alábbi nyomtatványok megjelentetését, amelyek beszámoltak a törökök elleni háború legújabb híreiről és alkalmasak lehettek arra, hogy hangulatot teremtsenek az ennek érdekében történő további áldozatvállaláshoz.
Ain brieff an den hochwirdigisten in got vatter vn herren herren Raymunden … (Augsburg: Johann Froschauer, 1501. XII. 4 után] 2° [3] lev.[164]
Das ist abschrifft von dem brieff Den der Hertzog von venedig … [Nürnberg: Ambrosius Huber, 1501. XII. 4 után] 2° [2] lev.[165]
Mindkét kiadás impresszum nélküli. A betűtípusok segítségével azonban a megjelenési helyet illetőleg a következő megállapításokat tehetjük.
Az első kiadásnál már Fraknói[166] felvetette és Ballagi[167] megismételte az ausburgi eredet valószínűségét. A részletesebb vizsgálat ezt meg is erősíti. Eszerint e kis nyomtatványt Johann Froschauer augsburgi nyomdájának, a Haebler-féle típusrepertorium által harmadiknak jelzett betűtípusával[168] állították elő.[169]
A másik kiadásban használt betűtípust több nürnbergi nyomda is használta. Ezek közül Koberger 18.,[170] Wolfgang Huber 5.[171] és Johann Stuchs 9. típusát[172] ki kell zárnunk, mert ezeket. az 1502. év táján nem használták. Georg Stuch 12.[173] és Hochfeder 1*.[174] típusait pedig méretük miatt kellett elejtenünk. Így egyedül az ugyancsak nürnbergi Ambrosius Huber 2. típusa jön számításba,[175] amely mind a méret, mind a felhasználás időpontja szempontjából megfelelő.
Ez a két kiadás, jóllehet címükben eltérnek egymástól, tartalmilag mégis azonos. Bevezetőben a velencei doge – egy 1501 december 4-én kelt levelében – tájékoztatja az említett Peraudi bíborost a törökök elleni küzdelem legújabb eseményeiről. E levél után – mintegy annak kiegészítéséül. illetve mellékleteként – következnek azok a tudósítások, amelyek beszámolnak a szárazon és vízen lefolyt hadi eseményekről. A magyarok harcairól a budai velencei követ 1501 november 18-i leveléből értesülünk. Eszerint november 15-én levelet kapott a Szerbiában harcoló Somi Józsától, aki a törökök ellen elért sikerekről tett jelentést. Ugyancsak kedvezően alakult Boszniában Korvin János akciója. A velencei követ gratulált ezekhez a hírekhez, amire a király kijelentette, hogy ez csupán a kezdet, mert 30 000 emberével maga fog hadba szállni. E nyomtatásban megjelent tudósítás többi része a velenceiek és a johannita lovagrend tengeren elért sikereiről számol be.
A hadi események a továbbiakban is mérsékelt keretek között és váltakozó sikerrel folytak. 1502 márciusában a törökök becsaptak Szlavóniába, de a magyarok – ellentámadásaik során – egészen Nikápoly vidékéig hatoltak előre. A csapatok vezérei (Korvin János, Somi Józsa és Drágfi Bertalan) elért szerény hadi sikereikről nem csupán a fent idézett írásbeli jelentések útján számoltak be, hanem – az akkori kor ízlésével összeegyeztethető módon – levágott török fejeket is küldtek Budára diadalmi jelvényekként. Ezeket azután a budai palota kertjében levő szökőkút köré tűzték. Ulászló fiatal francia felesége, aki pedig korábban szívesen ivott e kút vizéből, annyira megundorodott ettől, hogy soha többet nem ízlelte meg innen a vizet.[176]
A harcok ilyen alakulása közepette 1502 január 31-én Isvalies újabb levelet küldött országszerte a plébánosoknak, amelyben közölte velük a jubileumi búcsú újabb meghosszabbítását, azzal az indoklással, hogy a terjesztést valamennyi helyen még nem sikerült végrehajtani. Az erről szóló és a selmecbányai plébánosnak címzett levél reánk maradt.[177] Ebből megállapíthatjuk, hogy ezt az utasítást is nyilvánvalóan számos példányban irták: mind a kiállítás napját, mind a város nevét utólagosan más kéz írta be. A búcsú hirdetése egyre nagyobb és nagyobb adminisztrációs feladatot jelentett. Gondoljunk csak arra, hogy milyen munkába került a terjedelmes pápai bullának számos példányban történt lemásoltatása, amelyre – mint ezt már láttuk – 1501 márciusa végén sor került. Az újabb és újabb utasítások leírása – mint ez a legutóbbi is – temérdek munkát és időt igényelt. Az írásbeliség viszont – éppen a visszaélések elkerülése végett – egyre elengedhetetlenebbé vált.
Az egységes szöveg és a nagyobb példányszám problémájának ideális megoldását jelentette a nyomtatás. Valóban igen hamar felismerték ennek jelentőségét a búcsú hirdetésével kapcsolatos adminisztráció megkönnyítésére. Először természetesen a legnagyobb példányszámban forgalomba került búcsúlevelek kinyomtatására került sor, folyamatosan már Gutenberg idejétől kezdve. Később azután a búcsú terjesztésének egyes részleteivel foglalkozó utasításokat is nyomtatásban adták közre még a XV. században, első sorban Németországban.[178]
Erre a folyamatra nálunk is sor került, amikor nyomda működött hazánk területén. Az 1480. évi jubileumi búcsú pozsonyi hirdetéséhez már használtak nyomtátott búcsúlevelet.[179] Utána két évtizedig nem ismerünk ilyet Magyarországról.
Visszatérve azonban az előbb említett és a selmecbányai plébánosnak szóló utasításra ott, ahol a legátus utasítást adott arra vonatkozólag, hogy terjesszék a búcsút a hívek között, a következő kitétel szerepel: „idcirco discretionem tuam ad confessionalia huiusmodi per impressionem facta et sigillo nostro sigillata.” Tehát a feloldozási formulát és a búcsú privilégiumait tartalmazó búcsúleveleket Isvalies által előre lepecsételve és nyomtatvány formájában terjesztették ez alkalommal.
Valóban a régi oklevelek között – elsősorban az Országos Levéltárban a mai napig öt fajta ilyen nyomtatott búcsúlevelet sikerült felfedezni tíz példányban. Miután ezeknek szövege lényegében azonos, összefoglalóan ismertetjük őket.
Nyomdatörténetileg vizsgálva ezeket az 1500. évi jubileumi búcsú alkalmával Magyarországon felhasználásra került, nyomtatott búcsúleveleket, a következőket állapíthatjuk meg.
Az Országos Levéltárban levő hat azonos szövegű, egyleveles nyomtatvány közül kettő gót betűkkel, a többi antiqua típussal készült. A két gótbetűs nyomtatvány, jóllehet azonos betűkkel és azonos sorvégződésekkel készítették, a számtalan szedési eltérés tanúsága szerint két különböző kiadáshoz tartozik. (A tanulmány végén levő leírásunkban „C” és „D” betűkkel jelölve.)
Az első pillanatra azonosnak tűnő antiquabetűsek közül az egyik az 1502. nyomtatott évszámot (E. jelű), amíg a többi az 1501. számot viseli. A gondosabb összehasonlítás után kiderül, hogy ez az utóbbi három nyomtatvány sem azonos, hanem kétféle kiadású. Az egyikből (B. jelű) egy, a másikból (A. jelű) két darabot találunk az említett gyűjteményben. A két legutóbbi kiadás között a 4–39. sorokban – azonos sorvégződés mellett – nem kevesebb, mint tizenhárom eltérés található, míg az utolsó négy sor szedése egészen eltérő, még a sorvégződések sem azonosak. Az 1502. évszámú, antiqua típussal készült nyomtatványnál sem csupán az évszámot változtatták meg az esetleg állva hagyott szedésben, ahogy ezt feltételezhetnénk, hanem – a részletes összehasonlítás tanúsága szerint – a sorvégződések megtartása mellett teljesen újraszedték.
A tipográfiai vizsgálat egyértelműleg bizonyítja, hogy valamennyi búcsúlevél Johann Winterburger bécsi nyomdájában készült. Ez nem is meglepő, hanem szinte természetes, hiszen ez volt az a műhely, amely abban az időben legközelebb működött Budához. E nyomda már a korábbi években is számos megbízást kapott Magyarországról. Elég, ha az 1494. évi esztergomi zsinati határozatokra[180], vagy Johann Muntz-nak az 1495. évre a budai délkörre számított naptárára,[181] akár az 1500-ban megjelent Baptismale Strigoniense-re[182] gondolunk.
A búcsúlevelekben használt antiqua típust Haebler repertóriumában[183] a 12. számmal jelölte és összehasonlításra alkalmas reprodukcióban is közreadták.[184] Nyomdászunk ezeket a betüket 1500 derekától használta.[185]
A gótbetűkkel szedett búcsúlevélben három típust különböztethetünk meg: az egyikkel a szöveget, a másikkal a két feloldozási formula címét, a harmadikkal pedig az első szót (Petrus) szedték. A szövegtípust Haebler a 7., a címsorokét a 4., míg az első szóét a 9. szám alatt regisztrálta.[186] Ezek közül Winterburger legrégibb típusa a 4., amelyet már két 1495-re szóló naptárában is alkalmazott.[187] A 7. típust, akárcsak a már említett antiqua betűket, évszámmal ellátott kiadványban nyomdászunk első alkalommal 1500-ban használta.[188] A legfiatalabbnak a 9. típus tűnik: datált nyomtatványban eddig először az 1503 május 25-én befejezett Missale Pataviense kánonjából[189] ismertük. E búcsúlevelekben történt felhasználása e típus bizonyítható munkába vételének időpontját kb. egy évvel előbbre hozta.[190]
Jóllehet valamennyi ismertetett búcsúlevél szövege azonos, azonban a gótbetűnek nem csupán a betük formájában térnek el az antiquáktól: az előbbiek ugyanis a hagyományos fekvő alakban készültek. Ezzel szemben ilyen kiadványban, amely bizonyos rituális szöveget is tartalmazott, antiqua betűk használata önmagában is igen szokatlan, amit még csak tetéz e búcsúlevelek álló formátuma. Mindkét jelenség figyelmet érdemel, mert az egyházi jellegű nyomtatványok tipográfiája rendkívül konzervatív: formátumot és betűtípust – legalább is a könyvnyomtatás első évtizedeiben – nemigen változtattak, Ugyanekkor azonban a betűtípusok kicsit liberálisabb kezelése nyomdászunknál nem egyedülálló. Winterburger ugyanis antiquáját még szertartáskönyvekben is használta[191], amelyeknél pedig a gótbetűk használata e korban íratlan szabály volt.[192] Végül eltérés van a kétféle betűtípussal készült búcsúlevelek között még abban is, hogy a gótbetűnek ismert példányai mind hártyára, az antiquák pedig mind papírra készültek.
Nyomdai díszítést (iniciálé, lombard stb.) egyik búcsúlevélben sem találunk. Az egyetlen, nem a felsorolt betűtípusokkal nyomott szöveg az antiqua kiadások „Petrus” kezdőszava, amely mindhárom variánsnál egy keveset eltér egymástól. Tekintettel arra, hogy Winterburger csupán egyetlen antiqua betűtípussal rendelkezett, a kiemelt szavakat kénytelen volt külön elkészíteni, Ezt erősítik meg maguk az egyes betűk is, mert ezek – mint már említettük – mind a három esetben mások és mások. Ezt az eltérést különösen jól lehet érzékelni a betűszárak végződéseinél. Így világos, hogy ezek nem azonos alakú, öntött fém-, hanem egyedileg vésett fabetűk, amelyek minden kiadásban eltértek egymástól. Ez, valamint az a körülmény, hogy az „R” és „V” betűk – különösen az 1502. évszámú kiadásnál – egymás fölé hajolnak, valószínűvé teszik, hogy nem különálló, összerakható fabetűket, hanem egyetlen fakockába vésett „Petrus” szót használtak kiadásonként.
Amint már említettük az antiqua típussal készült búcsúlevelek általunk ismert valamennyi példánya papírra készült, amelynek szélessége 21–23 cm, magassága pedig 31–33 cm között váltakozik. (A két hártyapéldány mérete 20×29 illetve 19×29 cm.) Három példányban[193] vízjelet is találunk, amelyek egy szőlőfürtöt ábrázolnak elcsavarodott száron. Az ilyen vízjelű[194] papírok Svájcban készültek ezekben az években.[195] A régi osztrák nyomtatványok Langer-Dolch-féle bibliográfiájában két helyen bukkanunk hasonló vízjelre: az 1500-ban készült Baptismale Strigoniense-ben[196] és az évszám nélküli Albertus Magnus: De secretis mulierum-ban.[197]
Ha szemügyre vesszük lelőhelyenként az ismert példányokat, különös tekintettel a kitöltés időpontjára és nyomdai variánsára, a következő jegyzéket kapjuk:
1. DL 22.544 (E) 1502. I. 1.
2. DL 36.087 (B) 1501. III, 26.
3. DL 46.599 (D) 1502. VIII. 8,
4. DL 60.895 (A) 1502. V. 25.
5. DL 66.756 (A) 1502. IV. 23.
6. DL 93.699 (C) 1502. VIII. 22.
7. Okl. 556. (A) 1502. III. 1.
8. Appendix Schwartzenbachiana N 18117. (B) 1502. TII. 20.
9. Zay F. VI. 1. (E) 1502. V. 16.
10. F. ecclesiastica III. altaristica (B) 1502. III. 28.
11. (Másolat a Henckel-kódexban:) 1502. IV. 2.
A fentiekből kiderül, hogy az 1501. évszámmal ellátott antiqua kiadás „A” és „B” variánsából együttesen hat példányt ismerünk. Ezek közül ötnél az évszámot a kitöltéskor kijavították: áthúzták a nyomtatott „primo”-t és azt „secundo”-ra változtatták. Az egyetlen nem javított évszámú[198] is nyilván 1502 és nem 1501 március 26-ról kelt. Ezt több érvvel lehet alátámasztani. 1501 márciusában Péter bíboros éppen csak megkezdte tevékenységét Magyarországon, az általa szervezett búcsúhirdetés még nem bontakozott ki. Akciójának első ismert búcsúleveleit 1501 május-júniusából keltezték és azokat kézzel írták.[199] Ekkor még nyilván nem állottak rendelkezésre nyomtatott űrlapok. A négy fent említett, javított évszámú búcsúlevelet mind 1502 március-június hónapjaiban töltötték ki: jól beleillik tehát ezek sorába a fent említett búcsúlevél is, ha az évszámot – az említett módon – korrigáljuk.
Az 1502. évszámmal készített antiquabetűs kiadás egyik példányának,[200] datálása január elsejére szól. Az igazítás itt is jogosnak tűnik: az évszámot ez esetben 1503-ra kellett volna javítani. Ez nyilván azért maradt el, mert az új év első napján különösen gyakran vétjük el az évszámot, hiszen az előző évi annyira belénk rögződött még. Különösen elfogadható ez a magyarázat ebben az esetben, amikor az évszám (az előző) már elő volt nyomtatva. Továbbá nyilván előbb használták fel az 1501. évszámú nyomtatványokat – ahogy láttuk 1502 március-május hónapjaiban – az 1502. évszámúaknál.[201] Az 1503. év első napja reális abból a szempontból is, hogy a búcsú hirdetése ekkor még tartott.[202]
A búcsúlevelek keltezése alapján a következő sorrendet lehet feltételezni a nyomtatásnál. Először az 1501. évszámmal ellátott antiquabetűs kiadások készültek el, feltehetően az év második felében, hiszen júniusig csak kéziratos búcsúleveleket ismerünk. Mindkét variáns („A” és „B”) egyidejűleg került felhasználásra – eddigi adataink szerint – a következő év március-május hónapjaiban. Elgondolható tehát, hogy e két kiadás egyszerre készült. Ha ugyanis a sajtóval nem csupán fél ívet, hanem egy egészet nyomtak, úgy ahhoz – ennél a félíves nyomtatvány elkészítésénél – két szedés volt gazdaságos. Könnyen felképzelhető, hogy variánsaink is innen erednek.
Amíg az 1502. évszámú antiquabetűs kiadás az év első felében, addig a két gótbetűs kiadás az év közepe táján kerülhetett ki a bécsi nyomdából, mert felhasználásukra augusztusban már sor került.
Vegyük most szemügyre azt is, hogy kik számára állították ki az ismert nyomtatott búcsúleveleket.
1. 1502. III. 1. – Pozsony. „Circumspectus Nicolaus Belser d’Posonio carnifex dioecesis Strigoniensis.”
2. 1502. III. 20. – Miskolc. „Gregorius Olayos cum conjuge Martha cum filia Dorothea et filio suo Matheo”.
Ezt a búcsúlevelet már ismertette Obál Béla.[203] Olajos Gergelyről több okleveles adat maradt reánk,[204] ezekből tudjuk, hogy mint városi esküdt jelentős szerepet vitt Miskolc város életében az 1500–1504 években. Egy további oklevélből[205] azt is tudjuk, hogy 1501. december 3-án Ulászló neki adta a miskolci Szinva patakon levő királyi malom jogát.
3. 1501. [1502] III. 26. – „Remonticuli”. „Nobilis Johannes de Trunsach cum uxore eius Dorothea filis Bernardo Wantissaor [?]”, kívül: „Johannes de Druskoucz”.
4. 1502. III. 28. – Nagyszombat. „Barbara”.
5. 1502. IV. 2. – Lőcse. „Honorabilis Dominus Quirinus filius Michaelis Hammann de Poprad presbyter Strigoniensis dioecesis”.
6. 1502. IV. 23. – Lőcse. „Nobilis dominus Stephanus Marias cum conjuge sua Lucia, Anna matre, Francisco Johanne filiorum [!] et Helena Filia”.
Nincs e helyen mód és nem is szükséges, hogy Máriássy Istvánnak, a Zápolyaiak kedves emberének, a híres szepesi kapitánynak életrajzát ismertessük. Erre amúgy is bő irodalom áll rendelkezésre.[206] Ezért – témánknak megfelelően csak az ő részére kiállított búcsúlevelekről szóló ismereteinket kívánjuk összefoglalni.
Máriássy István a jubileumi búcsút meglehetősen hamar igénybe vette, mert egy reánk maradt kéziratos búcsúlevele Eperjesről 1501. június 17-én kelt.[207] Érdekes, hogy a jubileumi búcsú meghosszabbítása alkalmával, már a következő év tavaszán – amint ez az ismertetett, nyomtatott búcsúlevélből kiderül – Máriássy ismételten igénybe vette ezt a lehetőséget. Ugyancsak tőle maradt reánk egy harmadik, más jellegű búcsúlevél is 1505-ből.[208]
A Máriássy családnak az említett búcsúlevelekben említett tagjairól a következőket tudjuk: István (1463–1516), akinek szülei György fia László és Csehi Imre leánya Anna voltak,[209] felesége pedig az 1501–1502 években Csaholy Sebestyén leánya Lucia,[210] majd 1505-ben Potentia volt.[211] István gyermekei közül Ferenc szerepel mindhárom búcsúlevélben, akinek felesége nagymihályi Pongrácz Zsófia volt és őmaga 1534 táján halt meg.[212] István többi gyermekei: János, Ilona és Klára csupán az 1501–1502. évi búcsúlevelekben szerepelnek, de az 1505. éviben nem!?
7. 1502. V. 16. – Deáki [?]. „Petrus nobilis Zay necnon conjunx sua Barbara ac filia Magdalena.”
Ezt a búcsúlevelet teljes terjedelmében ismertette már Zay Károly a múlt század közepén.[213] Zay Péterről és főleg fiáról igen részletes ismertetést adott közre Thallóczi Lajos, aki ezt a nyomtatott búcsúlevelet is ismerte.[214] Ennek alapján tudjuk, hogy Zay Péter (1450–1508) felesége Lankai Kamarás Borbála volt, legidősebb leányuk Magdolna később Zoltay Balázshoz ment nőül.
8. 1502. V. 25. – Liptó. „Circumspectus Stanislaus cum conjuge sua Eufemia (Katherina matre eius) et filiabus Gertrude Christiana Margaretha”[215]
9. 1502. VIII. 8. – Esztergom. „Nobilis dominus Melchiard (de kapy) unacum fratre suo Sandrino ac conjugibus eorum Katherina et Elisabet et filie Ursula”.
Kapy Menyhért és testvére Sándor Kapy János fiai voltak.[216] Azt is tudjuk róla, hogy Menyhért – testvérei nevében is – 1505 májusában eladta Sárkány falut és Karva felét, mert távol feküdtek Sáros megyei birtokaitól.[217]
10. 1502. VIII. 22. – Újlak. „Generosa domine Elisabeth coniunx Egregii Johannis Nagwelgy cum filio suo Ludovico”.
Érdekes, hogy ismerünk ugyanennek a családnak számára – akárcsak fentebb a Máriássyaknál – 1505-ben kiállított búcsúlevelet is.[218]
11. 1502. [1503]. I. 1. – Székesfehérvár. „Nobilis Nicolaus de Hrwssocz natus Johannis de eadem etc.”
Talán az említett János azonos azzal a Verebélyi György fia Jánossal, aki többedmagával 1482 táján megvette a bajnai Both családtól Hrusso várát.[219] A fenti tizenegy névből természetesen nem lehet messzemenő következtetéseket levonni a búcsút igénybevevők társadalmi tagozódását illetően, hiszen a nemesi családok levéltáraiban maradtak e búcsúlevelek leginkább reánk. Azonban kétségtelen, hogy e búcsúból igen széles rétegek vették ki részüket, hiszen a birtokos nemesek mellett papot (4.) és polgárokat is (1, 2. és 7.) találunk ezek között.
A búcsúnak a már előbb említett újabb meghosszabbításával párhuzamosan természetesen Ulászló is azonnal intézkedett a begyűlt pénz mielőbbi átvételéről.[220] Ez a hosszabbítás – ahogy ezt a Henckel-kódexből tudjuk – ez alkalommal 1502. április 3-ig történt. Ekkor azután – amint az említett kéziratból értesülünk Lőcsén is – ünnepélyes keretek között, Te Deum mondása után ismét bezárták a búcsút. A fent ismertetett nyomtatott búcsúlevelek közül négyet ebben az időszakban állítottak ki.[221]
Az intézkedés ezúttal sem maradt el a király részéről, akinek most is nagy szüksége volt a pénzre.[222] A begyűjtéssel ismét Bornemisza János kincstárost bízta meg, aki azonban ezúttal a sárosi pénzek átvételére Horváth Gergelyt jelölte ki.[223]
Az e tárgyban írt későbbi keltezésű (IV. 8.) levelében a kincstáros – nyílván mint legújabb értesülését – saját kezűleg írta hozzá, hogy a jubileumi búcsút augusztus 22-ig újra meghosszabbították. Ebből az időszakból – amely így már a negyedik volt e búcsút illetően – további öt nyomtatott búcsúlevelet ismerünk.[224]
Miután április 6-án, amikor Bornemisza a bánfaiaknak írt, még nem ismerte ezt az újabb meghosszabbítást, május 14-i levelében[225] adott utasítást számukra a legújabban begyűlt pénz átadására.
Az eredeti pápai bulla 1502 karácsonyát jelölte meg végső határidőül, amíg a jubileumi búcsú hirdethető volt.[226] Amint láttuk az újabb és újabb meghosszabbításokban hazánkban sem volt hiány. Aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy augusztus 22. sem volt az utolsó terminus. Nyilván nem hagytak ki egyetlen lehetőséget sem, hogy az örökös pénzzavarban szenvedő király pénztárát a jóhiszemű hívők adományával feltöltsék.[227] Ismerjük továbbá Bornemisza egy további utasítását is 1503. január 9-ről,[228] amelyben ismét utasította az eperjesieket, hogy a jubileumi búcsú során begyűlt pénzt a kassai harmincadosoknak adják át. Erősen valószínűtlen, hogy a kincstár közismerten kétségbeejtő helyzetében közel fél évet várt volna ennek begyűjtésével. A korábbi sorozatos intézkedések időpontja a pénz begyűjtését illetően is mind azt valószínűsíti, hogy a jubileumi búcsút 1502. augusztus 22 után is folytatták. Feltehető, hogy talán 1503. január 5-ig, amint Rómában is a tervezett karácsony helyett csak ezen a napon zárták be – két évvel azelőtt – a szentévet, amint ezt már fentebb említettük.
Azonban a szégyenletes játék a hívők jóhiszeműségével még ezzel sem fejeződött be. Miután a jubileumi búcsú hirdetésének lehetősége véglegesen elmúlt, más címet kellett adni ennek a pénzforrásnak. Nyilván ezen a gondolatmeneten haladhatott a legátus is, amikor 1503. március 16-án újabb körlevelet intézett országszerte a plébánosokhoz.[229] Isvalies ez alkalommal is arra hivatkozott, hogy sokan – elsősorban a határidő rövidsége miatt – a kívánt búcsút nem tudták elnyerni. Így 1503. április 23-ig újabb lehetőséget nyújtott – ezúttal azonban nem a jubileumi búcsú formájában, ahogy ezt korábban tette – hanem csupán minősített gyónás formájában, az apostoli szentszék által e célra részére biztosított különleges kegyelmekkel.
A bíboros e levelét csatolták azokhoz a királyi utasításokhoz, amelyeket néhány napra rá, március 19-ről keltezve küldtek ugyancsak szerte az országba.[230] Ebben Ulászló utasította az elöljárókat, hogy buzdítsák a népet, hogy minél többen kívánják átvenni a gyóntatólevelet (litterae confessionalis). Amit azután ezekért adnak, azt a korábban már rendszeresített ládákba helyezzék. A legátus ugyanis a búcsúlevelek értékét (pretium) a végvárak, különösen Jajca és más boszniai erősség szükségleteire fordítani rendelte. Ezek pedig az ádáz török torkában vannak és gyakori támadásoknak vannak kitéve. Mindenesetre furcsa színjáték volt ez, amikor a törökökkel a békekötésben – amint ezt még alább látni fogjuk – elvben már megegyeztek.
1503. V. 1-ről kelt Ulászló újabb rendelete, amelyben utasította a ládák kulcsainak őreit, hogy mind a jubileumi búcsú, mind a gyóntatólevelekből származó bevételt Bornemisza Jánosnak adják át.[231] A kincstárnok – a szokott módon – még aznap további utasításokat adott e rendelet végrehajtására.[232]
Közben az általános európai helyzet egyre kedvezőtlenebbé vált a törökök elleni háború folytatása szempontjából. Miksa nem volt hajlandó közvetlen segítséget nyújtani a harcokhoz. Hiába igyekezett Velence követe, Hieronymo Donato – aki hazánkban is tevékenykedett[233] – a császárt ennek szükségességéről meggyőzni.[234] Beszédét nyomtatott formában is kiadták, amelyben a szónok még Ulászló példájára is hivatkozott.[235] Ez természetesen – ismerve a király harckészségét – nem lehetett valami meggyőző. Miksa tehát támogatás helyett pénzt követelt Peraudi-tól,[236] a franciák zúgolódtak a kivetett tized miatt, stb.
Egyes uralkodók ugyan még ez időtájban is támogatásukról biztosították Ulászlót, de csak írásban. Így tett Vll. Henrik angol király is 1502. május 27-én kelt leveleiben, amelyeket Budán tevékenykedő követe, Geoffrey Blythe révén juttatott el.[237]
A háború azonban – a nagyszabású elgondolásokkal szemben – egyre inkább ellanyhult. A németek és a franciák magatartása kiábrándítólag hatott.
Az itthoni viszonyok is egyre több csalódásra adtak okot. Így például a bihari nemesek hatalmaskodása és a király elleni lázadása aggodalommal töltötte el magát a pápát is. A legátus útján tudtára adatta 1502 derekán Ulászlónak, hogy nem tűrheti a rend felbomlását a törökök elleni arcvonal egyik bástyájában, Magyarországon. A helyzet tisztázására kész akár a keresztes hadakat is igénybe venni.[238]
Közben Velence érdekei is úgy alakultak, hogy az szükségesnek találta a. törökök elleni háború befejezését. Így azután 1502 nyarán megindultak a tájékozódó tárgyalások a béke megkötésére a Portával, ahol erre nagy készség mutatkozott. Jóllehet hivatalosan erről a pápát nem tájékoztatták, a budai udvarnál tartózkodó Isvalies bíboros meglehetősen hamar értesült arról, hogy Somi Józsa tárgyal a törökökkel, és titkos követeket fogadnak. Október 19-én közölte a legátus a királlyal, hogy a béke megkötése szégyent és veszélyt jelentene. Felhívta figyelmét arra, hogy a követek küldéséhez ki kell kérnie a nemesek tanácsának véleményét.[239] Ulászló a béketapogatózásokról a legátust már korábban tájékoztatni kívánta,[240] amire azután november 4-én a velencei követ jelenlétében sor is került. Péter bíboros felháborodott ezen és szemére vetette az uralkodónak, hogy ígérete ellenére sem szállt táborba és a rendeket sem szólította fegyverbe. Közölte, hogy a szövetség értelmében a béke megkötéséhez a pápa beleegyezése elengedhetetlen. Minderről írásos beszámolót küldött a nuncius a pápának és utasítást kért a továbbiakra.
Mielőtt azonban Péter bíboros említett tájékoztatója Rómába érkezett volna, Velence ottani követe december 8-án közölte a pápával köztársasága békekötési szándékát. Vl. Sándor nagy haragra gerjedt, hiszen nagyszabású terveinek teljes bukását látta ebben. Tegyük hozzá, jogosan. Másnap a bíborosok testülete előtt a követ megismételte bejelentését. A konzisztórium hiányolta a szövetségesek beleegyezését. Hamarosan megérkezett azonban Isvalies fentebb említett levele. Ennek alapján a pápa belátta, hogy céltalan lenne az ügyet tovább erőltetnie. December 14-én azután beleegyezett a béke megkötésébe, ha azt az összes keresztény fejedelmek nevében kötik meg a törökökkel.
Időközben a legátus is megbarátkozott a békekötés gondolatával.[241] Ebben nyilván segítette őt a nyitrai püspökség javadalmainak elnyerése. Ulászlónak ezt a kinevezését ugyan a pápa nem hagyta jóvá, de hamarosan kárpótlást kapott Isvalies a gazdagabb veszprémi püspökség javadalmaival. A béke megkötésének lehetőségével azután a velenceiek még ez év decemberében éltek.
Közben a Budán tevékenykedő velencei követeknek ez alkalommal is sikerült megnyernie érdekeik támogatására Bakócz érseket. Így volt lehetséges, hogy a magyarok, bár a tárgyalásokat – a hadiállapot idejére szóló évi 100 000 arany összegű velencei támogatás meghosszabbítása érdekében egyre nyújtották, végül is elfogadták a béke megkötése után a köztársaság által ígért évi 30 000 arany támogatást. Érdekes ehhez azt is tudnunk, hogy a velencei követek titkos felhatalmazása eredetileg évi 50 000 aranyra szólt.[242]
Ulászló magyarázkodásra Rómába titkárát, Beriszló Pétert küldte. Ő 1503. január 20-án jelent meg a pápa előtt és arra hivatkozott, hogy a tatárok és az oroszok fenyegetik Lengyelországot: ezért fogadták el a törökök békekezdeményezését. A pápa – jóllehet belenyugodott tervei meghiúsulásába – egyre neheztelt Bakócz-ra, aki – mint láttuk – a béke megkötése esetében is teljes erejével Velence érdekeit szolgálta, és ezzel keresztezte VI. Sándor elgondolásait. Nem csoda tehát, hogy a pápa nem engedett Velence nyomásának, amikor az az 1503. április 11-én elhunyt konstantinápolyi pátriárka címét Bakócznak adni kérte.
Péter legátus – miután azt, előbb Esztergomban Bakócz-cal és Budán a velencei követtel megbeszélte – Ulászlóval is megtárgyalta és több pontban módosításokat is eszközölt a török békeajánlatokon. Így kerültek azután azok vissza Konstantinápolyba, ahol nem is akadtak komoly ellenzésre.[243] A Budán és a Portán egyidejűleg, de külön-külön kiállított két békeeskü szövege némi eltérést matatott. Ezt azután a kiküldött megbízottak egyeztették, amikor is Ulászló kifejezett kérésére belevették a szövegbe azt a kitételt, amely szerint a király a békét az összes keresztény fejedelmek nevében kötötte. Erre a pápa már korábban említett kívánsága adott okot.[244] A hét évre szóló béke 1503. augusztus 20-tól számítódott.
Péter legátus magyarországi tevékenységén kívül, amely az általunk most tárgyalt búcsúbiztosi és diplomáciai ténykedésén jóval túlterjedt, de ennek ismertetése e tanulmány kereteit meghaladja, járt más országokban is. Hazatérőben 1503. október 8-án Velencében tartott beszámolójában megemlítette, hogy felkereste Csehországot, Moldvát, Erdélyt stb. is.[245] Ezen utazásai közül számunkra a csehországi igényel még külön említést, miután ott is nyomatott búcsúlevelet.
Ulászló 1501-ben ismételten fellépett a valdensek ellen, akik Csehországban jelentős tevékenységet fejtettek ki. VI. Sándor utasította Isvaliest, hogy a királyt útjára Csehországba kísérje el és legyen segítségére ennek a Róma által már hosszú idő óta üldözött eretnekségnek felszámolásában.[246]
A római egyház a valdensek elleni akciójához ezekben az években az irodalmat is igénybe vette. Így a neves humanista, Augustinus Olomucensis „Tractatus de secta Waldensium” című műve,[247] valamint Henricus Institoris, a németországi főinkvizítor „Sancte Romane ecclesie fidei defensionis clippeum adversus Waldensium …” című munkáját – az utóbbit kétszer is egy esztendőn belül ezekben az években jelentették meg.[248] Mindhárom kötet Konrad Baumgarten olmützi nyomdájából került ki. Nyilván az itteni érsekség volt az egyik fő támaszpontja a valdensek elleni akciónak.
Institoris művének 1502. évi kiadásánál – egyes források szerint[249] több esetben a kötetben egy egyleveles, fólió méretű nyomtatvány is található, amely a betűtípusok, valamint a metszetek tanúsága szerint ugyancsak Baumgarten műhelyéből származik. Sajnos a hazai könyvtárakban található számos példány egyikében sem sikerült ezt az említett egyleveles nyomtatványt megtalálni, a krakkói Jagelló-egyetem könyvtárában azonban rábukkantam ennek egyik példányára.[250] Így mód nyílott annak pontosabb tanulmányozására.
Baumgarten, aki korábban (1498) Danzigban, majd később (1502–1506) Boroszlóban dolgozott, azon nyomdászok közé tartozik, akiknek munkái általában igen ritkák. Így különösen értékes, hogy az említett egyleveles nyomtatvány egyik lapján, éppen tőle könyvkereskedői hirdetés maradt reánk.[251] Ebben Baumgarten Institoris említett munkájának műhelyében készült, újabb kiadására hívja fel a figyelmet és kínálja megvételre.
A mi szempontunkból ez alkalommal még fontosabb az egyleveles másik lapja, ahová – igen szokatlan módon – Péter bíboros búcsúlevél űrlapját nyomták. Ez is kétségtelenül Baumgarten műhelyében készült, és szövege teljesen megegyezik a Magyarországon használtakkal, amelyeket fentebb már ismertettünk. A nyomtatott évszám itt az 1501. évre szól.
Miután három példányról is tudunk,[252] amely ugyanilyen összeállításban készült, ezt nem lehet véletlennek, vagy alkalmilag felhasznált makulatúrának minősíteni, már csak azért sem, mert a búcsú hirdetése – amint ezt tanulmányunkban fentebb már láttuk – 1502 tavaszán, amikor is a könyvhirdetés készülhetett, még javában tartott, és így a búcsúlevél űrlap továbbra is jól felhasználható volt. Inkább arra kell következtetnünk, hogy rendkívül ügyes, kereskedői fogásról van itt szó, amikor egy nagy példányszámú és igen széles körben terjesztésre került nyomtatvány, a búcsúlevél hátlapját hirdetés céljára használta fel a nyomdász. Erre ilyen korai példát eddig még Európa-szerte sehol sem ismertünk. Nyilván közrejátszott ebben az a körülmény is, hogy Péter bíboros küldetése Cseh- és Morvaországban mind a búcsú hirdetésére, mind a valdensek elleni küzdelemre egyaránt vonatkozott.
Miután a békét megkötötték a törökökkel, Isvalies megbízatása is tárgytalanná vált: 1503. szeptember 7-én a király által gazdagon megajándékozva, ünnepélyesen búcsúztatták Budáról. A legátus ezután még tíz napot tartózkodott mint Bakócz vendége Esztergomban, csak ezután vette útját Itália felé.[253] A velencei nagytanács előtt október 8-án jelent meg a bíboros, ahol kifejtette, hogy milyen fontos szerepe van Magyarországnak a törökök elleni harcban. Így mentegette magát azért, hogy kénytelen volt egy időben – amikor a Velence által tervezett békét megakadályozni igyekezett – a Signoria ellen állást foglalni. Egyben beszámolt arról a hatalmas anyagi támogatásról, amelyben Magyarország a pápaságtól és Velencétől részesült. A magyarok azonban nem sokat tettek a törökök elleni harc érdekében, ő viszont azon fáradozott, hogy a keresztények ezek után minél tisztességesebb békét kössenek.[254]
A történelmi áttekintés teljességéhez helyesnek látszik megvizsgálni, hogy mennyi is volt az az említett anyagi támogatás összesen, amelyet Ulászló a törökök ellen szervezett harc címén ezekben az években kapott.
Forrásaink szerint a pápától 106 773[255], Velencétől 188 533[256] míg Pétertől, mint a keresztes hadjárat hirdetőjétől – ahogy ezt alább látni fogjuk – a beszedett búcsúpénzekből 60 000 arany, vagyis összesen 355 306 arany jutott a királynak. Tengernyi pénz volt ez az akkori fogalmak szerint. Felhasználása azonban nagy részében nem felelt meg a kitűzött célnak. Példa legyen erre az a hétezer arany, amelyet Ulászló követei, akik a Franciaországból érkező uralkodói jegyes elé utaztak, közvetlenül Velencében vettek fel saját költségeik fedezésére.[257]
A velencei köztársaság, illetve a pápaság anyagi támogatása Magyarországra két úton került. Az egyik a közvetlen szállítás volt, amikor is az aranyakat Zeng kikötőjében adták át Lónyai Albertnak, Ulászló megbízottjának.[258]
A másik mód a kereskedőkön, illetve bankárokon keresztül történt lebonyolítás volt. A köztársaság segélyének átutalásából élénken kivették részüket a Budán tevékenykedő velencei kereskedők, akik a szülővárosukban átvett összegek fejében folyósították a királynak az említett segély egy részét.[259]
A pápai támogatás – a fentmaradt iratok tanúsága szerint[260] – úgy látszik kizárólag a Fugger-bankházon keresztül bonyolódott le. Az évi 40 000 aranyat három részletben folyósította a pápai kincstár 1501. március 25. és 1502. november 4. között. A bonyolult pénzügyi tranzakciók különféle hitelek, követelések átruházásával stb. jártak. Ennek során kezdődött a pápaság eladósodása a Fuggereknél, akik a velük rokon Thurzó családon keresztül Magyarország akkori zavaros pénzügyeiből már korábban is dús hasznot húztak.
Hogy végül is ez a Magyarországon több mint két éven keresztül folytatott búcsúhirdetéshez kapcsolt pénzszerző manőver kinek-kinek milyen bevételt eredményezett, azt megbízható, összefüggő adatok ismeretének hiányában igen nehéz megítélni.
A jubileumi búcsú során begyűlt összeget a pápa hazánkban – egyes források szerint[261] – teljes egészében átengedte a törökök elleni harc költségeire, így annak begyűjtéséről, mint láttuk, a király gondoskodott. A jubileumi búcsúk teljes magyarországi bevételéről az 1500–1503 évekből Burgio nuncius 1525 augusztus 9-én azt írta, hogy az 120 000 arany volt.[262] Péter bíboros említett velencei beszédében elmondotta, hogy Ulászló a jubileumi jövedelemből összesen 60 000 aranyat kapott a pápától.[263]
E két adatot összevetve úgy tűnik, hogy a pápa mégsem engedte át a teljes összeget a király céljaira. Bár a begyűjtést – ahogy ezt már eddig számtalan esetben láttuk – a király megbízottai végezték, a legátus a kiemelt összegekről[264] pontos elszámolást követelt.[265] Bornemisza János kincstáros egyik leveléből pedig[266] az derül ki, hogy egyes helyeken formai okok miatt a bevétel teljes egészében Isvaliest illette, és a királynak ebből semmi haszna sem volt. Intette tehát az alattvalókat, hogy nehogy ismét ebbe a hibába essenek.
Mindezek alapján úgy látszik, hogy a teljes bevétel – feltehetően fele-fele alapon – megoszlott a király és a legátus között. Kérdéses, hogy ez utóbbi saját személyében tartotta meg az összeget, mint Peraudi Németországban a búcsú hirdetésének költségei címén – gondoljunk csak az ismertetett 1501. évi budai úrnapi körmenettel kapcsolatos ünnepségek jelentős kiadásaira vagy abból Rómába is kellett neki bizonyos százalékot továbbítania.
Hogy ez a hazánkban begyült 120 000 arany milyen hatalmas összeg volt, arra a kincstár évről évre csökkenő teljes bevételéből lehet következtetni: ez 1494-ben 177 305, 1495-ben pedig 136 636 arany volt.[267] Vagy álljon itt egy adat Ulászló egyévi teljes bevételéről az öszszes várostól, Erdélyből és a szászoktól: 39 730 arany.[268]
Így végül is teljes egészében haszontalanul veszett kárba az a nagy erőfeszítés, amelyhez egyes országok, és mint láttuk az egyes kisemberek olyan komoly áldozatot hoztak. Ennek az lett volna a rendeltetése, hogy hazánkat megszabadítsa a törökök egyre elviselhetetlenebbé váló nyomásától. Hogy ez Magyarország számára mit jelentett volna, azt a később végigszenvedett másfél évszázad pusztításainak ismeretében, így utólag tudjuk csak igazán lemérni.
Az öt Magyarországról ismert, nyomtatott búcsúlevél leírása – a Gesamtkatalog der Wiegendrucke módszerével – a következő:
A. [Isualies,] Petrus: Ablassbrief zum Besten
des Kampfes gegen die Türken. [Wien: Johann Winterburger] 1501.
1 Bl. eins. bedr. 215×160 mm 46 Z. Type 12:88R Xylogr. Überschrift
Z.1 xylogr. PETRVS gedr.: Miſeratione diuina tituli Sancti Cyriaci in
Thermis ſacro ſancte Romañ║eccľie
pbŗ
Cardinalis Reginus ad Hungarie Bohemie ac Polonie regna:
… Z. 35.: Datũ
ſub ſigillo nŗo
ad hoc ordinato Die Menſis ║
Anno dñi Milleſimoquingenteſimoprimo. ║ FORMA
ABSOLVTIONIS TOTIENS QVOTIENS ║ Miſereaţ tui … Z.40: FORMA
ABSOLVTIONIS ET PLENARIE REMISSIONIS SEMEL ║ IN VITA ET IN MORTIS ARTICVLO
VEL VERISIMILI. ║ Miſereaţ
tui … Endet Z. 45: … & in purgatorio pacieñ.
║In nomine patris et filii ║ et ſpirituſſancti. Amen.
Budapest, Staatsarchiv (2 Ex. DL 60 895, DL 66 756)
Budapest, Akademische Bibliothek (Okl. 556.)
B. [Isualies,] Petrus: Ablassbrief zum Besten
des Kampfes gegen die Türken. [Wien: Johann Winterburger] 1501.
1 Bl. eins. bedr. 215×160 mm 46 Z. Type 12:8811 Xylogr. Überschrift
Z. 1 xylogr. PETRVS gedr: Miſeratione diuina tituli Sancti Cyriaci in
Thermis ſacro ſancte Romañ ║ eccľie
pbŗ
Cardinalis Reginus ad Hungarie Bohemiae Polonie regna … Z.35: Datu ſub
ſigillo ñro ad hoc ordinato Die Menſis Anno
dñi Milleſimoquingenteſimaprimo. ║ FORMA ABSOLVTIONIS
TOTIENS QVOTIENS ║ Misereaţ
tui …
Z.40: FORMA ABSOLVTIONIS ET PLENARIE REMISSIONIS SEMEL ║ IN VITA ET IN
MORTIS ARTICVLO VEL VERISIMILI. ║ Misereaţ
tui … Endet Z.45: … In nomine patris et filii ║ et ſpirituſſancti.
Amen.
Budapest, Staatsarchiv (DL 36 087)
Košice, Stadtarchiv (App. Schwartzenbachiana N. 18117)
Trnava, Stadtarchiv (Iratok 1~. ecclesiastica III. altaristica, 1502. III. 28.)
|
|
C. [Isualies,] Petrus: Ablassbrief zum Besten
des Kampfes gegen die Türken. [Wien: Johann Winterburger] 1502.
1 Bl. eins. bedr. 110×236 mm 28 Z. Typen: 9:1656, 4:1246, 7:686
Z. 1: Petrus Miſeratioe diuina tituli Sancti Ciriaci in Thermis ſacro
ſancto Romani eccleſie pbŗ Cardinalis Reginas ad
Hungariã
Bohemiã
ac Poloniã
regnã.
necnon pruſſiam ║ Ruſſiam … Z.20: … Datu ſub
ſigillo noſtro ad ║ hoc ordinato Die Menſſis Anno dñi
Mileſimo quingenteſimoſecundo ║ Forma Abſolutionis
totiens quotiens ║ Miſereaţ
tui … Z.25: Forma Abfolutionis et plenarie remiſſionis ſemel in
vita et in mortis articulo vel verisimili ║ Miſereaţ
tui … Endet Z.27. … remitto tibi pe-║nas in pñti ſeculo &
in purgatorio paciendas. In nomine patris & filii et ſpirituſſancti.
Amen.
Budapest, Staatsarchiv (DL 93 699)
|
|
D. [Isualies,] Petrus: Ablassbrief zumBesten
des Kampfes gegen die Türken. [Wien: Johann Winterburger] 1502.
1 BL. eins.bedr. 110×236 mm 28 Z. Typen: 9:1656, 4:1246, ~:68G
Z.1: Petrus Miſeratione diuina tituli Sancti Ciriaci in Thermis ſacro
ſancto Romañ eccleſie pbŗ Cardinalis Reginus ad
Hungarie Bohemie ac Polonie regna: necnõ pruſſiam
║ Ruſſiam … Z.20: … Datũ ſub ſigillo
noſtro ad ║ hoc ordinato Die Menſſis Anno
dñi Mileſimo quingenteſimoſecundo ║ Forma Abſolutionis
totiens quotiens ║ Miſereaţ
tui. … Z 25: Forma Abſolutionis et plenarie remiſſionis ſemel
in vita et in mortis articulo vel veriſimili. ║ Miſereatur tui.
… Endet Z. 27. … remitto tibi pe-║nas in pñti ſeculo ²
in purgatorio paciendas. In nomine patris & filii et ſpirituſſancti.
Amen.
Budapest, Staatsarchiv (DL 46 599)
E. [Isualies,] Petrus: Ablassbrief zum Besten
des Kampfes gegen die Türken. [Wien: Johann Winterburger] 1502.
1 Bl. eins. bedr. 215×157 mm 46 Z. Type 12:88R Xylogr. Überschrift
Z1. xylogr. PETRVS gedr.: Miſeratõe diuina tituli Sancti Cyriaci in
Thermis ſacro ſancte Romañ ║ eccleſie pbŗ
Cardinalis Reginas ad Hungariē
Bohemiē
ac Poloniē
Regna:
… Z. 35: Datũ
ſub ſigillo ñro ad hoc ordinato Die Menſis ║
Anno dñi Milleſimoquingenteſimoſecundo. ║ FORMA
ABSOLVTIONIS TOTIENS QUOTIENS ║ Miſereaţ
tui. … Z. 40: FORMA ABSOLVTIONIS ET PLENARIE REMISSIONIS SEMEL ║ IN VITA
ET IN MORTIS ARTICVLO VEL VERISIMILI. ║ Miſereaţ
tui. … Endet Z. 45: … In nomie patris et filii ║ et ſpirituſſancti.
Amen.
Budapest Staatsarchiv (DL 22 544)
Bratislava Staatsarchiv (Zay F. VI. 1)
Printed documents with
the indulgence proclaimed in Hungary 1500–1503
In Hungary the Church several times preached crusades against the Tartars and the Turks towards the end of the Middle Ages. From 1450 onwards jubilee indulgence (during the jubilee „holy year") was brought into connection with such crusades, and this was the case in 1500 also.
The occasion was a coalition formed against the Turks by the papacy, France and Venice. They also wanted to draw Hungary into it, as the main bulwark against the Turks. As the king of Hungary, Wladislas II., was badly in need of financial support, the members of the coalition promised him such help. So the pope levied a tithe on all the ecclesiastical benefices in Europe for a period of three years to enable the covering of expenses of the planned crusade, and assigned considerable amounts to Hungary, among others from the income of the jubilee indulgence fo the year 1500. After such preliminaries the indulgence was being announced in Hungary in the summer of 1500.
The large-scale joining of forces against the Turks got slowly under way. But the Turkish military successes in the summer of 1500 aroused public feeling. The College of Cardinals decided to send out legates to the various European countries with the task of speeding up the income from the jubilee indulgence. To Hungary they sent Peter Isvalies, archbishop of Reggio. He arrived to Buda at the end of January 1501, and soon brought about a preliminary agreement between Hungary, Venice and the papacy about the terms of their military alliance.
In the meantime Cardinal Isvalies, as supreme commissioner for indulgence in Hungary, in March of 1501 solemnly preached crusade against the Turks, and prolonged the propagation of the jubilee indulgence. The conditions of receiving indulgence are described in detail, based on surviving documents. As the king received a share in the income, he was greatly interested in both, propagating the indulgence and collecting the money for it. This accounts for his numerous arrangements and orders urging the diffusion of the indulgence.
The planned alliance having been sanctioned by the participants, the treaty was signed ceremoniously on 12th May 1501 in Buda. Of both the ceremony and the festivities following it the report of an eyewitness is extant, with the title „Die Ordnung zu Ofen wider den Türcken", surviving in two various printed editions, one of which, according to its imprint, was made in the Strasbourg printing office of Matthias Hupfuff, the other, after a study of its types, was determined as a product of Schaur's press in Augsburg. As to the war, military action was going on very languidly in the second half of the year 1501. Wladislas II., himself did not move against the enemy despite of his having undertaken an obligation. The indulgence for the cause of the crusade having been propagated throughout Europe, public opinion showed great interest for the latest news in connection with it. This is also indicated by the printed report which relates the incidents of the war during the last two months of 1501. Its text appeared as a broadside under two different titles, “Ain brief an den … herren Raymunden …" and „Das ist abschrifft von dem brieff den der Hertzog von venedig …" respectively, without imprints, and it is proven that the variants were made in the Augsburg press of Johann Froschauer, and the Nuremberg press of Ambrosius Huber, respectively.
The results of the war lagged far behind the expectations, but its dragging on afforded a good chance for the repeated renewal of the indulgence. So in January 1502, by order of the papal legate in Hungary, a renewed effort was made for the diffusion of the indulgence, i. e. for an increase of the income from it. Those who fulfilled the conditions for it received a certificate of their having gained full indulgence, a so-called letter of indulgence. The problem of a great number of copies with a uniform text called early for the solution of printing them, and this led al. o in the present case to the use of printed forms for letters of indulgence. After studying ten such prints, preserved in various letters and archives it can be stated that they represent five different compositions, two in black letters and three in Roman type, on the whole with the same text. Two editions in Roman type show the year 1501 as their date, the others the year 1502. According to the evidence of the types all five editions were products of the press of Johann Winterburger, Vienna. As there were no printing offices in Hungary at that time, and this was the nearest one, it was an obvious choice to employ Winterburger, who printed several other documents too, showing traces of relations to Hungary. Besides a detailed description of the printed letters, the paper gives data about the persons whose names appear on them.
Soon the Venetians did not see their interests served by the continuation of the war, and from the summer of 1502 on there were diplomatical soundings about the possibilities of an armistice. The Venetians secured Wladislas's consent by promising him further financial support, if only on a somwhat reduced scale. The pope had to acquiesce in it, and in August 1503 the Hungarians and the Turks concluded an armistice for the period of seven years.
The Cardinal-legate Isvalies paid a visit also to neighbouring Moravia to help the king in suppressing the movement of the Waldenses. Nor did he neglect the propaganda for the indulgence either on this occasion, as we can see from the letter of indulgence which he ordered at the Baumgarten printing house in Olomouc and which was printed on the back of a handbill advertising a book written against the Waldenses.
With the war over, Isvalies's miesion became superfluous and therefore in September 1503 he left the country. From the various sources it can be established that on account of support for the crusade, Wladislas II. received almost 360 000 ducats in these years, of which 60 000 ducats proceeded from the income in the letters of indulgence sold in Hungary. (For the sake of comparison: the king's income averaged 100-150 000 ducats a year.)
A supplement contains the description of the five printed letters in the manner of the GW.
[1] A búcsúhirdetésre vonatkozó irodalomból ki kell emelnünk az általunk használt alábbi munkákat: Lozinszkij, Sz. G.: Papszkij „departament” pokanjüh del. Voproszü isztorii religii i ateizma. Zbornik sztatyej II. Moszkva 1954, 320–350. (marxista feldolgozás); Paulus, Nikolaus: Geschichte des Ablasses im Mittelalter. I–III. Paderborn, 1922–23. (katolikus, pozitivista); Obál Béla: Az egyház és a városok a reformáció előtt. Eperjes 1914. (protestáns, marxista ismeretekkel).
[2] Pl. Tob. 4, 11; 12, 9; Ezek. 3, 33; Dan. 4, 24; Luk. 11, 41.
[3] Keleten, ahol a redemtio nem alakult ki, ilyen búcsú-hirdetésre sem került sor.
[4] Theiner, Augustinus: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. I. Roma 1859. 183. CCCXXXVII. sz. és 184. CCCXXXVIII. sz.
[5] Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia. Budapest 1888. I/3. 170.
[6] Iorga, N.: Notes extraits pour servir à ľhistoire des croisades au XVe siècle. Paris 1899. II. sor 81. sz.
[7] Paulus, Nikolaus: Geschichte des Ablasses im Mittelalter. I–III. Paderborn 1922–23. III. 196.
[8] Raynaldus, Odoricus: Annales ecclesiastici. XVII. Roma 1659. 1407. év 32. és 33. sz.
[9] Theiner, Augustinus: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. II. Roma 1859. 210–217. CCCLXXI. sz.
[10] Raynaldus, Odoricus: Annales ecclesiastici. XVIII. Roma 1659. 1448. év 6. sz.
[11] Theiner, Augustinus: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. II. Roma 1859. 378. DLXIII. sz.
[12] Paulus, Nikolaus: Geschichte des Ablasses im Mittelalter. I–III. Paderborn III. 103.
[13] Gregorovius, Ferdinand: Geschichte der Stadt Rom im Mittelalter. V. Stuttgart 1892. 534.
[14] Gregorovius, Ferdinand: Geschichte der Stadt Rom im Mittelalter. V. Stuttgart 1892. 555.
[15] Kraus, Franz Xaver: Das anno santo. Essays. 2. Sammlung. Berlin 1901. 274.
[16] Vincke, Johannes: Zur Frühgeschichte der Jubiläumswahlfahrt. Wahlfahrt und Volkstum. szerk. Georg Schreiber. Düsseldorf 1934. 245.
[17] Fessler, I. A.: Die Geschichten der Ungarn und Ihrer Landsässen. III. Leipzig 1816. 990.
[18] A három Villani krónikája. Budapest 1909. 219.
[19] Fraknói Vilmos: A római magyar gyóntatók. Katolikus Szemle 1901. 386–387.
[20] Riedl Frigyes: Magyarok Rómában. Budapest 1930. 25–31.
[21] A magyar nemzet története. III. Budapest 1896. 221.
[22] Schuller Richard: Pilgerfahrten im Mittelalter aus Ungarn und dem Siebenbürger Sachsenlande nach berühmten, Gnadenorten. Festschrift für Bischof Fr. Tetusch. Hermannstadt 1931. 315.
[23] Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclestasticus ac civilis. IX. 5. Buda 1834. 635–636. V. sz.
[24] Bossányi Árpád: Regesta supplicationum. I/2. Budapest 1916. 196. CD. sz.
[25] Vincke, Johannes: Zur Frühgeschichte der Jubiläumswahlfahrt. Wahlfahrt und Volkstum. szerk. Georg Schreiber. Düsseldorf 1934. 248–249.
[26] Theiner, Augustinus: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. Roma 1859. I. 791. l. MCCIV. sz. – Itt jegyezhető meg, hogy a királynő 1443-ban már járt zarándokként Rómában. (A Magyarországi Papi Imaegyesület és EucharistiaTársulat értesitője. Győr 1903. 126. 8. sz..
[27] Vincke, Johannes: Zur Frühgeschichte der Jubiläumswahlfahrt. Wahlfahrt und Volkstum. szerk. Georg Schreiber. Düsseldorf 1934. 250.
[28] Paulus, Nikolaus: Geschichte des Ablasses im Mittelalter. I–III. Paderborn 1922–23. III. 181.
[29] Gregorovius, Ferdinand: Geschichte der Stadt Rom im Mittelalter. VI. Stuttgart 1892. 527.
[30] Vincke, Johannes: Zur Frühgeschichte der Jubiläumswahlfahrt. Wahlfahrt und Volkstum. szerk. Georg Schreiber. Düsseldorf 1934. 247.
[31] Paulus, Nikolaus: Geschichte des Ablasses im Mittelalter. I–III. Paderborn 1922–23. III. 187.
[32] Raynaldus, Odoricus: Annales ecclesiastici. XVIII. Roma 1659. 1450. év 6. sz.
[33] Schwandtner, Johann Georg: Scriptores rerum hungaricarum veteres. II. Wien 1746. 81–84.
[34] Fessler, I. A.: Die Geschichten der Ungarn und Ihrer Landsässen. III. Leipzig 1816. 1179–1180.
[35] Pastor, Ludwig: Geschichte der Päpste im Zeitalter der Renaissance bis zur Wahl Pius II. Freiburg im Breisgau 1926. 597–598.
[36] Paulus, Nikolaus: Geschichte des Ablasses im Mittelalter. I–III. Paderborn 1922–23. III. 189.
[37] Pastor, Ludwig: Geschichte der Päpste im Zeitalter der Renaissance bis zur Wahl Pius II. Freiburg im Breisgau 1926. 574.
[38] Ennek a búcsúnak Lőcsén történő kihirdetése érdekében Dénes esztergomi érsek egy reánk maradt oklevelében átírta a pápai bullát. (Wagner, Carolus: Analecta, Scepusii. I. Wien 1774. 277–278. VIII. sz.)
[39] Paulus, Nikolaus: Geschichte des Ablasses im Mittelalter. I–III. Paderborn 1922–23. III. 190. – Ez a rendelkezés különben ma is érvényben van.
[40] A beszédet még a 15. században két
alkalommal nyomtatásban is közreadták:
a) [Roma: Johann Schurener, 1475] H 16 079, RMK. III. 87.
b) [Róma: Stephan Plannck, 1481–1487 között] H 16 080, RMK. III.
88.
Az említett idézet az első kiadásban a harmadik levél verzóján a
2–7. sorokban, a második kiadásban a második levél rektóján a
30–33. sorokban található. – A két kiadás szövegének kritikai kiadása:
A veszprémi püspökség római oklevéltára. III. Budapest 1902. CDLXXXI.
sz.
[41] Országos Levéltár, DL 45.854. 1475. XI. 19.
[42] Országos Leváltár, DL 45.672, 60.833, 60.834, 63.865, 88.576, 90.162, 99.519.
[43] Martène, Edmund – Durand, Ursinus: Veterum scriptorum et monumentorum … collectio. II. Paris 1724. 1529. has. CI. levél.
[44] Dubay, Anton: Bratislavská prvotlač. Slovanská Bratislava. Bratislava 1949–1950. II–III. 118. Városi levéltár: Lad. 34. № 4834.
[45] Tergina Gyula: Magyarország pénzügyi és közgazdasági állapotának vázlata. 1458–1526 Budapest 1880. 13.
[46] A Magyarországi Papi Imaegyesület … 126.
[47] Theiner, Augustinus: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. Roma 1859. II. 466–469. I. DCXLIV. sz. – 1479. VI.
[48] Ráth György: Aragóniai János. Századok. 1890. 334.
[49] Báton Lénárt apát és Gosztonyi Tamás pécsi őrkanonok (Koller, Josephus: Historia episcopatus Quinqueecclesiarum. Pozsony 1796. IV. 428. – 1480. VI. 9.) (Esztergomi káptalan magánlevéltára, Lad. 44. fasc. 4. n. 12. – 1481. III. 4.), Fehérváron Egyed és Bálint kanononok (Országos Leváltár, DL 93.546 – 1481; DL 45.857 – 1481. I. 9.), Váradon Miklós vikárius és Huszti János kanonok (Országos Levéltár, DL 45.863 – 1481. II. 6.), Kassán János plébános és Domokos perjel (Országos Levéltár, DL 45.866 – 1481. II. 9; DL 95.123 – 1481. III. 7.; DL 45.870 – 1481. III. 8.) Pozsonyban pedig Han János kanonok plébános volt a jubileumi búcsú helyi megbízottja. Ez utóbbi nevében készült az a nyomtatott búcsúlevél 1480. május 11-én, amelynek nyomdatörténeti jelentőségéről már az OSzK 1959. évi évkönyvében (280. l. 6. sz. jegyzet) megemlékeztünk. Azonban ismerünk Han-tól még egy későbben, 1481. II. 1-én kelt, kéziratos búcsúlevelet is. (Archív Mesta Bratislavy. Inventár stredovekých listín, listov a iných príbuzných písomností. Praha 1956. 3789. sz. [Lad. 34. № 4866.] – Fényképe a Knižnica című túrócszentmártoni folyóirat 1957. évi 4. számának hátsó borítékán található.)
[50] Theiner, Augustinus: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. II. Roma 1859. 477–478. DCLII. sz.
[51] Obál Béla: Az egyház és a városok a reformáció előtt. Eperjes 1914. 46.
[52] Az 1481–1483 évekből: Kassa város levéltára: 492., 520. és 539. okl. (Obál Béla: Az egyház és a városok a reformáció előtt. Eperjes 1914. 46.)
[53] Barta István: Egyház és állam viszonya Magyarországon a középkor végén. Budapest 1935. 89.
[54] Barta István: Egyház és állam viszonya Magyarországon a középkor végén. Budapest 1935. 76.
[55] Mayer Béla: Pápai bankárok Magyarországon a középkor végén. Századok 1924. 668.
[56] Tóth-Szabó Pál: Szatmári György prímás. Budapest 1906. 41.
[57] Wenzel Gusztáv: Marino Sanuto Magyarországról 1496–1501-ben. Századok 1871. 6.
[58] Balogh István: Velencei diplomaták Magyarországról. 1500–1526. Szeged 1929. 16.
[59] E történelmi események legjobb, átfogó ismertetése: Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szent-székkel. II. Budapest 1902. 256–264. – A részletekről kimagasló tájékoztatást nyujt Maxino Sanuto gazdag feljegyzése. (Marino Sanuto világkrónikájának Magyarországot illető tudósításai. Magyar Történelmi Tár [továbbiakban M. T. T.]. XIV. és XXIV. köt.)
[60] 1498. IV. 12., 1499. III. 28. és 1499. XII. 20. – Kraus, Franz Xaver: Das anno santo. Essays. 2. Sammlung. Berlin 1901. 316. Nyomtatásban is megjelentek: GW 899, 904, 906–907.
[61] Burchard, Johannes: Diarium. II. Paris 1884. 597.
[62] Így Amat di S. Filippo, P.: Biografia dei viaggiatori italiani. Roma 1882. 239. – Benisch Artur: Marino Sanuto „Diarii”-jának magyar művelődéstörténeti vonatkozásai. Budapest 1903. 58. – M. T. T. XIV. 96. és 136.
[63] Szántó István jezsuita emlékirata 1579 január 12-ről. Kéziratos másolata: OSzK (Quart. lat. 1106.) – Fraknói Vilmos: A római magyar seminárium története. Katholikus Szemle 1912. 451.
[64] Ortvay Tivadar: Pozsony város története. II/4. Pozsony 1903. 389, 391, 392, 393. – Sopron város története. I/6. Sopron 1928. 150–151.; II/1. 248–251. és 262–264. – Házi Jenő: Sopron középkori egyháztörténete. Sopron 1939. 305–306.
[65] Országos Levéltár: DI. 46.282 – Fejérpataky László: Bánfától Rómáig 1494-ben. Ország-Világ. 1882. 419.
[66] Engel, Johann Christian: Geschichte des Ungarischen Reichs und seiner Nebenländer. II. Halle 1798. 562. – Kupelwieser, L.: Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen bis zur Schlacht bei Mohács. Wien-Leipzig 1899. 191.
[67] Országos Levéltár: DL 25.405.
[68] Iványi Béla: Adalékok nemzetközi érintkezéseink történetéhez. Történelmi Tár 1906. 169–170.
[69] Kraus, Franz Xaver: Das anno santo. Essays. 2. Sammlung. Berlin 1901. 318.
[70] Fraknói Vilmos: A Szt. Istvántól Rómában alapított magyar zarándokház. Katolikus Szemle 1893. 180.
[71] Tóth-Szabó Pál: Magyarország a XV. század végén a pápai supplicatiók világánál. Századok 1903. 333.
[72] Fraknói Vilmos: A római magyar gyóntatók. Katholikus Szemle. 1901. 391.
[73] Monay Ferenc: A római magyar gyóntatók. Róma 1956. 52. – GW 907a.
[74] Fraknói Vilmos: Egy magyar jezsuita a XVI. században. Katholikus Szemle 1887. 407.
[75] Liber confraternitatis S. Spiritus de urbe. Budapest 1889. (Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia. Ser. I. tom. 5.)
[76] Kraus, Franz Xaver: Das anno santo. Essays. 2. Sammlung Berlin 1901. 320.
[77] Paulus, Nikolaus: Geschichte des Ablasses im Mittelalter. I–III. Paderborn 1922–23. III. 194.
[78] Pastor, Ludwig: Geschichte der Päpste im Zeitalter der Renaissance bis zur Wahl Pius II. Freiburg im Breisgau 1926. III. 612.
[79] Wenzel Gusztáv: Marino Sanuto Magyarországról 1496–1501-ben. Századok 1871. 168.
[80] Pray, Georgius: Annales regum Hungariae. IV. Wien 1767. 294.
[81] M. T. T. XIV. 113.
[82] Theiner, Augustinus: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. II. Roma 1859. 550.
[83] Theiner, Augustinus: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. II. Roma 1859. 547–550. DCCXXXI. sz.
[84] Theiner, Augustinus: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. II. Roma 1859. 550–552. DCCXXXII. sz.
[85] Balogh István: Velencei diplomaták Magyarországról. 1500–1526. Szeged 1929. 16.
[86] Wenzel Gusztáv: Marino Sanuto Magyarországról 1496–1501-ben. Századok 1871. 9.
[87] a) [latinul] Hain-Reichling 9645, Apponyi
40.
b) [olaszul] Copinger ad H 9645, BMC V. 549.
[88] Tóth-Szabó Pál: Magyarország a XV. század végén a pápai supplicatiók világánál. Századok 1903. 42–44.
[89] Theiner, Augustinus: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. Roma 1859. 177. – 1500. VI. 17.
[90] Fraknói Vilmos: Rapports diplomatiques de la Hongrie avec la France au commencement du XVIe siècle. Revue d’Histoire Diplomatique. 1889 236–268.
[91] Wenzel Gusztáv: Marino Sanuto Magyarországról 1496–1501-ben. Századok 1871. 169.
[92] Kropf Lajos: Anna királyné, II. Ulászló neje. Századok 1895. 696.
[93] Wenzel Gusztáv: II. Ulászló magyar és cseh királynak házas élete. Századok 1877. 727.
[94] Wagner, Carolus: Diplomatarium Sarosiensis. Pozsony-Kassa 1780. 17–19. l. VII. sz. – 1500. VII. 21.
[95] Francesco de la Zuscha zárójelentése 1500 november 11-ről. – Balogh István: Velencei diplomaták Magyarországról. 1500–1526. Szeged 1929. I-II. l.
[96] A magyar nemzet története. IV. Budapest 1896. 370.
[97] Zsigmond lengyel herczeg budai számadásai. Közzéteszi Divéky Adorján. Budapest 1914. 5.
[98] Balogh István: Velencei diplomaták Magyarországról. 1500–1526. Szeged 1929. 11.
[99] Balogh István: Velencei diplomaták Magyarországról. 1500–1526. Szeged 1929. 16.
[100] Wenzel Gusztáv: Marino Sanuto Magyarországról 1496–1501-ben. Századok 1871. 168.
[101] Catalogus concinnus librorum manuscriptorum bibliothecae Batthányanae. l. Szeged 1958. 287–288. 648. sz. – Ez a mostani tárgyunk szempontjából rendkívül értékes tartalmú kéziratos kötet valaha Henckel János lőcsei plébános, humanista könyve volt. A kézirat – a továbbiakban röviden csak Henckel-kódex – számos dokumentumot tartalmaz másolatban az 1500. évi jubileumi búcsú lőcsei hirdetésére vonatkozólag. Ebből sok igen érdekes részletet ismerhetünk meg. – Bunyitai Vince: A váradi káptalan legrégibb statutumai. Nagyvárad 1886. X-XIII.
[102] M. T. T. XIV. 127.
[103] A Henckel-kódex hetedik tagja.
[104] Hasonló kísérőlevéllel és utasításokkal küldte el Budáról II. Ulászló a pápai bulla másolatát augusztus 17-én Nagyszombat városába is. A kísérőlevél, amelyet „venerabili plebano necnon nobilibus Paulo Holy et Ambrosio Sarkan ac circumspecto iudici civitatis nostrae Tirnauiensis fidelibus nobis dilectis” címzéssel láttak el, a nagyszombati városi levéltárban (Diplomata no 219.) reánk maradt.
[105] A Henckel-kódex hatodik tagja. – Battyán, Ignatius de: Leges ecclesiasticae regni Hungariae. III. Kolozsvár 1827. 636–640. CLXI. sz.
[106] Pásztor Lajos: A magyarság vallásos élete a Jagellók korában. Budapest 1940. 120–121.
[107] A Henckel-kódex hatodik tagja.
[108] Adatunk van erre Kassáról szeptember 8-i keltezéssel (Iványi Béla: Bártfa szabad város levéltára. Budapest 1910. I. 523. l. 3527. sz.) és Vasvárról december 22-ről (Országos Levéltár: DL 90.582.).
[109] A Henckel-kódex nyolcadik tagja.
[110] A Henckel-kódex hetedik tagja.
[111] Az azonos szövegű rendelet Eperjesnek szóló példányát ismertette Iványi Béla: Eperjes szabad királyi város levéltára. II. Szeged 1931. 316. 816. sz. alatt. A Lőcsének szóló másolata pedig a Henckel-kódex kilencedik tagja.
[112] Kubinyi András: A kincstári személyzet a XV. század második felében. Tanulmányok Budapest múltjából. XII. 31.
[113] Eperjes: Iványi Béla: Eperjes szabad királyi város levéltára. II. Szeged 1931. 317. 818. sz.; Lőcse: a Henckel-kódex kilencedik tagja.
[114] Ezt a meglehetősen átlátszó és a nagyobb bevételt célzó álláspontot már a Henckel-kódex egyik használója is kétségbe vonta a lapszélre írt: „Et hoc non est verum” megjegyzésével.
[115] Pásztor Lajos: A magyarság vallásos élete a Jagellók korában. Budapest 1940. 121.
[116] Egri Állami Levéltár: Gyöngyösi ferences rendház oklevelei. LXXXII. sz. – [Kaizer Nándor:] A gyöngyösi zárda oklevéltára. Budapest 1930. 11. l. 82. sz.
[117] Pastor, Ludwig: Geschichte der Päpste im Zeitalter der Renaissance bis zur Wahl Pius II. III. Freiburg im Breisgau 1926. 554.
[118] Wenzel Gusztáv: Marino Sanuto Magyarországról 1496–1501-ben. Századok 1871. 177.
[119] E nevet a különböző források más és más alakban közlik: Isvalies, Isvaglies, Isvatia, Isvaglia stb. Mi egységesen az első alakot használjuk.
[120] M. T. T. XIV. 157.
[121] Wenzel Gusztáv: Marino Sanuto Magyarországról 1496–1501-ben. Századok 1871. 177.
[122] Burchard, Johannes: Diarium. III. Paris 1884. 85.
[123] M. T. T. XIV. 246–247. Szerencsés módon reánk maradt a Péter bíborosnak szóló részletes írásbeli utasítás is a pápától, amely 1500. IX. 18-án kelt és részletes fényt vet a legátus magyarországi küldetésére. (Vatikáni levéltár, Misc. Arm. II. vol. 30, fol. 141v–151r.)
[124] Modenai és velenczei követek jelentései Magyarország földrajzi és culturai állapotáról a XV. és XVI. században. Budapest 1881. 5–25.
[125] Fógel József: Velencei diplomaták Budán a XVI-ik század elején. A bp.-i VI. ker. főgimn. értesítője. 1911/2. 13.
[126] M. T. T. XIV. 246.
[127] M. T. T. XIV. 254–256.
[128] Fógel József: Velencei diplomaták Budán a XVI-ik század elején. A bp.-i VI. ker. főgimn. értesítője. 1911/2. 14.
[129] M. T. T. XIV. 252–254.
[130] M. T. T. XIV. 259.
[131] M. T. T. XIV. 278–279.
[132] M. T. T. XIV. 269. és 275–276.
[133] A Henckel-kódex ezt III. 14-re teszi.
[134] II. 24–IV. 11, ebben az évben.
[135] M. T. T. XIV. 267.
[136] 1500. X. 5. – „Domini et Salvatoris nostri”.
[137] Transsumptum és nem copia, amely utóbbi csak egyszerű másolatot jelentett.
[138] Eredetiben maradt reánk az athinai ferencesek számára március 26-án kelt másolat. (Egri, Állami Levéltár: Gyöngyösi ferences rendház oklevelei LXXXIII. sz. – [Kaizer Nándor:] A gyöngyösi zárda oklevéltára. Budapest 1930. 11. 83. sz.) – Ugyancsak eredetiben őrzi e bulla március 27-én kelt és Nagyszombat város részére készült másolatát az esztergomi főkáptalan magánlevéltára. (Lad. 44. Fasc. 5. Nr. L) – A Henckel-kódexből ismerjük a Lőcse számára készült másolat keltét is: március 31., amely április 4-én, virágvasárnap érkezett meg rendeltetési helyére.
[139] Így ismerünk ilyet május 20-ról (Országos Levéltár: DL 65.989), június 16-ról kettőt, amelyeket Bártfán állítottak ki. (Iványi Béla: Bártfa szabad királyi város levéltára. II. 3605. és 3606. sz. [Kéziratban az OSzK Kézirattár: Fol. hung. 2940]) Varasdon június 17-én állítottak ki egy búcsúlevelet (Országos Levéltár: DL 94.629) és ugyanezen a napon Eperjesen egy másikat (Országos Levéltár: DL 74.975). A búcsú vonzerejéről tanúskodik egy bártfai oklevél (Bártfa II. 3600. sz.), amelyben Szieluczky Jakab krakkói várgróf június 3-án közölte a várossal, hogy a jubileumi év búcsúja alkalmával felkeresi őket.
[140] „Quoniam ad conductionem gentium et ad faciendam expeditionem contra Thurcos, qui postquam trewge quas ipsis feceramus expiraverunt, vires eorum in nos concitare et regnum hoc nostrum invadere moliuntur, pecunias summe indigemus.” (Eperjes II. 827. sz.)
[141] Eperjes II. 828. sz.
[142] Csomfájai László diákot hatalmazta meg, hogy Eperjesen, illetve Sasvári Dénes bártfai harmincadost, hogy Bártfán a jubileumi év alkalmával összegyűlt pénzt nevében átvegyék. (Wagner, Carolus: Diplomatarium … 492–493. [bis] XXII. sz. – Eperjes II. 829. sz. – Bártfa II. 3609. sz.)
[143] Eperjes II. 830. sz.
[144] Bártfa II. 3611. sz.
[145] Ilyenek voltak a súlyosabb bűnök: akik a pápaság ellen összesküvést szőttek, akik a hitetleneknek fegyvere szállítottak, akik pápai oklevelet hamisítottak stb.
[146] Karácsonyi János: Szt. Ferenc rendének története Magyarországon 1711-ig. I. Budapest 1923. 360.
[147] Tóth-Szabó Pál: Magyarország a XV. század végén a pápai supplicatiók világánál. Századok 1903. 46.
[148] Tóth-Szabó Pál: Magyarország a XV. század végén a pápai supplicatiók világánál. Századok 1903. 47.
[149] RMK III 99, Ballagi 81. Sajnos a MTA könyvtárának példánya, amelyet a Régi Magyar Könyvtár említ, ma nem lelhető fel. A szakirodalom még két példányról tud: az egyik a berlini Staatsbibliothek-ban, a másik a londoni British Museum-ban (Proctor 10 004).
[150] RMK III 100., Ballagi 82. Ezt a kiadást már a korábbi szakirodalom (Panzer: Annalen I. 259. 531, Hammer 125.) is ismerte, de példányt ma csak kettőt ismerünk: mindkettőt az OSzK őrzi. (Apponyi H 62, Hubay 10. Az utóbbiban a címlap reprodukciója is szerepel.)
[151] Haebler, Konrad: Typenrepertorium der Wiegendrucke. IV. Leipzig 1922. 57. 8–9.
[152] Veröffentlichungen der Gesellschaft für Typenkunde. 611. és 612. tábla.
[153] Benzing, Josef: Buchdruckerlexikon des 16. Jahrhunderts. Frankfurt am Main 1952.
[154] Mellinger: Regiment der Jungen Kinder. 1500. II. 13. Weller, Rep. 159.
[155] Göllner, Carl: Turcica. I. Bucureşti – Berlin 1961. 10. sz. – Az egyetlen ismert példányt a müncheni Bayerische Staatsbibliothek őrzi: 4°Turc. 80/8.
[156] A szöveget a nyomda 3., a címet a 2. tipusával állították elő, amelyekhez a β, illetve γ megjelölésű rubrikajelet használták. – Vö. Proctor 11 573 – Veröffentlichungen … 490. tábla.
[157] Göllner (Göllner, Carl: Turcica. I. Bucureşti – Berlin 1961. 10. sz.) strassburgi eredetre gyanakodik.
[158] Adelphus, Johannes: Die Türkisch Chronica. Strassburg 1513. H1v–H2v leveleken.
[159] Modenai és velenczei … 16–17.
[160] M. T. T. XXII. 10. – Lónyai Albert velencei követségei. 1501–1515.
[161] Fessler, I. A.: Die Geschichte der Ungarn und Ihrer Landsässen. V. Leipzig 1816. 806.
[162] Divéky Adorján: Zsigmond lengyel herczeg II. Ulászló udvarában. Századok 1914. 570.
[163] Thallóczy Lajos: Jajcza története. Budapest 1915. 172–180.
[164] Weller, Rep. 212. – München SB [2° Europ. 6m.]
[165] Weller, Rep. 211., Kertbeny 58., Ballagi 80. – München SB, Budapest OSzK. (Az egykori Schlauch-példány: Hubay 11/a. Ranschburg G., Budapest 140. kat. 1. sz. – Fraknói Vilmos: Schlauch Lörincz szatmári püspöknek Török János által gyűjtött könyvtára. Magyar Könyvszemle 1877. 79–80.)
[166] Fraknói Vilmos: Schlauch Lörincz szatmári püspöknek Török János által gyűjtött könyvtára. Magyar Könyvszemle 1877. 80.
[167] Ballagi Aladár: Buda és Pest a világirodalomban. I. Budapest 1925. 80. sz.
[168] Veröffentlichungen … 61. tábla.
[169] Megerősíti a meghatározást Wegener, Johannes: Die deutsche oberrheinische Type (M44) im 15. und 16. Jahrhundert. Leipzig 1909. 62–63. l. 6. sz., 84–5. l. 8. sz.
[170] Veröffentlichungen … 1160. tábla.
[171] Proctor, Robert: An index to the early printed books in the British Museum. II. 1501–1520. Section I. Germany. London 1903. 102.
[172] Baumann, Walter: Die Druckerei Stuchs zu Nürnberg. (1484–1537). Gutenberg-Jahrbuch 1954. 122–132.
[173] Veröffentlichungen … 1220. tábla. – 84 mm.
[174] Veröffentlichungen … 2285. tábla. – 80 mm.
[175] Proctor, Robert: An index to the early printed books in the British Museum. II. 1501–1520. Section I. Germany. London 1903. 98. – 82 mm.
[176] Katona Stephanus: Historia critica … XI. köt. XVIII. rész Buda 1792. 312–313.
[177] Országos Levéltár: Selmecbánya II. 770.
[178] Borsa Gedeon: Két Peraudi-féle nyomtatott búcsúlevél az Országos Levéltárban. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1959. 279–291.
[179] Soltész Zoltánné: Eine Unikum-Inkunabel der Budapester Universitätsbibliothek. Gutenberg Jahrbuch 1958. 58–68. – u. a.: A második magyarországi ősnyomda nyomai. Magyar Könyvszemle 1958. 144–157.
[180] RMK III 28. – Borsa Gedeon: Constitutiones Novae Almae Ecclesiae Strigoniensis. Magyar Könyvszemle 1956. 287–293.
[181] Ballagi Aladár: Buda és Pest a világirodalomban. I. Budapest 1925. 46. 182. sz.
[182] RMK III 54.
[183] Haebler i. m. I. 111.
[184] Veröffentlichungen … 2293. tábla
[185] A legkorábbi datált nyomtatvány ezzel a típussal: Andreae, Johannes: Arbor consanguinitatis. 1500. VI. 22. (GW 1701).
[186] Haebler i. m. I. 111, V. 69–70.
[187] Langer, Eduard – Dolch, Walter: Bibliographie der österreichischen Drucke des XV. und XVI. Jahrhunderts. Wien 1913. 38–39. 13. és 14. sz.
[188] GW 204 = Langer-Dolch 24; Langer-Dolch 27.
[189] Langer-Dolch 35. és 36. sz.
[190] Itt kell megjegyeznünk, hogy a GW két alkalommal (GW 4418 és 8430) az e típusok felhasználásával készített műveket – vitatható módon – ősnyomtatványoknak minősítette.
[191] Langer-Dolch 35, 38, 42, 51, 74, 75. stb.
[192] Igaz ugyan, hogy csak az ajánlóversekben és nem a rituális szövegekben alkalmazta az antiquát.
[193] Országos Levéltár: DL 36 087, 60 895, 66 756.
[194] Briquet, C[harles] M[oise]: Les filigranes. IV. Paris – Amsterdam 1907. 13 015–13 016 sz.
[195] Briquet i. m. IV. 645.
[196] Langer-Dolch 25. sz. = GW 3242.
[197] Langer-Dolch 105. sz. = GW 765. – A fentiek alapján ez utóbbi munka elkészítésének időpontját az 1500–1501 évekre tehetjük. A GW kormeghatározása: „nach 1500(?)”, Langer-Dolch-é pedig: „etwa 1504, vor 1506”.
[198] Országos Levéltár: DL 36 087.
[199] Például Kassán és Eperjesen. (Országos Levéltár: DL 65 989 és DL 74 975.)
[200] Országos Levéltár: DL 22 544.
[201] Különben sem ismerünk 1502 márciusa előtt kiállított, nyomtatott búcsúlevelet.
[202] Bővebbet erről a tanulmány későbbi részeiben.
[203] Obál Béla: Az egyház és a városok a reformáció előtt. Eperjes 1914. 45.
[204] Szendrei János : Miskolcz város története és egyetemes helyirata. Miskolc 1890. III. 130, 132, 134, 136, 138, 142.
[205] Országos Levéltár: DL 48 346.
[206] Iványi Béla: A márkusfalvi Máriássy család levéltára. Lőcse 1917. XIV–XVIII. l. – Kayser, Michael: Compendium historiae familiae Máriássy. Pozsony 1803. 7.
[207] Országos Levéltár: DL 74 975. – Iványi Béla: Máriássy … 80. l. 280. sz. „Stephanus Máriássy et Lucia consors eiusdem ac elena et clara filie eiusdem necnon Anna mater et Franciscus et Johannes filii sui” szöveggel kiállítva.
[208] Országos Levéltár: DL 74 979. – Iványi Béla: Máriássy … 81. l. 288. sz. „Stephanus Mariassy una cum consorte sua Potentia et filio suo Francisco” szöveggel kiállítva.
[209] Iványi Béla: Máriássy … XIV. sz.
[210] Nagy Iván: Magyarország családai. III. Pest 1858. 62.
[211] Iványi Béla: Máriássy István végrendelete 1515-ből. Közlemények Szepes vármegye múltjából. 1913. 163.
[212] Iványi Béla: Máriássy … XIX. sz.
[213] Historiai forgácsok. XX. sz. Egy érdekes bűnbocsátó levél. Új Magyar Múzeum. 1854. I. 393–395.
[214] Csömöri Zay Ferencz. Budapest 1885. 10.
[215] Sajnos erről a családról nincsenek adataink. Nem ismeri Majláth Béla: Liptómegye törzsökös családjainak története 1526-ik évig. Budapest 1892. (Klny. a Turul-ból.)
[216] Nagy Iván i. m. VI. 77.
[217] Országos Levéltár: DL 39 238 és 83 107.
[218] Országos Levéltár: DL 93 720 – 1505. XII. 1. „Egregius dominus Johannes de Naghwelgh, Lodovicus et Bonaventura filii Anna et Katherina filiae et Justina” szöveggel kiállítva.
[219] Soós Elemér: Hrussó vára. Archeológiai Értesítő 1913. 172.
[220] 1502. I. 5. – Eperjes II. 839. sz.
[221] Felsorolásunkban 1–4 számokkal jelölve.
[222] „ … pecuniis vehementissime indigemus …” 1502. III. 28. – Eperjes II. 843. sz. és Bártfa II. 3643. sz.
[223] 1502. IV. 6. és 8. – Bártfa II. 3646. sz. és Eperjes II. 844. sz.
[224] Felsorolásunkban 5–9 számokkal jelölve.
[225] Bártfa II. 3714. sz.
[226] Paulus, Nikolaus: Geschichte des Ablasses im Mittelalter. I–III. Paderborn 1922–23. III. 217.
[227] Barta i. m. 90.
[228] Eperjes II. 867. sz.
[229] Országos Levéltár: Selmecbánya II. 885.
[230] Országos Levéltár: Selmecbánya II. 500.
[231] Eperjes II. 874. sz. – Országos Levéltár: Selmecbánya II. 507.
[232] Eperjes II. 875. sz.
[233] Balogh István: Velencei diplomaták Magyarországról. 1500–1526. Szeged 1929. XI-XII.
[234] Hieronymi Donati dignissimi oratoris veneti ad Caesarem pro re Christiana. Velence: Bernardinus de Vitalibus 1501. VI. 1. – 4° [4] lev. – Apponyi H 60. – OSzK Ant. 2183 és Inc. 931(5).
[235] A harmadik levél verzóján.
[236] Borsa Gedeon: Két Peraudi … 285–286.
[237] Fest, Alexander: Anglo-Hungarian contacts in the Middle Ages. Studies in English Philology. Budapest 1937. II. 54–59.
[238] Horváth Mihály: Magyar regeszták a bécsi császári levéltárból. M. T. T. IX. 79. Az 1502. július 6-án kelt oklevél 18. századi másolata az Országos Levéltárban: DL 24.386.
[239] M. T. T. XXIV. 24.
[240] M. T. T. XXIV. 25.
[241] M. T. T. XXIV. 32.
[242] Balogh István: Velencei diplomaták Magyarországról. 1500–1526. Szeged 1929. V. l.
[243] M. T. T. XXIV. 71.
[244] Bajazid szultán levele 1503 november 4-ről, ma az Országos Levéltárban: DL 39 328.
[245] M. T. T. XXIV. 92.
[246] Spondanus, Henricus: Anualium … Baronii continuatio. II. Paris 1647. 249. – Timon, Samuel: Synopsis novae chronologicae regnorum Hungariae … III. Nagyszombat 1715. 102–103.
[247] 1500. X. 29. – GW 3061. Az előszó éppen Budáról kelt.
[248] 1501. IV. 20. és 1502. III. 20.
[249] Ranschburg Gusztáv, Budapest 106. kat. 469. sz. – Gilhofer és Ranschburg, Wien 165. kat. 50. sz.
[250] 1891-ben került a könyvtárba egy lengyel professzortól csere útján. Jelzete: Cim. Vol. 34–35. – Biblioteka Narodowa, Katalog mikrofilmów. Rok 2. Warszawa 1952. 523. sz.
[251] Facsimilében közölte a fenti Gilhofer és Ranschburg katalógus a 32.lapon.
[252] A búcsúlevél űrlapot egyiken sem töltötték ki.
[253] M. T. T. XXIV. 91.
[254] M. T. T. XXIV. 92.
[255] Fraknói Vilmos: Schlauch Lörincz szatmári püspöknek Török János által gyűjtött könyvtára. Magyar Könyvszemle 1877. 261.
[256] M. T. T. XXII. 6. és 22.
[257] M. T. T. XXII. 12–13.
[258] Kardos Tibor: Velencei vonatkozású gazdaságtörténeti adatok a Jagelló korból. 1502–1518. Századok 1951. 434–435. – M. T. T. XXII. 17., 22. és 25.
[259] Kubinyi András: Budai kereskedők udvari szállításai a Jagelló korban. Budapest régiségei. XIX. (1959.) 101.
[260] Schulte, Aloys: Die Fugger in Rom. Leipzig 1904. I. 22–24. és II. 9–10. – Mayer i. m. 668.
[261] Pásztor Lajos: A magyarság vallásos élete a Jagellók korában. Budapest 1940. 121. – Batthyány i. m. III. 636.
[262] Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia. Ser. II. Tom. 1. Budapest 1889. 253–4. – Fraknói Vilmos: Magyarország a mohácsi vész előtt. Budapest 1884. 127–128.
[263] Benisch i. m. 115. – M. T. T. XXIV. 92.
[264] Van két adatunk egy-egy láda kinyitásakor kiemelt pénz összegéről: Bánfán 1501. július 12-én 54 aranyat (Bártfa II. 3611. sz.) Eperjesen pedig egy nappal korábban 113 arany 19 dénár 11 garast nyugtáztak (Eperjes II. 830. sz.).
[265] Országos Levéltár: Selmecbánya II. 885. 265.
[266] Eperjes II. 844. sz.
[267] Tergina i. m. 18.
[268] Fejérpataky L.: II. Ulászló jövedelmeinek jegyzéke. Történelmi Tár 1880. 167–170.
