5. A Szent Antalról nevezett ispotályos rend Magyarországon
terjesztett nyomtatványai (1505–1506)

Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1961–1962. 223–232.

E rend alapja arra a laikus testvérületre vezethető vissza, amely a XI. század végén alakult a franciaországi St. Didier városában a „Szent Antal tüze” elnevezésű betegség (az anyarozsmérgezés) leküzdésére. II. Orbán pápa 1095-ben a clermont-i zsinaton megerősítette ezt a „Szent Antal betegápolói” elnevezésű testvérületet, majd III. Honorius 1218-ban engedélyezte számukra a három egyszerű fogadalom letételét. A laikus tagokból álló testvérület – VIII. Bonifác engedélye alapján – 1297-ben alakult át a lovagrendekhez hasonló szabályzattal bíró betegápolórenddé. A tagok ruházata a következő volt: fehér alsó ruha, fekete csuklyás köpeny, a vállon kékszínű egyiptomi kereszt, azaz a tau-kereszt (nagy T betű alakú), amelyet az egyiptomi remetéről Antal-keresztnek is neveztek.

Az új szervezet alapján a rend elterjedése egész Európában meggyorsult, és fénykorában 369 rendház, illetve az ezzel szoros kapcsolatban állott kórház tartozott hozzá, elsősorban az újlatin nyelvű országokban. Főfeladatuknak a betegápolást és ezen belül is az anyarozsmérgezés (ergotismus) elleni küzdelmet jelölték meg. A fokozódó jólét azonban hamarosan meglazította a fegyelmet, és a rend hanyatlásnak indult. Ez, valamint a reformáció azután a házak zömének bezárásához vezetett. Hiába hoztak 1616-ban reformintézkedéseket, a rend szétesése már feltartóztathatatlan volt: 1777-ben beolvadt a máltai lovagrendbe, utolsó rendházai pedig a francia forradalom során szűntek meg.[1]

Az ispotályosrend jövedelmeinek jelentős részt képezte az alamizsnagyűjtés, amelyet kórházaik fenntartása címén végeztek. A pápák már a XIII. századtól búcsúnyerés lehetőségével támogatták ezt. Az évszázadok során ezek a rend támogatói által is elnyerhető búcsúkedvezmények – és ez általános tünet volt – szinte inflációszerűen sűrűsödtek és növekedtek. Ráadásul pedig a rend maga nem riadt vissza a hamisításoktól sem, hogy jótevői áldozatkészséget mind nagyobb búcsúk elnyerésének kilátásba helyezésével serkentse.[2]

Ennek érdekében már a XV. században felhasználták a nyomtatás által biztosított nagy lehetőséget: a század utolsó évtizedéből több nyomtatványt is ismerünk, amely a rend számára biztosított privilégiumok és búcsúk összefoglalását tartalmazza.[3] Hogy e lehetőségeket azután igénybe is vették a hívők, bizonyítja az a számos, sokszor ugyancsak nyomtatásban készült búcsúlevél is amely ugyanebből az időből reánk maradt.[4] A nyomtatott búcsúlevél felhasználásával a rend Magyarországon is élt, amint ezt az Országos Levéltárban őrzött és az 1505–1506 években kelt négy oklevél is tanúsítja.

Ezek részletes ismertetése előtt röviden körvonalazzuk e szervezet hazai működésének kereteit, különös tekintettel a nyomtatott búcsúlevelek kibocsájtásával összefüggő kérdésekre.[5]

Okleveles adataink a rend magyarországi tevékenységéről a XIV. század elejétől vannak, amelyek azt bizonyítják, hogy a magyarországi és szlavóniai házak ekkor külön rendtartományt alkottak. Ennek élén a „praeceptor”, vagy „magister” állt, akinek székhelye a szepes-megyei Daróc volt. Ennek alapján feltehető, hogy ez volt a rend első háza Magyarországon, amelynek alapítása a hagyományok szerint 1288-ra tehető.[6] Templomuk, amely jelentős építészeti műemlék, ott máig is fennmaradt.[7]

A rend pozsonyi kórházáról 1309-től rendelkezünk adatokkal, amikor is már a város vette át annak kezelését, csupán a lelki gondozás és bizonyos jogok maradtak az antonitáknál. Az ezzel kapesolatos megállapodás és annak anyagi természetű következményei hosszú, a XV. század közepéig húzódó vitát okoztak, és végül is arra vezettek, hogy a városnak sikerült a rendet pozsonyi pozícióiból teljesen kiszorítania.[8] Az antoniták azonban még 1505-ben is kísérletet tettek régi helyzetük visszanyerésére, de nyilván eredménytelenül.[9]

V. Orbán pápa egy 1364-ben kelt bullája elrendelte, hogy az esztergomi érsek és suffraganeusai gondoskodjanak az ispotályoknak eredeti rendeltetésüknek megfelelő működtetéséről.[10] Ezt az intézkedést használták fel az antoniták, hogy betegápoló mivoltuk ürügyén újabb jövedelmi forrásokhoz jussanak. Ennek érdekében sorozatos kísérletet tettek egyes városok kórházainak, illetve főleg azok jövedelmeinek megszerzésére.

Kassa esetében az 1366 és 1399 között lefolyt pereskedés – változatos fordulatok után – a város győzelmére vezetett, bár a rend még 1412-ben is próbálkozott a kórház megszerzésével.[11] Kassával egyidőben igyekeztek az iglói kórházat is birtokukba venni. Ez a törekvésük azonban a város ellenállásán hajótörést szenvedett.[12] Hasonlóan eredménytelenek maradtak a rend próbálkozásai Szepesváralja esetében is, ahol a helyi plébános hiúsította meg a behatolási kísérletet.[13]

A pozsonyihoz hasonló folyamatot figyelhetünk meg – bár másfél évszázaddal később – Segesváron is, ahol a város ugyancsak eredményesen igyekezett a rend hatáskörét a kórházzal kapcsolatban szűkíteni, illetve azt fokozatosan megszüntetni. Az 1487-ben kelt megállapodás itt is további viszály forrásává vált, de a rend szerepének végleges megszűnéséhez ez esetben már a reformáció is hozzájárulhatott.[14]

Az alábbiakban ismertetésre kerülő nyomtatványok az antoniták rendkívül jól megszervezett gyűjtőtevékenységének megnyilvánulása. A földbirtokok és nagyobb ajándékok mellett ugyanis ez volt a fő jövedelmi forrásuk. Így a pozsonyiakkal kötött és már említett 1309. évi megállapodás egyik részletesen körülírt pontja volt az alamizsnagyűjtés.[15] Az ötletes pozsonyiak úgy használták ki a helyzetet a maguk javára, hogy kórházuk világi papjait a koldulás idejére beöltöztették az antoniták ruhájába.[16]

Az antoniták szerepe az idők folyamán egyre jobban zsugorodott. Csak egyes korszakokból maradtak reánk dokumentumok, amikor tevékenységük – elsősorban jövedelmeik fokozására – megélénkült. Ilyen időszak volt a XV. és XVI. század fordulója, amikor Tapolcai Albert (Albertus de Thapolcza) állt a hazai rendtartomány élén, aki mint volt veszprém-egyházmegyei klerikus 1483-ban vette át a vezetést[17] és működését egész 1507-ig tudjuk kimutatni. A segesváriakkal kötött 1487. évi megállapodás révén évenkénti, határozott összegű jövedelmet biztosított Albert a rend számára. 1505-ben pedig, amint erről az előbb már szó esett, kísérletet tett az antoniták volt pozsonyi pozícióinak, illetve bevételeinek felújítására.[18]

Ugyancsak Tapolcai Albert periódusának tevékenységét bizonyítja az a széleskörű, jól megszervezett gyűjtőakció, amelynek dokumentumai az említett négy búcsúlevél formájában maradtak reánk.

Ezeknek az egyleveles nyomtatványoknak szövege csaknem azonos egymással, de nem sokban különböznek az abban az időben más ország részére készült hasonló jellegű nyomtatványoktól sem.[19] A szöveg részletesebb vizsgálata alapján megállapíthatjuk, hogy az első és egyben legterjedelmesebb részben 13 pápa által a rend és a Szent Antal testvérület tagjai, illetve azok jótevői részére biztosított privilégiumok és búcsúnyerési lehetőségek vannak felsorolva.[20] Az ezt követő sorok tartalmazzák a dokumentum lényegét: szabadon hagyott részekkel űrlapul szolgálnak annak bizonyításául, hogy a kézírással beírt nevű személyek tagjai a rend testvérületének és adományukkal segítették azt. Ennek fejében élhetnek a nevezettek az előzetesen felsorolt egyházi kedvezményekkel. Az okirat kiállítási helye és kelte ugyancsak kézírással volt kitölthető e nyomtatványokban, amely a gyónás utáni feloldozási formu-lával végződik. Ezek a nyomtatványok tehát tulajdonképpen űrlapok confraternitas-levélhez, amelyet a rend alamizsnagyűjtői állítottak ki.

Az említett négy példány közül egy antikva – (a függelékben B. alatt leírva), a többi gótbetűkkel készült. Ez utóbbiak közül az egyik az 1506-os évszámot (a függelékben C. alatt leírva), míg a többi – beleértve az antikvabetűkkel készültet is – az 1505-ös évszámot viseli. Az utóbbi két gótbetűs, 1505-ös évszámú nyomtatvány egymással azonos (a függelékben A. alatt leírva).

Mind a háromféle nyomtatvány (A, B és C.) fametszetes „T” iniciáléval kezdődik, amelyet egy nagy „I” antifonále-lombard követ. Az öntött betűkből szedett szöveg első sora nagyobb típusból áll, mint a tulajdonképpeni szöveg, a „Forma absolutionis” szavak az első sorban alkalmazottaknál is nagyobb betűkből állnak. A két kiemelő betűtípus, mind a három nyomtatványban azonos, akárcsak az iniciálé és az antifonálebetű a B. és C. kiadásban, valamint a szövegtípus az A. és C. kiadásban. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy mind a három kiadvány ugyanabból a nyomdából került ki. De hogy honnan, azt magán a nyomtatványon nem tüntették fel.

A behatóbb tipográfiai vizsgálat ennek ellenére minden részletében megnyugtató módon arra vezetett, hogy ezeket az egyleveles nyomtatványokat Johann Winterburger bécsi műhelyében állították elő. A XV. századi nyomtatványok nyomdai eredetének meghatározásához használt Haebler-féle típusrepertóriumban[21] közölt számokkal jelölve az 5. típussal szedték a nyomtatványok első sorait, a 9. típussal a „Forma absolutionis” szavakat. A szöveget a 12. számú antikva, illetve a 7. számú gót típussal szedték, amelyhez az α, illetve a γ betűkkel jelölt rubrikajelet használták.

A kétféle „I” betűt ábrázoló 27 mm magas fametszetes betűk nem találhatók az említett Haebler-féle összeállításban, mert azokat csak a XVI. században vette használatba e bécsi nyomda.[22] A két azonos méretű fametszet – jóllehet vonalvezetésben némileg eltér egymástól – ugyanabba az ábécébe tartozik, amelyben az egyes lombard sokszor több változatban is szerepelnek.[23]

A részletes tipográfiai ismertetés során utoljára maradt a két ugyancsak fametszetes iniciálé-jellegű „T” betű. Ezt azonban nem csupán a Haebler-féle repertóriumban, de Hedwig Gollob e tárgyban írt tanulmányában is hiába keressük.[24] Ennek magyarázata az, hogy e metszeteket – a melléhelyezett antifonálebetű magasságának megfelelő méretben – külön e kiadványokhoz metszették. A virágos indákkal díszített „T” betű ugyanis nem más, mint a Szent Antalról nevezett ispotályos rend jelvénye, az ún. Antal-kereszt.[25]

Ezekkel a fametszetekkel csaknem azonos rajzú Antal-kereszt található a pecséteken, amelyek az Országos Levéltár mind a négy említett oklevelén maradtak reánk. Ezek közül a két A. jelű nyomtatványon levő azonos egymással: átmérője 34 mm és az Antal-keresztet gyűrűalakban a következő felirat veszi körül: „† SIGILLVM CONFRATERNITATIS SANCTI ANTONI AD VIENNA” Ez a pecsét az egyik példányon (DL 93 720) zsinórra van függesztve, ami papíroklevél esetében – legalábbis a hazai gyakorlat alapján – rendkívül szokatlan. A másik példányon (DL 74 979) a pecsétet az oklevél aljára nyomták, akárcsak a másik két nyomtatvány esetében. Ez utóbbiakon más pecsétet is találunk, amelynek felirata és rajza ugyan csaknem azonos az előbb leírtakkal, de méretük attól eltér: az egyik (DL 21 519) átmérője 32 mm, a másiké (DL Károlyi) 41 mm.

Mind a négy oklevelet félív nagyságú papírra nyomták. Közülük kettőben (DL 21 519 és DL 74 979) biboroskalap, egyben (DL Károlyi) pedig gót korona alakú, a negyedikben (DL 93 720) pedig semmiféle vízjel sem található. Ezek a vízjelek szerepelnek több más 1505–1506 években a bécsi Winterburger műhelyben készült nyomtatványban is.[26] Ez a körülmény is csak erősíti a különben is teljesen bizonyos nyomdameghatározást.

Winterburger több esetben is készített ilyen jellegű kiadványt magyarországi megrendelésre. Elég, ha csupán az 1500. évi jubileumi búcsú céljaira nyomtatott búcsúlevél-űrlapokra gondolunk, amelyek részletes ismertetése az OSzK 1960. évkönyvében jelent meg.[27]

A most leírt négy nyomtatványt az alábbi nevekre, helyen és időben töltötték ki:

1. [DL 21.519] 1505. IX. 30. – „In castro Reuisthe. – Ladislaus cum uxore sua Ursula necnon filiis Michaele necnon Francisco et Nicola de Tharcza necnon cum uxore sua Elena”.

Az oklevelet a barsmegyei Revistye várában, a Garam folyó mellett állították ki. Nagy Iván[28] két Tárczay Lászlót is ismer: „János fia László 1466” és „György 1450 erd. alvajda fia László”. Az azonosítás ezekkel azonban teljesen bizonytalan. Feltehető, hogy Tarczai László említett három fia közül Miklós az, akinek a neve mint címzett szerepel egy 1511. IX. 19-én kelt oklevélen.[29]

2. [DL 93.720] 1505. XII. 1. – „Zenthlewryncz. – Egregius Dominus Johannes de Naghwelgh, Lodovicus et Bonaventura filii, Anna et Katherina filiae et Justina”.

Ismeretes egy 1502-ben kelt másik búcsúlevél is, amely Nagyvölgyi János felesége Erzsébet és fia Lajos számára Újlakon lett kiállítva.[30] A Buda elővárosának számító Újlak alapján feltehető, hogy ez az 1505. évi oklevél kiállításának helye Budaszentlőrinc.

3. [DL 74.979] 1505. – „Egregius Dominus Stephanus Marjassy capitaneus Scepusiensis una cum consorte sua Potentiana et filio suo Francisco”

Hogy egy-egy család milyen sűrűn vette igénybe a búcsúnyerés lehetőségét, jól bizonyítja Máriássy István példája, akinek a nevére címezve az 1501. és 1502. évekből is maradt reánk búcsúlevél.[31]

Ezt az 1505. évi oklevelet Iványi Béla már ismertette,[32] azonban ebbe egy tévedés csúszott, amikor arról írt, hogy a Máriássy család említett tagjai „felvétetnek a bécsi Szent Antal-confraternítás tagjai közé”. A nyomtatványban és a pecséten szereplő „Vienn.” azonban nem Bécset, hanem a franciaországi Vienne püspöki székhelyet jelöli. Ehhez az egyházmegyéhez tartozik ugyanis St. Antoine de Viennois, a Szent Antalról elnevezett ispotályosrend volt székhelye.[33]

4. [DL Károlyi] 1500. III. 4. (?) – „Nicolaus … cum coniuge sua Ursula et Katherina filia ac Stephano Paulo fratribus (?).”

Az oklevél kézírásos szövege rendkívül rosszul olvasható. Így nem betűzhető ki sem a kiállítás helye, sem a családnév, akik számára a búcsúlevelet kiállították.

A búcsúlevelek kinyomtatása arra utal, hogy a vállalkozást nagyszabású gyűjtésnek szánták: nagyszámú űrlap felhasználására számítottak. Azonban az akció úgy látszik nem váltotta be a hozzá fűzött anyagi reményeket, mert ismerünk egy adóslevelet 1507. III. 13-ról, amelyet Tapolcai Albert tartományfőnök a Daróc közelében fekvő savniki ciszter apátság részére állított ki.[34]

Mint láttuk, az eredetileg a szegény betegek ápolására alakult rend az idők folyamán e hivatásának egyre inkább hátat fordított, azonban a kórházak fenntartására szolgáló jövedelemforrásait – saját céljaira használva – mindvégig meg kívánta tartani. Ez az ellentmondás azután végül is a tekintélyében és befolyásában igen megfogyatkozott rend megszűnéséhez vezetett, amelyhez hazánkban a reformáció elterjedése csupán a kegyelemdöfést adta meg.

A. .IULIUS, II. papa: Immunitates, exemptiones ac privilegia … hospitali monasterio … sancti Antonii … concessa … [Littera confraternitatis.] [Viennae: Johannes Winterburger] 1505.
Egyleves, egyik lapján, nyomva szedéstükre 167×267 mm, 39 soros, 5., 7. és 9. betűtípusok, γ rubrikajel, iniciálé 27×21 mm, lombard 27 mm.     
1. sor: (T J6)Ulius diuina prouidētia. Papa. ii. oēs libertates. Immunitates exēptiones: ac ýuilegia: ² indulgen-║tias per ſummos Romanos põtifices ſuos ýdeceſſores hoſpitali Monaſterio: fratribus: cõnfratribus: ² bñfactoribus ſancti Antonij. Uienēſis diocež. ║ cõceſſas… 
32. sor … Datũ           ║ die                  menſis                   ſub anno domini. M.ccccc.v. tempore pontificatus prefati Sanctiſſimi in chriſto patris ² domini domini Julij diuina ║ prouidentia Pape. ij. anno eiuſdem ſecundo. ║ Forma abſolutionis. ║ ¶ Miſereaţ tui …        
39. sor: … pro vltime tue vite ſpiritu. In nomine patris: ² filij: ² ſpiritus ſancti. Amen.          
Budapest, Országos Levéltár (2 pld.: DL 74 979, 93 720)

B. JULIUS, II. papa: Immunitates, exemptiones, ac privilegia … hospitali monasterio … sancti Antonii … concessa … [Littera confraternitatis.]           
[Viennae: Johannes Winterburger] 1505.        
Egyleveles, egyik lapjára nyomva, szedéstükre 134×235 mm, 38 soros, 1-2 hasábos, 5., 9. és 12. betűtípusok, α rubrikajel, iniciálé 27×23 mm, lombard 27 mm.   
1. sor: (T J5)Ulius diuina prouidētia. Papa. ii. oēs libertates. Immunitates exēptiones: ac ýuilegia: ² indulgētias per ſummos ║ Romanos põtifices ſuos ýdeceſſores hoſpitali Monaſterio: fratrib9: cõfratribus: & bñſactoribus ſãcti Antonii, Vienēſis diõcež cõceſſas …           
31. sor: … Datũ          die          ║ menſis               ſub anno dñi. M.CCCCC.V tēpore põtificatus prefati Sanctiſſimi in chriſto patris & domini dñi Iulii diuina üuidentia Pape. ii. anno euiuſdē ſecundo. ║ Forma                    abſolutionis. ║ ¶ Miſereaţ tui …         
38. sor: … ║ uite ſpiritu. In nomine patris: & filii: & ſpiritus ſancti. Amen.
Budapest, Országos Levéltár (DL 21 519)

C. JULIUS, II. papa: Immunitates, exemptiones, ac privilegia … hospitali monasterio … sancti Antonii … concessa … [Littera confraternitatis.] [Viennae: Johannes Winterburger] 1506.
Egyleveles, egyik lapjára nyomva, szedéstükre 141×234 mm, 40 soros, 5, 7. és 9. betűtípusok, γ rubrikajel, iniciálé 27×23 mm, lombard 27 mm.  
1. sor: (T J6)Ulius diuina proudētia. Papa. ij. oēs libertates. Immunitates exēptiones ac ýuilegia: ² indulgen-║tias per ſummos Romanos põtifices ſuos ýdeceſſores hoſpitali Monaſterio: fratribus: cõfratribus: ² bñfactoribus ſcti Antonij. Uienēſis diocež. ║ cõceſſas …       
33. sor: … Datũ          ║ die          menſis          ſub anno domini. M.ccccc.vj. tempore pontificatus prefati Sanctiſſimi in chriſto patris ² domini domini Julij diuina ║ prouidentia Pape. ij. anno eiuſdem tercio ║ Forma abſolutionis. ║ ¶ Miſereaţ tui …     
40. sor: … eadem abſolutio reſeruet ibi. In nomine patris: ² filij ² ſpiritus ſancti. Amen.
Budapest, Országos Levéltár (Károlyi)

Die in Ungarn verbreiteten Druckwerke des nach dem heiligen Anton benannten Ordens für Krankenpflege (1505-1506)

Urkundlich belegte Angabe über die Tätigkeit des im Titel genannten Ordens für Krankenpflege in Ungarn haben wir aus den ersten Jahren des XIV. Jahrhunderts. Die Gemeinde Daróc (Drauch) im Komitat Szepes war der Sitz der ungarischen Ordensprovinz. Die Spitäler in Pozsony (Pressburg) und Segesvár (scheßburg) gehörten schon seit längerer Zeit zu diesem Orden, während zur Erwerbung der Krankenhäuser in Kassa (Kaschau) und Szepesváralja (Kirchdrauf) nur Versuche gemacht wurden. Die Stadt Pozsony hatte schon im XIV., Segesvár aber erst im XV. Jahrhundert die früher dem Orden gehörenden Spitäler zur eigenen Verwaltung übernommen, während das Haus in Daróc durch die Geschehnisse der Reformation abhanden kam.

Das Budapester Landesarchiv bewahrt vier Einblattdrucke, die in den Jahren 1505 und 1506 von der ungarischen Ordensprovinz in Umlauf gebracht worden sind. Diese Urkunden enthalten die Privilegien, die für die in die Ordensbruderschaft (confraternitas) Eintretenden gewährt wurden. Die Druckschriften sind also eigentlich Formulare, welche für in die Bruderschaft eintretenden Personen ausgefüllt worden sind.

Die erwähnten vier Exemplare stellen drei verschiedene Schriftsätze dar, die – laut Beweis der typographischen Untersuchungen – in der Wiener Werkstatt von Johann Winterburger hergestellt wurden.