9. Legújabban előkerült XVI. Századi magyarországi, illetve magyar nyelvű nyomtatványok

Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1968–1969. 207–216.

1969 júniusában a Magyar Tudományos Akadémia négyhetes utat biztosított számomra, hogy romániai gyűjteményekben régi magyarországi nyomtatványok után kutassak. Miután az 1601 előtt megjelent hazai kiadványokat feltáró kötetünk ekkor már az első nyomdai korrektúra után volt, érdeklődésemet és időmet mindenekelőtt e korszak anyagának szenteltem, hogy a kiegészítéseket és javításokat kiadványunk első kötetébe még bedolgozhassuk. Sikerült is a számunkra legfontosabb 11 város 23 gyűjteményében a XVI. századi nyomtatványokra vonatkozóan valamennyi függő kérdést (példányok megléte, teljessége stb.) tisztázni. Munkám során néhány teljesen illetve továbbá néhány korábban csak az irodalomból ismert XVI. századi kiadványt is felleltem.

I.

A kolozsvári volt unitárius kollégium könyvtárában, amely ma a Román Akadémia kolozsvári kirendeltségének 3. számú fiókja, „BMV 260” jelzet alatt egy kis magyar nyelven nyomtatott imádságos könyvet őriz. A kötetben két nyomtatvány található, mindkettő erősen hiányos és címlapja egyiknek sincsen.

Az első mű az „E2” levéllel kezdve maradt fenn, de az is hiányosan. Az ívek váltakozva nyolc, illetve négy levelet tartalmaznak, amint ez a tizenkettedrét-alakú kiadványoknál szokásos. A nyolc leveles „E” és „P” ívekből hiányzik az egymással összefüggő papírra készült első és nyolcadik levél, ugyanez a helyzet a négyleveles „Q” ívnél is, ahol az első és a negyedik levél veszett el, míg az ugyancsak négyleveles „S” ívből a negyedik levél. Az utolsó, „X” jelű ív hat levélből áll. Így az eredetileg 126 levélből összesen 31 hiányzik.

A kis kötet elmélkedésre szánt bibliai idézeteket tartalmaz, a végén pedig imádságok olvashatók különféle alkalmakra. Eme jellegzetességek alapján megállapítható volt, hogy a mű címe „Az életnek kútfeje”, amelynek a XVI. századból több kiadása (RMK I 225, 330, stb.) is fennmaradt. A kolozsvári példány végén található kolofon szerint a nyomtatás munkáját 1572. augusztus 2-án fejezte be Bécsben Kaspar Stainhofer. Az ő műhelyéből 1568–1574 közöttről már eddig is több magyar nyelvű nyomtatvány volt ismeretes.[1]

A kis kolozsvári kötetben levő másik nyomtatványnak ugyancsak hiányzik a címlapja. Az első meglevő lapon kezdődik Kaspar Stanhofer bécsi nyomdász ajánlása, amelyet Draskovich György zágrábi püspökhöz intézett. Ebben a kiadványt, mint a „nagyeszű és jámbor életű Roffi János püspök szerzett imádságoskönyvecskét” emlegeti.

A név furcsa volt, de számunkra nem ismeretlen. Szántó István jezsuita 1574. július 15-én Bécsből kelt és Rómába, a jezsuiták generálisának írt levelét ugyanis a közelmúltban publikálták.[2] Ebben Szántó a magyar nyelvű katolikus kiadványok megjelentetését szorgalmazta és felsorolta az általa addig ismert ilyen jellegű nyomtatványokat: Vincentius Lirinensis művét Draskovich György fordításában (RMK I. 43) és Petrus Canisius katekizmusát Telegdi Miklós fordításában (Sztripszky I. 180 310). Majd ezeket írta: „Vidi et orationes quasdam Rophensis a quodam ignoto authore translatas. Praeter hos catholicum librum hungarice impressum vidi nullam.”

Ez a Rophensis név John Fisher rochesteri püspököt jelzi, akinek a neve művein nemegyszer „Joannes (episcopus) Rophensis (Roffensis)” formában szerepel. A mű ajánlásában ugyanő „Roffi János püspök” alakban fordul elő. Tehát egy korábban csupán említésből ismert mű most példányban is előkerült.

Az ajánlást követi az „Első imádság, mellyel akkor élünk, mikoron bűneinknek bocsánatát kérjük”. Fisher gazdag munkásságából e fordítás eredetije a „Psalmi seu recationes … item Psalmi aliquot selecti ex Davide” című műve.[3] Az ajánlás végén álló N. M. S. betűk talán a fordító nevét jelölik. Ennek személye – a fenti idézetből kitűnően – már a kortárs Szántó István számára is ismeretlen volt. A kolozsvári unikumból nem csak a címlap hiányzik, de a „D” jelölésű ívvel, a 24. levéllel végleg megszakad. A mintájául szolgáló mű, valamint a kötésből kitépett papír vastagsága alapján a nyomtatvány kb. 70–80 levél terjedelmű lehetett, így tehát csak a kisebbik része maradt reánk.

A vele összekötött munkát, a Fons vitae-t, mint fentebb láttuk, 1572-ben az a Kaspar Stainhofer készítette, akitől Fisher imádságoskönyvének ajánlása származik. A két könyv nyomdai kivitele megegyezik egymással, így kétségtelen, hogy Fisher munkája is Stainhofer bécsi műhelyében készült. Az előszóban Sylvester János bibliafordítása, amely ugyancsak Stainhofer sajtója alól került ki 1574-ben (RMK I 98), még mint csak tervezett kiadvány szerepel. Mind ez, mind az egybekötés ténye arra utal, hogy Fisher könyvét is 1572 tájt jelentették meg.

II.

Az erdélyi német anyanyelvű lakosság hetilapja, a Karpaten-Rundschau 1969. január 3-i száma érdekes cikket közölt I. Kara tollából. Ebben beszámolt a iaşi Városi Könyvtár egyik gyűjtőkötetéről, amelyben a brassói Honter-nyomda több görög nyelvű kiadványa maradt fenn. Közlését Arnold Huttman átvette, aki a Bukarestben megjelenő napilap, a Neuer Weg 1969. február 8-i számában írt erről.

A fenti cikkek Neilos, Epiktetos, Platon, Hesiodos és Aristoteles műveiről tettek említést. Az ismertetések alapján ezeknek nem minden részét lehetett azonosítani a szakirodalomban már korábban leírt nyomtatványokkal. Ezért írásban I. Karához (Iaşi) fordultunk, aki azután valamennyi kérdésünkre részletes választ adott. A iaşi Városi Könyvtár és az ottani Egyetemi Könyvtár közreműködésével a kötet mikrofilmjéhez is hozzájutottunk. Mindezek segítségével a következőket lehetett erről az értékes gyűjtőkötetről megállapítani:

A iaşi Városi Könyvtár 1959-ben Bukarestben az ottani állami antikváriumban vásárolta a könyvet, amely erdélyi magántulajdonból került oda. A megviselt kötetből mind az elejéről, mind a végéről hiányzik legalább egy-egy ív. Jelenlegi könyvtári jelzete: „I-2050”. A korabeli bejegyzésekből megállapítható, hogy azt a XVI. század utolsó évtizedében erdélyi, talán a szebeni iskolában több diák is használta. Az összes nyomtatvány, amely a nyolcadrét alakú kötetben található, görög nyelvű, és valamennyi a brassói Honter-féle műhely terméke.

Ezek közül az első és második – Kara szerint – Neilos és Epiktetos műve. Szabó Károly ismerte Neilos munkáját 1540-ből (RMK II 23), de Epiktetosét nem. A mikrofilm alapján megállapítható volt; hogy a két mű egyetlen nyomtatványként jelent meg, mert Epiktetos Eγχειριδιον című munkája a δ2 levélen kezdődik. Sajnos, a nyomtatvány és egyben a kötet első íve a címlappal együtt hiányzik, így az Epiktetos előtti ívek tartalmi meghatározása nem volt könnyű. Kara itt mint szerzőre, Neilosra gondolt, azonban a szövegösszevetés ennek ellene mondott. Vekerdi József kollégám szíves segítségével sikerült azután megállapítani, hogy a hiányos mű Kebes Πίναξ című munkája. A nyomtatás éve a kolofonból derül ki: αφμβ [= 1542]. A kis kiadvány eredetileg α–η jelölésű hét íve összesen 28 levélből állott. A fentmaradt Iaşi unikumból az első ív, négy levéllel, hiányzik. Az utolsó levél mindkét lapján a Honter-nyomda jelvényeként Brassó város fametszetes címere áll.

Kebes párbeszédes formában írt filozófiai tankönyvét évszázadokon keresztül használták Európa-szerte. Josef Dück[4] úgy tudta, hogy Johannes Honter Kebest 1539-ben jelentette meg. Pesti Gáspár azonban, aki Honter Epitome adagiorumához (RMK II 24) 1541-ben írt előszavában[5] az addig megjelent összes brassói nyomtatványt felsorolta egy kivételével,[6] ezt a művet nem említette. Így joggal feltételezhető, hogy Dück tudott vagy hallott a Honter-féle Kebes-kiadásról, de azt a pontos évszáma (1542) ismeretének hiányában a brassói nyomda működésének megindulása esztendejére, 1539-re helyezte.

A nyomtatvány másik része az Epiktetos sztoikus életfilozófiájából Flavius Arrianus által készített összeállítást tartalmazza, amely mint tankönyv ugyancsak elterjedt volt. Érdekes megjegyezni, hogy Kebes és Epiktetos műveinek ilyen együttes megjelentetése eddig csak a XVI. század hatvanas éveitől volt ismeretes. Így tehát lehetséges, hogy ehhez az indítást éppen Honter e kiadása adta.

A iaşi gyűjtőkötet következő tagjának azonosítása nem volt problematikus. Platon és Aristoteles 1541-ben együttesen megjelentetett munkáit Szabó Károly részletesen leírta (RMK II 25). Az egyetlen félreértést Karánál az okozta, hogy a kiadvány két címlappal rendelkezik, és a két mű ívjelzése önálló. Ráadásul a iaşi példánynál e két rész közé egy további Honter-kiadványt kötöttek be, így a két munka összetartozása – jóllehet a közös címlap szövege ezt egyértelműen bizonyítja – még kevésbé vált világossá. Ennek tulajdonítható, hogy Kara Platon és Aristoteles munkáját két önálló nyomtatványnak tekintette. A kötet végére került Aristoteles-mű utolsó íve hiányzik. E Honter-kiadványból ezen a iaşi példányon kívül ma csak egy másik, de teljes példány ismeretes a brassói evangélikus egyház könyvtárából.

A fent említett nyomtatványt, amelyet az előbbi kiadvány két része közé kötöttek, Szabó Károly már tudósított (RMK II 29): Hesiodos „Εςγα χαι ήμεςαι χαι θεογονια”. A nyomtatvány 1543-ban került ki a brassói sajtó alól. Szabó azonban, aki a segesvári gimnáziumban őrzött példányra hivatkozott, adós maradt a részletes kollációval és a terjedelem megjelölésével, amelyről különben mindig rendszeresen tudósított. Mostani utam alkalmával magam is jártam ebben a segesvári gyűjteményben, ahol mind ezt a Hesiodos, mind egy Theognis-féle művet (RMK II 36) hiába kerestem. A régi katalógusok és leltárak egymásnak ellentmondó adatokat tartalmaztak e két unikumra, valamint az ezekkel feltehetően összekötött többi Honter-kiadványra[7] vonatkozóan. A probléma nyitját Jakó Zsigmond adta meg, aki kolozsvári tartózkodásom során volt szíves közölni velem Szabó Károly levelezéséből és a segesvári könyvtári feljegyzésekből kikutatott megállapításait. Ezek szerint a görög nyelvű Honter-nyomtatványok keresett gyűjtőkötete már Szabó Károly idejében hiányzott a segesvári gimnázium könyvtárából, és ő csak a régi leltárból, illetve a könyvtáros tájékoztatása alapján értesült róla. Ezzel magyarázható leírásának hiányossága. A hiányzó kötet nyomát a könyvtárban azután valaki különböző mesterkedésekkel (átszámozás, stb.) igyekezett eltüntetni. A címlap szövege is elárulja, hogy Szabó nem látott példányt, mert ő ott – nyilván a leltár nyomán – önkényesen rövidített (αδχς áll nála αδχςαι helyett). A nyomtatvány A-K jelzésű tíz íve összesen 40 levelet tartalmaz és utolsó lapján a jól ismert fametszetes brassói címer látható. Hesiodos tanító költeményei közül az első a gazdasági munkához ad tanácsoltat, míg a második az istenek genealogiájáról szól.

III.

Az időközben fiatalon elhunyt, kitűnő brassói papírtörténész, Gebhard Blücher a segesvári könyvtár egyik nyolcadrét alakú kötetének első és hátsó kötéstáblájából egy-egy papírlapot áztatott ki, amelyeken egy nyomtatvány töredékei találhatók. Ezeket a brassói állami levéltárban volt alkalmam tanulmányozni. Blücher megállapítása szerint a két papírlap a vízjel tanúsága szerint a nyomtatott szöveg tetejével egymásnak szembefordítva eredetileg összefüggött. Az eddig ismeretlen nyomtatvány a törökök elleni harcra buzdító verset tartalmaz: az egyik latin nyelven, a másik ugyanennek a szövegnek német változata. Mindkét rész szedéstükrének magassága 6 cm, szélessége pedig kb. 31–32 cm lehetett. Ebből a latin változatnál 155 mm szélességben a szöveg első fele, a németnél 157 mm szélességben annak második fele maradt fenn. A töredékben levő betűtípusok kétségtelenül a szebeni nyomdáé, amelyet a német rész végén álló 1593. évben Johann Heinrich Crato vezetett.

A két hiányos címet egymás szövegéből ki lehet egészíteni: De immani tyran[nide furibundae Turcae contra] omnes Ch[ristianos]-[Von der schrecklichen Tyran]ney des wütenden Türcken wider [alle] Christen. A latin vers három hasábban 6–6 sort, míg a német rész 6+8+4 sort tartalmaz, illetve tartalmazott. Erre az eltérő megoldásra azért volt szükség, hogy az említett 1593. évszámot a német rész végére új sorban, de még a szedéstükrön belül lehessen elhelyezni.

A szerző neve a töredékből nem állapítható meg. Gebhard Blücher arra gondolt,[8] hogy az talán Georg Deidrich szebeni rektor volt, akinek több más egyleveles művét ezekben az években nyomtatták ki Szebenben.[9] Feltehető, hogy a szerző versével Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemnek[10] ez idő tájt a törökök ellen forduló politikáját kívánta támogatni.

IV.

A nagyszebeni állami levéltárba került az erdélyi szász evangélikus egyház (Landeskirche) könyvtára. Itt sikerült – Dankanits Ádám (Marosvásárhely) szíves útmutatása alapján – egy eddig ismeretlen XVI. századi bártfai nyomtatványra akadni. A kötet Laurentius Ludovicusnak „Compendium etymologiae et syntaxis” című munkáját tartalmazza, amelyhez Valentin Friedland alias Trotzendorf Gnorismata regularum in syntaxi” című függeléke csatlakozik. A nyolcadrét alakú kiadvány A-N jelű íveken 104 levelet tartalmaz és azt a címlap tanúsága szerint 1597-ben Jakob Klöss (Kles) nyomtatta Bártfán.

A kis kötet latin nyelvtankönyv. Ludovicus a görlitzi iskola rektora volt, aki e művet saját iskolájának tanulói részére írta. Az egyes részek keltezése: 1572. február 1., 1567. február 1. és 1576 októbere. Ebből kiviláglik, hogy egy már korábban kialakult és bevált tankönyv későbbi kiadásáról van szó. Trotzendorf (1490–1556) a sziléziai Goldberg (ma Złatoryja) iskoláját. vezette hosszú éveken át, amelyet magyarországi tanítványok is látogattak.[11] Feltehető, hogy ennek a tankönyvnek bártfai megjelentetése is erre a kapcsolatra vezethetö vissza.

*

A fentiekben elsőnek leírt és korábban ismeretlen kiadásnak kapcsán felmerül az igény „Az életnek kútfeje” című műnek a XVI. században megjelent többi magyar nyelvű kiadásának datálására, illetve megjelenési helyének tisztázására.

Szabó Károly az 1589. évi debreceni kiadás (RMK I 225) mellett ismertetett egy másikat is (RMK I 330), amelynek címlap nélküli unikumát ő az előbbinél újabbnak gondolta. Horváth Ignác ezzel szemben annál jóval korábbinak tartotta.[12] Az említett unikumot, amelyet a debreceni református kollégium könyvtára őriz, szerinte együtt nyomtatták az „Evangéliumok és epistolák”-nak azzal a kiadásával (RMK I 329), amelynek betűi Szabó szerint megegyeznek az 1562-ben Debrecenben nyomtatott Melius-féle munkával, Az Arany Tamás tévelygéséről. Ezt az idő- és helymeghatározást Kelecsényi Ákos is valószínűnek látta.[13]

Ezzel szemben a gondosabb vizsgálat alapján a következőket lehet megállapítani. Az „Evangéliumok és epistolák” említett kiadását nem együtt nyomtatták, hanem csak egybekötve maradt fenn „Az életnek kútfeje” e pontosabb meghatározást igénylő kiadásával. A két unikumban található betűtípus azonban, amint erre már Nagy Barna felfigyelt,[14] nem azonos „Az Arany Tamás tévelygéseiről” című műben találhatókkal. Sőt ebben a két egybekötött műben („Evangéliumok és epistolák”, illetve „Az életnek kútfeje”) előforduló betűtípusok is eltérnek egymástól, de mindkét betűtípus megtalálható Komlós András debreceni műhelyében 1574-ben nyomtatott egyik kiadványában (RMK I 102). Tehát mindkét unikum, így „Az életnek kútfeje” megjelentetése is erre az időtájra helyezhető.

Horváth Ignác a pozsonyi ferencesek könyvtárából ismertette „Az életnek kútfeje” egy korábbi kiadását.[15] Ezt ő tipográfiai és helyesírási érvek alapján a XVI. század utolsó évtizedében – talán Debrecenben – készült nyomtatványnak tartotta. A címlappal, de kolofon nélkül fennmaradt pozsonyi unikum megjelenési helyének és idejének megállapítása igen bonyolultnak bizonyult. A protestáns jellegű kiadvány nyomdai kiállítása a XVI. század hetvenes-nyolcvanas éveire utalt, de a számításba jövő hazai műhelyek közül betűtípusaiban, bár több (Manlius, Bornemissza, Brassó, Szeben) is mutatott hasonlatosságot, de azonosítani egyikkel sem lehetett. A hosszas kutatás eredménye végül is az volt, hogy Az életnek kútfeje eme kiadásában található betűk pontosan megegyeznek a Michael Apffel bécsi műhelyében 1577-ben megjelent magyar nyelvű nyomtatványban (RMK I 122) találhatókkal.[16] Így azt feltehetően ugyancsak ott és feltehetően az idő tájt készítették.

A fentiekben ismertetett és csak legutóbb előkerült Stainhofer-féle 1572-ben megjelent kiadással történt összevetés megerősítette ezt a megállapítást. A betűtípusok a két nyomtatványban azonosak. Ehhez tudni kell, hogy Kaspar Stainhofer 1575-ben bekövetkezett halála után örököse nővére volt. Őt a következő évben nőül vette Apffel, aki így a Stainhofer-féle nyomdát tovább vezette.[17] A két bécsi kiadás nem csak szövegében, de beosztásában is sorról sorra megegyezik egymással. A részletesebb összehasonlítás azonban kisebb eltéréseket mutatott ki mind a szövegben, mind a nyomdai kiállításban. A Pozsonyban őrzött, évszám nélküli unikum szövege romlottabb, mint az 1572-ben készült kiadás. Példának okáért egy jellegzetes eltérés: a G1b lap nyolcadik sorában az 1572-i kiadásban „En s az en …” áll, míg az évszám nélkül fennmaradtban ugyanott a nyilván magyarul nem értő nyomdász által hibásan újraszedve: „En sa zen …” A két kiadás szövege között nagyon kevés eltérés is felfedezhető. A H2b lapon az 1572-i kiadásban „aliae item precationes”, míg a másikban „aliae piae precationes” áll. A bibliai idézeteknél öt helyen az 1572-i kiadásban helyes szám, míg a másikban téves szám áll.[18] Feltűnő az 1572-i kiadásban, hogy az Isten helyett használt „Úr” szót kettőzött verzális, ún. szakrális V-val, vagyis W-val „Wr”-nak szedték az I2a lapig. Ettől kezdve azonban nagyon kevés kivétellel a kötet végéig már „Vr” szerepel. Az évszám nélkül fennmaradt kiadásban – ugyancsak nagyon kevés kivétellel – végig „Vr” található, akárcsak e bécsi nyomda két másik termékében,[19] amely 1574-ben, illetve 1577-ben jelent meg.

Az ékezetek használata sokkal következetesebb és gondosabb az évszámos kiadásban, mint a másikban. Ezzel szemben ezeknek a latinban ismeretlen ékezettel ellátott betűknek technikai kivitele az 1572-i kiadásban még jóval fejletlenebb. Többször fordul elő az antikva betűk közé nem illő ún. gót betű, az „ö” és „ü” helyett sokszor „ó” és „ú” áll, ami a hiányzó ékezet legegyszerűbb helyettesítése volt. Ezzel szemben az évszám nélküli kiadásban az igényesebb kivitelű „ò” és „ù” betűk használata már jóval következetesebb. Mindezek alapján feltehető, hogy az évszám nélkül fennmaradt kiadás valóban 1572 után készült a Stainhofer-Apffel-féle bécsi műhelyben.

Szabó Károly csak a Régi Magyar Könyvtár első kötetének megjelenése után szerzett tudomást „Az életnek kútfeje” című műnek egy további kiadásáról. Nagy István, a neves bibliofil, hagyatékában maradt fenn az a kötet, amelyet az ő könyvtára eladásához készített antikváriumi katalógusban[20] „Molnár Albert, Egyházi beszédek. 1625” megjelöléssel szerepelt. Ezt a meghatározást a könyv valamelyik tulajdonosa (Nagy István – Jankovich Miklós – Nemes Literáti Sámuel) írhatta be a kötet első szennylevelére. Szabó Károly az árverési katalógus alapján egy már ismert művel[21] azonosította ezt a példányt. Utóbb azonban a British Museumból részletes tájékoztatást kapott, amelynek alapján megállapította, hogy a Nagy István hagyatékából oda került könyvnek semmi köze sincs Szenczi Molnár Alberthez, hanem a kötet „Az életnek kútfeje” egy addig még ismeretlen kiadását tartalrnazza.[22] Ennek keltezése és aláírása: „Coronae 1. Septemb. Felségednek és Nagysá. alázatos híve Zebeni Nireo Ianos”. Szabó Károly ennek alapján a nyomtatás helyét és a nyomdászt is meghatározta. Az ajánlás eleje hiányzik, így Szabó Károly úgy vélte, hogy a „Felséges és Nagyságos” megszólítás János Zsigmond fejedelemnek szól. Így a könyv megjelenési idejét az ő uralkodása utolsó éveire, vagyis 1571 elé helyezte.[23] Ezt az évszámot azután Gulyás Pál szebeni Nyirő János brassói nyomdász ottani tevékenységének más kiadványaiból ismert időköre alapján 1580-1581-re módosította.[24]

A kötet feltehető terjedelmét Szabó Károly 122 levélben jelölte meg. Ez a megállapítás feltehetően a British Museumból érkezett tájékoztatásra támaszkodott, ahol az első, „)(” jelzésű ívet négy, az utolsó, „V” jelzésű ívet pedig eredetileg két levélből állónak tartották. Így a kötet hiányait )(1, A1,A3,I5,I8,L8,P1,P8 levélben jelölték meg.[25] Ezzel szemben a rendelkezésre álló mikrofilm alapján megállapítható volt, hogy az első ív eredetileg nem négy, hanem nyolc, az utolsó ív pedig nem két, hanem négy levélből állt. Így az egész kiadvány terjedelme feltehetően 128 levél volt.

Ma a londoni unikumból – a British Museum leírását kiegészítve – még a )(2, )(3, )(4, )(8, V1 és V4 jelzésű levél is, azaz összesen 14 hiányzik és egy (az ajánlás fennmaradt eleje, feltehetően a „)(5” levél) erősen sérült. Lehetséges, hogy a ma hiányzó „V4” levélen állt külön a kolofon, amint ez Nyirő egy másik, ugyancsak tizenkettedrét alakú kiadványában (RMK II 163) is látható.

Az 1589-ben Debrecenben megjelent kiadáson (RMK I 225) mind a megjelenés helye, mind annak évszáma fel van tüntetve, így ezzel kapcsolatban nincsenek problémák.

„Az életnek kútfeje” igen kedvelt olvasmány volt a korabeli Magyarországon. Bizonyítja ezt az öt kiadás, amely közül négyből csak egy-egy, és csupán az 1589-i debreceniből több példány maradt fenn. A sok kiadás és kevés példány a nagy használat következménye. Ezek után nem lehet csodálkozni, ha még további, ma már példányból nem ismert kiadások nyomaival találkozunk.

A fentebb ismertetett 1573-as kiadás kolofonja így kezdődik: „Bécsben újonnan nyomattatott, és ahol azelőtt az igék nem alkalmatosképpen mondhattatnak valakő (!) újobban (!) minden módon megjobbíttatott ...” A fentiek tehát egy ma már ismeretlen, feltehetően ugyancsak bécsi kiadásra utalnak, amely talán az első magyar nyelvű volt.

Johann Habermann (Avenarius) „Hetetszaka mindennapra megírattatott imádságok” címmel lefordított könyvét 1602-ben Bártfán kiadták (Sztripszky I. 1855/62). Ennek Bb1 lapján alul „Az életnek kútfeje” több külföldi kiadásának (pl. Nürnberg 1558, Gent 1555) címlapjáról jól ismert fametszet található. Ezen Krisztus vállán a kereszttel egy medencében áll és a felette lebegő szalagon a „Fons vitae” felirat olvasható. Ebből a farmetszetből kétségtelenül következtetni lehet a műnek egy ma már ismeretlen bártfai kiadására.

Az öt példányból ismert kiadás szövege lényegében azonos, a gondosabb vizsgálat során bizonyos eltérések azonban mégis csak fellelhetők. Így a kis kötet második részét képező imádságokat bevezető címben az évszám nélküli bécsi kiadásban „aliae piae precationes” áll, míg a másik háromban[26] „aliae item precationes” található.[27] Ugyanez a helyzet a két bécsi kiadás közötti, a bibliai locusok számozásában mutatkozó és a fentiekben már említett többi eltérés esetében. Tehát a brassói és az 1589-i debreceni kiadás az 1572-i bécsi kiadás szövegét követi, míg az évszám nélkül fennmaradt bécsi kiadás ezektől eltér. Ugyanakkor a brassói és az 1589-i debreceni kiadásban található „Josafátnak intése” című kis imádság a két bécsi kiadásból (a T3a lapon lenne a helye) hiányzik.

A szövegösszevetés során számtalan szedési sajátosság került napfényre, amelyek a bécsi nyomdászoknak a magyar nyelvben való járatlanságát bizonyítják. Így a kétjegyű betűket (gy, ny stb.) – az „y”-nak külön hangértéket tulajdonítva – az elválasztásnál sokszor kettészakították. A szókezdő verzálisok gyakran indokolatlan és túlzó használata is idegenül hat.

Érdekes az a néhány adat, amely „Az életnek kútfeje” korabeli magyarországi elterjedéséről fennmaradt. A brassói kiadás előszavában[28] Nyirő János a nyomdász arról ír, hogy a művet „Sepsiszentgyörgyön Daczó Ferencnél találtam”. Néhány sorral később említést tesz Daczó Ferenc apjáról, Pálról is. Tehát ennek a székely családnak, amelyből több hadi tiszt is került ki,[29] Sepsiszentgyörgyön birtokában volt e mű egy példánya 1580 táján.

Kemény Lajos a kassai levéltárból ismertette az „Inventarium Joannis Galeni bibliopolae” című 1583-ban kelt hagyatéki jegyzéket. Ebben a nyolcadrét alákú könyvek között szerepel „Az Elednek uth faya 7 exempl. d. 92”[30] vagy másik olvasata szerint „Az Elednek uth feye, 7 ex. d. 95.”[31] Tehát Kassán 1583-ban az említett könyvkereskedő raktárában hét példányt leltároztak ebből a műből.

„Az életnek kútfeje” fordítás. A mű latin címe „Fons vitae” volt. Legkorábbi kiadásai 1533-ból ismertek. Ez évben jelent meg mind latinul (Antwerpen, Martin de Keyser), mind „Fonteyne des levens” címmel hollandul (Delft, Cornelis Henricz. Lettersnijder).[32]

A szerző, illetve összeállító neve ismeretlen. Egyes németalföldi források a munkát Willem van Zuylen van Nyevelt nevével hozzák kapcsolatba.[33] Nincs azonban meggyőző bizonyíték arra, hogy akár a szerző, akár a fordító ő lett volna. Mindenesetre az első megjelentetés körülményei németalföldi eredetre utalnak. Hamarosan több más nyelvre is lefordították az alábbi címeken: „Der Brunne des lebens” (német), „The Fountayne or Well of Lyfe” (angol), „Fontana de vita” (olasz), „La fontaine de vie” (francia). Ilyen formában hamarosan szinte egész Európában elterjedt.

Thienemann Tivadar szerint: „A Fons Vitae” tipikus képviselője a reformáció első idejéből való imádságoskönyveknek: minden izében biblikus, csupán a bibliából kiszedegetett idézeteket tartalmaz. Nem ima-encyklopaedia vagy formulare, hanem – Luther szellemében – csupán bibliai mondásokat ad az imára való készség fölkeltésére. A teljes hit által való üdvözülésnek igéje ebben a könyvben is az életnek, boldogságnak és megnyugvásnak forrása …”[34] A mű kétségtelen protestáns jellege ellenére sem volt kifejezetten kihívó a katolikusok számára, hiszen többségében bibliai idézeteket tartalmaz. Ez a körülmény, továbbá I. Miksa uralkodásának (1566–1576) viszonylag liberális felfogása tehette lehetővé e munka megjelentetését Bécsben, a szigorúan katolikus osztrák fővárosban.

Neu aufgefundene ungarländische bzw. ungarisch gedruckte Bücher des 16. Jahrhunderts

Der Verfasser hat 1969 während eines Forschungsaufenthaltes in Rumänien mehrere unbekannte, bzw. nur aus früheren Beschreibungen bekannte ungarländische, bzw. ungarisch gedruckte Bücher entdeckt. Im ersten Teil des Aufsatzes werden diese kurz beschrieben.

Aus der Bibliothek des ehemaligen Unitarier-Kollegiums zu Klausenburg stammen zwei, in einem Band vereinigte, von Stainhofer zu Wien gedruckte, ungarische Gebetbücher. Das eine ist die „Fons vitae”, eine in ganz Europa verbreitete Zusammenstellung von biblischen Texten protestantischen Charakters. Das andere ist die Übersetzung der „Psalmi seu precationes” des Bischofs von Rochester, John Fischer. – In einem Sammelband der Stadtbibliothek Iaşi sind mehrere griechische Drucke erhalten, die in der Kronstädter Offizin von Johann Honter, in den 40er Jahren des 16. Jahrhunderts gedruckt wurden. Einer dieser Drucke, der 1542 entstand, und die Werke „Πίναξ“ von Kebes, sowie „εγχειριδιον” von Epiktet enthält, war bis jetzt völlig unbekannt. In demselben Sammelband zu Iaşi befindet sich auch das Werk „’Έργα καί ημέραι Θεογονια“ von Hesiodos (Kronstadt 1543), das in der Fachliteratur zwar bekannt, jedoch mit keinem Exemplar belegt war. – Aus dem Einbanddeckel eines Buches in der Bibliothek des ehemaligen Lutherischen Gymnasiums zu Schäßburg wurden die lateinische und deutsche Variante eines Gedichts gegen die Türken ausgelöst. Das in Plakatform gedruckte Werk erschien 1593 in Hermannstadt. – In der Bibliothek des Hermannstädter Stadtarchivs wird das „Compendium etymologiae et syntaxis”, eine Schulgrammatik des schlesischen Pädagogen Laurentius Ludovicus, aufbewahrt. Diese, 1597 in der Offizin von Jakob Klöss zu Bartfeld gedruckte Ausgabe war bis jetzt gänzlich unbekannt.

Im zweiten Teil des Aufsatzes werden die in der zweiten Hälfte des 16. Jahrhunderts erschienenen ungarischen Übersetzungen der bereits erwähnten „Fons vitae” genauer lokalisiert und datiert. Es werden auch die Umstände der Entstehung und die europäische Verbreitung dieses Werkes erörtert.