19. A Szentlélekről elnevezett ispotályosrend búcsúlevele Esztergomban

Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1982–83. 207–220.

A firenzei Medici-családból származó reneszánsz pápa, X. Leó (Lorenzo il Magnifico fia) 1513. július 15-én kelt és szeptember 3-án kihirdetett bullájával Bakócz Tamás, esztergomi érseket bízta meg új keresztes hadjárat hirdetésével, amely mint köztudott, Dózsa György ve­zetésével már a kezdetén véres parasztháborúba torkollott. Az igen hosszú és számtalan részletkérdésre is kiterjedő pápai irat a megindítandó vállalkozás sikeres előkészítése érdeké­ben – annak egész tartama alatt – minden más céllal végzett búcsú hirdetését egész Magyar­országon megtiltotta. A biztonság kedvéért a bulla széles általánosságban felsorolta a ha­zánkban akkoriban végzett összes ilyen jellegű tevékenységet (pl. a kolostorokkal, búcsújáró helyekkel kapcsolatban). Négy esetben konkrét, pontosabban azonosítható búcsúról is olvasni lehet a pápai iratban: „ ... basilice principis apostolorom ... hospitalibus etiam Sancti Spiritus in Saxia de urbe ... ordinis Praemonstratensium ... sancti Anthonii de Vienna ... ”.[1]

A négy közül a római Szent Péter bazilika építése és a Szent Antalról nevezett ispotályosrend javára Magyarországon hirdetett búcsúk céljára készült nyomtatott űrlapok már korábban ismertekké váltak,[2] míg a Szentlélekről nevezett rend javára szolgáló ilyen do­kumentum most került elő. Az ilyen jellegű kiadványokról már korábban megjelent leírások[3] folytatásaként most ez utóbbinak ismertetésére kerül sor. A premontreiek hazai búcsúhirdeté­sét igazoló nyomtatvány eddig még nem volt fellelhető. A múlt század második felében a magyar tudományos életben jelentős szerepet játszott Ipolyi Arnold (1823–1886). A sokol­dalú főpap történelmi érdeklődését nem csupán számos írása (pl. a „Magyar mythologia”), de jelentós gyűjteményei is igazolják. Ezek egyikét, amely középkori okleveleket tartalmaz, ma az esztergomi prímási levéltár őrzi. A több mint száz dokumentum között két nyomtatott bú­csúlevél is található. Az egyik a Szent Antalról nevezett ispotályosrend érdekét szolgálta. A magyarországi terjesztéshez az űrlapokat a bécsi Winterburger-műhelyben nyomtatták 1505-ben. Ebből maradt egy példány az Ipolyi-gyűjteményben a 113. sorszám alatt. Ez kitöltetlen, amelynek alsó öt sora pedig csaknem teljes egészében leszakadt. Mint nyomtatványt már más, teljes példányból ismertettem.[4]

Az esztergomi különgyűjtemény másik, 104. jelzetű oklevele is nyomtatvány, amely a Szentlélekről nevezett ispotályosrend részére szolgált. A középkori egyház egyik legelterjed­tebb rendje volt ez, amely a szegények gondozásával foglalkozott. Az 1175 táján a francia Guido de Montpellier által szülővárosában alapított laikus társulat akkor kapott nagyobb je­lentőséget, amikor 1204. június 19-én az angolszászok korábbi zarándokházát, a S. Maria in Sassia-t a római Borgo-ban – nem messze a Szt. Péter bazilikától – ispotály[5] céljaira III. Ince pápától megkapták, egyidejűleg a rászorultak gondozásának előmozdítására az intézmény jótevői részére bizonyos búcsúkat is engedélyezett. A 13. században a társulat az ágostonos-johannita regula alapján szerzetesrenddé szerveződött.[6]

A középkori emberek gondolkodásmódjában központi helyet foglalt el a túlvilági jövőjé­ről történő minél messzebbmenő gondoskodás, így tehát minden olyan alkalmat megragadtak, amelyről feltételezték, illetve hitték, hogy az üdvözülésüket elősegítheti. Ennek tudható be – többek között az ereklyék mai szemmel nézve elképesztő tisztelete, a kegyhelyek felkeresése stb. Céljaik eléréséhez nem sajnáltak sem költséget, sem fáradtságot. Idővel azután a zarán­doklásra szánt pénznek nemes és közhasznú célokra történő adományozásával is megszerezni remélték azokat a kegyelmeket, amelyeket túlvilági boldogságuk biztosításához szükségesnek ítéltek. Ennek tudható be, hogy a pápai búcsúengedély, amelyet a Szentlélek-rend római háza kapott, egyben rendkívül hatékony anyagi támogatást is jelentett a rászorultak ottani gondo­zása számára.

Az avignoni évtizedeket követően visszatelepült pápák felismerték a Szentlélekről neve­zett ispotály fontos szociális szerepét Róma lakói számára, ezért következesen támogatták a rendet. Ennek egyik különösen hatékonynak bizonyult formája volt IV. Jenő 1446. március 25-én kelt bullája a rendnek mintegy társadalmi hátterül szolgáló laikus testvérület, confraternitas tagjai számára, amely szerint a halál órájában ezek a minden túlvilági szenve­déstől mentesítő teljes búcsút nyerhettek, továbbá életükben egy alkalommal feloldozást kér­hettek a gyónás keretében még a pápai jogkörbe tartozó, igen súlyos bűnök alól is. A teljes búcsú, vagyis az ideig tartó büntetéstől való szabadulás érdekében sokan vállalták, hogy elza­rándokoljanak Rómába, és viszonylag magas összeget, három arany forintot befizessenek az ispotály javára, amivel beléphettek a testvérületbe.

A jócselekedetek más formái (zarándoklat, böjt, ima stb.) mellé az adakozás besorolása a búcsú elnyerésének feltételei közé szinte végzetes következményekkel járt az egyház szem­pontjából, mert az idők során a pénzt közvetlenül kapcsolatba hozták a túlvilági boldogság elnyerésével. A búcsúk lelki feltételeit mind könnyebbé tették, aminek következtében ezek­nek szinte inflációjáról lehet beszélni. E folyamat jól érzékelhető a Szentlélekről nevezett is­potályosok, illetve jótevőik részére biztosított kedvezményeken keresztül is. Alig néhány év­tized telt el az említett privilégium kiadását követően, amikor IV. Sixtus 1478. március 21-én kiadott bullájával a római Szentlélekről nevezett ispotály (hospitalis Sancti Spiritus in Saxia de Roma) támogatói számára még a korábbinál is jóval nagyobb kedvezményeket biztosított, ráadásul eltörölte a testvérületbe történő belépés két korábbi megkötöttségét: a személyes mejelenést és az előírt magas díjat. Mindenki tehetsége szerint adakozva, megbízott révén is részese lehetett a confraternitas tagjai számára a pápák által biztosított lelki javaknak.

Az új, könnyített lehetőségek természetesen nyomban tükröződtek a társulatba belépők számának növekedésében is, amint ez annak fennmaradt anyakönyvéből jól kimutatható. Ugyanez az értékes dokumentum lehetőséget nyújt arra, hogy a Magyarországról Rómába ér­kezettek neveit is tanulmányozni lehessen. Erre a lehetőségre a történészek már közel másfél évszázada felfigyeltek, és a nevezett anyakönyv magyar vonatkozásait önálló kiadványban publikálták.[7] Rómába látogató hazánkfiai közül azok neve, akik beiratkoztak a Borgo-ban levő ispotály támogatói sorába, az említett matrikulában megörökítést nyertek. Számuk meg­lehetősen hullámzó: eleinte csupán elvétve akadtak ilyenek az amúgy is kevés bejegyzés kö­zött. Az 1482. esztendőből azonban már 28 hazai beiratkozó és azok közvetlen hozzátarto­zóinak neve olvasható. Az 1500. évi jubileumi szentév óriási búcsúlehetőségei rendkívül sok zarándokot vonzottak Rómába. Ezek közül januárban meglepően sokan, 180, az egész év fo­lyamán pedig összesen több, mint ötszáz személy iratkozott be családtagjaival együtt a Szentlélekről nevezett ispotály támogatói sorába. De még 1520-ból is 42 magyar vonatkozású bejegyzés található az említett anyakönyvben. Számuk 1523-ban azonban már kettőre csök­kent. Az ebben az esztendőben Rómában tomboló pestis kitörésétől már nem vezették tovább a még 1446-ban megkezdett anyakönyvet.

A római ház egyben a Szentlélekről nevezett ispotályos kanonokrend központja volt. A kezdetben kizárólag világiakból álló kolostori közösségbe később egyháziak is tartoztak, akik a szokásos szerzetesi fogadalmakon (szegénység, szüzesség és engedelmesség) kívül még egy negyediket is tettek, mégpedig a szegények gondozására. Vezetőjük, a nagymester, azonban mindig laikus személy volt. A 14. században Európa-szerte több mint ezer házban, illetve is­potályban fejtették ki szociális és lelkipásztori tevékenységüket. Rendszerint folyóvizek mentén hidak és kapuk közelében telepedtek meg, hogy a közeli és gyámolítást igénylőkön kívül a rászoruló utasoknak is segítségükre lehessenek.[8] Erős olasz, francia, spanyol, német és portugál ága volt a rendnek, de Dánia, Norvégia, Svédország és Lengyelország mellett – többek között – Magyarországon is vezettek ispotályokat. Az egyes házak vezetőjét, a priort, azaz perjelt az a város jelölte ki, amelynek területén a kórház feküdt. A 16. század második negyedére a házak túlnyomó többsége feloszlott, illetve közvetlen városi kezelésbe került. Legtovább még az alapító francia ág tartotta magát, amelyet azután végleg a francia forrada­lom söpört el. A szentlélek ispotályosrend teljes feloszlatását IX. Pius pápa 1847. július 1-én rendelte el.[9]

A 15. század utolsó évtizedeiben a Szentlélek-rendben is felismerték az erre illetékesek Gutenberg találmányának jelentőségét, amelyet azután rögtön céljaik szolgálatába is állítot­tak. „Indulgentiae et beneficia a sede apostolica concessa hospitali Sancti Spiritus Romae” címmel előbb – 1474 táján – Augsburgban, majd egy évtizeddel később Nürnbergben nyom­tatott formában adták közre azokat a lelki kedvezményeket, amelyekben a pápai bullák értel­mében a Szentlélek-rend támogatói részesülhettek.[10] Jól mutatják tehát ezek a kiadványok, hogy a rend céljaira szolgáló anyagiak gyűjtése nem korlátozódott Rómára, hanem az – akár­csak az ispotályok serege – egész Európára kiterjedt.

A római központ által kiküldött búcsúbiztosok a pápai bullák alapján végezték tevékeny­ségüket. Ezek egyike, Richardus Pontanus Lipcsében 1485-ben nyomtatott űrlapokat állított ki annak igazolására, hogy valaki belépett a nevezett római társulatba, ami által részesévé vált a tagok számára biztosított lelki kedvezményeknek.[11] A rend vezetői továbbra is azon serény­kedtek, hogy a pápáktól további, lehetőleg minél vonzóbb privilégiumokat eszközöljenek ki e testvérület tagjai számára, amelyek a búcsúk hirdetését hatékonyan segíthették. Fáradozásaik eredménye azután VIII. Incének e tárgyban kelt bullája volt, amelyet 1486. március 21-én bo­csátott ki. Ezt Albrecht von Bayern, strassburgi püspök 1486. november 29-én nyomtatott formában hirdette ki.[12] Nem is maradtak eredménytelenek a búcsúhirdetésre irányuló újabb tö­rekvések. Ezt bizonyítja az a flandriai Leuven városában nyomtatott űrlap, amelynek egy példánya fennmaradt 1488 tájáról. Ebben Aegidius de Bona Fide de Escola biztos igazolta, hogy a kedvezményezett a Szentlélek társulatának tagja.[13]

A rend javára végzett németországi búcsúhirdetés további nyomtatott emlékei is ismerete­sek a következő évekből. „Dominicus de Runcho, praeceptoris sacri et apostolici hospitalis S. Spiritus in Saxia de Urbe ac totius eiusdem ordinis magistri generalis” társulati tagságot iga­zoló levelét 1492-ben Lipcsében állították elő.[14] Azonos jellegű nyomtatvány készült négy év­vel később Augsburgban, amelynek élén „Gabriel Fenolgiosa de Valentia, familiaris s. d. nostri papae commissarius deputatus” neve áll,[15] majd 1497-ben a schleswig-holsteini Kuddewörde priorja, Wenceslaus Sborbach Észak-Németországban bocsátott ki hasonló tar­talmú oklevelet, amelynek szövegét Lübeckben nyomtatták.[16]

Attól kezdve, hogy 1492. augusztus 12-én a spanyol Borgia-család egyik sarja VI. Sándor néven a pápai trónra került, a Szentszék és Spanyolország kapcsolatai még jobban elmélyül­tek. A fentebb említett és németországi búcsúbiztosi tevékenységéből megismert Fenolgiosa szülővárosa Valencia volt, és ő maga a spanyol pápa familiárisa volt, így nem véletlen, hogy 1499-ből két olyan egyleveles nyomtatvány is fennmaradt spanyol nyelven, amelyet Valladolidban készítettek a Szentlélekről nevezett ispotályosrend javára.[17]

Természetesen magában Itáliában is hirdették a búcsút a római Szentlélek-ispotály jótevői számára, s a nyomtatást itt is igénybe vették. 1491. évszámmal a következő év dereka után készült Bolognában „Antonius Sebastiani de Casulis, prior Sancti Spiritus Villae Fontanae” nevében az ehhez szükséges űrlap.[18]

A Szentlélek-társulathoz tartozást igazoló nyomtatott levél a bevezetőben említett Ipolyi-gyűjtemény itt tárgyalt darabja is (1. ábra). Szövege azonos az Antonius Sebastiani de Casulis és a Gabriel Fenolgiosa által kibocsátottakéval, azonban az esztergomi oklevélen e nevek helyett a következő szöveg olvasható: „Nos Franciscus Tripontinus utriusque iuris doctor reverendi in Christo patria et domini Constantii de Roma praeceptoris sacri et apostolici hospitalis Sancti Spiritus in Saxia de Urbe ac totius eiusdem ordinis magistri generalis, necnon dicti hospitalis et monasterii eiusdem procurator et commisarius deputatus.” (A fenti­ekben közölt Dominicus de Runcho rangja és címe 1492-ben pontosan ezzel azonos volt.)

A nyomtatott szöveg betűkből álló római évszáma 1491-re szól, amelyet tollvonással 1492-re javították át. Az igazolás az 1492. július 25-én elhunyt VIII. Ince pápa nevében tör­tént. Miután már nem ő, hanem utóda, VI. Sándor nevében kerültek kibocsátásra Antonius Sebastiani Casulis és Dominicus de Runcho hasonló jellegű és nyomtatásban készült iratai, Franciscus Tripontinus ezeket megelőzően sorolható be a Szentlélekről nevezett ispotályosrend búcsúbiztosainak tevékenységi időrendjébe.

Franciscus Tripontinus feltehetően a Rómától északra fekvő kis városkából Tripontino (Tripontium) származik, amely a Nerra, Freddera, valamint az ezek egyesüléséből származó folyócskán állott három hídról kapta a nevét.[19] A búcsúbiztos nem szerepelt eddig a 15. századi nyomtatványokat regisztráló és Berlinben székelő „Gesamtkatalog der Wiegendrucke” (GW) szerkesztőségének nyilvántartásaiban. Németországban kifejtett későbbi tevékenységé­ről azonban viszonylag több adat áll rendelkezésre.[20]

1515. május 15-én Tripontinus ugyancsak nyomtatott űrlap kitöltésével igazolta Münc­henben a Szentlélek-társulatba történt belépést annak minden lelki kedvezményével. Két hét­tel később Freisingben biztostársával, Phoebus Brigetus-szal közösen vették fel a nevezett testvérületbe Tegernsee 44 szerzetesét tíz forint lefizetése ellenében. Az a szinte korlátlan bőkezűség, amellyel Tripontinus a Szentlélek-társulat javára végzett gyűjtése során a búcsú­kat osztogatta, a bajorországi bencés kolostor szerzeteseiben is kétségeket ébresztett. A leg­különbözőbb kérdésekkel ostromolták ezért az Itáliából érkezett búcsúbiztost.[21] Ő azután igye­kezett „nagyvonalúan” minden aggályoskodást eloszlatni, amelynek során elképesztő ra­bulisztikával élt. Ennek illusztrálására szolgáljon itt csupán az az „érve”, amellyel megvála­szolta azt a kérdést, hogy miért nyerhető el a kedvezményezettek számára egészségesen két­szer is a teljes búcsú? Tripontinus szerint azért, mert ezt a privilégiumot két pápa (V. Urbán és IV. Sixtus) is adományozta a Szentlélek-társulatnak. Ez persze nem igaz, hiszen a későbbi pápa csupán megerősítette, de nem kettőzte meg az elődje által adott kiváltságokat. A halál óráján adható és teljes búcsúval járó feloldozás kedvezményét is igen „széleskörűen” értel­mezte a római küldött: ez szerinte minden alkalommal igénybe vehető ahányszor csak a ked­vezményezett életveszedelemben forog. Még kishitűséggel is korholta a búcsúbiztos a tegernseei szerzeteseket, mondván: „Miért vagytok olyan aggályoskodók? Ha valamit Isten megbocsát, miért legyenek az ő sáfárai fukarok? „[22]

1515. november 20-án Tripontinus engedélyt kapott, hogy a gyűjtést a bambergi egyház­megye területére is kiterjessze. A következő év januárjában Hof városában megbízottja, Johannes de Roma e hónap 27-én olyan igazolást állított, ki, amelyben az adományt adó pol­gár elhunyt szülei számára biztosított teljes búcsút. Ez a kedvezmény – még a búcsúosztásnak ekkorra már amúgy is szertelenül elharapózódott szokása idején is – minőségi változást je­lentett a korábbi gyakorlathoz képest.

Az elhunytak számára adható teljes búcsú teológiailag problematikus engedélyezésénél a búcsúbiztosok – élükön éppen az Alessandro Neroni nagymester vezette (1514–1526) Szentlélekrend megbízottai – V. Miklós egy bullájára hivatkoztak. A mai történelmi kritika fényében egyértelmű, hogy ilyen bulla nem létezik, és azt éppen 1516-ban koholták.[23] Tripontinus kétes értékű dicsősége, hogy ő volt az elsők egyike, aki ezt a hamisítást megkísé­relte a gyakorlatba átültetni, illetve abból hasznot húzni igyekezett. Ez a magatartása jól mu­tatja, hogy meglehetősen felelőtlenül próbált Tripontinus és vele egyidejűleg számos más búcsúbiztos is a hivők részére minél könnyebben elnyerhető és minél nagyobb túlvilági előnyt ígérni. Gyűjtésüket – feltehetően – nem saját gazdagodásukra fordították, hanem a rá­szorultaknak akartak egyre több szolgálatot tenni. Talán ennek során az a meggyőződés ve­zethette őket, hogy a nemes cél szentesíti a nem helyes eszközöket is. Túlbuzgóságuk azon­ban nem egyedül saját rendjüket, de az egész egyházat is komoly veszélybe sodorta.

Az ellenhatás azonnal jelentkezett is. Mikor Tripontinus 1516 nagyböjtjének kezdetén, vagyis még február első felében Nürnbergbe érkezett, ott számos, teológiailag jól képzett em­berben megalapozott kétség támadt az elhunytak javára adható teljes búcsúval kapcsolatban. A városi tanács tehát megvizsgáltatta Nürnberg vezető lelkészével a búcsúbiztos iratait. Ő azokban számos ellentmondást talált, nem is említve a tényleges gyakorlatnak ezektől történő eltéréseit. Ezért azután a tanács, „hogy a lakosságot homályos látszattal rá ne szedjék” a gyűjtést nem engedélyezte. Tripontinusnak ugyan megtérítették az előkészítéssel kapcsolatos költségeit (tíz forint), de végül is dolgavégezetlenül kellett Nürnbergből távoznia.[24]

Jól példázza ez az eset egyfelől a búcsúterjesztéssel kapcsolatos visszaéléseket, másfelől az emberek széles körében ezzel szemben kiváltott ellenérzéseket. Mindez tipikusnak mond­ható Németországban az 1516. esztendőben. Ekkor a nürnbergi tanács még csak ilyen módon igyekezett – akár bizonyos összeg lefizetése árán is – megszabadulni a. „nagyvonalú” búcsúbiztostól, míg a következő évben a wittembergi ágostonos szerzetes, Martin Luther már határozottan lépett fel az ő „Tripontinus”-a, a Szent Péter bazilika építéséhez gyűjtést végző, dominikánus Johann Tetzel-lel szemben, hirdetve, hogy az egyház megreformálásának ügye immár valóban elengedhetetlenné, sőt elodázhatatlanná vált.

Visszatérve az Esztergomban őrzött űrlapra (papírméret 235×338 mm, a szedéstüköré 130×222 mm), az – ahogy ez általában ebben az időben szokásos – nem tünteti fel a nyomdai eredetét. De tipográfiai kiállítása olyan felszerelésről tanúskodik, amely egyértelműen Velen­cére mutat. Ezen belül a szövegtípus megnyugtatóan azonosítható Johann Hamann velencei műhelyének 7. számú sorozatával.[25] Azonban az ebben a nyomdában használt, kiemelő betűk (lombardok) – bár stílusukban azonosak – eltérnek az Esztergomban őrzött oklevélben lát­hatóktól. Hamann velencei officinájában állították elő egyébként Georg Ruem budai könyv­kereskedő költségén 1493. február 1-én az esztergomi misekönyv egyik kiadását.[26] Jóllehet eb­ben Hamann azonos méretű lombard-sorozatából százszámra látható kezdőbetű, az űrlapon levő S, N és M megnyugtató módon mégsem azonosítható egyikkel sem. Nyomdászmeghatá­rozás ezért csak némi fenntartással adható; de jobb megoldást a Gesamtkatalog der Wiegen­drucke berlini szerkesztősége sem tudott ajánlani. Hamann magyarországi kapcsolata – a már említett misekönyvön kívül – más kiadványával is alátámasztható.[27]

Az űrlapot kézírással a helységnév feltüntetése nélkül 1492. március 21-én „nobis in Christo Nicolaus Zachs(?) cum coniuge sua Barbara” részére állították ki. Miután Ipolyi ok­levélgyűjteményének darabjai szinte mind magyarországi eredetűek, jogos a feltevés, hogy ez az oklevél is valamelyik hazai város „Sachs” nevű polgára részére készül.[28] A Szentlélek­társulat római anyakönyve, amint erről a fentiekben már szó esett, szerencsés módon fenn­maradt, sőt a Magyarországról beiratkozottak névsorát publikálták is. Így azután ellenőrizhető volt, hogy vajon nem Rómában töltötték-e ki ezt a nyomtatott űrlapot. Jóllehet a Szentlélekről nevezett rend középpontjában 1492-ben mintegy félszáz hazai személyt jegyeztek be, a kedvezményezett és felesége neve ezek között nem található. Nyilvánvaló, hogy az űrlapot nem Rómában állították ki, hiszen ennek a feltételezésnek nyomtatás velencei eredete is ellene mond. Ez utóbbi körülmény inkább arra utal, hogy a Szentlélek-társulatba történt be­lépést igazoló okmányt Magyarországon állították ki. Akkoriban Velence volt ugyanis a hazánkhoz fekvő egyik legközelebbi nyomdahely, és egyben egész Európában is a legna­gyobb. Az Itáliából a Kárpát-medencébe érkező búcsúbiztosok útja is a lagúnák városa táján vezetett. Mindehhez fel kell ismét hozni Ipolyi oklevélgyűjteménye darabjainak hazai erede­tét is, ahol a most vizsgált – sajnos helynév nélkül kiállított – dokumentumot ma is őrzik.

A rendkívül szórványosan fennmaradt adatok alapján igen nehéz biztonságosan meghatá­rozni, hogy Magyarországon hol, mikor és melyik rend kezelésében állott egy-egy ispotály. A „cruciger” és „crucifer”, vagyis keresztvivő, keresztet viselő megjelölés a középkori Magyar­országon gyűjtőfogalom volt, amely legalább négy olyan rendet takar, amely ruházatán jól látható módon, nagyméretű keresztet hordott. A német lovagrend és a johanniták megosztot­ták tevékenységüket a harc és a betegápolás között, így tehát a rászorultak gondozásából is kivették részüket. De ugyancsak keresztet hordtak öltözékükön a kizárólag ispotályos szol­gálatot teljesítő, két további rend tagjai: az antoniták és a Szentlélekről nevezett rendhez tar­tozók. Az előbbiek esetében a kereszt alakja a mai nagy T-betűre hasonlított, az utóbbiaknál pedig fekete alapon fehér kettős kereszt volt. Ez a jelvény különben megtalálható az ismert­tett búcsúlevél közepén, kis fametszetről lenyomtatva, de ugyanez látható az oklevél aljára középen helyezett papírpecséten is.[29]

A rendek megnevezésének pontatlanságából adódó bizonytalanságot még fokozza az a tény, hogy a középkorban előszeretettel nevezték a városokban működő ispotályokat a Szentlélekről. Viszont nem minden ezt a nevet viselő ispotály tartozott a Szentlélek-rend­hez,[30] mint ahogy a Szentlélek-rend házai közül egyik-másik más elnevezést is kaphatott.[31]

A Szentlélekről nevezett ispotályosrend magyarországi házaira vonatkozó eddigi ismeretek az alábbiakban foglalhatók össze. Beda Dudík a múlt század derekán Rómában nem csupán a Morvaországgal összefüggő történelmi emlékeket kutatta, hanem érdeklődése kiterjedt a Habs­burg-monarchia egész területére. Járt a Szentlélek-rend egykori központi házában, ahol a levél­tárban – a confraternitas már említett anyakönyve mellett – a rend 1431 és 1600 közötti házait nyilvántartó kéziratos kötet, továbbá a kibocsátott levelek fogalmazványát tartalmazó „liber expeditionum”-ot ia tanulmányozta. Innen a következő magyarországi adatokat jegyezte ki 1503-ból: „... 3um membrum est domus seu hospitale S. Spiritus de Buda in Ungaria cum suis membris solvere tenetur priori et magistro Viennensi marcas duas, quae sunt ducati octo. 4um membrum est domus seu hospitale S. Spiritus de Septem Castris cum membris suis solvere tenetur unam marcam, seu quatuor ducatos, et vocatur domus de Cibinio et est membrum de Buda. 5um membrum est domus seu hospítale S. Spiritus de Castro Mariae in provincia Bursiae Strigonien. dicti ord. S. Spiritus, quod recepit pauperes de novo.”[32]

Ezek szerint tehát Magyarországon a Szentlélek-rend három szervezet egységre tagoló­dott. Élükön a budai ház állott, amely azonban a bécsi alá tartozott. A három magyarországi csoport vezetőháza Budán, Szebenben és a barcasági Földváron volt. A hazai házak szerve­zetileg tehát az ausztriai rendtartományhoz tartoztak, amelynek tagjait a francia Paul Brune a rend nemzetközi történetében – időpont megjelölése nélkül – így sorolta fel: „Buda, Bulgarum, Marienbourg (Castrum mariae), Glurni in Hungaria, Hermannstadt (Cybinium), Littau, Lucania in Moravia, Maros Vasarhely (Vasabrcher, dioc. Transylv.), S. Hypollyte proche Vienne, Vienne.”[33] Leszámítva a már említett három hazai vezetőházat (Buda, Szeben és Földvár) marad az azonosítás szempontjából problematikus „Glurni in Hungaria” és az egyértelmű Marosvásárhely.

Pásztor Lajos szerint Magyarországon a Szentlélek-rend volt a legjelentősebb ispotályos testület, amelynek házai a középkor végén a következő helyen voltak találhatók: Buda, Nagy­szeben, Beszterce, Székelyvásárhely, Földvár, Segesvár, Királynémeti, „Azra” (?) (Csanád megye) és Pécs.[34] Összevetve ezt a kis listát a fenti közlésekkel – miután az egykori Székelyvá­sárhely azonos a későbbi Marosvásárhellyel – új adatként értékelendő: Beszterce, Segesvár, Királynémeti, a Csanád-megyei Azra és Pécs.

Somogyi Zoltán igen alaposan tárgyalta a rend magyarországi házainak történetét.[35] A bu­dai főházról szóló első híradás 1330-ból származik.[36] (Miután ez az oklevél egy birtokrész át­engedéséről szól, az alapítás évét nyilván ez elé az időpont elé kell helyezni.) Ettől kezdve aztán a 16. század elejéig viszonylag sok adat áll rendelkezésre erről az ispotályról.[37] Utóbb ezeket Kubinyi András még továbbiakkal egészítette ki, aki pontosan ki is jelölte a teljesen elpusztult ispotály helyét. Buda északi elővárosában, Felhévízen állott a Szentlélekről elneve­zett ispotály (in Superioribus Calidis Aquis Budensibus) a meleg forrásoknál, a Malomtó mellett, a mai Lukácsfürdővel szemben.[38]

Somogyi és Kubinyi írásai nyomán igen jól érzékelhető általában az ilyen ispotályosok helyzete Magyarországon. E szociális rendeltetésű intézmények a 14. században szervezetileg még meglehetősen szilárdan kötődtek a rendhez és rajta keresztül az egyházhoz. A közelük­ben levő, vagy az őket befogadó város tanácsa azonban idővel mind szorosabb szálakkal fűzte magához az ispotályosokat. Így azután a 15. század során – természetesen hullámzó erőviszonyok mellett – fokozatosan kiterjesztették felügyeletüket ezekre az intézményekre, amelyek a város szociális ellátottsága tekintetében mind fontosabb szerepet játszottak.

Ezzel a változással párhuzamosan módosult az ispotályok feladatköre is: a korábban min­denkire egyaránt kiterjedő, felebaráti gondoskodás egyre inkább csak a városlakókra szorít­kozott. Míg egykor minden ellátás a hívek adományaiból térítésmentesen történt, idővel azok, akik fizettek, előnyben részesültek a többiekkel szemben. Ez volt az ún. javadalmas rendszer, amelynek igénybevételével mind több polgár vonult vissza öreg korában az ispotályba. Ezzel egyre gyakrabban szorították ki a náluknál jóval rászorultabbakat a házból, amivel szociális feszültség jött létre.[39]

Lényegében a fentiekben körvonalazott viszonyok kőzött tevékenykedett a Szentlélekről nevezett ispotály az erdélyi Szebenben is, amelyet 1292. június 24-én vett kezelésbe a rend. A 15. század végére azután már ez a ház is a várostól függött. A budaival tehát párhuzamosan változásokról viszonylag sok korabeli dokumentum áll rendelkezésére.[40]

Az ispotályok irányításának joga körüli, szinte állandó vita nem kizárólagos magyaror­szági, hanem Európa-szerte meglehetősen elterjedt jelenség volt. A középkori egyházi szer­vezet a privilégiumok sűrűjében idővel szinte áttekinthetetlenné vált.[41] Ez a zavaros és számta­lan visszaélésre módot adó helyzet is változtatást igényelt, amely a reformáció célkitű­zései között – a búcsúhirdetés és más témák mellett – ugyancsak szerepelt.

A hazai Szentlélek-renden belül a harmadik szervezeti egység élén a barcasági Földvár állott. Erről az erdélyi ispotályról 1455-ből maradt fenn adat, de az már jóval korábban is lé­tezett.[42] Az egykor a német lovagrend által alapított Marienburg egyház-szervezetileg közvetle­nül Esztergom alá volt rendelve. A helység azonosítását Dudík nem tudta elvé­gezni,[43] míg Nagy Iván ezt Márianosztrán (Hont megye), illetve magában Esztergom város­ában kereste.[44]

Szintén Dudík tudósított a rend római levéltárából a Székelyvásárhelyen (Dudíknál „Zeckel und Vasarhely”), azaz Marosvásárhelyen 1510-ben működött ispotályról.[45] Ugyan­csak Dudík írt a rendnek 1519-ben az erdélyi Baiersdorf-ban tevékenykedett házáról.[46] Ez utóbbi a Beszterce közelében fekvő Királynémetivel azonosítható. Az igen közeli Beszterce városában 1295-től kimutatható ispotály, amelynek vezetőjét „magister”nek nevezték. Ennek alapján Friedrich Müller feltételezte,[47] hogy ez a ház is a Szentlélek-rendhez tartozott. Győr­ffy György is kifejezetten ispotályos rendről írt 1295-ből.[48] Miután Királynémetit alig 10 km távolság választja el Beszterce városától, a két ispotály, illetve Szentlélek-rendház alighanem azonos lehetett, illetve idővel talán a helyét változtathatta.

Hasonlóan problematikus a segesvári Szentlélek-rendház ügye. A 16. század elején csak egyetlen ispotály tevékenykedett a városban, amelyet azonban az antoniták vezettek.[49] Báthori István fejedelem 1575. május 2-án kelt oklevelében valóban szerepel e mellett a Szentlélekről elnevezett „xenodochium” is.[50] Nem volt azonban semmi bizonyíték sem talál­ható arra vonatkozólag, hogy ez az intézmény valaha is a nevezett rendhez tartozott volna.

Gondot okoz a rend pécsi jelenlétének kérdése is. Dudík tudni vélte, hogy a Szentlélek-rend női ága házzal rendelkezett Pécsett.[51] Ezzel szemben Rupp Jakab arról tudósított, hogy a Szentlélekről elnevezett pécsi apácazárda domonkosrendi volt. Perjelnője, Dorottya 1497-ben csupán a Szentlélek-rend testvérületébe lépett be társaival Rómában, amint ezt a már többször is említett matrikula bizonyítja.[52]

Nem értelmezhető teljesen megnyugtató módon Brune adata a rend „Glurni in Hungaria” megjelölésű házáról,[53] amelyről még a publikálatlan római források alapján dolgozó Pásztor sem tudott.[54] Miután Magyarországon ilyen helynév nem volt fellelhető, arra lehet gondolni, hogy ezt az osztrák rendtartományon belül – az „in Hungaria” megjelölés ellenére is – máshol kell keresni. Ez esetben a legmeggyőzőbbnek a dél-tiroli Glurns (ma Glorenza) városkával történő azonosítás tűnik.[55] A fenti rostálás ellenére is legalább féltucat háza lehetett a Szentlé­lekrendnek Magyarországon a középkor végén. A búcsúhoz kötött gyűjtést így széles körben végezhették, amint ezt a bevezetőben idézett, 1513. évi pápai bulla is bizonyítja. Fel­tehetően ennek emléke a most Esztergomban előkerült és 1492-ből keltezett nyomtatott űrlap. Ennek az ősnyomtatványnak bibliográfiailag pontos leírása a „Gesamtkatalog der Wiegendrucke” módszere alapján az alábbi:

Trípontinus, Franciatus: Bruderschaftsbrief zum Beaten des Hospitals S. Spiritus in Saxia zu Rom. 1491. [Venezia: Johann Hamann]
1 Bl. einseitig bedruckt. 130×222 mn. 33 Z. Type: 5: 706. Init: f(?).       
Ein Holzschnitt (Doppelkreuz).          
Z. 1: Tenores et caſus gŗarũ et indulgentiaź per ſummos ² ſcĩſſimos Romanos pontifices cõceſſarũ: ſacro ² apľico hoſpitali ſancti ſpũs in ſaxia de ║ roma: ac magiſtro et fratrib⁹ eiuſdem ² benefactoribus ² cõfratrib⁹ ² earũdẽ bullarũ ² lŗarũ apľĩcarũ articuli ² effectus ß ſimplicem copiam. ║ SANCTISSIM[US dominus noste]r Innocẽti⁹ diuina üuidẽtia papa.viij. ĩ bulla ſue approbatiõis ² ćfirmatõis dicit á Honori⁹ papa.iij. ćceſſit ma║gistro ² fratrib⁹ dicti [hospitalis sancti spiritus] … Z. 24: NOS FRANCISCUS tripontinus vtriuſþ iuris doctor Reuerendi in xýo patris et dñi dñi Conſtantij de Roma: ýceptoris ſacri ² apľici hoſpi-║talis ſcí ſpús ĩ ſaxia de vrbe: actotius eiuſdẽ ordĩs magiſtri generalis: necnõ dcí hoſpitalis et monaſterij eiuſdẽ ücurator ² cõmiſſari⁹ deputat⁹: fidem ║ facim⁹. … Z. 28: … Datũ Anno a natiuitate dñi. M.cccc.lxxxxj [mit Handschrift ergänzt: j] Z. 29: Forma abſolutionis. ║ … Endet Z. 32: … In nomine patris et filij ² ſpũs║ſcí Amen.║           
Esztergom Arch.

EIN BRUDERSCHAFTSBRIEF DES HOSPITALORDENS VOM HL. GEIST IN ESZTERGOM

Aus der päpstlichen Bulle vom 16. Juli 1613. ist zu erfahren, dass die Ablässe – unter an­deren – für den Bau des Peterdoms in Rom, für die Hospitalorden der Antoniten und des Heiligen Geistes damals in Ungarn verkündigt wurden. Für den Dombau und für die Antoni­ten waren schon gedruckte Ablassbriefe früher bekannt, die in den ersten Jahren des 16. Jahrhunderts in Ungarn ausgefüllt wurden. Nun kam ein solches Formular auch für den Hos­pitalorden vom Hl. Geist aus dem erzbischöflichen Archiv von Esztergom (Gran) zum Vor­schein. Der Ablassbrief wurde am 21. III. 1492 in einer nicht benannten Ortschaft für „Ni­colaus Zachs“ ausgestellt. Man kann annehmen, dass es sich hier um einen Nikolaus Sachs aus irgendeiner Stadt von Ungarn handelt. Das Blankett wurde in Venedig – wahrscheinlich in der Druckerei von Johann Hamann – hergestellt, und jetzt als unbekannter Wiegendruck beschrieben.

Der Ablasskommissar war dabei Franciscus Tripontinus, der später in den Jahren 1515–1516 in Süd-Deutschland tätig war. Er hat damals einen vollkommenen Ablass auch für die Verstorbenen verkündigt. Seine diesebezügliche, auf falschen Dokumenten stützende Tätig­keit hat die Stadt Nürnberg im Frühjahr 1516 als unerwünscht erklärt.

Der Hospitalorden vom HI. Geist besass im 16. Jahrhundert mehrere Hospitäler in Un­garn: Buda (Ofen), Szeben (Hermannstadt), Földvár (Marienburg in Burzenland), in Besz­terce (Bistritz), in Marosvásárhely (Neumarkt in Siebenbürgen) usw. Mehrere Ort­schaften, die in der früheren Fachliteratur erwähnt wurden, musste man aus der Liste des Hospitalor­dens vom Hl. Geist in Ungarn streichen. Die Häuser standen am Anfang des 16. Jahrhunderts meistens schon nicht unter der Leitung des Ordens, sondern der einzelnen Städte.