20. Újabb adatok a Szentlélekről nevezett ispotályosrenddel
kapcsolatos nyomtatványokról

Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1984-1985. 237–250.

Az Országos Széchényi Könyvtár előző évkönyvében – egy Esztergomban őrzött búcsúlevél bemutatása során – már igyekeztem összefoglalni a Szentlélekről elnevezett ispotályosrenddel kapcsolatos nyomtatványukra vonatkozó ismereteket.[1] Nem sokkal a kézirat nyomdába küldése után egymást követően több új adat is került elő e témakörből, ezért az alábbiakban ezekkel kívánom kiegészíteni előző írásomat.

I.

A párizsi Bibliothèque Nationale a világ egyik legjelentősebb ősnyomtatvány-gyűjteményét mondhatja magáénak, amelynek katalógusát most publikálják kisebb részletekben. Ebben található annak a nyomtatott búcsúlevél űrlapnak rövid leírása,[2] amelyet a VIII. Ince pápa által adományozott privilégiumok alapján a rend nagymestere, Constanti(n)us de Roma(nis) a római ispotály számára bocsátott ki. A korábbi eredetű, hozzávetőleges nyomdászmegállapítás szerint Lyonban 1486 és 1492 között, valószínűleg Janon Carcain műhelyében állították elő.[3] Ezzel tehát a Szentlélekről nevezett ispotályosrend által a 15. században kiadott és az előző cikkben ismertetett nyomtatványok száma tovább gyarapodott.

Bár az ősnyomtatványok rendszeres feltárása és nyilvántartásba vétele világszerte immár évtizedek óta lényegében befejeződött, jogosan várható, hogy ilyen egyleveles űrlapokból, mint amilyenek ezek a búcsúlevelek, a különböző forrásokból (levéltárakból, könyvtáblákból, stb.) a jövőben is újabb és újabb példányuk fognak előkerülni, amelyek többsége – ugyancsak e nyomtatványuk jellege miatt – unikum volt és lesz.

II.

Pontosan ebbe a csoportba tartozik az esztergomi prímási levéltár nyomtatott oklevele,[4] amely azonban, sajnos, nem teljes: az egyleveles nyomtatvány jobb oldaláról kikövetkeztethetőleg hiányzik a papírnak kb. harminc, a szövegnek pedig mintegy húsz százaléka.[5] Így hiányos mind a nyomtatott búcsúlevél szövege, mind annak kézírásos kitöltése (1. ábra). Az előbbi felsorolja az uralkodó VI. Sándor pápától mintegy két évszázadra visszamenőleg azokat a lelki kiváltságokat, amelyekben a római Szentlélek ispotály jótevői és testvérületének (confraternitas) tagjai részesülhetnek. A terjedelemben az egésznek több, mint a felét foglalja el ez a lista.

A következő bekezdés az oklevél legegyénibb része, amely előadja, hogy a búcsút Benedictus de Senis, a Szentlélekről nevezett ispotályosrend nagymestere megbízásából kik hirdették. A dokumentum említett hiányos volta itt érezteti legsúlyosabb hatását, ezért a búcsúbiztosok névsora sajnálatosan csonka. Ma a következők olvashatók „Jacobus de Prussia et Johannes Sommerfelt E …” éspedig „… pater Steyner, praeceptor de Steynavia et Loben et Jacubus Albé …” megbízásából. Még nagyobb hiányérzetet kelt a kézírásos kitöltés csonkasága ugyanebben a részben, amelyből ma már csupán annyi tudható meg, hogy a kedvezményezett keresztneve „Nicolaus” volt, és az oklevelet július 18-án „in Stregonia” állították ki. Mind az évszám, mind a családnév – az esetleges további személyek jelölésével – lemaradt. A harmadik, legrövidebb rész a „forma absolutionis”, amely azt a formulát tartalmazza, amellyel a gyóntató ennek az oklevélnek alapján a kedvezményezettet feloldozhatta bűnei alól.

A dokumentum alján a 46 mm átmérőjű, papírfelzetes, piros pecséten jól látható az ispotályosrend jellegzetes kettős keresztje, valamint a felette galamb formájában ábrázolt Szentlélek jelvény is. Már elmosódottabb a kereszt tövénél kivehető két fej, amíg a kétsoros körirat szövege teljességgel olvashatatlan. A hátlapon három különböző kéz írása ismerhető fel. A legfiatalabb ezek közül az „Ex Archivo Primatiali Ecclesiastico 1797” szöveg. Akárcsak ez, a „14 Lit G” jelzet is ma már meghaladott a prímási levéltáron belül. Az előbbieknél valamivel idősebb írás a „Confirmatio Alexandri 6 papae indulgentiarum variarum diversis pontificibus datarum. Anno 1501:” bejegyzés, amely tehát – szerencsés módon – megőrizte a dokumentum keltének évszámát. Az oklevél hátlapjának harmadik, kézzel készült szövege: „Coram me Thadeo Theophili Helwig de Goultperk sancto imperiali auctoritate notario publico wratislaviensis dioecesis presbiter receptis”. Az iratnak Esztergomban 1501. július 18-án kelt kiállítását tehát ez a közjegyző igazolta.

A fentiekből kiviláglik, hogy a római ispotályosok búcsúhirdetői német nyelvterületen tevékenykedtek, továbbá az, hogy az oklevelet „in Stregonia”, vagyis az irat mai őrzési helyén, Esztergomban állították ki. Azonban e cikk eredeti megjelenését követően tisztázódott, hogy a búcsúlevél kiállítási helye („in Stregonia”) tévesen került azonosításra jelenlegi őrzési helyével (Esztergom = „Strigonii”). A nyomtatott űrlapon valójában a sziléziai Striegau-ban (ma Strzegom) töltötték ki.[6] A bevezetésben hivatkozott előző cikkben ismertetett hasonló tartalmú búcsúlevelet 1492. március 21-én töltötték ki, de a hely megjelölése nélkül.[7]

A felsorolt nevek közül egyedül „Johannes Sommerfelt” cseng ismerősen. A szakirodalomban jólismert Johannes Rhagius Aesticampianus humanista (1460–1520), aki szorb származású, és neve eredetileg Rak volt. Ugyanez németesen Johann Rack von Sommerfeldként hangzott, amelyből a származási hely lefordításával jött létre a fenti latinos névalak. Itáliai tanulmányait követően mint a pápa és a császár által egyaránt babérral koszorúzott költő, több németországi egyetemen tanított Kölntől az Odera menti Frankfurtig és Lipcsétől Bázelig.[8] A névazonosság ellenére nehezen képzelhető el, hogy a humanizmusnak ez a tevékeny híve ilyen tevékenyen kapcsolódjék bele olyan merőben egyházi akcióba, mint amilyen a búcsúhirdetés. Az anyagiak mindinkább előtérbe kerülésével az ilyen vállalkozások hamis felhangja az ilyen művelt emberek számára ekkoriban már ugyanis egyre jobban érzékelhetővé váltak. Így feltehetően csupán véletlen névazonosságról van szó.

A nyomtatvány szövegében szereplő személyek közül kettő együttesen bocsátotta ki kézírásos formában azt a búcsúlevelet, amelyben Thorn (Toruń) városa bencés apácáinak biztosította a Szentlélekről elnevezett ispotályosrend testvérülete tagjai számára rendelkezésre álló lelki javakat 1504-ben. E két személy „Johann Steynek, Präzeptor von Steinau und Jakob von Preussen, Prior in Cotbus”.[9] Arra utal ez az adat – akárcsak az esztergomi oklevél –, hogy ezek a központi római megbízás alapján működött búcsúbiztosok a német nyelvterület keleti határa táján fejtették ki tevékenységüket mind északon Lengyelországban, mind délen Magyarországon. Megerősíti mindezt a hátlapra írt közjegyzői hitelesítés is, hiszen a sziléziai Guldbergből származó Helwig a boroszlói egyházmegye papja volt.

A nyomtatvány tipográfiai vizsgálata alapjául a húszsoronként 88 mm méretű szövegtípuson kívül a három rész elején álló nagyobb és az első rész szövegében alkalmazott, valamivel kisebb kiemelő betűkön[10] kívül a szövegkezdő kb. 23 mm-es „S” lombard szolgál. Segítségükkel megállapítható volt, hogy az űrlap Lipcsében készült. Ugyanis mindhárom betűtípus megtalálható az ottani Kachelofen-féle műhelyben, amelynek felszerelésével 1495-től Melchior Lotter, Konrad Kachelofen veje is dolgozott.[11] Az oklevelet 1501. július 18-án állították ki, így a nyomtarás idejét szükségszerűen ez elé kell helyezni. Figyelembe véve a Lipcse és Esztergom közötti – az akkori közlekedési viszonyok alapján – jelentős távolságot, nem zárható ki, hogy az űrlap már az előző esztendőben, vagyis a 15. század utolsó évében készült.[12] A nyomtatás legvalószínűbb ideje 1500 második és 1501 első fele. Ebben az időben Lotter ugyanazzal a felszereléssel dolgozott, mint apósa, Kachelofen, illetve pontosabban Lotter vette át a műhely vezetését.[13] Így nem dönthető el, hogy az űrlap előállítása egyikük, vagy másikuk nevéhez köthető-e.

Lipcse mint nyomdahely, nem meglepő, hiszen a szövegben szereplő személyek ezen a tájon, illetve e várostól keletre tevékenykedtek. Különben is ismert már 1485-ből ugyanennek az ispotályosrendnek másik búcsúlevele, amelyet ugyancsak lipcsei sajtón állítottak elő.[14]

III.

Úgy tűnik, hogy az említett búcsúhirdetés Sziléziában 1501 derekán nem közvetlenül a Szentlélekről nevezett rend római központjából történt, mint a már hivatkozott 1492. évi alkalommal, hanem németországi delegátusok közvetítésével. Ismét a rend római központjának közvetlen kezdeményezésére vezethető vissza ellenben az a nyomtatott búcsúlevél, amelyet az Országos Levéltár – DL 82 567 jelzet alatt – őriz (2. ábra). Az űrlap beosztása eltér az előzőtőt: élén nem a pápa neve nyert tipográfiai kiemelést, hanem az oklevél kibocsátója, Alexander de Neronibus a Szentlélekről nevezett ispotályosrend nagymestere. A kedvezményezett nevének beírása már az ötödik sorban található az erre a célra kihagyott hely, ahol is kézírással Várdai Ferenc erdélyi püspök neve olvasható. Ezt követi a rend jótevői részére elnyerhető lelki kedvezmények felsorolása ötven hosszú sorban, de most már nem a privilégiumot adó pápák szerint, hanem a sok lehetőség részletes kifejtésével. Ennek végén állnak a datálás céljából üresen hagyott szóhelyek, amelyek itt 1521. március 4-re nyertek kitöltést.

Az igen hosszú és egyetlen bekezdésben nehezen áttekinthető szöveg bal oldalán marginális szedésben – címszerűen olvashatók a rövid tartalmi összefoglalások. Az ajánlatnak is felfogható választék gazdagsága egyenesen zavarba ejtő: a kiátkozás idején is elvégezhető egyházi temetés biztosításától mindenféle fogadalomnak – a jeruzsálemi zarándokút kivételével – átváltoztathatóságáig, rendkívül széles körű. Mindezek végén csupán röviden, két és fél sorban olvasható a kedvezményezettek kötelessége: ezt – mint a Szentlélekről nevezett ispotályosrend testvérületének tagjai – igénybe vehetik mindazok, akik évente egyszer, vagy különböző alkalmakkor e rend ispotályainak támogatásához alamizsnával hozzájárulnak, vagy akik Rómába küldenek legalább egy pápai garast, illetve amennyit saját képességeik lehetővé tesznek.

Az oklevél befejező része a gyóntató által elmondható feloldozási formula. Itt ez mindjárt három változatban is megtalálható: teljes búcsú a halál órájában, feloldozás kiközösítés esetére, végül feloldozás azon bűnük alól, amelyek feletti joghatóságot a Szentszék nem tartotta fenn a maga számára. Mindez jól mutatja, hogy az 1492, de az 1501. évi búcsúlevelekhez viszonyítva mennyire szélesre tárultak a hivők számára a különközli kedvezmények elnyerésének kapui. Jól érzékeltethető tehát a törekvés, hogy minél többen lépjenek be a rend támogatói sorába, ami nyilván az ispotályuknak befolyó összeg emelését volt hivatott szolgálni. Ugyanez a könnyítési törekvés tükröződik az oklevél kibocsátásának módjában is. Amíg az előző, húsz évvel korábbi oklevelet viasszal pecsételve és közjegyzői megerősítéssel állították ki, most a nyomtatott szöveggel együtt készült 44 mm átmérőjű fametszet hivatott a korábbi egyedi pecsét feladatát egyedül betölteni minden további más megerősítés, vagy hitelesítés nélkül.

Ennek a legkönnyebb ellenállás mentén történt módosításnak egyik jelentős alakja volt az oklevél első sorában kiemelt, firenzei származású Alexander de Neronibus (Alessandro Neroni), akit X. Leó 1514. november 5-én bízott meg a Szentlélekről elnevezett ispotályosrendi nagymesterének feladatával.[15] Ezt megelőzően pápai udvarmester volt, és mint ilyen, ott jelentős befolyással rendelkezett. Jól bizonyítja ezt az a körülmény, hogy amikor X. Leó az összes többi teljes búcsút ígérő vállalkozást leállíttatta az épülő Szent Péter bazilika javára folytatandó gyűjtés fokozása végett, 1515. március 7-én az említett ispotályosoknak mégis engedélyezte az ilyen tevékenységet, de csupán azokon a területeken, ahol nem hirdettek búcsút a nagy római dóm építésére. Neroni azonnal élt is a lehetőséggel, és a következő esztendőkben egész sor biztost küldött ki a rend javára hirdetendő búcsú céljából, akiknek különösen németországi tevékenysége ismeretes. Feladatuk ellátásához az útra nyomtatott búcsúleveleket adott velük.[16] Nyilvánvaló, hogy ezeket a Rómában székelő nagymester helyi nyomdában készítette.

Megerősíti ezt a feltevést a Várdai nevére szóló űrlap nyomdai kiállításának vizsgálata.[17] A szövegtípust (M₈₈ 84 mm), a kétsornyi, nagyobb kiemelő betűket (M₉₄ 125 mm), a harmadik részt bevezető kis lombardot (5 mm) és a szövegkezdő „A” iniciálét (21×21 mm) mind a római Silber nyomdában használták.[18] Az örök városnak ez a nagy műhelye a pápai adminisztrációnak is állandó szállítója volt. Magyar vonatkozású kiadvány is ismeretes ezekből az évekből, amely ugyanezen sajtó alól került ki.[19] Vezetője 1510-től 1527-ig Marcella Silber volt. A nyomtatott űrlap szöveges datálása ezerötszáztízre szólt, szabadon hagyva az év utolsó számjegye kitöltésére szolgáló helyet. Az Országos Levéltárban őrzött oklevélen azonban a tízes szót áthúzva, az évszámot 1521-re módosították. A fenti, nyomtatott datálás alapján kétségtelen, hogy az űrlapot a római Silber-műhely a 16. század tízes éveiben állította elő: pontosabban az 1515. március 7-i bullát követően.

Várdai Ferenc erdélyi püspök életútja meglehetősen jólismert,[20] így elegendő ez alkalommal főleg csak a búcsúhirdetéssel kapcsolatos adatok összesítésére szorítkozni. Apja, Várdai Miklós 1480. július 7-én belépett a perugiai dominikánusok confriternitásába gyermekeivel együtt, akik névsorában szerepelt Ferenc fia is.[21] A viharos 1514. esztendőben Várdai Ferenc, mint Bakócz prímás erdélyi megbízottja, hirdette a keresztes hadjárat érdekében a búcsút. Amikor azután ez az akció lángra lobbantotta a parasztok elkeseredését, Szapolyaihoz csatlakozva szembeszállt Dózsa hadaival.[22] 1513-tól volt Erdély püspöke egészen 1524-ben bekövetkezett haláláig. Tartózkodási helyét – kora nagyurai módjára – sűrűn változtatta,[23] talán ennek tudható be, hogy a most ismertetett és 1521. március 4-re keltezett búcsúlevélben a datálás helye nincs feltüntetve. Az oklevél a Várdai-család irataival együtt került a Zichyekhez, majd onnan az Országos Levéltárba.

IV.

A fenti búcsúlevélhez számos vonatkozásban csatlakozik az a keltezés nélküli nyomtatvány, amely a gyulafehérvári káptalan levéltárából[24] került mai őrzési helyére, az Országos Levéltárba.[25] Az oklevél mai formájában torzó: mindössze az utolsó hét sor maradt meg csupán a szövegből, és az ugyancsak nyomtatott bélyegző.[26] Ez utóbbit kettős vonal közé zárt babérkoszorú övezi, a belső mező felső harmadában a Szentlelket jelképező, kiterjesztett szárnyú, glóriás galamb, az alsó kétharmadban pedig sűrű ferde sávozású alapon fehér kettős kereszt, vagyis az ispotályosrend jelvénye látható (3. ábra). Mindez pontosan azonos a fentiekben ismertetett és Várdai Ferenc nevére kitöltött búcsúlevélben található 44 mm átmérőjű fametszettel. Még az óramutató járása szerinti öt óránál a perem külső záróvonalában keletkezett, kb. két mm-es hiány helye és alakja is pontosan azonos. Tehát nyilván ezt a kiadványt is a rend római központja megrendelésére állították elő. A betűk mérete és formája (M_{91, 87} 73 mm), valamint az egyetlen lombard kezdő (6 mm) azonban eltér az előzőekben megtárgyaltaktól. De nem kellett sokat kutatni ahhoz, hogy megállapítható legyen: ezt az egyleveles űrlapot is a római Silber-féle műhelyben állították elő.[27]

A fennmaradt kis rész azonban nem csupán a betűtípusban, de szövegében is – részben jelelős – eltérést mutat a fentebb bemutatott Várdai-féle oklevéltől. A ma rendelkezésre álló sorok valamivel hosszabbak (240 mm) az előzőben tapasztaltnál (232 mm). A szedéstükörnek a papíron elfoglalt helye is központosabb a töredékben, így feltehetően ennél nem volt a bal szélen marginális tartalmi összefoglaló. A mai töredék a teljes búcsút jelentő formulával kezdődik. Ennek ellenére nem lehet arra gondolni, hogy ezt a részt tudatosan választották le a többitől, hiszen a megmaradt első sor szövegének második fele egyre növekvő mértékben és igen súlyosan károsodott a leválasztáskor. Azt kell inkább feltételezni, hogy a valószínűleg ugyancsak álló, ívrét alakú űrlapot többször is összehajtották, és a legalsó vízszintes hajtás mentén váltak le az utolsó sorok, feltehetően még jóval a mai őrzési helyére kerülte előtt.[28]

Összevetve a két nyomtatvány szövegét, megállapítható, hogy a töredéken csak a teljes búcsút jelentő feloldozási formula olvasható, amelyet a Várdai-féle, épen maradt búcsúlevélen még további két másik is követ. Mintha arra utalna ez a körülmény, hogy az egészben ismeretes irat valamivel későbbi változat lenne, amely a lelki javak még nagyobb választékát kínálja. Alátámasztani látszik ezt a feltevést a közös fametszet állapota is: a töredéken a külső keretvonal – az említett egyetlen megszakadástól eltekintve – teljes, míg a Várdai-félénél – ezen felül – középen alul még többszöri kisebb hiányosság észlelhető.

A feloldozási formula ötödik, utolsó sorában – tehát feltűnően zsúfoltan – kezdődik már az a három rövidebb (180 mm) sornyi szöveg, amely az épen fennmaradtban a formula felett található, és a testvérületbe belépők kötelességet összegezi. Itt érzékelhető a két szöveg közötti jelentős és fontos különbség: amíg a Várdai-féle a Szentlélekről nevezett rend ispotályai számára teendő adományokról általánosságban szól – kifejezetten kizárva az e szervezeten kívülieket – a töredékben ezen a helyen egyetlen, konkrét ispotály, a csanádi alamizsnás ládájáról van szó, amelybe az adomány helyezendő: „… ponere in capsam elemosinarum eiusdem hospitalis Chanadiensis”. A másik lehetőség elvben azonos: pénzt küldeni Rómába. Azonban itt két különböző összeg szerepel: a Várdai-félében legalább egy pápai garast („… saltem unum grossum papalem”), a töredékben egy arany dukát tizedét („… decimam partem unius ducatus auri”) lehet olvasni.[29] Az ezt követő, befejező szavak súlya is jelentősen eltérő a két nyomtatványban. A Várdainál az említett garas mellett további lehetőséget is ajánl a búcsúlevél: vagy kiki önként annyit ad, amennyit körülményei lehetővé tesznek („…vel quantum sua quisquis sponte dare voluerit iuxta eius facultates”). Ezzel szemben a töredék nem újabb könnyítést, hanem szankciót helyez kilátásba: aki pedig nem ajánlja fel évente az említett alamizsnát, nem veheti igénybe a felsorolt kegyelmeket („… non offerentes annuatim elemosinam praedictam, praefatis gratiis uti non possunt”).

A fenti összevetések egyértelműen azt igazolják, hogy a csanádi ispotály számára szóló töredék szigorúbb feltételek mellett biztosította a teljes búcsút, mint a Várdai-féle. Felmerül ennek kapcsán a kérdés, hogy vajon mi az oka ennek? Az egyik magyarázat lehet erre az, hogy a Csanádra leszűkített búcsúhirdetés elsősorban ennek a hazai ispotálynak érdekeit szolgálta, így a feltételek megszorítása Rómából nézve indokoltnak tűnhetett. A másik megoldás az lehet, hogy a gyónócédulák inflációja akkoriban szinte évről évre nőtt, aminek következtében akár egy-két esztendő különbség is érzékelhető ebben a hovatovább szinte parttalanná váló „ajánlattételben”. Mintha ez utóbbi lehetőségére utalna a két oklevélben látható, azonos fametszet dúcának már a fentiekben említett, további megrongálódása, amely a Várdai-féle iraton érzékelhető.

A csonka okmány azonban még jelentős többletet nyújt a nyomtatott részeken felül. A kiadás hiteléül másik, egyedileg készült piros pecsét szolgál, amely ma már erősen rongálódott. Az eredetileg kb. 40 mm átmérőjű pecsétnek kettősvonal közé zárt, latin verzálisokból való peremfeliratából ma már alig olvasható ki valami.[30] Középen a rend, kettős keresztje felett a Szentlélek, felülről leszálló galamb formájában látható. A kereszt tövében kétoldalt egy–egy alak ül, akik közül a baloldaliból alig maradt meg valami. A jobb oldali figura öltözéke mintha papi jellegre utalna. A pecsét mellett a töredéken még az alábbi szövegű, kiadósabb írásos kiegészítés is található: „Ita est et ego Petrus de Megerechie commendatarius et commissarius praedicti hospitalis Chanadiensis a praefato R. D. Alexandro generali praeceptore et commissario apostolico per obytum dicti condam Tyburcii olim commendatoris ad id specialiter deputatus nomine eiusdem manu propria”. A hitelesítés tehát itt ismét a fentebbi, 1501. évi esztergomi oklevél igényességéhez hasonló: egyedi pecsét és záradékolás. Kiderül az is, hogy a nyomtatott űrlap kibocsátója itt is Alessandro Neroní nagymester volt, akinek a neve nyilván a ma hiányzó rész élén állhatott. A csanádi ispotály javadalmasa és biztosa a ma keltezetlenül álló, csonka oklevél kiállítása idején „Petrus de Megerechié” volt, mint az elhunyt Tyburcius utóda. A búcsú hirdetésére az utóbbi kapta egykor a különleges felhatalmazást, és Petrus az ő – e vonatkozásban is – jogutódaként adta ki az okmányt.

Tyburcius neve megtalálható a Szentlélekről nevezett ispotályosrend római központjában vezetett anyakönyvben, amelybe bejegyezték a támogatók testvérületébe belépők nevét. 1517. június 4-én ezt ide maga „Thyburcius de Illye canonicus ecclesie Chanadiensis” saját kezűleg írta be.[31] Borovszky Samu megállapította azt is, hogy „Ilyei Tiborc” apját Demeternek hívták, és a későbbi csanádi kanonok 1494-ben a krakkói egyetem hallgatója volt.[32]

A rend központi levéltárából fennmaradt Rómában az egykori és időközben elpusztult liber prioratuum-ban és liber expeditionum-ban megörökített iratok 1599-ben készített rövid tartalmi kivonata az egyes ispotályok szerint csoportosítva, amelyekre vonatkoztak. A csanádi házról itt négy feljegyzés is olvasható.[33]

„Unio et facultatum concessio, necnon provisio hospitalis Sancti Spiritus titulo Sanctae Elisabetthae in area capitulari Chanadiensi anno 1517 die 19 Maii. Lib. 28. fol. 146. Provisio seu administratio hospitalis Sancti Spiritus in area capitulari Chanadiensis in personam domini Petri Megerechie anno 1525 die 15 Octobris. Lib. 33. fol. 7. Concessio in commendam hospitalis Sancti Spiritus titulo Sanctae Elizabeth in area capitulari Chanadiensis anno 1517 die prima Junii. Lib. expedit. E fol. 68. in personam domini Tyburtiis Illys. Unio et concessio facultatum hospitalis de Urbe facta predicto hospitali Sanctae Elizabethae Chanadiensi anno 1517. lib.expedit. E fol.69.”

A fentiek alapján a következő kép áll össze ez ügyben. Illyei Tiborc, csanádi kanonok 1517 tavaszán Rómában járt. Május 19-én egyesség jött létre, amelynek során a csanádi ispotály a Szent Lélek-rend kötelékébe került. Feltehető, hogy Illyei tevékenyen segítette ennek a megállapodásnak a létrejöttét, aminek tudható azután be, hogy a június elsejei okirat őt tette meg az intézmény javadalmasának. Négy nap múlva a rendet támogató testvérületébe történt belépésével hálálta ezt meg, amivel egyben megerősítette kapcsolatát is a renddel. A csanádi ispotály anyagi lehetőségeinek javítása érdekében kaphatott felhatalmazást a nagymestertől a rend jótevői számára a pápák által biztosított búcsúk ezen belül az akkori időkben e téren legkívánatosabb lehetőség, a teljes búcsú – hirdetésére is. A rend így akarhatta támogatni a hozzá került új intézményt és az e téren feltehetően érdemdús Illyeit. A gyakorlati lebonyolításhoz azután a római Silher-műhelyben űrlapokat is nyomattak, ott, ahol a rend többi hasonló kiadványit is előállították.

Ilyen blanketta egy töredéke került most elő, amely azonban ilyen állapotában is elárulja, hogy a búcsúhirdetés feltételei sok vonatkozásban korlátozottak voltak. Már fenntebb szó esett arról, hogy a pápa kedves emberének, Neroninak rendje számára is csak azokon a területeken és csak azokban az időpontokban engedélyezte az ispotályok javára szolgáló búcsúhirdetést, ahol ez nem keresztezte a Szent Péter bazilika építési költségeinek gyűjtésére irányuló tevékenységet. Feltehető, hogy valami hasonló történhetett – természetesen jóval alacsonyabb szinten – immár a nagymester és Illyei között. A csanádi akció nem akadályozhatta, de még csak nem is fékezhette a rend ilyen jellegű országos, sőt országokon belüli tevékenységét, ezért az Illyei által hirdethető búcsú feltételei szükségszerűen szigorúbban voltak. Feltételezhető mindezen felül az is, hogy a Várdai-féle búcsúlevél űrlapjának kinyomtatására csak az előbbit követően, 1518–1519-ben került sor, úgy a fentebb már említett „inflációs” hatás csak még jobban magyarázza a két nyomtatvány feltételei közötti eltéréseket.

Illyei utóda a csanádi ispotálynál a nyomtatvány végén álló bejegyzés szerint Megyericsei Péter volt. Róla tudni lehet, hogy zágráb-egyházmegyei klerikus és apostoli közjegyző volt. Ez utóbbi minőségében kiállított oklevelek ismeretesek tőle.[34] De Angelis arról tudósított, hogy „Pietro Megyerich” 1525-ben lett Illyei utóda.[35] A fenti oklevélkivonatok egyike azt is elárulta, hogy pontosabban 1525. október 15-én került sor. Feltehető ezek után, hogy a csonka oklevelet 1525 legvégén, vagy még inkább 1526-ban állította ki Péter közjegyző, a csanádi ispotály új, egyházi javadalmasa és biztosa.

A Csanádon tevékenykedett két férfiú nevének pontos alakja némi bizonytalanságot rejt magában. A régi kézírások olvasása – még gyakorlott szakember esetében is – család- és helynevek esetében sokszor bizonytalan, ráadásul azok írása is igen gyakran következetlen. Tiborc saját kezűleg „de Illye” formában jegyezte be magát a római matrikulába, így De Angelis „Illys” névalakja feltehetően inkább tévedés, semmint az „Illyés”-t rejti magában. Péter a különböző dokumentumokban meglehetősen egységesen „de Megerechie” formában olvasható, amelyet egyesek „Megyericsey'',[36] vagy „Megyericsei[37], mások „Megyerecsei”[38] alakban közöltek. De Santis ettől erősen eltérő „Megerich” alakot hoz a római feljegyzésben olvasható „Megerechie” helyett. Zágráb-egyházmegyés klerikus esetében származás szempontjából több hasonló csengésű helynév is számításba vehető: Medjurace (Zágráb vm.), Medjurača (Belovár–Körös vm.) és Medjurić (Pozsega vm.)[39]

Nyomtatott űrlapok felhasználásával Magyarországon általában vagy nemzetközi (pl. a törökök elleni hadjárat), vagy külföldi céllal (pl. a római Szent Péter bazilika építése) hirdettek búcsút. A most előkerült csonka oklevél az első, amely már nyomtatott szövege szerint is egyetlen hazai intézmény érdekében készült. Érdemes már emiatt is összegezni, hogy mit is lehet a csanádi, Szent Erzsébetről elnevezett ispotályról tudni, amely tehát 1517-ben került a Szentlélekről nevezett rend kötelékébe.

A középkori Csanád városában – a püspöki székesegyházon kívül – még két plébániatemplom is volt: az egyiket a Szentlélekről, a másikat Szent Erzsébetről nevezték.[40] Az előbbiről 1412. augusztus 13-ról maradt fenn adat, az utóbbit – úgy tűnik – 1399. november 19-én Szent Erzsébet napján szenteltékkel, mert IX. Bonifác pápa 1400. február 20-án búcsút engedélyezett e templom látogatói és támogatói javára.[41] Az ilyen jellegű búcsú engedélyezése pedig az újonnan épült templomoknál volt szokásban.[42]

A csanádi ispotályról azonban a fentebb említett 1517. évi híradásig nincs adat. Így nem csodálható, hogy Pásztor Lajos, aki elsőnek tudósított a Szent Erzsébetről elnevezett Csanád megyei házról, annak helyét kérdőjellel „Azra”-ban jelölte meg.[43] A keresztesek ebben a megyében még a tatárjárás előtt megtelepedtek Aracsán, de ezek nem a Szentlélekről nevezett ispotályosok, hanem johanniták voltak. Később, de még a középkorban ez a ház előbb a bencésekhez, majd a ferencesekhez tartozott.[44] Juhász Kálmán, aki röviden ismertette az aracsai kolostor történetét, a Szent Erzsébetről nevezett csanádi ispotály lokalizálásával nem boldogult.[45]

A fentiekben idézett adatok alapján pedig immár egyértelmű, hogy ez a ház magában a püspöki székhelyen, Csanád városában volt: „… in area capitulari Chanadiensis”[46] azaz a csanádi káptalan területén, vagyis közvetlenül a székesegyház közelében. Így aligha kétséges, hogy az itteni, Szent Erzsébetről nevezett templomhoz kapcsolódott az ispotály, amelynek javára állították ki azt a búcsúlevelet, amelynek töredéke a fentiekben megtárgyalásra került. Az épületből, akárcsak az egész középkori Csanád városából, a törökdúlást követően lényegében semmi sem maradt.

V.

A Szentlélekről nevezett ispotályosrend magyarországi kapcsolatairól készült második írás végére érkezve, még két adat említhető ennek hazai vonatkozásainak köréből, de a 14. századból. A rend két olyan tagjáról van szó, aki a római egyháztól a „szent” megjelölésnél alacsonyabb tiszteletet jelentő „boldog” rangot nyert. Az egyik „beatus Antonius Hungarus”, vagyis Magyarországi Boldog Antal, aki. az 1350. évi jubileumi búcsú során zarándokolt Rómába, majd ott is maradt Itáliában, ahol Folignóban hunyt el 1398-ban az ottani Szentlélek ispotály közelében mint oblatus, vagyis aki – bár szerzetesi fogadalmat nem tett – a rendhez kapcsolta életét.[47] A másik „boldog” maga a rend esik nagymestere, Venturello da Corneto, aki egyben a magyar király tanácsosa és követe volt Rómában, halála pedig 1420-ban következett be.[48]

Ergänzungen zu den Druckwerken des nach dem Heiligen Geist bennanten Krankenpflegerordens

Als Ergänzung und Fortsetzung des im vorigen Jahrbuch erschienenen Aufsatzes machen wir – neben einigen kleineren Angaben – drei gedruckte Ablassbriefe bekannt, die in Ungarn herausgegeben wurden, und zwar anlässlich der Wallfahrten, die zu Gunsten des nach dem Heiligen Geist benannten Krankenpflegenordens verkündigt wurden. Der erste, der unvollständig ist, wurde von den Beauftragten der in Rom befindlichen Zentrale der Ordens, im Jahre 1501 in der schlesischer Stadt Striegau erlassen. Er wurde von dem Notar der Diözese von Breslau klausuliert. Das gedruckte Formular wurde in Leipzig, in Kachelofens Werkstatt hergestellt, in der zweiten Hälfte des Jahres 1500, oder in der ersten Hälfte des nachsten Jahres.

Der zweite Ablassbrief wurde im Namen des Grossmeisters aus Rom herausgegeben, und im Jahre 1521 mit dem Namen des siebenbürgischen Bischofs Ferenc Váradi ausgefüllt. Das Dokument, das auffallend reiche seelische Gaben in Aussicht gestellt hat, wurde mit Typen der Silberschen Druckerei in Rom hergestellt. Vom dritten gedruckten Dokument, das ebenfalls von dieser Druckerei stammt, sind nur die Ietzten Zeilen erhalten. Trotzdem ist dieses Dokument von ungarischem Standpunkt aus am interessantesten, weil es ausdrücklich zugunsten einer einzigen Institution ausgestellt wurde. Dieses Hospital nach dem Heiligen Elisabeth benannt, stand in der Bischofsstadt Csanád in der ungarischen Tiefebene, und gehörte zu dieser Zeit dem Orden des Heiligen Geistes. Die handschriftliche Klausel liefert Daten bezüglich der Vorsteher des Hospitals von Csanád. Der Vergleich mit dem im Zentrum des Ordens in Rom erhaltenen Quellenmaterial zeigt, dass diese Urkunde aus den Jahren 1525–1526 stammt.