21. Bibliográfiai adalékok az esztergomi breviárium
Mohács előtt nyomtatott kiadásairól

Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1986–1990. 331–350.

Ezelőtt három évtizeddel egy korábbról ismeretlen Breviarium Strigoniense ismertetése során igyekeztem összefoglalni a mű különböző kiadásaira vonatkozó akkori ismereteket.[1] Az azóta eltelt időben egyrészt kiegészítő, másrészt teljesen új adatok kerültek elő. Az alábbiakban ezek összesítésére történik kísérlet.

I.

A hivatkozott összefoglalóban a korábbról ismeretlen, Velencében 1486 tájt készült kiadást az OSzK példánya alapján[2] írtam le, amelynek eleje és vége egyaránt erősen hiányos. Ezt követően 1964-ben[3] került meghatározásra ugyanennek a kiadásnak egy másik példánya szintén az OSzK gyűjteményéből[4], amelyet azután az országos ősnyomtatvány-katalógus regisztrált.[5] Itt a biztonságosan továbbra sem kikövetkeztethető terjedelem „///26–333/// ff.” megjelölést kapott, jóllehet, az általam leírt első példányban a 26. (d2) és a 335. (N7) számozású levelek közötti rész található. A később azonosított kötetben az első a 42. (f2), az utolsó pedig a 456. (EE6) levélszámot viseli, vagyis a hiány az elején még nagyobb, de a végén a másikkal szemben jóval kevésbé csonka.

A második példány a Todoreszku-gyűjteményből került elő, ahol az évszám nélküli, 16. századi breviárium töredékeként nyert leírást az RMK III kiadványok között.[6] A nagyfokú bizonytalanság, hogy még a breviárium esztergomi származása sem kapott a Todoreszku-katalógusban megjelölést, arra vezethető vissza, hogy azok a szövegrészek, amelyek élén a „Breviarium Strigoniense” megjelölés olvasható,[7] hiányoznak belőle. A kötet így előbb az OSzK RMK III gyűjteménye 16. századi részébe nyert besorolást,[8] majd innen került át – miután ősnyomtatvány volta beigazolódott – előbb a RMK III 11a, illetve az Inc. 1332, végül pedig – amikor a publikált és meghatározott másik példánnyal az azonosítása megtörtént, – a mai Inc. 1308b jelzetre.

A Todoreszku-példány – a nyomtatott katalógus tanúsága szerint[9] – korábban fűzve volt, mára azonban sima, modern, egészében bőrből készült, új köntöst kapott.[10] Ennek során azonban a „de sanctis” rész elején[11] a levelek sorrendje felborult. A hiányok pontos megállapítása ezért nem is bizonyult könnyű feladatnak. Eltekintve több levél kisebb–nagyobb fokú sérültségétől, a 42. és 456. számozású levelek közöttről hiányzik a 44, 51, 62–72, 74–95, 110, 111, 130, 134–148, 220–239, 247bis–252, 305.[12] Néhány további levél olyan mértékben sérült, hogy a szöveg egy része is hiányzik belőle.[13]

Megvizsgálva a Todoreszku-féle példányt, annak segítségével a korábbi bibliográfiai leírás[14] több helyen is megigazítható, illetve kiegészíthető.

[5.] Proprium de sanctis.
192 Bl. Sign: A⁸–Z⁸ AA⁸ Gez: 233–424 (mit Fehlern)
…
Endet 424 αβZ.32.: mortua est.Tu.autẽ║ rot: Finis. ║ 424b leer
[6.] Commune sanctorum.
32? Bl. Sign: BB⁸–EE^8? Gez: 427–458?
Bl.lad Z.1. Sign: BB u.Blz. 427, rot: Incipit minus cõmune de san║ctis ² Þmo in vigilia vni⁹ apľi║ … Bricht ab Bl.456bβ Z.37: ║atoź. rot: Aii. schwarz: Oẽs electi dei nŗi mẽo-║

A fentiekből kiviláglik tehát, hogy ebből a másodikként azonosított példányból immár teljessé vált a „de sanctis” rész, a „Commune sanctorum”-ból harminc levél maradt fenn. Összevetve más kiadásokkal megállapítható, hogy a végén megszakadó szöveg hiányzó része már egyetlen további levélre (EE₇) is ráfért. Így lehetséges, hogy az ugyancsak hiányzó EE₈ levél már talán üres is volt, és így szennylevélként szolgálhatott a kötet végén. A most ismertetett, kiegészítő részek lényegében megerősítették azokat a terjedelemre vonatkozó következtetéseket, amelyek az akkor még egyetlen ismert, végén erősen hiányos példány alapján megtehetők voltak.[15]

1. ábra

2. ábra

A kiadvány tehát feltehetően az EE₈ levélen végződött, amely a 458. levélszámot viselte. Hozzáadva ehhez a „de tempore” és a „de sanctis” részek között ismétlődő hat, továbbá a levélszámozott részek előttre kikövetkeztethető két füzet 16 levelét[16] az esztergomi breviárium ennek a kiadásának összterjedelme 480 levélre, azaz 60 ívre tehető. Ebből a korábban ismertetett példányban 315, a Todoreszku-félében pedig 341 levél maradt meg, vagyis az egésznek 65,6, illetve 71 százaléka.[17]

A „de sanctis” rész kezdődő levélszámozása a kelleténél hattal kisebb az előző „de tempore” rész végéhez viszonyítva. A Todoreszku-féle kötet egyik korai használóját nyilván zavarhatta ez a hiba, és ezért kézírással azt az A–N füzetekben a helyes, magasabb levélszámozásra javította.[18] A breviárium részei közötti levélszámozás illeszkedésével a „de sanctis” és a „commune sanctorum” között is gond van, de az előzővel ellentétes előjelű: a 424. (AA8) után ugyanis a 427. (BB1) következik.

Úgy tűnik, hogy itt viszont alábecsülték az előző rész várható terjedelmét, és ezért kezdték el – talán még annak befejezése előtt – a következő rész szedését a kelleténél kettővel magasabb levélszámozással. A breviárium egyes részei között, valamint a „de sanctis” rész „C”-ívén mutatkozó zavaron kívül a levelek sorszámozásában máshol is érzékelhetők hibák, amelyek azonban nem befolyásolták a számrendet.[19]

A Todoreszku-féle példányban különböző kéztől több, a megjelenést követő évtizedekből származó bejegyzés található, amelyek a breviárium használatát voltak hivatottak segíteni.[20] Eloszlásuk meglehetősen egyenetlen: különösen a kötet elején – kb. a „de tempore”-rész derekáig – olvashatók ilyenek nagyobb számban. Egy viszonylag későbbi kéz a lapok jelentős részében a „de sanctis” részhez élőfejet írt. Ennek helye igazodott a már korábban nem kevés lap tetejére írt szöveghez: ha az előbbi hosszabb, így az utóbbi szinte rálapul a nyomtatott szöveg tetejére,[21] vagy akár hely hiányában le is maradt az írott élőfej.[22] Abból a körülményből, hogy a különböző, kézzel írt bejegyzések tetejét nem ritkán levágták,[23] arra lehet következtetni, hogy a Todoreszku-gyűjteményben egykor kötetlenül őrzött példányt már ezt megelőzőleg is legalább egyszer átkötötték, vagyis az eredetit is beleszámítva, a mai új köntöse immár legalább a harmadik, hiszen az ilyen, naponta forgatott könyvet, mint a breviáriumot, kötetlenül aligha használták.

A lengyelországi gyűjteményekben őrzött ősnyomtatványok katalógusa még két levélpárnyi töredékről is tudósított ebből a breviáriumkiadásból a krakkói Jagelló Egyetem Könyvtárából.[24]

II.

A gyulafehérvári Batthyányaneum könyvtár a XVI–21 jelzet alatt őriz egy elején és végén egyaránt csonka, nyolcadrét alakú kötetet, amely a Breviarium Strigonienset tartalmazza.[25] A levélszámozás és élőfej nélkül készült nyomtatvány nem volt azonosítható egyetlen, korábbról ismert kiadással sem. Az erdélyi püspöki gyűjtemény ősnyomtatványainak katalógusa nem említi ezt a kötetet[26] Talán ennek tudható be, hogy az OSzK nyilvántartásaiban évszám nélküli, 16. századi, ismeretlen kiadásként nyert regisztrálást.[27]

A kötetben ma három rész található: I. Psalterium, II. Proprium de tempore és III. Proprium de sanctis. E legutóbbinak végén a szöveg megszakad. A II. rész élén olvasható, hogy esztergomi breviáriumról van szó. A nyomda és az előállítás idejének meghatározási kísérlete során meglepőnek tűnt, hogy az I. rész betűi méretben és részben formában eltérőek a másik kettőben láthatóktól. Amíg az első részben a sorok száma laponként 32, addig a kötet további részeiben ugyanez 37, mert a betűöntvények magassága húsz soronként az előbbiben 84, a többiben 72 mm. A sorok száma, illetve azok magassága pontosan azonos arányú (1:16), így a tükörméret[28] az egész kiadványban egységes.

Az a törekvés arra látszott utalni, hogy az egész kötetet mégis ugyanabban a műhelyben állították elő. A 15. században nyomtatott breviáriumok pontos katalógusa már megjelent a Gesamtkatalog der Wiegendrucke-ban (GW), így némi keresgélés után rá lehetett találni egy kiadványon belül laponként pontosan e két sorszámú analógiára: Breviarium Havelbergense 1492-ből[29] és Breviarium Cracoviense 1498-ból.[30] Mindkettő Georg Stuchs nürnbergi műhelyében készült, annak a szakirodalomban 12, 13. és 14. számokkal jelzett típusaival.

Szemügyre véve a gyulafehérvári kötet mikrofilmjét, anyomtatvány előállításához felhasznált tipográfiai anyag az alábbiak szerint volt azonosítható. A korai breviáriumok szövegét általában nem csupán két különböző színnel (piros és fekete), de két különböző méretű betűvel is nyomtatták. A „de tempore” és a „de sanctis” részben a nagyobbik az említett officina 13,[31] míg a kisebbik annak 14. típusa. A zsoltárokat tartalmazó első részben a nagyobbik betűk Stuchs 12. sorozatából valók,[32] ugyanitt a kisebbik betűk pedig már említett 13.-ból. Ez utóbbi egy kiadványon belül tehát két különböző betűtestre öntve fordul elő: a zsoltároknál a kisebbik típusként 84 mm, a kötet további részében a nagyobbik betűként 72 mm méretben húsz soronként.[33] Az említett szövegtípusokon kívül ugyancsak öntött, a szövegkezdésre szolgáló, keret nélküli kiemelő betűk – úgynevezett lombardok is találhatók a breviáriumban három különböző méretben. A kicsiny egy, a közepes két, a nagy négy szövegsorban fér el méretük 4, 8, illetve 16 mm. Ezek is mind ismeretesek Stuchs nürnbergi műhelyébő1.[34] Mindent összefoglalva, a most vizsgált csonka esztergomi breviarium kétségtelenül Stuchs nyomdájában készült.

A nürnbergi nyomdász 1484-től szinte folyamatosan állított elő breviáriumokat a különböző egyházmegyék számára. A 15. századból eddig nem kevesebb, mint 17 kiadása volt ismeretes, amelyek közül időrendben a legkorábbi éppen a fólió formátumban készült esztergomi.[35] Nyolcadrét alakban csak a kilencvenes években nyomott Stuchs breviáriumot. A most ismertetésre kerülő kiadásban alkalmazott betűtípusok közül a 12. 1492–1498, a 13. 1490–1499 és a 14. 1490–1499 között látható ezekben. A 14. típus használata a 16. századból már egyáltalában nem ismeretes,[36] így a datáláshoz az 1492–1498 közötti időkör vehető számításba a gyulafehérvári kötet esetében.

Mindez jól egybevág a nürnbergi tipográfus már említett két másik breviáriumával, amelyet pontosan ugyanezzel a nyomdai anyaggal állított elő 1492-ben, illetve 1498-ban. A nyomtatás időpontjának eldöntéséhez figyelembe vehető a budai kiadóknak az a gyakorlata, amelynek során nemegyszer párhuzamosan rendelték meg külföldi tipográfusoknál az esztergomi misekönyvet és breviáriumot. Így történt ez pl. 1511-ben, amikor Joannes Paep, budai könyvkereskedő Velencében Nicolaus de Francofordiával,[37] vagy 1513-ban, amikor Urbanus Kaym ugyancsak Velencében Petrus Liechtenstein-nél[38] szinte egyidejűleg készíttette el az első hazai főegyházmegye e két legfontosabb kiadványát. Ennek alapján feltételezhető, hogy a most meghatározott breviáriumot 1498-ban nyomtatta Nürnbergben Stuchs, mert pontosan ebben az esztendőben készítette az esztergomi misekönyvet[39] is Theobald Feger, budai könyvkereskedő megrendelésére. Aligha alaptalan ezek után tehát annak feltételezése, hogy a Gyulafehérvárott őrzött breviáriumkiadást is ugyanez a kiadó jelentette meg.[40]

Ebben az esztergomi breviáriumban a ma meglevő első rész a⁸–g⁸ h¹² kollációval tükröztethető füzetekből áll, összesen 68 számozatlan levélen. Itt a zsoltárokat követően a „Vígilia mortuorum” rész is megtalálható.[41] Joggal feltételezhető, hogy eredetileg ezt megelőzően még nyolc levél terjedelemben, tehát egy ívnyi füzetben a kalendárium rész állhatott, amely ma hiányzik. Bizonytalan, hogy vajon volt-e, és ha igen, akkor a kötet elején, vagy a legvégén a mutatókat tartalmazó „Tabulae”-rész. A gyulafehérvári kötet egykori használója kézírással beszámozta a leveleket azok rektójának jobb felső sarkában: az első részben 1–68. számokkal.

A második, Proprium de tempore rész kollációja: a⁸–v⁸ x¹², azaz összesen 172 számozatlan levél. A kézírásos levélszámozás folytatódik 69-től, de miután kettőt (r₄ és s₅) ennek során tévedésből átlapozott, e rész végén nem a várható 240, hanem helyette a 238. sorszám olvasható. A harmadik rész, a Proprium de sanctis részből az A⁸–L⁸ M_1–3 rész maradt meg összesen 91 levélen, amelyet azután a 239–329. sorszámozással látott el 241–331. helyett. A M₃ levéllel a szöveg S. Tiburtius ünnepénél[42] szakad meg, amely az esztergomi breviáriumban e rész terjedelmének kb. 57. százaléka táján helyezkedik el. Ebből kiszámítható, hogy ennek a résznek összterjedelme 160 levél lehetett, ami pontosan húsz füzetet jelent, egyenként egy-egy íven, azaz nyolc levélen. A Proprium de sanctis rész így kikövetkeztethető kollációja tehát: A⁸–V⁸.

Teljességgel hiányzik a kiadvány végéről a Commune sanctorum rész, amelynek terjedelme – más kiadások alapján – 36–40 levélre becsülhető. A gyulafehérvári példányból elöl hiányzó kb. nyolc levéllel együtt tehát a breviárium összterjedelme mintegy 440 levélre becsülhető, amelyből mára 331 maradt fenn, azaz az egész nyomtatvány 75%-a. Megerősíteni látszik ezt a következtetést az I_4a (306a) lap alján olvasható, kézírásos bejegyzés, amely a köteten belül a 426. levélre utal.

Az esztergomi breviáriumnak ez az eddig ismeretlen ősnyomtatvány-kiadása a GW által követett gyakorlatnak megfelelően – az alábbi:

Breviarium Strigoniense. [Nürnberg: Georg Stuchs für Theobald Feger? in Buda 1498?] 8°
2 Sp. 32 + 37 Z. Typen: 12:84G, 13:84G, 14:72G. Init: d, i, k. Schwarz und rot gedruckt.
Psalterium. – 68 Bl. Sign: a⁸–g⁸h¹² – a₁a ld. 1. ábra. – h₁₂b ld. 2. ábra.
Proprium de tempore. – 172 Bl. Sign: a⁸–v⁸ x¹². – a₁a ld. 3. ábra. – x12b ld. 4. ábra.
Proprium de sanctis. – 160? Bl. Sign: A⁸–V⁸? – A₁a ld. 5. ábra. – Bei M₃b bricht ab.
Alba Iulia, Batthyan XVI–21 (def.)[43]

Néhány levél olyan mértékig megviselten maradt fenn Gyulafehérváron, hogy a szöveg is többé–kevésbé hiányos.[44] A helyenként meglehetősen egyszerűen javított kötet egyes lapjainak megerősítése át nem látszó papírdarabkákkal történt, amelyek a szövegnek kisebb részeit eltakarják.[45] A kötet állapota különben is elnyűtt. Egyes részei – mindenekelőtt a levelek közepe táján – vízfoltoktól elszíneződöttek.[46]

A Budapesten őrzött mikrofilm nem tartalmaz felvételt a kötésről. Az bizonyos, hogy ez nem lehet eredeti, mert több helyen is[47] a lapszéli kézírásos bejegyzést a későbbi könyvkötő megvágta. Az ilyen szöveges beírások[48] mellett még sok a köteten belüli lapszámra történő hivatkozás, amelyek sűrűsége azonban meglehetősen egyenetlen. Néhány tollpróbán kívül még a kötet elején álló zsoltárok verseit számozta be egy régi kéz, méghozzá többször is újra kezdve.

Még egy további kézírásos bejegyzéssorozat tűnik fel: négy egymást követő levél rektójának alján ugyanaz a nagybetű található, de mindegyik rajzos formája szemmel láthatóan különbözni kíván a másiktól. Az ábécé kétszer halad végig így négy levelenként, csupán az elején és a végén tapasztalható némi rendellenesség. A második „Z”-t négy helyett nem kevesebbszer, mint kilencszer írták le,[49] majd ez a fajta bejegyzés megszűnik. Az elején a kézírással 1. számmal jelölt levél alján a „B” betű olvasható, amit ráadásul csak két további társa követ. Ebből arra lehet következtetni, hogy előtte öt levél jelölésére került sor, amelyek közül négy az „A” és egy a „B” megjelölést kapta. De ahogy a vége rendellenes, úgy nem zárható ki, hogy a mai kötet elejéről sem csak öt levél hiányzik, hiszen a kalendáriumnak ennél bizonyosan nagyobb helyigénye volt. Nem világos, hogy ez a négyszeres betűkkel történő jelölés mire is szolgált, mert az nem igazodik sem a nyomtatvány füzetbeosztásához, sem annak szövegéhez.

III.

Szinte valószínűtlennek tűnt az az ajánlat, amelyet 1980-ban a bécsi Gilhofer-cég tett az Országos Széchényi Könyvtárnak, amikor is vételre kínálta az esztergomi breviárium egy korábbról teljességgel ismeretlen kiadásának tökéletesen ép példányát. A könyvtár – a növedéki napló tanúsága szerint – nem kis anyagi áldozattal (hat számjegyű forintösszegért) meg is vásárolta a budai Joannes Paep kiadó által 1502-ben megjelentetett kiadást.[50] A két kötetből álló munkát külföldön igen alaposan ismertette Soltész Zoltánné.[51] Így a németül napvilágot látott cikknek csupán a lényegét kell összefoglalni e helyen a hazai szakirodalom számára.

A kiadványon fel nem tüntetett nyomdászt Soltészné – a felhasznált nyomdai anyag alapján – Joannes Emericus, velencei tipográfus személyében határozta meg. Ez minden tekintetben pontosan egybevág az esztergomi misekönyvnek ezzel párhuzamosan ugyancsak 1502-ben és szintén Paep által ugyanennél a nyomdásznál készített kiadásával.[52] Ez azért is fontos, mert a most előkerült breviárium keltezése – 1502. április 4. – egyértelmű, viszont a misekönyvé[53] problematikus, mert az mind 1500. III. 31., mind 1502. IV. 1-jeként értelmezhető. Az 1502. évi breviárium napvilágra kerülése az 1502. évi datálás mellett szól.

A nyolcadrét két hasábban piros-fekete nyomással készített kiadás terjedelmének sommás leírása: (8), LXVIII, CLXXVI (4) CLXXVII–CCCLX (recte 352), (40) Iev. = [ ]⁸, a⁸–h⁸, a⁸–y⁸, +⁴, A⁸–Y⁸, aa⁸–ee⁸ lev.[54]

Miután Soltészné leírása szinte minden részletre kiterjed, így csupán néhány, nem túlságosan fontos – kiegészítést lehet tenni. A legérdekesebbnek a példány eredeti kötése tűnik. Ez ugyanis – az általános gyakorlattól eltérően – nem bőrrel borított fatáblák közé, hanem egyszerű, vastagabb kartonba fogja a kiadványt két darabban. Feltehető, hogy ez az igénytelenebb és így szükségszerűen olcsóbb megoldás akkoriban használatos lehetett ugyan, de az ilyen példányok szinte kivétel nélkül elpusztultak, vagy utóbb más anyagba kötötték be. Mindkét gerincen öt–öt helyen fűzték fel a köteteket, amelyek közül a középső hármat vékony bőrcsíkokra erősítették, amelyekkel azután átszúrták a kartonböl készült kötést, ezzel erősítve abba a könyvtestet. A ma is szinte vadonatújnak tűnő köteteknek metszésére alul a „STRIGON. DE TEMPORE” (1. köt.), illetve a „STRIGON. DE SCTIS” (2. köt.) szöveget írták tintával, amíg a kötés gerincén erősen elfakult (16. századi?) ugyancsak tintával készült felirat olvasható: „Breviarium Eccl. Strigon. de tempore”, illetve „Breviarium Eccl. Strigon. de sanctis”.

Ezeken felül még egész sor ceruzás bejegyzés olvasható mindkét kötet első táblájának belsejében, a szemben fekvő szennylevél rektóján, valamint a gerincen. Ez utóbbi mindössze az „I 1504” és a „II 1505” szövegből áll. Arra lehet gondolni, hogy ez talán valamilyen könyvtári, vagy pontosabban antikváriusi rend sorszámozása. A belülre írt feljegyzések között ugyanis számos, az antikváriusok által kizárólag belső használatra szánt, betűkkel rejtjelezett ár látható. Ugyanitt francia nyelven olvashatók a breviárium legfontosabb adatai a 19–20. század fordulóján használt kézírással. E körülménynek azonban nem kell feltétlenül a francia nyelvterületre utalnia, hiszen száz évvel ezelőtt a nemzetközi nyelv nem csupán a diplomáciában, de a jelentősebb antikváriusoknál is – mindenekelőtt Olaszországban – a francia volt. Mindebből – természetesen csupán nagy óvatossággal esetleg arra lehet gondolni, hogy ez a két kötet, amely a használatnak semmiféle jelét sem mutatja, talán a velencei nyomdásznál visszamaradt támpéldány lehetett.

Megemlítendő, hogy az 1502. évi esztergomi breviárium élén látható Paep-féle kiadói jelvény már korábbról is ismeretes volt: ugyanez a fametszet található az 1502. évi és már említett esztergomi misekönyv címlapján is.[55] Pontosítást igényel még a breviárium leírásában a 6. rész második fele, amely a „Tabulae psalmorum” megjelölést kapta.[56] Ez azonban a zsoltároknak a kötet végén álló mutatója elejének bevezető címe, de ezt követően megtalálható ott még az énekek és himnuszok jegyzéke is, továbbá a két főrész („de tempore” és „de sanctis”) minden részlete.[57] Tehát itt inkább az általánosabban fogalmazható „Tabulae” rész található.

IV.

A breviárium rövidített válfaja, amely csak a nap közben elmondandó szöveg részeket tartalmazza, a „diurnale” (breviarium diurnum). Az éjjeli órákra előírt hosszú részek

elhagyásával a terjedelem jelentősen csökkent. Ez a körülmény lehetővé tette, hogy formátuma is kicsiny legyen. Nyomtatott formában a zsebben is kényelmesen elférő 16° volt a legkedveltebb. Itáliában a diurnálék már a 15. század hetvenes éveinek végétől jelentek meg ilyen alakban,[58] majd egy évtizeddel későbbtől már Németországban is.[59] A század végére már kialakultnak minősíthető ez a rét a diurnálé-kiadásoknál.

A napi használatra szánt breviáriumok korai kiadásai, illetve példányai túlnyomó részben elpusztultak, így az ezekre vonatkozó bibliográfiai ismeretek is nagyon korlátozottak. A kisebb terjedelmű és ugyancsak naponta használt diurnálé kiadások közül még ennél is kevesebb maradt fenn. A 15. századból ismert 418 breviárium-kiadással[60] szemben diurnáléból ennek csak egytizedéről[61] lehet tudni. Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy eddig egyetlen hazai diurnále-kiadás sem volt ismeretes, jóllehet egyedül az esztergomi breviáriumnak Mohács előttről immár tucatnyi kiadását tartja számon a szakirodalom.

A régi nyomtatott breviáriumok bibliográfiája adott hírt arról, hogy a boroszlói Egyetemi Könyvtár egy impresszum nélküli Diurnale Strigonienset őriz a 16. századból.[62] Kezdeményezésemre sikerült az OSzK-nak még 1967-ben mikrofilmet kapnia[63] Wrocławból,[64] amelyet az OSzK RMK III nyilvántartása év nélküli, 16. századi kiadásként vett számba.[65]

Az unikum elején és végén egyaránt hiányos, így egyetlen impresszumadat sem olvasható ki belőle. A kötet beosztása a következő:

   I.  Praeparatio sacerdotis ad missam. (+A₂a–+A₆a) – Kalendarium. (+A₆b–+C₂a) – Tabulae. (+C₂b–+C₆a).
(22) lev. = +A⁸ +B⁸ +C⁶, 27–28 sorban + élőfej.
Hiányzik az +A₁ levél, amely feltehetően a címlapot viselte, valamint a vele egykor öszszefüggött +A₈ levél. A ma meglevő első lapról reprodukció: ld. 6. ábra.

  II.  Psalterium. (1a–73a) – Officia defunctorum. (73a–80a).
80 lev. = a⁸–k⁸, 23 sorban + élőfej.

  III.  Proprium de tempore. (81a–220a)
81–220. lev. = 1⁸–z⁸ű⁸ ź⁸ ć⁸, A⁸ B_1–4

IV.  Proprium de sanctis. (221a–336a)
221–336. lev. = A_5–8 B⁸–Q⁸. Hiányzik a 318. levél.
221a ld. 7. ábra.

  V.  Commune sanctorum. (337a–395a)
337–395. lev. = R⁸–Z⁸ Aa_1–3
337a ld. 8. ábra.

VI.  Officia annexa. (396x–424b+?)
396–424. + ? lev. = Aa_4–8 Bb⁸–Dd⁸ + ? Hiányzik a 418. levél. Megszakad a 424. levéllel.

A 16° formátumú kiadványt piros és fekete festékkel állították elő. Az első részt valamivel kisebb betűkből szedték, így a sorok száma (27–28) több, mint a kötet további részében (23). Néhány levél (pl. a 9.) enyhén sérült. A 167. levél (X₇) közel egynegyede hiányzik, de a könyvben egy másik, ép példány is található ebből a levélből. A zsoltároktól kezdve a levélszámozás töretlenül halad végig az egész köteten akárcsak a füzetjelzés.[66] A könyvben többször is kézírásos hivatkozás olvasható a 425. levélre (pl. Cc₃b).

A 424. levél végén az „absolutio excommunicati” szövege szakad meg a boroszlói példányban, amelyre a diurnálé elején található mutató (+C6a), mint a 425. levélszámra hivatkozik a 424. helyett. Ezt követően ott még a „Versiculi quibus in horis de sanctis loco responsorum utendum est” olvasható a 425. levélszámmal. Joggal feltételezhető, hogy a nyomtatvány végéről ma csupán egyetlen, 4–6–8 (?) levélből álló, füzet hiányzik.

A boroszlói példány 16. századi vaknyomással díszített bőrkötésben maradt fenn, amelyet fatáblákra húztak. Úgy tűnik, hogy már ennek a kötésnek elkészülte előtt is sűrűn forgathatták ezt a könyvet, mert a ma meglevő első levél (+A₂) erős használati nyomokat visel magán, míg a vele szemben álló és a kötéskor befűzött két szennylevél – akárcsak a kötet végén – vakítóan tiszta. Ugyanerre a feltételezésre utal az is, hogy a kiadványban a kevés bejegyzés közül némelyiket (pl. 182b alján) a könyvkötő megvágta.

A kötet egykori tulajdonosairól csupán néhány bejegyzés nyújt – sajnos meglehetősen korlátozott – tájékoztatást. A mai első levél rektójának tetején olvasható: „Ex libris Hieronimi de Blümelij Anno 29”. Az évszám a kézírás alapján 1529-re egészíthető ki. A kalendárium szeptember 5–10 közötti részéhez (+B₆b) fia 1551-ben történt születését jegyezte be latin nyelven a büszke apa. Ezeken felül csupán kevés, a diurnále használatát elősegítő, 16. századi, kézírással végzett bejegyzés olvasható a lapszéleken.

A kötet nyomdai előállítása rendkívül jól felszerelt műhelyről tanúskodik. A piros/fekete festékkel készített kiadvány egyes fejezetei szövegkezdeteivel szemben álló lapokon reneszánsz stílusban készült, azonos fametszetes keretben mindig más és más fametszet látható.[67] Ezen felül a kis kötetet tucatszámra díszítik álló téglalap alakú, kisebb fametszetek, amelyekhez a helyet a szövegben tíz sor részbeni kihagyásával biztosították a nyomdában. Különösen a „de sanctis” részben látható sok ilyen, az azon a napon tisztelt szentet ábrázoló kép.

8. ábra

9. ábra

A kötet egyik használójára utal az a körülmény, hogy valaki ezeket a képeket a könyv elejétől a 222. levélig egytől egyig tintával átmázolta, hogy az alakok ne legyenek kivehetőek. Ez alighanem azt jelenti, hogy a kötet protestáns használója, akit zavartak a szentek ábrázolásai, igyekezett ezeket a képeket az imádságszövegek közül eltüntetni. Fáradozása során azonban nem bizonyult kitartónak, mert a képek többsége, amely éppen a kiadvány második felében kapott helyet, már nem jutott erre a szomorú sorsra.

Némi gondot okozott a kötet csonkasága miatt hiányzó impresszumadatok kiegészítése. Az említett, 1529. évi posszesszor-bejegyzés kijelölte azt az időpontot, amelyik előtt kellett készülnie. A fejlett tipográfiai jelleg, az élőfej és a nyomtatott levélszámozás ellentmondott a 15. századi gyakorlatnak, így a 16. század első negyede jöhetett számításba. A nyomdai sajátosságok az akkori idők legnagyobb tipográfiai központjára, Velencére utaltak. Itt készült különben is a Mohács előtti évtizedekben a hazai liturgikus könyvek túlnyomó része. A műhely pontos azonosítása azonban számos kísérlet ellenére is sokáig eredménytelennek bizonyult. Végül a zágrábi egyházmegye részére 1525-ben a velencei Peter Liechtenstein által készített és bibliográfiailag eddig ugyancsak ismeretlen diurnále nyújtotta a megoldást. A nyomdai kivitel, a könyvdíszek mind pontosan azonosak a két diurnáléban. Az előállítás időpontja is egymáshoz igen közelinek tűnik, mert a fametszetek állapotában sehol sem lehet egyértelmű elváltozást tapasztalni. A sérült dúcok is pontosan azonos hiányt mutatnak.[68]

Az esztergomi diurnálé rövid bibliográfiai leírása a következő: Diurnale Strigoniense. [Venetiis 1525? Liechtenstein.] [22] 424+? lev. – 16°.

V.

A fentiek után az elején és végén hiányos esztergomi diurnálé impresszumadatainak kiegészítéséhez nagy segítséget nyújtó zágrábi diurnálé ismertetése is szükségesnek látszik, hiszen erről sem tudott eddig a szakirodalom. A pannonhalmi könyvtárban[69] őrzik ennek egyetlen, teljes példányát.[70]

A kötet tartalma a következő:

   I.  Praeparatio sacerdotis ad missam. (A₂a–A₇a) – Kalendarium. (A₇b–C₅a) – Tabulae. (C₅a–C₆a).
(22) lev. = A⁸B⁸C⁶, 28–29 sorban + élőfej.

  II.  Psalterium. (1a–72a)
72 lev. = a⁸–i⁸, 23 sorban + élőfej.
1a ld. 9. ábra.

  III.  Officia. (73a–112a)
73–112. lev. = k⁸–o⁸.

IV.  Proprium de tempore. (113a–254a)
113–254. lev. = p⁸–z⁸ ű⁸ ć⁸ ź⁸, A⁸–E⁸ F_1–6.

  V.  Proprium de sanctis. (255a–380a)
255–380. lev. = F_7–8 G⁸–X⁸ Y_1–4.

VI.  Commune sanctorum. (381a–456b)
381–456. lev. = Y_5–8 Z⁸, Aa⁸–Hh⁸ Ii¹⁰.

A 16° alakú és piros-fekete színekkel előállított nyomtatvány a laponkénti sorszámaival, élőfejével és levélszámozásával az esztergomi diurnáléval küllemében rendkívüli hasonlatosságokat mutat, beosztásában és szövegében azonban attól sok tekintetben mégis jelentősen eltér. Így például a „de sanctis” rész az esztergomi karácsonnyal, míg a zágrábi adventtel kezdődik. A zágrábiban a húsvéti ünnepkör változásait az 1526–1550 közötti években tartalmazó táblázat (C₃b–C₄a) az esztergomiból hiányzik. Az officiumok Zágrábban a zsoltárok és a „de tempore” rész között, míg Esztergomban a kötet legvégén találhatók. Az eltérések mellett azonban több azonosság is észlelhető a szöveg nem kanonikus részeiben: pl. a kalendáriumban olvasható nyolc-nyolc soros, latin nyelvű hónapversek.

10. ábra

11. ábra

Bibliográfiai szempontból igen fontos, hogy Pannonhalmán a kiadvány tökéletesen ép példánya maradt fenn. A címlapon (ld. 10. ábra) olvasható a címen (Diurnale║Zagrabieñ.) és a teljes impresszumon (Venetijs in Edibus Pe-║tri Liechtenstein. 1525.) kívül még további néhány értékes adat. A cím alatt látható az Erdődiek kis fametszetes címere az S. E. betűkkel, továbbá Georgius Frigidinus Simon püspökhöz címzett distichonja. Az említett két betű feloldása problémamentes: Erdődi Simon, aki 1519. III. 23-tól 1543. VI. 2-án bekövetkezett haláláig volt zágrábi püspök.[71] Ő Bakócz Tamás prímás Miklós nevű öccsének volt a fia.[72]

A címlevél fonákján Simon püspöknek szóló hosszabb ajánlás olvasható, ahol is „Georgius Frigidinas, juris utriusque candidatus, archidiaconus Wrboucz et canonicus Zagrabiensis” immár részletesebben megjelöli magát, ráadásul elmondja azt is, hogy ő volt az, aki a korábban megromlott szövegű zágrábi diurnálét sajtó alá rendezte. Pontosan ugyanezt mondják a kötet zárósorai is (ld. 11. ábra), amelyek tudtul adják továbbá, hogy Frigidinus nem csupán gondozta a diurnálé szövegét, de az ő költségén látott napvilágot is ez a kiadvány. Sőt, még a címerét ábrázoló kis fametszet is került ide, mintegy ellenpontjaként a címlapon álló püspökének. A címer oldalnézetben ábrázol egy fejet, amely teli arccal szelet fúj. Felette a G. H. betűk olvashatóak. A Georgius G. betűje gondnélküli, de a Frigidinus helyett álló H. betű feloldása már problematikus. Vajon ez valami hideggel, vagy hűvössel, illetve még inkább ennek horvát megfelelőivel (hladan, hladovit) összetett családnevet takar, amelynek fordítása a Frigidinus és a címer szélfúvása is erre utal? A kötet utolsó soraiban a korrektor, Joannes Marinus distichonja olvasható, amelyet Frigidinushoz intézett.

A zágrábi diurnále kötése anyagát illetően azonos az esztergomival: fatábláit bőrrel vonták be, és azt vaknyomással díszítették. Ezek az elemek azonban a két köteten nem azonosak, így nem lehet kiadói kötésre gondolni. Az előlálló két szennylevélre két és fél lap terjedelmű, latin himnuszt írt be egy 16. századi kéz. A hátsó tábla belsejébe pedig háromszakaszos, Szűz Máriához intézett, kézírásos vers került. A pannonhalmi kötet címlapján a püspöki címer mellett és alatta a „Con(ven)tus Sopronien(sis) ║ 1662” bejegyzés olvasható, tehát ekkor a soproni jezsuiták könyvtárában őrizték.

A kötet rövid bibliográfiai leírása: Diurnale Zagrabiense. Venetiis 1525 Liechtenstein. [22] 456 lev. – 16°

VI.

A középkori Magyarország részére messze a legtöbb liturgikus könyv a kiemelkedő fontosságú esztergomi főegyházmegye számára készült. A Breviarium Strigoniense Mohács előtti kiadásainak száma a fentiekben történt ismertetések után immár túlhaladta a tucatot. Más hazai egyházmegyék számára is állítottak elő ilyen jellegű kiadványokat külföldön: pl. Pécsnek „Missale Quinquecclesiense”-t,[73] Egernek „Ordinarius Agriensis”-t.[74] Mégis a zágrábi püspökség részére készült Esztergomot követően – a legtöbb kiadvány. Az 1511. évi misekönyv mellett,[75] amelyet ugyanaz a Liechtenstein nyomdász készített Velencében, mint aki a most ismertetett zágrábi diurnálét, a Breviarium Zagrabiense két kiadása ismeretes. EIőbb 1484-ben Velencében Ratdolt,[76] majd 1505-ben ugyancsak a lagúnák városában a neves Giunta nyomtatta.[77]

Ez utóbbi kiadványból a pesti ferenceseknél őrzött, elején hiányos példány ismeretes.[78] Pedig már Knauz Nándor[79] beszámolt arról, hogy a Barberini-féle római könyvjegyzék 1681-ben tudósított erről a kiadványról.[80] Ez a nevezetes gyűjtemény azután a vatikáni könyvtárba került. És valóban, ott ma is őrzik a zágrábi breviáriumnak ezt a példányát.[81] Az erről teljes terjedelmében az OSzK részére készíttetett mikrofilm összevethető volt a pesti ferencesek példányával, melynek alapján kiderült, hogy mindkét kötet hiányos.

A ferencesek példányában rögtön az elején nem található a címlevél, és az első füzetnek ezzel összefüggő, nyolcadik levele, majd a teljes „Acessus altaris” rész.[82] A következő, ?-jelű füzetből csak az első hét levél van meg, míg a nyolcadik ebből hiányzik, valamint a teljes következő, ?⁸ füzet. A számozott főrészből is több levelet hiába keres az ember.[83] Fontos viszont az a körülmény, hogy a kötet végén a zágrábi breviárium kolofonja a teljes impreszszummal megvan: Velence 1505 Giunta.

Ezzel szemben pontosan fordított a helyzet a vatikáni példányban: ott a breviáriumnak a fentiekben felsorolt valamennyi levele megtalálható, viszont csonka a kötet végén az 510, teljesen hiányzik pedig az 511. és az 512. levél a zárósorokkal. Miután a hazai szakirodalomban a leírás a pesti példány alapján történt, különösen fontos a címlevél. Ennek fonákján méltatás olvasható Joannes Paep, budai könyvkereskedőről, aki a zágrábi kanonokok kérésének eleget téve, nyomtatásban adta közre számukra a breviáriumot. A címlap tetején a „Breviarium Zagrabien.” szövegsor áll, alatta a lap egészét betölti az a fametszet, amelynek alján a „Joãnis pap ║ librarij Budeñ.” szedett szöveg olvasható. E szavak között a budai kiadó máshonnan is ismert, kereszttel díszített monogramja áll. A fametszet felső négyötödén a „S. Stephanus rex” feliratú, glóriát viselő, első magyar király csaknem teljes alakos képe látható koronával, országalmával és jogarral (ld. 12. ábra).

E kiadói jelvény eddig a magyar szakirodalomban ismeretlen volt, Itáliában azonban már korábban rátaláltak erre, és ismertették is. Az első leírása és reprodukciója Lamberto Donatitól származik.[84] Ezt vette azután át Giuseppina Zappella.[85] A budai kiadók jelvényei közül eddig csupán a nagybányai származású Stefan Heckel által használtakon volt látható az első magyar király.[86] Ezek közül az egyik,[87] amely 1512-bőt ismeretes, nagy vonásaiban tükörképe a most bemutatott Paep-féle metszetnek.

Azonban a római példányban nem kizárólag a címlevél érdemel figyelmet, de a feltűnően sok kéziratos bejegyzés is, amely több kéztől származik. A kötet folyamatos használata jól leolvasható a kalendáriumból, ahol 1523. és 1618. évek közöttről számos évszám áll. A bejegyzések és a másfél tucatnyi levélre rúgó kiegészítő kézirat mind a breviárium használatát voltak hivatva – természetesen latin nyelven – segíteni. 1601-bőt zágrábi kanonokok nevét is őrzi a kötet a címlevél fonákján. Egyedül a kalendáriumba a 12 hónap nevét írta be horvát és magyar nyelven egy 16. századi kéz a lapok tetejére.

A pesti és a római példány tehát egymást szerencsésen kiegészítve, immár teljes terjedelmében lehetővé teszi az 1505. évi zágrábi breviárium megismerését.

Bibliographische Angaben über die gedruckte Ausgaben des Zagraber Breviers in der Zeit vor Mohács

Schon in der 1958er Ausgabe dieses Jahrbuches faßte der Autor die bibliographischen Angaben über die vor 1526 gedruckten Ausgaben des Graner (Esztergom) Breviers, d.h. des Breviers der führenden ungarischen Erzdiözese, zusammen. Nun können weitere Einzelheiten veröffentlicht werden.

1. Von der schon behandelten, um 1486 in Venedig erstellten Ausgabe sind in der Zwischenzeit, ebenfalls in der Ungarischen Nationalbibliothek Széchényi ein weiteres, das vorausgegangene teilweise ergänzende Exemplar entdeckt worden.

2. In der Bibliothek des Bistums Siebenbürgen wird eine am Anfang und Ende gleichermaßen unvollständige Ausgabe aufbewahrt, die der typographischen Ausstattung nach in den 90er Jahren des 15. Jahrhunderts in der Nürnberger Werkstatt Stuchs hergestellt wurde. Dieser Wiegendruck war bisher vollkommen unbekannt.

3. Von der 1502 vom Venediger Drucker Emericus für den Ofner Verleger Joannes Paep gedruckten und früher vollkommen unbekannten Ausgabe erwarb die Nationalbibliothek Széchényi ein absolut intaktes, nicht benütztes Exemplar, das ursprünglich vielleicht ein Belegexemplar der venezianischen Druckerei war.

4. Das Diurnale ist die gekürzte Fassung des Breviers. Bislang war keine einzige für den ungarischen Gebrauch bestimmte gedruckte Ausgabe bekannt. Das Diurnale Strigoniense, dem die ersten und letzten Seiten fehlen, also ein Exemplar ohne Impressum, wird in der Universitätsbibliothek von Wrocław (Breslau) aufbewahrt. Es wurde um 1525 in der Druckerei Liechtenstein in der Lagunenstadt hergestellt.

5. Bei der Bestimmung der oben erwähnten Ausgabe diente das aus dem typographisch identischen Material hergestellte Agramer (Zagreb) Diurnale als wertvolles Vergleichsobjekt, das der Fachliteratur ebenfails unbekannt war. Von dieser Ausgabe mit Impressum wird ein vollständiges Exemplar in der Bibliothek der Benediktinerabtei von Pannonhalma aufbewahrt.

6. Ebenfalls neu für die ungarische Fachlireratur ist das Holzschnittzeichen mit der Darstellung des ungarischen Königs Stephan des Heiligen auf dem Titelblatt des Agramer Breviers gedruckt 1505 in der Venediger Druckerei Giunta für den Ofner Verleger Paep. Aus dem bisher bekannten ungarischen Exemplar fehlt genau dies Zeichen, blieb aber an dem im Vatikan befindlichen Exemplar erhalten.