Magyar Tudomány 1971. 488–491.
A régi nyomtatványoknál állandóan visszatérő probléma a hiányzó impresszumadatok (a megjelenés helye és ideje, a nyomdász neve) kiegészítése. Pedig ez nem csupán könyvtárosi pedantéria, hanem számos esetben a munkálatok alapvető feltétele. A régebbi korok kiadványainak feltárásánál ui. az említett adatok tisztázása igen fontos. Így pl. a megjelenés ideje alapján különülnek el a többitől a 15. század termékei, az ún. ősnyomtatványok. Az egyes országokban, illetve városokban készült régi könyvek feldolgozása ugyancsak elterjedt. Elég itt pl. a British Museum ún. Short Title Catalogue sorozatára gondolni, amely a 15–16. századi kiadványokat országonként – német, olasz, francia stb. kötetekben – tárja fel. Vannak olyan vállalkozások, amelyek a földrajzilag körülhatárolt területen belül megjelent műveket időrendben dolgozzák fel. Ilyen pl. a most megjelent „Régi Magyarországi Nyomtatványok 1473–1600” című kiadvány. Számos esetben pedig egy-egy nyomdász, illetve műhely termékei bibliográfiájának összeállítására törekednek, amelyhez a nyomda feltüntetése nélkül megjelent munkák hovatartozásának megállapítása elengedhetetlen.
A megjelentetés helyének és idejének meghatározása ezen túlmenően sok összefüggésre (kereskedelmi kapcsolatok, személyes összeköttetések stb.) deríthet fényt, amelyek különben rejtve maradnának. Nyilván új szempontot adhat a további kutatásokhoz, ha sikerül, pl. egy fontosabb politikai pamflet megjelenési helyét tisztázni, amelyről ezt eredetileg szándékosan elhagyták vagy helyette hamis adatokat tüntettek fel.
Ezért – különösen a legrégebbi nyomtatványok esetében – már régóta törekedtek az ezekkel foglalkozók, hogy megkíséreljék a hiányzó impresszumadatok kiegészítését. A 15. századi kiadványok közül mintegy 40 százalékán nem található semmiféle megjelölés sem, amely a megjelenés helyéről vagy idejéről tanúskodnék.
A múlt század derekáig a meghatározási kísérletek vagy belső összefüggések (pl. melyik szerző kiadványai, hol jelentek meg), vagy formai ismertetőjegyek (pl. nyomdászjelvény) alapján történtek. Miután ezek többnyire inkább szubjektív megérzésre, semmint részletes kutatásra épültek, az eredményük is kétséges. Ennek tulajdonítható, hogy ugyanannál a nyomtatványnál különböző személyek más és más, nem ritkán merőben eltérő eredményre jutottak.
Az ilyen ösztönös meghatározások helyett a további fejlődéshez már módszeres feltárásokra volt szükség. Ezek egyike volt Jan Willem Holtrop, aki a németalföldi ősnyomdákat már bő illusztrációs anyaggal ismertette.[1] A formai ismertetőjegyeken alapuló objektív vizsgálatok megalapozója Henry Bradshaw volt, aki a nyomdák által használt betűtípusok gondos összevetésében jelölte meg a hiányzó impresszumadatok kiegészítésének reális útját.[2] Bradshaw gondolatmenete követte a nyomtatványok előállítását, amely évszázadokon át a következő volt. Először acélból mindegyik betűből egy-egy példányt véstek ki. Ez volt az ún. patrica vagy bélyegző, amelyet azután egy valamivel lágyabb réz vagy bronz darabba ütöttek. Így keletkezett a negatív – azaz mélyedést és nem domborulatot felmutató – betűképet tartalmazó matrica. Ezt csíptették fel az öntőműszer aljába, amelybe felül forró ólmot öntöttek. Ez belefolyt a matrica mélyedéseibe, majd teletöltötte a felette levő kis hasáb alakú járatot is. Megszilárdulva ebből lett a betűtörzs, rajta a kidomborodó betűképpel. Ez az öntött betű, amelyeket egymás mellé sorokba szedtek. Az egymás alá rakott sorokból alakult ki egy lap szedéstükre. A kiemelkedő betűképek befestékezése után a ráhelyezett papírra préssel nyomást gyakoroltak, amelynek következtében a papíron megjelent a tulajdonképpeni nyomtatás.
Bradshaw abból indult ki, hogy minden patrica egyedileg készült, tehát nincs belőlük két egyforma. Így a betűtípusok jellegzetes sajátosságai alapján látta azonosíthatónak a megjelenés adatait nem tartalmazó 15. századi nyomtatványokat.
Robert Proctor ezt tovább fejlesztette, amikor rámutatott a betűformákon kívül a sorméret jelentőségére.[3] Egy patricáról ugyanis több matrica is készíthető, amelyek egymással – legalábbis elméletben – azonosak. A könnyen szállítható és így különböző műhelyekbe került matricák felhasználásával többnyire a helyszínen öntötték a betűket. Egy nyomdán belül egy betűtípust mindig azonos magasságú betűtestre kellett önteni, hiszen csak ez biztosította az egyenletes sorokat. Ezek magasságát az egymásra rakott öntött betűk hasáb alakú testének magassága adta, amelyet az öntőműszer mérete határozott meg. Ezt a sajátos méretet, vagyis a sormagasságot ismerte fel Proctor mint további objektív jellemzőt, amelynek segítségével a megjelenési adatok nélküli kiadványok egy-egy ismert műhely termékeivel még pontosabban azonosíthatók.
A betűtípusok segítségével történő nyomdász-meghatározás végső módszerét végülis Konrad Haebler alakította ki. Nevezetes típusrepertóriumában ugyanis ő az összes eddig ismert 15. századi műhely betűtípusait rendszerezte.[4] Ehhez alapul a gót típusoknál a nagy M, az antikváknál pedig a nagy Qu betűt vette. Ezek ugyanis a legtöbb jellegzetes eltérést mutató, vonalvezetésükben a legváltozatosabb betűk. A gót M-ből pl. Haebler előbb 102, majd később altípusokkal nem kevesebb, mint 207 fajtát különböztetett meg. Az egyes M, illetve Qu betű szerinti csoporton belül 20 sor magasságának mérete alapján sorolta be a különböző műhely egy-egy betűtípusát. Miután több igen elterjedt alakú betűfajtánál ez még nem vezetett egyértelmű egyediesítéshez, előbb a többi nagy, majd a kisbetűk (különösen a ligatúrák és abbreviaturák), illetve további jelek (kötőjel, számok stb.) jellegzetes sajátosságait vette igénybe, hogy a hasonló betűtípusokat elkülönítse egymástól.
Hogy a felismerés, illetve azonosítás munkáját még biztosabbá, illetve könnyebbé tegyék, megindították a 15. századi betűtípusokból összeállított abc-ék, illetve az ezekkel szedett jellegzetes lapok hasonmásainak megjelentetését.[5] Ebben a 15. századi műhelyekben használt iniciálék nyomtatott sorozatainak egy részét is közzétették, amelyeket Haebler típusrepertóriumába ugyancsak bedolgozott. A németországi ősnyomtatványoknál, műhelyenként rendszerezve az illusztrációk megjelentetésére is sor került.[6]
Haebler feltételezte, hogy a 15. században minden nyomda valamennyi betűtípusa elhatárolható más műhely hasonló anyagától. E tétel alapján azután a már említett típusrepertóriuma és a többi segédlet igénybevételével majd minden 15. századi nyomtatványról, vagy annak akár csak egyetlen levélnyi töredékéről el lehet dönteni, hogy azt hol, mikor és ki készítette. Mindennek lehetővé tételéhez hallatlan sok munkára volt szükség. Elég, ha arra gondolunk, hogy a kb. 40 000 ősnyomtatványt, amely máig fennmaradt, mintegy másfélezer nyomdász hozzávetőlegesen 10 000 betűtípussal állította elő, amelyek mindegyike 150-200 betűt, illetve, jelet tartalmazott. Így már millión felüli számhoz jutottunk. És mindez a könyvnyomtatás feltalálásától számított nem egész ötven év alatt!
Ötven-száz évvel ezelőtt a 15. századi kiadványok álltak a régi nyomtatványokkal foglalkozók érdeklődésének középpontjában. A Gesamtkatalog der Wiegendrucke vállalkozása átfogta ennek az egész területnek valamennyi problémáját. Ha az ősnyomtatványok e világkatalógusának publikálása a második világháború következtében az F-betűben átmenetileg meg is rekedt, az anyaggyűjtés áttekinthető formában a berlini szerkesztőségben hozzáférhető. Így az utóbbi évtizedekben az érdeklődés egyre inkább a 16. századi kiadványok felé fordult, amelyek tartalmilag, kivitelben stb. összehasonlíthatatlanul érdekesebbek és vonzóbbak, mint az előző század nyomdatermékei.
Nézzük meg, hogy mi a helyzet e téren a 16. században. Mind a nyomtatványok, mind a nyomdászok, mind a betűtípusok számát durva megközelítéssel úgy kaphatjuk meg, ha a fenti, 15. századi adatokat tízzel megszorozzuk. Ezek a számok már önmagukban is riasztóan nagyok. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy nem születtek sem átfogó vállalkozások, de még csak tervek is alig, e korszak nyomdászati anyagának rendszeres áttekintésére. A részletmunkák vagy csak a 16. század elejére,[7] vagy csak bizonyos országokban működött nyomdákra[8] terjedtek ki.
Sajnos a rendszeres áttekintés tehát a 16. század nyomdai anyagáról nem áll rendelkezésre, pedig az impresszum nélküli kiadványok módszeres meghatározása e nélkül elképzelhetetlen. A tízezernyi nyomdász százezernyi betűtípusának tízmilliónyi betűje bénítólag hat a kezdeményezésre.
A nehézséget fokozza az a körülmény is, hogy a patricák vándoroltak, a matricákat és öntött betűket pedig ráadásul még többszörözték is. Így Haebler említett tétele, amely szerint két teljesen egyforma betűtípus egy időben nem fordul elő, különösen egyes fejlettebb területen (pl. Velence), már a 15. század végén sem korlátlanul érvényes. Ernst Cornsentius ezt szenvedélyes hangon bizonygatta is,[9] bár helyette más, biztosabb módszert az impresszum nélküli nyomtatványok meghatározására ő sem tudott javasolni. Így a gyakorlatban a 15. század vonatkozásában ma is általánosan elfogadott Haebler tétele.
A könyv megjelentetése körüli feladatok Gutenberg után hamarosan elkülönültek. Így a kiadó és a nyomdász szerepköre egy-két évtizeden belül kialakult. A betűk előállításánál is sűrűn elvált a vésnök és az öntő munkaköre. A fentiek miatt azután a 16. században – elsősorban a fejlődésben élenjáró nyugat-európai országok jelentős részein – a betűtípus önmagában már nem mindig biztos módszer a magát meg nem nevező nyomdász meghatározására. Azonban a különböző betűtípusok egymással kombinált előfordulásai egy kiadványban – továbbá egyes esetekben további ismertetőjelek (pl. nyelv, tartalom) figyelembevételével – általában a 16. században is lehetőséget nyújtanak a nyomtatvány előállítási helyének, a műhelynek és a hozzávetőleges időpontnak megállapítására.[10] A vándorló patricák, matricák és öntött betűk egyre inkább kavargó forgatagában ugyanis a különböző helyről származó nyomdai anyag együttes előfordulása egy meghatározott időben mégis jellemző egy-egy nyomdára.
Hiába készítené el talán valaki – akár egy élet munkájával – a 16. századi betűtípusoknak olyan táblázatos összeállítását, mint amilyen Haebler 15. századi típusrepertóriuma, ez még az esetek jelentős részében elégtelen lenne a kielégítő nyomdász-meghatározáshoz. Ehhez ugyanis az állandóan mozgásban levő nyomdai anyagot még térben (tehát műhelyenként) és időben (szinte évről-évre) is rögzíteni kellene. Ez azután a regisztrálandó anyag már említett irdatlan mennyisége miatt az emberi teljesítőképességet már minden szempontból meghaladni látszik.
E reménytelennek tűnő helyzetben azonban a modern technika új lehetőséget csillantott meg: a számítógépet. Ennek „tudása” rohamosan tágul, és vele együtt természetesen felhasználhatóságának területe is. A legutóbbi időben már szinte új ágazat keletkezett ennek kapcsán az ún. gépi alakfelismerés.[11] A nagy mennyiségű, pontos és mechanikus összehasonlítás, amely a nyomdai anyag vizsgálatára és rendszerezésére jellemző, illetve, ahhoz elengedhetetlen, a gépesítésre különösen alkalmas. A 16. századi nyomtatványok impresszumadatainak meghatározására a fentiekben körvonalazott igények kielégítését a számítógépek adta technikai lehetőséggel lehetne tehát megkísérelni megoldani. Ez röviden a következőképpen gondolható el.
A biztos impresszumadatokkal rendelkező 16. századi nyomtatványokból az akkor működött műhelyekben használt betűk és nyomdai díszek vonalait optikai úton letapogatva azoknak pontokra (fekete-fehér) bontott adatait a méretekkel együtt egy erre a célra kifejlesztett számítógép memóriájába betáplálják. A meghatározandó nyomtatványoknak ugyancsak a fenti módon letapogatott adatait a gép összeveti a benne már tárolt ismeretanyaggal és megállapítja a kérdéses kiadvány hovatartozandóságát.
A hiányzó impresszumadatok megállapításának megoldására tett fenti elvi javaslat szükségszerűen rendkívül leegyszerűsített. Már a gyakorlati megvalósítás megkísérlése előtt több probléma is vethető fel. Vegyünk sorra ezek közül egy-kettőt, amelynek kapcsán a részletekkel is foglalkozhatunk, bár e cikk keretein belül szükségszerűen csak egy keveset.
Az első és legfontosabb kérdés, hogy vajon a számítógép meg tudja-e oldani azokat a feladatokat, amelyeket tőle e munka során várunk. A kérdés szakirodalmának tanulmányozása mellett megvitattuk a problémát Makai Árpáddal, a szegedi József Attila Tudományegyetem Kibernetikai Laboratóriuma tudományos munkatársával is.[12] A továbbiakban tehát csak olyan igényt támasztunk a gépekkel szemben, amelyet azok már ma ki tudnak elégíteni, illetve, amelyek megoldása egy e célra speciálisan kifejlesztett géptől, a mai technikai lehetőségek mellett megalapozottan elvárható.
Igen fontos az optikai letapogatófej felbontóképességének meghatározása. Egyszerű feliratoknál már 7×5, azaz összesen 35 világító pontból is kialakíthatók a betűk és a számok, míg a TV-ernyőn pl. több száz sorban százezernyi felvillanó pontból áll a kép. A gyakorlatban tehát ki kell alakítani azt az adott célnak leginkább megfelelő pontsűrűséget, amely a kisméretű betűknél is alkalmas azok vonalvezetési jellegzetességeinek rögzítésére, de a nagy méretű betűknél sem okoz nehézséget a nem jellemző, apró eltérések zavaró regisztrálásával.
Az öntött betűktől a fametszetes illusztráció dúcáig minden, aminek festékes lenyomata fennmaradt – a hovatartozás regisztrálása végett – optikai úton vizsgálható. Azonban ugyanarról a nyomdai anyagról különböző okok miatt egymástól eltérő lenyomatok is származhatnak. Gondoljunk, pl. a hibásan öntött betűre, vagy az elmosódott festékezésre. Ez természetesen nem jellemző az illető műhelyre, így a továbbiakban csak zavart és nem segítséget jelentene az azonosításnál. A megoldás ebben az esetben ott kereshető, hogy a gép egy kiadványon belül ugyanannak a betűnek többször is leolvasott képeit összevetve memóriájában csak az azok döntő többségében fellelhető vonalvezetést rögzíti, figyelmen kívül hagyva az említett kisebb, csak a véletlen során keletkezett, nem jellemző eltéréseket.
A számítógép a betűtípusokkal kapcsolatos kutatásoknál szinte korlátlan lehetőségeket tár fel. Elgondolható, hogy az azonosításon, illetve nyomdász-meghatározáson túlmenően felderíthetővé válik a nyomdai anyag eredeti formája (patrica, dúc), és annak többszörözései (matrica, öntött betű, klisé) vándorlásának nyomon követése. Ennek során tehát áttekinthetővé válhat az egyes műhelyek nyomdai anyagának jellegzetes összetétele, s azoknak az évek folyamán történő ugyancsak karakterisztikus változása, továbbá a többszörözésekből visszakövetkeztetve családfaszerűen rekonstruálható az eredeti nyomdai anyag. A betűtípusoknál ezek a patricák, amelyek egyéni és eredeti formájából lehetne a kutatás során biztonságosan kiindulni, amint ezt H. D. L. Vervliet javasolta.[13] Azonban sajnos csak igen elvétve állnak az eredeti, 16. századi patricák olyan mértékben rendelkezésre, mint Németalföldön, nem is beszélve a reájuk vonatkozó írásos emlékekről. A zömmel elpusztult eredeti nyomdai anyag kikövetkeztetésére azonban az említett gépi út reális megoldásnak látszik.
A nyomdai anyagnak a fentiekben csak egészen nagy vonalakban felvázolt regisztrálásához elegendő egyetlen számítógép kifejlesztése. Ez azután a 16. század folyamán közel ezer városban Limától Moszkváig és Feztől Nagasakiig tevékenykedett műhelyek betűtípusait és nyomdai díszeit képes lenne nyilvántartani. A betápláláshoz szükséges a nyomdatermékek bizonyos mértékű, előzetes áttekintése, ugyanakkor a felvázolt meghatározási lehetőséggel kialakulna a 16. századi kiadványoknak világméretű, a Gesamtkatalog der Wiegendrucke-hoz hasonló, de mennyiségileg szükségszerűen többszörözött, korszerű, gépi nyilvántartása.
[1] Monumenta typographiques des Pays-Bas au quinzième siècle. La Haye 1857–1868. – Érdemes itt megjegyezni, hogy a 15. századi betűtípusok vizsgálatában és rendszeres feltárásában egy évszázaddal később ugyancsak Németalföld jár az élen Wytze és Lotte Hellinga munkájával: The fifteenth-century types of the Low Countries. Vol. 1–2. Amsterdam 1966.
[2] Collected papers. Cambridge 1889. 208–236 és 258–280.
[3] An Index to the Early Printed Books in the British Museum I. 1. London 1898.
[4]Typenrepertorium der Wiegendrucke. I –V. Halle a. S. 1905–1924.
[5]Veröffentlichungen der Gesellschaft für Typenkunde des XV. Jahrhunderts. Taf. 1–2460. Leipzig–Halle a. S. 1907–1939.
[6] Schramm, Albert: Der Bilderschmuck der Frühdrucke. I–XXII. Leipzig 1922–1940.
[7] Pl. Proctor, Robert: An Index to the Early Printed Books in the British Museum. Part 2. 1501–1520. Sect. I. London 1903. – Isaac, Frank: . . Sect. II–III. London 1938.
[8] PI. Isaac, Frank: English and Scottish Printing Types 1503–1558. London 1930–1931. – Polonia typographica saeculi sedecimi. Fasc. I–VII. Kraków–Warszawa–Wrocław 1938–1970.
[9] Die Typen der Inkunabelzeit. Berlin 1929.
[10] Vervliet, Hendrik D. L.: Sixteenth–Century printing types of the Low Countries. Amsterdam 1969. 13.
[11] Külön folyóirata is van: Pattern Recognition 1968-
[12] Segítőkészségéért ezúton is köszönetet mondunk.
[13] Vervliet, Hendrik D. L.: Sixteenth–Century printing types of the Low Countries. Amsterdam 1969. 14.