Könyvtáros 1982. 227–230.
Bár az első pillanatban sokak szemében szokatlannak tűnhet olyan dolgok kapcsolatba hozása, mint a modern technika és az elmúlt századok dokumentumai, eljárásunknak mégsem az ellentétek öncélú, játékos párosítása a magyarázata. A kapcsolat nagyon is kézzelfogható: a számítógép alkalmazása megsokszorozza az adatok tárolásának, rendezésének és visszakeresésének lehetőségét. Ez pedig nemcsak a modern termelésben és szétosztásban, hanem a régi nyomtatványok feltárásában is rendkívül hatékony segítséget nyújthat. Helyes tehát, sőt kell is élni ezzel a merőben új távlatokat nyitó technikai lehetőséggel. A következőkben azonban nem a komputerek műszaki adatairól lesz szó, hanem csak azok felhasználásáról, a régi nyomtatványok feltárásában játszott szerepükről.
Angliai tapasztalatok
A régi nyomtatványok publikálása terén Anglia mindig is vezető szerepet játszott. A londoni British Museum-ban található a régebbi századok könyveinek világszerte legnagyobb gyűjteménye. Nem csupán ősnyomtatványainak, de 16. századi kiadványainak speciális katalógusokban történt feltárása is mintaszerű. Megemlíthetjük még a Cambridge-i egyetem könyvtáraiban őrzött, ugyancsak a 16. századi nyomtatványok példás, összesített katalógusát is. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy éppen ezen a tájon született az első terv arra, hogy a régi nyomtatványok feltárásához a számítógépet vegyék igénybe.
A modern könyvek komputer segítségével történő feldolgozásában az USA már a hatvanas évek közepén gazdag tapasztalatokkal rendelkezett, s az angolok ezeket igyekeztek a maguk számára hasznosítani. A munka során – éppen az ottani nagy könyvtárak régi állományának gazdagsága miatt – merült fel a gondolat, hogy a londoni British Library (korábban a British Museum könyvtára), az oxfordi Bodleiana és a Cambridge-i egyetemi könyvtár, továbbá Oxford és Cambridge kollégiumi könyvtárai több mint másfél millió kötetes régi (vagyis 1801 előtti) könyvállományának összesített katalógusát számítógéppel készítsék el. A régi nyomtatványok elkülönítését a modernektől a számítógépes feltárás során a különleges többletigények is indokolják. Így jött létre 1968-ban az úgynevezett LOC-terv (a rövidítést a három említett város nevének kezdőbetűiből vették). A gondos előkészítés során kiterjedt méréseket is végeztek az említett gyűjteményekben a katalógusba „O” betű alatt besorolt művekből, amelyek a régi nyomtatványok esetében a teljes állománynak körülbelül 1,7 százalékát teszik ki. Így derült fény arra is, hogy viszonylag nagy az ismétlődések aránya: akadt például olyan 17. századi mű, amelyikből 23 példány található a számításba vett könyvtárakban. óhatatlanul felmerült tehát a központi katalógusok egyik alapkérdése: miként lehetne elkerülni ugyanazon mű többszőri, részletes feldolgozását, a régi nyomtatványok esetében pedig biztonságosan elhatárolni egymástól egy-egy mű különböző kiadásait. Mindkét kérdést a LOC-tervvel kapcsolatban éppen a számítógép igénybevételével igyekeztek megoldani. Így jött létre az úgynevezett „ujjlenyomat”-módszer.
Az angol-francia együttműködés jegyében kialakított módszernek az a lényege, hogy a szabályzatban pontosan meghatározott négy lap megfelelő helyéről (például a legalsó két sorból az utolsó vagy első) egy vagy több betűt, illetve jelet szigorúan előírt sorrendben kijegyzik. Az így kiválasztott, összesen 4–24 betű, illetve jel – éppen a mechanikus „mintavétel” miatt – olyan speciális láncot alkot, amely csak egyetlen kiadásra jellemző. Igen kicsiny rtugyanis a valószínűsége annak, hogy ilyen hosszú sorozat véletlenül teljesen azonos legyen két különböző nyomtatvány esetében. Ezt a betűkből, illetve jelekből (például kötőjel) álló láncot nevezik a könyv „ujjlenyomatának”. A címleírási szabályzatok által megkövetelt adatok a régi, különösen a 16. század első feléből származó nyomtatványok esetében igen sokszor nem tükrözik az egymástól csak apró részletekben eltérő, de kétségtelenül új szedéssel készült kiadások közötti különbséget. Az „ujjlenyomat” viszont éppen erre igen alkalmas.
Elég sűrűn előfordul viszont a régi nyomtatványok esetében az is, hogy ugyanazon kiadás egyes, még raktáron maradt példányait az évszám „korszerűsítésével” (amire a római számok különösen kedvező lehetőséget nyújtottak) kis idővel később újra forgalomba hozták. Ezért az „ujjlenyomat” betű- és jelláncát a módszer angol és francia kifejlesztői a kiadvány évszámával bővítették.
Az sem elszigetelt jelenség a régi nyomtatványok könyvtári, illetve bibliográfiai feltárásának gyakorlatában, hogy ugyanannak a kiadványnak a példányait a címleírási szabályzatok buktatói következtében más-más szerző neve, illetve rendszó alatt sorolják be. Az „ujjlenyomat” módszere az ilyeneket összehozza, s ilyen módon lehetővé teszi az egységes feltárást. Ennek támogatására az évszámmal bővített „ujjlenyomat”-hoz kapcsolják még a könyvtári jelzetet, valamint – a lehető legrövidebb formában – a szerző nevét és a címet is. A módszer legnagyobb erénye az, hogy az „ujjlenyomat” betű- és jellánca minden további nélkül betáplálható a számítógépbe, s ez biztos és gazdaságos alapját képezi a megkívánt azonosításnak.
A LOC-tervet – nyilván a szükséges anyagi támogatás hiányában – a mai napig sem valósították meg, de az abban elsőként alkalmazott „ujjlenyomat” módszere önálló életre kelt, és használata elterjedőben van. Akadnak már – elsősorban Angliában és Franciaországban – olyan, a régi nyomtatványokról készült és publikált katalógusok, illetve bibliográfiák, amelyek közlik az említett „ujjlenyomatot”.
Az így kialakuló gyakorlat során – ennek mintegy „melléktermékeképpen” nemegyszer meglepő eredmények születnek. A teljesen azonos „ujjlenyomat” alapján válik például felismerhetővé, ha az elkészült példányok egy részét más vagy netán hamis impresszummal jelentették meg. Az ilyen és ehhez hasonló új adatok elemzéséhez nagy segítséget nyújt a számítógép, amely alkalmas arra, hogy a többnyire 16 egységből álló lánc bármelyik tagjával kezdve rendezze a betáplált nagyszámú „ujjlenyomatot”. Így kiderülhet például az is, hogy a nyomtatvány néhány leveléhez más szedésű szöveget használtak.
A LOC-terv túlságosan sokat kívánt egyszerre feltárni, emiatt már csak méreteinél fogva is – feltehetően – hatalmas anyagi támogatást igényelt volna. A könyvtáros egyesületek nemzetközi szövetsége, az IFLA a hetvenes években az úgynevezett UBC-programban (Universal Bibliographic Control, Egyetemes Bibliográfiai Számbavétel)[1] a kiadványok bibliográfiai számbavételének kiterjesztését javasolta valamennyi ország számára. Ennek jegyében került előtérbe a régi angol nyomtatványok feltárása. A 15–17. század termését már két korábbi mű[2] regisztrálta, de a 18. századé még áttekinthetetlen volt. 1976-ban azután angol-amerikai öszszefogással nekiláttak e feladat megoldásának. Az új vállalkozás – amint ez az angol nyelvterületen szokás – betűjeles rövidítési kapott: ESTC (The Eighteenth Century Short-Title Catalogue), vagyis a 18. századi [művek] rövid címleírású katalógusa.
Míg az 1701 előtti korszak említett két bibliográfiájának átdolgozott kiadását hagyományos eszközökkel készítik elő, a merőben új, a 18. századi kiadványokat felölelő vállalkozást kezdettől fogva számítógépre tervezték. Ezt már a feltárásra váró anyag mérete is elengedhetetlenné tette, hiszen a tervek szerint körülbelül 350 ezer bibliográfiai egység több mint egymillió példányának regisztrálásáról kell gondoskodni. Kiindulási alapul a British Library rendkívül gazdag állománya szolgált. A kitűnő szervezés és a jó szakemberek segítségével lehetővé vált, hogy szinte valószínűtlenül rövid idő alatt megbirkózzanak a British Library több százezres 18. századi angol anyagával, és a feldolgozással ezekben a hónapokban végeznek. A 18. századi könyvek közül természetesen rengeteg vár még feltárásra, mindenek előtt az angliai és az észak-amerikai könyvtárakban. Az átfogó vállalkozás jelentőségét felismerve száz és száz gyűjtemény csatlakozott önként az ESTC-hez, hogy adatszolgáltatásával minél teljesebbé és tökéletesebbé tegye azt. A tervek szerint ez az összefoglaló központi katalógus, a világ eddigi legnagyobb méretű bibliográfiai vállalkozásának végterméke, 1986–87-ben fog napvilágot látni mikroformátumban.
A régi nyomtatványok számítógépes feldolgozásában élen haladó országok sorából hosszú ideig feltűnő módon hiányoztak a nagy könyvtörténeti hagyományokkal rendelkező németek. Úgy látszik, maguk is érezhették lemaradásukat, s részben ez motiválhatta a német szövetségi köztársaságbeli Tübingenben 1978-ban megkezdett vállalkozásukat. Viszonylag kevesebb tapasztalattal rendelkezvén a nyomtatványok számítógépes feltárásában, elsőként szűk körben, az 1501 és 1530 között nyomott német és latin nyelvű röplapok feldolgozásában kívánták alkalmazni ezt a módszert (Bibliographie der deutschen und lateinischen Flugschriften des frühen 16. Jahrhunderts). Ez a bibliográfiai vállalkozás tehát az ismertetetteknél jóval körülhatároltabb, számszerűségében azok milliós nagyságrendjétől messze elmarad, azonban az NSZK-vállalkozás feltárási mélysége és igényessége egészen rendkívüli. A több éves előkészítő munka során pontosan meghatározták a röplap fogalmát, kidolgozták a bibliográfiai leírás és a szövegelemzés szabályzatát. Mindkettő a legigényesebbek közé tartozik. Például a címlap teljes szövegét a sorvégek jelölésével betűhíven rögzítik, s ez a számítógép esetében – tekintettel a régi nyomtatványban használt különleges betűkre (ligatúrák, azaz egybeöntött betűk és abbreviatúrák, vagyis rövidítések) – nem is olyan egyszerű dolog. De még azt is betáplálják a számítógépbe, hogy a kiadvány melyik példányában melyik ív szedéstükreit nyomtatták hibás sorrendben. Ami pedig a tartalmi feltárást illeti, ez szinte egyedülálló. A feldolgozott röplap szövegében említett valamennyi névről, minden idézett szerzőről utaló készül, sőt az idézeteket az eredeti művekben ellenőrzik is, és így rögzítik. Emellett elemzik a szöveg egészét is, és eközben valóban szinte minden elképzelhető szempontot figyelembe vesznek: az akkor legfontosabb felekezeti hovatartozástól kezdve a császári fogadáson megjelent hölgyek ruháinak leírásáig. Így tehát tételenként sokszor száz meg száz jellemző adatot raktározhatnak el a számítógép memóriájában, ezek azután a legváltozatosabb módon összekapcsolva is kiírathatók a képernyőre. Teljesen új távlatokat nyithatnak az ilyen összefüggésekben történő vizsgálódások, amelyek különben hagyományos módon – még a tübingeni vállalkozás tízezres nagyságrendjében is – elvégezhetetlenek volnának.
Természetesen nem csupán új vállalkozások esetében alkalmazhatják a számítógépet a régi nyomtatványok feltárására, hanem akkor is, ha a könyvtár egész állományát, illetve valamennyi új szerzeményét komputer segítségével dolgozzák fel valahol. A technikailag legfejlettebb gyűjteményekben már a hetvenes évek derekán gondot okozott, hogy miként lehet a modern könyvek ilyen módszerű feldolgozásának folyamatába beilleszteni az elmúlt századok nyomtatványait. Így például az amerikai Cambridge-ben levő Harvard Egyetem könyvtárában az elvi kérdések tisztázása után már 1976-ban külön tanfolyamot szerveztek a gyakorlati megoldásra.
Az elmúlt évben Európa két helyéről is érkezett hír, hogy a régi nyomtatványok feltárásához igénybe veszik a számítógépet. A nyomtatásban közreadott olasz központi katalógus, a „Catalogo Unico” munkálatait Rómában a „Biblia” címszóval abbahagyták. Helyette – az említett nemzetközi UBC-programhoz igazodva – a régi itáliai nyomtatványok bibliográfiai regisztrálását vették tervbe. Ezen belül a 16. századi kiadványok számbavételét tűzték ki első feladatként. A párhuzamos katalogizálás elkerülésére az „ujjlenyomat” módszeréhez folyamodnak, míg az egész vállalkozás számítógépes rendszerét a tervek szerint a londoni ESTC-hez igazítják.
A British Libraryban viszont megtették az első lépéseket az Angliában őrzött ősnyomtatványok központi katalógusának összeállításához. Mivel a 15. századi nyomtatványok világkatalógusa, a Berlinben szerkesztett Gesamtkatalog der Wiegendrucke (GW) publikálása 1925 óta mindmáig csak a „Flühe” címszóig jutott el, most Londonban számítógép felhasználásával összegezik az ősnyomtatványokra vonatkozó legfontosabb szakirodalmi adatokat, hogy erre támaszkodva készíthessék el az angol gyűjteményekben található 15. századi kiadványok központi katalógusát.
Természetes és logikus, hogy a számítógép alkalmazási lehetőségeit mindenekelőtt azokban az iparilag fejlett országokban ismerték fel, ahol nagyszámú régi nyomtatványt is őriznek: Angliában, Franciaországban, az USÁ-ban, a Német Szövetségi Köztársaságban, Olaszországban. Elméletben természetesen máshol, így hazánkban is, lehet e kérdéssel foglalkozni, de a gyakorlati megvalósítás feltételei nálunk – remélhetőleg csak egyelőre – hiányoznak.