A Könyv 1988. 145–151.
A kéziratosság korában előállított könyvek, vagyis a kódexek eleinte mind erre a célra kikészített állati bőrre, azaz pergamenre, vagy más szóval hártyára készültek. A középkor végén, a 14–15. században azután mind jobban elterjedt a papír használata. Ez a kínai találmány – az arabok közvetítésével – több évszázados út során jutott el egyre nyugatabbra. A 12–13. század során Szicílián, illetve a mórok által birtokolt Dél-Spanyolországon át a keresztény Európába került, előállításukat Itáliában és Észak-Spanyolországban is megkezdték. Az igényesebb kiállítású könyvek azonban továbbra is kivétel nélkül hártyára készültek, így Mátyás király világhírű könyvtárának, a Bibliotheca Corvinia-nak Itáliában megrendelt pazar kötetei, az ún. corvinák is.
Bár a könyvnyomtatás feltalálását követően a 15. század ötvenes-hatvanas éveiben a Gutenberg találmánya segítségével előállított könyvek többségének alapanyaga már zömmel papír volt, azért eleinte a kötetek egy része még mindig pergamenre készült, bár egyre csökkenő számban. A nagy igénybevételnek kitett könyvek (például misekönyv) és a kéziratos kódexet erőteljesen utánzó bibliofil jellegű kiadványok (például hóráskönyvek) viszonylag jelentős részét azonban még a 16. század első éveiben is állati bőre nyomtatták. Ezt követően azonban már csak egészen kivételes esetben és csupán a példányok kis töredékét készítették hártyára.
Az állati bőr igen szívós és ugyanakkor meglehetősen drága anyag, amelyet ezért nem ritkán ismételten felhasználtak: horzskővel lecsiszolták vagy áztatással eltávolították az írást róla, majd újra ráírtak. Ezek az ún. palimpszeszt(us)ok, amelyek a ma ismert legrégibb kéziratok jelentős részét is hordozzák magukon. A modern technika ugyanis az esetek túlnyomó többségében ma már láthatóvá tudja tenni a fényképezőgép számára az eltávolított korábbi írást. A legnagyobb ritkaság, amikor az eltávolított kódex szövege helyére a 15. század második felében könyvet nyomtattak.
A megcsonkult vagy szétesett hártyakódexek alapanyagát, az értékes és igen ellenálló pergament a nyomtatványok kapcsán nem csupán palimpszesztként vették igénybe, hanem azokat a bekötésnél is jól tudták hasznosítani. A könyvek füzetekből tevődnek össze, ez utóbbiak közepén található a fűzés, amely azokat a kötésbe erősíti.
Annak érdekében, hogy ez a szál el ne vágja (például erőteljes rántás esetén) a füzet hajtásában annak anyagát, vékony – mindössze néhány mm széles – csíkot vágtak pergamenből, amit kettéhajtva az említett szál alá helyeztek. Ugyanígy vettek igénybe ennél jóval szélesebb hártyaszalagokat a füzetek összefogására a gerincen, amelyeknek segítségével azután a könyv testét a táblákba beakasztották. Hogy az ilyen, nem ritkán csupán néhány négyzetcentiméternyi felületű pergamencsíkok milyen értékes írást viselhetnek magukon, jól bizonyítják az egyik jelentős magyar nyelvemléknek, a 14. század derekáról származó ún. Königsbergi Töredéknek szalagjai.
A Königsbergi Töredék maga pedig egyben átvezet a hártya alapanyagnak további felhasználási területére a könyvkötésnél. Ez pedig a régi könyveknél a kötet elején és végén a könyv testét óvó ún. szennylevelek. Erre a célra is kitűnően megfeleltek a szétesett kódexek hártyára írt részei, amelyeket azután esetleg rá is ragasztottak a kötéstáblák belsejébe.
Innen már csak egyetlen lépés a kötéstáblák külső bevonására igénybevett kódexlapokhoz. Ez a legfeltűnőbb és legelterjedtebb felhasználási területe a középkori kódex hártyára írt leveleinek. Az erős bőr ugyanis tartós védelmet nyújtott a kötéstábláknak.
A középkori Magyarországon egyedül az egyházi intézmények működtetéséhez (például misekönyv, breviárium) bizonyosan több tízezer kódexet használtak. Ezek közül ma csupán néhány száz ismeretes. Miután ebből csak igen töredékesen ismerhető meg a középkori magyar könyvkultúra, minden adódó lehetőséget szükséges igénybe venni az elpusztult vagy fel nem ismert hazai kódexek felkutatására. Ennek egyik, de igen jelentős része a régi eredetű hazai könyvtárak állományából a középkori kódexlevélbe bekötött könyvek vizsgálata. A Magyar Tudományos Akadémia erre a célra évekkel ezelőtt külön munkacsoportot hozott létre, ahol az említett könyvekről – restauráló laboratóriumokban szakszerűen – leválasztott hártyaleveleket sokoldalúan és tudományos alapossággal vizsgálják. Nemzetközileg is figyelemre méltó eredményeiket folyamatosan és önálló kötetekben teszik közzé. Ilyen módon – legalábbis egy-két levélnyi töredék formájában – sok száz további kéziratot sikerül napfényre hozni, amelyeket feltehetően a középkori Magyarországon használtak.
Amint erről a fentiekben már szó esett, nem csupán kézzel írt kódexek, de a korai könyvnyomtatás több termékének nem egy példányát is állati bőrre készítették. Ezekből nem egynek a darabjait hasznosították később könyvkötésnél. Így került elő még az ötvenes években a budapesti Központi Antikváriumban egy kötet burkolataként a Gutenberg-féle híres, ún. 42 soros Biblia egy levelének negyede, amelyet ma az Országos Széchényi Könyvtár őriz. De nem csupán ilyen szórványos töredékeket őriztek meg a kötéstáblákból, hanem – szerencsés esetben – néha különben teljes egészében megsemmisült vaskos kötetek rekonstruálása is megvalósítható volt. Így Svédországban a királyi levéltár iratkötegeinek tábláit a reformáció teljes diadalra jutását követően a korábbi katolikus egyház svédországi használatára nyomtatott misekönyvei hártyapéldányainak leveleibe burkolták. Ezek módszeres kibontása révén sikerült ezt a különben egyetlen példányban sem fennmaradt ősnyomtatványt néhány teljes és több hiányos példányban újra összeállítani.
De nem kizárólag a hártyára készült nyomtatványokat használták fel. később a könyvkötésekhez, hanem a papírra előállítottakat is. Miután a különben kitűnő minőségű, kézzel merített, rongypapír ellenálló képessége sem közelíti meg a hártyáét, a könyvkötéseknél történő igénybevételének korlátai voltak, illetve más formában történt. A pergamennel azonos módon lehetett használni a papírt szennylevélként, vagy a kötéstáblák belső felének leragasztására. Ezzel szemben ezeknek külső burkolásához a papír már elégtelennek bizonyult.
Az írás és a nyomtatás alapanyaga a korábbi századokban viszonylag igen drága volt. Áll ez nem csupán a ma is igen csak értékes hártyára, de a papírra is, ezért ahol csak lehetett, igyekeztek takarékoskodni vele. Érvényes ez a megállapítás különösen a papírban rendkívül ínséges korszakban, amely a 16. század végétől a 17. század végéig tartott. Egész Európában szűkében voltak ekkor a kézzel merített papír előállításához használt rongynak. A sok (különösen a harmincéves) háború során a lakosság nagy nélkülözésében ruházatát a korábbinál és a későbbieknél jóval tovább hordta. Az így megdrágult papír ráadásul minőségileg is jóval gyengébb volt ezekben az évtizedekben. Ennek is tudható be, hogy a régi könyvek üres leveleinek jelentős része hiányzik, mert a papírínséges időkben ezeket kiszakították, hogy egy-egy rövidebb íráshoz felhasználják.
A középkori könyvek tekintélyes részét vaskos és nehézkes fatáblák közé szorítva kötötték be. Ez a megoldás valóban kitűnőnek bizonyuld a kötetek sérülésének megakadályozására, hiszen a fatáblák ellenálló képessége igen jelentős. A nyomtatás rendkívüli mértékben megnövelte a könyvek számát, és azokat egyben olcsóbbá is tette. Elterjedtségük tehát ugrásszerűen megnőtt, ezzel párhuzamosan a kötetek mérete sok esetben jelentősen csökkent. Az immár többnyire nem pultra helyezett, hanem kézben olvasott könyveket alaposan elnehezítette a két, viszonylag súlyos fatábla. Ezt időnként vékonyabb fakéreggel helyettesítették, ahonnan már egyenes út vezetett a vastagabb kartonból álló, immár sokkal könnyebb kötéstáblákhoz. Ez a lemezpapír, az ún. dekli képezi ma is a könyvek táblái többségében azok alapanyagát.
Az említett papírínséges korszakban – hazánkban már valamivel előbb kezdve és némileg tovább tartva – a könyvek tábláinak nem kis százalékát Európa-szerte több rétegű papírból ragasztották össze. Ehhez természetesen mindenféle használt papírhulladék megfelelt. Ismert például Debrecenből olyan kötés, amelynek tábláiból a könyvkötő levelezése került elő. A neki szóló megrendeléseket és utasításokat, hogy pontosan milyen legyen a kötés, néha egész keskeny papírszeletre írták, mégis ezeket is gondosan megőrizte a cívisváros kompaktora, hogy a lemezpapír helyettesítésére szolgáló vastag karton összeragasztása során más papírhulladékkal együtt hasznosítsa. De ugyanilyen módon kerülte el a tüzet vagy más megsemmisítést a nyomdákban a legnagyobb elővigyázat mellett is óhatatlanul keletkező, viszonylag jelentős mennyiségű makulatúra. Gondolni kell itt az ellenőrzéshez minden munkafázis során készített levonatokra stb. De ugyanez áll a hibásan (például a nyomóforma helytelen kilövése során) előállított, vagy az egyenetlen példányszámban készített füzetekből összehordott kiadványokból kimaradt ívekre. A legnagyobb mennyiséget azonban kétségtelenül az eladatlanul megmaradt nyomtatványok szolgáltatták. Ez utóbbin belül kiemelkedő kategóriát képeztek a naptárak, hiszen ezek egyrészt a régebbi korok legnagyobb példányszámban előállított kiadványai voltak, másrészt a tárgyévet követően teljességgel eladhatatlanokká váltak.
A használt papírból – többnyire csirizzel – összeragasztott lemezpapír vastagsága természetesen attól függött, hogy milyen méretű volt a könyv: a fólió alakúaknál többnyire 16, a negyed- és nyolcadrét formátumúaknál 8–12 rétegből alakították ki a kellő ellenálló képességű táblát.
Mindebből világosan kiderül, hogy egyes korok kötéstáblái olyan szolgálatot tehettek a könyvtörténettel foglalkozóknak, mint amilyet a föld a régészek számára. Erre a körülményre Magyarországon már a múlt század derekán felfigyeltek (például Toldy Ferenc, Lugossy József). A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában azután Fraknói Vilmos sorra bontotta fel azokat a már sérült kötéstáblákat, amelyekből magyar nyelvű nyomtatványnak akár csak a legkisebb része is kikandikált. Ennek során nem kevesebb, mint 45 korábbról ismeretlen kiadvány részeit sikerült napfényre hoznia.
Ez a magyarázata annak, hogy a legrégibb, teljes egészében magyar nyelvű nyomtatványok jelentős része is ilyen módon került elő. Így például a legkorábbi kiadvány ebből a kategóriából: Szent Pál leveleinek fordítása Komjáti Benedektől (Krakkó, 1532), vagy a legelső, kis, protestáns jellegű énekeskönyv Gálszécsi Istvántól (Krakkó, 1536). Figyelemreméltó ez utóbbi esetében, hogy a töredékeknek egy részét Krakkóban, míg más részüket Prágában áztatták ki más és más kötéstáblákból. De a legutóbbi évtizedekben is egész sor hasonló fontosságú magyar nyelvű nyomtatvány került elő. Így a Váradi Énekeskönyv (Várad, 1566) egyetlen ismert és Wolfenbüttelben (NSZK) őrzött példánya tábláiból korai (1561-64) debreceni kiadványok unikumai, a Komjáti Énekeskönyv (Komjáti, 1574) eperjesi példányának kötéséből pedig Huszár Gál több ismeretlen munkája.
A fentiekre mind úgy lehetett rábukkanni, hogy a táblákból kikukucskált a régi, magyar nyelvű nyomtatványokból egy kis rész. Hasonló nyomon haladtam magam is, amikor régi hazai kiadványok utáni kutatásom során a németújvári ferencesek könyvtárában (Güssing – Ausztria) jártam. Ennek a több ezer kötetből álló gyűjteménynek legnagyobb és legértékesebb része a Batthyány családé volt egykor, és azt a 17. század első felében adományozták az általuk akkor alapított ferences kolostornak. P. Theodor Tabernigg szakszerűen katalogizálta évtizedekkel ezelőtt ezt a hazai könyvtörténet szempontjából kimagasló jelentőségű könyvtárat. Ennek során figyelme még olyan apró részletre is kiterjedt, mint a könyvtáblából kikandikáló kéziratok és nyomtatványok, amelyeket azután nyelvenként regisztrált. Az ilyen módon felismert, magyar nyelvű nyomtatványokat tartalmazó köteteket egymás mellé helyezve kiderült, hogy azokat – a bőrkötést díszítő bélyegzők, görgetők és lemezek tanúsága szerint – ugyanabban a műhelyben kötötték be. Nem sokáig tartott, amíg meg lehetett állapítani, hogy Joannes Manlius volt az a könyvkötő, aki mint nyomdász 1582 és 1605 között Nyugat-Magyarországon tevékenykedett. Működési helyét sűrűn váltogatva ennek során Németújvárott is többször megfordult a Batthyányak udvarában.
Az említett könyvdíszek alapján előbb még ott helyben, majd később Sopronban, Budapesten, Zágrábban és Ljubljanában egész sor további kötetet sikerült azonosítani, mint amelyek ugyancsak Manlius műhelyében kapták meg bőr bevonatú köntösüket. Miután a megbomlott kötésekből előtűnő nyomtatványok mind Manlius műhelyéből származtak, jogosnak tűnt az a következtetés, hogy ő a táblákhoz saját nyomdája makulatúráját, illetve kiadványtárának fölös példányait használta fel. Érdemesnek tűnt ezért – tudomásom szerint a világon első ízben – a kötés díszei alapján Manlius termékeként azonosított könyvek tábláit rendszeresen és következetesen felnyittatni, hogy az azokból előkerülő papíranyagot vizsgálat tárgyává lehessen tenni.
Kerüljenek tehát röviden szemügyre, hogy milyen jellegű nyomtatványok darabjai jutottak napfényre ilyen módon. A már korábbról, de csak töredék alapján ismert kiadványok kiegészítése során mennyiségileg a legjelentősebb az első magyar nyelvű, orvosi vonatkozású könyv, a Frankovics Gergely által írt elmélkedések egészségi tanácsokkal. Második kiadása (Monyókerék, 1588) két példányban is fennmaradt, bennük a legelső hazai rézmetszetekkel, mint illusztrációkkal. A Manlius-kötések módszeres bontása nyomán az összesen 74 negyedrét alakú levélből álló első kiadásból nem kevesebb, mint 70 most már példány alapján ismeretes. A jelentős arányú kiegészítéshez az vezetett, hogy a kötéstáblákba Manlius a második kiadás elkészültét követően az immár selejtnek minősített első, 1585. évi kiadás összehordott íveit kötéstábláihoz pontos sorrendben ragasztotta össze lemezpapírrá.
Ennél is fontosabbak azok a nyomtatványok, amelyek korábbról teljességgel ismeretlenek voltak. Ezek egyik csoportját a horvát nyelvű protestáns kiadványok alkotják. Miután a reformáció e déli szomszédainknál csak igen rövid ideig és nagyon szűk körben hatott, ezek a töredékek szinte teljesen új ismeretanyagot nyújtanak. Akadtak természetesen naptárak is a felnyitott táblákban, így az 1584. évre szóló német nyelvű kalendáriumnak kizárólag a régi időszámítás alapján Németújvárott készült változata, amely a protestánsok tiltakozását kívánta dokumentálni a XIII. Gergely pápa által nem sokkal korábban elrendelt új naptárral szemben. Ez egyike lehetett Manlius legkorábbi magyarországi kalendáriumainak, míg az 1604-re szóló magyar nyelvű naptár, amely ugyancsak e kötéstáblákból kerüli elő, az 1605-ben elhunyt nyomdász-könyvkötő utolsó termékei közé tartozhat.
A magyar irodalomtörténet szempontjából kiemelkedő jelentőségű a „Croesusrol Lydiaiaknak kirallyarol valo historia”, amelyet Manlius 1599-ben (Sopron) Keresztúrott nyomtatott. Kikövetkeztethetően eredetileg 24 levél terjedelmű, nyolcadrét alakú kiadványból hat levél jutott napfényre: mindhárom füzet külső levélpórja. Az eddig teljességgel ismeretlen verses históriának 275 négysoros versszaka lehetett 1 100 sorban, amelyből 202 sor került elő.
Szétbontásra több mint egy tucat, Manlius műhelyében készült kötés táblái kerültek az említett vizsgálódás során, amikor is összesen mintegy nyolcvanívnyi nyomdai makulatúra, illetve fölös példány látta meg a napvilágot. Valamennyi Manlius nyomdájában készült. Közülük alig több mint húsz százalék volt csak korábbról is ismeretes, több mint a fele már előzetesen töredékesen előkerült nyomtatványnak eddig még nem látott részét tartalmazta, míg több mint egy negyede eddig még teljességgel ismeretlen kiadványhoz tartozik. Ez azt jelenti, hogy a fentiekben körvonalazott módon, tervszerűen kiáztatott makulatúrának 8,5 százalékát az elmúlt századok bibliográfusai nem látták.
Nem merészség mindebből azt a következtetést levonni, hogy a régi hazai nyomtatványokra vonatkozó eddigi ismeretek közel állnak azoknak a tengerészeknek az élményéhez, akik a jéghegyekből csakis azok víz feletti, tehát csupán igen kis, egy tizednyi részét láthatják, a többit a tenger elrejti szemeik elől. Úgy tűnik fel, hogy nem túlzott az a feltételezés, hogy ez a megállapítás nem kizárólag Manlius esetére érvényes, de – legalábbis a fentieket megközelítő arányokban – a korai századokban Magyarországon működött többi műhelyre is. Kiadványaiknak ugyanis minden valószínűség szerint csak viszonylag kisebbik része ismeretes ma.
Ezt a következtetést megerősíteni látszik a statisztika is, amely szerint a bibliográfiailag példány alapján nyilvántartott mintegy hétszáz féle, 16. századi hazai nyomtatványnak közel a fele (pontosabban 46 százaléka) csupán egyetlen példányból, vagy kizárólag csak töredékekből ismeretes. Ez nyilván azt jelenti, hogy szinte teljesen véletlen, hogy a régi magyarországi kiadványok közül ma miről lehet tudni és miről nem. Miután a hazai közgyűjteményeket már alaposan átfésülték, továbbiak előkerülésére reményt – a részletesebben még át nem kutatott külföldi könyvtárak és levéltárak állománya mellett – már egyedül csak a kötéstáblákban rejtőzködő további töredékek nyújthatnak.