13. A régi nyomtatványokkal való foglalkozás és azok anyaga

A régi nyomtatványok anyaga. Budapest 1992 Borda Antiquárium.

Ez a kötet mindenekelőtt azoknak kíván gyakorlati segítséget nyújtani, akik rendszeresen foglalkoznak a régi, 1801 előtt megjelent nyomtatványokkal (pl. könyvtárosoknak, antikváriusoknak, könyvgyűjtőknek). Ám az egyes tudományok történetével foglalkozó szakemberek (irodalomtörténészek, nyelvészek, történészek stb.) is haszonnal forgathatják, ha régi nyomtatványokkal van dolguk. Érdekelheti továbbá a technika- vagy általában a kultúrtörténet kutatóit is.

A régi nyomtatványokkal kapcsolatos több évtizedes munkám tapasztalatai szolgáltak indítékul ennek az írásnak az elkészítéséhez. A gyakorlati munkafogásokat ezen a szakterületen csak nagyon ritkán szokták papírra vetni. Ennek azután az a következménye, hogy a kezdő kutató rendszerint tanácstalan. Jó esetben olyanhoz fordulhat, aki rendelkezik már bizonyos tapasztalatokkal ezen a téren. Ilyen „szóhagyomány”, továbbá a gyakorlati munka során tett felismerések útján gyarapodhatnak az erre a speciális szakterületre vonatkozó ismeretek. Azonban a már haladóknak mondhatók előtt is mindig újabb és újabb problémák merülnek fel, amelyekre vagy addigi ismereteik, vagy analógiák alapján kereshetik a megoldást, mert a szakirodalomra csak igen korlátozott mértékben tudnak támaszkodni.

A külföldi tapasztalatok meglehetősen szétszórtan láttak napvilágot, magyarul pedig csupán a „Régi könyvek és kéziratok” című tanulmánygyűjtemény[1] említhető. Ez a kiadvány azonban tematikájában erősen hézagos, szükségszerűen nélkülözi az egységes koncepciót, hiszen csak egy tanfolyam előadásait tartalmazza. Ráadásul kidolgozása egyenetlen: a többnyire vázlatos áttekintések mellett részletesen kimunkált fejezetei is vannak. Így Hervay Ferenc történeti földrajza és Berlász Jenő intézménytörténete a hazai könyvtörténettel foglalkozóknak nélkülözhetetlen segédletévé vált.

Éppen e két gondosan kifejtett téma gyakorlati hasznossága adta számomra az indítást, hogy tapasztalataimat a meglehetősen szerény szakirodalom felhasználásával részletesebben kidolgozzam. Munkám során három szempontot tartottam alapvetően fontosnak:

1. a témakörök nyomdászattörténeti hátterének magyarázatát, hogy érthetővé váljanak a ma már sokszor elfelejtett fogalmak;

2. útmutatást a régi nyomtatványokkal kapcsolatos jelenségek felismeréséhez a gyakorlatban;

3. szempontok közlését a fentiek alapján nyert adatok leírásához, amely ugyanakkor tanács egyrészt a katalógusok és bibliográfiák célszerű használatához, másrészt az e téren leghelyesebbnek tűnő álláspont kialakításához.

Miután három és fél évszázad nyomdatermékeinek sajátosságairól lesz szó, ezért a mondanivalót történeti perspektívába kellett helyezni, hogy a változás és a fejlődés áttekinthetővé váljék. Ennek érdekében némi betekintést kellett nyújtani olykor a kéziratosság korába, máskor pedig a 19-20. század technikájába is. A fejlődés jobb megértése érdekében olyan jelenségekre is érdemesnek tűnt kitérni, amelyek utólag nem bizonyultak jelentősnek vagy jellemzőnek, mai szemmel nézve inkább csak kuriózumszámba mennek. Mert hiszen ami ma céltalan játékosságnak tűnik, azt a régiek gyakran fontos, csodálatra méltó, különleges ritkaságnak látták.

Az áttekintendő negyedfél évszázad nyomtatványaiban természetesen rendkívül sok a változás és az új jelenség. Ezeket a mostani első kísérlet során lehetetlen volt a teljesség igényével bemutatni. A szakirodalom is mindenekelőtt a 15. századi jellegzetességeket tárgyalja. Már összehasonlíthatatlanul kisebb terjedelmű és kevésbé kimunkált az írásban rögzített tapasztalat a 16. században készült kiadványok kapcsán. Még ennél is kevesebb tudható meg e témáról a két későbbi századból.

A következőkben az ősnyomtatványokra vonatkozó ismeretek összefoglalása mellett mindenekelőtt a 16. századból megfigyelt jelenségek kerülnek bemutatásra. A 17–18. századot – időm és erőm véges volta miatt – nem lehetett ugyanilyen behatóan tárgyalni. Ennek a fogyatékosságnak a megszüntetése, a további kiegészítések és igazítások a távolabbi jövő feladatai lesznek.

A tárgyalt téma megvilágítására természetesen előnyben részesítettem a magyarországi példákat. Minthogy azonban a régi nyomtatványok majdnem egészét külföldön készítették, a fejlődés menetét csak az egész európai nyomda- és könyvtörténet keretében lehetett megfelelően ismertetni. Számos esetben nem is volt hazai példa.

Ez a mű gyakorlati célú segédlet kíván lenni, ezért forrásaira hivatkozó jegyzetapparátus nem készült hozzá. Témája a régi nyomtatványok fizikai állapotával kapcsolatos ismeretek összefoglalására korlátozódik. További feladat lehet a nyomdai előállítással és az így elkészült dokumentumok regisztrálásával (bibliográfiák, katalógusok) foglalkozni, hasonlóan gyakorlati célból.

A régi nyomtatványokkal kapcsolatban számos részterületet ma már önálló stúdiumként művelnek. A legszükségesebb érintkezési pontokat leszámítva ezek most figyelmen kívül maradtak. Így például nem tárgyalom a távol-keleti könyvnyomtatás egészét. Ugyancsak elkülönülő, már külön is kimunkált szakterület pl. a nyomdák és általában a nyomdászat, a könyvkereskedelem és a könyvkötészet története. Ugyanez áll a kiadványok elkészültét követő időszakra, vagyis a könyvek utóéletével (pl. a könyvtártörténettel, a bibliofíliával, a könyvhigiéniával) kapcsolatos ismeretekre is. E kötet tárgya tehát kizárólag a Gutenberg által elindított európai fejlődés.

A szakkifejezések jelentős részénél angol, francia és német nyelven a szöveg közben találja meg az olvasó. Egybegyűjtésükhöz jó segítséget nyújtott az „Elsevier’s Dictionary of Library Science, Information and Documentation in six languages” (Amsterdam 1973.) W. E. Clason összeállításában. Ha ez megnyugtatóan megoldható volt, úgy negyedikként a megfelelő latin szó is megtalálható.

A régi nyomtatvány fogalma

E kiadvány témája a régi nyomtatvány, ezért mindenekelőtt ezt a fogalmat kell tisztázni. A „nyomtatvány” szó nyelvészeti meghatározása így szól: „(A kézirattal vagy egyéb sokszorosított termékkel ellentétben) nyomdai úton sokszorosított szöveg vagy kép.” A mai sokszorosítóipar rendkívül sokféle technikával dolgozik, régen azonban kizárólag a magas- és a mélynyomást alkalmazták. Mélynyomással állították elő a rézmetszetet, amelyet általában képek készítésére használtak. Leginkább ugyanerre a célra volt alkalmas a fametszet is, amely magasnyomással készült, akárcsak maga a könyvnyomtatás.

Szűkíthető a „nyomtatvány” szó fogalma, ha azt csakis szövegekre vonatkoztatjuk. A magas- és a mélynyomással, valamint más, különleges technikákkal (szövés, papírkivágás stb.) azonban szöveget is előállítottak. Sok bibliográfiai vállalkozás,[2] számos könyvtári gyűjtőkör ezért szigorúbb: csak a mozgatható betűk segítségével előállított többszörözést tekinti nyomtatványnak.

Akadt azonban régen olyan megoldás is, amikor nem kis fáradsággal egyedileg faragott fabetűkből állították össze a szedést. A legkorábbi ilyen többszörözés talán a berlini Kupferstichkabinet keltezetlen „Passio”-ja. Valamivel később, 1477. április 10-ről datálta Bernardo és Damiano Moilli a „Corale di Lodi”-t Pármában.

Azonban e látszólag igen korrekt meghatározás gyakorlati alkalmazása során akad probléma is: hány öntött betű alkalmazása teszi pl. a fametszetet nyomtatvánnyá? Előfordult ugyanis, hogy ezeken pl. helymegjelölés céljából olykor egy-egy mozgatható betűt is elhelyeztek. Hasonló a helyzet azokkal a térképeken látható földrajzi nevekkel, amelyeknek betűi nem metszve, hanem öntve vannak. Ezek sokszor nem is állnak egyenesen, hanem feliratozásként éppen csak belekényszerítenék őket a térkép fadúcába. A fent említettek azonban nem az öntött betűk alkalmazásának jellegzetes esetei. Mindent összevetve úgy tűnik, hogy legalább egy sor terjedelmű és önmagában is értelmes szedett szöveg kell ahhoz, hogy szorosabb értelemben vett „nyomtatvány”-nak legyen tekinthető egy sokszorosítvány: ha pl. a térképen önálló sorban olvasható annak címe, az esetleges további kiegészítésekkel (pl. a metsző neve, az impresszum).

Elvben problémát jelenthet még az is, hogy bizonyos nyomtatványokat nem „többszöröztek”, hanem különleges célra csupán egyetlen példányban állítottak elő: pl. kéziratos kötethez címlapot nyomtattak,[3] képzőművészeti alkotásra (pl. faragott epitáfium) pedig feliratot: Gyakorlatilag azonban megállapíthatatlan, hogy egy szedésről hány levonat készült, ezért ez a problémafelvetés csak elméleti.

A fenti meghatározás tehát pontosan fogalmazva így szól: „A nyomtatvány legalább egy sornyi öntött betűvel készült szövegtöbbszörözés.” Ez a szűkebben megszabott definíció kirekeszti a nyomtatványok közül a kizárólag metszettek) segítségével előállított sokszorosítványokat, legyenek azok akár egyes lapok (pl. térkép), akár testes kötetek (pl. atlasz). A térképeken és a zeneműveken kívül különösen képek többszörözésére használták a metszeteket viszonylag sűrűn, több-kevesebb szöveggel együtt. Aki tehát csak a fentiekben szorosabban meghatározott nyomtatványokkal kíván foglalkozni, annak a következő vizsgálati szempontok ajánlhatók:

1. Van-e a vizsgált dokumentumban szöveges rész?

E kérdés megválaszolásával ki lehet zárni a kizárólag képet, kottát stb. tartalmazó kiadványokat. Ezeket nemritkán szabályos kötetté állították össze, ezért a könyvtárakban sokszor nyomtatványnak tekintik őket, különösen a képgyűjteményeket. Nyomtatványként kezelik e köteteket mind a katalogizálásban, amelynek során rendszerint a tartalomra utaló címet szerkesztenek hozzá, mind pedig a raktározásban.

2. A szöveges rész öntött betűkből van-e szedve?

Az öntött betűk sajátossága, hogy lenyomataik pontosan egyformák. Ezzel szemben a leggyakorlottabb kéz sem tud méretben és formában mindig tökéletesen azonos betűket írni vagy rajzolni. De a fába vagy fémbe metszett betűk stílusa is más, mint az ugyanolyan méretű öntött betűké: a nyomtatott betűket nehezen lehet hosszasan teljes pontossággal utánozni. A metszetek és a kéziratok egyenetlen betűikkel és sokszor összefüggő vonalvezetésükkel többnyire hamar elárulják, hogy nem szedett betűk segítségével állították azokat elő. Ám előfordul, hogy még gyakorlott szemmel is akár több sor szövegében előforduló azonos betűket kell gondosan összevetni ahhoz, hogy a betűk jellege egyértelműen tisztázható legyen. Végül is azonban a beható vizsgálattal mindig biztonságosan meg lehet különböztetni a szedett szöveg egyöntetű betűit a kéziratok és metszetek jellegzetesen egyenetlen betűitől.

3. Vajon az egyforma betűkből álló szöveget nem sablon segítségével állították-e elő?

Csak kivételes esetekben kell ezzel a kérdéssel foglalkozni. A 17. és 18. század vége között néhány nyugat- és közép-európai kolostor nagyméretű szertartáskönyvét bádogsablonokkal készített szöveggel, díszekkel és hangjegyekkel állították elő. Az így festett betűk persze méretben és formában ugyanúgy azonosak, mint az öntöttek. Megkülönböztető sajátosságuk, hogy azoknál a betűknél, amelyek egészben (pl. „o”) vagy részben (pl. „a” , „b” , „g”) zárt vonalból állnak – különösen a kis fokozatú kurrens betűknél –, a betűk vonala rendszerint két helyen (többnyire alul és felül) megszakad.

Természetesen a fentebb ismertetett gyakorlati jellegű módszeren kívül másképpen is felismerhető egy-egy szöveg nyomtatványjellege, így pl. annak megállapításával, hogy magas- vagy mélynyomással, tehát szedett betűkkel vagy metszéssel készült-e stb. A magasnyomásnál a betű és a könyvdísz vonalainak szélén legdúsabb a festékezés, mert a betűöntvény és a fametszet lapos nyomófelületén a sajtolás során a festék a kontúrok felé tart. Ilyenkor a nyomat bemélyed a papírba, ami a hátlapon keletkezett kidomborodásról (Schattierung) ismerhető fel. A mélynyomás esetében viszont a festékezés a vonalak közepén a legerősebb: itt – a technikára jellemző módon – gerinc formájában kissé kimagaslik a papírból. A sajtó ugyanis igen nagy erővel préseli a papírt a fémlapra, hogy a metszéssel előállított árkokból felszívja a festéket.

Az eddigiekben előadottak csak e kiadvány témájának pontosabb körvonalazására szolgáltak. Természetesen a gyűjteményeknek és a bibliográfiai vállalkozásoknak sok más szempontja is lehet. Megemlíthető közülük néhány, amelyek alapján a nyomtatvány fenti, igen mechanikus meghatározását a gyakorlatban akár bővíteni vagy szűkíteni is lehet:

·       Metszetek. A kizárólag ezzel a fémbe történő metszés (karcolás) technikájával előállított teljes könyveket az esetek többségében nyomtatványként kezelik a könyvtárak. Jellegzetes példája ennek a kategóriának az atlasz. Ezzel szemben az önállóan megjelentett metszetlapokat (pl. arckép, térkép, tájkép) általában kirekesztik a nyomtatványok köréből.

·       Űrlapok. Ide azok a sokszorosítványok tartoznak, amelyeket kézírással való utólagos kitöltésre szántak (pl. igazolás, engedély, meghatalmazás). Bár ezek többségének szövegét szedés útján állították elő, azonban szinte kizárólag hivatali ügykezelés során alkalmazták őket. Márpedig az ilyen nyomtatványokat (az űrlapon kívül a belső utasítások és rendelkezések szövegét, továbbá a nyomtatott formában közreadott iratokat is) levéltári jellegűnek szokták minősíteni, és ezért a nyomtatványok köréből gyakran kizárják.

·       Használati nyomtatványok. E csoport jellegzetes formái: árucímke, névjegy, vándorló könyv stb. Nem különülnek el olyan határozottan a többiektől, mint a fenti kategóriák, így néha nem könnyű mérlegelni, hogy minek is minősüljenek.

·       Játékok. Ritkán ugyan, de ilyen jellegű nyomtatványok is fennmaradtak: pl. kártyák, összerakójátékok. Általában nehezen illeszthetők be a nyomtatványok kategóriájába.

A fenti és az ezekhez hasonló szempontok természetesen időben is tagolódhatnak, hiszen nem közömbös, hogy pl. egyfajta használati kisnyomtatvány melyik században mennyire volt elterjedve. Ezen a téren igen nagy a különbség a fejlett és a kevésbé fejlett országok, illetve régiók között. A 18. századi Angliából pl. olyan sok gyászjelentés maradt fenn, hogy ezekkel ott darabonként nemigen lehet már foglalkozni, míg hazánkban csak a 19. század második felében szaporodott meg ennyire a számuk. Hasonló megfontolások miatt regisztrálnak a bibliográfiák pl. minden 1751 előtti magyarországi űrlapot, de később már nálunk is olyan sok ilyet nyomtattak, hogy tömegük szinte áttekinthetetlenné vált. Európa tőlünk délre és keletre eső részein viszont az ilyen kiadványok esetében még ennél is későbbi időhatár vonható meg, míg hazánktól nyugat felé távolodva ezt a választóvonalat egyre korábbra és korábbra kell helyezni.

* * *

A nyomtatvány fogalmának tisztázása után jelzőjének, a „régi” szónak pontosítása szükséges. A nyomtatás Gutenbergtől napjainkig összefüggően és szervesen fejlődött, ezért minden korszakolás szükségszerűen önkényes. Ennek ellenére ki lehet tapintani, hogy milyen pontokon történt jelentős változás a nyomdatechnikában. Ilyen pl. a 20. század derekán a fémbetűk öntésén alapuló Gutenberg-féle rendszertől való eltávolodás a modern sokszorosítási technikák (pl. a fényszedés) segítségével. Aligha kétséges, hogy évszázadok múlva utódaink valahol a 20. század második felében fogják kijelölni a „régi” korszak, azaz a Gutenberg-féle módszer végét. Ma azonban még egy korábbi időponttal kell megvonnunk a határt a régi és az új között.

Az első ilyen, ma általánosan elfogadott mérföldkő a 15. század vége: az 1500. évvel, pontosabban az 1500. december 31-ével bezárólag megjelent kiadványokat nevezik ősnyomtatványnak, latinos névvel incunabulumnak (incunable, incunabulum – incunable – Inkunabel, Wiegendruck). Az 1904 óta folyamatosan készülő berlini „Gesamtkatalog der Wiegendrucke” (GW) a teljesség igényével regisztrálja a ma ismert összes (kb. 30 000 féle) 15. századi nyomtatványt, illetve ezeknek valamennyi (mintegy félmillió) példányát. E munka hatására már a világ minden szakszerűen kezelt könyvtárában kikeresték, katalogizálták és megkülönböztetett gonddal tárolják e korai nyomtatványokat.

A legtöbb ősnyomtatványt ma is a müncheni Bayerische Staatsbibliothekban őrzik, jóllehet onnan a múlt század során több ezer, duplumnak minősített példányt adtak el. (Több száz ebből ma a székesfehérvári püspöki könyvtárban található.) A legértékesebb, tudatosan és szakszerűen összeállított ilyen jellegű gyűjtemény a londoni British Library tulajdona. A világon csak ebben a két könyvtárban van egyenként több mint tízezer 15. századi nyomtatvány. Az 57 hazai közgyűjteményben található ősnyomtatványokról 1970-ben összesített katalógus jelent meg nyomtatásban „Catalogus incunabulorum quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur” (CIH = Sajó-Soltész) címmel; ebben 3579 mű 7101 példányát regisztrálták.

A 15. századi nyomtatványok bibliográfiai feltárása lényegében megtörtént, hiszen a GW szerkesztősége az egész világra kiterjedően nyilvántartja a még nem publikált H-Z betűcsoportba tartozó valamennyi adatot is, és az érdeklődőknek ebből információt nyújt.

A nyomtatványok legrégibb korszakának az 1500. évvel való lezárását csak ebben az évszázadban fogadták el általánosan. Korábban és sokáig még több más időhatárt is alkalmaztak: pl. 1536. (Panzer), 1540. (Németalföld), 1550. (több könyvtári különgyűjtemény). Ennek a felfogásnak volt bizonyos alapja, hiszen a 15. és a 16. század fordulója – eltekintve a kurzív betű megjelenésétől – sem a nyomtatványok külalakját, sem tartalmát nem változtatta meg gyökeresen. A változás – természetesen térben és időben igen jelentós eltérésekkel – sokkal inkább 1520 táján tapasztalható. (A reformáció megindulását, 1517-et gyakorlati szempontok alapján nem tűnik helyesnek korszakhatárként tekinteni.) Így sok helyen kialakult a „postincunabulum” fogalma (pl. a 19. század utolsó éveiben Robert Proctor használta a British Museumban).

Ez az újabb kategória segítséget nyújthat egyrészt az ősnyomtatványok biztonságos elhatárolásához, másrészt a 16. századi kiadványok már csak mennyiségük miatt is rendkívül munkaigényes feltárásának megindításához. Egyes vállalkozások speciális szempontjai persze más záróév kijelölését is indokolhatják. Mindez azonban csak gyakorlati, belső periodizációt jelenthet a 16. századon belül. E korszak nyomtatványainak nemzetközileg egységes bibliográfiai feltárását immár csaknem minden szakember szükségesnek tartja, s ez a legutóbbi évek fejleménye.

Mivel az ősnyomtatványok vonatkozásában – hála az elmúlt kb. másfél század kutatásainak – nagyobb feltáratlan terület nem maradt, a régi nyomtatványokkal foglalkozók érdeklődése – különösen az utóbbi évtizedekben – mindinkább a 16. század kiadványaira irányul. Mind több és több könyvtár különíti el speciális gyűjteményben ezeket a könyveket, és rögzíti őket bibliográfiákban és katalógusban. (Ez utóbbi téren is a londoni British Library jár az élen, de 1990-ben három testes kötetben megjelent az OSzK ilyen katalógusa is.) Ez a munka természetesen sokkal nagyobb feladatot jelent és hosszabb időt vesz majd igénybe, mint az ősnyomtatványok feltárása. A 16. századból összesen feltehetően kb. félmillió bibliográfiai egységet kell majd leírni; ha pedig valamennyi példány lelőhelyét is regisztrálnák, hozzávetőleg tízmillió tétellel kell számolni. A világ kb. 3500 gyűjteményében átlag 8–10-szer annyi 16. századi könyvet őriznek, mint ahány ősnyomtatványt. Ehhez járul még annak a sok ezer további könyvtárnak az állománya, ahol nincs 15. századi kiadvány. A 16. századi nyomtatványok átfogó bibliográfiai összesítésére ez ideig csak egyetlen vállalkozás indult, az Index Aureliensis (Baden-Baden 1962–1996), de ez közel három évtized alatt 52 374 tétel regisztrálásával is csak a „Des Voux” címszóig jutott el, jóllehet célkitűzéseit eleve több szempontból is korlátozta, kizárva az egyleveles nyomtatványokat, a nem latin betűseket stb.

Egy-egy ország régi nyomtatványainak bibliográfiai feltárása során sokszor 1600-nál jóval későbbre helyezték a záróévet. Ennek pontos idejét rendszerint valamilyen történelmi sorsforduló jelölte ki: pl. az angoloknál 1640, nálunk 1711. Ezzel párhuzamosan azonban a kezdetektől volt olyan törekvés is, hogy az időhatárt mechanikusan valamelyik századfordulónál vonják meg. Az ilyen, történelmi évszámoktól független korszakolás nemzetközileg egyre inkább tért hódít. Így a bibliográfia területén sok vonatkozásban úttörő angolok a korábbi 1640 helyett előbb 1700-ig, majd a legutóbbi években 1800-ig tolták ki a régi nyomtatványok időhatárát. Ezt az utat választottuk hazánkban is, amikor a régi magyarországi nyomtatványok időhatárát 1711-ről 1800-ra helyzetük át. Ennek a felfogásnak a jegyében jelent meg már a Petrik-féle könyvészet V. és VI. kötete,[4] majd VII. és VIII. kötete is (1989–91).

A fenti, szükségszerűen csak néhány példára szorítkozó felsorolás azt kívánja hangsúlyozni, hogy a régi nyomtatványok könyvtári feltárása (a bibliografizálás és a katalogizálás) során az utóbbi évtizedekben kialakult, majd mostanra megszilárdult az évszázadonkénti periodizálás. A gyakorlat tehát szentesíti az elméleti megfontolásokat, amelyek szerint, nemzetközi anyagról lévén szó, nincs egyetlen olyan történelmi időpont sem, amely minden ország számára egyaránt meghatározó volna. Miután azonban a rendszeres munkának elengedhetetlen feltétele a feltárandó terület pontos időbeli körülhatárolása, a szükséges választóvonal legalkalmasabban századfordulókkal jelölhető ki.

E gondolatsort folytatva most már csak az a kérdés, hogy melyik századfordulóval lehet megvonni a régi és az új nyomtatványok közötti, nemzetközileg is elfogadható határt. A 15. és a 16, illetve a 16. és a 17. század fordulója kétségtelenül túl korai. A következő századforduló már számításba jöhetne a legfejlettebb országok esetében, de az elmaradottabb államoknál ehhez inkább a 19. század vége látszik alkalmasabbnak. Nem is beszélve az Európán kívüli, ún. fejlődő országokról, amelyek esetében még ennél is későbbi záróév tűnik megfelelőnek.

Minden szempontot mérlegelve arra a megállapításra kell jutni, hogy a 18. és a 19. század fordulója, vagyis a 18. század vége (pontosabban 1800. december 31.) az a dátum, amely a régi nyomtatványok korszakát lezárja. Több oldalról is indokolható ez a döntés. Technikatörténeti szempontból hangsúlyozandó, hogy az első papírt előállító gép (1799), az első betűöntő gép (1805) és az első gépi sajtó (1810) szinte pontosan ekkor kezdte meg működését. Korábban mind a papírt, mind a könyvet – kisebb jelentőségű tökéletesítésektől eltekintve – lényegében ugyanazzal a technikával állították elő, mint a 15. század derekán.

Miután az ipari forradalom döntő változást hozott a gazdasági viszonyok terén, a társadalmi fejlődésben is e századforduló a feudális és a polgári korszak változásának ideje. A feudális korszakban, 1801 előtt a nyomtatványok túlnyomó többségét emberi erővel állították elő, míg a polgári viszonyok között már előbb gőzzel, majd villannyal meghajtott géppel készültek a nyomdatermékek. Ezért is nevezik a nemzetközi (főleg angolszász) szakirodalomban az 1800. évvel záruló kort a kézzel előállított könyvek korának (the hand-press period), szemben a későbbi gépi korszakkal (the machine-press period).

Az időhatár kérdése megközelíthető a számításba vett kiadványok tételszámán keresztül is. Az utóbbi két évtizedben világszerte egyre határozottabban bontakozik ki a törekvés a még hiányos, retrospektív nemzeti bibliográfiák kiegészítésére. Ennek azonban a realitások természetesen bizonyos határokat szabnak. Az egyik legfejlettebb ország, Anglia erőfeszítései ezen a téren – a korszerű számítástechnika igénybevétele mellett is – már-már elérik a teljesítőképesség határait: eddig immár a félmilliót közelítő számú tételben regisztrálják 18. századi nyomtatványaikat. A régi nyomtatványok feltárására irányuló, országonként reálisan elvárható ráfordítás tehát ugyancsak a 18, század végi korszakhatárt erősíti.

A következőkben tehát „régi nyomtatvány”-on (ancient books, old books – livres anciens, vieux livres – alte Bücher) az 1800. évvel bezárólag, legalább egy sornyi öntött betű felhasználásával többszörözött szöveget értjük.

A nyomtatványok anyaga

Pergamen és textil

A nyomtatvány előállításának első feltétele a sima felület, amelyre az előállítható. Ez az anyag (Bedruckstoff) már a kezdetektől fogva a papír. Az európai könyvnyomtatás első évtizedeiben azonban – különösen a nagyobb műhelyekben és jelentősebb kiadványok esetében – még viszonylag gyakran használták az írás korábbi alapanyagát, a vékony állati – többnyire borjú, juh, ritkábban őz, szamár, kutya és kecske – bőrből speciálisan e célra készített hártyát, a pergament. Ezt szőrtelenítés után simára csiszolták, és rendszerint enyvvel is kezelték. Ezen belül két minőségi fokozatot különböztettek meg: az egyszerűt (parchment – parchemin – Pergament – charta pergamena, membrana) és a finomabbat (vellum – vélin – Velin – vellum). Minél fiatalabb volt az állat, annál vékonyabb a bőre: az anyaméhből kivágott bárányé cigarettapapírszerű volta mellett is rendkívül tartós (uterine vellum – vélin utérine – Jungfernpergament).

Gutenberg 42 soros bibliájának alig félszáz, ma ismert példányából tizenkettőt is hártyára nyomtattak. A nyomtatás a kézírással szemben – többek között – éppen azért tudott olyan gyorsan tért hódítani, mert viszonylag olcsó alapanyagra, a papírra, rövid időn belül nagy példányszámban lehetett vele szöveget többszörözni, ráadásul – a kéziratos másolatokkal ellentétben – mindig biztonságosan egységes szöveggel. E biblia egyetlen példányához (641 levél), juhonként 4 levelet számolva, egy 160–170 darabból álló nyáj levágására volt szükség. A kikövetkeztethető 30, hártyára nyomtatott Gutenberg-bibliához tehát mintegy 5 000 birka bőre kellett. Nyilvánvaló, hogy az állattenyésztés nem tarthatott lépést a rohamosan fejlődő könyvnyomtatás anyagigényével. Fokozta az alapanyagszűkét, hogy a bőr egyedi méretű volt, a nyomtatott kötetbe foglalt hártyák méretének azonban azonosnak kellett lenniük. Ennek az igénynek pedig csak sok hulladék árán lehetett eleget tenni. Mindennek következménye a pergamen árának jelentős növekedése volt. A 15. században még az is előfordult, hogy – akárcsak a régi kódexekhez – a kézirat céljára egyszer már felhasznált hártyáról ledörzsölték a tintát, de utána rá a könyvet nem írták, hanem már nyomtatták. Az ilyen palimpszesztus-nyomtatvány rendkívüli ritkaság. Ezek után természetes, hogy hártyára mind ritkábban, és már csak igen indokolt esetben nyomtattak.

Két jellegzetes indítéka volt a hártya használatának: a fokozott tartósság vagy a reprezentatív kiállítás igénye. Az első szempont a különösen sokat használt liturgikus könyvek előállításánál játszott szerepet. Így az 1457-ben és 1459-ben készült Schöffer-féle Psalterium valamennyi ismert példánya, illetve töredéke – pl. a legutóbb a pápai református könyvtárban előkerült is – hártyára készült. Több liturgikus kiadvány számos példányát, a misekönyvek esetében pedig a legtöbbet forgatott kánonrészt a 16. század elejéig a szinte elnyűhetetlen pergamenre nyomtatták. De már a 15. század hatvanas éveitől fokozatosan háttérbe szorul a tartósság szempontja, hiszen a rongyból készült merített papír is jól viselte a használatot, viszont a hártya ára – mint tudjuk – egyre nőtt, és hamarosan sokszorosan meghaladta az egyre olcsóbbá váló papírét. E két alapanyag árának aránya a 15. század második felében 1:3–1:5 volt, míg egy évszázad múlva már 1:8–1:10, sőt akár 1:25 is.

A mutatós kiállítású könyvek hártyapéldányait idővel már csak az igényes és gazdag vásárlók számára készítették. Jellegzetes típusa volt ennek a laikusoknak szánt, kisalakú, díszes imádságos könyv, az ún. hóráskönyv (book of hours – lívre d’heures – Stundenbuch – liber precum horarum). E gazdagon illusztrált, kéziratos könyvek készítésének főleg Franciaországban és Németországban már kialakult hagyományai voltak, amikor 1486-tól elsősorban Párizsban – sorra jelentették meg ezeket immár nyomtatott formában is. E mutatós kis kiadványok példányainak többségét pergamenre készítették, hiszen így kitűnően megfeleltek ajándékozási célokra, akár nők számára is, akik abban az időben még a férfiaknál is kevesebbet olvastak. A 16. század első évtizedei után azonban már nem akad olyan műfaj, amelynél a hártyára nyomtatás ilyen jellegzetes lett volna.

A humanista könyvgyűjtők többsége eleinte sokkal jobban becsülte a színes és mutatós, gyakran díszes kódexeket a gyakran szerényebb külsejű nyomtatványoknál. (Mátyás király is feltehetően ezt az álláspontot képviselte.) De hamarosan elkerülhetetlenné vált, hogy fontos szövegeket már nyomtatott formában szerezzenek be. A gazdag bibliofilek ekkor drága áron hártyára nyomott könyveket vásároltak. Az ilyen különleges minőségű példány egyben módot nyújtott a kézi festésű díszítésre, az illuminálásra, s így a kötet szemükben elérte, de legalábbis megközelítette a kódexek színvonalát. Így Miksa császár a nevezetes „Theuerdank”-ja első kiadásának (1517) jelentős részét pergamenre nyomatta. Ugyanő imakönyvéből tíz példányt azzal a céllal rendelt meg gondosan kidolgozott hártyára nyomtatva, hogy azokat kora legnevesebb művészeivel (Dürer, id. Cranach stb.) egyedileg díszíttesse. (Nyolc ma is megvan közülük.)

A 16–18. században készült hártyapéldányok többségét neves nyomdák elsősorban igényes könyvgyűjtők számára készítették. Általában már csak a kimagaslóan jelentős kiadványokból készültek pergamenpéldányok (pl. Didot Horatiusából 1799-ben, Luther német bibliafordításának több kiadásából, klasszikus auktorok tudományosan gondozott szövegeiből). Ezek száma azonban sokszor korlátozott volt. Ismeretes például, hogy II. Fülöp spanyol király megszabta Christoph Plantinnek, hogy híres poliglott bibliájából (Antwerpen 1561–72) csak tizenhárom példányt nyomtathat pergamenre; a többi négy különböző minőségű papírra készült. Ajánlás céljára pedig többnyire csak egyetlen példányt nyomtattak hártyára. E drága könyv átnyújtásával adott hálát az író, a nyomdász vagy a kiadó a mecénásnak a könyv megjelenése körüli érdemeiért.

Érthető hát, hogy a hártyára nyomtatott kiadványok mindenkor nagy becsben álltak. Többségüket gondos, sőt drága köntösbe öltöztették, úgyhogy maga a kötés is külön értéket képviselt. Ezzel magyarázható, hogy a bibliofilek mindig is különös előszeretettel gyűjtötték az ilyen példányokat. Mint a jelentős könyvértékek többsége, e kiadványok is nagy számban kerültek közgyűjteményekbe. Ezek közül talán a legjelentősebb a párizsi Bibliothèque Nationale ilyen jellegű különgyűjteménye, amely közel 3000 kötetet tartalmaz, jelentős részben még az egykori királyi könyvtár örökségeként. A hártyára készült nyomtatványok legnagyobb magángyűjteménye valószínűleg Andoche Junot-é, Abrantes hercegéé, Napóleon tábornokáé volt. Gyűjteményét halála után Londonban elárverezték (1816–17).

A hártya a nedvesség és más tényezők hatására a papírnál sokkal nagyobb mértékben, 2–5 százalékban változtatja méretét, ezért a rajta végzett méréseknél (pl. betű- és sormagasság, a metszet nagysága) erre mindig külön ügyelni kell. A pergamen többnyire jóval vastagabb, mint a papír, így ugyanannak a könyvnek a hártyapéldánya általában kétszer testesebb a papírra nyomottnál. Az állati bőr egyéni jellegétől és a kikészítés minőségétől függően a vastagság igen széles értékek között mozoghat (0,03–0,55 mm). A birkabőr általában vékonyabb (0,08–0,15 mm), a borjúé vastagabb (0,14–0,22).

A pergament – különösen a 17. és a 18. században – alkalmi példányok esetében már inkább textilanyag (lenvászon, selyem stb.) helyettesítette. A lágy, szövött anyagnak nincs tartása, lapozásra nem túl alkalmas, ezért inkább csak egyleveles nyomtatványokhoz használták. Az ösztöndíjas pl. egyetemi vizsgatételeinek ilyen – többnyire színes – textilre nyomott példányával köszönhette meg pártfogójának támogatását. A legkorábbi ilyen alapanyagra készült, plakátalakú kiadvány hazánkban 1659-ből ismeretes, amelyet a nagyszombati Egyetemi Nyomda állított elő. Igényes műhelyek a 18. század derekától kezdve jelentősebbnek tartott kiadványaikból egy-két példányt – bibliofil csemegeként – selyemre (szatén, taft) is nyomtattak.

A papír

A nyomtatáshoz használt felület általában a papír (paper – papier – Papier – charta), míg a pergamen és a textilanyag csupán kivételszámba ment. (A papír elnevezése a magyar nyelvben korábban „papiros” volt.) A régi könyvek mind kézzel merített papírra készültek; a papírkészítés gépesítése, a folyamatos papírgyártás érdemben csak a 19. század elején kezdődött (Nicolas-Louis Robert, 1799).

A papír feltalálása, pontosabban minőségének jelentős javítása egy Cailun nevű hivatalnok érdeme (Kína, 105). Először Keleten terjedt el (Korea, 600; Japán, 610), majd nyugatabbra is-eljutott (Szamarkand, 751). Terjesztése az araboknak köszönhető, akik Észak-Afrikán át Spanyolországba hozták. Az első európai papírmalmok előbb a mór, majd a keresztény Spanyolországban kezdtek működni (1140, 1260). Később Itáliában jelentek meg (1275 körül), majd Franciaországban (1348), Németországban (1390), Svájcban (1411) és Ausztriában (1469). Ezután Lengyelország következett (1491), majd Anglia (1494), Csehország (1499), Magyarország (1530 előtt), Svédország (1573), Oroszország (1576), Dánia (1576), Hollandia (1586) és Norvégia (1698). Megjegyzendő, hogy külföldről behozott papírt mindenütt már jóval a fenti időpontok előtt is használtak: pl. Spanyolország 850-ben, Bizánc 1050-ben, Franciaország 1100-ban, Itália 1109-ben, Anglia 1300-ban, Hollandia 1308-ban, Magyarország és Csehország 1310-ben, Lengyelország 1320-ban, Oroszország 1340-ben.

A kínai papír alapanyaga eperfaháncs, rizsszalma, bambuszrost stb. volt. Ez a papír bár, kitűnően felveszi a festéket, viszonylag hamar törékennyé válik, különösen a szélein, és színe sárgásbarnává lesz. Az arabok aztán mind nagyobb mértékben használtak textilhulladékot is, ami a minőséget jelentősen javította. Az európai papírkészítés alapanyaga évszázadokon át az akkor viszonylagos bőségben rendelkezésre álló rongy volt, amelyet a papírmalmokban igen sok tiszta és lágy víz felhasználásával dolgoztak fel. A legfinomabb rongypapírt (rag paper – papier de chiffons – Hadernpapier, Lumpenpapier) a len, a valamivel gyengébbet a kender szolgáltatta. A papírkészítés munkamenete egészen röviden a következő volt. A rongyot válogatták, tisztították (porolták, mosták) és apróra vágták. Ezután mésztejben áztatva (6 hónap) vagy rothasztással (8–18 nap) igyekeztek a rostokat egymástól minél inkább szétválasztani. Az így létrejött pépet fél napig, de szükség szerint akár három napig is zúzták, vagy a termelékenyebb hollandiban 3–4 órát őrölték, majd 24 óránként átforgatva 2–4 hétig mállasztották. Ezután ismét zúzták vagy őrölték, s a legvégén mésszel, illetve színezékkel kezelték. A kész anyagot a merítőkádban vízzel hígították és állandóan keverték, hogy ne ülepedjék le. Ebből a pépből aztán merítőszitával száríthatóvá vált. A végén simítókővel dörzsölték, vagy ívenként négyszer-ötször sulykolták (kalapálták).[5] A papír tehát cellulózszálak vizes oldatából tömörítéssel készült vékony lap.

Ez az új anyag, amelyet mindenekelőtt írás céljára használtak, az idők folyamán egyre inkább kiszorította a korábban egyeduralkodó pergament az iratkészítésből, a levelezésből és az írott könyvek, a kódexek készítéséből is. Nagy előnye volt a hártyához viszonyított olcsósága, mindig azonos mérete, és az, hogy jól lehetett hajtogatni, amíg hátránya legfeljebb kevésbé ellenálló volta. Ezzel függött össze, hogy míg a megírt pergamenről dörzsöléssel el lehetett távolítani az írást hordó réteget, és így azt újra fel lehetett használni (palimpszesztus), a papírnál ugyanez elképzelhetetlen volt.

A kézzel merített papír (hand-made paper – papier à la cuve, papier à la forme, papier à la main – Büttenpapier, handgeschöpftes Papier) széle jellegzetesen egyenetlen, és a vastagsága is változó (deckle edge – barbe, témoin – Büttenrand, Schöpfrand). Erről az ép ívek jól felismerhetőek (deckle-edge paper – papier avec bords gengre moyen-age, papier barbé – Büttenrandpapier, Schöpfpapier). Minősége összehasonlíthatatlanul jobb volt a mai átlagnál: mostanában szinte csak néhány speciális céllal készülő, ugyancsak rongytartalmú fajta (pl. a bankjegypapír) veheti fel a versenyt a régi merített papírral. A 15. századi ősnyomtatványok papírja – hacsak a példányt nem érte valami külső behatás (víz, tűz stb.) – lényegében semmi elváltozást (sárgulást, zsugorodást stb.) sem mutat a mai napig.

Az eredetileg elsősorban az írás számára készült papír viszonylag egyenetlen felületével és a tinta túlzott felszívását akadályozó enyvezettségével nem volt a legalkalmasabb a könyv nyomtatás céljaira, ráadásul tulajdonképpen még mindig drága volt. 1480-tól kezdve aztán fokozatosan kialakult az eredeti vastagságát többé-kevésbé megtartó író-, és az ennél vékonyabb nyomópapír (printing paper – paper d’impression – Druckpapier) közötti különbség. Ez utóbbit simították, és eleinte félig, majd a 17. századtól egyáltalán nem enyvezték. Mindez megkönnyítette a festék felvételét, de a túl kevés enyv miatt a papír idővel elveszthette hajlékonyságát, törékennyé válhatott; ezt a nyomtatás után timsós vízzel való kezeléssel igyekeztek ellensúlyozni. A nyomópapír viszonylag igénytelenebb volta miatt (gyengébb minőségű rongyot használtak hozzá alapanyagul) a 16. század végére már hazánkban is valamivel olcsóbb volt, mint az írópapír. A két minőség között egyre nőtt az árkülönbség: a 17. században már csak 60 százaléka, a 18. században pedig alig több mint a fele volt a nyomópapír ára az írópapírénak.

A 16. század utolsó évtizedeitől kezdve több mint egy évszázadon keresztül azonban az európai papír minőségének átlagszínvonala erősen hanyatlott: egyre vékonyabbá vált, a színe pedig a 20. századra sokszor már erősen megbarnult. Csökkent a termelés mennyisége is. Ezt a jelenséget több, egyszerre jelentkező ok magyarázza: így a sok háború (különösen a harmincéves háború), és főként az alapanyagul szolgáló rongy kínálatának csökkenése (egy kiló papír előállításához 2,3 kg rongy kellett!). Ennek megfelelően az árak jelentősen emelkedtek: az írópapíré kb. két és félszeresére, de az ehhez képest egyre olcsóbb nyomópapíré is több mint másfélszeresére. A 17. század végétől, a papírpépet többszörösen termelékenyebben előállító új technológia, a hollandi őrlő (Van der Ley, Hollandia, 1670–74 körül) bevezetését követően a minőség újra javult, és fokozatosan elérte a korábbi színvonalat. Ugyanakkor az ár is csökkent: a 18. század végén már egész Európában olcsóbb volt, mint 200 esztendővel korábban.

Már a 18. század első felétől kezdve kísérleteztek azzal, hogy a papír előállítását részben függetlenítsék az Európában addig egyedül alapanyagul használt rongytól. A legkülönbözőbb növényekkel (nád, fűz, szalma stb.) próbálkoztak: így 1710–14 körül egy pétervári malomban, majd Franciaországban több helyen is. Meglepő sikert ért el ezen a téren a német Jakob Christian Schäffer (1765–71). Nem sokkal később, 1771-ben Fridvaldszky József kolozsvári tanár és természettudós ajánlotta az illetékes hatóságoknak, hogy gyékényből, illetve közvetlenül lenből és kenderből gyártassanak papírt; ezekből mintát is készített. Azonban mind az említettek, mind a francia Charles Michel de Villette (1786) kísérletezgetései inkább csak kuriózumszámba mentek. A napóleoni tengeri zárlat azután rászorította az angolokat, hogy e kérdésre a gyakorlatban is alkalmazható megoldást találjanak (Matthias Koops, 1800). Végül is a növényeket, s elsősorban a fát közvetlenül és rendszeresen csak a 19. századtól vették igénybe a papírgyártás alapanyagául. Megemlíthetők még a hulladékpapír újbóli felhasználására irányuló kísérletek is. Hazánk e téren az élenjárók közé tartozik: nálunk már 1760 táján foglalkoztak ezzel a lehetőséggel.

A malmok a papírt az araboktól átvett ötös számrendszer érvényesítésével Európa-szerte egységes csomagolásban hozták forgalomba. Nyomópapír esetén 25 ívből (sheet – feuille – Bogen – arcus, plagula) állt egy konc (quire – man de papier – Buch von Papier – scapus); 20 konc, azaz 500 ív tett ki egy rizsmát (team of paper – rame de papier – Ries von Papier – risma); 10 rizsmát, vagyis 5000 ívet tartalmazott egy bála (bale – ballot – Ballen). A fenti menynyiségek az írópapírnál csoportonként kb. a 16. századtól – éppen a vékonyabb nyomópapír kialakulását követően – a következőképpen alakultak: 24–480–4800. Ezt a beosztást Hollandiában és Angliában a nyomtatópapír esetében is használták. A rizsma burkára címkét ragasztottak, amely a papírt előállító malom cégjegye volt. A rizsmánként vásárolt papírt aztán a nyomdákban sokszor megfelezve, 240–250 ívenként tárolták (token – dix mains – zehn Bücher).

A papírmalmok természetesen nem kizárólag csak tökéletesen sikerült íveket hoztak forgalomba. Egy rizsma nyomópapír általában 50 nem kifogástalan, de azért még használható ívet tartalmazott, ami tehát az egésznek nem kevesebb mint 10 százaléka volt. A viszonylag drága papírral a tipográfiák igencsak takarékosan bántak, lehetőleg minden ívet igyekeztek felhasználni. Akadtak olyan igénytelenebb officinák, ahol kiegészítés és ragasztás után a kifogásolható íveket is felhasználták. Így pl. a kassai Festus-féle műhelyben 1619. és 1622. között készült az a kötet, amelyet ma az OSzK őriz.[6] Itt az M–O ívekben több, még a nyomtatás előtt készült sarok- és lapszél-kiegészítés is található. A selejtes papír felhasználásának másik, ugyancsak elterjedt módja volt az, hogy használati nyomtatványokat (űrlapokat, árcédulákat stb.) állítottak elő rajtuk. Ritka volt az a nyomdász, aki csak kifogástalan papírral dolgozott, a hibás íveket pedig ráfizetéssel továbbadta.

Aldus óta (1494) szokásba jött, hogy ugyanazt az igényesebb kiadványt többféle papírra is nyomták. A leggyakoribb megoldás egészen a géppel készült papír megjelenéséig az volt, hogy a nyomópapíron kívül – rendszerint az előbbinél kisebb példányszámban – írópapíron is közreadták ugyanazt a nyomtatványt. Ez a gyakorlat Magyarországon is jól ismert volt. Ugyancsak az igényességet jelezte a korábban csak festők és rajzolók által használt halványszürkés kék papírra (blue-laid paper – papier bleu – Blaupapier) való nyomás. Az ilyen papírt eleinte kék rongyból készítették, külön festés nélkül. Az indigót erre a célra csak a 17. századtól kezdve alkalmazták, de lehetőleg nem télen, mert a fagy befolyásolta a színezést. A kék papír nem volt drágább a hagyományosnál, de mert erre csak kisebb példányszámot nyomtak, így előkelőbbnek tűnt. (Az 1751-es páduai Politianus-kiadásből pl. mindössze egy példány készült pergamenre, 25 kék, 200 pedig nagyalakú papírra.) Sokáig csupán Itáliában alkalmazták (itt is először 1514-ben Velencében, Aldus nyomdájában). A 17. században már a hollandok nyomtak így, később pedig a franciák és ritkábban a németek. Hazánkban inkább csak a 18. század utolsó évtizedeitől kezdve jött divatba a kék papír, később sok helyen akár a kiadvány minden példányát is ilyen papíron jelentették meg. A 16. század derekától néha sárga papírt is használtak (ez gyakran nem üt el túlságosan a nem tökéletes minőségű régi papír mai színétől). A zöld, lila és rózsaszínű papír használatára a 17. század közepétől akad néhány példa. Így 1799-ben a kassai Landerer-nyomda stílusosan rózsaszín papírra nyomta az előfizetési felhívást a „Rózsa szín gyűjtemény” című regénysorozatára.

A kéziratos könyv korának olvasói észrevételeiket közvetlenül a szöveg mellé vagy a margóra jegyezték (gloss, marginal note, marginalia, side-note – apostille, glose, manchette, note marginale – Glosse, Marginalien, Randbemerkung, Randnote, Randvermerk – glossa marginalis, marginalia), vagy – ha erre hely volt – a sorok közé (between the lines, interlinear – interlinéaire – zwischenzeilig, zwischen den Zeilen – interlinearis). Ennek tudható be, hogy 1501-től Aldus, majd később néhány más, igényesebb műhely is a példányok egy kis részét (általában csak néhányat) a többinél lényegesen nagyobb méretű papírra nyomtatta, amelyen így főként az alsó és a külső lapszél az átlagosnál jóval szélesebb lett. Általában egy fokozattal nagyobb méretet alkalmaztak: pl. a negyedrét alakú szedés fólió méretű papírra került. Nagyritkán előfordult, hogy néhány példány esetében két vagy több fokozattal nagyobb méretű papírra nyomták az eredeti szedést (pl. nyolcadrétet fólióra). Ez az ún. charta maxima.

A jegyzetelés lehetőségén túl az üresen maradt, viszonylag drága papírfelület egyben a luxus bizonyítékául is szolgált. A fontosabb és igényesebb műveknél ez a szokás tehát továbbra is megmaradt. Általában azonban ezután is csak a kiadvány néhány példánya készült ilyen módon. Így alakult ki a bibliofilek által mindenkor nagyra értékelt széles margójú, ún. nagypapírra készült kiadás (large paper edition – édition sur grand papier – breitrandige Ausgabe, Grosspapierausgabe – editio chartae majoris). Ezek becsét a könyvbarátok szemében csak fokozta, ha a különleges méretű papírhoz (large paper – grand papier – Grosspapier – charta major) a nyomóformán is igazítani kellett (reimpose – réimposer – neu ausschiessen, umschiessen, wiederausschiessen). Ennek első magyarországi előfordulása 1735-ből ismeretes (Royer, Pozsony). Előfordult az is, hogy a kötetnek csupán egy részét (pl. az ajánlást) szedték a fő résznél jóval kisebb szedéstükörrel, s így ezeken a lapokon elegánsan széles lett a margó.

A papírméret utólagos növelése is ismeretes, amikor az eredeti kiadvány leveleit egyenként jóval nagyobb méretű papírkeretbe (passe-partout – passepartout – Ramenplatte) ragasztották (enframed – réenmargé – umrandet). Erre főként akkor került sor, ha eredetileg a példánynak csak egy része készült nagyobb papírra. Az említett módon azután a kötet mindegyik levele azonos méretűvé vált. A példány megbecsülését természetesen csak fokozza, ha papírjában a szépséget és érdekességet jelentő ismérvek közül egyszerre több is fellelhető: pl. nagyméretű és a színe kék.

A széles lapszél (margin – marge – Seitenrand, Stege – margo) – pl. metszetek rányomtatásával készített változatokkal – a díszítésre is lehetőséget nyújtott. Növelte ezek bibliofil értékét, ha az ilyen kiadványt ún. unikális nyomtatványként csupán egyetlen példányban állították elő, legalábbis ami a teljes igényességet illeti. Miksa császárnak a 16. század elején hártyára nyomtatott imádságoskönyvéről, illetve annak egyedi, lapszéli illusztrálásáról már esett szó. A 18. század Franciaországában Alexandre de La Popelinière (1692–1762) ilyen egyetlen példányban kinyomtatott gáláns memoárjának szélére ugyancsak egyedi, erotikus miniatúrák kerültek.

A különleges minőségű (vékony, vastag stb.), színű és méretű papírra készült kiadások példányait általában a többitől elkülönítve, a nyomtatás elején vagy végén állították elő.

A fentiekben felsorolt speciális példányok (reserved edition – tirage résereé – Vorzugsausgabe, Vorzugsdruck) az átlagminőségű papírnál jobbra készültek. Azonban már a 18. századtól ennek a fordítottja is létezett: a példányok egy részét olcsóbb, itatósszerű, szürkés papírra nyomtatták, hogy ezeket a vásárokon értékesítsék. Ott ugyanis nem a bibliofil szempont, hanem az ár volt a döntő.

A nyomdák mindig a legnagyobb papírfogyasztók közé tartoztak, amiért is már a kezdetektől elég világos összefüggés mutatható ki e két termelési ágazat között. A korai, 15. századi itáliai sajtók közül nem egy jelentéktelen városkában (pl. Foligno) dolgozott csak azért, hogy papírmalomhoz közel lehessen. Hamarosan aztán kiderült, hogy a könyvek értékesítési lehetősége még az olcsóbb papírnál is fontosabb szempont. Velence sokáig éppen annak köszönhette vezető szerepét a nyomdahelyek között, hogy egyrészt nagy kereskedelmi központ volt, másrészt sok papírmalom működött a közelében.

A viszonylag későn meginduló hazai papírkészítés eleinte még európai viszonylatban igen szerény könyvnyomtatásunk igényeit sem tudta kielégíteni. A műhelyek többségében ezért külföldről (a 16. században Lengyel- és Csehországból, s mindinkább Ausztriából) származó, s a szállítás miatt még drágább papírra dolgoztak. (A Vizsolyi Biblia esetében pl. feltehetően a megváltozott papírbeszerzési lehetőségek miatt kellett új szedéssel elölről kezdeni a munkát, hogy a csökkentett tükörméret igazodjék a folyamatosan vásárolható kisebb méretű papírívekhez.) Erdélyben már 1546-tól, a Felvidéken – nem számítva az első, nyomtalanul elpusztult lőcsei műhelyt – 1596-tól, a Dunántúlon 1729-től működtek papírmalmok, immár egyre növekvő számban. A 18. század folyamán a külföldtől való függőség jelentősen, kb. a negyedére csökkent. A folyamatosan termelő malmok évi teljesítménye ekkor kb. 28 000 rizsma volt. A behozott papírral együtt a hazai fogyasztás fejenként és évente összesen kb. 7 ív volt.

Egy nagyobb 16. századi hazai nyomdának (pl. a Heltaiénak) évi papírszükséglete 100 rizsma körül lehetett. A kiadványok sokasodásával és a példányszám növekedésével a 18. század végére egy hasonló nagyságrendű hazai nyomda (pl. a debreceni) papírigénye elérte az évi 1000 rizsmát. Magyar szempontból viszonylag fejlettnek tekinthető az 1656 óta működő, évi kb. 1500 rizsmát termelő két znióváraljai (Turóc vm.) papírmalom, amely a nagyszombati egyetem tulajdonában volt. Innen látták el papírral az egyetem 1648-ban ide telepített, s különösen a 18. században rendkívül gyorsan fejlődő nyomdáját. (Érdemes megemlíteni, hogy egy három legényből álló munkacsoport óránként kb. 180–240 ívet tudott meríteni, ami az akkori 14 órás munkaidő mellett átlagosan kb. napi 6 rizsmát jelentett. Az év kb. 250 munkanapján termelte a malom személyzete az említett 1500 rizsma, vagyis 9000 kg papírt.)

A 18. század végéig Magyarország területéről mintegy 125 papírmalom ismeretes. Jegyzéküket és legismertebb vízjeleik reprodukcióját Bogdán István állította össze.[7]

A papírív mérete

A hártyának és a textilnek nem volt jellegzetes mérete, a merítőszitával azonban mindig meghatározott méretű íveket hoztak létre. A kézipapír tehát egymástól mindig elkülönülő darabokból áll. (A modern gépi papírt viszont elvben végtelen tekercsben állítják elő, amelyet csak viszonylag ritkán szakítanak meg a csomagolás végett.)

A merítőszita mérete természetesen papírmalmonként változott, sőt egy nagyobb üzemen belül egyidejűleg különböző nagyságú szitákat is használtak. Ennek tudható be az a változatosság, amely ezen a téren tapasztalható. A korábbi századokban nem voltak szabványok, így a papír méretét a részben még az araboktól átvett tapasztalatokon alapuló gyakorlat szabta meg. A gazdaságosság és a kezelhetőség mégis bizonyos határok közé szorította a sziták, és így a velük előállított papírívek méretét. A túlságosan kicsivel való merítés nem lett volna gazdaságos, a nagyon nagy szita, illetve papírív használata viszont igen nehézkes.

A 14. századi Itáliában (Bologna, 1398) már négy jellegzetes méret alakult ki (carta imperiale – reale – mezzana – rezzuta). Amikor a következő század derekán megindulta könyvnyomtatás, ezek közül eleinte különösen kettőt használtak: a nagyobb „forma regalis”-t (carta regale = Regal – kb. 45×60 cm) és a kis „forma mediana”-t vagy „communis”-t (carta mezzana = Mediana – kb. 35×50 cm). Természetesen itt még nincs szó szabványméretről, csupán arról a gyakorlatról, hogy a különböző malmok nagyjából azonos méretű papírt merítettek. Ezek között azért – amint erről már szó esett – jelentős méretkülönbségek voltak, még akár egyetlen malmon belül is. A papírív méretei (magasság×szélesség) idővel meglehetősen szélesre tárultak: 23×35–50×74 cm.

A 16–18. századi hazai papírok túlnyomórészt kis- és középméretűek voltak, vagyis méreteik a 32×41 és a 39×50 cm között váltakoztak. Az ennél nagyobb, azaz a 40×52 és az 57×75 cm közötti méret előállítása és használata ritkaságszámba ment: ilyet a 18. század harmincas évei előtt szinte kizárólag egyleveles nyomtatványokhoz vettek igénybe Magyarországon.

A hazai nyomdászat szempontjából két méret látszik a legfontosabbnak. Ezek korszakonként és területenként (sőt malmonként) nem ritkán jelentős méretbeli eltérést mutatnak:

  a nagyobb „medián” kb. 35×50 cm,
  a kisebb „medián” kb. 30×40 cm.

A 18. század közepétől a nyomdai felhasználás súlypontja hazánkban a korábbi kisebb méretektől fokozatosan eltolódott a nagyobbak felé. Ugyanez a jelenség a tőlünk nyugatra fekvő országokban már több évtizeddel korábban megfigyelhető. A folyamat olykor egy-egy, még körülvágatlan példányon belül is nyomon követhető: előfordult, hogy egyetlen kötetben kétféle papírméretet használtak.

Változó volt a mindenkor téglalap alakú ív magasságának és szélességének aránya is. A korai itáliai papírok esetében ez pl. 1:1,38 és 1:1,5 között mozgott, később 1:1,14-től 1:1,565-ig terjedt. Az átlag tehát 1:1,333 volt, s ez a 3:4 aránynak felel meg.[8]

A papír méretét és minőségét egyaránt jelölő, koronként és országonként is változó elnevezések száma idővel több százra nőtt, bár – különösen a 18. században – több európai országban (pl. Poroszországban, Franciaországban) számos rendelkezést hoztak az egységes nómenklatúra bevezetésére. Taglalásukba ezért nem érdemes belefogni.

A merítőszitával készített ívek vastagsága elméletileg mindig különböző, hiszen ez a papírpépből a szitán fennmaradt rostok mennyiségén múlik (minél mélyebbről merítettek a kádból és minél kevésbé rázták a szitát még a vízben, annál több maradt), de a későbbi kikészítés (préselés, simítás stb.) is befolyásolta. Így a kézipapír vastagsága meglehetősen széles határok, 0,08 és 0,35 mm között mozog. Ezen belül a nyomópapírnál az átlag 0,2 mm, ami hitelesen csak mikrométerrel mérhető. Így nem fogadható el az a gyakorlat, hogy az egész könyv vastagságát elosztják a levélszámmal, hiszen az így kapott érték a préselés során, és nedvesség hatására is erősen módosulhat.

A minőségtől és a vastagságtól függ a papír fajlagos súlya, amelyet ma g/m²-ben fejeznek ki. Ez a merített nyomópapírnál 47 és 118 g/m² között ingadozik, átlagértéke 73 g/m². Ez közel áll a ma használatos gépi írópapír fajlagos súlyához (60–90 g/m²), ami a kisméretű, ún. kancelláriai papírnál kb. 6–7 kg-os, a valamivel nagyobb „median” esetében pedig kb. 9 kg-os rizsmánkénti átlagsúlynak felel meg. A ma használatos igényes és vékony ún. biblianyomó (30–40 g/m²) és japánpapír (8–10 g/m²) európai előállítására és nyomdai használatára csak a 19. századtól került sor.

A vízjel

A papírkészítés legfontosabb eszköze a merítőszita. A kínaiak ehhez hajlékony, téglalap alakú keretbe foglalt növényi rostot használtak. Európában viszont az arabok nyomán merev fakeretre feszített 0,4–1,5 mm átmérőjű rézhuzalból készítették a szitát. A rövidebb tengellyel párhuzamosan, egymástól 8–80 mm (átlagosan 20–30 mm) távolságban, vagyis viszonylag ritkán húzódtak a merevítők (chain lines, chain marks, wide lines – pontuseaux – Kettendraht, Langfaden im Papier, Stege). Számuk 5-től 25-ig terjedt, a leggyakoribb – főként a 17–18. században – az ívenkénti 16 volt. Rájuk merőlegesen, vagyis a hosszabb tengellyel párhuzamosan, igen sűrűn (átlagban egymástól mindössze 0,75–4 mm-nyíre) húzódott a 100 milliméterenkénti 25–150 borda (laid lines, wire marks – vergeures – Rippenlinien, Rippung, Schussdraht).

A ritkább merevítők és a sűrűbb bordák együtt alkották a bordázatot. Erre erősítették – rendszerint a merevítőkkel párhuzamosan – a papír minőségét vagy a malmot jelölő, többnyire ugyancsak rézhuzalból hajlítgatott, ritkábban vékony rézlemezből kivágott vonalas figurát, esetleg betűket, számokat stb. A merítés után, a víz lecsurgását követően, a szita huzalai felett a rostok valamivel ritkábban fonódtak össze (nemezelődtek), vagyis a papír ott vékonyabb lett, mint másutt. A papírt a világosság felé tartva a szita lenyomata így áttetszőbb, ez a bordázat, az említett megkülönböztető ábra pedig a vízjel vagy vízjegy (watermark – filigrane – Wasserzeichen im Papier – filigramm, signum translucidum). Ezt először 1282-ben használták, itáliai papírokon (watermarked paper – papier filigrané – Papier mit Wasserzeichen).

A vízjel a malom szimbóluma, esetleg a tulajdonos címere, de lehet a papír minőségét jelölő ábrázolás is. Ez amolyan mesterjegy volt, amely azonban nem tévesztendő össze a védjeggyel. A 17. század derekáig a vízjel az esetek többségében a merítőszita lenyomatával kissé benyomott – az ún. szitaoldal felől nézve – a bal oldali félív közepén helyezkedik el. A vízjel sokrétű funkciója (utalás a malomra, a minőségre, a tulajdonosra stb.) olykor megoszlott a fő- és a mellékjel között. Ha mindkettőt alkalmazták, úgy az első leggyakrabban a bal, a második pedig a jobb félív közepére került. Elvétve előfordulhat a vízjel az ívközépen, sőt néha az ívszélen is. Ugyancsak előfordul – különösen a kisebb papírmalmoknál -, hogy a papírban egyáltalán nincs vízjel. Kimagasló bibliofilek (pl. Grolier) nagyritkán különleges papírt készíttettek maguknak, amelynek vízjele a megrendelőre utalt.

Az igényesebb nyomdászok azon igyekeztek, hogy megszüntessék a merített papír bordázottságát, amely a szép nyomtatást kedvezőtlenül befolyásolta. A rézhálóra felvarrt, finom textillel kiegészített ún. velinszita bordázata nem hagyott nyomot a papíron. A vízjelalakok hajtogatott huzalát azonban erre á szitára is felvarrták. Az ilyen egyenletes, bordázat nélküli papírt, amely igen erős és szép, átnézete pedig felhős, elsőként az angol John Baskerville (1757), majd a francia Firmin Didot (1777) műhelyében alkalmazták. A neve velinpapír (woven paper – papier vélin – Velinpapier). Az elnevezés a legfinomabb pergament simaságára utal. Hazánkban ilyen csak a 19. század húszas éveitől kezdve volt forgalomban.

A régi papírívek szélein nemritkán félig áttetsző, kisebb pénzérme nagyságú foltok láthatók. A papír itt vékonyabb, ebben tehát ez a folt hasonlít a vízjelre, azonban a merítőszita lenyomatának semmi köze sincs hozzá. E foltokat a nem tökéletesen végrehajtott munkafolyamat okozta. A frissen kimert papírlapra ugyanis a munkás kezéről vízcseppek hullottak, amelyek megvékonyították a még képlékeny papírt.

A vízjelkutatás

A vízjel a merítőszita lenyomata, így nyomon követi annak esetleges változásait is (a jel deformálódását, a javításokat stb.). Egy-egy pár merítőszita – ezeket ugyanis a gazdaságos munkaszervezés érdekében mindig párosával használták – élettartama a nagyfokú elhasználódás következtében igen rövid volt: 600–800 rizsma, vagyis 300 000–400 000 ív elkészülése után elkoptak. Egy átlagos méretű malom évi teljesítménye e mennyiségnek kb. a kétszerese volt így egy-egy merítőszita-pár, ha állandóan dolgoztak vele, nagyjából fél évig volt használható. Miután pedig a merítőszitákat mindig egyedileg készítették, és ezért bizonyos mértékben mindig eltértek egymástól, elméletileg minden egyes ív papírról viszonylag igen szűk időhatárok közé szorítva meg lehetne állapítani, hogy mikor és melyik malomban készítették. Ez természetesen rendkívüli lehetőségeket adna a papír felhasználásával készült kéziratok, a nyomtatványok és a kötések viszonylag biztonságos datálásához és lokalizálásához is.

A régi nyomtatványok megjelenési. idejének meghatározásánál elvben azért is igen hatékonyan lehetne támaszkodnia vízjelre, mert a gépi úton előállított papiros elterjedése előtt – többek között a nagy tőkeszegénység miatt is – a kész papír alig állt raktáron: az állandóan használt minőségekből a szitapár kiselejtezését követő fél év végére a velük merített papír csaknem teljes egészében (mintegy 98 százalékban) forgalomba került, három-négy év múltán pedig csak kb. minden ötezredik ív maradt meg felhasználatlanul.

Amennyire ígéretes a papír erdetének és keletkezési idejének pontos meghatározása elméletben, ugyanolyan problematikus ennek gyakorlati megvalósítása. A nehézségek sora azzal kezdődik, hogy a vízjel egyszerű átvilágítással rosszul rajzolható, és sokszor a fényképezhetőség is gondot okoz, hiszen az írás, de különösen a nyomtatás elfedheti a vízjelet. A ceruzás dörzsölet sokszor nem eredményez biztonsággal értékelhető másolatot. A radioaktív β-sugárzással való átvilágítással (betagráfiával) azután – legalábbis elvben – ez a kérdés technikailag megoldottá vált. E költséges és nehézkes módszer helyett legújabban kifejlesztették a fluoreszkálóvá tett anyaggal való képrögzítést (foszforográfia). A reprodukció méretazonossága elengedhetetlen, hiszen csakis ez jelentheti minden további munkálat biztos kiindulópontját. Ezért még ma is inkább a pauszpapírra való, nem minden szempontból megnyugtató eredményt nyújtó átrajzolást használják a vízjel megállapítására, mint a fényképezést.

Sokszor az is problémát okoz, ha a papír kötetben maradt fenn. Fóliónál kisebb rétre hajtva ugyanis a vízjel vagy a fűzésbe került, s így szinte hozzáférhetetlen, vagy a könyvkötő részben, néha pedig egészen levágta a lapszéllel együtt.

Figyelembe kell venni azt a körülményt is, hogy a vízjelet, ha még nem volt túlságosan kopott, áthelyezhették egy később használatba vett szitára. Előfordult az is, hogy a vízjel fokozatosan elmozdul a szitához képest (rendszerint egy irányba), s így sorozatos variáns keletkezett. Fontos tehát azt is megfigyelni, hogy a vízjel hogyan helyezkedik el pontosan a merevítők között.

A jól ellátott országokban (pl. Itália, Svájc) a nyomdászok egy-egy kiadványhoz igyekeztek egyszerre megvásárolni a papírt. Már a szükséges papírmennyiség felbecsülése sem volt könnyű. Hiába állapították meg ugyanis előre a példányszámot, az azonos méretű felületre is sokszor igen eltérő számú betűt író különböző szerzők és másolók kézirata alapján nehéz volt pontosan kiszámítani a szedés várható terjedelmét. Ha minden jól ment, vagy ha a nyomdász szoros és állandó kapcsolatban állott egy papírmalommal, akkor egy kiadvány valamennyi példánya azonos eredetű és vízjelű papírra készült. Ha azonban a fenti előfeltételek közül csak egy is hiányzott, az alapanyag egységessége máris veszélybe került.

A gyakorlat azt mutatja, hogy a korai kiadványok többségében a vízjel nem egyforma, sőt sokszor ugyanannak a nyomtatott ívnek más és más példányában is egymástól eltérő lehet. Ennek számos magyarázata van. Kisforgalmú piacon, papírínséges időkben nem lehetett az egy könyv előállításához szükséges teljes papírmennyiséget egyetlen fajtából beszerezni, akár mert a kereskedőnek nem volt kellő készlete az egységes papírból, és azt több malom termékéből szedte össze, akár mert nem is volt összesen annyi áruja. Így a nyomdászoknak több helyről kellett megvásárolniuk kiadványaik alapanyagát. Így előfordulhat, hogy egyetlen nyomtatványban akár tucatnyi különböző vízjelű papír található.

De nemcsak a papír szűke okozhatott ilyen változatosságot a vízjelben, hanem maga a nyomdász is. Vagy úgy, hogy elszámította magát, kisebb szükségletet feltételezett, vagy utólag emelte a példányszámot; végül de nem utolsósorban pedig azért, mert nem volt elég pénze, hogy egyszerre vásárolja meg a papírt az egész könyvhöz.

Tovább színezte a különböző eredetű papír nyomdai felhasználását az a körülmény, hogy az alapanyag minősége a kézi merítés következtében bizony sokszor igen egyenetlen volt. A gyengébben sikerült ívekre általában a kiadvány középső füzeteit készítették, ahol ez kevésbé volt feltűnő, mint az elején vagy a végén. A még rosszabb minőségeket pedig félrerakták, mert ezekre a sokszor igen szedett-vedett papírokra rendszerint a kis terjedelmű használati nyomtatványok, az ún., akcidenciák készültek.

A vízjel meghatározó szerepével kapcsolatban eddig felhozott, néha nem is jelentéktelen problémák mellett a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy hiányzik az évszázadok során kézzel merített papirost előállító valamennyi malom összes merítőszitájáról visszamaradt vízjelek rendszerezett reprodukciója, és ezek időbeli áttekintése. Enélkül ugyanis a papír eredetének meghatározása illetve viszonylag pontos datálása nem végezhető el biztonságosan. Az ilyen teljes vízjel-repertórium összeállítása azonban a munka igényessége és mennyisége miatt belátható időn belül csaknem megoldhatatlannak látszik. A kézzel merített papírt előállító malmok ezreiben több százezer szitapárt használtak az évszázadok során. Az ezeken előforduló vízjeleket, nem is beszélve ezek munka közbeni deformálódásairól, az eddigi anyaggyűjtések, illetve ezek egy részének publikálásai (Briquet, Piccard, Gerardy stb.) sajnos csak kis töredékükben és nem is minden részletükben meggyőző módon tárták fel. A teljes áttekintéshez elengedhetetlenül szükséges világos kép egyelőre tehát még szinte elérhetetlen távolban van. Ráadásul ezek a kiadványok még mindig módszertani problémákkal küzdenek: a vízjelek rendszerezésének és reprodukálásának ugyanis máig sincs kiforrott és nemzetközileg elfogadott, egységes szabályozása. Ennek hiányában csak részterületeken lehet a siker reményében foglalkozni a vízjel alapján való lokalizálással és datálással.

Jó példa erre a nyomdászattörténetileg oly nevezetes „Missale speciale” (Constantiense), amelyet egyesek a 42 soros bibliánál is régebbinek tartottak. Sokrétű, nyomdászat-, liturgiatörténeti stb. kutatások alapján megállapították, hogy ez tévedés: a feltehetően svájci eredetű misekönyvet a feltételezettnél legalább egy-két évtizeddel később nyomtatták. A gondos vízjel-összehasonlítás is megerősítette ezt, amikor a papír merítésének idejét az 1472–75 közötti években állapította meg.

A felhasznált papírnak a vízjel vizsgálata alapján való datálása megoldhatatlannak látszó rejtélyt jelentett a Balbus-féle „Catholicon” 1460. évi, mainzi kolofonnal ellátott kiadása (GW 3182) estében. A papírtörténészek ugyanis megállapították, hogy a jóval több mint félszáz példány az azonosnak látszó szedés ellenére a bennük kötetenként mindig egységes papír alapján három, korban világosan elkülöníthető csoportba osztható. A nyomdatörténeti szempontból rendkívül érdekes jelenséget többféleképpen magyarázzák. A legmeghökkentőbb elmélet szerint (Paul Needham, 1982) a hatalmas köteteket különböző időben kétsoros öntvényekről vonták le, ami a sztereotípiának az eddigieknél évszázadokkal korábbi feltalálását jelentené. A szakköröket azóta is élénken foglalkoztató kérdést még nem sikerült véglegesen és megnyugtató módon lezárni. Az ez irányú kutatásokat azonban mindenképpen a három különböző időben (1459, 1469, 1472) készült papír indította el. Ennek felismerése nélkül a fentiekben röviden körvonalazott, nyomdatörténetileg igen jelentős probléma fel sem merült volna.

Ugyancsak hasznosnak bizonyult a vízjel vizsgálata a magyar szempontból olyan fontos 1477. évi „Confessionale” esetében. A Magyarországon akkoriban elterjedt papír vízjele segítségével Fitz József egyértelműen el tudta határolni azt Matthias Moravus nápolyi nyomdájának termékeitől, amit a Gesamtkatalog der Wiegendrucke – a betűtípusok alapján, tévesen – nyomdahelyként határozott meg (GW 2108). A papír azonban csupán egyik érve volt Fitznek, hiszen mind az öt ma ismert példány a történelmi Magyarország területén maradt fenn, a betűtípusok kicsiny, de egyértelmű eltérést mutatnak a nápolyiaktól stb.[9]

De Fazakas József a kutatásai során – a betűtípusok vizsgálata mellett – eredményesen tudta felhasználnia vízjelet 16-17. századi hazai nyomtatványaink lokalizálásához és datálásához is.

Viszonylag rövid életű, kis kapacitású malmok esetében, ha termékeik nem szóródtak szét túlságosan, nagy munkával elkészíthető a vízjel-repertórium (bár ilyet csak nagyon keveset publikáltak eddig). Jó lehetőséget nyújtott ehhez a munkához a törökök csapásai alatt három részre szakadt Magyarország keleti részének, az erdélyi fejedelemségnek sajátos, elszigetelt helyzetéből adódó önellátási kényszere, amely a nyomdászat mellett kiterjedt a papír elállítására is. Így jött létre egy-egy nyomdahely mellett a brassói (1546), a kolozsvári (1563) és a szebeni (1573) papírmalom. Háborús események következtében mindhárom elpusztult a 16-17. század fordulóján. Gebhard Blücher összegyűjtötte, majd időrendbe sorolta a brassói vízjeleket, s így a Honter-féle sajtó tucatnyi korai, addig datálatlan nyomtatványa elkészültének időpontját határozta meg. Az ezzel időben párhuzamosan, de tőle függetlenül az RMNY I. kötetéhez végzett más jellegű (tipográfiai, tartalmi stb.) datálási kísérletek szinte kivétel nélkül pontosan azonos eredményre vezettek. Ez mindkét módszer helyességét bizonyította.

Ugyanakkor azonban még ilyen gondos feldolgozás esetén is könnyen adódhatnak téves következtetések. Ez történt pl. egy egyházi szláv nyelven nyomtatott evangéliumos könyv esetében, amelyből korábban csak kolofon nélküli példányok voltak ismeretesek. A könyv papírjának vízjele brassói, e ennek alapján mindenki erdélyi nyomtatványnak tartotta.[10] Újabban előkerültek a könyv záró sorai is, amelyekből kiderült, hogy a kötet egy eddig ismeretlen bukaresti műhely terméke, ahová a brassói papírt exportálták.

Ha tehát ilyen, papírvizsgálati szempontból már kivételesen jól feldolgozott malom vízjelei esetében is adódhatnak téves megállapítások, ennek veszélye minden más esetben jóval nagyobb. Ma az a helyzet, hogy a vízjel alapján történő impresszumadat-kiegészítés csak igen korlátozottan, és főleg csupán más érvek kiegészítésére, illetve megerősítésére használható többé-kevésbé megnyugtató módon. Ekkor is figyelembe kell venni, éppen az előbb említett bukaresti példa alapján, hogy a papír készítésének és felhasználásának helye nem esett szükségszerűen egybe. De nem csupán térben, hanem időben is lehet eltolódás a papír készítése és nyomdai felhasználása között. A fentiekben szó esett ugyan arról, hogy a kézzel merített ívek túlnyomó többségét az elkészültét követő néhány éven belül, tehát viszonylag gyorsan felhasználták. De a ritkább papírfajták esetében (pl. nagyméretű ívek), vagy valamely más okból (pl. örökösödési per miatti vagyonzárlat) az előállítás és a nyomtatás közötti időbeli szóródás már jóval nagyobb is lehetett.

A papírvizsgálat alapján történő meghatározásokat nehezíti, ha a papírból hiányzik a vízjel. Kisebb malmok, igénytelenebb minőségek esetén ugyanis ez is előfordul. A formátumnak alább tárgyalandó meghatározását megzavarhatja az a viszonylag ritka jelenség, ha a figura nem a szokásos helyen, vagyis a félív közepén látható. Ugyancsak tévedésre vezethet a méret megállapításánál, ha a merevítők, illetve a bordák helyzete a kisebb méretű papíron megfordult; erre a dupla méretben készített ívnél került sor. Ilyen nagyalakú papírt csak a fejlettebb országokban (pl. Hollandiában) merítettek a 17. század végétől, másutt (pl. Poroszországban) csak egy évszázaddal későbbtől használták. Az ilyen papír előállítását mindenekelőtt pénzügyi megfontolások serkentették. Angliában pl. a folyóiratok illetékét csaknem az egész 18. század folyamán ívszám alapján rótták ki: a kettős méretű ív felére csökkentette az államnak fizetendő összeget.[11]

Egyes országokban a 18. században (pl. Franciaországban 1742-ben, Angliában 1794-ben) hatóságilag elrendelték, hogy a készítők vízjel formájában tüntessék fel a papíron az előállítás esztendejét. Az évszámmal ellátott szitával azonban nemcsak az intézkedés évében, hanem néha még évtizedekkel utána is dolgoztak. Ennek oka az volt, hogy egyrészt a ritka használat esetén hosszú életű volta merítőszita, másrészt az adóhatóság félrevezetése végett nemritkán az újabb szitákat is a régi évszámmal látták el. Ez a körülmény azután a papír, illetve a nyomtatvány datálásánál tévedéshez vezethet.

A régi nyomtatványokban található vízjeleket a fentiekben vázolt nehézségek miatt általában nem szokták a könyvtári vagy bibliográfiai feltárás során regisztrálni. Különleges esetekben azonban azért ez is indokolt lehet: pl. egyetlen város egyetlen korszakban (pl. Nápoly, 15. század) készült nyomtatványainak bibliográfiájában, hogy a kiadványok összetartozását, illetve a közös eredetű papír fontosságát hangsúlyozzák.

Az esetek többségében – különösen a kevésbé megvágott példányok segítségével – következtetni lehet arra is, hogy a nyomtatványt eredetileg milyen méretű papíron állították elő. Ezeknek – amint erről már szó esett – országonként, koronként és minőségenként változó elnevezésük volt. Ez gyakorlatilag szinte lehetetlenné teszi a nemzetközileg is használható megjelölést a katalogizálás vagy a bibliografizálás során, jóllehet ilyen próbálkozások azért voltak. Az eredeti papírív mérete ismertetésének elmaradása azonban általában nem okoz hiányérzetet a leírás használóiban. Ha azonban a kiadvány anyaga különleges minőségű papír vagy pergamen, illetve textil, úgy ezt a körülményt feltétlenül helyes a példány leírásánál feltüntetni. Ugyancsak érdemes említést tenni a színes papírról is.

A nyomtatvány papírjának vizsgálata mindamellett számos területén segítséget nyújthat: a formátum megállapításában, a terjedelem pontos meghatározásánál, a szedésrészletek kikövetkeztetésénél, a köteten belül is, utólagos kiegészítés megkülönböztetése és a hamisítások leleplezése terén, az impresszum egyes adatainak meghatározásában, a feltételezhető példányszámra való következtetésnél stb.