14. A régi nyomtatványok mérete

A régi nyomtatványok mérete. Budapest 1994. Borda Antikvárium.

Az ív hajtogatása.

A nyomtatás évszázadokon át ívpapírra készült, amelynek méretét a merítőszita határozta meg. (A „méret” megjelölés ezenkívül vonatkozhat még külön a könyvre és külön a szedéstükörre is, azonban bibliográfiailag mindenkor csak két dimenzióban: magasság és szélesség (mindig ebben a sorrendben!). A kötet vastagsága nem tartozik a „méret” fogalmába. A könyv „alakja”, „formátuma” és „réte” is valójában könyvméretet jelent.

A papírra elkészült nyomtatvány ún. nyers ívekből (book in sheets – livre en cahiers – Buch in Rohbogen – in albis) áll. A korábbi századokból ilyenek összehajtogatás nélküli formában csak ritkán maradtak meg (még leginkább szerzetesi könyvtárakban, továbbá levéltárakban). Ezek sok esetben kifejezetten bibliofil csemegének számítanak.

A festék minél jobb felvétele érdekében a nyomópapír enyvezetlenül készült. Az enyhén megnedvesített íveket nyomtatás után timsós-enyves vízben húzták át, így törékenysége csökkent, rugalmassága viszont növekedett. Száradás után következhetett a hajtogatás (folding – pliure – Falzen, Falzung), hiszen a teljes ív enélkül a jól kezelhető könyv számára általában túlságosan nagy volt.

A hajtogatást azonban már jóval előbb, még a szedés előtt meg kellett tervezni, hogy a kívánt könyvméretet kapják. A gazdaságos megoldás úgy kívánta, hogy a drága papírív mindkét felét kihasználja a szöveg elhelyezésére. Minél kisebb formátumú kiadványt kívántak előállítani, annál kisebb méretű, de ugyanakkor annál nagyobb számú szedéstükörre kellett a papírív egyik felére jutó szöveget elosztani. Ezt az ún. nyomóformába úgy kellett elhelyezni, hogy a nyomás és az ív helyes hajtogatása után a szövegrészek megfelelő sorrendben következzenek. Ez a nem kis figyelmet igénylő művelet a kilövés, amelynek részletesebb megtárgyalására majd a nyomtatás ismertetésénél kerül sor.

A papírívet egyszer, mégpedig a rövidebb tengelye mentén összehajtva (fold – pli – Bruch des Bogens, Falz – sinus) a fólió méret (2°) keletkezett. Az ív így egyetlen levélpárt alkot, tehát két levélből áll, és ennek megfelelően kétszer két lapnyi nyomás volt elhelyezhető rajta. A fólióból az előző hajtás tengelyére merőlegesen, vagyis korábbi helyzetéből 90° szögben elforgatva következő második hajtással jött létre a negyedrét (4°) méret. Ennek terjedelme két levélpár, vagyis négy levél, illetve nyolc lap. Harmadik, ismét az előzőre merőleges hajtás teremtette meg a nyolcadrétet (8°), 4 levélpár = 8 levél = 16 lap. További, mindig az előzőre merőleges félbehajtással a kiadvány mérete az előzőnek a felére csökkent, a levelek száma pedig ugyanakkor – legalábbis elvben – a kétszeresére növekedett:

A papírív félbehajtásának a fentiekben ismertetett módját mutatja be áttekinthető módon az alábbi ábra:

Az újabb és újabb hajtás az azonos betűjelek mentén történt az ábécé sorrendjében. Már itt meg kell jegyezni, hogy egy papírívet egészben legfeljebb háromszor hajtottak, mert a továbbiakban a sarkoknál elfogadhatatlan mértékben gyűrődött a minden alkalommal kétszeresére nőtt számú levél. Ezért a 8°-nél kisebb formátumoknál az ívet két vagy több részre szétvágták, majd az így keletkezett részeket külön-külön hajtogatták.

A fentiek az alapformátumok, ahol is a papírívet minden esetben a hosszabbik tengelyére és egyben az előzőre merőlegesen hajtották félbe. Ez a 8° formátumnál még azzal a gyakorlattal bővült, hogy a hajtogatott ívnek az első négy levele oldalt és alul nyitott, míg a második négy levél oldalt „felvágatlan” maradt. A bekötéskor ezek a különbségek természetesen eltűntek. (A hajtogatás ugyan elvben fordítva is történhetett, de ez a szokás a mai napig megmaradt.) Ezek közül az első három méret (2°, 4°, 8°) messzemenően a leggyakoribb. Szokatlanul magas alak jön létre, ha a papírív utolsó két hajtogatását egymásra nem merőlegesen, hanem párhuzamosan végezték. Ez az ún. keskeny formátum (upright format – format en hauteur – Hochformat), amely elvben minden rét esetében kialakítható, kivéve a fóliót, amelyhez ugyanis csak egy hajtás szükséges.

Részben esztétikai, részben gyakorlati megfontolások miatt (pl. táblázatokhoz alkalmazás) volt bizonyos esetekben viszonylag kedvelt a korábbi századokban az ilyen feltűnően keskeny formátum. E ritka alakon belül az alábbi keskeny formátumok fordulnak elő: 4°, 8°, 12°, 16°, 18°, 32° és 64°. (Elvben még lehet keskeny 36°, 48° és 72°, de 24° és 96° még így sem.) Ezek lapjainak felülete négyzetcentiméterben kifejezve természetesen azonos a megfelelő méret normális változatával, hiszen ugyanannak az ívnek hányadáról van szó, azonban a lapok magasságában, illetve szélességében igen jelentős az eltérés. Ez a hosszú alak önmagában csak elvétve fordul elő, ezen belül is még a 12° és 32° közöttiek a leginkább használt formátumok, bár léteznek ennél kisebbek és nagyobbak is.

További nagyszámú változat keletkezett, ha a papírívet nem mindig felezték, mint a fentiekben, hanem – egyszer vagy többször – a hosszabbik tengelyre merőlegesen harmadolták. (Az utolsó hajtogatás azonban mindig csak felezés lehetett, mert az ív csak így volt fűzhető.)

E változatok közül a legnagyobbat – az ún. 6°-t – úgy állították elő, hogy a papírívet a rövidebb tengellyel párhuzamosan harmadolták, majd ezt félbehajtották. Az így kialakult formátum a négyzethez közel álló haránt alakú. Szöveges kötetként önállóan nemigen fordul elő, inkább csak kotta, térkép, kép stb. esetében, de így is ritkán. Annál gyakoribb ennek továbbfejlesztése: ezt a 6°-t kettéhajtva keletkezett ugyanis a 12°, amely viszonylag elterjedt volt, különösen a 17–18. században.

Ha a papírívet mindkét tengelyére merőlegesen harmadára hajtották, ezt pedig ketté, úgy ezzel elegáns keskeny, kis alakot kaptak: ez a 18°. Ennek felezésével jött létre a kis 36°, amelyet ismét csak kettéhajtva alakult ki az apró 72°.

Ha a papírívet először ketté, majd az így létrejött fóliót annak hosszanti tengelyére merőlegesen három egyenlő részre hajtották, kialakult a keskeny 6°, amely a gyakorlatban ugyancsak ritkán használt formátum. Ugyanez a helyzet az ennek derékba hajtásával előállított másik, csupán elméleti 12°-tel, amely álló négyzetes alakú. Az utóbbi kettéhajtásával létrehozott 24° – nem túl sűrűn – de már előfordul. Ebből a formátumból újabb és újabb felezéssel jött létre két további, mindinkább csak elvétve készített alak, a 48° és a 96°.

A következő táblázatban látható számsor azt mutatja, hogy a papírívet hányszor hajtották össze, illetve hányszor a hosszanti tengelyre merőleges hajtással hozták létre az illető formátumot. Ahány számjegyből áll a sor, annyiszor hajtották az ívet. A kettes számjegy arra utal, hogy egyetlen hajtással kétfelé, a hármas pedig arra, hogy két hajtással a rövidebb tengelyével párhuzamosan három egyenlő részre hajtották a papírt. A számsor tagjainak szorzata egyenlő a formátummal. A több mint három hajtást igénylő esetekben a számsor részeinek egymástól való eltávolítása azt jelzi, hogy a hajtogatást legkésőbb ekkor az ív elvágása előzte meg. A táblázat harmadik rovata azt mutatja, hogy a papírív utolsó hajtása az előzőre merőlegesen (A), vagy azzal párhuzamosan (B) történt-e. A rét egyben azt is jelenti, hogy az erre a formátumra összehajtott papírra készült nyomtatvány levelei egyenként az ívnek ½, ¼, ⅛ stb. részei.

A fenti táblázatból kiolvasható, hogy egész ívre a 1°, 2°, 4°, 8°, 12° és 18°, félívre a 16°, 24° és 36°, negyedívre a 32°, 48° és 72°, nyolcadívre pedig a 64°, 96° és 128° alakú nyomtatvány füzetei készültek.

Ha a harmadolás nem egyenlő mértékre történt, mint a fentiekben eddig ismertetett módon, hanem azzal két nagyobb és egy kisebb harmadra osztották a papírívet, úgy létrejött az ötös osztószám (2+2+1 = 5). Ennek segítségével lehetett kialakítani a már szinte kuriózumszámba menő 20° és 40° formátumot.

Ha a kötetben a szöveg a lap hosszanti tengelyével párhuzamosan halad, úgy album alakú, haránt (oblong – oblong – quer – oblongus) kiadványról van szó, amelynek szélessége nagyobb, mint a magassága. Úgy alakítható ki, hogy a papírív utolsó előtti hajtogatása – a többitől eltérően – nem a hosszabb oldalra merőlegesen, hanem azzal párhuzamosan történik. Ez a megoldás elvben minden rétnél elképzelhető, de a gyakorlatban még a különben legkedveltebb méreteknél (2°, 4° és 8°) (oblong folio – in-folio oblong – Querfolio), (oblong quarto – in-quarto oblong – Querquart)), (oblong octavo – in-octavo oblong – Queroktav) sem gyakori. Leginkább művészi kiadványokra, kottákat, térképeket, mintákat, metszeteket stb. tartalmazó albumokra jellemző a haránt forma (oblong format – format oblong – Breitformat, Querformat).

A haránt formátum tehát az utolsó előtti hajtogatás irányán múlik. Miután a fóliót egyetlen hajtással képezték, a haránt 2°-et vagy kettős méretű papírívből, vagy még sokkal inkább ragasztás útján állíthatták elő. Ez utóbbi megoldás esetén az ívet előbb rövidebb tengelye mentén elvágták, majd az így létrejött két darabot rövidebb oldalukkal összeragasztották, hogy így állítsák elő a füzetképzéshez és általában a kötéshez szükséges levélpárt.

További jelentős variációs lehetőséget nyújtott, hogy nemritkán egész helyett félíves papírra nyomtattak. Tovább bonyolódott a helyzet azzal, hogy pl. a harmadolás esetén a papírt nem kizárólag hajtogatták, ami már inkább a 19. század gyakorlata volt, hanem a kinyomott ív egy részét (pl. a harmadát) előbb levágták, és a hajtogatás művelete csak ezután következett, ahogy a korábbi időben ezt általában csinálták. Arra is gondolni kell, hogy a nyomtatás nem csupán egész, illetve félívre történhetett, hanem más (pl. ⅔, ⅓) elosztásban is, ha arra egyszerre két (esetleg több) munkát párhuzamosan nyomtak ki, és az önálló kiadványokat egymástól csak a már kész ívek szétvágásával választották el.

Hangsúlyozni kell, hogy bár elvben a fentebb említett szempontok (félív, harmadolás, haránt stb.) permutálásával szinte beláthatatlan számú hajtogatási változat képzelhető el, mégis a gyakorlatban a régi könyvek túlnyomó többsége 2°, 4°, 8°, 12°, 16° formátumban készült. A méret kisebbedésével hatványozott arányban egyre ritkább kivételnek számítanak az említetteken kívüli alakok.

A formátum megválasztása

A terjedelmes, de ugyanakkor hajlékony teljes papírív – nagy mérete miatt – nehezen kezelhető. Össze nem hajtott, egész papírívekből (in plano) csaknem kizárólag a nagy, összefüggő felületet igénylő atlaszok állnak. Mivel a nyitott teljes ív kézben csak igen nehezen tartható, az ilyen nyomtatott ívet általában felragasztották, hogy ha már nem lapozható, legalább olvasható legyen. Ezáltal a papírnak csupán az egyik fele volt felhasználható. Az ilyen, hajtogatás nélkül nagy ív leginkább plakátnak alkalmas. Az is előfordult, hogy pl. képsorozat, vagy hivatalos hirdetmény szövege egyetlen íven nem is fért el. Ekkor másfél, két, vagy akár több ívet ragasztással illesztettek össze, mint ahogy ma az óriási méretű plakát-reklámoknál is teszik.

Az összehajtogatott papírívekből álló, nyomtatott könyv formátumának eldöntésénél a megjelentető (kiadó vagy nyomdász) részben kora szokásai, részben a kiadvány használatának várható módja alapján határozott. A megrendelő vagy a használó igényéhez jól igazodó egyedi előállítású kódexekkel szemben a nagyobb példányszámban készült nyomtatvány értékesítésének szüksége szinte szabványosító hatást fejtett ki a kötet méretére. A könyvnyomtatás első évtizedeiben a tudomány akkori képviselői – a még kevésszámú világi humanista mellett – döntően egyházi személyek voltak, de még közöttük is kiemelkedő szerepet játszottak a szerzetesek. Ez utóbbiak könyvigényeit a rend költségén elégítették ki, ami viszonylag jó lehetőséget biztosított a terjedelmesebb és ennek megfelelően drágább nyomtatványok eladására. Részben ennek tudható be, hogy az ilyen munkát tartalmazó nagyméretű fóliánsok (large folio – grand in-folio – Grossfolio) voltak a 15. század második felének elején a jellemzőek. A másik szempont az volt, hogy a korai könyvnyomtatásban nagyfokozatú betűtípusokat alkalmaztak, amelyek szükségszerűen a nagyobb formátumú kötetek előállításának kedveztek.

A nyomtatás és ezzel párhuzamosan a papírgyártás erőteljes fejlődése magával hozta a könyvek olcsóbbodását, ami azután a vevőkör kibővüléséhez vezetett. Ennek megfelelően mind több könyv került – most már többnyire nem leláncolva – a rendházak könyvtárainak pulpitusaira. A könyv – tulajdonosát immár sokszor változtatva – egyre sűrűbben jelent meg világi személyek házaiban is. Mindehhez járult azután hamarosan az egészen kisfokozatú betűtípusok vésésének megvalósítása is. A vásárlók körének kiszélesedése maga után vonta a kiadványok tartalmi skálájának lényeges kibővülését is. Így részben a kéziratos minták és másrészt a kötetek használati igénye alapján még a 15. században egymás után jelentek meg könyvek a fóliánsoknál kisebb méretekben is.

Az eleinte egyeduralkodó fóliánsok aránya szinte évtizedről évtizedre csökkent. Jól érzékelhető ez az irányzat egyetlen mű, a legelterjedtebb, a Biblia átlagméretének kisebbedésében. A 15. századi velencei kiadások esetében pl. az látható, hogy a nyomtatvány a hetvenes évek fóliójából (30×20 cm) két évtized alatt negyedrétre (20×15 cm) csökkent. De nem csupán az itt és ekkor, hanem a későbbi évszázadokban készült többi bibliakiadás esetében is megfigyelhető, hogy a kötet mérete egyre kisebb lett (pl. a Károlyi Gáspár-féle bibliafordításé), bár éppen a Biblia esetében a hagyomány ereje ezt a méretcsökkenést – a többi kiadványhoz viszonyítva – valamelyest késleltette.

Általánosságban kimondható, hogy a nyomtatványok mérete a könyvnyomtatás első századaiban egyértelműen és fokozatosan csökkent. Míg a 15. század jellemző formátuma a fólió volt, ez a reformáció kezdetével – úgy 1520 tájától – viszonylag gyorsan átadta vezető szerepét a negyedrétűeknek, hogy később – immár a mai napig – a nyolcadrét legyen az általános. Természetesen mindez a kiadványokra csak nagy általánosságban és összességükben érvényes, hiszen még ezen a szinte törvényszerű fejlődésen belül is térben és időben egyaránt jelentős eltérések tapasztalhatók.

A méret megválasztásában igen nagy súllyal esett a latba és szinte meghatározó is lehetett a tartalomnak a korábbi századokban megszokott könyv alakja. A teológiai és különösen a jogi munkák ezért túlnyomó többségükben fóliánsokként kerültek ki a műhelyekből a könyvnyomtatás első századában. Így nyomtak a tipográfusok sokszor még akkor is, amikor a ter-jedelem ezt egyáltalában nem indokolta. Világos ugyanis, hogy igen hosszú szöveget nehéz kisebb formátumú kötetbe gyömöszölni. Még a 16. század első felében is előfordul azonban olyan kis terjedelmű jogi munka, amely nagy fóliánsként olyan vékonyra sikerült, hogy az akkoriban szokásos fatáblák közé kötve a két tábla jóval vastagabb volt, mint maga a nyomtatvány. A gyakorlatnak enynyire ellentmondó méretválasztást tehát egyedül a jogi művek hagyományosan nagy formátumához való ragaszkodás magyarázza, amely sok helyen ekkor még mindig hatott.

Bár már a 15. században sem voltak ismeretlenek a kisebb formátumok (8°, 16° stb.), ezek használata csak bizonyos kiadványfajtákra korlátozódott: aritmetika, útikönyv stb. Különösen az imádságoskönyv volt olyan jellegzetesen egyéni használatra szánt kiadvány, amelynek mérete hamarosan csökkent. A 15. század végén az egyházon belül elterjedt vallásos mozgalom, az ún. devotio moderna hatására mind többen forgatták az ilyen kis köteteket otthon és a templomban.

Az általános használat szempontjából úttörőnek és tartós hatásúnak azonban a híres velencei nyomdász, Aldus újítása bizonyult, aki 1501 áprilisában kis alakban, nyolcadrétként jelentette meg Vergiliust, majd sorra számos további klasszikus auktort, akinek művei korábban kizárólag 4° és 2° formátumban láttak napvilágot. E zsebkönyv-formátum sikere a mai napig tart. A neves németalföldi könyvkiadó-családnak, az Elzevireknek tulajdonítják a még ennél is kisebb és kecsesebb formátum (különösen a 12°) bevezetését a 17. században, de az ő érdemük inkább csak e könnyen kezelhető könyvecskék megkedveltetése és elterjesztése volt, hiszen ezt a rétet a 15. század végén francia nyomdászok már alkalmazták.

A tartalom mellett ugyancsak alapvetően meghatározó tényező volt a formátum megválasztásánál a nyomtatvány funkciója. Nyilvánvaló, hogy pl. a misekönyvek a kezdetektől a mai napig a szertartás körülményei miatt nagy fóliáns formájában készültek, mégis már a 15. században ugyanezt a kiadványt úti használatra jóval kisebb alakban is elkészítették. Jól érzékelhető ugyanez a törekvés a használathoz való igazodásra a breviáriumok esetében is, amelyeknek fólió-kiadását közösségi használatra, a nyolcadrét alakút pedig egyéni olvasás céljaira nyomtatták. Más és más a mérete a naptáraknak – akárcsak ma is – ha azokat egyetlen lap formájában falra akasztották, vagy zsebnaptárként kívánták használni. Az első esetben nemritkán még az egész, nyitott ív is kevés volt (esetleg kettőt, vagy többet is összeragasztottak), az utóbbihoz viszont nyilván jóval kisebbre hajtogatott (8°, esetleg 16°) formátumot választottak.

Hagyományos, de egyben szükségszerű, hogy az igényesebb, tudományos szintű mű, amelyet asztalra fektetve olvasnak, jóval nagyobb, mint a népszerű és kézbe véve használt kiadványok (pl. tankönyv, szépirodalom). Mind a gyakorlat, mind az esztétika azt írja elő, hogy a kézben tartva olvasott könyv álló téglalap alakú legyen, amihez a legalkalmasabb formátum a nyolcadrét. Ezzel szemben a kézikönyvek, amelyeket elnevezésükkel ellentétben általában lefektetve használnak, ennél nagyobbak és szélesebbek is lehetnek.

Teljesen a gyakorlat követelményeihez igazodott a legtöbb kottás kiadvány haránt for mátuma, hiszen a kottatartóra ez feküdt fel a legjobban. Az előadó a hosszabb sorok révén jobban tudott koncentrálni a dallammenetre, tekintetének kevesebbszer kellett új sorra ugrania, és kisebb is volt a magasságkülönbség a lap alja és a következő lap teteje között. Azonfelül sokszor az sem volt közömbös, hogy pl. az orgonista a liturgikus cselekményeket könnyebben figyelemmel kísérhette. De előnyös volt a nyomdász számára is, hiszen a haránt formánál kevesebb sor esik egy lapra, s ez – többek között – azt is jelentette, hogy egyrészt kevesebbszer kellett kitenni a sor elején ismétlődő jeleket, másrészt gazdaságosabban lehetett a kottát úgy beosztani, hogy a sorok és az ütemek vége egybeessék.

Ugyancsak gyakorlati követelmények alapján publikálták haránt formátumú kötetekben a többnyire fekvő téglalap alakú térképeket és képeket. Jól mutatják az ezekkel kapcsolatos gyakorlati igényt azok az álló formátumú kiadványok, amelyek a gerinccel párhuzamosan elhelyezkedő metszeteket tartalmaznak. A képek és térképek megtekintéséhez az ilyen kötetet jobbra 90 fokban el kell fordítani, hogy a gerinc vízszintes helyzetbe kerüljön. Ráadásul a lapozás ez esetben alulról felfelé történik a megszokott jobbról-balra történő mozdulat helyett. Mindez kényszermegoldásnak tekinthető az ilyen esetekben a természetes igényt sokkal jobban kielégítő haránt formátum helyett.

A haránt alakú formák igénybevételét csaknem mindig praktikus szempontok indokolták. Ilyen lehetett – többek között – több nyelv összevetésének lehetősége pl. szójegyzékek esetében. (A magyar nyelv szerepeltetésével a legrégibb ilyen kiadványt 1605-ben Prágában készítették.) A nyugat-magyarországi Monyorókeréken nyomtatta 1590 táján Joannes Manlius a ma ismert első haránt formájú hazai kiadványt. Ez – rendkívül szokatlan módon – magyar nyelvű protestáns egyházi énekek szövegét tartalmazza, így a fekvő alak megválasztása a tartalom alapján nem magyarázható.

A feltűnően keskeny, nyújtott alakú 8°, 12° és 16° kötetek, amelyekben a lapok magassága kb. két-, sőt háromszorosa a szélességnek, már a 16. század első felében az imádságos-, illetve az egyházi énekeskönyvek jellegzetes formátumaként tűntek fel Nyugat-Európában. Spanyolországban ezt az alakot csak e század végéig tartották meg, míg a német nyelvterületen (továbbá Csehországban, illetve hazánkban) – szinte mindig az ún. gótbetűkkel nyomtatott német vagy cseh nyelvű szöveggel párosítva – még a 18. században is használták, és csak annak utolsó évtizedeiben ment ki a divatból. Ez a nagyon nyújtott formátum különben a korábbi századokban olyan kedvelt „arithmetica practica”-k és más munkák táblázataihoz is igen megfelelő volt, akár 4° alakban is.

A kiadványok formátumát – érdekes módon – a fentieken kívül nemegyszer még más (pl. nyelvi, földrajzi) tényezők is befolyásolhatták. Így a 18. és 19. századok közepe között a ponyvára szánt cseh nyelvű egyházi és világi énekszövegek szinte kizárólag a különben nem túl sűrűn használt 16° alakban láttak napvilágot. Ugyanebben a viszonylag ritka méretben jelentették meg a kalendáriumokat Kelet-Magyarországon a 17. században. Ez a különös jelenség területileg is igen pontosan körülhatárolható: kb. a budai délkörtől keletre az összes műhelyben akkoriban ilyen formátumban nyomtatták a naptárakat: Lőcsén, Bártfán, Kassán, Debrecenben, Váradon és valamennyi erdélyi városban. Ezzel szemben Nyugat-Magyarországon (Keresztúr, Csepreg, Pápa, Nagyszombat stb.) a 17. században kivétel nélkül 8°, illetve 4° alakban készültek ugyanezek a kiadványok. Külön figyelmet érdemel e század első felében a Bécsben nyomott magyar naptárak egységesen nyolcadrét alakja, hiszen ott és akkor a német nyelvűeket mind negyedrétben állították elő.

Máskor ugyanazon a szűk kategórián belül időben változott a kiadványok alakja. Így a magyar nyelvű énekeskönyvek 1561-ig nyolcadrét, utána a 17. század elejéig negyedrét, később pedig egy ideig tizenkettedrét alakban hagyták el a sajtót. A ponyvára szánt magyar népkönyvek korai negyedrét alakja a 17. század során váltott át nyolcadrétre, amely azután a 18. században szinte kivételt nem ismerő szabállyá vált e műfajnál. A később olyan nagy jelentőséget nyert periodikák is keresték korai szakaszukban a céljaiknak leginkább megfelelő méretet, ami nemritkán a formátum megváltoztatásához vezetett (pl. a Pressburger Kundschaft-Blatt 1781. évi első három száma nyolcadrétű, míg a továbbiak negyedrét alakúak).

Nem túlságosan sűrűn, de azért előfordul, hogy a kiadvány egyik részét más formátumban nyomtatták, mint a többit. Leginkább a címlap kapcsán tapasztalható ez a jelenség, amikor is az két egymással szemközti lapra együttesen készült. Így a címlap más formátumot mutat, mint a kötet többi lapja: pl. a nyolcadrét alakú szöveg előtt ennek kétszerese, vagyis negyedrét méretű címlap áll. Ilyen esetekben lehet azután egészen szokatlan méretekkel találkozni. A 12°-nél tehát az ilyen kettős terjedelmű címlap mérete 6°, amely önállóan alig fordul elő. A 18°-nél ugyanez 9°, ami pedig önállóan egyenesen lehetetlen, hiszen a kötetek kialakításához szükséges levélpárok miatt a rét mindig páros számú.

Akad néha egészen különleges megoldás is, amikor egyetlen nyomtatványon belül három különböző formátum is található; ilyen pl. egy Batthyány Ignác tiszteletére készült egri nyomtatvány 1781-ből. Itt a nyolcadrét alakú címlap szövegét – kinyitva a papírt – ennek kétszeres felületén (vagyis negyedréten) a „chorographica votiva” követi. A papír újabb kihajtásával és azt derékszögben elfordítva tárul fel maga a fólió alakú üdvözlővers.

Az emberek mindig szívesen figyelnek fel a szélsőséges dolgokra. Így a rendkívül nagy, vagy a roppant kicsiny könyvek egyaránt külön vonzóerőt gyakorolnak. Mindkettő előállítása a technikai problémák egész sorát okozza. Ennek ellenére a mai napig tartó szinte folyamatos a törekvés a „világ legnagyobb”, vagy a „legkisebb könyvének” előállítására. (Ennek jegyében készítették el pl. 1976-ban Denverben (USA) azt az óriáskönyvet, amelyben a 300 lap mindegyike 310×274 cm méretű, míg az egész kötet összesen több mint két és fél mázsát nyom.)

A British Library őriz egy 175×175 cm méretű hollandiai eredetű kötetet 1660-ból, amely azonban egyedileg készült, nagy térképlapokat tartalmaz. Az ilyen különleges méretű könyvek (oversize book, oversized book – livre au-dessus des dimensions moyennes – Überformat) tárolása és kezelése (pl. gyűrődésmentes hajtogatása) külön gond.

A minél kisebb méretre (64°, 128° stb.) való törekvés már korai jelenség a könyvnyomtatóknál. (Az ilyen esetekben már alig van értelme a rétjelölésnek, ennél sokkal kifejezőbb a kiadvány szedéstükrének, esetleg papírméretének is (természetesen mint mindig: magasság×szélesség sorrendben) közlése mm-ben. A neves velencei nyomdász, Nicolas Jenson igen korán, 1474-ben készített „Officium B.V Mariae” című imádságos könyvének a szedéstükör mérete mindössze 50×34 mm. A következő évben Jenson ugyanezt a munkát már 48×34 mm „kicsinységben” állította elő. Az 1510. évi velencei „Officiolum” papírmérete is mindössze 49×33 mm. Plantin neves antwerpeni műhelyében már 1570-ben elkészült az ív nyomása és hajtogatása útján a gyakorlatban előállítható legkisebb méretű kiadvány 128° formátumban. Az 1601-ben Leidenben készült Seneca papírmérete 42×32 mm. Egy tíz évvel később nyomott német káté már mindössze 42×25, majd egy 1666. évi nürnbergi katekizmus csak 31×31 mm.

Magyarországon a 16°-et – főleg naptárak esetében már a 16. század utolsó évtizedeitől meglehetősen gyakran használták. Az ennél kisebb formátumú, mai kifejezéssel minikönyvnek mondható kiadványok azonban már jóval ritkábbak voltak. Brassóban állítólag 64° alakban készült 1625-ben egy kis kötet, de ebből példány ma nem ismeretes, ám a Kolozsvárott 1635-ben nyomott magyar nyelvű, 32° méretű „Imádságos … könyvecske” (RMNy 1615) egy része fennmaradt, ennek szedéstükre 70×35 mm. Csaknem azonos tartalmú a Lőcsén 1646-ban 73×41 mm méretű szöveggel készült kis kötet. Az 1670-es években ugyancsak a lőcsei Brewer-officinában nem is egy német nyelvű apróság látott napvilágot most már a fentieknek felezett méretében, tehát 64° formában. Ennek szedéstükre már csupán 46×35 mm, sőt az 1686. évi Luther kiskáté mindössze 41×30 mm.

Érdekes megfigyelni, hogy e korai hazai törpekönyvek (dwarf book, lilliput book – livre minuscule, livre main – Liliputtbuch) a külföldi előképeknek megfelelően szinte kizárólag imádságoskönyvek. Az ilyen kis kötetek betűmérete már aligha nevezhető kedvezőnek vagy jól olvashatónak. De nem is erre készültek ezek a parányi kötetek, főleg vallásos ünnepekre (pl. bérmálás, konfirmáció), hanem ajándékozási céllal. A jelenség, hogy a nyomtatvány már elveszíthette eredeti rendeltetését, vagyis az olvasást, és ezzel luxustárggyá válhatott, a polgári jólét egyértelmű jeleként fogható fel.

A méretcsökkentésnek korlátokat szabott az a körülmény, hogy a metszett és öntött betűk további kisebbítése egyre kevésbé leküzdhető fizikai korlátokba ütközött. A kiutat átmenetileg az a megoldás jelentette, hogy viszonylag nagyobb betűkkel ugyan, de csak néhány sorban nyomtattak kevés szöveget a kicsiny papírfelületre, ráadásul nem is egy, hanem két egymással szemközti lapra. Így készült pl. 1674-ben Hollandiában a B. Schmidt által nyomott „Bloem Hofje door” (Kis virágoskert), amelynek mérete mindössze 12×9 mm, és mint ilyet a legkisebbnek tartják a régi nyomtatványok között. A másik megoldás az volt, hogy nem öntött betűkből szedték a szöveget, hanem rézbe metszették. Ez a technika azonban már nem tartozik a szorosabb értelembe vett „nyomtatványok” kategóriájába. (A mozgatható betűkkel készült legkisebb könyv a 20. században a mainzi Gutenberg Museum részére előállított hétnyelvű Miatyánk, amelynek mérete 3,5×3,5 mm. A modern sokszorosító iparban a gyorsan fejlődő technika csaknem korlátlan lehetőséget nyújt a már csak erős nagyítás segítségével olvasható könyvek méretének további kisebbítéséhez (pl. mikrokönyv, mikrolap).

A legkisebb (128°) méretű könyvek francia elnevezése a bibliofilek körében „pouce” (hüvelyk), amelynek lapjaira a 18. század derekától többnyire már csupán 5–8 sornyi szedett szöveg fért. Hasonlóképpen hívták – sőt néha még a címükben is ez az elnevezés olvasható – a német nyelvterületen a 18. század utolsó évtizedeitől kedveltté vált, leginkább a hölgyek táskájába való apró naptárakat (ún. Fingerkalender), amelyek ráadásul sokszor igen nyújtott formátumukkal valóban ujjnyi méretűek és alakúak.

A formátum megállapítása

A papírkészítés folyamán a merítőszita ritkább, ún. merevítő huzalai az ív fénnyel szembeni vizsgálatánál jól észlelhető vonalakat hagynak. Ezek a papírív rövidebb oldalával párhuzamosak, és a fólió méretű nyomtatványoknál a szöveg soraira merőlegesek. A vízjel az egyik félív, vagyis az egyik levél közepén helyezkedik el, a ritkán előforduló szabályos mellékjel pedig – ha egyáltalán van – a másik levél közepén. Ennél azonban sokkal jellemzőbb, ha a vízjelet viselő levél párján további vízjel nem található.

Ahogy a vízjel állása, illetve elhelyezkedése a fólió esetében jellemző, ugyanez természetesen a többi formátumra is érvényes. A merevítők nyomai a negyedrétnél vízszintesek, az oktávnál ismét függőlegesek, a 16°-nál újra vízszintesek stb. A vízjel a negyedrétnél a fűzés közepén látható két levélre kerül, míg az ugyanabból az ívből származó másik levélpáron nincs vízjel. A nyolcadrétnél rendszerint a fűzés felső részében, illetőleg annak környékén, két-két levélpáron látható a vízjel, összesen tehát négy levélen, míg az ív másik feléből kialakított két másik levélpáron nincs. A vízjelnek általában a bekötés során töredékessé vált részletei vagy az 1. és az ezzel összefüggő 8, továbbá a 4. és 5. levélen vannak, vagy a 2. és 7, továbbá a 3. és 6. levélen találhatók. A tizenhatodrét esetében hasonlóképpen négy levélen (9, 12, 13, 16 vagy 10, 11, 14, 15) többnyire a levelek külső felső sarkaiban láthatók ilyen töredékek, hacsak a könyvkötő le nem vágta azokat. Minél kisebb a formátum, annál több és több változata lehetséges az ív vágásának, illetve hajtogatásának. Ezért a papír vízjelének, illetve a merevítő nyomainak állása a nyomtatványon belül már nem olyan jellemző, mint a nagyobb, a fóliótól kb. a tizenhatodrétig terjedő méretű kiadványoknál.

A vízjel helyét vizsgálva látható a hajtogatás (illetve vágás) sorrendje és módja ugyanazon a formátumon belül is számos változatot hozhat létre. Szolgáljon erre például a 17-18. században olyan kedvelt tizenkettedrét, amelynek alapvető jellegzetessége a papírív harmadolása. A korábbi századok gyakorlata az volt, hogy a kinyomatott ívnek egyharmadát levágták; az így létrehozott két részt külön-külön hajtogatták össze, majd a kisebbik részt (9-16. lap) a nagyobbik közepébe (1-8, illetve 17-24. lap közé) dugták. Ha azonban nem vágták, hanem az egész ívet egybe hajtogatták, úgy a vízjel elhelyezkedése is változott. Ez utóbbi esetben a 7. + 12., vagy a 9. +10. levélpár külső margójának felső részén áll a papírív vízjele, míg előzetes szétvágás esetén a 7–8., vagy a 11–12. levélpáron.

További variációs lehetőséget jelent a harmadolás során történő két hajtogatás, vagy azonos, vagy egymásra ellenkező (ún. Z-forma) irányában történhet. Itt jegyezhető meg az ugyancsak Z-formában kialakított és régi kiadványoknál ritkán alkalmazott leporello alakról, hogy kialakítása minden rét esetében könyvkötői feladat volt, ezért részletesen itt most nem is kerül megtárgyalásra.

A formátumok során szó esett már a normál és a keskeny 12° közötti különbségről. Míg az elsőnél a merítőháló merevítő huzalainak nyoma vízszintesként, addig a másiknál függőlegesként látható a papírban. A vízjel az előbbinél a külső, a másodiknál a felső margón keresendő. Itt kell megjegyezni, hogy a nyújtott alakú 12° kinyomtatott íveit – szemben a szokásossal – nem vágták szét hajtogatás előtt. Elméletileg még 1:1, illetve 1:4 méretarányú 12° is elképzelhető, de ezeknek szerencsére nincs gyakorlati jelentőségük, különben a fenti, már amúgy is leegyszerűsített kép még bonyolultabbá válnék.

A 12° fenti ismertetése után már nem látszik érdemesnek és szükségesnek a továbbfejlesztésének számító 24°-tel is foglalkozni, hiszen ott a változatok száma megkettőződik. Ennek tudható be pl., hogy itt mind a vízszintes, mind a függőleges merevítő huzalok nyoma látható, a vízjel pedig gyakorlatilag szinte minden sarokban előfordulhat.

Az előző oldalon látható ábra az öt leggyakoribb könyvméret jellegzetes vízjelállását szemlélteti. A párhuzamosan futó vízszintesek, és függőlegesek a papirost merítő szita merevítői nyomán viszszamaradt vonalak irányát jelölik. Az ezeknél sokkal sűrűbb bordák a fentiekre merőlegesen állnak, de ezeket az ábra csak néhány rövid vonallal jelzi. A papír vízjelét a rombusz alakú négyszög, illetve annak egy-egy része kívánja ábrázolni.

Természetesen a nyomtatvány leveleinek nagysága attól függ, hogy milyen méretű ívre készült. A formátumot összevetve a három leginkább elterjedt (kis, közép és nagy), papírmérettel továbbá a nagyobb formátumokban néha alkalmazott óriási papírívvel, a következő körülvágatlan, nyers levélméretekkel lehet számolni (magasság×szélesség):

A nyomtatványok papírjának nyers (vágatlan) mérete mm-ben

A fenti táblázatból leolvasható, hogy a keskeny formájú kiadványok magassága az egy fokozattal nagyobbéval, szélessége pedig az egyel kisebbével azonos: pl. a keskeny 8° magassága a normál negyedrétével, a szélessége pedig a normál tizenhatodrétével.

Ugyanebből a táblázatból az is kivehető, hogy egy formátumon belül a nagyság akár igen jelentősen is változhat, aszerint, hogy milyen méretű papírt használtak. Ez a körülmény azután néha különleges furcsaságokhoz vezethet. A 15. század hetvenes éveiben ugyanis néhány németországi és itáliai nyomtatvány esetében előfordult (ha a papírkészítés vagy a kereskedelem időnként nem tudott lépést tartani az egymás után megalakuló officinák igényével), hogy ugyanahhoz a kiadványhoz egymástól jelentősen eltérő méretű papíríveket használtak fel. Így pl. egy félbehajtott kisméretű ív akár egy füzetben belül is keveredhetett a negyedrétre hajtogatott nagyalakú papírral, vagy a kicsiny negyedrét a nagy nyolcadréttel. Ez a jelenség azután oda vezethet, hogy a vízjel állása alapján az ilyen esetekben egyetlen nyomtatvány számára két formátumot is meg lehet állapítani. Hasonló jelenséggel találkozunk némely 16-17. századi angliai kiadványban is. Sőt a 18. századból nyolcad- és tizenhatodrét közötti keveredést is tapasztaltak a vízjel vizsgálata alapján. Az ilyen problémák azonban nem csupán az ívek közötti jelentős méretkülönbségre, de a vízjelnek a megszokottól eltérő elhelyezkedésére is visszavezethetők. Ez a visszásság következetesen tapasztalható a kettős méretű papírívek esetében, amikor is minden formátum az eggyel nagyobb fokozat jellemzőit viseli: pl. 16° helyett a 8°-ét, a 8° helyett a 4°-ét.

Körülvágatlan kötetek esetében megfigyelhető, hogy néha egymástól némileg eltérő méretű papírívekre készültek. A viszonylag ritka és a kisebb formátumok közé tartozó 24° esetében magasságban olykor 15, szélességben pedig 10 mm eltérés is tapasztalható ugyanazon nyomtatványon belül a papír méretében (110×60, illetve 95×50 mm = OSzK RMK I 1701/b). Az előző táblázat értékei hozzávetőlegesek, számos közbeeső mérettel lehet még találkozni, amint ezt ez a mostani példa is mutatja.

A végleges méret a bekötés folyamán alakul ki, akkor ugyanis a levelek eddig egyenetlen széleit három oldalon (a negyediket a fűzésnél természetesen nem) lemetszették. Nagyobb méreteknél (2°, 4°, 8° és 12°) vágásonként kb. 10–20 mm-t, a kisebbeknél (16°, 18° stb.) kb. 5–10 mm-t kell hozzáadni magasságban kétszer, szélességben pedig egyszer a levél méretékhez, hogy megbecsülhető legyen a kötés előtti ún. nyersméret, illetve megállapítható a felhasznált papírívek eredeti nagysága.

Amint erről már a fentiekben szó volt, a kézzel merített papírív mindig téglalap alakú, és a hajtogatással is mindig téglalapot ad. A vízszintes, illetve a függőleges oldalak aránya azonban formátumonként más és más. Nagyobb az eltérés, ezért határozottan álló alakú a nagyméretű 2°, a jóval kisebb 8° és az egészen apró 32°. Ezzel szemben kisebb az oldalak közötti különbség és ezért inkább a négyzethez közelit a közepes méretű 4° és a jóval kisebb 16°. A még gyakrabban előforduló formátumok közül a 12° kicsiny, és ami a legjellemzőbb, még a 8°-nél is keskenyebb: kifejezetten nyújtott az alakja.

A különböző nagyságú papírívek között jelentős méretkülönbség van, ezért pl. a fenti táblázatban megadott 185–200 mm levélmagasság a kisméretű papír esetében 4°-nél, a közepesnél 8°-nél, míg a nagynál 12°-nél található, nem is beszélve arról, hogy a legnagyobb ívek esetében ez a méret a 16°-nél keresendő. Azonban e nyomtatványok lapjainál a hosszabb és rövidebb méretek aránya minden esetben más és más.

Viszont éppen ez az, ami a formátumra jellemző, és ami némi gyakorlat után az esetek többségében már ránézésre is segítséget nyújthat a gyors meghatározáshoz. A kézzel merített papírnál 1:1,333 (vagyis 3:4) arány vehető, amely a kiterített ívre, továbbá a 4°, 16° és 64°, és a ritka 36° alakra jellemző: ez négyzetesen zömök (square – carré – quadratisch), vagyis magasságához képest viszonylag széles. A mai szabványnál ez az arány 1:1,414, vagyis 1:. Szinte teljesen közeli a négyzethez a gyakorlatban önállóan alig létező 6° a maga 1:1,12 körüli arányával.

Az oldalak között fenti arány 1:1,5 (vagyis 2:3) táján mozog a 2°, 8°, 32° és 128°, továbbá a ritka 18° és 72° esetében. Ez az álló formátum karcsúbb az eddigieknél. Valamivel még nyúlánkabb 1:1, 77 körüli (vagyis 9:16) az arány a 12° és 48° esetében. Kifejezetten nyújtott két meglehetősen ritka formátum: a 24° és 96°, ahol is az arány 1:2. A két leggyakoribb aránypár (1:1,5 és 1,77) között van az oldalaknak az a viszonya, amely normálisnak, megszokottnak mondható. Ez az arány az un. aranymetszés, amelyet az ember szinte biológiai adottságként kellemesnek érez. Számokban ez a 3:5, illetve 5:8 (vagyis 1:1,66, illetve 1:1,62) aránypárral fejezhető ki. A művészek, építők és kézművesek ezt már évezredekkel ezelőtt nyilván eleinte tudat alatt – megéreztek, hogy a reneszánszban immár rendkívül tudatossá váljék. Ez alól az ősi „szabály” alól nyilván a papír és a könyv előállítói sem vonták ki magukat. A régi nyomtatványok messze legjelentősebb része ennek megfelelően ezekben a formátumokban készült.

Az ún. keskeny alakoknál ez az arány mind az 1:2 felett van. A 12° és 24°-nél az oldalak viszonyszáma 4:9 (vagyis 1:2,25), a 8°, 18° és 32°-nél 3:8 (vagyis 1:2,66), míg a 4°, 16° és 64° esetében a legszélsőségesebb, azaz 1:3.

A magasságban egymáshoz közelálló formátumok között (pl. 16°, 18°, 24° vagy 64°, 72°, 96°) éppen ezek az oldalarányok (1:1,33, 1:1,5 és 1:2) nyújtanak viszonylag biztonságos eligazítást.

Ugyancsak segítséget nyújthat a rét meghatározásához a nyomtatványok füzeteiben levő levelek száma. Így, ha például ez 6 vagy (és) 12, jogos a feltételezés, hogy az ívek harmadolása révén előállított kiadványról van szó, vagyis 12°, 18°, 24°, 36°, 48°, 72°-ről. Különösen a könnyen összetéveszthető rétek esetében a terjedelmesebb köteteknél érdemes megnézni, hogy a számításba jöhető formátumok közül melyikkel osztható maradék nélkül a könyv füzeteinek lap- vagy levélszáma. A füzetképzéssel kapcsolatos kérdésekről különben bővebben a terjedelemről szóló fejezetben lesz szó.

A formátum meghatározását segítő szempontok táblázatos összefoglalása alább található. Az ott szereplő, tájékoztató adatok 39 cm-nél nagyobb magasságú és 3:4 oldalarányú papírívekre vonatkoznak. A vízjel helye a 12°, 16° és 18° formátumnál már erősen bizonytalan, az ennél kisebbeknél pedig gyakorlatilag már nem ad eligazítást.

A formátum jelölése

Miután a papírívek nagysága igen eltérő, ennek szoros következményeként a belőlük azonos formátumra hajtott könyvek között is jelentős – néha 50%-ig terjedő – méretkülönbségek lehet. Így bizony – mint már szó esett róla – nemritkán előfordulhat, hogy egy nagy papírívre nyomott nyolcadrét magasabb, mint egy kicsiből készült negyedrét. A kézzel merített papírnál alkalmazható méret-meghatározások a jellemző formát nélkülöző, géppel előállított papír esetén gyakran nagyon is kétségesek, de értelmetlenek is. Az ilyen papírra készült modern nyomtatványok lapjainak méretét ezért helyesebb centiméterben közölni.

A fentiek vezettek tehát azután oda, hogy a nyomtatványok katalogizálásánál, illetve bibliográfiai leírásánál a modern kiadványok esetében a méretet cm-ben adják meg (25 cm alatt nem ritkán még ezt is elhagyják). Ez az adat azt közli, hogy a kötéstábla (vagy borítófedél) külső fele a gerinccel párhuzamosan mérve centiméterben milyen magas. (A mm-re pontos adatot mindig egész centiméterre felfelé egészítik ki: pl. 282 mm → 29 cm.) Ez a gyakorlat megfelel a gazdaságosság követelményeinek. A mindenütt helyszűkével küzdő könyvtárak számára fontos a könyv magassága, mert ez határozza meg, hogy melyik polcon helyezhető el a legkisebb térveszteséggel. Ráadásul az elterjedt kiadói kötés egyben az összes példány méretét is meghatározza. (A latin országokban azonban még ma is a fűzött kiadás az általánosabb!)

Korábban a könyvek többsége összehordott ívek formájában, kötetlenül, vagy legfeljebb fűzve került forgalomba. A tulajdonos ízlésétől és lehetőségétől függött tehát, hogy azt milyen köntösbe öltöztette. Ha azután a későbbiekben a kiadványt körülvágással átkötötték, gerincmagassága szükségszerűen csökkent. Így azután egy azonos méretű papírra nyomtatott kiadvány utólag kötött példányai egymás között jelentős méreteltérést mutathatnak. Ezért a formátumot a régi nyomtatványok esetében – szemben a modernekkel – cm helyett inkább a rét megadásával jelölik. Természetesen nincs akadálya annak, hogy a méretet a formátumon kívül cm-ben (10 cm alatt akár mm-ben) is megadják: pl. 4° (18 cm).

A régi könyvekkel foglalkozókban viszonylag hamar kialakul mindegyik formátummal kapcsolatban az annak kiterjedésére vonatkozó képzet. Ha valaki „fóliót” mond, szükségszerűen egy „fóliánsra”, testes, nagy kötetre gondol, míg a harminckettedrét esetében éppen az ellenkezőjére. Ki is alakult egy olyan, nem éppen követésre érdemes irányzat, amely rétre és méretre való tekintet nélkül minden régi nyomtatványt ilyen szubjektív módon jelölt: pl. valamennyi négyzetes, tömzsi kötet „quarto”, minden apró „duodecimo” stb. Szükséges tehát tudatosan különbséget tenni egyrészt a papírív összehajtogatása alapján meghatározott ún. bibliográfiai alak vagy formátum (format – format bibliographique – bibliographisches Format), másrészt a kiadvány egyszerű kiterjedése szerinti ún. méretalak (book size – format conventionelle de livre – Buchgröße, Größenformat, gemessenes Format) között.

A papír méretének, vagyis formátumának jelölésére nemzetközi képlet alakul ki, amely a latin nyelvre vezethető vissza. Abban ugyanis pl. az „in formato octavo” (szó szerint: nyolcadolt formátumban) kifejezést alkalmazták. A „formato”, de legtöbbször még az „in formato” elhagyásával is csak az „octavo” marad, amelyet „8°” jelöl. A számjegy mellé kitevőbe tett kis „°” tehát a latin szó ragját, végződését jelöli. (Ezt sokan ma kis nullának vagy karikának, még rosszabb esetben foknak tekintik.)

Az össze nem hajtott papírív elnevezése elvben „in formato primo” lenne, de ehelyett az „in plano” vagy csak „plano” használatos nemzetközileg, s ez is csak egyes nyelvekben. Más nyelveken a „teljes nagyság” (full size – in-plano – Planformat – in piano) a körülirása. Jele: 1°, amelyet viszont még leginkább az angol nyelvterületen kedvelnek, máshol kevésbé. Az egyszer összehajtott ív esetében sem a „secundo”, hanem a „folio” (folio – in-folio – Bogenformat, Foliant, Folioformat – in folio. Rövidítve: „fol.”) az elfogadott elnevezése. Jele: 2°. A magyarban „ívrét”, vagy „fólió”, de előfordul az erőltetettnek tűnő „kettedrét” is.

A további rétjelölés már mind számjeggyel, mind szóban (és rövidítve) kevésbé problematikus:

quarto
(quarto – in-quarto – Quartband, Quartformat – in quarto – 4to) – 4°;

octavo
(octavo eights, – in-octavo – Oktavband, Oktavformat – in octavo – 8vo) – 8°;

duodecimo
(duodecimo, twelves – in-douze, in-12 – Duodezband, Duodezformat – in duodecimo – 12mo) – 12°;

sextodecimo
(sextodecimo, sixteenmo, 16mo – in-seize – Sedezband, Sedezformat – in sextodecimo – 16mo) – 16°;

octodecimo
(octodecimo, eighteenmo, 18mo – in-dix-huit – Achtzehnerformat, Oktodezband, Oktodezformat – in octodecimo –18mo) – 18°;

vigesimo-quarto
(vicesimo-quarto, twenty-fourmo, 24mo – in-vingt-quatre – Vierundzwanzigerformat – in vigesimo quarto – 24to) – 24°;

trigesimo-secundo
(tricesimo-secundo, thirty-twomo, 32mo – in-trente-deux – Zweiunddreissigerformat – in trigesimo secundo – 32do) – 32°;

trigesimo-sexto
(tricesimo-sixto, thirty-sixmo, 36mo – in-trente-six – Sechsunddreissigerformat – in trigesimo sexto – 36to) – 36°;

quadragesimo-octavo (48vo) – 48°;

sexagesimo-quarto (64to) – 64° stb.

A „vigesimo”-val és a „trigesimo”-val párhuzamosan a „vicesimo”-t, illetve a „tricesimo”-t is használják. Sok helyen a 24°-tól kezdve a rövidítésnél – nyelvtanilag helytelenül – a szám után helyezett „mo”-t alkalmaznak egységesen a tízes számjegyűek önkényesen továbbvitt analógiájára. Magyarul „negyedrét”, „nyolcadrét” stb.

De nem csupán a „fólió” maradt még meg a latinból párhuzamosan a magyaros jelöléssel, nyilván német közvetítéssel, mert a mai szóhasználatban sem ismeretlen a „kvart”, „oktáv”, „duodec”, „sedec” stb.

A formátum jelölésre javasolható megoldás a lehető legegyszerűbb: 2°, 4°, 8°, 12°, 16°, 32° stb. Ez lényegében megfelel a sok évszázados gyakorlatnak. Két ponton azért itt is akad bizonytalanság. Nem ajánlható a formátum jele elé tett, ma már feleslegesnek tűnő „in” szócska (az „in plano” kivételével), amelyről már esett szó. Ugyancsak túlhaladottnak tűnik a 2° helyett a fenti sorozatból kirívó, de nyelvtani megfontolás miatt több helyen alkalmazott „fol.” megjelölés.

A bibliográfiákban és a katalogizálási gyakorlatban koronként, országonként, sőt könyvtáranként, illetve kiadványonként kialakult olyan gyakorlat, amelynek során a méretet többnyire formátumban fejezik ugyan ki, de ennek megállapítása nem a papírív összehajtogatásán, hanem a könyvgerinc magasságán alapszik.

Így az ún. porosz katalogizálási instrukció (1899) szerint a következő kulcs alapján közlendő a méret: 25 cm-ig = 8°; 25-35 cm = 4°, 35-45 cm = 2°, 45 cm felett nagy 2°.

A régebbi könyvek esetében (1850-ig) azonban a fenti ún. méretalak eltér a papírréten alapuló ún. bibliográfiai formátumtól, úgy ez utóbbit zárójelben utána feltüntetik: pl. 4° (2°).

Egyszerűbb egyes francia könyvtárak gyakorlata, amely csupán nagy (35 cm fölött = 2°), közép (25-35 cm = 4°) és kis (25 cm alatt = 8°) méretet különböztet meg.

Bővebb az olasz méretjelölés: 2° (38 cm felett), 4° (28-38 cm), 8° (20-28 cm), 16° (16-20 cm), 24° (10-15 cm), 32° (10 cm alatt).

Ettől is eltér az USA:

Akad azonban olyan szabályzat is (pl. Anglia 1885), amely a rétet és a gerincmagasságot kombinálva veszi figyelembe:

A gerincmagasság alapján végzett önkényes rétegmeghatározásnak még számtalan más változata és megoldása is van, a régi nyomtatványok esetében azonban ezek egyikének használata sem ajánlható. A bibliográfiai leírások átvételénél ügyelni kell az ilyen hibaforrásra.

Igen pontos és jó megoldás, ha a rét jelölését zárójelben a nyomtatvány magasságának és szélességének adata (mindig ebben a sorrendben!) is követi centiméterben megadva: pl. 4° (25×19 cm). Különösen ott tűnik ez indokoltnak, ahol a nyomtatáshoz feltűnően kis, vagy rendkívül nagy méretű papírt használtak. Ennek jellegzetes példái az ún. nagypapírra készült kiadványok, vagyis amikor az eredetileg kisebb formátum számára szedett könyv egyes példányait – többnyire bibliofil szempontok miatt – a normálisnál, illetve a szükségesnél jóval nagyobb méretű ívekre nyomtatták. Ezt a körülményt az ilyen példányok regisztrálásakor (pl. katalogizálás) érdemes a megjegyzés rovatban külön is feltüntetni. Fontos továbbá az ilyen jellegű adatok közlése az eredeti méretű, vagyis még körülvágatlan, vagy éppen felvágatlan példány esetében is.

Ugyancsak jelölendő körülmény, ha a nyomtatvány alakja szokatlan: szélessége a magasság a felénél is kevesebb, (keskeny), vagy haránt alakú, azaz szélesebb, mint amilyen magas. Ez utóbbira általában vagy obl. (oblong = angol, francia) vagy qu. (quer = német) szokta felhívni a figyelmet: pl. har. 8°, qu. 4°, obl. 2°, vagy 8° (obl.), 4° (qu.), 8° (har.). Vigyázat, mert itt is előfordulhat, hogy a rétegmegállapítás önkényesen a gerinc magassága alapján történt, amely pedig ez esetben kivételesen a kisebbik méret! A legkorrektebb megoldás itt is a nyomtatvány magasságának és szélességének közlése: pl. obl. 2° (21×30 cm).

Előfordul, hogy egyetlen bibliográfiai egységet alkotó nyomtatvány részei egymástól eltérő méretűek. Legjellemzőbb esete ennek az, amikor a szöveg illusztrálására szolgáló metszeteket különálló, rendszerint nagyobb alakú kötetben jelentették meg. De történt ilyen formátumváltás ugyanazon periodikum egyes számai között, sőt akár könyvnél is, ahol pl. a címlap mérete más, mint a kötet többi részéé, amint erről fentebb már szó esett. Ilyen és ehhez hasonló esetekben az eltérő formátumot érdemes feltüntetni: pl. I–II – 4°; III – 2°. Nagyobb formátumú címlap esetén azt össze kellett hajtogatni, hogy igazodjék a kisebb méretű könyvtesthez. A megjegyzések rovatában ez a körülmény közölhető: pl. a 18 cm széles címlap 10 cm-re összehajtva. Ideális megoldás, ha a kiadvány méretétől eltérő nagyságú, rendszerint egyleveles mellékletek (pl. igazító cédula, térkép, metszet) nyomtatási felületének méretét is közlik: pl. 1 map. (195×310 mm).

Kerülni kell azt a sajnálatos könyvtárosi gyakorlatot, amely a különböző méretű kisnyomtatványokat tartalmazó gyűjtőkötet mindegyik tagjánál – megtévesztő módon – nem az egyedi, hanem a közös gerinc magassága alapján közli a méretet.

Igényes leírás esetén lehet olyan angolszász megoldást is találni, amely a rét közlése mellett a papír méretének a korabeli kereskedelemben használatos megjelölését is tartalmazza: pl. pot 8°, foolscap 4°. Ehhez természetesen szükséges, hogy a nyomtatvány leveleinek nagyságából, illetve a vízjel elhelyezkedéséből megnyugtató módon vissza lehessen következtetni az eredeti papírív méretére, majd ennek azonosítása után tisztázandó még egykori elnevezése is. Az összes fenti nehézség azonban elkerülhető, ugyanakkor a leírás pontossága minden kívánalomnak eleget tesz, ha a rét mellett centiméterben közli a nyomtatvány magasságát és szélességét, amint erről a fentiekben szó volt.

Olyan további adatközléssel is lehet találkozni, amikor még az is megtalálható a rét leírásánál, hogy az ívekből milyen füzeteket képeztek: pl. royal 2° on 10’s, medium 18 in 12’s 6’s. A „royal” méretű íveket kettéhajtva tízleveles, míg a „medium”-ot 18°-re hajtva, 12 és 6 leveles füzeteket alkottak. Ugyanezt az angolszászok néha szövegesen is írják: pl. 2° (in sixes), 4° (in eights). A füzetek terjedelmének jelölése az ívjelzés alapján alkotott kollációból sokkal világosabban kiolvasható, így megismétlése a formátumnál felesleges. Ugyanakkor azonban a közlés a pontosabb kolláció nélkül túlságosan elnagyolt. Használata tehát semmiféleképpen sem indokolható.

A kettős méretű papírív használata esetén a vízjelen alapuló rétmeghatározásnál minden formátum az eggyel nagyobb fokozat méretarányait viseli. Szükség esetén természetesen ez a körülmény is jelölhető: pl. (2°-form) 4°, (4°-form) 8°.

A fentiekben általában az összehajtott ívekről volt szó. Ám készültek nyomtatványok nyitott papírívre – in plano – is: legtöbbször falragaszként, plakát formában, csupán egyik lapjára nyomtatva. Ennek rétjelölése a többi logikája alapján elvben: 1°. Ha az ilyen plakát fekvő alakú, úgy közlése: 1° (obi.), vagy 1° (qu.), 1° (har.), vagy obi. 1°, qu. 1°, har. 1°. Az ilyen nyomtatványok mérete sokszor nem igazodott pontosan a papír nagyságához: volt úgy, hogy több ívet is összeragasztottak egyetlen nagy felületté, de az is előfordult, hogy több különböző rendeltetésű és alakú kis nyomtatvány szedését helyezték el a lehető leggazdaságosabban egyetlen papírív nyomófelületén, majd utólag vágták őket szét, amint ezekről a fentiekben szó esett.

Ilyen és ehhez hasonló megfontolások alapján az egyleveles nyomtatványok méretét nem rét formájában, hanem inkább a szedéstükör (magasság×szélesség) mm-ben kifejezett nagyságával közli a bibliográfiák és a katalógusok egy része. Jó szolgálatot tehet még ezen kívül a példány papírméretének megadása is, hiszen – különösen kitöltött űrlapok esetében – a kiadvány szerves részei (pl. aláírás, pecsét) kívül eshetnek a nyomtatott felületen. Az angolszászok azonban az ilyen esetben is szívesebben használják az 1°, illetve ½°, ¼° megjelölést az egyleveles egész, fél, vagy negyedíves plakátok, illetve röplapok terjedelmének közlésére. Természetesen semmi akadálya sincs mindhárom adat párhuzamos megadásának: pl. ½° (obl.) = 255×380 mm papír – 210×320 mm szedés, ¼° = 255×190 mm papír – 210×160 mm szedés.

Előfordulhat, hogy a nyomtatvány formátuma meghatározhatatlan: pl. az egyetlen ismert példány csupán töredéke egy egyleveles kiadványnak. Ekkor a fennmaradt darab tükrének legnagyobb méretei közlendők: pl. 64+?×46+? mm. Ez esetben azonban természetesen fel kell hívni a figyelmet, hogy ez csupán töredék. Amennyiben ez kikövetkeztethető, helyes legalább hozzávetően megadni a nyomtatvány eredeti tükör- és papírméreteit is.

Szólni kell még röviden a kizárólag nem papírra (pl. hártya, selyem) készült, illetve csak ilyen anyagon fennmaradt nyomtatványok formátumának jelöléséről. Tekintettel arra, hogy ezeknél nem lehet rétről beszélni, a legjobb megoldás a méreteknek mm-ben való közlése, amint erről az egylevelesek kapcsán már szó volt. Ilyen esetben mind a levelek, mind a szedéstükrök magasságát és szélességét helyes közölni. Ha a szedés mérete a kiadványon belül változó, akkor vagy a legnagyobb és a legkisebb adatot, vagy az átlagot érdemes közölni. Amennyiben ugyanabból a nyomtatványból papírpéldány is ismeretes, érdemes ennek formátumát megadni azzal a megjegyzéssel, hogy a leírt példány anyaga más.

Képjegyzék

Negyedrét:

Fortuna, azaz szerencsének avagy szerencsétlenségnek kereke…
(Buda) 1757 (Landerer-nyomda). – Petrik Géza: Magyarország bibliographiája 1712–1860. I-IV. kötet.
Budapest 1888-1892. I. 814.

Nyolcadrét:

A mostani török háborúnak rövid históriája…
Pest 1790 Patzkó. – Petrik VII. 341. (Pótlások VII. kötet. Budapest 1989.)

Tizenhatodrét:

Neuberth, Johann: Neuer, verbesserter, auch alter Calender auf das Jahr Christi 1780.
Hermannstadt (1779) Barth. – Petrik VII. 355. (link)

Haránt tizenhatodrét:

Beythe István: Énekeskönyv.
(Monyorókerék 1590 körül Manlius-nyomda) – RMNy 648. (Régi Magyarországi Nyomtatványok. 1473–1600. Budapest 1971.) (link)

Keskeny tizenkettedrét:

Auserlesene Gebete und geistreiche Lieder… Pressburg 1762 Kämpf. – Petrik I. 874. (link)

Tizenkettedrét:

Tizennyolcadrét: Ugyanaz.

Debrecen 1768 Margitai. – Petrik V. 63. (Pótlások V. kötet. Budapest 1971.) (link)

Huszonnegyedrét: Ugyanaz.

Debrecen 1766 Margitai. – Petrik V 63.

Harminckettedrét:

Neuer Sackkalender auf das Jahr 1801… Ofen (1800) Landerer. – Petrik VII. 357.

Keskeny hatvannegyedrét:

Pressburger Fingerkalender auf das Jahr 1799. Pressburg (1798) Patzkó. – Bibliográfiailag ismeretlen nyomtatvány, a Borda-Antikvárium adata. (link)

Hatvannegyedrét:

Luther, Martin: Der kleine Catechismus.
Leutschau 1673 (Brewer). – Magyar Könyvszemle 1938. 372. (link)