Magyar Könyvszemle 2000. 374–378.
Talán kicsit szokatlan, hogy ennek az írásnak címe végén kérdőjel áll. De még rendhagyóbbnak tűnhet, hogy az állítmány feltételes módban van. Mindez nem kevés bizonytalanságot tükröz. Nem véletlenül. Michael de Hungaria személye ugyanis a lehető legnagyobb homályba burkolódzik. Bár meglehetősen sokan foglalkoztak vele, amelynek során a legkülönbözőbb megállapításokat tették vele kapcsolatban. Ha azonban ezek szembesítésre kerülnek, úgy a vélemények gyakorlatilag kioltják egymást, és marad a szinte semmi. A legkisebb közös nevező a szakirodalomban az, hogy külföldön tevékenykedett szerzetes volt a 15. században.
Az, hogy nem Magyarországon működött, a névformájából egyértelműen kikövetkeztethető. Az elmúlt időkben az emberek nevükben évszázadokon át hűségesen ragaszkodtak származási helyük megjelöléséhez. Eleinte azért, mert még nem voltak biztonságosan megszilárdult családnevek, így ha valaki elhagyta a helységet, ahová tartozott, írásban a keresztneve mellé a származási helyét adta meg. Szülőhelyén persze ilyen megjelölés teljességgel értelmetlen lett volna, így ott vagy atyai (Georgius Francisci), vagy foglalkozási (Ludovicus Faber), vagy valamilyen, az illető személyre vonatkozó jellemző névvel (Stephanus Parvus) különböztették meg egymást az emberek. Idővel ezekből, ill. anyanyelvi változataikból azután az immár öröklődő családnév lett.
Miután a középkorban az írásbeliség hazánkban szinte kizárólag latin volt, e megjelölés előtt a „de” szó állt. Minél távolabb került valaki szülőhelyétől, annál nagyobb területet fogott át a neve mellé helyezett földrajzi fogalom. A fontos csak az volt, hogy az emberek az adott városban, ahol az illető ezt a névformát használta, ezt általában ismerjék. A kisebb helységek esetében ez legfeljebb a megye határáig terjedt, míg a nagyobbakat (pl. Pelbartus de Temesvar) országosan lehetett használni. A kevésbé ismert, kisebbek esetében a megye megjelölés (pl. Joannes de Pilis) volt általában elfogadott. A külföldön tartózkodó egyedül csak az országa nevével tudta magát jelölni, hiszen ott a jelentősebb hazai városok neve is szinte ismeretlen volt. Ezek után a „Michael de Hungaria” névhasználat biztos jele annak, hogy ő nem Magyarországon, hanem külföldön tevékenykedett. Ugyanez volt a helyzet más hasonló nevet viselt hazánkfiával: Antonius de Hungaria, Georgius de Hungaria stb.
Amíg a szakírók a szerzetes mivoltában egyek voltak, a rendi hovatartozása már erősen vitatott volt. Az ezzel kapcsolatos vélemények három nagy csoportot alkotnak: pálos, domonkos és ferences. E kérdéssel kapcsolatban csak akkor lehet érdemben állást foglalni, ha valami tényszerűt lehet érvként, vagy cáfolatként felhozni. Ehhez azonban előbb tudni kell, hogy Michael de Hungaria-tól mely munkák szövege származik. Csak ezt követően lehet arra rátérni, hogy azokból mi is olvasható ki személyére vonatkozólag. Ugyanis az ő esetében még a szerzőség kérdése is sokáig gondot okozott a szakembereknek.
Neves hazánkfia, David Czvittinger múlhatatlan érdemeket szerzett, hogy 1711-ben közreadta összefoglaló munkáját az általa ismert magyarországi szerzők életrajzi bibliográfiájával. Ő azonban – sajnos téves meghatározással – a „Biga salutis” című, több kiadást megért, a szerző neve nélkül közreadott munka alkotójának Michael de Hungaria-t tartotta. J.G.T. Graesse, a neves bibliográfus pedig ugyanezt a munkát hol Michael de Hungaria-nak, hol Pelbartus de Temesvár-nak tulajdonította. Így tehát összekeveredett a három magyar származású szerző neve, ill. írása. Az ő, prédikációs irodalomhoz tartozó munkáik a reformáció megindulása előtt számos kiadásban láttak napvilágot. Miután ezeket az adatokat a későbbiekben több neves szakíró, így az ősnyomtatványok ma is használt világbibliográfiájának összeállítója, Ludwig Hain is átvette. z ő nagy tekintélye nyomán a legrégebbi könyvek szakirodalmában a „Biga salutis” című munkát nem annak valódi szerzője, Osvaldus de Lasko, hanem jelentős részben Michael de Hungaria neve alatt tartották nyilván. Csupán a legutóbbi időkben vált immár világszerte tudatossá a szakkörökben, hogy Michael de Hungaria-nak kizárólag egyetlen munkája maradt fenn nyomtatásban: a „Sermones tredecim universales” c. írása. Így a személyét illető minden további következtetés levonásakor erre a munkára lehetett csak biztonsággal támaszkodni.
A fent említett két másik, Magyarországon a 15. és 16. század fordulóján élt, ferences szerző munkái templomban tartandó, kész beszédek teljes szövegét tartalmazta, amint ez akkoriban igen elterjedt volt. A kevésbé felkészült lelkipásztorok ugyanis igényelték az ilyen támogatást, hogy az egyházi ünnepeken tartott szertartások során erre támaszkodva tudjanak beszédet mondani. Az év minden vasár- és ünnepnapján a mise során evangéliumként és leckeként pontosan előírt bibliai szövegeket olvastak fel. Általában ezekből kiindulva beszéltek a lelkipásztorok a templomban a jelenlévőknek.
Michael de Hungaria tehát végigböngészte ezeket, az év valamennyi ünnepnapjára rendelt – akkor egész Európában egységesen latin nyelvű – szövegeket. Talált is közöttük 13 olyan szót, amely mindegyikben fellelhető. Ő azután ezekhez a szavakhoz fűzött egy-egy „prédikációt”, ahogy ezt munkája címében írta. Ezek azonban pontosabban fogalmazva fejezetek, amelyek egyenként 9-16 részt, egymástól független gondolatot tartalmaznak. Műve tehát – a többi hasonló munkával szemben - nem teljes beszédeket, hanem csupán vázlatokat tartalmaz. Ezzel is jól használható támaszul kívánt szolgálni a prédikáló papnak, aki ennek segítségével az arra a napra rendelt bibliai szöveg egyik szavából tudott kiindulni.
Hogy könyvének olvasója számára mintegy használati utasítással szolgáljon, Michael de Hungaria kis jegyzéket állított össze ehhez. Természetesen ezt is – mint a munkájának teljes szövegét – latinul írta. Ebben a lelkipásztori munka során gyakrabban felmerülő témák vezérszavait sorolta fel betűrendben: pl. üdvözülés, irigység, halál. Majd emellé a szó mellé odaírta, hogy hányadik fejezet melyik részében található művében az ehhez a témához megfelelő gondolat. Így a beszédet tartani szándékozó pap megtalálhatta az említett jegyzékben azt a témát, amelyről szólni kívánt híveinek.
A munkája címében álló „universales” szó arra utal, hogy az általánosan, vagyis az év valamennyi vasár- és ünnepnapján a középkori római egyház egész területén használható. Ez egyben rögtön magában foglalta azt a törekvést, hogy szövegében minden helyi vonatkozást kerüljön. Csakis így tudta biztosítani az „univerzális” felhasználhatóságot. Nyilván nem tudott volna mit kezdeni, mondjuk egy spanyol plébános valami speciális, a magyarországi helyzetre vonatkozó részlettel, amilyenek Temesvárinál és Laskainál megtalálható. Ez a mindenhol történő alkalmazhatóságra való tudatos törekvése miatt azután írása minden egyéni ízt nélkülöz. Már pedig éppen ilyenekből lehetne a szerző személyére vonatkozólag valami következtetést levonni.
Könyve nyomtatott szövegének vizsgálata alapján kiderült, hogy abba valaki betoldott egy – valójába oda nem tartozó – beszédet. Ezzel az eredeti 13-ból 14 lett. Tucatnyi kiadásban így a címben olvasható 13 ellenére 14 fejezet található. Így a témákat közlő és érintetlenül hagyott jegyzék a megváltoztatott fejezetszámozás miatt jelentős számban hibás utalásokat tartalmaz. Jellemző a reformáció előtti évtizedek szigorú szövegőrzésére, hogy ezt, a használhatóságot súlyosan csorbító hibát hosszú időn át ismételve, változatlan formában újra meg újra változatlanul kiadták. Úgy tűnik, hogy akkoriban e szöveg olvasói nem ismerték fel a jegyzék mutatószerepét, és a kötetet csupán önálló elmélkedések sorozatának fogták fel. Ezáltal a szerző igen szellemes és gyakorlatias felfogásban készült írását már nem eredeti céljának megfelelő módon használták.
De nem csupán egy fejezetet toldottak be utólag a „Sermones tredecim universales” eredeti szövegébe, de hozzácsatolták három, Michael de Hungaria munkájától teljesen független beszédet is. Ezekben már akadnak olyan részletek, amelyek módot adak a mű földrajzi tájolásához: beszámoló az oxfordi doktorrá avatás szertartásáról, több helyen angol nyelvű mondatok stb. A nyomok így tehát Angliába vezetnek. Érdemes itt megjegyezni, hogy ezt az önkényesen hozzácsapott függeléket a hagyományőrzés szellemében az összes nyomtatott kiadás a 15. század utolsó évtizedeitől a 17. század elejéig szigorúan megtartotta Ezt is Michael de Hungaria munkájának szerves részének tekintették
A „Sermones tredecim universales” első nyomtatott kiadása, bár a megjelenés helyére és idejére nem tartalmaz semmiféle utalást sem, a betűtípusok vizsgálata alapján 1480 táján látott napvilágot a németalföldi Leuvenben Johannes de Paderborn nyomdájában. A kézirat, amelyről a szedés készült igen csak megromlott állapotban volt. Ezt bizonyítja, hogy a 13 fejezet mintegy másfélszáz önálló részének betűkkel történt jelölése közül nem kevesebb, mint 24 helyen hiányzik. Pedig a használathoz adott, tematikus jegyzék utalása erre történt. Jól érzékelhető tehát, amint erről a fentiekben már szó esett, hogy Michael de Hungaria-nak egyedülállóan gyakorlatiasnak mondható módszere, amellyel minden ünnepre és egész Európában jól használható fonalat kívánt adni a prédikáló papoknak, immár feledésbe merült.
Ebből arra kell következtetni, hogy a kéziratok újabb és újabb másolása során a szövegben 1480-ra immár súlyos elváltozások keletkeztek. Miután minél több esetben történik a kéziratos másolás annál nagyobb a hibák keletkezésének lehetősége. Ilyen sok betoldás, változtatás és torzulás létrejöttéhez és a mű eredeti funkciójának elfeledéséhez pedig hosszabb időre van szükség. Ezért arra kell gondolni, hogy az eredeti munka megírása az első nyomtatásban készült kiadás előtt jelentősen korábban történt.
Érdemesnek tűnt tehát szemügyre venni, hogy a Michael de Hungaria által hivatkozott szerzők mikor éltek. Egész sor 12–13. századi, részben ugyancsak angliai auktort időrendben továbbiak is követik a 14. század első feléből. Ezek sora azonban ennek a századnak derekén elhunyt Nicolaus de Lyra-val megszakad. Egyetlen hivatkozás sem található ennél később írt forrásra. Sőt a függelékben hozzácsatolt és tárgyában a „Sermones tredecim universales”-tól merőben elütő három, angliai eredetű írásban is hasonló a helyzet. Ebből arra kell következtetni, hogy azok szövege sem sokkal a 14. század derekát követően készült. De nem csak időben, de nyelvezetében is bizonyos hasonlatosságot mutat az alapmű és függeléke. Mindkettő latinitásában hasonló anglicizmusok, vagyis az akkor a tudományos és az egyházi életben nemzetközileg általánosan elterjedt latin nyelvnek ebben a szigetországban használt változatai lelhetők fel.
Hátra van még Michael de Hungaria rendi hovatartozásának tisztázására teendő kísérlet. Szövegéből a koldulórendek dicsérete olvasható ki. Ezek közül abban az időben a két legelterjedtebb a domonkosok és a ferencesek voltak. Az előbbiek kölni rendházában 1499-ben felismerték a „Sermones tredecim universales” kitűnő alapötletét, amelyet valóban minden idő- és térbeli korlátozás nélkül igen jól tudtak használni a prédikátorok. Megigazították, kibővítették, majd az „Evagatorium” címmel látták el, sőt ahhoz további mutatót készítettek. Ez utóbbiban az év valamennyi vasár- és ünnepnapjaira egy-egy, az illető napra Michael de Hungaria munkájának leginkább alkalmas részletére utaltak. Így nemcsak az elmúlt évtizedek szövegromlását állították helyre, de az eredeti szerző írásának gyakorlatát még jobban és könnyebben használhatóvá tették. Ezzel szinte új életre támasztották ezt a művet, amelynek egész sor további kiadása jelent meg ezt követően.
A reformáció szele azonban hamar végigsepert Európán, így az „Evagatorium” 1519. évi párizsi megjelentetése után e munkának további kiadásai 1611-ig nem láttak napvilágot. Ekkor ismét csak a kölni domonkosok voltak azok, akik Michael de Hungaria több mint egy évszázaddal korábban átdolgozott írását újra kinyomtatták. Ennek címlapján az eredeti szerzőről a következő olvasható: „a rev. P. F. Michaele de Vngaria Ord. F. Predicatorum SS. theologiae doctore summa eruditione conscripti”. Tehát őt a domonkosok immár a magukénak tudták. Nehézséget jelent azonban ennek elfogadásánál, hogy ilyen rendi megjelölés e korábbi kiadások tucatjai közül egyetlen-egyben sem olvasható. Még az említett 1499. évi átdolgozott kiadásban sem, amelyet a kölni domonkosok adtak közre. A korai kiadásokban Michael de Hungaria neve mellet mindig a „magister” megjelölés olvasható. Miután műve immár tucatnyi kiadást ért meg, még a 15. században, egyszerre csak feltűnik a „doctor” cím. Feltehetően semmit sem tudtak a szerzőről, de akinek az írása ilyen sok kiadást ért meg, az nyilván a legmagasabb tudományos fokozattal rendelkezett. Valahogy így gondolkozhattak azok, akik ezt a változtatást végrehajtották. Hasonló módon tekintették egy jó évszázad után a kölni domonkosok immár teljesen a sajátukénak ezt a neves szerzőt. Ugyanerre a megállapításra kell jutni, ha az ember a Michael de Hungaria által hivatkozott szerzők névsorát rendi hovatartozás szerint vizsgálja. Egyetlen pálos és domonkos sincs közöttük, viszont ferences annál több.
Így mindent összefoglalva arra a következtetésre lehet jutni, hogy Michael de Hungaria feltehetően a 14. század közepén Angliában valamelyik ferences kolostorban élt. Az alatt a több mint száz év alatt, amíg munkáját újra meg újra lemásolták (a ma ismert 12 ilyen kódex közül hetet Angliában őriznek!), személye teljes homályba veszett. Munkájának szövege, mire az 1480 táján először nyomtatásra került, már megromlott, a szerzőről pedig már nyilván nem tudtak semmit sem. Az a körülmény, hogy írását „unverzális”-nak szánta lehetetlenné teszi, hogy valami többet is lehessen abból róla megtudni. Magyarországi származása a neve alapján kétségtelen. Azonban latinitása alapján immár tartósan a szigetországban tartózkodott, esetleg már tanulmányait is ott végezte. Az azonban nem teljesen biztos, hogy vajon ő hazánkban született, vagy esetleg csak az apja, akitől a „de Hungaria” név esetleg átszállhatott rája.
Sajnos mindössze ennyi, amire műve alapján Michael de Hungaria személyére következtetni lehet. Félő, hogy mivel már a 15. század végén sem ismerték őt, munkájában pedig tudatosan általánosságokba burkolódzott, hogy nem is lehet felőle majd többet megtudni. Hacsak valami véletlen alapján valamilyen új adat (pl. angliai egyetemi feljegyzés) nem kerül elő róla.