23. Gutenberg – a sztereotípia feltalálója

Magyar Grafika 1983. 61-64.

Az európai könyvnyomtatás feltalálását a szakirodalom ma már egyértelműen a mainzi Johann Gutenberg tevékenységéhez köti. Az elmúlt másfél évszázadban számtalan kutató foglalkozott személyével és munkásságával. Már közel száz éve, hogy az első nyomtatott könyv, az ún. 42 soros Biblia szinte minden betűjét megvizsgálták, hogy – a levéltári források elapadásával – a nagy találmány keletkezésének részleteire fényt vessenek. Az utóbbi évtizedekben azután mind soványabban csordogáltak az újabb megállapítások erecskéi. Úgy tűnt, hogy – amint mondani szokták – a citromból az utolsó cseppeket is kipréselték. Az 1982. esztendő azután meglepő fordulatot hozott.

A korai könyvnyomtatás egyik legproblematikusabb műhelyében készült egyetlen kiadvány sem tüntette fel előállítójának nevét, ezért a szakirodalom „a Catholicon nyomdászáról” beszélt. Hat, eddig ismert produktuma közül ugyanis mind méretében (nagyfólió), mind terjedelmében (373 levél) messze kimagaslik Johannes Balbus „Catholicon” című lexikona, amely a Biblia megértését volt hivatva szolgálni. E mű első nyomtatott kiadása zárósoraiban az 1460. évszám és Mainz város neve olvasható. Három egyleveles búcsúlevél-űrlapon kívül még két kisebb (12, ill. 22 levél) terjedelmű könyvet is előállítottak ebben a műhelyben; ezek egyike sem árul el semmit a nyomtatás helyéről és idejéről. Ismeretlen nyomdászában egyre inkább magát Gutenberget sejtették. Számos jel utalt ugyanis arra, hogy ő – miután az ötvenes évek derekára elkészítette a híres 42 soros Bibliáját, majd ezt követően kénytelen volt műhelyének felszerelését hitelezőjének átengedni – új officinát hozott létre, amely azonos a „Catholicon” műhelyével. A legújabb kutatások ezt a feltevést csak megerősítették: a legnagyobb valószínűséggel tehát Gutenberg és segítőtársa, Heinrich Keffer tekintendő a „Catholicon” nyomdászának.[1]

Mindezek után érthető, hogy miért foglalkoztak és foglalkoznak olyan sokan ennek az officinának problémáival. A névadó „Catholicon”-ból korai datálása ellenére meglepően és feltűnően sok példány maradt fenn. A ma ismert 75-ből tízet hártyára állítottak elő, de a fennmaradó 65 papírpéldány is bő lehetőséget nyújt a papírtörténészeknek a vizsgálódáshoz. Az ő kutatásaik nyomán fény derült arra, hogy ennek a terjedelmes lexikonnak példányait három különböző, egymástól merőben eltérő vízjelű papírra nyomtatták, amely – bár ebben a vélemény nem volt egységes – időrendben is világosan elkülönül: a legkorábbi megfelel az említett, 1460. évi kolofonnak (A.), a következő 1469 (B.), míg a legkésőbbi 1472 táján (C.) keletkezhetett.[2]

De nemcsak a „Catholicon” esetében, de ugyanennek a műhelynek már említett két kisebb terjedelmű kiadványa példányai között is eltérés volt tapasztalható. A papírtörténészek mindkettőnél két-két, egymástól eltérő vízjelet különböztettek meg, amelyek közül a korábbit 1459–1460 tájára (A.), a másikat 1468 (B.) körülre datálták. Ráadásul e két kis könyv egyikében (Aquinói Szent Tamás: Summa de articulis fidei) nemcsak a felhasznált papír tekintetében, de a nyomdai előállítás szempontjából is két eltérő kiadást regisztráltak már korábban a bibliográfusok: az egyiken a sorok száma laponként 36, a másikon 34 sor. Feltűnő, hogy a nyomdai változatok pontosan fedik a papírváltozatot: az előbbit a korai, a másikat viszont a későbbi papírra állították elő. Tehát a Gutenbergnek tulajdonított mainzi „Catholicon-műhelyben” készült mindhárom könyvet – a fennmaradt példányokban található papír tanúsága szerint – két, ill. három alkalommal nyomtatták, időben egymástól több évnyi különbséggel. A szöveg viszont ennek ellenére sorról sorra, sőt betűről betűre – beleértve a rövidítésjeleket és a szóközök méretét is – mindegyikben egymással pontosan megegyezik.

Hogyan lehetséges, hogy 9, ill. 12 év után pontosan arról a szedésről készültek az újabb levonatok? Állószedésben hagyták volna? Vagy mi különben a rejtély megoldása? Ennek a problémának megoldására vállalkozott Paul Needham, a New York-i Pierpont Morgan Library munkatársa. A következőkben az ő megállapításainak lényege olvasható.[3]

Needham abban a kedvező helyzetben volt, hogy New Yorkon belül alkalma volt a „Catholicon” mindhárom papírváltozatának egy-egy példányát összevetni.[4] Ennek során igen figyelemreméltó megfigyeléseket tett: észrevette, hogy a szövegben a sorok négy helyen rossz sorrendben követik egymást. Feltűnőnek találta, hogy a tévesztés mindig két-két összefüggő sor mentén történt. A hibák közül egy az összes példányban észlelhető volt, míg a másik három következetesen és kizárólag csak a háromféle papírváltozat egyikében, de annak viszont az összes példányában.[5] Különösen érdekes ezek közül az időrendben középső papír (B.) esete, ahol is a felcserélt sorok az egyik, rövidebb hasáb alján – a szedésforma kitöltése céljából – festékezés nélkül, ún. vaknyomat formájában ismerhetők fel. A tudatosan meg nem festékezett betűk ugyanis a nyomtatás során – példányonként különböző erősségben belemélyedtek, és így nyomot hagytak a papírban, ami azután – különösen súrolófényben – általában jól felismerhető.

A. variáns. Catholicon, Piermont Morgan Library példánya, részlet a 71. levél 1. hasábjáról, 51–56. sor. Az 53–54. sorok sértetlenek.

B. variáns. Catholicon, Piermont Morgan Library ún. Astor példánya, részlet ugyanarról a helyről: az 53–54. sorok elől megcsonkítva, az 52–53. sor végén a hiányok tollal pótolva.

C. variáns. Catholicon, Piermont Morgan Library ún. Lenox példánya, részlet ugyanarról a helyről. Az 53–54. sorok új szedésről készültek. 1. ábra

A fenti kétsoronkénti szövegcserék problémájának megoldását azután annak a két sornak állapota hozta, ahol is az egymással azonos szöveg pontosan a három papírnak megfelelően három különböző változatban látható a példányokban (1. ábra): a legkorábbihoz (A.) viszonyítva az időrendi középsőben (B.) a bekezdés 3. és 4. sorának szövege mintegy öt mm-rel előbbre csúszott, és az elejéről két-két betű hiányzik, amelyet azután a New York-i Astor-féle példányban az előző sor végén tollal pótoltak. Az időrendben legkésőbbi papírra nyomtatott példányoknál (C.) ennek a két sornak szövege immár ismét teljes, de a korábbiaktól már eltérő szedésben látható: a 3. és a 4. sorban az „vngen” kezdetű szavaknál a „ge” betűk először önállóak voltak, utóbb egybefonódott, ún. ligatúrát alkotnak stb.

A fenti megállapítások, összefüggések és felismerések nyomán Needham arra a megállapításra jutott, hogy a „Catholicon” műhelyében a könyveket nem egyenként öntött betűk összeállftásával készült szedésről nyomták, hanem a szöveget két-két soronként egybeöntötték, majd ezeket az öntvényeket rakták össze, a levonatok azután ezekről készültek. A „Catholicon” esetében erre három alkalommal került sor, és minden esetben az 1460. évszámot viselő zárósorokkal. A mainzi officinában a két kisebb kiadványnál két-két alkalommal végezték el ezt a műveletet. Aquinói Szent Tamás munkája szövegének kinyomtatásához a második alkalommal azután laponként nem 18, hanem csak 17 öntvényt vettek igénybe.

Minden korábbi és utóbb felmerült problémára meggyőző magyarázatot nyújt a kétsoros öntvény feltételezése. Ennek alátámasztására szolgál az a számtalan kisebb elcsúszás is, amit a gondosabb vizsgálat során lehet tapasztalni az elemek, vagyis a szöveg két-két sora mentén (2. ábra). A kétsoros öntvények szélessége is megállapítható volt Needham számára: a különböző példányokban eltérő mélységben ugyan, de sok esetben belepréselődtek az elemek szegélyei. Ezek szerint az öntvény szélessége a „Catholicon”-műhely mindhárom kiadványában egységesen 95 mm széles volt, amelyen belül a megfestékezésre került betűk csak valamivel több mint 80 mm-t foglaltak el. (A különbözetet képező 15 mm-es részen az öntvény alacsonyabb volt, mint a betűmagasság.)

A. variáns. Catholicon, Piermont Morgan Library példánya. Részlet a 38. levél 2. hasábjáról, 1–10. sor. A 7–8. sor balra csúszott.

B. variáns. Catholicon, Piermont Morgan Library ugyanaz a példány, 5. levél, 2. hasáb, 47–54. sorok. Az 51–52. sorok jobbra csúsztak. 2. ábra

Eddig Needham megállapításai, amelyek a nyomdatörténeti kutatások terén egyenesen szenzációsaknak mondhatók. Hiszen ez azt jelenti, hogy Gutenberg második mainzi műhelyében már létrehozta a sztereotípiát is, vagyis azt az eljárást, amikor a mozgatható betűkből készült szedést kétsoronként kis tömbökké alakította át, hogy azok azután nyomtatás céljaira bármikor, újra meg újra felhasználhatók legyenek. Így megtakarította az ismételt szedéssel járó sok fáradságot és költséget, elkerülve egyben az ebből óhatatlanul adódó és a szöveg helyességét veszélyeztető jelentős hibaforrást is.

A zseniális feltaláló tehát pompásan érzékelte a Biblia tanulmányozásához olyan sokat igénybe vett „Catholicon” várható kelendőségét, amit azután ennek a terjedelmes műnek a 15. század végéig elkészült kéttucatnyi különböző kiadása pontosan igazolt is. Számomra úgy tűnik, hogy a nyomtatáshoz felhasznált pergamen, ill. papír magas ára sarkallhatta őt a sztereotípia létrehozatalára. A terjedelem és ezzel párhuzamosan az előállítási költségek csökkentése érdekében ez alkalommal jóval kisebb betűket metszett, mint jó fél évtizeddel korábban a bibliakiadáshoz. Ezzel sikerült neki a korábbi 2770 helyett annak csaknem kétszeresét, mintegy 5000 betűt egy-egy lapra felvinni. Az egyszer már elkészített öntvényeket bármikor ismét elő lehetett venni, hogy azokról újabb levonatokat állítsanak elő. Ez a lehetőség módot adott arra, hogy mindig csak annyi példányt készítettek, amennyinek értékesítésével belátható időn belül reálisan számítani lehetett. Így azután nem kellett esetleg sok-sok évig raktáron tartani a drága papírra, vagy esetleg a még ennél is sokkal költségesebb pergamenre kinyomtatott ívek ezreit.

A könyvnyomtatás legkorábbi szakaszában a mechanikus úton többszörözött könyvek ára eleinte csupán valamivel volt alacsonyabb a kézzel írott kódexeknél. Ez olyan terjedelmes munkák esetében, mint amilyen a Biblia, ill. a „Catholicon”, vetekedhetett akár egy-egy nagyobb városi házéval. Ismeretes, hogy ennek az első nyomtatott „Catholicon”-nak egy példányát 1465-ben 41 aranyforintért vették meg. Gutenberg zseniális találmányának következtében azonban a könyvtermelés hirtelen rendkívüli mértékben megnőtt, és viszonylag roppant olcsóvá vált. Az ennek nyomán keletkezett erős kínálat a nagyon korlátozott kereslethez viszonyítva hirtelenül és nagymértékben lenyomta az árakat. Ennek tudható be, hogy a fenti eladását követő hatodik esztendőben ugyanazt a „Catholicon”-t a korábbi ár egyharmadáért, vagyis már mindössze 13 forintért meg lehetett kapni. Ugyanezzel az árcsökkenéssel magyarázható, hogy a viszonylag még mindig drága papírnál is jóval költségesebb pergamenra, amelyet többnyire juhbőr kikészítésével állítottak elő, mind ritkábban nyomtattak. Jól érzékelhető ez a változás ugyancsak a „Catholicon” példáján: a ma ismert mind a tíz hártyára előállított példányt az első, vagyis az 1460. évi levonás alkalmával állították elő. A későbbiekben mindig csak papírpéldányokat készítettek.

Ezek szerint jogos a feltételezés, hogy Gutenberg úgy 1459 táján Mainzban már kialakította a sztereotípiát. Módszerének technikai megoldását úgy tudom elképzelni, hogy az öntött betűkből kiszedett szöveget kétsoronként nedves homokformába nyomták, amelyet azután folyékony fémmel kiöntöttek.

Megítélésem szerint a sztereotípiával Gutenberg olyan zseniális megoldást talált, amellyel a kézíráshoz viszonyítva amúgy is összehasonlíthatatlanul alacsonyabb előállítási költségeket az újraszedés és annak ellenőrzésével járó minden kiadás kiküszöbölésével sikerült még tovább csökkentenie. Ehhez azonban meglehetősen komoly pénzbefektetésre volt szükség, hiszen a sztereotípia igen jelentős mennyiségű, sokmázsányi öntvényt igényelt az akkoriban bizony igen drága fémből. Feltehetően ennek tudható be, hogy mint a bibliakiadáshoz, úgy ez alkalommal is szüksége volt Gutenbergnek pénzestársra, most dr. Humery személyében. Miután azonban a könyvárak – mint láttuk – a 15. század hatvanas éveinek második felétől viharosan csökkentek, az újabb Gutenberg-találmány már nem volt többé gazdaságos, hiszen a raktáron álló öntvények fémértéke meghaladta az újraszedés munkájának költségét. Ezzel érthetővé válik, hogy Gutenbergnek ez a pompás módszere hamar a feledés homályába veszett. Érdemes megjegyezni, hogy a sztereotípia újra történt feltalálására, ill. alkalmazására Tótfalusi Kis Miklós azonnal felfigyelt. Ő Amszterdamban találkozott ezzel, ahol is az angol nyelvű bibliák tízezreit állították elő akkoriban már ilyen módszerrel. 1684. augusztus 15-én lelkesült hangon írt erről Teleki Mihálynak és Tofeus püspöknek.[6]

A fentiek után óhatatlanul felmerül az emberben a gondolat, hogy vajon nem foglalkozott-e már Gutenberg a 42 soros Biblia kiadásának előállítása során a sztereotípiával? Ennek szövege ugyanis ideálisan állandó, sőt ennél mindig különösen nagyon vigyáztak arra, hogy pontosan kövessék a korábbi kiadást, hiszen az akár véletlen folytán is létrejött szövegmódosulásoknak szinte beláthatatlan következményei lehettek az akkori korban erre olyan kényes egyházi hatóságoknál.

Itt kapcsolható be a Gutenberg-kutatások további új eredménye az eddig elmondottakhoz, amelynek közvetlen előzménye az volt, hogy miután a Gutenberg-féle biblia közel félszáz példányának egyike sem változtatott tulajdonost évtizedekig, néhány évvel ezelőtt hónapokon belül három is gazdát cserélt New Yorkban. Ezek egyike került a texasi egyetem könyvtárába, Austinban. A legrégebbi nyomtatott könyvnek ezt a példányát azután William B. Todd, a neves könyvtörténész alapos vizsgálat tárgyává tette.[7] Ennek során megállapította, hogy az egyik lapon (40 r) két sor (a 3. és 4.) mindkét hasábban fel van cserélve, de csak ebben a példányban. Vajon már itt is sztereotípiával kísérletezett Gutenberg?

A fenti, új, könyvtörténeti kutatási eredmények alapján szembeötlő, hogy azokat mind azzal a módszerrel érték el: egy-egy korai könyv példányait vetették össze egymással szinte milliméterről milliméterre. Az ilyen aprólékos módszer azután új dimenzióban tárhatja fel a régi nyomtatványokat. Aki azután ért is hozzá, hogy ezekből a nyomokból olvasson, ill. azokból a megfelelő következtetéseket levonja, az teljesen új oldalról tudja megközelíteni a problémákat, amelyek a korábbi, többnyire egyetlen példány alapján végzett kutatás után még megoldhatatlanokként meredeznek. Ez a módszer a lényege a nyomtatványok ún. analitikus kutatásának (analytische Druckforschung, analytical bibliography). Ennek egyik, immár klasszikus példája volt, amikor Charlton Hinmann a washingtoni Folger Shakespeare Library Shakespeare első fóliókiadásának mind a 80 példányát összevetette. (Ez közel a fele a ma ismert összes példányoknak!) Munkájához optikai berendezést használt, amely az összehasonlításra kerülő két példány képét egymásra vetítette, az esetleges eltérések felismerésének megkönnyítése érdekében.[8] Hinmann az irodalomtörténetileg kimagasló jelentőségű első Shakespeare-fóliókiadás nyomtatására és a korrektúraolvasásra vonatkozólag óriási mennyiségű és értékű megállapítást tudott tenni.[9]

Az utóbbi évtizedekben világszerte egyre inkább támaszkodnak azokra az új megállapításokra, amelyeket a kutatók egy-egy nyomtatvány több példányának összevetése során napfényre kerülő eltérések kiértékelése nyomán tehettek. A módszer valóban új dimenziókat nyit, de egyben rendkívül munkaigényes még az említett berendezés igénybevétele esetén is. Így nagyon meg kell gondolni, hogy mely kiadványokra érdemes ilyen nagy erőfeszítést pazarolni. Magyar viszonyokra vetítve mindezt, nyilvánvaló, hogy a két hazai ősnyomda (Hess és a „Confessionale nyomda” vagy „második magyarországi ősnyomda”) esetében érdemes lenne ezt a feladatot elvégezni, hiszen a kutatások gyakorlatilag zsákutcába kerültek: újabb levéltári adatok, vagy esetleg további új nyomtatványok előkerüléséig aligha lehet már előbbre lépni. A 15. századi Magyarországon előállított és ma ismert öt nyomtatványból kettő unikum, a többi három műből összesen 16 példány ismeretes (Basilius 2, Confessionale 5, Chronica 9).[10] Érdemesnek tűnik ezek összevetése abban a reményben, hogy ennek során előkerülő esetleges eltérésekből bizonyos új adatok vagy szempontok merülhetnek fel a hazai könyvnyomtatás történetének első korszakához.