25. Ismeretlen virágének töredéke

Magyar Könyvszemle 1957.236–237.

Az Országos Orvostörténeti Könyvtár ősnyomtatványainak átnézésekor[1] kezembe került Laskai Osvát „Biga salutis” cimű prédikációgyűjteményéből a vasárnapi beszédek első kiadása, amely 1498. január 22-én készült el Hagenau-ban Henricus Gran nyomdájában Johannes Ryman költségén.[2]

A könyv hátsó kötéstábláját – belülről beragasztva – valaha egy kb. 195×125 mm nagyságú papír borította. Az idők folyamán ennek nagyobbik részét, több darabban leszakították. Így a valaha kb. 240 cm²-es papírból reánk mindössze kb. 65–70 cm²-nyi darab maradt, ami az eredeti kb. 28%-ának felel meg. Ennek ellenére jelentősnek látszik, mert a rajta lévő XVI. századi kézírás egy magyar nyelvű vers töredékét őrizte meg napjainkig: Ma már csak a következő részek olvashatók ki:

oltonek be az erdo o[?]l.[d?]
[…]ben. he. hea ho. Viragy
[d?] be[?] […]dben,
₃old erdoben nekÿl[…]
ho. A₃ piros haÿn
A₃ ifiak kegieſeket
₃ag [a?]tÿak. he. he. hea ho viragy hog[…]
[…]dbe[.],
[…e?]rt virag₃ik a₃ harmatol
[… a vagy e]k. he. he. hea ho. nagy[₃?…]
[…]a hogy

A szöveg – jóllehet egyetlen sora sem ép – nyilvánvalóan egy virágének töredéke: A szövegben öt versszak különböztethető meg „he, he, hea, ho” refrénnel.[3] Ha a szöveg teljességére kívánunk következtetni, megállapíthatjuk, hogy egy-egy versszak 2¼–2½ sorból áll, ami kb. 140 betűnek felel meg. Az öt versszak kb. hétszáz betűjéből mindössze kétszáz maradt fenn, ami – a papírhoz hasonlóan – az eredeti 28%-ának felel meg. Ez a kétszáz betű több mint hatvan szótagot tesz ki. Nem tévedünk talán sokat, ha ezt az arányt alapul véve egy-egy versszakra kb. 42–48 szótagot veszünk. A versszakok sorszámára vonatkozólag ezeknek az adatoknak alapján nem tudunk biztos következtetést, levonni.

A fenti szövegrész ultraibolya sugárban történt vizsgálatakor kiderült, hogy a papír hátlapján is kézírás van. A gondos és szakszerű lefejtés után a ragasztóanyag által rendkívül megviselt papírról, kvarcfényben a következő, néhány sornyi szöveget lehet még kivenni:

E₃ vilagh vel[..]o₃ […]
he he hea ho viragy
          precepit ad[…]

Ezen a lapon tehát még egy további, a virágének nyilván utolsó versszaka áll, mely – akárcsak az utána következő egysoros latin szöveg – ugyanattól a kéztől származik, mint a túlsó lapra írottak.

A papír felső széle az eredeti, merítés utáni egyenetlenséget mutatja. Tehát feljebb nem volt rajta írás, amit bizonyít, hogy nincsenek felülről lenyúló betűrészletek. Ugyanezt látjuk a hátlapon is. Ezzel szemben nem tudhatjuk biztosan, hogy milyen hosszú volt a papír írott része. Az első lapon fennmaradt öt versszak után feltehetően még legalább egy következhetett. Ezt az elképzelést mintha alátámasztaná az a körülmény, hogy az első és a harmadik versszakban a refrén „he, he, hea, ho” után a „viragy” szó következik; ha ebből azt a messzemenő következtetést vonjuk le, hogy ez a páratlan versszakokra általában jellemző, úgy az utolsó versszakot is – hiszen ott is ezt az ismétlődést találjuk – páratlannak kell tartanunk.

Miután a papírt azután ragasztották be a könyvbe, hogy előbb már teleírták, alaposabb figyelmet érdemel maga a kötet, a virágének leírásának ideje és helye szempontjából. Különböző korokból, számos kéztől származó bejegyzést találunk benne. Ezek írásmódjának egyikével sem azonosítható a virágének. A bejegyzések közül vegyük először szemügyre a könyv tulajdonosaira vonatkozókat. A legrégebbi a címlap verzóján található „Liber conventus Coleswariensis fratrum minorum observantium”. A kézírás utáni ítélve a bejegyzés a könyv megjelenését (1498) követő egy-két évtizeden belül történt. Ez annál is valószínűbb, hiszen a mű szerzőjét, Laskai Osvátot 1497-ben választották a hazai obszerváns ferencesek vikáriusukká.[4] A kolozsvári kolostor pedig – mely 1486–1556 években állt fenn[5] – ehhez a rendtartományhoz tartozott.

A korban és elhelyezésben is következő bejegyzés: „Iam ad Joannem plebanum de carazna (Kraszna) pertinet residendum ibidem ad posteros 154(?)” Ennél a szövegnél a „Joannem” szó valamivel későbbi eredetű lehet, mert helyén egy „M” kezdőbetűs név állott, de azt később valaki – nyilván az említett Johannes, ki utóda lehetett a plébánián – kivakarta. A szó hosszúságából, valamint a kaparás alakjából a „Martinus” név valószinűsíthető leginkább.[6]

János illetve Márton krasznai plébánosok után közel egy évszázadig nem tudunk meg a könyvből semmit sem tulajdonosairól. Ugyancsak a címlap hátoldalán találjuk az időrendben következő tulajdonos bejegyzését: „Possessor huius libri Joannes Vitus, de Czik sz. Marton ad presens parocus Vagassiensis Anno Dni 1645.” A könyv végén, a nyomtatott kolofon utáni bejegyzésből az is megtudjuk, hogy a vágási plébános három forintért vette a könyvet a fenti évben.

A második levél rektóján alul találjuk a sorban a fentit követő tulajdonos bejegyzését: „Conventus Michaziensis habet hunc librum Anno 1672”. A mikházi ferences rendházat 1636-ban alapították, de igazán csak 1666 után virágzott fel, mikor a bosnyák ferencesektől a magyarok vették át.[7] A könyv megszerzése, mint a könyvtárgyarapítás egy momentuma, teljesen beleillik ebbe a korszakba.

Végül a könyv jelenlegi őrzési helyére, az Országos Orvostörténeti Könyvtárba 1953-ban került vétel útján.

Ha most végigtekintünk a korábbi tulajdonosokon, megállapíthatjuk, hogy a könyv megjelente után csaknem azonnal Erdélybe került s évszázadokon keresztül ott őrizték.[8] Kolozsvár, Kraszna (Szilágy m.), Vágás (Udvarhely m.) és Mikháza (Maros-Torda m.)

Tekintettel arra, hogy a virágének töredékét tartalmazó papírt a könyvkötő használta fel a fatáblát borító bőr széleinek leragasztására, a kötés hozzávetőleges idejét kellene meghatároznunk. A mű nyomtatásának éve (1498) magától adódó post quem a datáláshoz. Azonban az s8 levél verzóján latin nyelvű lapszéli glosszákat találunk, melyek széléből a könyv be-vagy átkötésekor közel fél centimétert levágtak. Ennek írása egykorú lehet a kolozsvári bejegyzéssel. Ugyanakkor azonban mind a címlap rektóján, mind az utolsó levél verzóján 1542-ből származó bejegyzéseket találunk, melyek a kötéskor nem sérültek meg. Ebben az időben a könyv már át lehetett kötve, mert egész rövid „et” szócskát is átvittek a következő sorba (pl. a címlap második sora), pedig erre a kötés előtt még bőven lett volna hely.

Ezekből arra következtethetünk, hogy a könyvét 1510 és 1542 évek között kötötték be. Ezt megerősíti maga a kötés is: a nehézkes, bőrrel bevont fatábla és a bőr díszítésére használt dúcok teljesen gótikus jellegűek, melyekkel pedig a XVI. század második felében már nem találkozunk.

Összefoglalva a fentieket, azt a következtetést vonhatjuk le; hogy a könyvet a XVI. század harmadik évtizede táján Erdélyben kötötték be és a virágének töredékét tartalmazó papír is ekkor és ott került bele a könyvbe. A virágének szövegét feltehetően nem sokkal a kötet bekötése előtt írták le, ugyancsak Erdélyben.

Magát a virágének töredéket az Egészségügyi Minisztérium – az Országos Orvostörténeti Könyvtár megértő támogatásával – átengedte az Országos Széchényi Könyvtárnak, ahol azt ma a Kézirattárban őrzik. A töredéket átírásban közli Mezey László a „Középkori magyar írások” c. összeállításában. (Budapest 1957. 366.)