26. A „Kassai kódex” hitelességéről

Magyar Könyvszemle 1972. 80–90.

1967-ben az észak-amerikai Ohio állambeli Warren városában „Képek a magyar sámán-inkvizíciók történetéből” címmel kiadott könyvében Fehér Mátyás Jenő feltűnést keltő adatokat közölt egy általa „Kassai kódex”-nek nevezett kéziratból. Még bővebben ismertette ezt a következő évben „Középkori magyar inkvizíció” címen Buenos Aires-ben kiadott munkájában. Ennek függelékében a „Kassai kódex” rövid történetét (473–477.) és annak belső felosztását is megírta (478–483.). Ezekből a következőket tudhatja meg az olvasó.

1556-ban Czeglédi Péter kassai domonkos perjel – mielőtt végleg elhagyta volna a várost – letétbe helyezte a városi tanácsnál a „Syngrapha Dominicana” elnevezésű kódexet. 1690-ben Hoffman Tamás, a Kassán újratelepülő Domonkos-rend tagja, a szepesi kamara prefektusának, Drucheim Vilmosnak magánkönyvtárában megtalálta ezt a kéziratköteget, amelynek birtokjogi részét a leleszi hiteleshely levéltárában lemásolták, a másik nagyobb és kultúrtörténeti szempontból fontosabb részt maga Hoffman írta le bizonyos sietséggel, az egyes részek regesztaszerű összevonásával. A kassai domonkosok kolostorát 1785-ben feloszlatták. Ezek után nyoma veszett az eredeti „Syngrapha Dominicana”-nak, valamint mindkét része másolatának. A két világháború között a birtokjogi rész másolata a bécsi állami levéltárból előkerült. A másik rész Hoffman-féle másolatát a kassai püspöki könyvtár nyilvántartásai nyomán 1944 októberének első napjaiban Fehér a miszlókai plébánia lomtárában igen rossz állapotban megtalálta. 1945 elején Budapestre hozta a domonkos kolostorba, amelyet 1950-ben feloszlattak. A kéziratot Fehér a következő szavakkal írja le: „A fólió nagyságú kézirat egykolumnás, sűrűn és apró betűkkel írt szöveg, amely barnásszínű tintával, durva, fás, mérlegjegyes papíron folyamatosan halad és barokkcikornyákkal több fejezetre oszlik. Első fatáblája és a kezdet 18 oldala teljesen, a következő pedig 25. oldalig részben hiányosak, részben olvashatatlanok. A hátsó tábla ép, csak szúette és egy részét feloldva belső részéből, Lőcsei kalendárium íves faktúrái kerültek elő.”

Tartalmilag négy részre oszlik: Monita magistri Pauli (1–29 fol.) – Liber Inquisitorum (30–95 és 100–125 fol.) – Exodus Fratrum (96–99 fol.) – Gesta Fratrum. Az első Paulus de Hungaria „Summa poenitentiae”-jével azonos, az inkvizíciók könyve 1227–1498 közötti magyarországi perek jegyzőkönyveiből tartalmaz részeket. A két utolsó rész kisebb terjedelemben vegyes tartalommal részben rendtörténeti adatokat, részben ferencesek által vezetett inkvizíciós pereket ismertet.

Már Fehér első publikációja élénk visszhangot keltett a hazai tudományos körökben. Schram Ferenc az „Ethnographia” c. folyóirat hasábjain (1968. 281–284.) ismertette azt. Néprajzi, nyelvi stb. szempontból számos problematikus részletet talált benne, és sajnálatának adott kifejezést, hogy a Kassai kódexet nem eredeti szövegében és teljes terjedelmében adták ki. Schram egy népszerű ismertetésében (Élet és Tudomány 1969. 420–422.) Fehér közlését, ill. a „Kassai kódex” hitelességét megkérdőjelezte.

Ezekre Fehér az általa szerkesztett Magyar Történelmi Szemlében, amely az USA-ban jelenik meg, annak első számában (1969 december) válaszolt is: „Viharok a Kassai kódex körül” címmel (109–120.). Az ebben elmondottak több helyen megegyeznek, viszont számos részletben eltérnek a „Kassai kódex”-ről a „Középkori magyar inkvizíció” című könyve függelékében előadottaktól (473–477.). Ennek illusztrálására nézzük, hogy mikor és hogyan került a kézirat Fehér szerint Kassáról Budapestre. A könyvben (477.) ez áll: „Kassa város 1945. január 11-én orosz megszállás, majd cseh fennhatóság alá került, a kiutasító végzést megelőzve, hátizsáknyi poggyásszal Vizsolyra távoztam, magammal vive a „Syngrapha”-t. Hosszú Odyssea után február végén érkeztem Budapestre …” Ezzel szemben a folyóirat cikkében (111.) ugyanerről a következőket írja: „1945 február 11-én Kassát megszállták az orosz csapatok és nyomában jött a szlovákok részéről a kiutasítás. A kéziratot nem vihettem magammal, hanem barátaimnál helyeztem el, pár más értékesebb holmival és megindultam gyalogosan a téli locs-pocsban Hejcére, száműzött püspökömhöz, dr. Madarász Istvánhoz, majd innét kéthetes kóborlás után a lerombolt Budapestre. Barátaim Bodrogszerdahelyre szállították a lefoglalt csomagjaimat, bennük a ’Kassai kódex’-et …”

Témánk szempontjából a legérdekesebb Fehér folyóiratcikkének harmadik része (112–114.), amely a „kézirat mineműségét” tárgyalja. Eszerint Miszlókáról a kötet igen megviselt állapotban került elő: „sarkai szintén hiányosak, és a nedvesség erős barna foltokat eredményezett rajta, néhol a tinta szinte fehérré változott a sötét háttérben.” Boross Dezső kassai fényképész a kötet erősebben romlott részeiről ingyen készített fényképeket Fehérnek annak fejében, hogy Boross az egészről fotokópiát csinálhatott. (A teljes Hoffman-féle másolat e fényképeit Fehér biztató reményekkel Kassán kerestette cikke írása idején.) A soproni domonkosok utólag küldték az időközben külföldre távozott Fehér után holmijait. „Így jutott ki hozzám a ’Kassai kódex’ kézzel írott másolata mellett pár töredék is a fényképmásolatokról és a Hoffman-féle másolat hátulsó bőrkötéses táblájának belső ’töltéséből’ a ’mellékelt ábrák’ sorozata: egy kb. 1500-ban íródott magyar nyelvű levéltöredék és egy felvidéki ’búcsú levél’” (113.).

E kettőnek másolatát Fehér cikkében közre is adta: az egyiket a 115. lapon „Magyar nyelvű levéltöredék a Kassai kódex szétáztatott hátulsó fedőlapjának az anyagaiból, amelyet Zalkay, erdélyi kamara-ispán írt Budára a 16. században” felirattal (1. ábra), a másikat a 119. lapon: „Templomépítési búcsulevél valamelyik felvidéki templomból. Szintén a Kassai kódex fedőlapjának töltő anyagából” felirattal (2. ábra). E két reprodukció, amellyel Fehér a „Kassai kódex” hitelességét kívánta alátámasztani, valóban lehetőséget nyílt e kérdés vizsgálatához.

A magyar nyelvű levél teljes szövegét Géresi Kálmán kiadta „A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára” harmadik kötetében (Bp. 1885.) XLIV. szám alatt, mint Zalkay László magyar nyelvű levele Bánffy Ferenczhez, valami kártétel dolgában. Buda, 1510. nov. 5. Döbrentei Gábor már ezt megelőzően a „Régi Magyar Nyelvemlékek” második kötetében (Buda 1840.) 2. szám alatt megjelentette e levél magyar szövegét. A „Tudományos Gyűjtemény” című folyóirat 1835. évi kilencedik számában mellékletként a 34. és 35. lap közé ragasztott rézmetszetes tábla pedig nem csak hogy ugyanennek a levélnek a facsimiléjét adja, hanem az megegyezik a Fehér által közölt reprodukcióval! (3. ábra). A „Magyar Történelmi Szemlé”-ben megjelentetett kép a „Tudományos Gyűjtemény” mellékletének jobb oldali részét adja az alsó felirat (A Méltóságos Nagy Károlyi grófoknak, hazafiai tudományos közléseikért, forró hálából szenteli Horvát István) elhagyásával és a jobb alsó résznek foltos és málladozó benyomást keltű módosításával.

Ami a „felvidéki búcsúlevelet” illeti, ezt a nyomtatványt 1462 tájt Mainzban a „Catholicon-nyomdásza” (sokak véleménye szerint Johann Gutenberg, a nyomdászat feltalálója) készítette a németországi Neuhausenben levő Cyriacus-templom javára hirdetett búcsú során. Az egyetlen ismert példányt a stuttgarti állami levéltár őrzi, amint ezt az ősnyomtatványokat regisztráló szakirodalom pontosan nyilvántartja (Gesamtkatalog der Wiegendrucke Nr. 78 – Einblattdrucke des XV.Jahrhunderts Nr. 52). Az unikumról reprodukció is jelent meg a „Zeitschrift für Bücherfreunde” című folyóirat 1911/12. évi kötetében a 67. lapon. E nyomtatott űrlap megfelelő helyének kéziratos kitöltése alapján megállapítható, hogy 1462. április 10-én a württembergi Mundelsheimben állították ki „Anna Vogtin d’Elwangen” részére (4. ábra). A Fehér által közreadott reprodukció ugyancsak erről a stuttgarti példányról készült! Elméletileg talán elképzelhető lehetne, hogy e nyomtatott búcsúlevél egy másik példányát más személy számára ugyanott és ugyanakkor töltötték ki és véletlenül ez került elő a „Kassai kódex” hátsó kötéstáblájából, hiszen a „Magyar Történelmi Szemle” reprodukciójából hiányzik az első sor, amelyben a kézírásos névkitöltés állott. Azonban a második sor vége felé álló „in tantū” kifejezés első három betűje felett a Fehér-féle ábrán levő vízszintes vonal elárulja, hogy ez a stuttgarti példány „Vogtin” nevében levő „g” betű alsó, vízszintes szára, amely az első sor szövegének eltávolításakor nyilván akaratlanul visszamaradt (2. ábra).

Mindkét dokumentum tehát, amelyet Fehér állítólag a „Kassai kódex” hátsó kötéstáblájából áztatott ki, egyedi dokumentum, és azokat már jóval 1944 előtt reprodukcióban közreadták. Ezeket jelentette meg azután Fehér célzatos módosításokkal, hogy állításai kifogásolt hitelét megerősítse.

4. ábra  Zeitschrift für Bücherfreunde 1911/12. 67. lap

5. ábra  Magyar Történelmi Szemle 1969. (1. sz.) 117. lap

6. ábra  Győri káptalani hiteleshelyi levéltár: 1567–1569. 859. lap

Ezek után folyóiratcikke harmadik ábrájának származását is igyekeztem tisztázni. Ez Botta Istvánnak szíves segítségével sikerült, akinek ezért ez úton is köszönetet mondok. A 117. lapon közölt kép aláírása így szól: „Töredék a kassai kódexből Körmendi Gáspár és Némay komáromi várkapitány közötti vitás ügyről. Ilyen romlott részekből áll a jelzett kódex Hoffman-féle másolata” (5. ábra). Fehér a „Középkori magyar inkvizíció” c. könyve 114. lapján a következőket írja: „A legutolsó inkvizítorról a Kassai kódex 1518-ból emlékezik meg a következő szavakkal: ’Körmendi Gáspár fráter tiltakozik Nemay János Komárom várparancsnokánál, hogy a városban levő két öreg Domonkosrendi szerzetest a várplébániába szállásolta és a kolostort az istentelen lutherista eretnekeknek engedte át’…” Meglepő módon ugyanezek a személyek igen hasonló helyzetben Fehér Mátyás egy 1942-ben Budapesten megjelent művében is előfordulnak.[1] Itt Körmendi Gáspár – helyesen mint a magyarországi domonkos rendtartomány utolsó főnöke szerepel, aki „1569-ben a győri káptalan előtt szerződést köt Némay Jánossal, a komáromi vár parancsnokával, hogy az üresen álló domonkos kolostort katonai célokra bérbe adja addig, míg a rendtagok vissza nem térhetnek.” A 302. számú lapalji jegyzet meg is jelöli eme adat forrását: „Győri káptalani hiteleshelyi levéltár: Protocollum 1567–1569-ig”.

A győri káptalan előtt 1569. június 15-én a Domonkos-rend nevében Körmendi Gáspár 55 magyar forintért eladta a Szűz Máriáról elnevezett komáromi domonkos kolostorhoz tartozó üresen álló házat telekkel együtt Németh (és nem Némay!) Jánosnak (provisor arcis Commaromiensis), valamint Kalmár alias Molnár Antalnak, Borbála feleségének, János és Mihály fiainak. Ez a jellegzetesen 16. századi kézírással készült fogalmazvány az említett káptalani jegyzőkönyv 403. levele hátlapjának alján (6. ábra) és a 404. levél elején található. Fehér az 1942. évben megjelent könyvéhez felhasznált levéltári fényképet (a 403. levél hátlapjának alsó sorait) 1969-ben mint a „Kassai kódex” töredékét adta közre. Azonban nem épen, hanem erősen megcsonkítva: elhagyta az első sorokból a „Nos capitulum ecclesiae Jauriensis” kezdetű bevezetést, továbbá alulról a második sor elejéről eltávolította a „domus”-t követő „deserta” szót. Mindkét részlet túlságosan ellene mondott volna a „Kassai kódex”-ből „idézett” históriának. Persze „istentelen lutherista eretnekekről” szó sincs a közreadott töredékben és az 1518. évszám sem található, ami Fehér közlését érdekessé tette. Érdemes megjegyezni, hogy a győri jegyzőkönyvben a Fehér által közreadott ügy előtti fogalmazvány végén álló 1569. évszám az alatta levő sorból felnyúló betűk vonalaival összekuszálódva a felületes olvasónak 1518. számot mutat.) Az így megcsonkított szöveg külsejével Fehér egyben a „Kassai kódex” rongált voltát is illusztrálni kívánta. A fentiek után felesleges további kérdéseket feltenni, mint például, hogy miképpen viselheti Hoffman Tamás 1690 után készített kivonata a 16. századi kéziratosság jellegzetes vonásait.

Úgy vélem, hogy mindhárom reprodukció eredetének kiderítésével a „Kassai kódex” „hitelessége” kérdése tisztázódott. Fehér Mátyás a Domonkos-rend történetének kutatásával kezdte munkásságát. Ezekkel a tudatos hamisításokkal azonban sajnálatos módon ellentétbe került a rend címerének e jelszavával: „Veritas”.