31. Euripidész magyar fordításának 16. századi kiadása.

Magyar Könyvszemle 1998. 44–48.

A retrospektív magyar nemzeti bibliográfia legrégibb (15–18. század) korszakának feldolgozását a hatvanas évek elejétől külön munkacsoport végzi az Országos Széchényi Könyvtárban. Ennek eredményeként eddig a Régi Magyarországi Nyomtatványok (RMNy) első (1473–1600) és második (1601–1635) kötete látott napvilágot. A harmadik kötet (1636–1655) kézirata immár elkészült, így belátható időn belül ez is meg fog jelenni.

Az anyaggyűjtés azonban egészen 1801-ig folyt és ma is addig tart. A hazai (állami és egyházi) gyűjtemények (könyvtár, levéltár és múzeum) állományának áttekintése mellett a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években Ausztriában, a mai Szlovákiában, Horvátországban, Szlovéniában és Jugoszláviában sikerült a jelentősebb könyvtárakban folyamatosan számba venni a régi hazai nyomtatványok példányait. A németországi tapasztalatokkal öszszevetve, egyértelművé vált, hogy a Magyarországon előállított kiadványok több mint 90 százaléka a Kárpát-medencében maradt fenn. Miután a korabeli hazai könyvnyomtatás mindenekelőtt a helyi szükségletek kielégítését szolgálta és nem exportra termelt, amin nem is lehet csodálkozni.

A kilencvenes évekre szívós és következetes munkával sikerült is az említett területeken közel 35 000 féle 1801 előtt készült magyarországi nyomtatványnak több mint 200 000 példányát nyilvántartásba venni. A külföldön őrzött unikumok egy részéről másolat is készült. Hogy ez mennyire indokolt, azt sajnos a legutóbbi évek délszláv háborúja bebizonyította, amelynek során több, a felmérésekben számba vett ferences könyvtár a Bácskában és Kelet-Szlavóniában elpusztult, illetve súlyosan károsodott.

A két utolsó területen, ahol régi hazai nyomtatvánnyal a Kárpát-medencében még jelentős mennyiségben számolni kellett (Kárpátalján és Erdélyben), a kutatási lehetőségek csak a kilencvenes években nyíltak meg. Az RMNy-vállalkozás számára alapvetően fontos Erdélyben lehetett utoljára rendszeres feltáró munkába fogni, de végre ez is megkezdődhetett. Az RMNy-csoport egy-egy tagja Nagyvárad, Kolozsvár és Gyulafehérvár mellett Brassóba is eljutott, hogy ott számba vegye a régi hazai nyomtatványokat. Ez utóbbi feladat Borsa Gedeonnak jutott, és ehhez 1996 nyarán összesen három hét állt rendelkezésre.

Ennek során sikerült e gazdag örökséggel rendelkező városnak több gyűjteményében sok száz 16–18. századi magyarországi kiadvány példányát regisztrálni, amelyek közül több mint száz eddig teljességgel ismeretlen volt. Brassóban mindenekelőtt az egykori evangélikus gimnázium könyvtára őrzött kimagasló értékeket. E gyűjteményt a negyvenes években jelentős negatív hatások érték: költöztetés, szovjet katonák „látogatása”, államosítás stb. Ma az eredeti állományának mintegy 80 százalékát a városi levéltár, kb. tíz százalékát az evangélikus egyház őrzi. A veszteség is kb. tíz százalékra becsülhető.

Ennek a rendkívül értékes könyvtárnak állományáról a helybéli szász történészek úgy száz évvel ezelőtt nyomtatott formában bizonyos tájékoztatást nyújtottak.[1] Most végre mód nyílott arra, hogy magyar részről első alkalommal részletesebb vizsgálat alá lehessen vonni a Brassóban őrzött száz és száz unikumot, valamint tájékozódni lehetett ennek kapcsán a példányok meglétéről is. E munkához nyújtott rendkívül értékes segítséget Gernot Nussbächer, a városi levéltár helyettes vezetője.

Ő volt az, aki felhívta a figyelmet a levéltár könyvtárában a „III 1841” jelzet alatt őrzött töredékre. A fél ívnyi, egyenetlen szegélyekkel rendelkező kb. 323×207 mm méretű nyomtatványt nyilvánvalóan kötéstáblából bontották ki. Az egyik felén a ragasztó nyoma ma is felismerhető, de egyben sajnos némileg fedi is a nyomtatvány szövegét. A töredéken a nyolcadrét formátumú kiadványnak négy levele maradt fenn szétvágatlan, eredeti állapotában. A füzetjelek (Cij és Ciij) tanúsága szerint ezek a „C” jelű füzet két levélpárját alkotják: C2–C7 és C3–C6.

A kiadvány előállításához használt nyomdai betűk külleme nyomban elárulta, hogy az viszonylag korán, a 16. század utolsó, esetleg a 17. század legelső évtizedeiben készült. A magyar nyelvű töredék egyik lapján (C2b) kiemelt fejezetcím volt szembetűnő: „Actus I. Scena IIII. Követ Agamemnon.” Ebből tehát világossá vált, hogy görög drámáról van szó. A magyar irodalomtörténet régebbi korszakai sajnos ebben a műfajban nem bővelkednek ilyen művekben: egyedül Bornemisza Péter „Elektra”-fordítása volt eddig ismeretes.[2] Rövid időn belül tisztázható volt, hogy a Brassóban őrzött töredék Euripidész drámájának fordítása: Iphigenia Auliszban.

A szöveget egyetlen antikva típussal szedték laponként 19 sorban. A betűöntvények mérete húsz soronként 119 mm. Miután a fentebb körvonalazott időkörben hazánkban alig tucatnyi nyomda tevékenykedett, így nem volt különösen nehéz azonosítani a betűket: Rafael Hoffhalter típusáról van szó. Ő ezt első ízben Debrecenben használta 1565-ben, majd Váradon (1565–1567) és Gyulafehérvárott (1567–1569). Az utóbbi helyen bekövetkezett halála után fia, Rudolf a Muraközben (Nedelic és Alsólendva 1573–1574) dolgozott ugyanezekkel az öntvényekkel. Hoffhalter Rudolf 1576-tól Debrecenben dolgozott, de az atyai örökségének csupán töredékével, helyette többségében a helyi nyomda felszerelését vette igénybe.

Ezt a 119 mm méretű szövegtípusát is alkalmazta ugyan 1577-től ebben az alföldi városban, amely azonban ekkorra jelentős átalakításon esett át. Ezek kézül a legszembetűnőbb, hogy míg korábban az „ö” és „ü” hang jelölésére az „o” és „u” fölé öntött kisebb méretű „e”-t alkalmazta, Debrecenben ehelyett az eredetileg „ő” és „ű” öntvényt használta, ahol is a betű feletti „sátortető” csúcsát egyenként különbözőképpen lereszelte. Ezzel elérte, hogy ha nem is párhuzamosan, de két vonal látható az „o” és „u” betű felett. Ez a változtatás azonban az Euripidész-fordításon nem található, helyette a korábbi állapot tapasztalható a kis „e”-betűkkel. Ez mintha arra utalna, hogy a vizsgált nyomtatvány 1565 és 1574 között készült volna az abban az időben sokat mozgó Hoffhalter-műhelyben.

Felismerhető volt azonban a Brassóban őrzött töredékben a „g” betűnél bizonyos eltérés, amely az említett évtized Hoffhalter-kiadványaiban sehol sem tapasztalható. A „g”-betű korábban 3,9-4,0 mm méretű volt és az alsó részét alkotó zárt ovális tengelye enyhén ferde: balról jobbra felfelé tartva. Az Euripidész-fordításban azonban a „g” betű mérete csak 3,5 mm és az említett tengely vízszintes.

Ismeretes azonban ez a betűtípus pontosan ilyen alakú „g”-betűvel más hazai műhelyben: az erdélyi Szeben városának nyomdájában. Ennek alapítására 1575-ben került sor, amelyet két évvel megelőzött a papírmalom létrehozatala. Igen logikus lépés volt ez, hiszen Erdély azokban az időkben – a törökök alföldi hódításai miatt – a nyugati irányban történő közlekedés terén a korábbinál összehasonlíthatatlanul elszigeteltebb helyzetbe került. Az 1539-ben alapított brassói és az 1550-től működött kolozsvári nyomda tapasztalata azt mutatta, hogy ezekben az évtizedekben az erdélyi műhelyek működését alapjaiban veszélyeztette a bizonytalanul beszerezhető külföldi papírtól való teljes függésük. Ezért mind Brassóban mind Kolozsvárott néhány éves rossz tapasztalat után rákényszerültek az önellátásra: papírmalmot hoztak létre. Szeben városa levonta a szükséges következtetést, így a nyomdai felszerelés beszerzésére a papírmalom működésének megindulását követően került sor.

A Hoffhalter-féle műhely tipográfiai anyagának túlnyomó része 1575-ben Szebenbe került. A részletek nem ismeretesek. Hoffhalter Rudolf alighanem anyagi nehézségekkel küzdhetett, hogy Muraközből távozva megvált atyai műhelyének betűitől és könyvdíszeitől. Egyedül a most megvizsgált és a fentiekben említett, jelentős átalakításon átesett betűtípust és a családi nyomdászjelvény dúcát vitte magával Debrecenbe.

Megvizsgálva a korai szebeni kiadványokat megállapítható volt, hogy azokban az Euripidész-fordításban használt típus pontosan ezzel megegyező állapotban van. Áll ez a „g”-betű kisebb méretére és a korábbitól eltérő alakjára is. A brassói töredék datálásához természetesen szükséges annak megállapítása, hogy vajon meddig használták ezt a betűtípust Szebenben és vajon végig pontosan ilyen állapotban. Ez meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult, mert ezeket a betűket viszonylag ritkán vették igénybe Szebenben, és ráadásul ennek a műhelynek kiadványai közül csak nagyon kevés és az is sokszor csupán töredékes állapotban maradt fenn.

A ma ismert utolsó alkalmazása ezeknek a 119 mm-es betűknek Szebenben 1618-ból ismeretes.[3] Azonban ebben 1575 és 1618 között bizonyos változások figyelhetők meg, amelyek közül a legfeltűnőbb, hogy visszatért a Hoffhalter-műhelyben korábban használt, ferdetengelyű „g”-betű.[4] Ennek legkorábbról datált előfordulása 1598.[5] Így az Euripidész-fordítás szebeni előállításának ideje biztonságosan 1575 és 1598 közé szorítható. Sajnos ez a vízszintes tengelyű „g”-betű datált kiadványban csak 1576-ban[6] és 1578-ban[7] fordul elő. Itt tehát különösen érezhető az összehasonlításhoz igénybe vehető szebeni kiadványok rendkívül kis száma.

Akad egy másik magyar nyelvű és irodalomtörténeti szempontból ugyancsak jelentős drámatöredék „A három ifjú tüzes kemencébe vettetéséről”,[8] amelyet pontosan azokkal a betűkkel nyomtattak, mint a brassói töredéket. Miután ezzel együtt az 1576. évre szóló magyar[9] és latin nyelvű szebeni naptár[10] töredékei kerültek elő ugyanazokból a kötéstáblákból,[11] jogos a feltételezés, hogy ez a drámatöredék az 1575-ben indult szebeni nyomda működésének első éveiben készült. Úgy tűnik, hogy az Euripidész-fordítás elkészítésének megállapításához is ez a legmegfelelőbb időkör. A három ifjúról szóló dráma töredékei Segesváron őrzött kötet tábláiból kerültek elő. Gernot Nussbächer tájékoztatása szerint nem zárható ki az, hogy az Euripidész-töredék is segesvári eredetű, mert az ottani levéltár egy részét átmenetileg Brassóban őrizték.

Ugyancsak Nussbächer, mint a 16. századi erdélyi papírmalmok termékeinek szakértője, volt szíves elvégezni a brassói töredék papírjának vizsgálatát, majd annak eredményét írásban átadni. Fontos ez a körülmény, hiszen a szebeni nyomda az ugyancsak városi tulajdonban levő malom papírjával dolgozott. Sajnos a félíves töredéken vízjel nem látható. A merítőháló függőleges merevítőinek egymástól levő távolsága a vízjel tanúsága szerint a szebeni papíron jól ismert gyakorlatnak felel meg. A merítőháló vízszintes bordáinak száma 20 mm-enként 24. Ilyen sűrűség az eddig regisztrált szebeni papírokban az 1580–1594 közötti években található. Mindent összefoglalva, az Euripidész-fordítás a szebeni nyomdában készült feltehetően az 1575–1580 között időben.

Euripidész e drámájának Devecseri Gábor-féle 1629 soros magyar fordításában[12] a Brassóban fennmaradt egyetlen félív c2a–c3b lapjain a 394–440, a c6a–c7b lapokon pedig a 480–517. sorok szövege olvasható. A töredék első részében négy lapon 46 sor található a modern fordítás szerint, míg a második négyen pedig csak 37. Ebből kiviláglik, hogy a két átültetést nem csupán négy évszázad, de jelentős stilisztikai eltérés is elválasztja egymástól. Ennek ellenére kísérletet lehet tenni a korai nyomtatvány terjedelmének kikövetkeztetésére. Visszaszámolva, a „C” jelzésű füzet a modern fordítás 370–375 sora táján kezdődhetett. Az első két („A” és „B” jelű) füzet 16 leveléből le kell számítani az elsőt a címlappal, hiszen azon feltehetően nem állt szöveg. A maradék 30 lapon tehát kb. 370 sor foglalhatott helyet. Ez laponként több mint 12 Devecseri-féle sort jelent. Elosztva ennek a fordításnak 1629 sorát ezzel az átlagszámmal kb. 130 lapot, azaz 65 levelet lehet számítani. Nyolc ív – füzetenként nyolc levéllel – összesen 64 levélből áll. Nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy ez lehetett a ma csak töredékesen ismert kiadványnak az összterjedelme. Vagyis az egész nyomtatványnak összesen 1/16 része került elő.

Johann Gallen, kassai könyvkereskedő hagyatékát 1583-ban leltározták. Az ebben foglalt könyvjegyzéket Kemény Lajos két ízben is publikálta: előbb csak a magyar könyveket,[13] majd az egészet.[14] Itt olvasható a kötetlen, nyolcadrét alakú kiadványok között: „Tragedia Eurip. Vngrisch. VI ex. d. 59.” Tehát a hat példányban leltározott könyv becsértéke összesen 59 dénár volt. A példányszám és az ár, valamint a kiadványok formátuma a jegyzékben megtalálható. Segítségével a ma példányból is ismert nyomtatványok alapján kiszámítható, hogy ívenként mennyire becsülték a könyvek értékét a leltározók. Euripidész egy példánya majdnem tíz dénárba került. A Gallen-féle könyvjegyzékben három olyan tétel is található, amely ehhez árban legközelebb áll. Mindhárom 1577-ben készült Kolozsvárott. Közülük kilenc dénárba került a „Szép história a tökéletes asszonyállatokról”, hét ív papíron.[15] A tíz dénáros Salamon és Markalf[16] terjedelme nyolc, míg 11 dénárra árazott „Az ötödik része Mátyás király dolgainak”[17] tíz ív volt. Elfogadható tehát a fenti, a szöveg beosztása alapján az a következtetés, hogy az Euripidész-fordítás nyolc ívből, azaz 64 levélből állt.

Gulyás Pál a Gallen-féle könyvjegyzéket igen alaposan kiértékelte, majd a végén ezt írta:[18] „De mindez adatoknál becsesebb a jegyzéknek az az adaléka, mely Euripides, közelebbről meg nem jelölt, tragédiájának magyar fordítására vonatkozik. Milyen kár, hogy az 59 dénárra értékelt hat példány közül egy sem került az utókorra. Méltó párja volna Bornemisza Péter sokáig lappangott Elektra-fordításának s így is ékesen szóló bizonysága a hazai humanizmus virágzásának.”

Gulyás álma most – bár csupán töredékesen – de mégis valóra vált.