32. Bibliográfiai adalékok a korai magyar nyelvű perikopáskönyvekhez.

Magyar Könyvszemle 1983. 404–409.

A perikopáskönyv a vasárnapokra és a jelesebb ünnepekre a bibliából rendelt evangéliumokat és epistolákat tartalmazza. Magyar nyelven a 16. század derekától számos alkalommal kinyomtatták, amelynek oka egyrészt, hogy szinte minden keresztény vallás alkalmazta, másrészt, hogy szokatlanul sokoldalúan (templomban, iskolában, otthon stb.) volt felhasználható.[1] Éppen ez a rendkívül széles körű keresettsége következtében, jóllehet viszonylag sűrűn jelentették meg, a példányok túlnyomó többsége elhasználódott, majd ennek következményeként általában teljesen elpusztult. A számos kiadás miatt előfordul, hogy problematikus a hiányos példányok bibliográfiai azonosítása.[2]

Ugyanez a jelenség figyelhető meg az első, nyomtatott, magyar nyelvű, egyházi énekeskönyvek esetében is: a sokat használt kiadványok példányai Magyarországon vagy teljesen elpusztultak, vagy csak csonka példányokban maradtak fenn.[3] De érvényes a perikopáskönyvekre az énekeskönyvekkel kapcsolatos másik tapasztalat is: külföldi gyűjteményekben remény van arra, hogy a megjelenését követően a magyar nyelvterületen kívülre került kötetek – éppen a nyelvi hozzáférhetetlenség következtében – épségben átvészelhették az évszázadokat. Mindezt alátámasztják 1981. és 1982. folyamán végzett kutatásaim, amelynek során felkerestem a Majnától délre fekvő, jelentős régi állománnyal rendelkező németországi könyvtárakat. Sikerült e gyűjteményekben két teljességgel ismeretlen és egy korábbról csak csonkán ismert magyar perikopáskönyvre bukkannom és mindhárom esetben teljesen ép példányban.

I.

Az első, magyar nyelvű perikopáskönyvet a kolozsvári műhelyben nyomtatták. A Kolozsvárott őrzött példány eleje hiányzik, így Szabó Károly évszám nélkül írta le.[4] A kolofonban Heltai és Hoffgreff neve együtt szerepel, ez a körülmény az 1550 és 1552 közötti évekre utal.[5] A 16. századi erdélyi papírok szakértője, Gebhard Blücher szóbeli közlése szerint a vízjel alapján a papír 1550-ben készült.

Most azután teljesen ép példányra sikerült találnom a Bodeni-tó mellett fekvő Lindau levéltárában őrzött egykori Reichsstadtbibliothekban.[6] Ennek címlapján (1. ábra) olvasható: „Colosuarba nyomtatot. 1550.” Blücher következtetése tehát helyes volt. Megállapíthatóvá vált továbbá, hogy a kiadvány az „A”-jelű ívvel kezdődött, így összterjedelme 223 számozatlan levél. A címlevél hátlapján „Istenhez valo könyörges a szent leleknec megnyereseert” található. A második levél rektóján – nagyméretű, fametszetes „E” iniciáléval kezdődik maga a perikopáskönyv. A címlapon a „Cum gratia & privilegio Reginalis maiestatis &c.” szöveg áll. A nyomdai privilegiumnak e formulája eddig legkorábbról az 1551. évi bibliakiadás címlapjáról volt olvasható.[7]

Rendkívül érdekes a könyv származására vonatkozó két, korabeli kézírásos bejegyzés. A hátsó szennylevélen áll: „Behört mir Hann Conradt vogler kaufft zur klaussenpurg Im Sibenbürgen umb 50 d.” Ennek az adatnak értékét csak fokozza, hogy az első szennylevélen ennek kibővített, ha nyelvtanilag nem is tökéletes, magyar nyelvű változata található: „Ez könweth tartozek Janos korlath madarasze linduan lakozyk wöth Colosswaran & 50 d.” Tehát fél forintba, 50 dénárba került akkoriban Kolozsvárott a kötet. Vogler, amint ez akkoriban általános szokás volt, nevét a magyar bejegyzésben Madarászra fordította. Megtudható még az is, hogy ő „Linduan” lakott. Az ember az első pillanatban a Zala megyei Lindvára (Lendva) gondolhatna, ha nem Lindau-ban őriznék e kötetet. Így abban a ritka szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a legrégibb magyar nyelvű perikopáskönyv egyetlen ép példányának útja „János Korlát Madarász” azaz Hans Konrad Vogler egykori bejegyzése alapján pontosan nyomon követhető a kolozsvári vásárlástól a mai őrzőhelyéig.

Sajnos, a korabeli, két kapoccsal ellátott, fatáblás kötés bőrbevonata teljesen megkopott; a gótikus stílusban készült görgetők nyoma, amellyel azt díszítették, ma már alig ismerhető fel.

Miután eddig a nyomtatás éve bizonytalan volt, a bibliográfiai regisztrálása az időrendben most megigazítást igényel. Így az RMNy 91. tételt az alábbi pontosítással a továbbiakban S84A alatt az 1550. évnél kell nyilvántartani:

S84A
AZ EVANGELIVMOC es az epistolac, mellyeket esztendő altal szoktac a keresztyeneknek gyülekezetibe oluasni es hirdetni. Colosuarba 1550 Heltaj es Hofgref.
A–Z, a–d e⁷⁺¹ = 223 fol. – 8° – Orn., init.
Budapest Nat phot. – Cluj-Napoca Acad I ‚ – Lindau Arch �

Az RMNy 91 még egy további, címlap nélküli, erősen hiányos példányról is tudósított Pannonhalmáról. A lindaui és a kolozsvári példány azonosítása nyomán helyesnek látszott ezt a feladatot a pannonhalmival is elvégezni. A 10b.B.26* jelzetű kötet múlt századi kézírással viseli az RMK I 345 alatti leírással történt összevetést. Az ellenőrzés során azonban kiderült, hogy ez tévedés volt. A pannonhalmi kötet nem perikopáskönyv, hanem az ugyancsak a kolozsvári nyomdából származó magyar nyelvű Újszövetség igen hiányos példánya: kb. csak egy harmada maradt meg eleje és vége nélkül. Így nehezen állapítható meg, hogy ez vajon az 1562. évi,[8] vagy az 1561. évi kiadásból[9] származik. A D₂ levélen található változat[10] alapján arra lehet gondolni, hogy talán a korábbi, rendkívül ritka nyomtatvány részéről van szó.

II.

Münchenben a régi könyvtári dokumentumokkal foglalkozók általában a Bayerische Staatsbibliothek-et keresik fel, hiszen a 19. század első éveiben ide gyűjtötték össze a nagy szekularizáció során feloszlatott és rendkívül gazdag, bajorországi könyvtárak anyagát. A számos forrásból eredő könyvanyagban természetesen igen jelentős számú átfedés akadt. E duplumok első számú átvevője az akkor Landshutból Münchenbe telepített egyetem könyvtára volt. Így az ember arra gondolhatna, ha a korábbi királyi könyvtár dolgozói jól végezték a dolgukat, úgy az Egyetemi Könyvtárban csak olyan régi könyvek találhatók, amelyből a Staatsbibliothekben is akad példány. Azonban a gondosabb vizsgálódás során kiderült, hogy a Landshutból átköltözött egyetem régi könyvtára teljes egészében került Münchenbe, vagyis a mai Staatsbibliothek közbejötte nélkül. És éppen ebben az egykori landshuti gyűjteményben akadt – többek között – egy eddig ismeretlen, 16. századi, magyar nyelvű perikopáskönyv.

A ma 8° Bibl. 304 jelzet alatt őrzött kis kötet a címlap (2. ábra), amelyen látható az egykori landshuti bélyegző is, tanúsága szerint „Stainhoffer Gaspar altat az fölséges, Rom. Chásár kegielmel engedelmeből Beczben niomtattatot.” A kolofonban áll a nyomtatás éve: „Anno M. D. LXXIII”.

Az evangéliumok és epistolák szövege megegyezik a későbbi, 1590–1593 táján készült vizsolyi kiadáséval.[11] De amíg Vizsolyban ezek mellett még magyarázat és imádság is található, a bécsi kiadásban csak a biblia szöveg áll. A szentek ünnepei a korai kolozsvári perikopáskönyvekben[12] szereplőkkel pontosan megegyezik, vagyis a későbbiekhez[13] viszonyítva még igen gazdag.

A címlapot követően az A₂–A₃ leveleken, élén a kötet egyetlen fametszetes iniciáléjával, „Az nagysagos urnac, Revai Mihalnac, Turocz warmegiei főispannianac, Zemptzij Egied Istenben valo bekeseget kiuan el hiu zolgalattiat aianlia” című ajánlás áll. Ebben a vége felé a magyar perikopáskönyvekről az alábbiak olvashatók: „Jo lehet az evangelistaknac es apostalaknac irasait mind deac es mind gereg nieluen nagi ekessen ea böusegel felalhatni mindenőt, de mind az altal, hasznosnac teczek leni, hogi legelöszer az Istennec dichiretire at tanulo germekeknec és egieb eggügö embereknec hasznalatiara az mi eleinknec szokasok szerint magiar nieluen vijanon ismet rendelnem es meg niomtatnam. Azert az hatalmas romai chaszarnac az mi kegelmes vrunknac engedelmeböl és akarattiabol elrendeluen, azert te nagsagodnac mostan seminemö nagiob aiandekat nem kuldhetec ennel.” Az írás keltezése a végén található: „Bechben kisaszan hoianac 6. napian 1568.''

A fentiekből kiderül tehát, hogy a közelebbről nem ismert Szenci Egyed jelentette meg a könyvet, és azt Révay Mihály túróci főispánnak ajánlotta. Mihály a Habsburgokhoz igen közel álló Révay Ferencnek és Gyulai Borának elsőszülött fia volt, aki 1556-ban báróságot kapott.[14] Jelen volt 1563-ban Miksa pozsonyi koronázásán, és 1583 táján bekövetkezett haláláig mind az országgyűléseken, mind a pozsonyi és eperjesi hatóságoknál jelentős pozíciókat töltött be.[15] A hitbeli hovatartozását fel nem tüntető ajánlás írója, Szenci Egyed kifejtett szándéka az alapfokú oktatás és a hitbuzgalom támogatása volt. Könnyen lehet, hogy e mögött nem is annyira vallási meggyőződés, hanem inkább a könyvek eladásából remélt haszon állott.

Feltűnő, hogy az ajánlás 1568. évi keltezése hét esztendővel megelőzi a kolofon évszámát. Joggal feltételezhető, hogy a magyar perikopáskönyv Szenci Egyed megrendelésére első ízben 1568-ban hagyta el a bécsi sajtót. Pontosan ekkor nyomtatta ki Kaspar Stainhofer a Pesti-féle „Nomenclatura” utolsó ismert kiadását.[16] Valószínű, hogy ő készíthette a magyar perikopáskönyvet is, amelyből azután a mai napig példány még nem került elő.

Stainhofer 1571-re és 1572-re nyomtatott magyar nyelvű kalendáriumot,[17] majd 1572-ben John Fisher imádságoskönyvét,[18] valamint a perikopáskönyvek elterjedtségét megközelítő, ugyancsak kizárólag bibliai szövegekből álló magyar nyelvű „Fons vitae”-t.[19] Legterjedelmesebb nyomdaterméke azután az 1674. esztendőben látott napvilágot: a neves Sylvester-féle „Új Testamentum” második kiadása.[20] A most előkerült perikopáskönyv tehát jól beleillik a bécsi Stainhofer-nyomda magyar nyelvű termékei közé.

A magyarul nem tudó szedőknek nyilván nem kis gondot okozott ez a számukra teljesen idegen nyelv. Különösen jól érzékelhető a nagyfokú bizonytalanság az elválasztástoknál, hiszen itt a döntésben a kézirat nem nyújtott támaszt. Így a két betűvel jelölt hangok (gy, ny stb.) nem egyszer szétválasztásra kerültek, illetve önálló szótagnak minősültek. Máskor az elválasztást követően a magyartól merőben idegen mássalhangzó-torlódással kezdődnek a sorok.

A bécsi perikopáskönyvek bibliográfiai regisztrálása, illetve besorolása a RMNy-be a következő:

S 240B
<Az evangéliumok és epistolák. Bécs 1568 Stainhofer?>
XVI. századi adat alapján feltételezhető. – Perikopáskönyv.

S 321
A AZ EVANGELIOM. es epistolac, az mikeppen rend szerint esztendő altat az köresztieneknek güleközetiben hirdettetni és oluastatni soktanac & c. Beczben (MDLXXIII) Stainhofer.
A⁸–P⁸Q⁴ = [132] fol. – 8° – Init.
Budapest Nat. phot. – München Univ �

III.

A nyomtatott magyar perikopáskönyvek első századából a legrégibb lőcsei kiadású 1634-ben készült.[21] Időrendben a következőre az 1642. esztendőből Augsburgban az ottani Staats- und Stadtbibliothekben sikerült bukkannom[22]. Ez utóbbi bibliográfiailag eddig regisztrálatlan volt.

Részletesebb ismertetés helyett inkább e kiadás egyik sajátosságát kívánom kiemelni, ez pedig az illusztráció. A nyomtatványban ugyanazok a kisméretű (25–29×28–33 mm) fametszetek találhatók, mint az 1634. éviben. Sőt annál eggyel több (a P₆b lapon), vagyis összesen 49 darab.

A korai magyar nyelvű perikopáskönyvek egyik sajátossága, hogy közülük viszonylag sok tartalmaz újszövetségi jeleneteket ábrázoló kis metszeteket. Ezek rendszerint majdnem mind egy-egy sorozathoz tartoznak. Többségükben Hans Sebald Beham 1626-ban publikált 233 tagból álló sorozatának utánmetszései,[23] amelyek Európa-szerte több mint egy évszázadon át igen széles körben elterjedtek. Egyedül a magyar nyelvű perikopáskönyvekben 1550 és 1660 között vagy féltucatnyi egymástól eltérő változata ismerhető fel Heltai,[24] Hoffhalter,[25] Manlius,[26] Klöss[27] és Brewer[28] nyomtatványaiban.