45. Korai széles lapszélű kiadványok Magyarországon

Magyar Könyvszemle 1981. 138–144.

A kéziratos könyv korának tudós és kevésbé tudós olvasói észrevételeiket a főszöveghez közvetlenül emellé, vagyis a margóra {marginális glossza), vagy – ha erre hely volt – a sorok közé (interlinearis glossza) jegyezték. Ennek tudható be, hogy 1501-től a neves velencei nyomdász és kiadó, Aldus igényes kiadványainál a példányok egy kis részét – általában csak néhányat – a többinél lényegesen nagyobb méretín papírra nyomtatta, hogy a lapszéli jegyzetelésnek ezzel helyet biztosítson.

A széles lapszélű vagy egy fokozattal haladta meg a normális kiadványt: pl. a negyedrét alakú szedés fólió méretű papírra került, vagy az amúgy sem egységes, kézzel merített papírok közül lényegesen nagyobb íveket vettek igénybe ehhez. Az üresen maradt, viszonylag drága papírfelület egyben a luxus bizonyítékául is szolgált. A fontosabb és igényesebb kiadványoknál ez a szokás évszázadokon át szinte hagyományosan megmaradt. Így alakult ki a bibliofilek által mindenkor nagyra értékelt, széles lapszélű, ún. nagypapírra nyomott kiadás (németül: Grosspapierausgabe – franciául: grand papier edition – angolul: large paper edition).

Hazánkban ilyen bibliofil igényességre, illetve annak kielégítésére csak a tartós békét hozó 18. században kerülhetett sor. Ekkor láttak először napvilágot a fentiekben körülirt, széles lapszéllel készült változatú kiadványok. Miután Magyarországon csak viszonylag kevés mű jelent meg ilyen változatban, ráadásul ezek is általában csupán néhány példányban, módszeres felkutatásuk szinte megoldhatatlan. Elvben bele kellene lapozni minden példányba, ami elképzelhetetlen, hiszen a 18. század végéig hazánkban készült nyomtatványokból – hozzávető becslés szerint – kb. 200–250 000 példányt őriznek ma a bel- és külföldi közgyűjteményekben.

A kisebb szedéstükörrel nagyobb papíron megjelentetett példány kizárólag csak a kötés alapján felismerhetetlen a nagyobb formátumú szedéstükörrel nyomott művek között. Így pl. egy nyolcadrét formátumú kiadvány negyedrét alakú papíron csak kinyitva különböztethető meg az eredetileg is negyedrét alakú nyomtatványtól. Egyedül a kis fólió nyújt módot a felismerésre, amikor is ennek széles lapszélű példányai közép vagy nagy fólió alakban készültek. A kötés gerincmagassága, amely egyes gyűjtemények katalógusában feltüntetést nyer, az ilyen esetben eligazítást nyújthat. Az átlag fóliónál ez 30–35 cm, míg a közép foliónál 35 – 40 cm, a nagynál pedig 40–45 cm.

A fenti módszer segítségével sikerült az Országos Széchényi Könyvtár rekatalogizált, nagy alakú kötetei közül három példányt találni, amelyek 1735 és 1751 között kétféle méretű papírra készültek Magyarországon. Az alábbiakban ezek ismertetésére kerül sor.

Időrendben az első tartalmilag is igen jelentős: Bél Mátyás nevezetes „Adparatus ad historiam Hungariae” című műve, amelynek kinyomtatását 1735-ben kezdték meg a pozsonyi Royer-műhelyben. Az első kötet tíz részletben az 1743. évvel bezárólag készült.[1] Ennek egyik példányát a szerző részére nagy alakú papírra nyomtatták, amely ma az OSzK-ban található.[2] A kétféle papírméret szembesítéséből jól érzékelhető a különbség. Az „Adparatus”-t viszonylag kisebb nagyságú ívekre nyomták, amelynek lapmérete bekötés, illetve megvágás után általában 30–31×20–20½ cm.[3] Ezzel szemben Bél említett példányánál ugyanez a méret 39×25 cm.

A kétféle méretű papír ellenére a szedésben semmi eltérés sem tapasztalható. Azonban az egyes lapok változatlan szedéstükre közötti távolság az alapkiadásnál átlagban négy, ezzel szemben a széles lapszélű példánynál ugyanez nyolc cm. Ez azt jelenti, hogy a kilövést nyomtatás előtt a fentiek szerint meg kellett igazítani. Ezzel párhuzamosan a lapszél is megnőtt: a normál 22–23-ról 50–72 mm-re.[4]

A Royer-nyomda az „Adparatus” címlapjára Abraham Kaltschmied Pozsonyban készített, 74×114 mm méretű rézmetszetét helyezte.[5] A köteten belül fametszetes fejléc, záródísz és iniciálé is található. Egyértelműen kiviláglik ebből a törekvés, hogy Bél munkáját, tartalmát megillető tipográfiai igényességgel kívánták előállítani. Ennek csak fokozását jelentette a szerző számára széles lapszéllel készített példány, amely mint ilyen az eddig ismert legkorábbi a hazánkban nyomtatott könyvek közül.

Az OSzK-ban őrzött kötetnek Bél könyvtárába tartozását az egészbőr kötéstáblák közepén található egy-egy 73×63 mm átmérőjű arannyal benyomott szupralibrosz bizonyítja. Az álló ovális alakú díszítést kb. 8 mm széles levélkoszorú fogja körül, amelyben felül ötágú, nemesi korona látható. Kívülről befelé haladva felirat következik, amelynek szövege felül háromnegyed körben: „Cognata ad sidera tendit'', alul pedig: „Matthias Bel”. Legbelül az öt csillagból álló égbolt felé törő, kiterjesztett szárnyú sas, míg alatta csíkok formájában a földet jelképező dombok növényzettel láthatók.

A csinos szupralibrosz felveti Bél nemessége, illetve címere kérdését. Ez ugyanis problematikus, mert erről semmi hivatalos irat sem ismeretes. Johann Jakob Bruckner „Pinacotheca scriptorum nostra aetate literis illustrium” című művében (Augsburg 1741–1755) megjelentette Bél arcképét is, amely mellett nemesi címer látható.[6] Nem áll ezzel összefüggésben az említett szupralibrosz, de az azon látható nemesi címer megerősíteni látszik azt a feltételezést, hogy Bél valóban kapott nemességet III. Károlytól.

Érdekes nyomon követni az említett példány sorsát, amely tehát nyilván Bél részére készült. 1749-ben bekövetkezett halála után irodalmi hagyatékát özvegyétől Batthyányi József, akkori kalocsai érsek, későbbi esztergomi prímás és Kollár Ádám vette meg 1767-ben,[7] de az átvétel csak 1770-ben történt meg. Feltehetően ezzel párhuzamosan került eladásra Bél könyvtára is. Erre lehet következtetni a címlap bal alsó sarkába ragasztott 105×86 mm méretűre vágott, ovális rézmetszetes exlibris-ből, amely a „Joannes Ludovicus L. B. de Schwartzer EM. S. Canon. Abb. de Casari Lae Rae Civitatis Tyrnav. Parochus” feliratot viseli az apáti jelvényekkel díszített bárói címer alatt. Schwartzer 1771. február 9-én lett nagyszombati plébános, nem sokkal később pedig casari apát. 1779. április 23-án lemondott plébániájáról, majd eladósodása miatt 1783-ban vagyonzárlat alá. került.[8] A svéd származású, protestáns főúr katonai pályája fogságba kerülésével megtört. Bécsbe kerülve a neves könyvtáros és bibliografus, a jezsuita Michael Denis hatására katolizált. 1801-ben, mint váci őrkanonok a spanyolországi Cadiz-ban halt meg.[9] A fentiek alapján feltételezhető, hogy nagyvonalú életviteléhez – talán éppen Denis hatására – mutatós könyvtár összeszedését is fontosnak tartotta. Ezért szerezhette meg Bél e kötetét a hetvenes években. A vagyonzárlatot, de legkésőbb halálát követően Schwartzer könyvei értékesítésre kerülhettek. Talán ekkor és innen szerezte meg a nagy könyvbarát, Jankovich Miklós, akinek könyvtári bejegyzése az első szennylevél verzóján olvasható.[10] Jankovich gyűjteménye és vele Bél „Adparatus”-ánek e különleges példánya azután bekerült az OSzK-ba.

A példányon tehát több hazai bibliofil (Bél, Schwartzer, Jankovich) jelzése ismerhető fel, ami bizonyítja, hogy sokra tartották e kötetet. Ezt csak még aláhúzza az a rézmetszet, amely a második szennylevél verzójára ragasztva maradt fenn. A 225×165 mm méretű metszet közepén a Nádasdyak címere látható, felette F. C. D. N. betűk, alatta az 1646. évszám. A puttók által tartott és angyalfejekkel, drapériával stb. is díszített, jellegzetesen korabarokk kép alján hat soros vers alatt „Geor: Subarich scul:'' felirat árulja el a metszőt. Nyilván Nádasdy Ferenc készíttette ezt a maga számára, aki éppen 1646-ban lett királyi főudvarmester. Nagyméretű címerét szemmel láthatóan ex librisként felfogva ragasztotta be a kötet valamelyik ismert, vagy esetleg ismeretlen tulajdonosa.

Bod művének első részét (decas) Lotharingiai Ferencnek ajánlotta. Természetes, hogy ennek egy példányát a szerző megküldötte pártfogójának, a királynő férjének. Ugyanilyen természetes, hogy ezt – tisztelete jeléül – ugyancsak nagyméretű papírra nyomatta. A példányt ma is őrzik Bécsben az Österreichische Nationalbibliothekban, az egykori császári könyvtárban.[11] A szép sötétbarna bőrkötés mindkét táblájának közepén arannyal benyomva a magyar címer látható gondos kivitelben, amely nyilván a pozsonyi szerző, illetve az ottani nyomdász megbízásából készült. A lapok papírjának mérete 38×25 cm.

Időrendben a következő széles lapszéllel megjelent hazai nyomtatvány a Charles Du Fresne (Seigneur Du Cange) munkájából készített „Illyricum vetus et novam” című mű, amely 1746-ban hagyta el ugyancsak a pozsonyi Royer-féle sajtót. A fólió alakú kiadvány terjedelme 10 számozatlan és 242 számozott lap. Ehhez járul az a rézmetszetes tábla, amely a délszláv országok, tartományok, illetve, vezető családok összesen 15 címerét tartalmazza. A fametszetes fejlécek, záródíszek és iniciálék is hangsúlyozzák az igényes nyomdai megjelentetés szándékát.[12] E kiadvány egy részét felhasználták arra, hogy Keglevich József filozófiai vizsgája alkalmával ajándékkönyvként szétosszák. A pesti piaristákánál megvédésre kijelölt tételek összeállítója „Alexius a S. Maria Magdalena”, vagyis Cörver Elek professzor volt. A téziseket Keglevich Mária Teréziának és férjének, Lotharingiai Ferencnek ajánlotta.

A fenti bővítések végett átalakították a Du Fresne-féle kiadvány első füzeteinek beosztását. A változatlanul hagyott címlap hátáról elmaradt a Livius-idézet, helyére a vizsga szöveges megörökítése került, amit azután tíz további lapon (a2 b2 c2) a császári és királyi felségeknek szóló ajánlás követ Keglevich-től, majd pedig négy lapon (d2) maguk a vizsgatételek. A rövidebb kiadásban álló „Lectori benevolo salutem”, amely 1746. szeptember 6-ról kelt, ezután következik. Az ívjelzéseket (a2 b2) ennél módosították (e2 f1), hogy az átalakítás miatt ne keletkezzék e téren zavar. Ugyanez a változtatás történt a bevezetés utolsó, Du Fresne munka indexét tartalmazó levelével (c1-ből f2 lett).[13]

Megemlíthető, hogy a betoldás utolsó lapjának (d2b) alján a „Prae-” őrszó látható, ennek ellenére utána viszont a „Lectori benevolo salutem” kezdetű előszó áll. Ebből arra a következtetésre lehet jutni, hogy terveztek még egy további „praefatio”-t is. Ennél azonban valószínűbb, hogy akkor tévedtek, amikor az olvasóknak címzett és a felségeknek szóló ajánlást követő előszót „Praefatio” kezdetűnek vélték.

Mind a bővebb, mind a szűkebb változat a pozsonyi Royer nyomdában készült feltehetően egyidejűleg. Erre utal az ívjelzésben történt mutálás, amelyet azonos szedés mellett hajtottak végre. A vizsgára az előszó keletkezése, vagyis 1746. szeptember 6-a táján kerülhetett sor, hiszen Cörver még ugyanebben az esztendőben befejezte pesti oktatói tevékenységét a filozófia korszerű előadásával, és visszatért Nyitrára.[14] A Du Fresne-féle műből a horvátságra és általában a délszlávok történetére vonatkozó részletek kivonatolásával létrehozott munka igen megfelelő ajándék és emlék lehetett az ugyancsak horvát eredetű és grófi címet is nyert Keglevich család egyik sarjának vizsgája alkalmával.

E változatból nagyobb méretű papírra is nyomtattak néhány példányt; egy ilyen ma az OSzK-ban is fellelhető.[15] A kétféle alakban készült kiadványban a bekötött lapok mérete: a normál változatban 32½×20½, a széles lapszélűnél pedig 37×24 cm. A két szedéstükör közötti távolság 40, illetve. 60 mm, míg a külső lapszélen üresen maradt papírfelület szélessége a bekötés, illetve a körülvágás után 28–29, illetve 53 mm.

Fennmaradt Bécsben a Habsburgok egykori könyvtárában a műnek az a példánya, amelyet egykor Mária Teréziának és férjének adtak át. Nekik szól ugyanis a Keglevich-féle vizsgatételek ajánlása.[16] Az igen jó állapotban levő, élénk piros színű bőrkötés arany vaknyomással gazdagon díszített; lapjainak mérete 37½×23½ cm.

Az ismertetésre kerülő harmadik kiadvány is hasonlóképpen vizsgára készült. Az alapmű, akárcsak a korábbi két esetben, tartalmilag ezúttal is jelentős munka: Bodó Mátyás gömörmegyei táblabíró[17] „Jurisprudentia criminalis” című könyve, amely a haza büntetőjog történetében még ma is mérföldkőnek számít. Balassa József vizsgáját Ignaz Franz Xaver Josef Stöckl vezette Pozsonyban az országgyűlés idején 1751 júniusában. Az erre az alkalomra készült változat[18] és az e nélküli kiadás[19] ismét csak a bevezető füzetekben tér el egymástól.

Az előcímlap és a piros-fekete nyomású főcímlap mindkettőben azonos. Az utóbbi hátlapja az alapkiadásban üres, míg a másikban e helyen a vizsga ismertetése olvasható. Az utóbbiban tíz további lapon a legfőbb pártfogónak, Mária Teréziának szóló ajánlás következik Balassától. A „Praefatio ad lectorem” Csetneken 1751. április 18-án kelt nyilván Bodó tollából, amely már – akárcsak a címlapok – mindkét változatban megtalálhatók. E rész szövegében nincs eltérés, csupán a szedésben. A vizsgára készült változatban ez két lapra került méghozzá meglehetősen zsúfoltan, ami által azonban az első, nyolc levélből álló füzet befejezhetővé vált. A másik változatban azonban volt még hely, így ott ugyanaz a szöveg három lapon foglal helyet, míg a negyediken az 1750. december 1-én Pozsonyban kelt „Censura ordinarii'' olvasható. Ezzel fejeződik be ennek a rövidebb változatnak négy levélből álló első füzete. „Parerga positionum'' címmel maguk a vizsgatételek következnek két levélből álló külön íven, amelyet Bodó művének „Index titulorum''-a követ négy levélen immár mindkét változatban.

Érdemes megvizsgálni az ívjelzéseket is. A Balassa-féle vizsgára készült első nyolc levélből álló füzet jele „)(” míg a másik négy levele ívjel nélküli. A „Parerga” „[ ]” jelű, az Index pedig – feltűnő módon mindkét variánsban – „[ ] [ ]''. Egyértelmű, hogy a két változat egyidejűleg, vagyis párhuzamosan készült, és csak gazdaságos elhelyezés végett került átszedésre az ajánlás – különben azonos – szövege.

A vizsgatételek végén külön kolofon is található: „Posonii, ex typographia Joannis Michaelis Landerer typographi”.

Bodó művének a Balassa-féle vizsgára készült változatából az átlagosnál nagyobb méretű papírra nyomtatott példányát őrzi az OSzK.[20] A kiadvány kisebb és nagyobb formátumú változatainak bekötött példányaiban 30×19½, illetve. 37½×26½ cm a lap nagysága, 20, illetve 55 mm a szedéstükrök közötti távolság, és 21, illetve 61 mm az üres lapszél.

A főcímlap említett piros és fekete nyomása mellett, a kötetben alkalmazott számos könyvdísz (fejléc, záródísz, iniciálé stb.) e kiadványnál is mutatja az igényesebb tipográfiai megjelentetés szándékát.

Mind a Keglevich-, mind a Balassa-féle vizsgák alkalmával megjelentetett kiadvány széles lapszélű változata az Illésházy család dubnici könyvtárából származik. Az 1835-ben az OSzK-ba került értékes gyűjteményről 1806-ban kézírásos katalógus készült, amelyet Bucsánszky György állított össze.[21] Ebben Du Fresne munkája az E I 4, Bodóé pedig a B II 58 jelzet alatt már akkor és ott megtalálható.[22] E jelzetek különben a kötetek gerincén ma is fellelhetők.

Az Illésházy család szeniorja a két könyv megjelenése idején József volt, aki 1723 és 1766 között Trencsén és Liptó örökös főispáni tisztét viselte, de ami lényegesen fontosabb, mint országbíró – a nádort követően – a második legnagyobb közjogi méltóság birtokosa volt.[23] Feltehetően e minőségében kapta ajándékul e két díszes kiállítású kötetet. Illésházy József gróf a két főúri sarj vizsgájának emlékére.

Szemügyre véve immár mindhárom művet, amelyet széles lapszéllel is megjelentettek, több jellegzetes azonosság figyelhető meg. Mindhárom mű tartalmilag is jelentős. Bél „Adparatus”-a e vonatkozásban nem igényel külön magyarázatot, Bodó munkájának tudománytörténeti fontosságáról is volt már szó a fentiekben. Ugyanez elmondható a Du Fresne-féle műről is, amelynek speciális, délszláv szempontú összeállítása – a francia szerző halála után több mint fél évszázaddal – még különlegességnek is számít.[24] Maga a fólióméret is, amelyben e kiadványok készültek, szintén jellemzője volt az igényességnek, hiszen a tudományos kézikönyvek formátuma ma is általában valamivel nagyobb az átlagnál.

Az igényesség természetesen nagyobb költséget igényelt. A 18. század második negyedében erre leginkább csak a főuraknak volt lehetősége. Ezt erősíti meg a vizsgálódás is, szemügyre véve hogy kiknek a támogatásával készültek e kötetek. Bél Adparatusának első része tíz részletben jelent meg 1735 és 1743 között. Mindegyik ajánlásának címzettje más és más személy volt: 1. Lotharingiai Ferenc – 2. Eszterházy Imre – 3. Domenico Passionei, bécsi pápai nuncius – 4. Pálffy János – 5. Batthyány Lajos – 6. Zichy Károly – 7. Eszterházy József – 8. Eszterházy Ferenc – 9. Erdődy Gábor Antal – 10. Illésházy József. Nyilván ők viselték a kiadvány megjelentetésének költségeit, amit a címlap összefoglalóan így jelöl: „sumptu philohistorum patriae”. A Du Fresne-mű délszláv vonatkozásainak kivonatát nyilván annak a Keglevich családnak anyagi támogatásával készítették, amely maga is délszláv származású. Megerősíti ezt a feltételezést az is, hogy a példányok jelentős részét Keglevich Ferenc vizsgája alkalmával osztották szét. Bodó Mátyás Gömör megye táblabírája volt. 1740–1770 között a főispáni tisztet Balassa Pál, a vizsgázó Balassa József édesapja töltötte be.[25] Nyilván Bodó munkájának költségeit – részben vagy egészben – Balassa Pál vállalta, így fia vizsgája alkalmával a kiadás egy részét használták fel a jelenlevők megajándékozására.

Joggal feltételezhető, hogy Bél név szerint említett valamennyi mecénása, továbbá amint ezt Illésházy József esetében láttuk, az ország magasabb közjogi méltóságot betöltő személyei, megkülönböztetett példányt kaptak ajándékba a kiadványokból. A megtiszteléshez a nagyobb méretű papírra nyomott, így a gazdagságot, előkelőséget szinte sugárzó, szélesebb lapszéllel készült példány szolgált.

De ezt még fokozni is lehetett. Balassa József ajánlása legfőbb pártfogójának, Mária Teréziának szólt. Ez a dedikációs példány szerencsére ma is megtalálható Bécsben az Österreichische Nationalbibliothekban.[26] A díszes, aranybrokátba kötött könyv lapjainak nagysága 42½×29 cm. Tehát jóval terjedelmesebb, mint akár az Illésházy-féle 37½×26½, nem is beszélve a 30×19½ cm-es átlagpéldányokról. A szedéstükrök közötti távolság is nagyobb ebben a példányban: a fentebb már ismertetett kis és középméretnél tapasztalt 20, illetve. 55 mm-ről ez utóbbinak éppen a kétszeresére, vagyis 110 mm-re nőtt. Párhuzamosan ezzel az üres lapszél is növekedett: 21, illetve 61 mm-ről 85 mm-re.

Ez esetben tehát jól megkülönböztethető háromféle papírméret. Valóban ez volt a legelterjedtebb három ívnagyság: 60×44 cm Royal – 55×40 cm Medium – 41×32 cm normál. Az ezek egyszeri összehajtogatásával létrejött fóliánsok is e három méretet mutatják: nagy- (royal), közép- (medium) és kisfólió.

Visszatérve az OSzK három középfoliójára, annak papírja a vízjelek alapján azonos eredetűnek látszik. Úgy tűnik tehát, hogy 1735-től 1751-ig a pozsonyi műhely e nagyobb méretű példányok előállításához vagy egyetlen, korábbi, kiadós papírszállítmányt használt, vagy szükségletét ugyanabból a forrásból folyamatosan szerezte be. A szakirodalom úgy tudja, hogy ez a bazini Pálffy-féle papírmalom volt.[27] Az innen származó papír vízjele a 18. században a Pálffy-család címere volt.[28] Ez azonban nem látható sem a nagyobb, sem a kisebb alakú OSzK példányokban.

A nagyméretű papír azonban úgy látszik nem ritkán megsérült. Költséges voltára utal, hogy még az ilyen íveket is felhasználták. Így Bél példányában két helyen a lapszélt más papírral egészítették ki: a Pppp ívet alul teljes hosszában kb. két, az Uuuu2 levél felső szegélyét pedig kb. 5–6 cm szélességben. De még Bodó művének Illésházy-példányában is javítottak a papíron: a [ ]2 levél alsó részében más papírral leragasztották a lapszéli szakadást.

A széles lapszéllel készült, díszpéldányoknak szánt változatokat tehát Magyarországon a pozsonyi Royer-nyomda kezdte előállítani főúri költségen. Az alapító, salzburgi születésű Johann Paul Royer 1735-ben halt meg, a Bél-féle „Adparatus” kinyomtatásának megindítása évében. Az igyekvő nyomdász következetesen és nagy szorgalommal fejlesztette műhelye felszerelését.[29] Nyilván az ő ambíciói nyomán valósult meg az, hogy Bél igényes kiadványának kinyomtatását az ő műhelye végezte. Jól berendezett műhelyt hagyott örököseire, akik – amint ezt a Du Fresne-mű bizonyítja – igyekeztek a korábbi színvonalat legalábbis tartani.[30] 1750-ben a pozsonyi Royer-nyomdát teljes egészében megvette a budai Landerer János Mihály. Ezzel új, hatalmas fejlődésnek indult a pozsonyi tipográfia. A 18. század legnagyobb hazai nyomdászegyénisége már működése legelején megmutatta, hogy nem adja alább elődjeinél: a Bodó-féle művet három nagyságú papíron állította elő.