46. Adalékok a „Tükör” című asszonycsúfoló vershez

Irodalomtörténeti Közlemények 1984. 470–480.

A „Tükör, mely az asszonyoknak görög Simonides írásából az Caea szigetében régen lakó asszonyokról írattatott 1627. esztendőben” című mű szövegét a RMKT XVII. század 8. kötete az 1733. évi kiadás alapján írta le.[1] Ennek egyetlen, korábban ismert példányát az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.[2] Bibliográfiailag már Petrik Géza ismertette.[3] A szerinte 12-rétű, de valójában nyolcadrét formátumú nyomtatvány terjedelme nyolc levél, vagyis 16 számozatlan lap. A RMKT szerint: „… a magyar vers 22. sorában is tíz „különbség”-ről van szó. A magyar szöveg tehát a végén hiányos. A ponyvanyomtatvány egy ívből áll, s ennek az A ívnek a végén a szöveg minden megjegyzés („Vége” vagy „Finis”) nélkül megszakad, viszont az őrszó is hiányzik”.[4]

A zárószó kérdését vizsgálva a példány alapján megállapítható volt, hogy ez a hiány nem véletlen, mert az őrszót kikaparták. Ezt a lap jobb alsó sarkában tapasztalható két kis lyuk és a körülötte elvékonyodott papír bizonyítja. Nyilván ugyanaz a személy írta tintával még a múlt században a lap aljára a „vége” szót, hogy ezzel a nyomtatvány teljes, hiánytalan voltának benyomását keltse.

A XVIII. századi hazai nyomtatványok országos számbavétele során a keszthelyi Helikon-könyvtárból előkerült e kiadásnak teljes példánya.[5] Segítségével a következőket lehetett megállapítani. Az „A” jelű ív utolsó sorában valóban két betűs őrszó („Vi”) áll, amelyet az OSzK példányából eltávolítottak. A nyomtatvány második, „B” jelű íve négy levelet tartalmaz, amelyen az eddig ismert 74 versszakot (222 sorban) kiegészítő további 36 versszak (108 sorban) olvasható. Így a teljes mű 110 versszakban 330 sort tartalmaz, amelynek majdnem pontosan egyharmada a korábbról ismeretlen szöveg az egésznek. Ez tartalmazza a VII. rész utolsó négy, a VIII–X. rész tíz-tíz, valamint az egészet záró „Epidosis” két versszakát.[6]

Az ebben a kis könyvecskében látható sokrétű tipográfiai anyag lehetőséget adott az azt előállító nyomda biztonságos meghatározására. Ez a budai Landerer-féle műhely, amelynek termékeiben mindez megtalálható. A húsz soronként 89/90 mm méretű szövegtípus,[7] a szövegkezdő iniciálésorozata, a nyomtatvány élén álló és öntött cifrákból összeállított díszítősorok, az utolsó versszakok nagyobb, húsz soronként 122 mm méretű betűtípusa, valamint a legvégén található záródísz, mind fellelhetők e budai nyomda kiadványaiban.[8] A címlap 64×42 mm méretű fametszete pedig, amely fekete alapon a „Luná”-t ábrázolja a budai Landerer-féle „Csízió”-kiadásokban” – „mint az akkoriban bolygóként számon tartott Hold megszemélyesítése” – a XVIII. század során végig viszontlátható.[9]

A fenti és kizárólag csak a tipográfiai sajátosságok alapján végzett nyomdász-meghatározás megerősítést nyer a budai Landerer-műhely 1728–1738 közötti tulajdonosának, Nottenstein János Györgynek egyleveles, nyomtatott könyvjegyzékében, amelyet Gárdonyi Albert hasonmásban jelentetett meg és szövegét is közreadta.[10] Itt a magyar nyelvű kiadványok között olvasható: „Tükör, melyből asszonyok erkölcse kinéz, 8r. 4 dénár”. Szerencsés módon e Nottenstein-katalógus mellett fennmaradt a régi budai levéltárban a tanácsi vegyes iratok között az a levelezés is, amely Nottenstein és Zalonyi Nagy József, nagyváradi könyvkötő és -kereskedő között folyt, és amelyet Gárdonyi részletesen ismertetett is.[11] Ennek a „Tükör”-re vonatkozó részletei az alábbiakban foglalhatók össze.

Nagy 1733. január 24-i levelében közölte Nottensteinnel, hogy a „Jó gazdasszony históriája” című munkából ezer példányt hajlandó átvenni. 1733. április 15-én a nyomdász elküldte az ezer példányt a „Jó gazdasszony vagyis Tükör” című históriából, amelyet egyenesen a váradi kompaktor rendelésére készített. Ehhez mellékelte a fentiekben már említett, nyomtatott könyvjegyzékét is azzal a megjegyzéssel, hogy viszonteladónak az ott feltüntetett áraknál olcsóbban szállít. Ez év augusztus 22-én Nagy levélben mentegetődzött Nottensteinnél, hogy „már Szent György napjától Oláhországban voltam, és egész nyáron házamnál nem voltam”. A szállítmány kifizetése körül azután nem csupán ez a késedelem, de más okok miatt is bonyodalom támadt. Nottenstein erélyes levélben szólította fel Nagyot tartozása kiegyenlítésére, aki 1734. január 18-án – többek között – így írt: „Az mely 1000 Tükört küldött volt kegyelmed, én azokbul az mellyeket eladhattam, az árát megadom, és az többit vissza küldöttem Dimcsik Tamás diák uramtul, mellyért megfizetni nem tartozom, mivel én nem kértem, hogy küldje kegyelmed, mindazonáltal, ha eladhattam volna, az árát megadtam volna. És nem is egész az az historia az a mennyi van is, mind hibás, és az magyarok meg szokták válogatni az nyomtatást.” A budai nyomdászt aligha elégíthette ki ez a válasz, így a városi tanács segítségét kérte, amely azután a váradihoz fordult. Az ottani tanács 1734. október 30-án kelt jelentése szerint Nagy elismerte, hogy a „Jó gazdasszony” című munkából ezer példányt rendelt ugyan, de a küldött példányok hibásak voltak harminc kivételével. A többit saját költségén visszaküldte a könyvnyomtatónak. A megtartott példányok árát hajlandó megfizetni. A váradi könyvkötő kifogásai nem lehettek egészen alaptalanok, mert a budai tanács 1735. január 8-án kelt átiratában már csupán a „Jó gazdasszony” című munka száz példánya fejében követelt Nottenstein nevében 2 forint 30 krajcárt.

A fentiekből tehát kitetszik, hogy Nottenstein a „Tükör” kinyomtatására Nagy ezer példányos megrendelése nyomán vállalkozott. Így ez utóbbi szinte kiadónak volna tekinthető, azonban a budai tipográfus, amint ezt nyomtatott könyvjegyzéke is tanúsítja, maga is forgalomba hozta ezt a kiadványt. Figyelemre méltó, hogy a művet „Tükör, melyből asszonyok erkölcse kinéz”, „Jó gazdasszony históriája”, „Jó gazdasszony, vagyis Tükör”, „Tükör”, „Jó gazdasszony” címekkel illették a két év során folytatott levelezésben. Jó példa ez arra, hogy akkoriban a nyomtatványok címét nem pontosan a kiadvány címlapjáról másolták le, hanem egyrészt, ahogy emlékeztek, másrészt pedig, amint a művet általában emlegetni szokták. Viszonylag pontosan lehet a fentiek alapján mind a „Tükör”, mind a Nottenstein-könyvjegyzék kinyomtatásának időpontját meghatározni. Mindkettőre 1733. február eleje és április közepe között került sor.

Magyar nyelvű verses kiadványokat a budai Landerer-nyomda szinte megalapításától rendszeresen készített. Így már 1725-ben kiadta Gyöngyösi István „Mársal társalkodó Murányi Vénus”-át,[12] majd 1728-ban Balassi-Rimay „Istenes énekei”-t.[13] E nagynevű szerzők műveinek ismételt közreadása mellett még a korábbi idők más, népszerű, ponyván árusított magyar verseinek egész sora látott napvilágot ebben a műhelyben.[14] Világos tehát, hogy a budai officina profiljától nem állott távol a „Tükör” megjelentetése.

Érdekesek Nagynak a Nottenstein által szállított ezer példány állapotáról írt sorai. Ezek szerint azok túlnyomó része hibás és hiányos volt. Talán ennek tudható be, hogy az OSzK korábbról még unikumként ismert példányából csak az első ív maradt fenn. Elgondolkoztató, hogy a későbbi évtizedek Landerer-katalógusaiban a „Tükör” sehol sem olvasható. Úgy tűnik, hogy Nottenstein e rosszul sikerült vállalkozását követően utódai nem nyomtatták ki újra ezt a munkát. Ezzel szemben a nemesi származású, váradi könyvkötő és -kereskedő nagy lehetőségeket láthatott e munka értékesítésében, amit a megrendelt ezres, tehát meglepően magas példányszám bizonyít. Zalonyi Nagy József levelei alapján úgy látszik, hogy Váradtól keletre és délre adta el elsősorban portékáit, hiszen több hónapos úton volt „Oláhországban” 1733 derekán. Ezek szerint ez a verses história akkoriban mindenekelőtt a keleti országrészekben volt keresett.

A keszthelyi példánnyal kiegészült 1733. évi kiadásnál korábbi nyomtatásban került elő a „Tükör” Gergely Rezső könyvtárából. Ez a gyűjtemény már szerepel a RMNy második kötetének lelőhelyei között, hiszen abban számos ritkaság mellett több unikum is akad.[15] A kifejezetten régi magyar nyelvű és régi hazai kiadványokra specializálódott könyvtár egyértelműen hosszú és tervszerű gyűjtőmunka eredménye, amelynél nem hiányzott sem a hozzáértés, sem a pénz. Ugyanakkor az is világos, miután a nagy ritkaságok mellől egészen közönséges nyomtatványok is hiányzanak, hogy a Gergely-könyvtár csupán kb. egyharmada egy kimagasló értékű gyűjteménynek. Gergely Rezső özvegyének halálát követően az örökösök az MTA könyvtárának adták el ezt a könyvhagyatékot. Itt található ma a „Tükör” 1702. évszámmal megjelölt másik kiadása.

A kis kötet terjedelme és formátuma megegyezik az 1733. éviével: tehát nyolcadrét alakú, amely egy nyolc és egy négy levél terjedelmű füzetből áll. A két kiadás beosztása is szinte sorról sorra azonos. A nyomtató és annak városa erről a kiadásról is hiányzik, azonban a jellegzetes tipográfiája alapján könnyen megállapítható, hogy az a bártfai műhelyben készült. A kis kiadvány minden apró részlete, ahol csak nyomdafesték nyomot hagyott a papíron, megtalálható ennek az officinának más, korabeli produktumában. Így a nagyobb (húsz soronként 114 mm) antikva és kisebb (húsz soronként 96 mm) antikva és kurzív szövegtípus,[16] a szöveget bevezető, 17×17 mm méretű, sűrűn sávozott, klisé „N”-iniciálé,[17] a 42×52 mm méretű, ugyancsak klisé záródísz,[18] de még a második és harmadik lapon látható, öntött cifrákból álló sorok is viszontláthatóak.[19] A legjellemzőbb azonban a címlapon álló, 70×54 mm méretű fametszet, amely széttárt karokkal álló nőalakot ábrázol. Ez az egyedileg készített illusztráció, mint Sibylla Cymeria megtalálható abban a „Fortuna” című sorsvetőkönyvben, amely 1616 táján került ki a bártfai sajtó alól.[20]

Azonban az 1702. évi, bártfai kiadásnál korábban is megjelenhetett nyomtatásban a „Tükör” szövege, mégpedig Tótfalusi Kis Miklósnál Kolozsvárott. Ő a híres „Mentségé”-ben 1698-ban arról írt, hogy „egy rendbéli nyomtatásunkat, mely az asszonyokról szól” sokan kifogásolták.[21] Konkrét címet ugyan nem említett e kiadványáról, de a védekezésként felsorolt ellenvetései bizonyos eligazítást nyújtanak ezen a téren. Így Stoll Béla arra következtetett, hogy Tótfalusi eme kiadványának első része a „Tükör”, a második pedig Felvinczi György írása, a „Jó gazdasszony” című írásából állt.[22] E ponton figyelembe vehető, hogy talán e kolozsvári kiadás alapján szerepelt 1733 és 1735 között a fentiekben hivatkozott Nottenstein és Nagy közötti levelezésben a – különben egyedül a „Tükör” szövege alapján indokolatlan – párhuzamos elnevezés a „Jó gazdasszony, vagyis Tükör”. Tótfalusi védekezésében arról is írt, hogy a címeket enyhítette, amelyek egyike így szólt: „Első rend a dühös ebtől származott.”[23] Baros Gyula erre támaszkodott a „Tükör”-rel történt feltételezett azonosítása során, hiszen annak harmadik fejezete valóban így kezdődik: „Tertium ex cane rabiosa. Ebekhez hasonló méreggel harczoló, harmadik rendnek ceha.”[24]

Felvinczi György a „Jó gazdasszonyról” című versét 1689-ben írta.[25] Nyomtatásban 1696-ban Kolosi Török István munkájának függelékeként Lőcsén jelent meg.[26] Feltehetően ennek az esztendőnek második felében készült az 1697-re szóló kolozsvári naptár,[27] amelyben Felvinczi költeményének néhány szakasza olvasható.[28] Nem alaptalan a feltevés, hogy a „Tükör” szövegének megjelentetése is hozzávetőleg erre az időre helyezhető. A kolozsvári kiadásból példány azonban eddig sajnos nem ismeretes.

Tótfalusi – többek között – még azt is felhozta mentségére, hogy „Azelőtt is azon munka nyomtatásban volt, mégis nem volt annyi irégye vagy gonoszakarója”.[29] Tehát szerinte a „Tükör” szövegét már 1696 előtt is kinyomtatták. És valóban a turócszentmártoni Matica slovenska könyvtárából a közelmúltban előkerült e versnek az előbbieknél jóval korábbi kiadása.[30] A címlap nélkül készült, negyedrét alakú nyomtatvány a megjelenés helyéről és előállítójáról, akárcsak a már említett két másik kiadás, ez sem ad tájékoztatást. A zárósorok szerint „Nyomtattatott 1653. esztendőben”. Ezzel tehát időben mintegy fél évszázaddal közelebb került a „Tükör” legkorábbról ismert, nyomtatott kiadása az 1627-ben történt íratásához.

A kiadvány műfaja, formája és nyomdai jellegzetességei egyaránt a lőcsei Brewer-műhelyre utalnak.[31] A két, egyenként négy leveles füzetből álló nyomtatvány teljes egészében tartalmazza a „Tükör” szövegét. Így mód van az 1733. évi kiadás alapján készült szövegkiadása[32] kiegészítésére a hiányzó 36 versszakkal. Ehhez most már három, 1733-ban, 1702-ben és 1653-ban napvilágot látott teljes szöveg is rendelkezésre áll. Leghelyesebbnek látszott ezt a legkorábbi, vagyis az 1653. évi kiadásból az alábbiakban közreadni:

OCTAVUM EX EQVULO PHALERATO.

TOLLE MANUM TABULA, PROPRIO NE PINGE COLORE,
FOEMINEOS FASTUS, AULICA MUSA JUBET.

NONUM EX SIMIA TURPI.

SI QUA VOLES APTÈ NUBERE, NUBE PARI.
DECIMUM EX APE BENEDICTA.

EPIDOSIS.

Összevetve az 1653, 1702. és 1733. évi kiadás szövegét, az alábbiak állapíthatók meg.

A cím alatti dallamjelzés Lőcsén „Ad notam”, a két későbbiben pedig „Ad melodiam” szavakkal történt. A két, 18. századi nyomtatványban a címlap hátán olvasható az „Ad livorem” című nyolcsoros latin vers,[33] 1653-ban ez a kiadvány legvégén áll. Összehasonlítva itt a hatodik sor egymástól eltérő két szövegét úgy tűnik, hogy az 1653. évi helyes „Simonidis haec sunt Carmina”-t az 1702. és az 1733. évben „Simonides haec sunt crimina” alakra rontották. Áll ez mindenek előtt a „Simonides” szóra. A „Carmina” módosítása „crimina”-ra azonban lehet szándékos is. Az 1723-ban a harmadik sor elején álló „Per meg”,[34] a két korábbi kiadásban helyesen „Per me” formában olvasható. A 261. sort követő latin nyelvű disztichon első sorában álló „ne” szó a két későbbi kiadásból kimaradt.

Ami a magyar szöveg helyesírását illeti, annak eltérő sajátossága szembeszökő egyfelől a XVII. századi másfelől a két későbbi kiadás között: „ts” „edgy” és „tz” illetve „cs” „egy” és „cz”. (Bár ezek közül akad még régies alak a XVIII. században is: pl. a 220. sorban „edgyütt”, illetve „edgyüt”.) Tehát egyértelmű az ortográfia modernizálására irányuló törekvés. Nyilván a nyomdai felszerelés és a szedői szokásból ered, hogy Lőcsén még előfordulnak archaikusnak tűnő abbreviatúrák (pl. 133, 310. sor), továbbá az „é” helyett számos esetben az ún. farkas „e”, vagyis „ę”. Mindez Bártfán és Budán már nem lelhető fel. Ezzel szemben a korai kiadás interpunkciói – különösen a sorokon belüli, két verstani szünetet jelölő vessző – alkalmazása sokkal következetesebb a korai kiadásban, akárcsak a szóvégi kettős „tt” használata (pl. miatt, rakott, ott, jött, illetve miat, rakot, ot, jöt), mint a két későbbiben.

A „ts” későbbi, szinte válogatás nélküli átírása „cs”-re nem egy esetben a mai helyesírási gyakorlathoz történő közelítés helyett távolodáshoz vezetett: „értsétek” – „értcsetek” (19. sor); „sértse” – „sércse” (89. sor); „tekintsed” – „tekincsed” (109. sor); „ártson” – „árcson” (125. és 294. sor); „költs” – „kölcs” (215. sor). (Egy esetben, a 210. sorban azonban mindhárom kiadásban „nints” olvasható.) A mai helyesírással mérve az az érdekes tapasztalat szűrhető le a három nyomtatvány összevetése során, hogy eltérés esetén a legkorábbiban több a ma helyes alak, mint a későbbiekben: pl. „szurtos” – „szirtos” (127. sor); „hirtelen” – „hertelen” (164. sor); „több” – „töb” (272. és 320. sor). Persze, ha ritkábban is, ennek az ellenkezője is tapasztalható: pl. „papyros” – „papiros” (13. sor); „zöngés” – „zengés” (102. sor); „ékisiti” – „ékesíti” (252. sor.)

Az eltérések összevetése .során megállapítható, hogy az esetek túlnyomó többségében az 1653. évi kiadás szövege más, mint az 1702. és 1728. évié, amit egyedül az időbeli távolság, illetve közelség is megmagyaráz Több esetben azonban a két korábbi kiadás azonos, és az újabb tér el ezektől: pl. „hirvasztya” –„hervasztya” (41. sor); „füti” –„süti” (186. sor); „sziböl” –„szivböl” (316. sor). Az időrend ezt az összefüggést is magyarázhatja. Előfordul, hogy ugyanaz a szó a három kiadásban három különböző alakban olvasható: pl. „jó kezte” – „jó keszte” – „jö keszte” (46. sor); „éppülvén” – „épülvén” – „épölvén” (314. sor); „felett” – „felet” – „félet” (328. sor). Sőt még arra is akad két példa, hogy a korai és a késői kiadás egyezik meg egymással, míg az időrendben középső (1702. évi) tér el ezektől: „tudniok” – „tudolok” (62. sor); „árattak” – „áradtak” (145. sor). Ez a két kivétel alighanem a véletlenre vezethető vissza, hiszen sokkal több a közös vonás a két XVIII. századi kiadás között szemben az elsővel.

A modernizálási törekvések nem csupán a helyesírásban, de a formátum megválasztásában is megfigyelhetők. A XVII. század derekán a ponyvára szánt, népies kiadványok szinte mind negyedrét alakban készültek, míg a XVIII. századra ez nyolcadrétre váltott át. A „Tükör” három kiadása közül is – ennek megfelelően – az 1653. évi negyed-, míg az 1702. és 1733. évit nyolcadrétben állították elő. Az elsőnél a szöveg két füzeten fért el, amely négy-négy levélből ált, a két későbbiben elég volt egy nyolc- és egy négyleveles is. A kisebb formátum rövidebb sorai kevesebb, a nyomtatás által igénybe nem vett felületet hozott létre. Ráadásul a nyolcadrét szedéstükre általában valamivel nagyobb, mint a negyedrét fele.[35] A fentieknek tudható be, hogy a nyolcadrét esetében a „Tükör” azonos terjedelmű szövege másfél íven volt elhelyezhető, míg a negyedrét esetében ugyanehhez két ívre volt szükség. A népkönyvek formátumának megváltoztatását – az esetleges esztétikai megfontolások (a nyolcadrét kifejezetten álló téglalap alakú, míg a negyedrét inkább közelit a négyzethez) és gyakorlati szempontok (a kisebb alak zsebben jobban elfért) mellett – feltehetően a papírral történő takarékosság, illetve az ezzel összefüggő versenyképesség (a kiadványok árát ugyanis többségében a terjedelem alapján állapították meg) befolyásolhatta.

A budainál nyolcvan évvel korábbi, lőcsei kiadás a későbbiekben megromlott szöveg rekonstruálására is módot nyújt. A szövegkiadás jegyzetében[36] felhívta a figyelmet a 38. sorban felfedezhető hibára: „Nem kell mert ő néki haszna mivel az maga czifra csinosgatás”. És valóban, a ritmus szempontjából immár kifogástalan sort Lőcsén így nyomtatták: „Nem kell mert ő néki, haszna mivel semmi, az maga tsinosgatás”. A romlás oka feltehetően az volt, hogy az 1702. évi kiadásból kimaradt a „semmi” szó, így a versből két szótag hiányzott. Úgy tűnik, hogy Budán érzékelve ezt, a „czifra” szó önkényes és metrikai szempontból helytelen betoldásával „megigazították” a sort. A 86. sorban az figyelhető meg, hogy a verstani szünetet jelölő vessző 1702-ben és 1733-ban tévesen a nyolcadik, míg 1653-ban helyesen a hatodik szótag után áll.

Két további esetben is szótagszámban tévedett a két későbbi kiadás, elrontva ezzel az eredeti verset. A 20. sorban „Aszszonyi-állatokról” (1702, 1733), illetve „Aszszony-állatokrol” (1653). A 183. sorban „El-hidd nem veszi” (1702, 1733), illetve „El-hidgyed nem veszi” (1653).[37] A szövegkiadás két esetben igyekezett a nyilvánvalóan romlott szöveget helyreállítani. Most a lőcsei kiadvány ismeretében az igazítás megnyugtató módon elvégezhető: 134. sor „Alitván az gubát, s' bársonyfris subát …” (1702, 1733) – „Alítván az gubát, s' bársonyfris subát …” (szövegkiadás) – „Alitván az gubát, s' bársonyi fris subát …” (1653); 216. sor: „… bár ne tölcs a' fejében.” (1702, 1733) – „… bár a' fejében ne tölcs.” (szövegkiadás) – „… affejében bár ne tölts” (1653). De akad viszont szótaghiba a lőcsei kiadásban, melyet a későbbiek kiigazítottak:

2. sor: „Kiknek az idö …” (1653) – „Kiknek az jó idö …” (1702, 1733);

11. sor: „Ritkábban láthata, Simonides írja, jó Aszszonyt éltében” (1653) – „ritkábban láthata, Simonides írja, az jó Aszszonyt éltében” (1702, 1733).

Az 1653. évi kiadás szövege az alábbi helyeken értelemszerű eltérést mutat az 1702. és 1733. évihez képest. Ezek szembesítése – első helyen a szövegkiadásban közreadott későbbi, másodikon a korábbi kiadvány alapján – a következő:

2. sor „jertek bóldog örömre” – „rejtek bóldog örömre”; 33. sor „fel-hagyod” – „el hagyod”; 44. sor „Ottan” – „Orrán”; 45. sor „Tagain” – „Fogain”; 50. sor „vagy” – „ha”; 100. sor „szemlél” – „szemmel”; 104. sor „Kurva nö” – „Kurván ő”; 144. sor „vessenek-is” – „vessék el-is”; 165. sor „vidámult személye, sák” – „vidám szép személye, fa”; 172. sor „bár” – „hát”; 175. sor „vont-is” – „vött-is”; 208. sor „Es” – „Ez”; 216. sor „Már” – „Most”.

Megemlíthető még, hogy a 29. sorban Bárfán és Budán „kanálát”, míg Lőcsén „kalánát” szedtek. Ez utóbbi eredeti formáját megerősíteni látszik a 170. sor „kalán” szava, amely ilyen formában olvasható a két későbbi kiadásban is.[38]

De akadnak értelmet módosító és más lényegesebb eltérések a három kiadás között a „Tükör” szövegében a most publikált utolsó harmadban is. A szavak az alábbiakban időrendben követik egymást (1653, 1702, 1733):

231. sor „bort-is” – „bort-is” – „bors-is”; 232. sor „szentséget” – „szépséget” – „szépséget”; 242. sor „féle ezköz” – „olly rosz eszköz” – „olly rosz eszköz”; 249. sor „Kéjén” – „Kényén” – „Kényén”; 267. sor „agyagja” – „ragyája” – „ragyája”; 281. sor „száraira fel vont harisnyára” – „száraira vont harisnyáira” – „száraira vont harisnyáira”; 287. sor „Cibalet” – „Cikalét” – „Cikalét”; 306. sor „ezek” – „kezek” – „kezek”; 318. sor „hire” – „hire” – „hite”; 321. sor „fényesség” – „kényesség” – „kényesség”; 323. sor „több sok drága bányáknál” – „sok drága bányáknál” – „sok drága bányáknál” (a kimaradt „több” szó metrikai hibához vezetett); 326. sor „iffiaknak” – „iffiaknál” – „iffiaknál”.

A „Tükör” szövegének most előkerült zárószakasza az eddig is ismert íratási éven (1627.) kívül tartalmazza annak hétre pontos idejét („áldozó szép hetében”), továbbá a helyét is: „Homoron Szent Pálon”. Tehát ebben az udvarhelyszéki községben költötték ezt a verset, amelynek végén Lőcsén az „A. MM. & GG. DD. VV. S.S.S. SSS. SSS.” betűcsoport olvasható, míg a két későbbi kiadványban e helyett a „Vége” szó áll. Arra lehetne gondolni, hogy az említett sok betű talán a szerző nevét rejti magában. Homoródszentpál ezekben az évtizedekben az e helységet előnévként is használó Kornis-család lakóhelye volt.[39] A községből ismeretes ez időből egy bizonyos Magh Mihály,[40] akinek kezdőbetűi beleilleszthetők lennének a fenti betűhalmaz második tagjaként. A többi azonban így is megoldatlan maradna. Ezért inkább tűnik valószínűnek, hogy a betűk nem a szerző nevének, hanem valami befejező fordulatnak rövidítését fedik. Miután a betűcsoport a másodiktól az ötödikig egy-egy betű kettőzéséből, a hatodiktól a nyolcadikig pedig az „S” betű háromszoros ismétléséből, illetve megháromszorozásából áll, felmerül annak lehetősége,[41] hogy a többszörözés a latin nyelvben szokásos módon a közép-, illetve felsőfokot kívánja jelölni. Ez esetben a feloldás valahogy így képzelhető el: „Ad majorem et gloriosiorem Deum unus solus sacrosanctissimum”. Természetesen ez inkább csak próbálkozás, sem mint megoldás a rejtélyes betűk megmagyarázására.

Az „egyetlen Isten” hangsúlyozása nem tűnik egészen megalapozatlannak, hiszen Paczolainé Kornis Borbála homoródszentpáli birtokait II. Rákóczi György éppen „zsidózás” miatt koboztatta el („nótáztatta”) 1638-ban. Ezeknek a szombatosoknak szellemi vezére pedig Kornis Judit férje, Pécsi Simon volt.[42] De nem is kell a szombatosokig menni, elég csupán arra a közismert tényre hivatkozni, hogy Homoródszentpál és az ottani Kornis-udvar évtizedeken át az unitáriusok egyik szellemi fellegvára volt.

Az, hogy a versnek a fentiek után továbbra is ismeretlen szerzője élesen katolikusellenes volt, az a „Tükör” szövegéből több helyen és egyértelműen kiviláglik. Több ilyen részt lehet fel sorolni: pl. 63, 104–105, 136–138, 232–235. sorok. A XVIII. századból származó két kiadásban már felismerhető, hogy legalábbis részben törekedtek a katolikusok számára igen bántónak tűnhető fordulatok enyhítésére: pl. a 232. sorban a korábbi „szentséget” szóból később „szépséget” lett. A valóban rendkívül keményen fogalmazott katolikusellenes részek magyarázatul szolgálnak ahhoz is, hogy miért nem tüntette fel semelyik nyomdász sem a nevét, illetve a várost a kiadványán. Nyilván nem kívántak maguknak felesleges kényelmetlenséget okozni az esetleges felelősségre vonás esetén. Ugyanerre az okra vezethető vissza az is, hogy 1733. utánról nincs nyom a „Tükör” kinyomtatására, hiszen a katolikus restauráció erősödésével az ilyen mű közzéadása egyre kockázatosabb válhatott.

A szerzőre vonatkozó személyes utalás igen kevés olvasható, és konkrét következtetés levonására sajnos azok is alkalmatlanok: pl. „jó fenesi bor” (231. sor), „kiváltképpen városi rendekben ugyan megtapasztalám, mely nagy a sovány gőg” (261–263. sor) stb. Így vissza kell térni az 1627. évi szerzés helyére, Homoródszentpálra, a Kornis-család pátriájába. Ezt a birtokot még 1523-ban szerezte meg Kornis II. Miklós.[43] Kimagasló személyisége volt a családnak Farkas, Udvarhely főkirálybírója, akinek házában Bogáti Fazekas Miklós unitárius iskolamester és prédikátor is többször tartózkodott. Ennek emlékét őrzi az „Aspasia asszony dolga és az io erkölczü aszszonyoknac tüköre” című verses moralizáló története, amelynek utolsó versszakából kiderül, hogy azt a XVI. század második felének jelentős magyar énekszerzője és zsoltárfordítója a székelyföldi Szentpálon, azaz Homoródszentpálon írta „tükörül szépeknek”.[44]

Azonban e helységben a későbbiekben is keletkeztek magyar nyelvű költemények. Rákosi András 1613-ban itt írta „Szép história egy pharisaeus és egy publicánusnak imádságokról” című unitárius ihletésű, verses, bibliai történetét, amely az 1638-ban Kolozsvárott készült kiadásából ismeretes.[45] Feltehető, hogy Rákosi is azok közé az unitáriusok közé tartozott, akik a Kornis-családnál menedéket és pártfogást kaptak.[46] 1618-ban készítette Rákosi a „Hét iffiak históriája” című költeményét, amely a hitéhez és szokásaihoz ragaszkodó zsidóságnak témáját aktualizálta az üldözött unitáriusokra.[47]

Ezt az időpontot már csupán kilenc év választja el a „Tükör”-nek ugyancsak Homoródszentpálon történt megszületéséig, amelyben érdekes módon visszacseng a közel fél évszázaddal korábban Bogáti Fazekas által ott írt „Aspasia” címének és a költeménynek végén álló „tükör” szó. Bizonyítani nem lehet, csupán feltételezhető, hogy talán még 1627-ben is az unitárius Rákosi András írta ugyanott a határozottan katolikusellenes, asszonycsúfoló éneket „Tükör” címmel.[48]