50. Új nyomdatörténeti adatok Erdélyből

Magyar Könyvszemle 1999. 69–74.

A retrospektív magyar nemzeti bibliográfia legrégibb korszakának (1473–1800) feldolgozásával foglalkozó munkacsoport az Országos Széchényi Könyvtárban a legutóbbi években kimagasló figyelmet szentel a korábban évtizedeken átkutathatatlan erdélyi gyűjteményeknek.[1] Ennek során különösen eredményesnek mutatkozik a volt szász városokban (Nagyszeben, Brassó, Segesvár stb.) őrzött régi nyomtatványok számbavétele. Ezeken a helyeken ugyanis eddig viszonylag kevés magyar bibliográfus fordult meg. Akik pedig ott jártak, azok sem érdeklődtek valamennyi 1801 előtti hazai nyomtatvány iránt, amint ez a jelenlegi munka során történik. Így most nyílik mód először, olyan csoportok másolatban történő beszerzésére is a magyar nemzeti könyvtár számára, mint amilyen, pl. Julius Gross által[2] leírt több száz brassói kisnyomtatvány, többnyire egyleveles plakát formájában, amelyek szinte mindegyike csupán egyetlen példányban maradt fenn, és pedig a helyi evangélikus egyház levéltárában.

Az ezer és ezer, korábbról már ismert hazai nyomtatvány újabb és újabb példányának regisztrálása mellett száz és száz teljességgel ismeretlen kiadványt sikerült már eddig is számba venni, jóllehet a fentiekben körvonalazott erdélyi vállalkozás elvégzése még annak első felében jár. Így fordulhatott elő, hogy az 1801 előtti nyomdahelyeink és nyomdászaink már régen kialakult és az utóbbi évtizedek munkája során csak kevés kiegészítést igényelt jegyzékéhez is akadnak újabb, a korábbiakat kiegészítő adatok.

A közelmúltban egyetlen hónapon belül előbb a segesvári volt evangélikus gimnázium,[3] majd a nagyszebeni Brukenthal múzeum könyvtárában[4] sikerült rátalálni egy-egy példányban arra a tizenhatodrét alakú, német nyelvű naptárra, amelyet az 1718. esztendőre a szebeni városi nyomda felszerelésével állítottak elő, és ahol a címlap alján nyomdahelyként „Heltau” olvasható.[5] (1. ábra) A helymegjelölés a Nagyszebentől alig több mint tíz kilométerre fekvő, gazdag történelmi múlttal rendelkező kis helységre, Nagydisznódra vonatkozik.[6]

A hazai szászok történeti szaksajtója már jó egy évszázada foglalkozott, éppen a Brukenthal-féle példány alapján, ezzel a nyomdahellyel.[7] A Korrespondenzblatt c. erdélyi folyóiratban C. K. megjelöléssel[8] jelent meg az a néhány soros kérdés, hogy milyen történelmi körülménynek tudható be az 1718. évre szóló szebeni naptár címlapján olvasható „Heltau” nyomdahely.[9]

A válasz erre a feltett kérdésre már a folyóirat következő számában napvilágot látott W. B. jr.[10] tollából.[11] Ez felhívta a figyelmet Wilhelm Schmidt írására,[12] amelyben részletes leírása olvasható az ezzel kapcsolatos 1717. évi szebeni eseményeknek. Eszerint ez év júniusában Szeben városában a nagydisznódi kapu előtt fekvő erődben, ahol szegény emberek kunyhókban tengették életüket, pestis ütötte fel a fejét. Ezért a városparancsnok, Johann Stephan Steinville gróf elrendelte ezeknek a bódéknak felégetését. Lakóit a Szebentől közvetlenül északra fekvő Szenterzsébet[13] előtt levő, cölöpsorral körülvett kertbe telepítették át.

Szeptember 11-én több pestisgyanús haláleset történt fel. Ez arra késztette az ott lakó Komis Zsigmond grófot, aki ekkor az erdélyi gubernium élén állt, hogy vezető tisztviselőivel együtt elhagyja a várost. Szeptember 17-én maga a tanács is úgy ítélte meg a helyzetet, hogy engedélyezi a lakosságnak Szeben elhagyását. A császári csapatok is hasonlóan cselekedtek: mindössze két század, mintegy 300 emberrel maradt a bástyákon vissza. Október 20-án a város vezetői és maga a tanács is áttelepült Nagydisznódra. A visszamaradottakkal a kapcsolattartást október 30-án csak bizonyos napokra korlátozták, amikor is a rokonok és ismerősök csak felügyelet mellett és kellő távolságból beszélhettek egymással. Nem ismeretes, hogy a házaikban maradt emberek közül hányat ragadott el a pestis.

1718. február 18-án külön embereket rendelt meg a tanács a pestises betegek házainak fertőtlenítésére, és a még beteg négy személy Bungardra történő szállítására. Tíz nappal később azután feloldották ez eddigi szigorú zárlatot. Azonban a betegség még nem múlt el teljesen, mert Szeben nyugati részében újabb megbetegedések történtek. A tanács ezért április 10-én elrendelte a koldusok és cigányok teljes mozgástilalmát, míg a többiek is csak az őrség alapos testi vizsgálata után léphették át az ellenőrzőpontokat. Ugyanebben a hónapban – feltehetően a járvány elcsendesedését követően – több rendelkezést is hoztak a pestises betegek holmijainak kivétel nélküli elégetésére.[14]

A fentiek alapján nem kétséges, hogy a város nyomdáját annak akkori vezetője, Johann Barth a tanács áttelepülésével párhuzamosan az 1717. év utolsó és a következő esztendő első hónapjaiban ugyancsak Nagydisznódra helyezte át. Ez a helység így bevonult a 18. századi erdélyi nyomdahelyek közé.

Richard Schuller 1711. évre szóló és Nagydisznódon készített német nyelvű naptárról írt, amelyet Johann Barth nyomdász állított elő.[15] Ez mintha arra utalna, hogy a szebeni városi nyomda a fentiekben ismertetett 1717/1718. évi kényszerű átköltöztetésére már ezt megelőzően, az 1710/ 1711. esztendőkben is sor került volna. Megerősíteni látszik ezt az 1710. augusztus 9-től 1711. januárjáig tartó pestis, amelynek egyedül ebben a városban mintegy félezer halálos áldozata volt. A környékkel együtt ez a szám megközelítette a kétezret.[16] Nyomdatörténeti szempontból érdemes megemlíteni, hogy feltételezhetően ennek az 1710-ben kitört járványnak alkalmával másolták le[17] az első erdélyi tipográfiának, a szebeninek 1530-ban készült kiadványa szövegét.[18] Mára ennek a Sebastian Pauschner által irt pestiskönyvnek emléke csak ilyen alakban maradt fenn.[19]

Valóban kézenfekvőnek tűnik a fentiek alapján annak feltételezése, hogy a szebeni nyomda az 1717-ben kitört pestist megelőzően, már 1710-ben is átköltözött átmenetileg a ragály elől Nagydisznódra. Az a körülmény azonban, hogy e naptár nyomdászának neve Schuller közlésében „Johann Barth”, valószínűtlenné teszi ilyen kiadvány létét. Ennek a nevezetes nyomdászdinasztiának az évszám alapján számításba vehető első két ismert tagja is ezt a nagyon gyakran használt keresztnevet viselte. Az idősebb tevékenysége az 1696 és 1706, a fiatalabbé pedig az 1714 és 1746 közötti évekből tudott.[20] Ebből kiviláglik, hogy kettőjük munkássága időben nem függött össze. A szebeni városi nyomdát az 1707–1716 időkörben Michael Heltzdörffer vezette.[21]

Sajnos ebből az 1711. esztendőre szóló szebeni naptárból ma egyetlen példány sem ismeretes. Így teljes bizonyossággal nem dönthető el, hogy mi is a pontos helyzet. Elméletileg ugyan elképzelhető, hogy ezt a kalendáriumot valamelyik Barth állította elő Nagydisznódon, amíg Heltzdörffer Szebenben maradt. Ennél jóval nagyobb azonban annak valószínűsége, hogy Schuller elírta az évszámot, amikor 1718 helyett 1711-et közölt. Az sem zárható azonban ki, hogy a tévedés az ő forrásától, Martin Schustertől, a nagyszebeni Brukenthal Múzeum igazgatójától származik. Ő, mint városa történetének kiváló ismerője nyilván tudott az 1710/1711. évi járványról. Ugyanakkor az általa akkor vezetett gyűjteményben őrzik ma is az 1718-ra szóló nagydisznódi naptár egyik példányát. Nem lehetetlen, hogy e két pestisjárvány évszámai cserélődtek fel nála, amikor tájékoztatta Schullert.

A nagyszebeni gyűjteményben az előbbivel azonos jelzet[22] alatt őrzik, az 1718. évre készülttel azonos kivitelű másik szebeni német naptárat, amelyik az 1739. évre szól. (2. ábra) Ez címlapjának alján az „In Heltau, druckts Johann Barth” szöveget viseli.[23] Aligha kétséges, hogy ezek szerint az 1738. év második felében a városi nyomda tehát átmenetileg ismét áttelepült Nagydisznódra. Az ok is nyilvánvalóan azonos volt: a pestis veszélye. Valóban, 1738 júniusa és 1739 áprilisa között ismét ez a ragály pusztított Szebenben és annak környékén: 29 éven belül immár negyedszer. Egyedül július 20. és 29. között több mint ezer személy hagyta el ezért a várost: a lakosságnak mintegy negyede. Ez alkalommal – figyelmen kívül hagyva a környező tanyák lakóit és a cigányokat – nem kevesebb, mint 948 áldozata volt a pestisnek.[24]

Bár a szakirodalomban nem volt található adat arra, hogy a város vezetősége – az 1717/1718. évi járványhoz hasonlóan – ez alkalommal is kitelepült Nagydisznódra, az egész a korábbi eseményekhez félelmetesen hasonló módon zajlott. Ráadásul a beszámolók szerint[25] ezt a községet – úgy tűnik – a ragály ez alkalommal is elkerülte. A szebeni városi nyomda átmeneti nagydisznódi működése 1738/1739-ben tehát pontos megismétlődése volt a két évtizeddel korábbiaknak.

Ezt látszik megerősíteni az a két adat, amelyet Gernot Nussbücher[26] volt szíves rendelkezésre bocsátani. Ezek szerint 1739-ben Nagydisznódon nyomtatták ki fólió alakban két levélre azt a latin nyelvű rendelkezést, amelyet 1713-ban hoztak és alkalmaztak Bécsben a pestis ellen.[27] Ezt az erdélyi fejedelemségben életre hívott egészségügyi császári bizottság németből latinra fordíttatta.[28] A kiadvány impresszumadata így szólt: „Heltae – Typis Johann. Barth. Cibin. Anno MDCC XXXIX.” Ebből a kiadványból Kemény Józsefnek birtokában volt egy példány.[29] Sőt ennek a pestisre vonatkozó rendelkezésnek német nyelvű eredeti szövegét is elkészítette a szebeni nyomdász.[30] A megjelentetés helyére és idejére vonatkozólag a címlap utolsó sorai adnak felvilágosítást: „Im Druck gegeben Heltau, nachgedruckt bey Johann Barth Buchdruckern in HerrmannStadt 1739.[31]

Ezek szerint a latin nyelvű fordítást a Barth által bérelt szebeni városi műhely még második, ideiglenes, nagydisznódi tartózkodása folyamán állította elő 1739-ben, a német eredetit pedig ugyanott adták nyomdába, de annak kinyomtatására már csak a Szebenbe történt viszszatértést követően került sor. Az 1739. évre szóló naptárat – az időben történő terjesztés érdekében nyilván már az előző esztendő utolsó hónapjaiban állították elő Nagydisznódon. A pestis elleni rendelkezés latin fordítását pedig ugyanott 1739-ben. Az eredeti német szövegnek elkészítése ugyanebben az esztendőben viszont már Szebenben történt. Mindebből az a következtetés vonható le, hogy Nagydisznódon a Barth-féle műhely – az 1718/1719. évihez hasonlóan – az 1738. év második felétől a következő esztendő első feléig tartózkodott ebben a helységben.

Az erdélyi szászság két legfőbb városa mindig is Szeben és Brassó volt. Mindkettő már a 16. század második negyedétől, ha nem is folyamatosan, de nyomdahely volt. Így mint ilyen, a legrégibbek közé tartozik a Kárpát-medencében. További jelentős települései voltak az erdélyi németségnek Medgyes, Beszterce és Segesvár. Közülük az első kettőben a 18. század második felében működött könyvsajtó, míg Segesvárott csak az 1867. évi kiegyezést követő időben. Besztercén 1760-tól folyamatosan, míg Medgyesen 1765-től 1810-ig, majd 1871-től ismeretes nyomdai tevékenység. A retrospektív magyar nemzeti bibliográfia keretében folyó adatgyűjtés a 18. századból eddig igencsak szerény számban tudott regisztrálni kiadványokat ebből a két városból: Besztercéből 13, Medgyesről pedig összesen 16 bibliográfiai egységet.[32] Bár e két helyen a 18. században aligha folyt kiemelkedő mennyiségű tipográfiai tevékenység, mégis a több évtizeden át működő műhelyek számszerű termése a fenti számoknál nyilvánvalóan lényegesen nagyobb volt.

Az erdélyi gyűjteményekben folytatott bibliográfiai adatgyűjtés során azután a fentiekhez viszonyítva valóban jelentős mennyiségű, korábbról nem ismert kiadvány került már eddig is napfényre. Az ezeken olvasható nyomdásznevek alapján korábbról nem ismert is előkerült. A nagyszebeni Brukenthal múzeum könyvtárában őrzött medgyesi, német nyelvű naptársorozaton lehetett legjobban a tulajdonosi változást felismerni. Az 1765–1784 között mindig Johann Sifft neve olvasható, majd az 1789-re szóló kalendáriumon a „mit Sifftischen Schriften” megjelölés található. Ez arra utal, hogy az 1788. esztendő második felében a korábbi tipográfus már halott volt, és a tulajdoni viszonyok ezt követően még rendezetlenek lehettek.[33] Az 1790. évtől azután a medgyesi kiadványokon Johann Michael Sifft neve olvasható, aki nyilván az elhunyt nyomdász fia lehetett, és eddig nem szerepelt a hazai nyomdászok jegyzékén.